Egy hónap el is telt már 2023-ból, ideje, hogy átnézzük és összegezzük a tavalyi évre tett „jóslatolgatásaimat”, és megtippeljem az idei év eseményeit. Elöljáróban legyen elég annyi: 2022-ben sok esetben eléggé vakon voltam, idén pedig néhány merészebb tippet is bevállalok! Tartsatok velem!

Az öt legjobb 2000 óta született futballgéniusz - nagy örömünkre a statisztikák alapján Szoboszlai Dominik is köztük van...

Tavalyi tippek (vastagon szedem, amit szó szerint idézek és egyfajta tételmondatai is lehetnének a tavalyi jóslatoknak…)

1. jóslat: Az Eb győztes olaszok zsinórban a második világbajnokságot hagyják ki!

Az első tippem máris megvalósult, igaz, én egyáltalán nem ilyen forgatókönyvet vizionáltam. Miután az olasz és a portugál válogatott szerencsésen elszórakozta a vb selejtezőit, tudvalevő volt, hogy két pótselejtezőt kell játszaniuk, ha Katarban akarnak tevegelni, a másodikat viszont egymás ellen – feltéve, hogy előtte sikerrel veszik az észak-macedónok és a törökök által jelentett akadályt. A portugálok ellen nem a taljánokat tartottam esélyesebbeknek: „Amilyen színtelen-szagtalan focit bemutatott a nyári tornagyőzelem óta a Squadra Azzurra, simán benne van a pakliban.” Mármint, hogy lemaradnak a vb-ről. Nos, a portugálok ellen már játszaniuk sem kellett, hiszen az Eb címvédő olaszok már Észak-Macedónia ellen elhasaltak… Szóval részeredményben tévedtem, de a végeredményt azért mégiscsak eltaláltam… :) „Persze jó móka lesz, ha akár az észak-macedón, akár a török csapat megvicceli nagynevű riválisát, de a realitás szerint portugál-olasz meccset rendeznek majd Katarért. Ott viszont csak egyikükért szoríthatunk majd. Arrivederci, Italia!” A közel-keleti oázisokból csak a gyermeki „oá-zások” maradtak; újratervezés szükségeltetik, mert ez a csizma még túl nagy volt az olaszok lábára…

Ilyen generáció nem születik évente: Nesta, Maldini, Cannavaro, Totti, Del Piero, Filippo Inzaghi...

2. jóslat: Kiesik az újgazdag Newcastle United a Premier League-ből!

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna… Jelenleg a dobogóért és a Bajnokok Ligája indulásért teper az a csapat, amiről alig egy évvel ezelőtt határozottan kijelentettem: „a Newcastle, mely jelenleg, 21 meccs után 2 győzelemmel (!!!), mindössze 15 pontot szerezve kiesőhelyen szerénykedik, nem fog megkapaszkodni az első osztályban!” És még itt sem fejeztem be a hülyeséget: „… a Newcastle kiesését vizionálom, mely tanulságként is szolgálhat: a pénz nem biztos, hogy boldogít... Bár fő az optimizmus, ezért a Newcastle számára egy jó hírem mindenképpen van: még néhány igazolás és sétagalopp lesz jövőre a másodosztály megnyerése…” Biztos voltam abban, hogy ez a Newcastle menthetetlen… Nagyot fordult a világ azóta a Szarkák háza táján: a 2021 decemberében érkező fiatal és ambiciózus Eddie Howe vezetésével simán meglett tavasszal a bent maradás, a 11. helyen végeztek, meglepően magas pozícióban, mindezt úgy, hogy 2022-ben a bajnokságból még hátralévő 19 meccsükből 12-t megnyertek. 2022 januárjában az újonnan szaúdi kézbe kerülő újgazdag klub kilátástalan helyzetben volt, de alaposan rám cáfoltak… Az új évad kezdetén a top 10 elérése egyáltalán nem tűnt már lehetetlen küldetésnek, de főleg a Liverpool, Chelsea duó vesszőfutásának köszönhetően ennél jóval magasabb célokat is kitűzhetnek maguk elé. Most már nem különösebben számítana meglepetésnek a 4. hely, fél távon túl a dobogón állnak! Hogy miért? Mert a tavaly kieső Burnleytől megszerezték a Premier League egyik legjobb kapusát, Nick Pope-ot, aki a Fabian Schar, Kieran Trippier fémjelezte védelemnek is stabilitást ad. Húsz meccsen mindössze 11 gólt kaptak (a mihez tartás végett: az éllovas Arsenal 16, a címvédő Manchester City 20, a Manchester United és a Liverpool is 25 gólnál tart…), utóbbi hat meccsén egyet sem, s 12 meccsen nem kapott gólt! Bámulatos! Elsősorban a védelem működik tökéletesen, de azért egyre jobban beilleszkedik Bruno Guimaraes, Miguel Almiron élete formájában futballozik (már 9 bajnoki gólja van), a Real Sociedadtól megszerzett svéd rekordigazolás, Aleksander Isak is jó igazolás lesz hosszú távon és eddig Callum Wilsonra sem panaszkodhatunk. A Newcastle eddig nem azt az utat járja, amin a Chelsea, a Manchester City vagy a PSG végigment, miután rájuk borult Dagobert bácsi összes pénze, de tetszik ez az útirány!

Egy kis fricska az Atletico Madridnak... :)

3. jóslat: Lionel Messi három Aranylabdát nyer idén! Pep-pé verik a mezőnyt: BL győztes lesz a Manchester City!

Pep Guardiola megint nem tanult a hibájából, pedig évek óta olyan kerete van, amivel nem egy, már vagy 3 Bajnokok Ligáját nyerhetett volna. Tavaly az elődöntő jelentette a végállomást a City-nek, ahol kézben tartották a Real Madrid elleni párharcot, de nagyon buta módon megint elvéreztek. Pedig mindenük megvolt a sikerhez, és ezt meg is fogalmaztam. „A Manchester City megérett arra, hogy Bajnokok Ligáját nyerjen! Az elmúlt években játszott elődöntőt, veszített finálét, ostoba módon bukott el negyeddöntőket; bár nem egyszer közel került már a trófeához, de egy banánhéjon mindig elcsúszott.” És ezeken a banánhéjakon mindig felszínre kerültek Guardiola gyengeségei… „Jó edző, aki fontos pillanatokban a Bayern és a City kispadján sem mindig hozott jó döntéseket. Hihetetlen, de szerény személye immár 11 éve vár egy újabb BL győzelemre.” Ez a 11 immár 12 év, és bár olcsó poén lenne idén is az ő győzelmüket megtippelni, attól még tény: Erling Haalanddal megerősödve idén is ők az egyik legnagyobb favoritjai a sorozatnak. A végső győzelemhez lehet, el kellene engedni a Premier League-t, ami egyébként is kicsúszóban van a kezükből (erről majd később…), és csak a BL-re fókuszálni – szerintem mindenki megbocsátaná a spanyol mesteredzőnek, ha végre a nagybecsű, és régóta üldözött trófeát vinné haza az angol bajnoki cím helyett…

Puskázott a Real Madrid, és végül ők nyerték meg a BL-t...

4. jóslat: A Leipzig végre trófeát nyer!

Ez nem is tűnt annyira nagy jóslásnak, mégsem sokon múlt, hogy végül nem jött össze. „A Bayern München árnyékából hosszú távon nem könnyű kitörni, ez idáig a Lipcsének sem sikerült, ám idén olyan lehetőséget kaptak Gulácsiék, amit egyszerűen nem szalaszthatnak el: a német kupából szinte minden komolyan vehető és számukra nehezen verhető rivális kizúgott!” És hát, valóban! Kiesett a Bayern München, a Dortmund, a Mönchengladbach, a Leverkusen is… A legjobb nyolc közé négy másodosztályú csapat is bekerült! „A Leipzig sosem kezdte még ilyen rosszul a Bundesliga idényt rövid történelme során, az ősszel edzőváltás is volt már, mégis most lehet a legnagyobb esélyük végre trófeát nyerni – Domenico Tedescóval a kispadon, Gulácsi Péterrel a kapuban, Willi Orbánnal a védelemben és Szoboszlai Dominikkel a középpályán, ha kicsit is komolyan veszik a kupát, ez sikerülni fog! (Csak aztán nehogy őket csapják kupán…)” A döntőt a Freiburggal vívta a Leipzig, a magyaros rangadón Sallai Rolland gólpasszával vezetett az előző idény meglepetéscsapata, a Lipcse végül tizenegyesekkel nyerte meg története első trófeáját, így ez a jóslatom bejött! Azóta persze Domenico Tedescót is lapátra tették, a hírek szerint ő lesz az új belga szövetségi kapitány. Az év vicce… De miért nem George Leekens???

Fredi Bobic sportmenedzsert kirúgták, mehet vissza Dárdai Berlinbe...

5. jóslat: Jose Mourinhót Rómából kirúgják, de a Vatikán válogatottja állást ad neki; a Szent Péter téren kedvére „parkoltathatja a buszt” Pontot szerzünk a Nemzetek Ligája A divíziójában!

„Az Európa-bajnokságon és az angolok, na meg a lengyelek ellen látottak alapján én meg merem kockáztatni, hogy ebből a borzasztóan nehéz csoportból sem pont nélkül fogunk kizúgni a B divízióba.” Nem csak, hogy nem zúgtunk ki pont nélkül, de az angolokat oda-vissza megvertük, s a németektől is elcsentünk négy pontot. Összesen 10 pontot szereztünk, hajszálon múlt, hogy nem nyertük meg a divíziónkat, és nem jutottunk be a négyes döntőbe. De a siker mikéntjére legalább ráéreztem… „Nekünk viszont fekszik az a foci, amikor nem nekünk kell dominálni, nincs nálunk a labda, stabilan tudunk védekezni, s néhány gyors kontrából tudunk veszélyt teremteni az ellenfél portája előtt. Ehhez megvannak az embereink, s hazai földön, főleg, ha a Betis-Sevilla spanyol kupameccsen történt botrány miatt (az egyik Sevilla játékost a lelátóról megdobták egy körülbelül 50 cm-es pvc-vascsővel…) nem zárják be a Puskás Stadiont (tekintve, hogy mindenért is a magyarokat büntetik…) teltház és 50 ezer magyar szurkoló előtt az olaszok, az angolok, s a németek ellen is lesz esélyünk pontot szerezni. Már csak azért is, mert egyik válogatott sem az albán…” Ezekre a meccsekre örök életünkben emlékezni fogunk, köszönjük szépen!

Az alsó képen szereplőknek valóban több Aranylabdájuk van. Van még bárkinek kedve bántani Maguire-t?

6. jóslat: Madridban a BMV száguld!

„A 300. madridi gólját is megszerző, élete formájában futballozó Karim Benzema és a Carlo Ancelottinál erőre kapó és kiviruló, ördöngős Vinicius Junior mellé alighanem megérkezik Kylian Mbappé is, akinek már minimum féléve Madridban lenne a helye. Ezt megjövendölni látszólag nem nagy bátorság: a francia minden létező platformon kijelentette már, hogy Madridba vágyik, a Real is régóta őt akarja, eleddig csak a sportmenedzser Leonardo tudta megakadályozni a transzfert. Hiába jött Messi, na meg Donnarumma, Ramos, Wijnaldum, Hakimi… Ha valaki Madridba akar menni, azt hagyni kell Madridba menni! Bár a párizsiak még mindig nem mondtak le arról, hogy legnagyobb sztárjukat maguknál tartják, hiszen ígérgetik a kispadra Zidane-t, a pályára meg további erősítéseket, ha az eddigi játszópajtásak nem győzték még meg… Nem tudom… (…)Talán hazabeszélek (mert én nagyon várom már őt Madridba!), de nehezen tudom elképzelni, hogy az elmúlt fél-egy év huzavonája végül egy új aláírt párizsi szerződéssel fog véget érni…” Ezzel a jóslatommal felsültem, de ha hinni lehet a híreknek, Florentino Pérez elnök még mindig nem mondott le erről a teknősbékáról. Sok szurkolótársammal együtt én azt vallom: most már inkább ne jöjjön! Hiába lesz ő a következő évtized legnagyobb csillaga, amit tavaly a Real Madriddal művelt… Ahogy játszott vele… Nem érdemli meg, hogy felhúzza magára a habfehér mezt. Gusztustalan, visszataszító, egyenesen erkölcstelen, ahogy Párizsban maradt. Meg ahogy maradásra bírták… Ő mondja meg, ki játszik, ki az edző, kit kell Párizsba hozni? Ugyan már! Hogy a köztársasági elnök könyörög, hogy ne menjen el??? Madridban nem lehet senki az Atyaúristen – még Cristiano Ronaldónak is távoznia kellett 2018-ban, pedig ő aztán tett le annyit az asztalra, hogy bármit megérdemelt volna. Mbappé maradjon csak Párizsban, nyerje meg a francia bajnokságot, ahányszor csak akarja – a Real Madrid meg közben továbbra is a világ legnagyszerűbb klubja marad… Persze, ha esetleg Mbappé egyszer mégiscsak kiköt Madridban, van az a mennyiségű BL cím és el clásicón szerzett győztes gól, amiért talán megbocsátunk majd neki. Ebben az esetben más lesz a leányzó fekvése – csak arról a leányzóról ki ne derüljön, hogy egyébként férfi… Már bocsánat ezért a poénért. Ami sajnos nem is annyira poén...

Nagyon friss, még ropogós sztori, igaz történet alapján...

7. jóslat: Zlatan Ibrahimovics könyvet ad ki A hosszú élet titka címmel. Az előszót Dombi Tibor írja hozzá! Minden idők legerősebb Európa Liga mezőnye alakul ki: Juventus, Barcelona, Manchester United…

Nem állítom, hogy maradéktalanul bevált volna ez a jóslatom… Egy éve siralmasan állt ez a három topcsapat, de aztán a Juve és a Barca megemberelték magukat, s bejátszották magukat a BL-be – ahonnan ősszel ki is játszották, s idén tavasszal tényleg az Európa Ligában muzsikálhat majd ez a három csapat. A Barcelona és a Manchester United konkrétan egymás ellen meccselnek majd a nyolcaddöntőbe jutásért. Apropó, „Vörös Ördögök”. Velük kapcsolatban legalább nem tévedtem akkorát. „… minden esély megvan rá, hogy a Manchester United jövőre csak az Európa Ligában indul! Ez esetben kizártnak tartom, hogy Cristiano Ronaldo marad ősszel is az Old Traffordon, mert a jövő héten a 38. életévét (!!!) is megkezdő portugál futballhérosz pályafutása utolsó éveit biztos, hogy nem az Európa Ligára szeretné fecsérelni. Mint a sorozat gólkirálya (aki azon a fronton idén is hasít!), ő a Bajnokok Ligájára született!” Vajon az ázsiai Bajnokok Ligájára gondolhattam??? Ronaldo a vártnál később, de valóban lelépett Manchesterből (igaz, ez már a nyáron szándékában állt...), de karrierje talán nem várt fordulatot vett… Állítólag, ha a Newcastle bejut a BL-be (amire per pillanat bőven van esély), visszatérhet Dél-Afrikából Szaúd-Arábiából Európába Cristiano. Meglátjuk…

Újabban hasít a Manchester United...

8. jóslat: Anglia megnyeri a katari világbajnokságot!

Ezt a tippemet a Nemzetek Ligája sorozat után, a magyarok elleni 0-4 ellenére sem vetettem el, legalábbis a vb-t megelőző írásomban brazil-angol döntőt vizionáltam. Egyébként össze is jöhetett volna. Az angolok meggyőzően és tetszetősen játszottak, bő volt a keretük, pechjük, hogy a legjobb 8 között a franciákkal kellett játszaniuk. Végül ezúttal sem sikerült. Részlet a rájuk vonatkozó tippemből! „Egyébként éppen Southgate lehet a fékező tényező: vajon megvan-e a tapasztalata, tudása, intelligenciája ahhoz, hogy ő legyen Anglia második világbajnok szövetségi kapitánya? Az elmúlt 20 évben is voltak elképesztő spílerek az angol futballban (a teljesség igénye nélkül: Alan Shearer, Robbie Fowler, Michael Owen, Rio Ferdinánd, John Terry, Ashley Cole, Paul Scholes, David Beckham, Frank Lampard, Steven Gerrard és Wayne Rooney), de mindig hiányzott valami extra az angoloktól. Ebben a jelenlegi csapatban hatalmas potenciál rejtőzik és Gareth Southgate 2016-os kinevezése óta mintha valami megváltozott volna. Négy éve a vb-n már negyedikek lettek, tavaly az Eb-n már ezüstérmesek… Idén jöhet az arany? Azért ehhez bizonyára a címvédő franciáknak, a 2002 óta az újabb aranyra mindhiába ácsingózó braziloknak, az újjáalakuló németeknek, a sokra hivatott, mégis semmit nem nyerő belgáknak, a végre Messivel is tornát nyerő argentinoknak és a fiatalos spanyoloknak is lesz egy-két szavuk…” Még több is volt annál az egy-kettőnél… :)

Veretes névsor, szép számok...

És akkor menjünk is tovább... Tippjeim a 2023-as futballévre!

1. tipp: Bajnok lesz a Napoli és az Arsenal

Nyugi, nem minden tippem lesz biztonsági… Egyébként ez biztonsági? Ami a szezon előtt megdöbbentően magas pénzt hozhatott volna, most már nem számítana nagy meglepetésnek, mert a fogadóirodák immár az Arsenal és a Napoli bajnoki címére adnak kevesebb zsetont. Az olasz csapatnál ez érthető is. A Napoli a bajnokság felénél kereken 50 ponttal áll, 19 bajnoki meccséből 16-ot megnyert, s nem csak az szól mellettük, hogy utcahosszal vezetik a bajnokságot (immár 13 pont az előnyük az Inter előtt). A bajnoki címvédő AC Milan bűn rossz (a védelme összeomlóban, a legutóbbi három tétmeccsén 12 gólt kapott…!), a Juventustól épp a napokban vontak le 15 pontot a szerződések körüli kreatív könyvelés miatt (muhaha…), az Inter meg nem elég kiegyensúlyozott – gyakorlatilag nincs komoly riválisa a nápolyiaknak. Nem rossz csapat az Atalanta, aztán ott van a Lazio és az AS Roma is, de ezek mind a dobogóért és a BL indulásért mennek, nem a bajnoki címért! Azért érdekes és különösen izgalmas ez a sztori, mert Maradona egykori klubja (ami utoljára az argentinnal nyert bajnokságot, még a ’80-as években) az elmúlt évtizedben nem egyszer közel állt már a bajnoki címhez, de se klasszis gólvágókkal (Edinson Cavani, Gonzalo Higuain), se klublegendákkal (Marek Hamsik, Dries Mertens, Lorenso Insigne), se posztjukon a világ szűk elitjébe tartozókkal (Pepe Reina, Kalidou Koulibaly, Jorginho, Fabián Ruiz) nem sikerült megszerezni a scudettót. Erre most mindennél nagyobb az esély: igaz, kevesebb a sztár, de ez a csapat nagyon egységes, nagyon jó, és élmény nézni minden meccsét! Két szezonnal ezelőtt például számomra ismeretlen volt Alex Meret neve: nos, ő a Napoli első számú kapusa, aki kiszorította a kolumbiai válogatott David Ospinát is, és hát bizony jól véd ez az olasz! A védelembe tavaly nyáron Szalai Attila fenerbahcés csapattársa, a dél-koreai Kim Min-Jae érkezett, az ő helye Giovanni Di Lorenzóval és Amir Rrahmanival együtt megkérdőjelezhetetlen – a 15 kapott góljuk önmagáért beszél… A nemzetközi középpályán a kameruni Andre Zambo Anguissa, a szlovák Stanislav Lobotka, a lengyel Piotr Zielinski (na ő régi bútordarab) és az olasz Matteo Politano a főszereplő, na meg persze természetesen a grúz Khvicha Kvaratskhelia, aki tavaly nyáron üstökösként robbant be a köztudatba és az olasz élvonalba, nem lesz könnyű őt sokáig Nápolyban tartani... Dél-Olaszországban nagyon jó játékos megfigyelők élhetnek – a góllövőlistát jelenleg is vezető Victor Osimhen is kiváló igazolás volt három szezonnal ezelőtt, de a támadósorban bőséges a választék: bármikor bátran bevethető Giacomo Raspadori, Hirving Lozano és Giovanni Simeone is, aki az Atletico Madridot trenírozó Diego Simeone csemetéje. Luciano Spalletti edzői karrierje legnagyobb sikere előtt áll (ha leszámítjuk azt, hogy Huszti Szabolcsnak edzője lehetett a Zenitnél, azt ugyanis semmi sem überelheti…) – ősszel négyet rúgtak a Liverpoolnak, hatot a Rangersnek, s pár hete ötöt az előtte 8 meccs alatt egyszer sem kapituláló Juventusnak, s ne legyenek kétségeink afelől, hogy ez a Napoli idén nem akar szépen, a célegyenesben meghalni… Bravúros aranyérem várható Nápolyba – ha mégis elveszítik ezt a scudettót, az csak azért lehet, mert állítólag a Napoli ellen is belső vizsgálódás folyik. Na de vajon van az a pontlevonás, ami megint az Inter malmára hajthatja a vizet???

A Juventusnál a pontlevonás miatt apró változások történtek a címerben... :)

Az Arsenal a Premier League felénél ugyanúgy 50 pontot szerzett, mint a Nápoly olasz földön, s egy meccs hátrányban is öt pont az előnye a Manchester City-vel szemben – igen ám, de még kétszer fog játszani a manchesteri kékekkel, a címvédő ellen pedig az eddigi magabiztos menetelés ellenére sem mehet biztosra… A két utolsó bajnoki meccse az Arsenalnak rangadón aratott győzelem volt, ez mindenképp önbizalommal töltheti el Mikel Artetát, akinek érdemes volt megadni a bizalmat – pedig emlékezhetünk arra, hogy bő egy évvel ezelőtt nem állt messze a menesztéstől… Ám ez a londoni projekt most nagyon működik, s a veretlenül megvívott, 2003/2004-es bajnoki cím után lehet újra angol bajnok az Arsenal – gondolta ezt a szezon előtt bárki? Csak szuperlatívuszokban lehet arról a csapatról beszélni, aminek kapujában Aaron Ramsdale bravúrosan véd, a védelemben Gabriel, Ben White és William Saliba takarít, de óriási munkát végez Kieran Tierney, a japán Takehiro Tomiyasu és Oleksandr Zinchenko is. A támadósorból hiába dőlt ki a vb-n hónapokra Gabriel Jesus, honfitársa, Gabriel Martinelli és Eddie Nketiah személyében van két minőségi játékosa, de a legerősebb csapatrésze az Arsenalnak kétségkívül a középpálya, ahol Thomas Partey, Granit Xhaka és Bukayo Saka mellé, mögé megérkezett a napokban, némileg váratlanul Jorginho a Chelsea-től (előtte meg Leandro Trossard a Brightonból), s ott van a Premier League idény egyik legjobb játékosa, Martin Ødegaard is, akiről kár volt annak idején lemondania a Real Madridnak. Egy norvég csodagyerek miatt lehet szomorú egy másik norvég csodagyerek, Erling Haaland, mert hiába rúg ő kétszáz gólt, ha az Arsenal nem tud hibázni… A Manchester City újra klasszikus kilencessel támad, megszerezték a posztján a világ legjobbját, de lehet, ez lesz a vesztük: túlzottan egysíkú a játékuk, mindenki Haalandot keresi a labdával, s ha a norvégnak nem megy (ritkán van ilyen…), nehezen találják a kapu felé vezető utat. Gabriel Jesus és Raheem Sterling több dimenziós játékosok voltak, Haaland egy valamihez ért, de ahhoz nagyon: gólt lőni. Viszont ez szerintem a Manchester City bajnoki címébe fog kerülni. Bár az is lehet, tipp gyanánt én csak az álmomat fogalmaztam meg… :) Sose voltam Arsenal szurkoló, de most nagyon tudnék örülni a bajnoki címüknek!

A Napolinak meg sem kellett izzadnia...

2. tipp: Angliában és Olaszországban is kiesik egy-egy nagy múltú klub az élvonalból

Ha már angol és olasz csapattal kezdtem, folytassuk is angol és olasz csapattal. Mindkét bajnokságból komoly veszélyben van egy-egy patinás klub és jelen állás szerint nem lenne nagy meglepetés, ha az Everton és a Sampdoria is „alászállna a poklokra”. Bár evertoni sikersztorikra fiatal koromból adódóan nem nagyon emlékezhetek, a kétezres években, még David Moyes irányításával jó kis csapatuk volt, egyébként az öt legnagyobb angol klub között tartják számon, tekintve, hogy kilencszer megnyerte a bajnokságot (utoljára a születésem évében, 1987-ben), ötször az FA kupát és egyszer még a KEK-et is. Bár utolsó trófeáját 1995-ben nyerte a klub, az Everton igen patinás csapatnak számít és igen szomorú, hogy évek óta a kiesés ellen küzd. A liverpooli csapat kispadjáról a múlt héten kirúgták az egykori világklasszis középpályást, Frank Lampardot, aki a jelek szerint a pályán jobban irányított, mint a kispad mellől – az előző szezon közepén érkező angollal akkor sikerült bent maradni az első osztályban, de ez az idény eddig nagyon siralmas… Lampard sajnos a Chelsea-nél is megbukott korábban, van még mit tanulnia, ha az edzői pályán akar maradni, de ahogy mondani szokás, a fejétől bűzlik a hal – az Everton szurkolói inkább tüntettek a tulajdonosi kör, mint Lampard ellen az utóbbi hetekben… Ettől még tény, hogy a bajnokság felénél, mindössze 15 (!!!) pontot szerezve az utolsó előtti helyen állnak, október 22-e óta nem nyertek bajnoki meccset, a 15 rúgott góljuknál csak a Wolverhampton szerzett kevesebbet és nagy szerencséjük, hogy az angol válogatott első számú kapusa, Jordan Pickford náluk véd, mert legalább nem kapnak kirívóan sok gólt. Egyébként vannak kifejezetten jó játékosaik, Conor Coady, Abdoulaye Doucoure, Idrissa Gueye, Amadou Onana, Dominic Calvert-Lewin és Neal Maupay neve egészen jól cseng – na jól van, egyikük sem egy Tim Howard, Romelu Lukaku, Wayne Rooney, Tim Cahill vagy Thomas Gravesen (muhaha…), de azért mégis… Valami nagyon nem működik, és erre vagy rájön a Burnleyvel korábban szimpatikus focit játszó új edző, Sean Dyche, vagy jövőre elmaradnak a Premier League-ben a Liverpool elleni Merseyside derbik… Sylvester Stallone az egyik leghíresebb szurkolójuk, nos, a Rocky filmek sztárja lehet, újraforgatná a Menekülés a győzelembe című 1981-es moziját az Everton futballistáival…

Egyszer régen ők is Chelsea futballisták voltak... Emlékeztek még rájuk?

A Sampdoria talán még siralmasabb helyzetben van… 20 meccs alatt 9 pont? Ezt hogy csináltad? Mindössze 2 győzelem és 8 rúgott gól??? Azért nem mondom, hogy a genovai csapaton már csak a csoda segíthet, mert jött már kutyára kamion, láttunk már karón varjút (vagy hogy is vannak ezek a mondások…), és azért vannak még más rém gyenge olasz csapatok is a Serie A-ban… Mondjuk ennyire rossz csak egy van, a Cremonese, ők még meccset sem nyertek, ami egészen elképesztő bravúr… (Ellenben az olasz kupából a Napolit és az AS Romát is kiverték már, és elődöntőt fognak játszani a Fiorentina ellen. Ki érti ezt?) A Sampdoria egykor kupákért harcolt (van egy bajnoki címe és 4 olasz kupa győzelme), nyert nemzetközi trófeát (van egy KEK győzelme és egy elbukott BEK döntője), de már a korábbi években is volt, hogy rezgett a léc – idén ez alighanem le is fog esni… Mondjuk el is fogyott a minőség ebből a csapatból: a kapus, Emil Auderón kívül a két csatáruk lehet ismerős: Manolo Gabbiadini és a 40 éves Fabio Quagliarella, aki ezer szállal kötődik a Sampdoriához, de talán már ő is bánja, hogy nem vonult vissza akkor, amikor ezt még méltóságteljesen megtehette volna… Az utóbbi hetekben két egykori Samp legenda, Szinisa Mihajlovic és Gianluca Vialli is elhunytak – legalább az ő emlékük előtt adózva meg kéne próbálni a lehetetlent. A Kowalsky meg a Vega azt énekli, hogy a lehetetlen nem létezik – nos, csak rá kell nézni a Serie A tabellájára ahhoz, hogy módosítsunk ezen az állásponton. Azért sok szerencsét a genovaiaknak!

Manchester vörös felében megváltozott valami...

3. tipp: Lecsúsznak a „matracosok” a BL-ről, véget ér a Simeone – Atletico Madrid házasság

Bátor vállalás? Az a része talán nem annyira, hogy Diego Simeone távozik a szezon végén az Atletico Madrid kispadjáról, mert a sajtóban egyre többet hallani erről. Az argentin edző 2011 karácsonya óta ül a „matracon”, (hiába érkezett a mennyből az angyallal, ő sohasem volt egy földre szállt angyal…), s ez idő alatt nem nagyon eresztett le, ám most hirtelen kipukkanni látszik az egész projekt. A bajnoki címre kvázi már fél távnál elszállt az esélyük, a kupából a negyeddöntőben kiestek, de ami talán a legfájdalmasabb, hogy a Bajnokok Ligájában hihetetlen drámai körülmények között csoportutolsóként végeztek, így tavasszal egyáltalán nem lesznek már érdekeltek a nemzetközi kupaporondon. Egyszer már előfordult velük, hogy nem jutottak tovább a BL-ben a csoportból, de akkor átpottyantak harmadikként az Európa Ligába, amit aztán a tavasszal meg is nyertek. Most ez nem fog megtörténni… Mondjuk, ebből akár még előnyt is kovácsolhatnak, mert legalább csak a hazai pontvadászatra kell fókuszálniuk. És ez a lényeg: a szezon abban az esetben még talán megmenthető, ha elcsípnek egy BL helyet! Ha nem? Arra Simeone érkezése óta példa sem volt, mióta ő az edző, az Atletico Madrid nem végzett a harmadiknál rosszabb pozícióban a bajnokságban! Ha nem jönne össze a dobogó, vagy netán még a BL-t jelentő negyedik helyről is lemaradnának, az értelemszerűen óriási csalódás lenne. Talán még Antoine Griezmann rózsaszín haja is bevörösödne a méregtől… Vagy a szégyentől. Én mégis vállalom a tippem második felét, mert bár a Real Madrid és a Barcelona mögé bármikor becsúszhat az Atletico harmadiknak – de a Real Sociedad egyelőre nagyon erős, és én a Betis, Villareal duót se merném egy kézlegyintéssel elintézni. Persze, ettől még könnyen meglehet akár a dobogó is, de azt hiszem, ez már kevés lesz ahhoz, hogy Simeone belevágjon egy új együttes építésébe. Maximum, ha maga Torrente kéri meg rá… Nagyon furcsa lesz Simeone nélkül látni ezt az Atleticót, én elképzelni sem tudom (a topligákban ő ül legrégebben ugyanazon csapat kispadján), de be fog következni, talán már idén nyáron… „A szerelemnek múlnia kell, ha múlik, akkor fájnia kell, hogy érezd, mennyit ér, míg tart, míg él…”

Apróságnak tűnik, de érdekes: csak a Real csapatkapitánya tartja maga ellőtt az ellenfél címerét. Sportszerű...

4. tipp: Végre nem kell pótselejtezőt játszanunk az Eb részvételért

Aligha hurráoptimizmus a részemről, s ettől a tipptől még tisztában vagyok azzal, hogy nem vehetjük félvállról az Eb selejtezőket. Mégis jó kimondani: sikeres Nemzetek Ligája szereplésünknek hála az első kalapba kerültünk a sorsoláskor, így szinte biztos volt, hogy papíron gyengébb ellenfeleket kapunk az Eb selejtezőkre. Hogy a szerb, montenegrói, bolgár, litván négyes mennyire könnyű vagy nehéz, mindenki döntse el maga, mindenesetre jó esélyünk van az első két hely valamelyikét elcsípni – így pedig automatikusan ott lennénk a 2024-es Eb-n, s nem mások kezében lenne végre a sorsunk, és nem kéne holmi pótselejtezők miatt aggódni. Persze, nem árt emlékeznünk arra, hogy a 2016-os Eb előtt sem kaptunk nehéz ellenfeleket, Észak-Írország és Románia mégis előttünk végzett… Akkor azonban a norvégok ellen örök életre szóló élményekkel gazdagodhattunk – a visszavágón én is ott voltam, életem legnagyobb futballélménye volt! A 2021-ben megtartott, 2020-as Eb-re sem jutottunk ki egyenes ágon, bár egy-egy bravúr a horvátok és Wales ellen összejött, de nem fért bele, hogy a szlovákok oda-vissza elvertek bennünket… Ám a bosnyákok, majd Izland testén keresztül újra összejött a kontinensviadalon való részvétel – utóbbi meccs drámáját szerintem soha nem felejtjük el, kár, hogy az éppen tomboló koronavírus járvány miatt zárt kapus volt az a meccs. Én most ennek a selejtezősorozatnak a végén nem számítok hasonló drámákra. A szerbeket nem biztos, hogy megelőzzük, de a másik három riválisunkat magunk mögé fogjuk utasítani, s másodikként még automatikusan kijutunk az Eb-re!! Fel kell nőni a feladathoz: fantasztikus játékosaink vannak, és a nagyok ellen nagyot is tudunk játszani – tanuljunk meg a kicsik ellen is futballozni, és nem lesz kérdés, hogy ott a helyünk pótselejtezők nélkül is a következő Eb-n!

2020 óta ők a legjobb gólvágók!

5. Erling Haaland 45 gól fölött végez a bajnokságban

Erling Haaland már Salzburgban és Dortmundban is bebizonyította, hogy kivételes képessége van a gólszerzéshez, de szerintem azt a legelhivatottabb Manchester City szurkolók sem gondolták, hogy így be fog kezdeni Angliában. 19 bajnoki meccsen 25 gól, közte 4 mesterhármas… Egymást követő két Premier League meccsen triplázott, a városi rivális United ellen a triplája mellé kiosztott két gólpasszt is… (Egyébként a BL-ben is van már 5 gólja…) Nincsenek szavak, amikkel tökéletesen le lehet írni ezt a gólérzékenységet, Haaland egyszerűen a góllövésre született. A bajnokság feléhez érve több gólja van, mint amennyit a legtöbb Premier League gólkirály megkoronázása évében az egész szezonban termelt. Higgyétek el, mert utánanéztem… A Premier League 1992/93-as indulása óta már lekörözte a legelső gólkirályt, a 22 gólos Teddy Sheringhamet, az 1997/98-as és az 1998/99-es szezon gólkirályait (előbbi szezonban Chris Sutton, Dion Dublin és Michael Owen, utóbbi évben Jimmy Floyd Hasselbaink, Michael Owen és Dwight Yorke zártak 18 góllal), aztán újra Jimmy Floyd Hasselbaink-et (ezúttal a holland 23 gólt szerzett), Thierry Henry-t (2001/02, 24 gól), Didier Drogbát (2006/07, 20 gól), Nicolas Anelkát (2008/09, 19 gól), Dimitar Berbatovot és Carlos Tévezt (2010/11, 20 gól), Mohamed Szalahot, Sadio Manét és Pierre-Emerick Aubameyangot (2018/19, 22 gól), Jamie Vardy-t (2019/20, 23 gól), Harry Kane-t (2020/21, 23 gól), valamint a legutóbbi gólkirályokat, Mohamed Szalah-t és Son Hungmin-t (23 gól). A jelenlegi csúcsot egy bizonyos Andrew Cole (Blackburn) és Alan Shearer (Newcastle) tartják, előbbi az 1993/94-es, utóbbi az 1994/95-ös szezonban rúgtak ennyit – nos, csak idő kérdése, mikor dönti meg ezeket a csúcsokat Haaland. Ha ebben az ütemben termel továbbra is, és elkerülik a sérülések, meglesz neki a 45 bajnoki gól is - fényév távolságra van mindenkitől...

Már Manchesterben is kiszakadt a gólzsák... :)

6. Szoboszlai Dominik lesz a Bundesliga asszisztkirálya

Megnézném, ahogy Erling Haalandot egy bizonyos Szoboszlai Dominik szolgál ki – volt már ilyen, a Salzburgban együtt bontogatták a szárnyaikat… Mindketten a Bundesligába léptek tovább, s a kezdet a magyar fiúnak volt a nehezebb, de Marco Rose őszi kinevezése óta (aki Salzburgban is volt edzője, ezért pontosan tudta, hogy mire számíthat tőle) végre kulcsszereplő a Lipcsében és élvezi a bizalmat – ezt a bizalmat a hétvégén két gyönyörű góllal hálálta meg, amivel el is intézték a Stuttgartot. Gólpasszok terén az ősszel sem volt adós, hét asszisztot osztott ki, s ha a nemzetközi kupameccseket, meg minden más találkozót is beleszámítunk, a top ligák közül, ha jól emlékszem, csak Messi és De Bruyne adott idén több gólpasszt nála. Idén a Bayern München ellen fejjel készített elő egy találatot, így már 8 asszisztja van a Bundesligában, aminél csak a Frankfurtban futballozó, a világbajnoki döntő 123. percében ziccert hibázó, francia Randal Kolo Muani adott kettővel többet. Növelni fogja Dominik esélyeit, ha a jelenleg sérült Christopher Nkunku visszatér sérüléséből (mert akkor nem Timo Werner és André Silva fogja várni azokat a forintos labdákat…), és a Chelsea-be való távozása előtt az utolsó lipcsei félévében még komolyan veszi a gólkirályi címért zajló harcot – mekkora lenne már, ha Nkunku és Szoboszlai is a másikat segítve érné el végül egyéni célját? Miért Ne? Ez a Lipcse sokkal versenyképesebb csapat, mint a tavalyi volt, és végre Dominik helye is megvan a középpályán…

Még vagy 6-8 ilyen sistergő bombát kérünk idén...

7. Ősszel minimum nyolc honfitársunknak szurkolhatunk majd a top bajnokságokban

De régen volt már ilyen! Én most mégis látok erre esélyt! A jelenlegi Bundesliga különítmény adott – a lipcsei kontingens masszív; Szoboszlairól volt már szó, Willi Orbán egy gép, szinte egyetlen percet sem hagyott még ki ebben a szezonban! Ellenben Gulács Péterrel, ő súlyos sérülés után lábadozik, remélem, könnyen visszaszerzi majd a helyét a kezdőben… Schäfer András sérülés után tért vissza, aztán most újra megsérült, de nagyjából kiharcolta magának a helyet, erre nem megérkezett Aissa Laidouni a Fradiból, aki akár posztriválisa is lehet? Sallai Roland helyzete lehet bizonytalan a Freiburgnál, de ha távozik is a csapatától, a top ligák egyikében kell, hogy maradjon! (Egyébként minden elismerésem Sallaié és a Freiburgé, az előző szezonban hatalmasat mentek!) Ez egyelőre 5 ember. Ennyien eddig is voltak. Hogy lesznek ebből nyolcan? A fiatal Németh András a belga Genkből a német másodosztályú Hamburghoz igazolt a napokban – na, ők a feljutásért küzdenek! Ha ez sikerül, jövőre Németh Andrásból Bundesliga játékos lehet! Vannak még ketten, akiket a top bajnokságok felé sodorhat idén az élet. Nem, nem Vadócz Krisztián az, aki nagyobb világutazó Willy Fognál is… Egyikük Szalai Attila, aki a töröknél erősebb bajnokságban is megállná a helyét. Bár az is érthető, hogy a Fenerbahce ragaszkodik hozzá, azért nem ott kéne megöregednie… A másik Kerkez Milos, aki a holland első osztályban játszik hétről hétre parádésan – és az AZ Alkmaar fiatal tehetsége tavaly már a válogatottban is megmutatta, hogy van benne potenciál. Csak a játékos megfigyelők és csapatmenedzserek is szúrják ki ezt… :) A tippemben a minimum szerepel: igazolhatnak mások is az angol, német, spanyol, olasz, francia bajnokság egyikébe! :)

Laidouninak a sikeres vb után felfelé vezetett az útja...

8. A Chelsea ősszel legfeljebb az Európa Konferencia Ligában indul

A Chelsea mindenféle átigazolási rekordot megdöntött a télen, de annyira nem látszik a koncepció a transzferek mögött, hogy ez siralmas. Csak a legnagyobb transzfereket hadd említsem meg: Benoit Badiashile az AS Monacótól érkezett 38 millió euróért a védelembe, a portugál Joao Félix 11 millióba került, őt az Atletico Madridtól kölcsönözték fél évre, az ukrán Mykhailo Mudryk 70 millába fájt, ő a Sahtar Donyectől jött, az utolsó percekben pedig a friss világbajnok és a katari torna legjobb fiatal játékosának megválasztott Enzo Fernandezt is sikerült bejelenteni – 121 milliót fizetnek érte a Benficának… Nem is tudom, mit mondjak. Szezon közben felvásárolni úgy egy félcsapatnyi játékost, hogy a kulcsemberek közül egyedül az Európa-bajnok Jorginho távozik? Nem biztos, hogy ez jól fog elsülni… A Chelsea klasszisokkal van tele, és ez akkor is igaz, ha a klasszisok fele jelenleg is sérült, ez a szezon pedig annyira rossz, hogy arra szavak sincsenek. Jelenleg a tízedik helyen állnak, nem kevesebb, mint 21 (!!!) ponttal az éllovas Arsenal mögött. A Bajnokok Ligája pozícióktól elbúcsúzhatnak, szerintem az Arsenal, a két manchesteri klub és a Newcastle végez az első négy helyen. Várakozáson alul teljesít a Tottenham és a Liverpool is – ők azért tavasszal még felszívhatják magukat. Van három meglepetéscsapat is, akik jelenleg a Chelsea előtt állnak: a Brighton, a Fulham és a Brentford. A Brighton-t érzem annyira erősnek, hogy ez a lendület a szezon végéig kitartson. Hiába ez a rengeteg igazolás, simán benne van a pakliban, hogy ez a Chelsea csak a 7-8. helyig fogja feltornázni magát az idény végére. A féléve tulajdonos amerikai Todd Boehly azt sem tudja, kit és hova szerződtessen, s az egésznek az a Graham Potter ihatja meg a levét, aki csak úgy belecsöppent a dolgok sűrűjébe, beleszólása nem hiszem, hogy bármibe is lehetett, viszont az eredményeket neki kell produkálnia, különben repül, mint híres névrokona – csak ő Nimbusz kétezres seprű nélkül… Hogy lesz-e olyan sikeres a tengerentúlival a Chelsea, mint amilyen az orosz Roman Abramovic idején volt, még a jövő zenéje. Ami lehet, eleinte inkább hasonlít majd a macskanyávogásra, mint egy Wagner operára…

 Ti milyen tippeket tennétek erre az évre? Szerintetek az én jóslataim közül mi fog és mi nem fog biztosan beteljesülni? Köszönöm, hogy velem tartottatok, találkozzunk legközelebb is!

A bőség zavara - bye, by londoni (chelsea-s) BL álmok?

A futballvilágban sokak szerint évtizedes vita zárult le: Lionel Messi világbajnoki címével eldőlt, hogy ő minden idők legjobbja. Az argentinnak bejött az élet 2022-ben, pedig Párizsba való igazolásakor úgy tűnt, leáldozóban a csillaga. Legnagyobb „ellenfelének”, Cristiano Ronaldónak ugyanakkor piszkosul zaklatott éve volt a tavalyi, melynek utolsó előtti napján robbant a petárda, miszerint tényleg Szaúd-Arábiába igazol. Amíg nem vált hivatalossá a transzfer, én nem akartam elhinni – sok millió másik emberrel egyetemben… Az egyik megkoronázta a karrierjét, a másik lejáratta magát 2022-ben. Most komolyan? Tényleg ez történt volna? Az Élet a legnagyobb rendező, bár ahhoz, hogy ezt észrevegyük, néha sajnos súlyos árat kell fizetnünk… Míg a futballkedvelő társadalom egyik fele nagyon örül, hogy az argentinnak pályafutása alkonyán összejött még az egyetlen meg nem nyert trófea, és a maga igazát bizonygatja, hogy Messinek ez a világbajnoki cím hiányzott ahhoz, hogy minden idők legjobbja legyen, a másik fele pedig azért sír, mert Cristiano Ronaldo ennél sokkal méltóbb karrier befejezést érdemelt volna, nos… Elhunyt 82 évesen Edson Arantes do Nascimento. Ismertebb nevén Pelé. A labdaművész, a zseni, az egyetlen háromszoros világbajnok, az egyetemes labdarúgás egyik legnagyobb, de mindenképp korszakos alakja. Miközben piedesztálra emeljük Messit és gyászoljuk Ronaldót (vagy éppen fordítva, szimpátiától függően…) álljunk meg egy pillanatra, mert a futballvilág is ezt teszi. Nem fogok úgy tenni, mint aki nagyon jól ismeri Pelé életművét, és egész életében Santos szurkoló volt (mert egyébként Al Nassr szurkoló voltam, muhaha...) – harmadik világbajnoki címét 17 évvel a születésem előtt nyerte, természetesen nem láttam őt játszani. Nem is fogok külön posztot szentelni neki. De úgy érzem, napjaink (még…) két legmeghatározóbb egyénisége elfér a Király árnyékában – mert Messi és CR7 minden zsenialitásukkal együtt is csak koktélhordozó és pálmaágakat lengető alattvalói lehetnek a „Fekete Gyöngyszemnek”. Isten Veled, Pelé!

Néhány napja megnéztem a Menekülés a győzelembe című 1981-es mozifilmet, amiben Sylvester Stallone és Michael Caine mellett többek között Pelé is játszik – és futballozik. Már a filmben bemutatott cselsorozatain és pazar ollózós gólján leszűrhető, mennyi hangszeren is játszhatott ő, de akinek ez nem elég, a Youtube-on bőven vannak fent felvételek róla. Ördöngösen cselezett (nekem Ronaldinho jutott róla az eszembe), kíméletlen befejező volt, a rugótechnikájára sem lehetett panasz, remekül fejelt, de nagyon jó volt az előkészítésben is. Persze, egészen más volt akkor a futball, de ez a legkevésbé Pelé bűne: ő akkori viszonyok és körülmények között mindenhez is értett.

Az egyetlen háromszoros világbajnok

Már 15 évesen debütált a Santos csapatában, ahol 17 évig futballozott, s hogy nem csak bójákat pakolt és pályamunkás volt, jelzi a 638 meccsen szerzett 619 gólja. Ehhez hasonló gólátlagot rajta kívül csak az a két úriember tudott megközelítőleg produkálni pályafutásuk során, akik szintén főszereplői e cikknek. Érdemeiből semmit nem von le, hogy góljai nagy részét a brazil élvonalban rúgta (pályafutása alkonyán játszott kicsit az MLS-ben is…): az a brazil válogatott, aminek tagjai legtöbb esetben brazil klubokban, de mindenképp Amerikában futballoztak, túlzás nélkül tönkre verte az egész világot, s egyébként sem lehetett akkor még könnyen Európába igazolni. Más világot élünk, az Aranycsapat híres támadói mellett az 1970-es brazil válogatottnak lehetett a futballtörténelemben olyan virtuóz támadósora, amit alighanem még az ellenfél szurkolói is megtapsoltak, de hiába volt például egy Jairzinho, egy Rivellino, egy Gérson, s korábban egy Garrincha és egy Vavá is a csapatban, Pelé királytól a show-t egyikük sem tudta ellopni. De talán nagyon nem is akarták… Brazília öt világbajnoki címével rekorder, s természetesen Pelé is az, aki az öt világbajnoki címből háromban is szerepet játszott – kettőben különösen sokat! Valóban legendás társai voltak, de azt hiszem, a legtöbben az ő nevét jegyezték meg abból a többszörösen aranygenerációból. Az 1958-as világbajnokságon mindössze 17 évesen (!!!) volt kulcsjátékosa a selecaónak. Nagyot kockáztatott a kapitány, s az első két mérkőzést ki is kellett hagynia sérülés miatt Pelének. Ám utána a vb legragyogóbb csillaga lett: 4 mérkőzésen hat gólt lőtt; a magyarokat kiejtő walesieket az ő góljával gyűrték le, aztán az elődöntőben mesterhármast szerzett, a döntőben pedig két gólt rúgott. Utóbbi elszenvedői a házigazda svédek voltak: az egyik góljánál kiosztott egy esernyőcselt a védőnek, majd mielőtt lehullt volna a labda, kapásból bebombázta – különösen látványos lett ez a találata. A torna legjobb fiatal játékosa díjat nem kaphatta más ezek után, s a góllövőlistán a második helyen végzett. Mondom: 17 évesen…

Pelé Messi és CR mellett őket tartotta a legjobbnak

Négy évvel később már egyértelműen Pelé volt a brazilok legnagyobb sztárja, s jól is kezdte a chilei világbajnokságot: Mexikó ellen gólt szerzett és gólpasszt adott, ezzel nyertek 2-0-ra. A második találkozón a csehszlovákok ellen azonban megsérült, s a torna további részében már nem is tudott játszani – a brazilok nélküle is megnyerték a vb címet, éppen a csehszlovákok ellen! 1966-ban ez már nem jött össze, s alighanem azért, mert a nyitómeccsen (amin egyébként Pelé megint csak beköszönt) a favágó bolgárok addig-addig aprították a legfényesebb brazil csillagot, míg le nem sérült. A magyarok világraszóló diadala alkalmával nem is lépett pályára, a portugálok ellen pedig hiába vállalta félig sérülten a játékot, az Eusebio fémjelezte portugál csapat kiejtette a kétszeres címvédőt: Pelé csalódottságában, hirtelen felindultságból le is mondta a válogatottságot – 26 évesen. Ezt Messinél is láttuk 2016-ban, szerencsére mindketten meggondolták magukat.

Pelé találkozása XVI. Benedek pápával - immár az égi találkozáson is túl vannak...

Merthogy 1970-ben, minden idők legjobb világbajnokságán (na, ezzel a megállapítással Infantino úr alighanem vitatkozna…) minden idők legerősebb vb győztes válogatottja leiskolázta a mezőnyt, s ebben vezérszerep jutott Pelének: 4 gólja mellett hat zseniális gólpasszt adott. A gólok 53%-ában tevékeny részt vállalt, ő lett a vb legjobb játékosa, a döntőben őt őrző olasz védőnek, Tarcisio Burgnichnak elhíresült a mondása: „A meccs előtt azt mondtam magamnak, ő is csak bőrből és csontból van, mint mindenki más – de tévedtem.” Pelé a nemzeti csapatban 92 alkalommal lépett pályára, ezeken 77 gólt szerzett, bámulatos statisztika! Neymar a horvátok elleni vb kiesés alkalmával decemberben egalizálta a gólok számát, így valószínűleg ő lesz az új egyedüli rekorder, de nagy különbség, hogy neki a 77 gólhoz 124 mérkőzésre volt szüksége… Pelének 67 győzelme, 14 döntetlenje és 11 veresége volt a válogatottban, és a brazil csapat soha nem kapott ki, amikor ő és másik sztárjuk, Garrincha együtt a pályán volt. Teljes pályafutását tekintve pedig 1363 mérkőzésén 1281 (más számítások szerint 1284) alkalommal volt eredményes.

Micsoda fotó ez a Legendák között! :)

Tévéközvetítés híján, illetve azért, mert a brazil bajnokság nem a szemünk előtt zajlik, Pelé zsenialitását elsősorban a világbajnokságokon nyújtott teljesítményből lehet leszűrni. És azzal, hogy ő 4 vb-n is ott volt, abból hármat ráadásul meg is nyert, kettőben meg főszerepet játszott, történelmi tettet vitt véghez. Ezt nehéz lesz bárkinek is überelnie – bár Mbappé megpróbálhatja. Mindössze 24 éves, van már egy vb címe, két vb alatt beérte Pelé gólszámát, s a döntőkben szerzett gólokat tekintve le is hagyta… Ha esetlegesen meg is dőlnek a rekordjai, az azért vitathatatlan, hogy Pelé annyit adott hozzá ehhez a játékhoz, hogy „ismeretlenül” is a sportág halhatatlan alakja marad. E helyütt mindenképpen szeretném idézni a tekintélyes angol futballszakírót, Jonathan Wilsont, aki az eurosport.hu oldalnak írt Peléről.  „Egészen lenyűgöző, hogy egy, a gólszerzés iránt megszállott játékos pályafutásának legemlékezetesebb pillanatai közül mennyi kötődik olyan mozzanatokhoz, amikor egyébként nem szerzett gólt. Az uruguayiak elleni csele, a félpályás lövése Csehszlovákia ellen, a Gordon Banks által kivédett fejese. Lőhetett akárhány gólt is, nem a hatékonysága ragadt meg leginkább az emberekben, hanem a kreativitás és a szépség: hogy amit ő csinált, az igazából művészet volt. Az 1958-as világbajnokság döntőjében szerzett gólja, amikor felemelte a svéd védők között a labdát, majd kapásból a kapuba vágta, leginkább azért volt figyelemreméltó, mert 17 évesen lőtte, az ott megcsillogtatott képességeit azonban bármely modern csatártól elvárnák. De tekintsünk vissza mondjuk az 1963-as Libertadores-kupa döntőjére, amelyen a Santos oda-vissza legyőzte a Boca Juniorst. Noha a Santos öt gólja közül csak az utolsót szerezte Pelé, lenyűgöző teljesítményt nyújtott. Ott volt az akció középpontjában: irányító és gólszerző egy személyben. Bátor játékos volt, aki elviselte a félelmetes rúgásokat, kellően erős volt, nagyszerű egyensúlyérzékkel rendelkezett, és persze technikailag is mindenki felett állt. És észrevett dolgokat. Ő volt a főszereplő és a rendező is.”

Mint Terry Jones a Monthy Pythonban. (Ő játszotta Brian anyját a Brian életében és ő a film rendezője is.) Na mindegy… Sokan sokféleképpen elbúcsúztak Pelétől a különböző közösségi médiafelületeken, hadd idézzek néhányat, amit különösen megindító volt olvasni. Franz Beckenbauer, világbajnok német labdarúgó, a Bayern München tiszteletbeli elnöke, Pelé klubtársa volt a New York Cosmosban, s elárult egy „titkot” is: „A labdarúgás elveszítette történelme legnagyobb alakját, én pedig különleges barátomat. 1977-ben azért mentem az Egyesült Államokba, mert nagyon szerettem volna Pelével egy csapatban játszani a New York Cosmosban. A vele töltött időszak pályafutásom egyik legszebb élménye volt. A futball örökre a tiéd lesz, nyugodj békében". A kétszeres világbajnok és kétszeres aranylabdás brazil gólvágó, Ronaldo méltó utódja lett Pelének az ezredforduló környékén. „Egyedi. Zseniális. Technikás. Kreatív. Tökéletes. Páratlan (...) Minden idők legjobbja. A világ gyászol. Micsoda kiváltság, hogy utánad jöhettem, barátom. Öröksége túlmutat a generációkon”. Neymar válogatott gólok számában beérte ugyan a brazilt, de sikerességben és főleg népszerűségben sosem lesz egy szinten a Királlyal. Még a temetése helyett is bulizott, amiről felvételek is készültek – ehhez csak gratulálni lehet; ezek után nehéz is komolyan venni, szívből jövőnek érezni a szavait… „Pelé előtt a futball csak egy sport volt. Pelé azonban mindent megváltoztatott. A futballt művészetté, szórakoztatássá változtatta. Ő adott hangot a szegényeknek, a feketéknek, és mindenekelőtt láthatóvá tette Brazíliát. A labdarúgás és Brazília a Királynak köszönhetően emelkedhetett fel! Elment, a varázslata azonban megmarad. Pelé örök!” Cristiano Ronaldo sem felejtkezett meg Peléről. „Az örök Pelé királytól való egyszerű búcsú soha nem lesz elég arra, hogy kifejezzem azt a fájdalmat, ami a futballvilágot éri ebben a pillanatban. Inspiráció, hivatkozási alap volt milliók számára, tegnap, ma, mindig. A szimpátia, amit tanúsított irántam minden pillanatunkban kölcsönös volt, még a távolból is. Soha nem lesz elfeledve, emléke örökre megmarad mindenben és mindannyiunkban, akik a futball szerelmesei vagyunk. Nyugodj békében, Pelé király.” Robert Lewandowski, napjaink egyik legjobb csatára, így fogalmazott: „Nyugodj békében, bajnok. A mennyországban új csillag van, mert a futballvilág elveszítette egy hősét…" A legjobban talán az újhullám legnagyobb képviselője, a norvég Erling Haaland mondta ki a lényeget Pelé nagyságáról: „Minden, amit egy futballistától látsz, Pelé már régen megcsinálta. RIP!”

És akkor ezen a ponton rá is hangolódhatunk az elmúlt másfél évtized két legnagyobb klasszisára, Messire és Ronaldóra. Annak ellenére, hogy mindent, amit tőlük is láthattunk, a háromszoros világbajnok brazil már megcsinálta (legalábbis Haaland szerint...), mégiscsak ők ketten írták újra azt a történelmet, amit a Peléhez hasonló klasszisok kezdtek el írni. Ők ketten átértelmezték a labdarúgás fogalmát a XXI. században. Mindketten félelmetesen jók, mindketten arra születtek, hogy rekordokat döntsenek; kettejük rivalizálását még izgalmasabbá tette, hogy közel egy évtizeden keresztül egy nemzeti bajnokságban futballoztak, s ez a rivalizálás talán mindkettejüket jobbá is tette. Cristiano Ronaldo két és fél évvel idősebb Lionel Messinél, értelemszerűen hamarabb is robbant be a köztudatba. Emlékszem a legelső fotóra, amit láttam róla. A szintén friss manchesteri igazolással, nem mellesleg világbajnok, brazil Klébersonnal fogja az United sálját 2003-ban. Az a melírozott haj, azok a szőke fürtök… Én szerettem a Manchester Unitedet, már csak első komoly Bajnokok Ligája élményeim miatt is: a ’99-es BL döntő volt az első, amiből láttam valamennyit (aztán a covid miatti leállás alatt leadta a tv, s meg tudtam nézni az egészet), abba a Bayern München elleni fordításba nem volt nehéz beleszeretni, de amikor Cristiano az Álmok Színházába szerződött, nos, neki nem lettem különösebben a szurkolója. Persze, jól játszott nagyon az Old Traffordon, nem véletlenül nyert már akkor egy Aranylabdát, meg egy BL győzelemben is fontos szerepet vállalt, de kedvenc játékosaim egyikévé csak a Real Madrid mezében vált. Nem hiszem, hogy van olyan Real szurkoló, aki nem zárta őt a szívébe. És ezen nincs mit csodálkozni: 450 meccs/438 gól a Real Madridban. Mellette 4 BL győzelem és számtalan emlékezetes momentum. De ezekről majd akkor írok, ha visszavonul.

Az a bizonyos fotó 2003-ból...

Bevallom férfiasan, madridi múltja és hőskölteménye miatt én nagyon nehezen éltem meg azt, ami tavaly vele történt. Kálváriája már 2018-ban elkezdődött, amikor kilenc, javarészt csodálatos szezon után távozott Madridból, s bár egyénileg továbbra sem hozott rossz számokat, se a Juventusszal, se a Manchester Uniteddal nem tudta megismételni korábbi sikereit. A torinóiak már üldözték egy ideje a BL trófeát, két döntőt is elveszítettek pár éven belül, talán azt hitték, CR egyszemélyben garancia a diadalra – nos, hiába lett harmadik szezonjában a Serie A gólkirálya, hiába növelte BL góljai számát, az áttörés vele sem sikerült a nemzetközi kupaporondon, ráadásul az „Öreg Hölgy” házon belül, Olaszországban is elveszítette az egyeduralmát, mert túlzottan a portugál köré épült a csapat, és Ronaldónak egyre inkább kibuktak a gyengeségei: gyorsasága tompult, a védekezésből nem vette ki a részét, letámadni nem tudott. Vagy nem akart… Szélsőből egyértelmű középcsatár lett, aki még mindig kíméletlenül belövi a helyzeteit, ha lábra kapja a labdát, és nem kell futnia…

A Juventus örült, hogy túl adhatott rajta, a Manchester United 3 szezon után elvitte őt Itáliából, pedig nem volt rá igazán szüksége. Inkább tűnt ez pánikigazolásnak, hogy nehogy a városi rivális City-ben kössön ki Ronaldo… Az első hónapokban, Solksjaer idejében még semmi sem veszélyeztette a pozícióját. Aztán tavasszal Ralf Ragnick már egyre többször ki merte hagyni, az új edző, Erik ten Haag pedig a kezdetektől „fúrta” őt. Én nem akarom azt az érzetet kelteni senkiben, hogy Ronaldo nem volt hibás. Dehogynem volt az. Egy játékos nem lehet nagyobb a klubnál. Ha Cristiano Ronaldónak hívják, akkor sem. Még ha a családi tragédiáját el is fogadhatjuk megfelelő indoknak (újszülött ikergyermekei közül az egyik meghalt tavasszal, és ezért nem tudott a játékra koncentrálni), követett el bőven hibákat. Kezdve azzal, hogy nem vett részt egyáltalán a nyári felkészülésen, mégis elvárta, hogy fix kezdő legyen, majd miután lecserélték legelső felkészülési meccsén, fogta magát, és hazament. Nem ez volt az utolsó dobbantása: a Tottenham ellen nem volt hajlandó pályára lépni a hajrá perceire, inkább lelépett. Erik ten Haag nem volt tekintettel arra, hogy ő Cristiano Ronaldo, a holland edző a csapat érdekeit nézte. A csapat érdeke pedig az lett volna, hogy bármikor lehessen számítani Ronaldóra, de közel 38 évesen már nyugodjon bele abba, hogy nem fogja végigjátszani a szezont, lesznek meccsek, mikor a kispadon fog ülni, s bizony meglehet, kezdőként is le fogják hívni a pályáról 50-60 perc után. Valószínűleg mindketten kezelhették volna jobban ezt a helyzetet. Én Ronaldót is meg tudom érteni, aki hiányolta a vezetőség felől a tiszteletet. A portugál tényleg letett már egyet, s mást az asztalra. Neki már nincs mit bizonyítani. Na de könnyebb durcás kisfiút alakítani, akinek elvették a játékát, mint beállni a sorba. (Vajon róla énekel Lovassy András???) Könnyebb makacs Makácsnak lenni a Hyppolit, a lakájból, mint érett, felnőtt módjára viselkedni…

Ronaldo nem volt hajlandó elfogadni, hogy bizony rajta is fog az idő vasfoga, hogy már túl van pályafutása zenitjén, lassan lejár az ideje. Ez a mentalitás az állandó győzni akarásából és harci kedvéből adódik. Az jó, ha ez megvan egy játékosban. CR-t sosem a pénz motiválta – mondom ezt annak ellenére, hogy épp most írt alá egy olyan szerződést Szaúd-Arábiába, hogy ha visszavonulása után a körömrágáson kívül semmit nem csinál soha életében, akkor sem fog éhen halni se ő, se a családja, de még unokáinak az ükunokái se… Nem a pénz motiválta, hanem a rekordok, a győzelmek, az elismerések, a díjak. Ő nem csömörlött bele a futballba. Vannak, akik ennyi idő után már háromszor visszavonultak volna. Vagy elmentek volna levezetni és pénzt keresni valahová. Ronaldo úgy érezte, még 38 évesen is van benne annyi, hogy a csúcson maradjon. Ez szerintem dicséretes. Alessandro Del Piero például már 30 évesen elment Ausztráliába kengurukra vadászni, aztán Indiában kötött ki. Raúl Gonzales Blanco 35 évesen ment Katarba. Fernando Torres még nincs 39 éves, de már 3 és fél éve visszavonult. Thierry Henry 33 évesen intett búcsút az európai futballnak, s ment Amerikába haknizni. (Más kérdés, hogy kölcsönbe pár mérkőzés erejéig még visszatért legnagyobb sikerei helyszínére, az Arsenalhoz.) Gareth Bale éppen a minap jelentette be a visszavonulását, 33 évesen – de fejben már minimum 3-4 éve visszavonult már… A közelmúlt legjobb csatárjainak példáin keresztül is láthatjuk, hogy egyáltalán nem evidens, hogy valaki idáig kitolja a karrierjét. Cristiano Ronaldo azért lehetett közel 20 évig a csúcs közelében, mert alázatos volt – a sport, a játék iránt. Mindent alárendelt a futballnak, egészségesen élt, egészségesen táplálkozott, ő nem akart mást, csak futballozni és győzni – ezért is nyert annyi mindent, és ezért is kerülték el a súlyos sérülések. Lehet, hogy Neymar alapból jobb futballista lenne Cristiano Ronaldónál, de benne közel sincs meg az az alázat, ami megvan CR-ben – nem is fog rá úgy tekinteni soha senki, mint a történelem egyik legjobbja…

Ronaldo és az alázat egy mondatban? Ugye, milyen furcsának tűnik? Ronaldo a játék, a futball iránt maximálisan alázatos volt. De ez nem volt elég. Mert társai, edzői iránt hiányzott belőle az alázat. Azért az nekem is szemet szúrt, hogyan viselkedett, amikor nem rá jött ki egy akció és más szerezte a gólt. Vagy, hogy átengedjen valaki másnak egy szabadrúgást? Inkább negyvenedszer is felrúgja a tribün 56. sorába a labdát. Vagy amit ezen a vb-n láttunk: hát mekkora patáliát csapott, amikor Bruno Fernandesnek adták azt a gólt, amibe ő állítólagosan beleért valamelyik kósza hajszálával? Hát nem teljesen mindegy??? Sajnos az egész világ ezen a műbalhéján röhögött… Bár amekkora egója van, őt ez aligha érdekelte. Talán még örült is neki, mert ő mindig középpontban akart lenni. Nem volt annyira csapatjátékos, mint mondjuk a mai klassz csatárok közül Roberto Firmino vagy Gabriel Jesus. Azt is simán el tudom képzelni, hogy edzői közül is csak Sir Alex Fergusonnal és Zinedine Zidane-nal volt makulátlan a kapcsolata. Szóval Cristiano alázatos volt – és mégsem. És ez a kettősség okozta a vesztét is.

Mert 37-38 évesen hiányzott belőle az az alázat és az az intelligencia, hogy beismerje: „oké, egy szintet lejjebb lépek. Nem kell még, hogy visszavonuljak! A történelem egyik legnagyobb gólvágója vagyok! Majdnem minden címet megnyertem pályafutásom során. Portugália és a Bajnokok Ligája legnagyszerűbb gólvágója vagyok! Ötszörös Aranylabdás és ötszörös BL győztes. Több mint 800 gólt szereztem pályafutásom során. Közel kétszázszor pályára léptem a válogatottban. Mindent elértem, amiről csak álmodozhattam, van mire büszkének lennem!” Ehelyett mit csinált? A szánalmas nyári csapat kereséseivel, az őszi durcijaival, a világbajnokságon mutatott magánszámaival, de legfőképpen azzal a Piers Morgannak adott interjúval, amiben leárulózta a Manchester Unitedet és mindenkinek beolvasott, akinek lehetett, saját szobrát kezdte el önkezűleg ledönteni. Kiöntötte a bilit, s a fekáliát szétkente az Old Trafford gyepszőnyegén… És ahelyett, hogy a Premier League egyik élcsapatában komoly célokért küzdve néha megvillanjon, s esetleg a trófeagyűjteményéből hiányzó Európa Ligát megnyerje, elment Szaúd-Arábiába… Mondjuk igaza van, mert a trófeagyűjteményéből az ázsiai Bajnokok Ligája győzelem is hiányzik még…

Talán már ő is bánja ezt az interjút...

Nagy csalódás, ahogy ez a sztori befejeződött. Cristiano Ronaldónak lehetett volna még helye az európai futballban. A célját elérte, mert az United felbontotta a szerződését. Bár ezen felül igazából nem tudom, mit akart. Gondolom, abban bízott, hogy ingyen igazolhatóként lecsap majd rá fél Európa, ő meg kedvére választhat a jobbnál jobb ajánlatok közül. Hát hogyne! Ahogyan Móricka elképzelte… A magas fizetési igénye és a közelmúltbeli magaviseleti problémái miatt sajnos egyáltalán nem meglepetés, hogy hiába röpködtek a nevek, hiába volt szó a Chelsea-ről, a Dortmundról, a Sportingról, a Real Madridról, de még a Napoliról is, végül senkinek nem kellett. És ezek után nehéz elképzelni, hogy látjuk őt még nagy meccsen játszani. (Bár viccesek azok a híresztelések, miszerint ha a Newcastle bejut a BL-be, visszatérhet Angliába…) Roberto Martinez lett az új portugál szövetségi kapitány, aki éppen porig égett Katarban a belga aranygenerációval, többek között azért, mert túlontúl bízott a veteránjaiban – na ezért pislákolhat még némi reménysugár CR7 számára, de a portugál futball érdekében talán jobb lenne már elengedni a kezét. Szép volt, jó volt, ennyi volt. És bár a gőzölgő, hőbörgő Ronaldo fanatikusok azóta is köpködnek Ten Haagra, lássuk be: az United elindult felfelé, és sokkal jobban működik Cristiano Ronaldo nélkül…

A portugál klasszis így jobb híján a méltán híres szaúdi Al Nassr csapatához igazolt, ahol muszáj volt elfogadnia az évi 200 millió eurós fizetést, amit hozzávágtak (80 milliárd forint…) – fityiszt mutatva az európai futballnak, ha már oda nem kell, a világ legjobban kereső futballistájaként olyan bánásmódban részesül, mint bármelyik arab sejk… Átszámítva percenként 160 ezer forintot keres (…), instagram követőinek száma pedig gyorsan meghétszereződött!!! Állítása szerint talált itt is célokat magának, csak egy valamit jegyezzen meg jól: Szaúd-Arábiában, és nem Dél-Afrikában futballozik. Ez az elszólása minimum annyira cinkes volt, mint Antoine Griezmann új hajszíne. (Mégis mit gondolt a francia ezzel a rózsaszín hajjal??? Nem ettől lesz színesebb a játéka…) Mindezek mellett úgy gondolom, ha valaki, ő nem ilyen búcsút érdemelt. És az a szörnyű, hogy Cristiano Ronaldo tisztában lehet azzal, hogy ezt csakis ő szúrta el. A szabad akarat „átka”, hogy tetteink következményeiért vállalnunk kell a felelősséget… Mert bármennyire is fáj, ki mint vet, úgy arat…

Lionel Messinek nincs ilyen problémája. Legalábbis tavaly nem volt. Ellentétes utat járt be, mint Ronaldo: pályafutása egyik (ha nem a) legszebb éveként fog visszagondolni a 2022-es esztendőre. És bár amennyi borsot tört ő a Barcelona mezében a Real Madridom orra alá, ezért én sosem tudtam kedvelni őt, azért legyünk őszinték: megérdemelte. A világbajnoki győzelemmel feltette a koronát a pályafutására. Arra a pályafutásra, ami már a vb győzelem nélkül is lenyűgöző és egyedülálló volt. Ki gondolta ezt akkor, amikor még Ronaldinho árnyékában játszott, vagy amikor első válogatott meccsén egy perc után kiállították, mert megütötte Vanczák Vilmost. Milyen boldogan jelentette be azt a piros lapot Léderer Ákos, az akkori kommentátor… És Messi vezetésével az a Barcelona olyan magasságokba jutott, ahová klub korábban még soha. Voltak hozzá persze társai is, mint ahogy Pelének és CR-nek is a maguk csapataiban, de a show-t Xavi, Iniesta, Eto’o, Henry, Villa, Neymar, Suarez mellett is Messi vitte el. Más nem lehetett a főszereplő.

 A Barcelona futballistájaként nyert hét Aranylabdát – az utolsó idején már a PSG-ben futballozott. Hogy egy kicsit azért ünneprontó legyek, a hétből én minimum három jogosságát megkérdőjelezem, mert szerintem volt olyan év, amikor inkább a neve és nem a teljesítménye miatt ítélték neki a díjat. A 2010-es vb-n például alaposan lebőgött az argentinokkal, a spanyolok meg vb-t nyertek. Vagy Messi klubtársai közül a Xavi-Iniesta páros egyikének kellett volna nyernie abban az évben (utóbbi rúgta a győztes gólt a döntőben), vagy a vb döntőig menetelő hollandok legjobbjának, az 5 gólig jutó Wesley Sneijdernek, aki abban az évben ráadásul BL-t is nyert az olasz Interrel! 2019-ben azért kapta Messi az Aranylabdát, mert védőt csak nagyon ritkán díjaznak – pedig egyértelmű, hogy a BL győztes Liverpool sziklaszilárd középhátvédje, Virgil van Dijk szolgált volna rá az elismerésre. A Barcelona nagyon csúnyán esett ki a BL-ből a Liverpool ellen, 3-0-s első meccs után 0-4 az Anfield Roadon – hol volt akkor Messi? A legérthetetlenebb számomra mégis a 2021-es győzelme volt, ezt már többször megénekeltem. A Barcelonában közepes tavasz után nyert egy Copa Americát Argentínával, de aztán botrányosan sikerült az ősze a PSG mezében, Robert Lewandowski pedig embertelen ütemben termelte egész évben a gólokat. Abban az évben szerintem elcsalták a szavazást… (Egyébként, hogy ne legyek igazságtalan: Cristiano Ronaldo 5 Aranylabdájából is juthatott volna másnak 1-2. Például Franck Ribérynél aligha érdemelte meg bárki is jobban a díjat 2013-ban, egy nagyon jó és BL győztes Bayern München kulcsfigurájaként szorult a 3. helyre a szavazáson…)

Na de én Messit ezeken a hasábokon most éppen dicsérni akarom (ha eddig ez nem tűnt volna fel, muhaha…), a kis argentin útban van a nyolcadik Aranylabdája felé, és ezt most meg is fogja érdemelni. Mert az argentin válogatottal felért a csúcsra, és nem Argentína segítette őt világbajnoki győzelemhez – ő tette Argentínát világbajnokká! Hogy ő lenne ezért a történelem legjobbja, én továbbra sem merném kijelenteni, de az biztos, hogy a Maradonával való állandó összehasonlítgatás immár véget kell, hogy érjen. Megcsinálta azt, amiért Diegót jobbnak tartották: a nemzeti csapat vezéreként győzött, teljesítette, amit elvártak tőle odahaza! Sokat lehetne beszélni arról, hogy milyen erős is volt valójában ez az argentin válogatott. Tényleg, milyen erős is volt?

Én a vb előtt a legjobb négybe vártam Messiéket, már csak a világrekord közeli teljesítményük és az egy évvel korábbi Copa America győzelem miatt is, amin megtört Messi azon átka, hogy képtelen a válogatottal felnőtt tornát nyerni. Aztán, amikor kikaptak Szaúd-Arábiától a nyitó meccsükön (és ezzel a 36 győzelmes világcsúcsot is elbukták a szerencsétlenek, amitől egyetlen meccsre voltak csupán…), már abban sem voltam biztos, hogy tovább fognak jutni a csoportból. És legyünk őszinték: rezgett is a léc, hiszen Mexikó ellen a vezető góljukig bűn rosszul futballoztak, a lengyelek reteszét pedig nagyon sokáig Szcesny kapus parádéinak köszönhetően nem tudták feltörni. A csoportból kínok kínjával továbbmentek, aztán viszont, hiába kerültek a könnyebb ágra, az ausztrálok és a hollandok ellen is éltek át meleg pillanatokat – pedig mindkét meccsen vezettek 2-0-ra. A legjobban talán a horvátok ellen játszottak, de ott kaptak egy véleményes büntetőt, a második góljukat meg óriási védelmi hiba előzte meg. A döntőbe úgy jutott be Argentína, hogy engem egyáltalán nem győzött meg. Szívesebben láttam volna ott a brazilokat vagy az angolokat (én egyébként a torna előtt brazil-angol döntőt vizionáltam). A fináléban aztán 70 percig lefutballozták a franciákat. Ahogy Hajdú B. István fogalmazott két perccel (!!!) a franciák szépítése előtt: mintha tanár-diák meccs lenne… Én nem igazán tudtam Argentínának szurkolni a döntőben, valahol mégis úgy érzem, igazságtalan lett volna, ha nem nyerik meg a finálét. A franciák a találkozó nagy részében meccsben sem voltak, Mbappé úgy rúgott mesterhármast, és ezzel lett a világbajnoki döntők legeredményesebb gólszerzője, hogy a 120 percből legalább 100 percen keresztül nem csinált semmit… Az argentinoknak szerencséjük van, hogy a horvátok eltakarították az útból a brazilokat (azért egy brazil – argentin elődöntő nagyon pikáns lett volna; bár szimpatizáltam a horvátokkal és örülök az újabb érmüknek, sajnálom, hogy ez a párharc nem jött össze), meg azért is, hogy a hét meccsükből öt meccsen is büntetőt kaptak (négyszer ráadásul 0-0-nál…), ami azért megdöbbentően magas szám. De az is igaz, hogy annak a csapatnak van szerencséje, amelyik megdolgozik érte.

Lionel Scaloni fiatal és szimpatikus edző, és legendák dolgoztak mellette a stábban: Pablo Aimar, Roberto Ayala és Walter Samuel koruk legjobbjai közé tartoztak játékosként, de legnagyobb sikerüket a kispadon érték el! Scaloni hajlandó volt változtatni a szaúdiak elleni vereséget követően, képes volt leültetni a padra a gyengébben játszó Di Mariát, hogy aztán a legjobb pillanatban vesse be és nem volt rest lecserélni kezdő csatárát, Lautaro Martinezt sem, aki formán kívül futballozott – a cserecsatárnak szánt Julian Alvarez ellenben 4 góllal fejezte be a világbajnokságot! Messi szerintem soha nem játszott ilyen jól a válogatottban, és végre volt egy klasszis (ám emberileg, mint kiderült, ritka türhő) kapusuk is, Emiliano Martinez személyében. És sok olyan játékosuk, Montieltől Molinán és McAllisteren keresztül De Paulig, akik nem tartoznak posztjukon talán a szűk elitbe, de csapatként nagyon egységesek voltak és szinte tökéletesen funkcionáltak. Ezek után van még kérdés? Már megint az a fránya alázat: a németekből, a belgákból, a brazilokból hiányzott az, ami végre megvolt Argentínában…

Sok összetevője van ennek a vb címnek, mégis azt kell, hogy mondjam, mióta követem a focit, 1998 óta, nem volt olyan vb, ami annyira „egyemberes” lett volna, mint ez! ’98-ban csapatmunka volt a franciák győzelme, mint ahogy 2006-ban az olaszoké, 2010-ben a spanyoloké és 2014-ben a németeké is. 2002-ben a három klasszis támadó repítette a brazilokat (Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho), míg 4 éve a Pogba – Griezmann – Mbappé trió volt a kulcs. A 2022-es torna világbajnokai közül mindenkinek Lionel Messi neve fog beugrani. Nem is csak azért, mert biztos lábbal berúgta a büntetőket – a lengyelek ellen egyébként ki is hagyott egyet, ezen ment el a gólkirályi címe. Messin végig látszott az a felszabadultság, könnyedség, ami 5-10 éve jellemezte. Rajta aztán nem érződött görcsösség, az a nyomás, hogy ez az utolsó esélye lesz, hogy megnyerje a vb-t. A hollandok ellen volt egy váratlan és zseniális gólpassza. A horvátok ellen a vb legjobb hátvédjét, Josko Gvardiolt úgy ültette be többször hintába a harmadik gól előtt, hogy a Leipzig védője talán még most is szédül… A régi Messit láthattuk Katarban, aki még utoljára vett egy nagy levegőt és hátára vette az egész csapatot. Emlékezzünk vissza: a sorozatos csalódások után ez a Messi 2016-ban egyszer már lemondta a válogatottságot. Akkor sokan kiakadtak rá. Aztán csak visszatért, most pedig nemzeti hőssé vált – teljesen jogosan. Most nem követi el ugyanazt a hibát: szeretne néhány meccsen világbajnokként is pályára lépni a gauchók mezében. Megérdemli. De ettől jobb futballista nem lett ő. Mint ahogy Cristiano sem lett rosszabb, hogy közel a 38-hoz Szaúd-Arábiában futballozik.

Én még távol a 38-tól, de lassan be is fejezem. Épp itt az ideje: messziről kezdtem, és Messivel fejezem be, muhaha… Pelé halála indított engem arra, hogy erről a három nagy sportemberről szóljon 2023 első bejegyzése. Bár igaz, ami igaz: régóta terveztem már egy közös cikket Messiről és Ronaldóról. Újévi jótanácsom: olvassuk a lacusatya.blog.hu cikkeit ne foglalkozzunk azzal, vajon Messi – e minden idők legjobbja, és hogy mennyire alázta le a „kis csicska” Cristiano Ronaldót. Örüljünk inkább annak, hogy láthattuk mindkettejüket futballozni, hogy nyomon követhettük pályafutásukat. Nagyszerű történet az övék, s a végkifejlettől függetlenül mindkettejük pályafutása tiszteletet érdemel és kalapot kell előttük emelnünk. Lionel Messi született, ösztönös zseni, neki a zsigereiben volt minden a futballból, s dicséret illeti azért, hogy tehetségéből ki is tudta hozni azt, ami benne volt. Születik még egyszer valaha ekkora játékos? Csak a Jóisten tudja! Cristiano Ronaldo a munkamániájával, az alázatával, a szorgalmával érte el a sikereit. Semmit nem ér, ha valaki tehetséges, de közben meg atom lusta, és nem érdekli az egész. Ronaldo nagy küzdő volt. Neki ezt köszönhetjük meg!

S miközben harmadik főszereplőnkre, Pelére gondolunk, kicsit akarva-akaratlanul is összeszorul az ember gyomra: látjuk, milyen sokan erősítik már a mennyei futballcsapatot. Jó humorú társaság lehet. Simán el tudom képzelni, hogy Puskás Ferenc és Albert Flórián azon nevetnek az isteni Diegóval, Johan Cruyff-fal, Eusebióval és immár Pelével (kiegészülve a közelmúltban elhunyt Szinisa Mihajlovic-csal és Gianluca Viallival, Isten nyugtassa őket is!), mekkorát rivalizált egymással Messi és CR7 a minden idők legjobbja címért. Pedig annak a díjnak a gazdája simán lehet, hogy már köztük támadja a Mennyország kapuját…

De az is lehet, hogy nem. Ebben az esetben felkészül Haaland és Mbappé???

A téli világbajnokság kapcsán lett volna miről írni, de szándékosan „csendben” maradtam a katari torna alatt – beszélünk róla még majd eleget… A 100., jubileumi írásomat ezen a blogon nem holmi foci vb-nek akartam szentelni, hanem egy kicsit személyesebb, nosztalgikusabb posztra gondoltam. Sokat írtam már játékosokról, klubokról, készítettem rengeteg szubjektív összeállítást, néha statisztikákkal is foglalkoztam, s ezeket kicsit reklámozom is – ám ebben az írásban, engedjétek meg, most kicsit magamról mesélnék. Pontosabban futballélményeimről. Összegyűjtöttem a 10 legkellemesebb és legkellemetlenebb futballélményemet, s ezt osztom meg Veletek – kiegészítve álmaim Real Madridjával, Ferencvárosával és magyar válogatottjával! Köszönöm, ha ma is velem tartotok! :)

2020. április 14. Már egy hónapja tombolt a koronavírus járvány, az iskolák be voltak zárva, mindenféle kijárási korlátozások voltak, s a templomokban hívek nélkül ünnepeltük az Ünnepek Ünnepét, Krisztus Urunk feltámadását. Borzasztó volt mindezt megélni. 2020. április 14. Húsvét kedd. Ekkor hoztam létre ezt a blogfelületet. Jóval korábban, kezdetben csak a saját oldalamra írogattam néha sporttémában, utána viszont éveken keresztül a pll.blog.hu-n jelentek meg írásaim – elsősorban a Pázmány Labdarúgó Liga eseményeiről (három szemeszterben én is aktív játékosa voltam a Szentkirályi utcában hétfőnként zajló bajnokságnak)), illetve nemzetközi futballról. Jónéhány cikkem kikerült a Nemzeti Sport Online fő oldalára, mert a pll blog a népsport.blog.hu-nak volt ilyen alblogja. Aztán ez az oldal megszűnt, pedig nagyon élveztem az írást. Úgy éreztem, itt ki tudtam teljesedni. Aztán ez a covid arra bátorított, hogy indítsam el a saját blogomat. Nem kizárólag csak sportcikkek gyártásán gondolkodtam, papként arra gondoltam, időnként lelki tartalmak is felkerülhetnek majd az oldalra. Így lett a címe: Elmélked – és sport egy görögkatolikus pap tollából

Nagyon szívesen végigmennék az eddigi 99 posztomon egyesével, de nem akarom, hogy elmenjen a kedvetek az olvasástól… Ezért csak néhány az érdekesebb témák közül, illetve pár statisztika. Az első feltöltött cikk a húsvét keddi prédikációm volt, az emmauszi tanítványokról szólt, egyfajta próba akart lenni a részemről. Utána nagyon sokáig csak sportcikkeket írtam, a következő lelki írás szeptember 7-én, Kisboldogasszony ünnepére íródott. Akkor beindult a gépezet, s bár akkor 12-2 volt az állás a sportcikkek javára, Pünkösdig rendszeresen feltöltöttem a prédikációimat, elmélkedéseimet, a nagyböjtben Szent Efrém híres imájáról még sorozatot is készítettem, így a felzárkózást (19-18), majd az egyenlítést (20-20) követően nagyon elhúzott a lelki tartalom (ami persze nem baj): Pünkösdkor 24-42 volt, oda. 2021 Pünkösdjétől ritkább a lelki írás, néhány személyesebbet töltöttem inkább fel azóta: hármas ikreim születéséről, Teodor fiam születéséről, meg az idei ifjúsági gyalogos zarándoklatról, erről kettőt is. Ez a 100. írásom, s bár eddig még nem egyértelmű, de ez is a fociról fog szólni, szóval jelenleg 53-47 a sport javára!

Rögtön egy sorozattal indítottam: Az elmúlt 20 év futballcsodái – I. és II. rész. Itt aztán minden volt: Messi egy naptári évben elért 91 (!!!) gólja, az U20-as válogatottunk vb bronzérme, a Fulham, a Leicester és a görög válogatott csodája… És még rengeteg minden! Érdekes és nosztalgikus összeállítás, szeretettel ajánlom!

Parádés volt a 2018/19-es BL szezon, 10 emlékezetes meccset felidéztem!

A Real Madrid szimpátiámról – nem csak fanatikusoknak!

Kapu sokk, avagy ne bánj velünk kesztyűs kézzel – szuper összeállítás olyan kapusokról, akik nem voltak annyira rivaldafényben, de posztjuk legjobbjai közé tartoztak: Rüstü, Ochoa, Nikopolidisz, Sommer, Palop és a többiek…

„Meg kell tanulni, hogy elfogadd, nem vagy halhatatlan!” – In memoriam Benedek Tibor – Fáj, hogy meg kellett írnom ezt a cikket…

„Vár állott, most kőhalom…”, azaz régi nagyok vesszőfutásai Debrecentől kezdve a Deportivón keresztül a német Stuttgartig…

Iker Casillas visszavonulása kapcsán portrét írtam a Legendáról

Az elmúlt tíz év 50 legjobb labdarúgója (2010-2019.) I., II., III. rész. Érdemes megnézni és érdemes vitába szállni velem! :)

Madárijesztők, avagy Hajrá magyarok! Az egyik kedvenc és meglehetősen cinikus írásom a sok negatív és károgó szurkolói hangokról…

Másik szerelmem, a Ferencváros – ez is gyógyíthatatlan betegség! :)

A BL csoportkörös Ferencvárosról is megemlékeztem! Nagy élmény volt az az ősz!

Hűség SC – Valentin nap és a Házasság Hete kapcsán a futballvilág hűségeseinek válogatottját raktam össze – én nagyon szeretem ezt az írást, olvassátok el! :)

Melyik utat választja Szoboszlai Dominik? – pozitív és negatív magyar példák, hogyan lehet felépíteni, és elrontani egy karriert. Szerintem eddig a pozitívhoz áll közelebb, de még nagyon sokat várunk tőle! :)

Schal)keserűség és királydráma Gelsenkirchenben – az egykori német sikercsapat mélypontra került, én meg részletes elemzést írtam az okokról és a körülményekről, na meg összeállítottam egy bombaerős csapatot azokból, akik a Schalkétól indultak világhódító útjukra…

A tavalyi Eb előtt, alatt és után is írtam – a legelső a magyar válogatott esélyeit, a következő a magyar válogatott Eb-jét, az utolsó magát az Eb-t mutatta be.

Szeptemberi balázsolás – tőlem szokatlanul rövid, de frappáns írás az albánoktól elszenvedett első vereség után…

Újramelegített káposzTalálkozások, avagy jó, ha valaki visszatér korábbi sikerei színhelyére? Akik a témát adták, CR, Besic és Ancelotti, de további példákat is felsorakoztatok.

Maradi aradi, avagy amikor a légió sok(k)… – az aradi vértanúk emléknapján a sok idegenlégiósról írtam, s összeállítottam az elmúlt évtizedek legjobb Magyarországon légióskodóinak listáját.

Előbb esélyeket latolgattam az Aranylabda szavazás kapcsán, majd kidühöngtem magam, hogy Messi kapta. Mindkettő jó írás lett szerintem!

A XXI. század 10 (+5) legjobb futballcsapata – sok időbe telt, de megérte! Aki szerette a jó focit, s szereti a nosztalgiát, nézzen bele! :)

Évek és érvek, avagy Szalai Ádám 12 pontja – Benedek Tibor és Casillas után a 3. portrém. Apropója, hogy 12 év után távozott a Bundesligából. Ekkor még nem sejtettem, hogy év végére visszavonul a válogatottól is…

Áprilisi trék, de nem tréfák – vagyis csapatok, akik nem így tervezték…

Tíz dolog, amit utálok benned, azaz ezért nyerte meg idén a Bajnokok Ligáját a Real Madrid…

Lewadászták – portré a Barcelonába igazoló Lewandowskiról…

Börtönválogatott helyett inkább Aranylabdás lett – nem tré portré Karim Benzemáról

Így vagy tökéletes? – Mese a hiába kergetett álmokról, avagy Ibrahimovicnak a BL győzelem, Raúlnak a válogatott sikerek, Lewának az Aranylabda nem jött össze. Az összeállításban Lionel Messi és a vb cím is szerepel. Vajon holnap után is aktuális lesz ez még számára???

Mennyből az angyal, lejön Katarba… – futball vb Karácsonykor! Nem sokára véget ér, ajánlom szeretettel, milyen rossz jóslataim voltak…

AMIT SZÍVESEN ELFELEJTENÉK, AVAGY A 10 LEGKELLEMETLENEBB FUTBALLÉLMÉNYEM…

10. Barcelona-Juventus: 3-1 (2015. június 6.)

Kezdjük rögtön a negatív élményeket egy lightos Bajnokok Ligája döntővel… A Barcelonát sosem szerettem (idén tudok kicsit szimpatizálni velük, de csakis Lewandowski miatt), s volt idő, mikor túl sokat nyertek. 2015-ben hat éven belül harmadszor lettek Európa (és a világ) legjobb klubcsapata, de vajon akkor gondolta azt bárki, hogy a katalán óriás ezután hosszú évekig még a BL győzelem közelébe sem kerül? Az egy nagyon erős Barcelona volt, egy, még az utolsó nagy dobását végrehajtó Xavi-Iniesta párossal, elől meg az MSN (Messi, Suarez, Neymar) trióval. Rómában néztem egy pizzériában a két Húgommal azt a 2015-ös meccset, s örültem volna a Real Madridot korábban búcsúztató Juve BL győzelmének – már csak a Barca irányába táplált ellenérzéseim miatt is, na meg, mert kíváncsi lettem volna, az olasz fővárosban hogyan élik meg egy olasz (de nem római) klub nemzetközi kupadiadalát. Bár egyenlítenie még sikerült az olaszoknak, végül a gránátvörös-kékek behúzták a meccset – de legalább Messi nem rúgott gólt. Vajon végérvényesen elbúcsúzott akkor Messi a BL trófeától? Hét év hosszú idő, a nagy fülű trófea pedig azóta sem lett messzilátó, muhaha… :)

9. Andorra - Magyarország: 1-0. (2017. június 9.)

Az egy évvel korábbi EB eufória miatt volt kiábrándító igazán ez a meccs. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy másnap kértem meg a Kedvesem kezét egy futóverseny eredményhirdetésén előre (de természetesen titokban) megszervezett módon, így nem emiatt a meccs miatt voltam elsősorban feszült azon az este, mindazonáltal nem esett jól a lelkemnek a pékektől és buszsofőröktől elszenvedett vereség. Mindenesetre ezért is szerepel ilyen hátul a listámon, mert sokkal nagyszerűbb dolgok történtek velem akkoriban... :) A történeti hűség kedvéért álljon itt az akkori magyar kezdőcsapat: Gulácsi Péter – Bese Barnabás, Vinicius Junior Paulo, Lang Ádám, Tóth Bence – Stieber Zoltán, Nagy Ádám, Dzsudzsák Balázs, Kleinheisler László – Gyurcsó Ádám, Eppel Márton. Csereként Nagy Dominik, Balogh Norbert és igen, az újabban angolverő Sallai Roland szállt be. Nem kevesen ott voltak a 2016-os Eb csapatban is, sőt, néhányan a tavalyi Eb-t is megjárták, de ez valóban minősíthetetlen produkció volt. Bernd Storcknak sok mindent köszönhetünk, de ezt a meccset valószínűleg ő sem szívesen írja bele az önéletrajzába…

8. Bayern München - Dortmund: 2-1 (2013. május 25.)

Mindkét csapat iskolajátékkal verte ki az elődöntőben spanyol riválisát (Lewandowski egymaga négyet rúgott a Madridnak, míg a Bayern összesítésben 7-0-lal múlta felül a Barcelonát...), s a BL döntőben is volt esélyük Kloppéknak, akik ezidőtájt álomfutballt játszottak, s akiknek nagyon lehetett szurkolni azokban az években. Két bajnoki cím összejött a Nuri Sahin, Ilkay Gündögan, Marco Reus, Mats Hummels, Robert Lewandowski nevével fémjelzett Borussiának, a BL győzelem viszont nem – kár Robben hajrában lőtt góljáért... Budaörsön egy baráti családnál néztem a meccset, és legkevésbé sem voltam boldog a lefújást követően…

7. Magyarország - Szlovákia: 1-2 (2019. szeptember 9.)

 A Marco Rossi érának szerintem három mélypontja volt, abból kettő fájt igazán. Bár a tavalyi két albán vereség nélkül lehet, Katarban a mieinknek is szurkolhattunk volna ezen a kora télen, nem a tavaly őszi meccsekre gondolok. 2019-ben Walesben és itthon Szlovákia ellen is nagyon fájdalmas, kiábrándító vereséget szenvedtünk. Ezen az utóbbi meccsen ott voltam, még a Puskás stadionavatója előtt, a Groupamában. A vezetést az a Robert Mak szerezte meg a szlovákoknak, aki később haknizott kicsit a Fradiban is, de ott még elég ellenszenvesen bemutatott gólöröm gyanánt a magyar szurkolóknak… Szoboszlai pazar góllal egyenlített szabadrúgásból (ez volt az első nemzeti színekben elért találata), de végül kikaptunk, a hajrában Baráth Botondnak eldurrant az agya, ki is állították… Szerintem nem érdemeltünk vereséget, az a meccs tényleg fájó volt. Hosszadalmas volt Budapestről a haza út…

6. Real Madrid - Barcelona: 0-4 (2015. november 21.)

 A Kedvesem (későbbi feleségem, Kitti) első futballélményei velem aznap este. Először megnéztünk egy elveszített örökrangadót (0-1, azt hiszem), majd ezt a nagyon csúnya el clásicót. Közünk nem volt a meccshez, a Barcelona lefutballozta a Madridot, Rafa Benítez szerintem ekkor bukott meg végképp, bár alapból a kinevezése nem volt agysebészet... Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt a 90 percet látva Kitti nem az a lány lett, akit elvakított a katalán(y)…

5. Real Madrid – Bayern München: 2-1 (2012. április 25.)

 Nagyon régóta várt már arra a Real Madrid, hogy Bajnokok Ligáját nyerjen. 2012-ben nagyon közel állt ahhoz, hogy döntőbe jusson, de végül nem sikerült. Idegenben 2-1-re ki lehet kapni, főleg, ha utána a Bernabeuban 14 perc után 2-0-ra vezetsz Cristiano duplájával. Egy agyonnyert elődöntőbe jöttek vissza a bajorok Robben gólját követően, ám a büntetőkig senki nem tudta eldönteni a párharcot. Ott aztán a madridiak döntöttek, még pedig illúziókat, hogy végre összejön a BL finálé. A legjobb rúgóknak számító Cristiano Ronaldo, Kaká és Sergio Ramos is kihagyták a büntetőjüket – Sergio labdáját azóta is keresik valahol az éterben, talán már találkozott Harry Kane-ével, aki a franciák elleni vb negyeddöntőben küldött föld körüli röppályára egy tizenegyest… Már tíz éve nem jutott akkor BL döntőbe a Real, nagyon közel álltunk hozzá, ezért is fájt nagyon ez a meccs... A Központi Szemináriumban néztem azt a meccset Budapesten, és nagyon magányosnak éreztem magam a lefújást követően. Csalódott és összetört voltam. Akkor még nem gondoltam, hogy hamarosan eljön a mi időnk, s a következő évtizedben bőven lesz részem BL sikerekben…

4. Real Madrid – Atletico Madrid: 1-2 (2013. május 17.)

A 2013-as spanyol kupadöntő elveszítése nem csak amiatt volt fájdalmas, mert a városi rivális Atleticótól szenvedtük el, de annak módja miatt is. Mourinho játékosaira gyakorolt hatása az el clásicókon túl ekkor is kijött: arrogánsak voltak, a legkisebb alázat és méltóság nélkül játszották végig a 120 percet. Mások mellett emlékeim szerint Ramosnál és Özilnél is elgurult a gyógyszer, Cristiano Ronaldót ki is állították. Összesen 13 sárga és 2 piros lapot mutatott fel a bíró, s egyet még Jose Mourinhónak is. Az Atletico végül hosszabbítás után győzött. Mourinho ennek a szezonnak a végén távozott – meglehetősen vegyesek az érzéseim az ő madridi ténykedését illetően... Volt egy fantasztikus éve, amikor pont – és gólrekorddal lett bajnok a csapat, de egyébként a morál szétesett, az öltöző klikkesedett, miközben mindenkiből előjött az állat, és sokak kedvencét, Iker Casillast is ő kezdte leépíteni. Ezt pedig nehezen bocsátják meg mindazok, akik nem látták, Keylor Navas és Thibaut Courtois hogyan pótolták San Ikert… Bár szerintem azok is, akik igen…

3. Ferencváros - Partizani: 1-1. (2016. július 20.)

 Voltak megalázó meccsei a Fradinak a Rebrov korszak előtt, de talán ez volt a legcsúnyább. Az albán második helyezett ellen, miután az idegenbeli 1-1 után a Groupamában is ugyanez az eredmény született (Oliver Hüsing neve mond valakinek valamit? Mulatságos öngólt fejelt…) büntetőkkel esett ki a BL selejtezőben a csapat; szerintem sokan emlékeznek a vendégkapus sportszerűtlenségére, aki panenkázott Dibusz Dénessel szemben. Aztán három büntetőt meg is fogott, közte Gera Zoliét és az ecuadori Christian Ramirezét így nem volt kérdés a továbbjutás... Újabban, mikor bravúrokat ér el a Fradi a nemzetközi színtéren, hajlamosak vagyunk megfeledkezni az ilyen meccsekről, de nem mindig volt kikövezett utunk az európai csoportkörig…

2015-ös ez a fotó: a négy Fradistából hárman sajnos főszereplői voltak következő évben a Tirana elleni kiesésnek: Gera és Ramirez kihagyták a tizenegyest, Dibuszt pedig megalázta a kapus. Ha jól emlékszem, októberi találkozás ez, a negyedik spíler, Böde szűk egy hónappal később vágta földhöz a norvégot...

2. Hollandia-Magyarország: 8-1. (2013. október 11.)

Döbbenetes, de jövőre már tíz éves lesz ez a gyalázat… Ezt a meccset nemcsak a pályán lehetett nehéz átélni és megemészteni: emlékszem, egy debreceni borozóban néztük pár barátommal, de végül odáig nem jutottunk, hogy „alkoholba fojtsuk bánatunk…” Szegény Egervári Sándor, pedig nem épített ő rossz csapatot, vele kezdtünk el nálunk nevesebb ellenfeleket legyőzni, a svédek ellen végre mi rúgtunk gólt az utolsó percben, de emlékezetes a török verés, illetve Dzsudzsák 94. perces gólja is a finnek ellen… De sokan erre emlékeznek (na meg a bukaresti 0-3-ra) Egervárival kapcsolatban. Pedig Bogdán Ádám védett bűnrosszul, meg Devecseri Szilárd fejelte be teljesen ártalmatlan szituációban azt az öngólt… Bár Robbent sosem szerettem (egy interjúban bevallotta, hogy nyíltan ateista, de a játékstílusa miatt sem kedveltem), az nagyon emberi volt, ahogy Devecserit vigasztalta. Mondjuk 6-1-nél már könnyű empatikusnak lenni…

1. Real Madrid – Barcelona: 2-6. (2009. május 2.)

Nem emlékszem másik meccsre, ami után bánatomban zokogtam volna… De ekkor eltört a mécses… Éppen otthon voltam, hazautazás lehetett a szemináriumból. És az minden idők egyik legjobb Barcelonája volt. De hatot kapni a Bernabeu-ban… Atyaisten! Abban az évben triplázott az a csúcsra járatott és Pep Guardiola által vezetett Barcelona, de ez nem lehetett mentség: még Puyol is beköszönt, pedig ő aztán tényleg ritkán szerzett gólt, a másik belső védő, Piqué is betalált, a másik négy gólon pedig Henry és Messi testvériesen osztozkodtak. Az nem csak utólag visszagondolva volt rémgyenge Real Madrid, mert hiába voltak papíron nagy nevek a pályán, habfehér mezben Fabio Cannavaro, Gabriel Heinze, Christophe Metzelder, Lassana Diarra és Fernando Gago sem tudták megváltani a világot. Ha leírnám a Barca kezdőjét, szerintem minden katalán szurkoló elsírná magát örömében, de ezt a jubileumi visszaemlékezést nem piszkolom be a nevükkel, elnézést érte… De annyit a kedvükért még megjegyzek: másfél évvel később, 2010. november 29-én, Mourinho első klasszikusán is volt egy 0-5 – de az a meccs sokkal kevésbé fájt, pedig ott már a sokáig meghatározó Xabi Alonso, Di Maria, Mesut Özil, Cristiano Ronaldo és Karim Benzema ötösfogat is pályára lépett…

EMLÉKEZZÜNK INKÁBB A SZÉPRE: ÍME, A 10 LEGKEDVESEBB FUTBALLÉLMÉNYEM…

10. Salzburg – Sturm Graz: 4-1 (2018. május 6.)

Egyszer nagyon szeretnék majd eljutni egy el clásicóra (a Feleségemtől ezt kapom a 40. születésnapomra – már csak öt év…), és nagy élmény lenne egy Premier League meccs is – egyelőre a legnagyobb külföldi meccs élményem a német másodosztályú Nürnberg – Braunschweig (3-1) meccs mellett a Salzburg – Sturm Graz osztrák rangadó volt. Érdekes volt az időzítés: éppen nászúton voltam ifjú asszonykámmal, és hirtelen jött ötlet volt, hogy menjünk meccsre. Tudni kell Kittiről, hogy nem volt megveszett futballdrukker, mielőtt megismert. De velem több Fradi és válogatott meccsen is járt már, sőt, esküvőnk előtt 5 nappal Nyíregyháza-Kazincbarcika NB2-es meccsre mentünk. Ha már én Nyíregyházához kötődöm lassan 30 éve, Kitti pedig barcikai születésű… Na de vissza ehhez az osztrák rangadóhoz: mint kiderült, a Salzburg ezen a meccsen bajnok lehetett, szóval láttunk egy spontán bajnokavatást és szolid ünneplést a 4-1-es győzelem után. Szoboszlai ekkor még sajnos éppen nem volt a Salzburg játékosa, de azért így is voltak ismert arcok az osztrák kirakatcsapatnál. A később a Liverpool-ban is megforduló japán Takumi Minamino a kezdőcsapat tagja volt, a később Lipcsében is meghatározó Stefan Lainer, Xaver Schlager és Amadou Haidara, valamint a Hoffenheimből is ismert Munas Dabbur a kispadon ült.

Nászutas lakosztály... :)

9. Ferencváros – Pápa: 3-0 (2011. május 22.)

Vallási vandalizmus: a Fradi megverte a pápát… :) Na persze, fordítsuk komolyra a szót: volt idő, mikor Pápa városának NB1-es csapata volt, s olyan is volt, hogy a Fradi nem tartozott Magyarország legjobb csapatai közé. 2006-ban kizárták az első osztályból, és a második vonalba száműzték a Ferencvárost, ahonnan nem is sikerült elsőre, de még második neki futásra sem feljutni. Akkoriban nagyon gyenge, főleg angol légiósokkal volt tele a keret, kevés volt a minőség abban a csapatban, s eleinte nem is a nemzetközi kupaindulásért harcolt a Fradi. Aztán elérkezett 2011 májusa, és a szezon utolsó meccse, amikor bebiztosíthatta helyét a Fradi a dobogó alsó fokán. Sima 3-0-s győzelem, Dragóner Attila visszavonulása előtti utolsó meccsén góllal búcsúzott, a lelátón pedig zúgott az Európa! rigmus. Visszatért a csapat hat év után Európába, mi pedig a meccs után a pályára mentünk ünnepelni, és egy darabot a kapu hálójából el is tehettünk emlékbe.

Mola, akivel a legtöbb meccsen voltam, és Gergő barátom

8. Nyírség Spartacus-Ferencváros: 3-1 (2009. augusztus 7.)

Említettem az imént, hogy a Fradi visszatérése az első osztályba nem rögtön volt sikertörténet. A Nyíregyháza ellen korábban a másodosztályban vívtak rangadókat, most azonban farkasszemet nézhettek egymással az első osztályban. Én természetesen ott voltam a meccsen, amire még a szezon elején került sor, s nehéz volt nyíregyháziként nem a Szparinak szurkolni. Nem is tettem – nem sok olyan meccsre emlékszem, amikor a Fradi ellen szurkoltam volna… A Szpari lefocizta a pályáról a zöld-fehéreket, és nagyon emlékezetes győzelmet aratott a később a Fradiban is megforduló japán Honma Kazuo vezérletével, aki két gólt is szerzett. Voltam egy másik emlékezetes Szpari-Fradin is egyébként. Kupameccs volt 2003. szeptember 17-én, én meg gimnazista, és koradélután volt a meccs. El akartam kéredzkedni fizika óráról, de nem tudtam, milyen indokot mondjak. A fizika tanárom, Mándy Tihamér, akiről tudtam, hogy szereti a focit, nem hallgatta meg az indoklásomat: „Csak akkor engedlek el, ha a meccsre mész!” Szóval szurkoltam helyette is édesapámmal… Jól játszott a csapat, jó játékosaink voltak akkor (egyébként a Fradinak is, Gera, Tököli, Lipcsei, Rósa Dénes, stb…), de 1-1 után tizenegyespárbajban a Fradi jutott tovább. Szűcs Lajos, az egyik kedvenc kapusom is rúgott büntetőt, amit értékesített is!

7. Magyarország – Olaszország: 0-2 (2022. szeptember 26.)

A legfrissebb élmény: idén ősszel láthattam az Eb győztes olaszokat a Nemzetek Ligájában. Persze, nem nekik szurkoltam, hanem a magyaroknak, akik annyira kiválóak voltak 2022-ben, hogy nem csak én voltam kíváncsi rájuk… Szalai Ádám búcsúmeccse volt ez a válogatottban, akitől jó volt elköszönni a lelátón, ha már annyi mindent tett a nemzeti csapatért, s bár a bravúr nem jött össze (egyetlen pont elég lett volna ahhoz, hogy megnyerjük a csoportot, és a négyes döntőbe jussunk), nem játszottunk alárendelt szerepet, partnerei voltunk az olaszoknak. A meccsre húgommal és édesapámmal mentem, aki még nem járt az új Puskásban, ezért különösen nagy élmény volt nekem is ez a meccs! Köszönöm!

Eddigi utolsó közös meccsélményünk Anna húgommal... :)

6.Portugália-Franciaország: 2-2 (2021. június 23.)

A meccs, amin csupa-csupa világklasszis játszik, ami a pályán zajlik, minőségi, de Téged mégis valami más érdekel: hogy állnak a magyarok? Vicces volt, hogy lent Mbappé, Cristiano Ronaldo, Benzema, Bruno Fernandes gyötrik egymást, körülöttünk portugál és francia szurkolók, de pár sorral felettünk valaki tudta használni a mobilinternetet, és közvetített: Szalai góljával vezetünk, majd a német egyenlítést követően újra nálunk az előny! Érzelmi hullámvasút volt az a meccs, ami a kedvencek közé kívánkozik. Egyrészt, mert tényleg világklasszisokat láttunk a pályán (már amikor néztük őket…), másrészt, mert figyelő tekintetünket más felé is fordíthattuk, és drukkolhattunk a magyar válogatottnak. Ott voltam egyébként a magyar-portugál Eb meccsen is pár nappal korábban, ahol a legnagyobb élmény a meccs előtti közös szurkolói vonulás volt, a nagy melegben. Sajnálom, hogy a hajrában gólokat kaptunk, ha nem 0-3 a vége, hanem szorosabb, talán helyet szorítottam volna neki a listán. Végül nem jutottunk tovább a csoportból, de azt az Eb hangulatot nehéz lesz elfelejteni!

A portugál-francián csak félig voltunk ott Annával és Marcival, lélekben egész messze jártunk... :)

5. Ferencváros-Újpest: 2-1 (2013. március 10.)

Több Derby-n is voltam már. Volt, hogy 1-0-ra, volt, hogy 3-1-re győztünk, egyszer 3-3 lett a végeredmény, legutóbb pedig idén tavasszal voltam, amikor 2-1-re győztünk, és ezzel dőlt el a bajnoki cím. Ám a kedvenc Újpest elleni meccsem az a dráma, amit 2-1-re nyertünk meg, két bombagóllal. Somália gólját még egyenlítette az Újpest, ám a 93. percben jött Vladan Cukic, aki óriási gólt ragasztott a kapuba, a lelátó pedig felrobbant. Jó volt ezt a meccset élőben átélni, ráadásul ez volt az utolsó Derby a régi Albert stadionban. Nos, a Groupamába sem győzni járnak a lilák... :)

4. Magyarország-Ausztria: 2-0 (2016. június 14.)

Ha valamit bánok az életben, hogy meg sem próbáltam kijutni a 2016-os Eb-re. Eb-n 44, vb-n 30 éve nem szerepelt már akkor a válogatott, rengetegen kiutaztak Franciaországba, hogy szurkoljanak végre egy világversenyen a mieinknek, szerintem ott lett volna a helyem. Na de így Debrecenben, a görögkatolikus érsekség udvarán néztük a meccset kivetítőn, barátok társaságában, ami szintén óriási élmény volt! Én nagyon fel voltam spannolva egész nap. Volt aznap egy angol vizsgám, azt letudtam, vonatra ültem Nyíregyházán, de már ki voltam festve, s a magyar sálamat is a fejemen hordtam… Futballtörténeti pillanat volt az osztrákok elleni meccs, amit meg is nyertünk, 2-0-ra! Sosem fogom elfelejteni, ahogy Anna húgom a nyakamba ugrott mindkét gólnál… Meg Hajdú B. örökbecsűit… Meg Böde Dani nevének skandálását a szurkolók által közvetlenül Szalai Ádám gólja előtt… Pár nappal később újra megnéztem az egész meccset… Nem mi voltunk az esélyesek, de borítottuk a papírformát. Szervezettek voltunk, két szép gólt lőttünk, és a győzelemnek hála csoportelsőként jutottunk tovább! A 3-3-as portugál meccs is frenetikus volt arról a tornáról; majdnem hazaküldtük a későbbi győztest…

A háttérben Szalai Ádám fogja a fejét... Később nem volt rá oka! :)

 3. Real Madrid – Atletico Madrid: 1-1 (4-1) (2014. május 24.)

Volt egy Real Madrid meccs, amin bánatomban sírtam, s volt egy másik is, amin szintén – aztán a bánat könnyei örömkönnyekké változtak. Bevallom, eluralkodtak rajtam az érzelmek. Tisztán emlékszem. Kedvenc futballcsapatom 12 év böjt után jutott be a BL döntőbe, ahol a városi rivális várt rá, aki néhány héttel korábban megnyerte a spanyol bajnokságot. A Real Madrid ellentmondást nem tűrően söpört végig minden útjába akadó ellenfelén azon a tavaszon, a Schalke, Dortmund, Bayern München trión 17-4-es (!!!) gólkülönbséggel jutott túl (a Schalkét például 6-1-re verte Gelsenkirchenben, s Münchenben is győzött 4-0-ra – na, az a futballélmény sem állt távol attól, hogy felkerüljön erre a listára…), ám a döntőt nem kezdte jól. Iker Casillas hibája után az első félidőben hátrányba is került, s úgy tűnt, innen nincs visszaút. Az Atletico már ekkor is nagyon tudta ölni az időt – és az ellenfelet is… Én kissé elkámpicsorodtam, nehezen bírtam a feszültséget, a hajrá perceit nézni sem bírtam. A debreceni Roncsban néztem a barátaimmal, de az idegeim is roncsban voltak már… Aztán elérkezett a híres 92:48. Azaz a 93. perc végén jártunk, amikor Luka Modric szögletére Sergio Ramos tanárian érkezett és bebólintotta minden idők egyik legfontosabb Real Madrid gólját. A hosszabbításban a „matracosok” padlóra kerültek, Bale, Marcelo és Cristiano Ronaldo is betalált. Három gól nem volt a két csapat között, de az egész évben nyújtott teljesítményt BL sikerrel koronázta meg a csapat – aztán a következő években hiánypótlás történt, hiszen a következő nyolc évben még négyszer Madridba vándorolt a BL trófea… Azokat a győzelmeket is szeretem, de ez volt a legemlékezetesebb mind közül! :)

2. DVSC – Levszki Szofia: 2-0 (2009. augusztus 25.)

A Fradi 1995-ös BL szereplését még nem követtem, így nekem a Debrecenhez kötődik az első nemzetközi csoportkörös élmény. Azokban az években uralta a hazai mezőnyt a Loki, de jó csapatuk is volt. 2009-ben két kört már ment, egy svéd és egy észt csapat búcsúztatása után a bravúr kapujában állt a csapat, igaz, a bolgár Levszki Szofia kemény diónak tűnt. Grunda Marci barátommal megbeszéltük, ha nyerünk idegenben, mindenképp felmegyünk a budapesti visszavágóra! Nos, Szofiában nyertünk 2-1-re, Bodnár Laci emlékeim szerint valami irgalmatlanul nagy gólt lőtt… A visszavágó óriási hangulatban kezdődött, s a bolgároknak már az 5. percben kapufájuk volt… Ez ijesztő volt, de a folytatásban a mi akaratunk érvényesült, sőt… Varga József a 13. percben, Rudolf Gergő a 36. percben szerzett távolról szépségdíjas gólt, így pedig a második félidőt nagyjából páholyból nézhettük… A kapu mögött ültünk, mindkét bombát közelről láttuk, a lelátó majd felrobbant! BL csoportkörbe jutott a Debrecen (ott aztán a Liverpool, Lyon, Fiorentina hármas ellen nem szereztek pontot, de egy-egy jó teljesítményre azért futotta az erejükből), s a történeti hűség kedvéért hadd álljon itt a Levszki elleni győztes csapat névsora! Polekszics – Bodnár, Komlósi, Mészáros, Leandro – Czvitkovics (Fodor 81.), Varga, Ramos, Szakály (Dombi 58.) – Rudolf (Oláh 89.), Coulibaly. Jó kis csapat volt ez, a kispadon Herczeg Andrással!

1. Magyarország-Norvégia: 2-1 (2015. november 15.)

És akkor a győztes… Életem legnagyobb futballélménye! Ezt nem volt nehéz első helyre tennem! Magyarország 44 év után juthatott volna ki Eb-re, de ez egyenes ágon, a létszámbővítés ellenére, és egy nagyon könnyű csoportból nem sikerült. (Rejtély, hogy Észak-Írország és Románia miért végeztek előttünk…) Annak a selejtezősorozatnak a végén bő egy év után már a harmadik szövetségi kapitányt fogyasztottuk. Pintér Attilát az első tétmeccs után elküldték, Dárdai Pált csak ideiglenesen engedte el a Hertha. Bernd Storck felé meg sok volt a bizalmatlanság. Legyünk őszinték: nem is annyira győzte meg a közvéleményt. Az egyik legkeményebb pótselejtezős ellenfelet kaptuk Norvégia személyében, akik hatalmas mellénnyel érkeztek az odavágóra – mégis, ők voltak azok, akik megfáztak… Az odavágó napja szomorú hírrel indult: elhunyt a válogatott egykori fiatal kapusa, Fülöp Márton. Szóval finoman fogalmazva sem voltak ideálisak a körülmények, és lehetett jó a hangulat… A debütáns, és éppen csapatot kereső Kleinheisler László nem túl erős labdáját nem tudta védeni a kapus, vezettünk az első félidőben – majd a meccs végén is… A párharc esélyesei viszont még így sem mi voltunk! Hű, de vártuk azt a budapesti meccset! Debrecenből mentem fel vonattal, s annyit tudtam, hogy az eredménytől függetlenül másnap kora reggel interjút kell adnom a Mária Rádióba a magyar válogatott szerepléséről – mi lesz, ha kiesünk??? Meccs előtt Kittivel a KÖKI-n ebédeltünk, ott készültem lelkileg a pótselejtezőre. Óriási lehetőség előtt állt a magyar válogatott, olyan történhetett, amit az én generációm még nem élhetett át, vagyis, hogy egy világversenyen a magyarokért szoríthat. Storck húzott egy merészet azzal, hogy Szalai Ádám, Böde Dani és Németh Krisztián helyett Priskin Tamást tette a kezdőbe, de micsoda ötlet volt az! Kádár pazar indítása után Priskin csinált befelé egy cselt, majd meglőtte alighanem élete legszebb (de mindenképp legfontosabb) gólját. És megint jó kapu mögött ültem!!! Az egész meccset eufóriában éltem meg, ez a 2-0 összesítésben már elég kényelmesnek tűnt, aztán a hajrá perceiben Böde közreműködésével még egy öngólt is szereztek a norvégok, akik a végén hiába szépítettek, mégis „pofára estek, mint a zsíros kenyér”. (Igen, Böde Dani híres mondata is e meccs után hangzott el, aki még a sárga lapot is tűlzónak érezte, mikor dzsúdós mozdulattal levitte a földre ellenfelét.) Hidegrázós este volt, a hazautat autóban tettem már meg, egész Budapesten lehúzott ablakok, kurjongató emberek, és dudaszó… Másnap boldog interjút adtam! :) A tíz általam említett kedvenc élményből nyolcat élőben láttam, és azt hiszem, míg élek, nem felejtem el ezeket – remélve, hogy a futball szeretetét gyermekeimnek is át tudom majd adni, s velük is lesz néhány hasonlóan szép, közös emlékem!

 AZ ÉN REAL MADRIDOM – DREAM TEAM

Álomcsapatot csak azokból lehet összeállítani, akiket az ember lát játszani, s nem csak hallomásból vagy könyvekből ismeri a spílereket, így én sem Puskásokkal vagy Gentókkal tettem tele az együttest. Persze gyengének így sem nevezném ezt a Dream Team-et… Bár nagyon megkedveltem Keylor Navast, Iker Casillas csak egy volt és az ő nyomába senki sem érhet! Éveken keresztül a világ legjobb kapusa volt, két EB-t, 1 vb-t nyert, a Reallal meg három Bajnokok Ligáját. Mivel általában gyenge lábakon állt előtte a védelem, olyan statisztikákat nem tudott soha felmutatni, mint Buffon, Neuer vagy az előző években Oblak (esetleg a válogatottban), de ettől még a szűk elithez tartozott. Madridi nevelés, csúnyán elbánt vele a vezetőség… A Realnak sohasem a védekezés volt a fő profilja, ezért én is csak három hátvéddel állok fel. Igaz, mindhárman jobban támadnak, mint hárítanak, így San Ikernek az én csapatomban sincs könnyű dolga… Roberto Carlos minden idők egyik legjobb balhátvédje és sokáig nem hittem el, hogy Marcelo felnőhet mellé. Mégis, elévülhetetlen érdemei vannak a Mikrofonfejűnek is az elmúlt évtized sikereiben, ráadásul BL győzelmek számában le is pipálta a nagy elődöt (mivel mindketten balhátvédek, Marcelót jobbra állítom, de tudom, hogy ott is megállja a helyét). Egy érdekesség: Zizou 2002-es bombagóljához Roby Carlos, Bale 2018-as ollózásához Marcelo adta a gólpasszt – a Bajnokok Ligája döntők történetének két legnagyszerűbb gólját ez a két fantasztikus balhátvéd készítette elő! Középen sem volt kérdéses Sergio Ramos személye. Sok mindent lehet rá mondani, néha tényleg eldurran az agya, az alattomosság sem áll messze tőle, de igazi vezértípus, aki amellett, hogy védőnek sem utolsó, rendkívül fontos gólokat szerzett a legfontosabb meccseken, amiket sohasem fog egyetlen madridi szurkoló sem elfelejteni neki! Sajnálom, hogy nem Madridból vonul vissza. A régiek közül Hierro és Michel Salgado, a maiak (vagy közelmúltbeliek) közül Varane és Carvajal voltak a posztriválisok! A középpályán Xabi Alonso a védekezést stabilizálja, a többiek az eleganciáért felelnek: erős ez az Özil, Zidane, Modric hármas, akik mellé én Kroos-t és David Beckhamet tenném tartaléknak. Beckham sokkal alázatosabb labdarúgó volt, mint azt sokan gondolják róla; persze, megvoltak a sztárallűrjei, meg márkanév lett a nevéből, de tudását és a játék iránti alázatát kár lenne vitatni. Özilt az elmúlt években rengeteg kritika érte, mind a magánéletben, mind a pályán nyújtott (vagy éppen nem nyújtott) teljesítményéért; sajnos szerintem visszafordíthatatlanul lejtmenetbe került a pályafutása, de madridi évei alatt a világ legjobb középpályásai közé tartozott, aki a Mourinho-éra talán legfontosabb játékosa volt CR7 után. És ha már Cristiano Ronaldo szóba került: természetesen ő és Raúl, mint a klub két legeredményesebb gólszerzői nem maradhatnak ki a Dream Team-ből; ketten együtt, most tessék megkapaszkodni, közel 800 gólt szereztek a Real Madridban! Ronaldo piperkőc, celeb, néha színészkedik, hisztizik, de amit ő Madridban letett az asztalra, az emberfeletti és nyugodtan mondhatjuk: legendaként távozott a spanyol fővárosból! Raúl meg... Csak Raúl! Róla egyszer lehet, külön írással fogok jelentkezni ezen a blogfelületen. Spanyol válogatott Raúl-mezt Prágában, Real Madridos 7-es mezt Budapesten vettem, utóbbira a LACUS-t írattam rá, de ez még a CR7 korszak előtt volt; mindenképp Raúl előtt akartam tisztelegni ezzel. Jöhet bárki, számomra ő lesz az örök kedvenc, Hetes és Kapitány! Még egy támadónak volt hely a csapatban: a brazil „original” Ronaldo és a holland Ruud van Nistelrooy között vacilláltam, aki négy madridi szezonjából kettőben is bajnok lett, egyszer gólkirály is és az előző évtized egyik legjobb csatára volt. Pechje, hogy a Fenomén pedig minden időké...

Az „Álomcsapat”: Iker Casillas – Marcelo, Sergio Ramos, Roberto Carlos – Xabi Alonso, Özil, Modric, Zidane – Raúl, Ronaldo, Cristiano Ronaldo

LÚZER SC – AKIKNEK NAGYON NEM JÖTT BE AZ ÉLET MADRIDBAN…

Bőven volt merítési lehetőség azokból, akik pályafutásuk pozitív fejezeteit nem Madridban írták; talán ők is szívesen elfelejtenék, hogy a madridi történelem részévé váltak. Vagy nem. Mert azért a Real Madrid habfehér mezét hordani minden körülmények között megtiszteltetés lehet. Így érezhette Jerzy Dudek is, aki a Liverpool hőse volt a Milan elleni drámai BL döntőben, aztán leigazolt a Bernabeu kispadjára. Mert azt ugye aligha gondolta, hogy a 8 évvel fiatalabb helyi legendát, Iker Casillast kiszorítja a kapuból… A Wikipedia szerint mindössze két meccs jutott neki a blancóknál. Jobbhátvédem kétségkívül az az Alvaro Arbeloa, aki amellett, hogy csapnivaló volt, még Iker kezét is eltörte egyszer, s ez a főbűne, nem a játékbéli hiányosságai, mert ezzel a sérüléssel kezdődött kapusunk mizériája, ami hosszú távon is a kispadra száműzte. A két belső hátvéd poszt a világbajnok Fabio Cannavaróé és az angol Jonathan Woodgate-é – utóbbi sérülései miatt minimálisat játszott (akkor se valami jól…), az Aranylabdás Cannavaro mélyrepülésére viszont nincs magyarázat... A balbunkó nálam Daniló, madridi pályafutása szerintem egy vicc volt. (Ahhoz képest a Juventusból és a brazil válogatottból kirobbanthatatlan...) Raúl Bravo, Cicinho és Pavon is megúszták, csak a képzeletbeli kispadra ülhetnek le. Középen Graevesen és Emerson helye megkérdőjelezhetetlen, illetve Hamit Altintopnak is jó szívvel szorítok helyet a középpályán. A holland Royston Drenthe amennyire nagy sztárnak lett beharangozva, annyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bár szívem szerint Jovics lenne az egyik ék, még nála is volt nagyobb csalódás! Például Michael Owen, aki mindössze egy szezont töltött Madridban – de erről nem feltétlenül ő tehet. 41 meccsen lépett pályára, ezeken összehozott 18 gólt, ami nem vészes, ha figyelembe vesszük, hogy mindössze tizenötször volt kezdő, de egy korábbi Aranylabdástól ennél joggal várhattunk többet. Az olasz Antonio Cassano statisztikája ennél sokkal gyérebb: ő 19 meccsen szerzett két góljával helyet követelt magának a Citromcsapatban, s jól megértheti magát Javier Saviolaval, aki a másik center. Több volt benne is, de már az is nagy szó, hogy Barcás múltja ellenére emlékeim szerint pozitívan álltak hozzá Madridban.

A „Citromcsapat”: Dudek – Arbeloa, Cannavaro, Woodgate, Danilo – Gravesen, Emerson, H. Altintop, Drenthe –  Saviola, Cassano

FRADI ÁLOMTIZENEGY

Ifjúságom kapushőse a Fradiban nem Szeiler József volt, nem Hajdú Attila, se nem Udvarácz Milán, hanem Szűcs Lajos, aki ugyan az Újpestben kezdte pályafutását, de a Fradiban vált legendává. Hiába fantasztikus kapus Dibusz Dénes, azért sem volt esélye kiütni a nyeregből Szűcs Lajost, mert én is kapus vagyok, s az első kedvenc hálóőreim közé tartozott – talán kicsit miatta is álltam be annak idején védeni? A válogatottságra mégsem volt komoly esélye, mindössze háromszor ölthette magára a címeres mezt. Kapus létére tizenegyeseket is vállalt, Fradi mezben négy gólt szerzett (a büntetőpárbajokon kívül). A védelembe egy klublegenda és három légiós került. Dragóner Attila három részletben futballozott a IX. kerületben, forrófejűsége vitathatatlan, de csupaszív játéka és a csapathoz való hűsége is az. Szerintem nincs olyan fradista, aki neheztelne rá. Cristian Ramirez nem sokat játszott nálunk, az ő posztriválisa David Mateos lehetett volna, de túl sok lenne a középső védőből… Ramirez igen képzett, technikás játékos volt, mindenki tudta, hogy nem Budapesten fog megöregedni, gyorsan el is vitte az orosz Krasznodar. De az én kezdő tizenegyembe azzal a másfél évével bejátszotta magát. Muhamed Besicet egyébként egy internetes szavazáson a klub történetének legjobb légiósának is megválasztották, Miha Blazic pedig nyári távozásáig az egyik legbiztosabb pontja volt a Fradinak. A középpályára csak legendás alakok kerülhettek! Lipcsei Péter neve mindenki számára ismerős, több mint 400 meccset játszott a Fradiban, Gera Zoltán Anglia meghódítása előtt és után is csak zöld-fehérben futballozott (természetesen a kezdeti pécsi éveket nem számítva), Leandro de Almeida pedig több magyar klubban is játszott, de igazán otthon az Üllői úton érezhette magát. Ők hárman több mint 800 mérkőzéssel járultak hozzá a Ferencváros dicső történelméhez! A csatársor szélére bekerült egy „friss hús”, mert nem tudok elvonatkoztatni az elmúlt két szezontól, s attól, Tokmac Nguen mennyi mindent tett az Európa-Liga csoportkörért és a két évvel ezelőtti Bajnokok Ligájáért! Középen Böde Dániel helye megkérdőjelezhetetlen, aki hosszú éveken keresztül kikezdhetetlen volt a csapatból, harcosságával, küzdeni akarásával, Fradi-mentalitásával minden szurkoló azonosulni tudott, nagy kedvenc volt ő az Üllői úton, aztán Rebrov gondolt egy merészet és kitette a csapatból – az élet pedig őt igazolta, de megszokhattuk, hogy amihez az ukrán hozzányúlt, az arannyá változott. A harmadik csatárom személye talán kicsit meglepő. Tököli Attila korának egyik, ha nem a legjobb magyar csatára volt, aki óriási tettet hajtott végre azzal, hogy bajnok lett a Dunaferrel. Kétszeres gólkirályként jött a Fradiba, ahol egy bajnoki címet, egy ezüstöt és két kupaaranyat nyert, a gólokat meg számolatlanul lőtte. Számomra az ő szerepeltetése sem volt kétséges, helyette esetleg Horváth Péter, Ferenczi István vagy Varga Roland jöhettek volna szóba. De nem jöttek… (Öt év múlva ugyanezen a listán lehet, ott látnánk Adama Traorét, Laidounit vagy Samy Mmaeét is...)

Szűcs Lajos – Muhamed Besic, Dragóner Attila, Miha Blazic, Cristian Ramirez – Gera Zoltán, Lipcsei Péter, Leandro – Böde Dániel, Tököli Attila, Tokmac Nguen

KEDVENC DREAM TEAM

A Real Madridhoz kötődő játékosokról e helyütt már nem írok külön. Iker Casillas, Sergio Ramos, Roberto Carlos és Raúl Gonzales Blanco helye is megkérdőjelezhetetlen!. Ott a helyük! A védelem közepére két kiváló védőt állítottam. Alessandro Nesta sallangmentesen, és nagyon tisztán játszott, míg Rio Ferdinánd kőkemény, de a sportszerűség határát nem nagyon lépte át. Kedvenc védőim voltak! A középpálya közepén helyet szorítottam Gera Zoltánnak, játékintelligenciája lenyűgöző volt, míg David Beckham a Real álomcsapatba nem fért be, csak a kispadra. Ronaldinho minden mozdulatát élmény vokt nézni – hiába volt Barcás, csúcsszuper volt a pali… Miroslav Klose keveset volt reflektorfényben, de kiváló, és nagyon sportszerű támadó volt, és egyelőre ő vezeti a világbajnokságok góllövőlistáját is. Mbappé szerintem legkésőbb nyolc év múlva beelőzheti… A kispadon is ott a minőség: Edwin Van der Saar nagyon jó kapus volt, a védelembe Philipp Lahm és Marcelo, középen Özil és Modric, előre Fernando Torres bevethetők…

Iker Casillas (spanyol) – Sergio Ramos (spanyol), Rio Ferdinand (angol), Alessandro Nesta (olasz), Roberto Carlos (brazil) – David Beckham (angol), Gera Zoltán (magyar), Ronaldinho (brazil) – Miroslav Klose (német), Raúl Gonzáles Blanco (spanyol), Cristiano Ronaldo (portugál).

MAGYAR DREAM TEAM

Pár éve összeállítottam a magyar álomcsapatomat, egyelőre nem akartam megváltoztatni. 1997-2017 közötti húsz évet nézem, így a maiak közül Gulácsi, Willi Orbán, Szalai Attila vagy éppen Szoboszlai Dominik még nincs a csapatban. Azt azért sajnálom, hogy ez a Dzsudzsák Balázs, Gera Zoltán, Huszti Szabolcs, Dárdai Pál középpályássor nem mutathatta meg magát így együtt világversenyen… Király Gábor egyértelműen uralta a kapuban ezt a két évtizedet. Fehér Csaba nem véletlenül játszott évekig magas szinten Hollandiában. A 2016-os Eb-n jól muzsikált együtt a Juhász Roland, Kádár Tamás belső védő duó, de előtte is lehetett azért bízni bennük. Jó kérdés, hogy a mai Orbán, Szalai kettős erősebb-e náluk. Szalai Ádám megkerülhetetlen figurája volt ennek a magyar válogatottnak, Nikolics Nemanja mindenhol letette a névjegyét és gólkirály lett, de a válogatottban sosem kapta meg a feltétlen bizalmat, Szabics Imre pedig főleg a stuttgarti évei miatt érdemelte ki a csapattagságot. Lisztes Krisztiánt csak a sérülékenysége vetette vissza, hogy ebbe a válogatottba is bekerüljön. A szövetségi kapitány Bernd Storck – végülis, vele jutottunk ki a 2016-os Eb-re, nem? :)

Király Gábor – Fehér Csaba, Kádár Tamás, Juhász Roland – Huszti Szabolcs, Gera Zoltán, Dárdai Pál, Dzsudzsák Balázs – Nikolic Nemanja, Szalai Ádám, Szabics Imre

 Ezzel a Századik végére is értem! Köszönöm, hogy velem nosztalgiáztatok – százas vagyok, de tervezem a következő százat, tartsatok velem jövőre is! Áldott, békés, szeretetben megélt Karácsonyt kívánok Mindenkinek! S ha idén már nem jelentkeznék: Kegyelmekben és egészségben gazdag, boldog új esztendőt! :)

„Ennek a világbajnokságnak egyetlen meccsét sem fogom megnézni! Legyünk őszinték: ennek a világbajnokságnak semmi értelme! Még rosszabb, hogy undorító! Ennek az eseménynek az egyetlen értelme – és mindenki tudja – a pénz.” Eric Cantona két karaterúgás között azért reális is tud lenni; az egykori francia klasszist idéztem, és hát nehéz vitatkozni a szavaival. Egyértelműen visszataszító, ahogy Katar megkapta a világbajnoki rendezést: tele korrupcióval, csalásokkal, az építkezések során rengeteg halálos áldozattal, na meg persze nem kevés közömbösséggel; a 2010-es évek FIFA vezérkarának hozzáállását (amikor megszavazták a katari rendezést) nagyon jól bemutatják Julio Grondona, az argentin szövetség akkori elnökének szavai: „Érdekel engem a katari hőmérséklet? Sz*rok rá. Mire megrendezik azt a világbajnokságot, én már nem leszek az élők sorában.” Ehhez a mentalitáshoz állva tapsolok… Volt egy paraguayi FIFA tag, aki a katari szavazatért cserébe először lovaggá akarta üttetni magát, majd azt követelte, hogy néhány évig róla nevezzék el a világ legősibb, hatalmas múltra visszatekintő és nagy tradícióval rendelkező futballtornáját, az FA Kupát. No comment… Az új FIFA vezérnek, Gianni Infantinónak talán lett volna lehetősége megvétózni ezt, de nem tette meg, így néhány nap múlva tényleg egy olyan országban indul útjára a labda, s kezdődik el a futball ünnepe, amelynek a nemzeti válogatottja sosem vett még részt világbajnokságon, és egyáltalán nincs futballmúltja. Pénze azonban van, és ez elég mindenhez. Amire talán sosem gondoltunk volna: az idei karácsonyi készületünket bearanyozhatja a foci vb, s az adventi gyertyagyújtások előtt, után, kántálások közben, Szent Miklós küldöttére, a mikulásra várva, betlehemes szövegeket tanulva, két ajándékvásárló körút vagy két Reszkessetek betörők! mozi között is olyat tehetünk, amit korábban még nem: futball vb-t nézhetünk. (Kivéve, ha Eric Cantonához hasonlóan mi is inkább sztrájkolunk…) Idén nem csak Kevin nélkül nincs Karácsony… Futball vb nélkül sincs! Kedvet csinálni egy olyan tornához, amihez talán még a játékosoknak sincs kedve? Na, ez a kihívás! Én azonban most megpróbálom, hátha Eric barátunk is meggondolja magát. Ha valaki lefordítja franciára és elküldi neki ezt a beharangozó-esélylatolgatót, vendégem a rozsályi Hajnalpelika Színtársulat következő előadására! Tartsatok velem!

Amikor gyermekként labdát kértünk a fa alá, vajon erre gondoltunk? Idén nem alá kapjuk, hanem elé, már a fa elé egy hónappal...

EGY PICI MÚLTIDÉZÉS – CSAK AZ ÍZE KEDVÉÉRT…

Mielőtt rátérnék konkrétan a csoportokra, és az esélyekre, hadd merüljek el kicsit az emlékeimben… A legelső vb, amire emlékszem, az 1998-as franciaországi torna, s onnan is a Brazília-Chile (4-1), a Franciaország-Paraguay (1-0) és az Anglia-Argentína (2-2) nyolcaddöntők, amikről vannak előttem képkockák. Azon a nyáron Pécsett voltam hittantáborban, 11 éves voltam, jól emlékszem az elődöntőkre és a horvát-holland bronzmeccsre is. A francia-brazil döntő alatt utaztunk haza, jó hosszú vonatút volt, a meccs végét láttam, sajnáltam a brazilokat.

3 dolog, ami eszembe jut a tornáról!

1. Dennis Bergkamp álomszép gólja az argentinok ellen.
2. Az angol-argentin nyolcaddöntő, amin a 18 éves Michael Owen csodálatos gólt lőtt, David Beckhamet kiállították törlesztésért, majd az argentinok tizenegyesekkel továbbjutottak.
3. A románok sárgára festett haja. Nem hozott nagy szerencsét, a horvátok ellen kiestek a 16 között.

2002-ben elballagtam az általános iskolából, s a világbajnokság jelentős részét Szentpéterváron éltem át, a Cantemus fiúkórussal töltöttünk ott nagyjából másfél hetet, ott is néztem jónéhány meccset, igaz, némi időeltolódással. Ha jól emlékszem, épp az után indultunk busszal, hogy az olaszok hatalmas bírói csalás áldozatai lettek Dél-Koreával szemben.

3 dolog, ami eszembe jut a tornáról!

1. A Németország-Szaúd Arábia 8-0, amin Miroslav Klose berobbant. Három gólt fejelt, s gyönyörű szaltókkal ünnepelt. Később az egyik kedvenc csatárom lett. (Azon a vb-n mind az öt gólját fejjel szerezte, a többi 11 találatából viszont már csak kettő esett bólintást követően...)
2. A dallamos nevű törökök: Rüstü Recber, Hasan Sas, Hakan Sükür, Nihat Kahveci, Ilhan Mansiz, Ümit Davala… Azért futballozni is nagyon tudtak! A brazilokat kétszer is megszorongatták, Dél-Koreát pedig le is győzték a bronzmeccsen. Hakan Sükür a vb történelem leggyorsabb gólját lőtte, a 13. másodpercben talált be. Hazafelé épp egy lengyel benzinkúton csíptük el ezt a gólt.
3. A brazilok lehengerlő támadójátéka és a gólkirály, Ronaldo borzasztó frizurája. A döntőt már Nyíregyházán, a családommal néztük kivetítőn, s jól emlékszem arra is, milyen szép volt, amikor a finálé megnyerése után a brazilok a kezdőkörbe állva imádkoztak.

Ezzel a séróval lett gólkirály és vb győztes 2002-ben Ronaldo...

A 2006-os vb a szóbeli érettségijeim idejére esett. Nagyon vártam, hogy túl legyek a magyar emeltszintű szóbelin, mert aznap volt a Németország-Costa Rica (4-2) nyitó meccs! :) Az elődöntőt leendő kispaptársaimmal néztem, éppen a két napos szemináriumi felvételi zajlott, így a német-olasz (0-2) elődöntőt a szóbelik előtti este néztük.

3 dolog, ami eszembe jut a tornáról:

1. A botrányos portugál-holland nyolcaddöntő, ahol 16 sárga és 4 piros lapot osztott ki a bíró. Brutális meccs volt, beleégett az a képsor a retinámba, ahogy két kiállított barcelonai, de nemzeti színekben ellenfél, Deco és Giovanni van Bronckhorst kiállításuk után egymás mellett ülnek a lépcsőn… Nem sok futballmeccs volt, amit nézhettem volna, de inkább más programot választottam helyette, nos, ekkor ment a tévében a Forrest Gump, ami az egyik kedvenc filmem, s inkább azt választottam. Utólag bővebb összefoglalóval pótoltam a mulasztást… Egyébként a portugálok nyertek 1-0-ra. (A videó, amit belinkeltem, csak erős idegzetűeknek ajánlott, mégis érdemes megnézni - nem hiszem, hogy sok ehhez hasonlóan feszült vb meccset rendeztek...)
2. Jens Lehmann papírból tudta, hogy ki hova lövi a tizenegyeseket az argentinoknál. Jól olvasta a lövéseket, tovább is jutottak a németek!
3. Zinedine Zidane fejelése és méltatlan visszavonulása, illetve, hogy mindent egybevetve szerintem megérdemelten nyertek az olaszok – az egy jó válogatott volt! Jobb, mint az, amelyik tavaly Európa-bajnokságot nyert…

Persze, ahogy a horvát Simunicot harmadik sárga lappal (!!!) állította ki a spori Ausztrália ellen, illetve, ahogy Cristiano Ronaldo kiharcolja akkori klubtársának, Wayne Rooney-nak a piros lapot a portugál-angol negyeddöntőn, szintén a felejthetetlen kategória…

Számukra hamarabb véget ért a portugál-holland nyolcaddöntő: de legalább maradt meleg víz... :)

A 2010-es vb-n a bronzmeccsre emlékszem különösen jó szívvel, amit Balatonfőkajáron néztünk, egy unokatestvérem legénybúcsúján, s a társaságból én találtam el egyedül pontosan a végeredményt. (Németország-Uruguay: 3-2) (A tét nem más volt, mint, hogy az én legénybúcsúmat is megszervezik majd – 8 évvel később ez meg is történt… :))

 3 dolog, ami eszembe jut a tornáról (mármint a frusztráló vuvuzelán kívül):

1. A német-angol meccset simán nyerték a németek, de Frank Lampard rúgott egy gólt 0-2-nél, amit nem adtak meg, pedig a labda a gólvonal mögé pattant! Óriási hiba volt! Éppen hittantáborban vettem részt, s a gyerekekkel elemeztük a történteket…
2. Az Uruguay-Ghána negyeddöntő drámai befejezése! Luis Suarez az utolsó percben kézzel hárított egy gólba tartó lövést. Őt kiállították, Asamoah Gyan viszont kihagyta a büntetőt, Ghána pedig tizenegyesek után kiesett. Történelmi lehetőség kapujában buktak el az afrikaiak, Suarezt pedig ezután a sportszerűtlen tette után nemzeti hősként ünnepelték hazájában…
3. A spanyol tikitaka, a fináléban Nigel de Jong, ahogy lerúgja Xabi Alonsót (és hogy nem állították ki a holland hentest…), illetve Iker Casillas bravúrjai Arjen Robbennel szemben.

Lampard híres "szellemgólja"... Szerintetek sem volt bent a labda?

A 2014-es vb idején már Debrecenben laktam, így a legtöbb mérkőzést ott néztem barátokkal, vagy Nyíregyházán családi körben, ám az elődöntőre és a döntőre egy budapesti kollégiumba mentem fel, ahol nagy baráti társasággal szurkoltunk – még ki is pingáltuk magunkat német szurkolóknak…

3 dolog, ami eszembe jut a tornáról!

1. A vb címvédő spanyolok nagyon csúnya lebőgése… A hollandok ellen 5-1-re kaptak ki a nyitómeccsen (éppen Kowalsky koncerten voltam aznap este a Zöld Pardonban, élőben nem láttam azt a sokkoló meccset), Robin van Persie mémmé váló felhőfejese gyönyörű volt, de a többi gólnál kabaréba illőket hibázott a korábban közösen sikert sikerre halmozó Casillas – Ramos – Piqué hármas… Chilétől is kikaptak, így a csoportból sem jutott tovább az a válogatott, amely korábban hat évig Európa és a világ legjobbja is volt.
2. Két kapusteljesítményre emlékszem nagyon jó szívvel: a mexikói Guillermo Ochoa fizimiskája is nagyon szimpatikus volt (abban az időben nagyon szerettem a How I met your mother című szitkomot, és hát nem nehéz megtalálni a hasonlóságot közte és a sorozat főszereplője, Ted Mosby között…), hát még ahogy védett! Ő nagy klubkarriert nem futott be, ellentétben a vb másik fiatal kapussztárjával, Keylor Navasszal, aki Costa Ricával megelőzte az uruguayi, olasz, angol hármast, majd a görögök testén keresztül egyenesen a legjobb nyolcig jutott! (Ám akkor jött az a bravúros edzői ötlet Louis van Gaal részéről, hogy a büntetőpárbajra kapust cseréljen, és hát tökéletesen bejött ez a változtatás…) Keylor Navas ezen a vb-n adta el magát a Real Madridnak!
3. A németek látványos játéka, ami a brazilok 7-1-es legyőzésekor csúcsosodott ki. Klose 15. és 16. vb gólját is megszerezte a tornán, így egyedüli csúcstartó lett. Sokan elfelejtik, de Müllerék a portugáloknak is rúgtak négy gólt… Sosem fog kiderülni, mi lett volna, ha Neymart nem rúgja le a kolumbiai Zuniga egy körrel korábban, és játszhat a vb utolsó meccsein…

A legutóbbi, 2018-as világbajnokság idején Dunaújvárosban éltem, a legtöbb mérkőzést ott és Budapesten néztem.

3 dolog, ami eszembe jut a tornáról!

1. A portugál-spanyol csoportmérkőzés, ami 3-3 lett, s az egész vb egyik legjobb meccsét hozta! Cristiano Ronaldo mesterhármast rúgott De Geának!
2. Franciaország-Argentína: 4-3! Ezen a napon ment férjhez a nagyobbik húgom, így értelemszerűen se ezt, se a másik, szintén kiváló Uruguay-Portugália (2-1) meccset nem láttam. Utólag az előbbit biztos megnéztem felvételről, de magamat ismerve a másikat is…
3. A horvát csoda! Nagyon szurkoltam nekik, Luka Modric fantasztikus vezér volt! Óriási teljesítmény volt ez a vb ezüst!

Négy éve ült ez a poén, most már azért jobbak az argentinok...
 

Ennyit a múltidézésről, lássuk azt, ami Katarban következik!

 A CSOPORT

Hollandia legutóbb nyolc éve járt vb-n, akkor bronzérmesek lettek, s az egy életrevaló, erős generáció utolsó nagy dobása volt. Wesley Sneijder, Arjen Robben, Robin van Persie, Dirk Kuyt, Rafael Van der Vaart már a múlt – a következő két világeseményre ki sem jutott az Oranje. A legutóbbi vb szereplés alkalmával is Louis van Gaal ült a kispadon 2014-ben, aki immár harmadszor vállalta el ezt a közel sem kényelmes pozíciót, de ami kétségkívül fekszik neki. Jelentős generációváltás figyelhető meg a keretben, s ennek eredményeként az elmúlt egy évben látványos fejlődő pályára is kerültek a Tulipánok. A kapusposzt nagy kérdőjel lehet (hiába Van der Saar, még sincs – muhaha…), de a védelemben jobbnál jobb, légiósként futballozó játékosok állnak a kapitány rendelkezésére (Virgil van Dijk, Matthijs de Ligt, Stefan de Vrij, Tyrell Malacia, Jeremie Frimpong, tovább is van, mondjam még?). Középen és elől főleg a holland élvonalból tud meríteni van Gaal, de azért a Barcelonából két csillagot így is be tudott válogatni: Frenkie de Jong és Memphis Depay kulcsfigurái lehetnek ennek a válogatottnak. Mindettől függetlenül a hollandok kicsit sötét lovai a tornának; sokat nem kell tőlük még várni, de ebből a csoportból illene első helyen továbbjutniuk!

Sok múlhat Depay és Frenkie de Jong formáján

Második helyre Szenegált várom, akiket a 2002-es kiugró eredményük 20. évfordulóján az akkori csapatkapitány, Aliou Cissé irányít – immár az oldalvonal mellől. A háromszoros világbajnok brazil Pelé egyszer azt mondta, hogy csak idő kérdése, hogy Afrika világbajnokot adjon – ez nem idén fog megtörténni, de ezt a szenegáli válogatottat nem lehet félvállról venni. Leghíresebb játékosuk, az idei Aranylabda szavazás második helyezettje, Sadio Mané sérülten is utazik, de ő az első meccseket biztonsági okokból még kihagyja. Ki tudja, mennyi lesz még utána…. Mellette a Chelsea kapusa és középhátvédje, Edouard Mendy és Kalidou Koulibaly, az AC Milanban egyre több szerepet kapó Fode Ballo-Toure és az evertonos Idrissa Gueye, akik a legismertebbek közé tartoznak – egyébként az Afrikai Nemzetek Kupájának a címvédőjéről beszélünk! Ecuador fiatal kerettel, és az esélytelenek nyugalmával, Katar pedig rendező országként és rengeteg pénzzel vág neki a tornának. Állítólag mellettük szól, hogy összeszokott a társaság, és rengeteg meccset játszhattak együtt, európai stadionokban (így például Debrecenben is) és európai klubcsapatokkal is megmérkőztek. NA, BUMM… Mindegy, csak olyan bírói hátszelet ne lássunk, mint 20 éve Dél-Korea esetében.

B CSOPORT

Anglia sokkal jobb annál, mint amit a Nemzetek Ligájában láttunk tőlük! Gareth Southgate két egymást követő tornán is a legjobb négybe kormányozta a briteket, már pedig ilyenre legutóbb az 1966-os, hazai rendezésű és végül győzelemmel véget érő vb-n, és a négy évvel későbbi Eb-n volt példa, de ez utóbbi alkalommal alapból csak négy csapat vett részt, egy ún. négyes döntőben. Az év eleji jóslatomban azt írtam, hogy megnyerik a vb-t. Az írásom végén végigzongorázok egy forgatókönyvet, s abban tényleg nem állnak majd messze tőle. Én az eddigi első számú kapusnál, Jordan Pickfordnál a Newcastle hálóőrét, Nick Pope-ot és az Arsenal portáján repkedő Aaron Ramsdale-t is jobbnak látom, ők ráadásul olyan, a csapatuk sikereiből is fakadó önbizalommal utazhattak ki Katarba, amit az Everton kapusa nem mondhat el magáról. A védelem azért bőven vet fel kérdéseket, a középpálya az átlagosnál kicsit jobb, ám a támadófelhozatal az, ami nagyon erős lehet az angoloknál, mert a csatárok közül szinte mindenki több pozícióban, akár hátrébb vagy a széleken is tud játszani. Harry Kane helye biztos csupán középcsatárként, aki két gólra van Wayne Rooney válogatott gólrekordjától. Phil Foden, Jack Grealish, Bukayo Saka, Mason Mount, Jude Bellingham, Raheem Sterling és Marcus Rashford is kiváló játékosok – törheti a fejét Southgate, hogy kit ültessen a padra…

Saka, Mount és Phoden: övék a jövő, de már a jelen is!

Az Egyesült Államoknak ilyen gondjaik nincsenek. Ott teljes generációváltás történt, aminek az lett az ára, hogy a 2018-as vb-re nem tudtak kijutni. Előtte viszont… Utolsó világbajnoki meccsük 2014-ben a belgák elleni nyolcaddöntő volt. Emlékezetes, kiváló, hosszabbításba nyúló dráma, amit Tim Howard vb rekordot jelentő 14 (!!!) védése ellenére a belgák végül megnyertek. Hogy lesz-e a közeljövőben Landon Donovan vagy Clint Dempsey-szintű klasszisuk, már ez a vb megadhatja a választ, de a jobbhátvéd Sergino Dest (AC Milanban van kölcsönben, egyébként Barca futballista), Weston McKennie (Juventus) és Christian Pulisic (Chelsea) neve jól cseng a nemzetközi futballban. Utóbbi játéka azért is lesz izgalmas, mert Angliában focizik, de egyre kevesebb szerep jut neki például egy bizonyos Mason Mount miatt, akivel most a pályán ellenfélként találkozhat... Wales 1958 után lesz ott újra vb-n, nagy presztizsmérkőzést játszhatnak majd az angolok ellen. Gareth Bale és Aaron Ramsey hattyúdala lesz ez a néhány meccs válogatott mezben – nekik összejön az, ami például Ian Rushnak és Ryan Giggsnek nem sikerült: vb meccsen léphetnek pályára… Irán leghíresebb tagja a szövetségi kapitány, a portugál Carlos Queiroz, aki a legutóbbi vb-n is Iránt irányította, aztán lelépett, de aztán újra úgy döntött, hogy irány Irán, egyébként pedig hosszú éveken keresztül volt Sir Alex Ferguson segítője a Manchester Unitednél.

C CSOPORT

Az argentinokra, hiába játszik náluk minden idők egyik legjobbja, az elmúlt 3 vb előtt én nem tudtam azt mondani, hogy a torna legnagyobb favoritjai közé tartozik – ám most ezt ki merem jelenteni! Először is, vegyük a tényeket! Argentína 36 mérkőzés óta veretlen!!! 2019 nyarán kaptak ki utoljára, 1 meccsre vannak az olaszok 2018 és 2021 között felépített rekordjától, ha első két vb meccsükön nem kapnak ki, meg is döntik ezt a világrekordot, s a legutóbbi 15 találkozón mindössze 3 gólt kaptak, igaz, erős európai csapattal csak ritkán találkoztak az elmúlt években. Végre van egy nagyon jó kapusuk! Nem emlékszem igazán jó argentin kapusra az elmúlt 20 évből. Mint a Top Secret című klasszikus filmben: „Jó fehér kosarasok nem léteznek, barátocskám!” Jó argentin kapusok se nagyon… De Emiliano Martinez az! És ez biztonságot fog adni annak a védelemnek, ahol például Lisandro Martinez és Christian Romero fog felelni az elhárításért! Lisandro Martinez az új Roberto Ayala – aki egyébként az egykori „Bohóccal”, Pablo Aimarral és Walter Samuellel együtt a sikeredző, Lionel Scaloni másoedzőiként ott vannak a csapat mellett. A középpálya a leggyengébb csapatrésze az argentinoknak, mondjuk azért ott is van egy Rodrigo de Paul, egy Leandro Paredes, meg egy Alejandro Papu Gomez… De elől meg… A bőség zavara, mint több válogatott esetében is. Még Paulo Dybala is felépült, pedig róla aztán már mindenki lemondott! Angel di Maria és Lionel Messi utolsó nagy dobására készülhet címeres mezben, s ehhez olyan szárnysegédjeik lesznek, mint Lautaro Martinez, Joaquin Correa vagy Julian Alvarez. Most van miért irigynek lennünk…

Di Maria nem sok szívecskét küld már az argentin szurkolóknak, de Katarban még ott lesz!

Őszintén szólva a lengyelekre is azok lehetnénk, de ne fájdítsuk a szívünket: akár mi is ott lehetnénk Katarban, hiszen a lengyelektől 4 pontot raboltunk a vb selejtezőkön, igaz, ők Albániát oda-vissza megverték, mi meg kétszer kikaptunk tőlük. A pótselejtező első fordulójából meccs nélkül továbbmentek, mert az oroszokat a háborús helyzet miatt kizárták, csak a svédeket kellett legyűrniük. Nem sajnálom tőlük a vb részvételt, de ha Robert Lewandowski mellé nem nő fel senki, ebből idén is csúnya bukás lehet – már pedig se a lengyeleknek, se Lewának nem nagyon szoktak jól sikerülni a világversenyek… Két jó formában és önbizalomtól duzzadó olasz légiós mindenesetre biztosan sokat tehet a továbbjutásért: Wojciech Szczesny messze a legkevesebb gólt kapta eddig idén a Serie A-ban, ráadásul klubjával, a Juventusszal, mely pocsékul kezdte a Serie A-t, immár a dobogón vannak, Piotr Zielinski a Napolival pedig 8 pontos előnnyel és meggyőző játékkal vezeti a Serie A-t!

Mexikónak volt már jobb csapata, Guillermo Ochoa mindkét vb-jén, amin pályára lépett, nagyon felszívta magát, s bravúrosan védett, de hiányozni fog Carlos Vela és Javier Hernandez, Chicharito – a selejtezők alatt kevés gólt lőttek, mindössze 17-et 14 meccsen, ez nem sok jót ígér. Szimplán védekezéssel ebből a csoportból nem fognak továbbjutni, a gólokért Hirving Lozano és Raúl Jiménez felel, de ott van a már lassan aggastyán korú, de még mindig a legmagasabb szinten, a Real Betisben futballozó 36 éves Andrés Guardado, aki 2005-ben, éppen ellenünk mutatkozott be a válogatottban, még szinte sihederként. Szaúd Arábia 20 éve nyolcat kapott a németektől, s az argentinok ellen sem biztos, hogy megússzák sokkal kevesebbel. A selejtezők során Japánt és Ausztráliát is megelőzték, ez azért csak jelent valamit. Vagy nem?

D CSOPORT

Franciaország vb címvédőként és a keret erősségét látva is a torna egyik legnagyobb favoritja lenne, ha nem láttuk volna a tavalyi Eb-s lebőgést és az idei Nemzetek Ligája vergődést. Mi lesz vajon a franciákkal? Két lehetőséget látok magam előtt! Vagy olyan egységes lesz a csapat, mint mondjuk 1998-ban, 2006-ban, vagy mondjuk 2018-ban. Akkor tényleg minden klappolt, nem voltak balhék és bomlasztó egyének, jöttek is a sikerek. Se Samir Nasrik, se Nicolás Anelkák, se Franck Ribéry-k, se Karim Benzemák. A másik lehetőség, hogy megbomlik a csapategység, a rossz közeg pedig rossz eredményt fog szülni, mint 2006 és 2012 között, vagy a legutóbbi Eb-n. Karim Benzema tavalyi reaktiválásával a világ egyik legjobb középcsatára tért vissza, de ez nem tett jót a csapategységnek, s vele nem lett eredményesebb a Leus Bleus. Kiszorult az az Oliver Giroud, akinek elévülhetetlen érdemei voltak az elmúlt évek válogatott sikereiben. A keretben ugyan ott van, de a többieknek sem lehet jó azt látni, hogy valaki, aki addig fontos volt, most háttérbe szorul, ráadásul egy olyasvalaki miatt, akinek lehet, inkább a börtönben lenne a helye… Egyébként nagyjából két azonosan erős válogatottat ki tudnának állítani a franciák. A védelembe a legutóbbi vb győzelem óta bejátszotta magát Dayot Upamecano, Jules Kounde, William Saliba és Ibrahima Konaté – Presnel Kimpembe sérülése nem jött rendbe, Raphael Varane még játszik az idővel, de ez a védelem nélkülük is meglesz. Szerintem Theo Hernandez is kirobbanthatlan kell, hogy legyen! Elől az Mbappé, Griezmann, Giroud, Benzema négyes mellett ott van még Kingsley Coman, Ousmane Dembélé és kis híján ott volt Christopher Nkunku is, de néhány nappal a vb előtt saját csapattársa elintézte őt az edzésen. Nem lennék Nkunku helyében, másfél éve elképesztő formában futballozott, megérdemelte a bizalmat, szerintem nem csak napozni utazott volna ki a sivatagba… Mindenesetre nélküle is félelmetes ez a névsor… A középpálya tűnik kicsit soványnak, annak ellenére, hogy a két madridi titán, Aurélien Tchouaméni és Eduardo Camavinga is ott vannak a fedélzeten. Nagyon fog hiányozni ugyanakkor a sérült N’golo Kanté és Paul Pogba! A világbajnokság egyik favoritjai a franciák, bár, ha már a 16 között összefutnak az argentinokkal, szerintem Messiék vissza fognak vágni a négy évvel ezelőtti nyolcaddöntőért… Sokat számíthat, mennyire van benne a fejekben az, hogy a vb után Didier Deschamps minden bizonnyal 10 év után elhagyja a francia válogatottat, hogy egy bizonyos Zinedine Zidane lehessen majd a szövetségi kapitány… Vajon mennyire sikerül szépen Deschamps búcsúja?

Ha a pályán is meglesz az összhang Mbappé és Benzema között, nehéz lesz a franciákat megállítani...

Dánia nem esélyese a tornának, de a legjobb 8, bravúrral és a dolgok szerencsés alakulásával akár a legjobb 4 is meglehet nekik – szívleállás nélkül is. Az Eb-n Eriksen drámája hihetetlen egységbe kovácsolta a dán csapatot, kevésen múlt a döntőbe jutásuk, s azóta csak jobb lett ez a csapat: a vb selejtezőjükön szárnyaltak (csak az utolsó, skótok elleni tét nélküli meccsen kaptak ki, addig minden meccset megnyertek, és 30-1-es gólkülönbséget produkáltak!), a Nemzetek Ligája sorozatban pedig oda-vissza megverték mostani csoportellenfelüket, a franciákat. Ha ezt most is megteszik, s megelőzik a címvédőt, könnyebb csapatot kaphatnak a legjobb nyolcért. A válogatott gerince ugyanaz, mint ami tavaly volt: a Kasper Schmeichel, Andreas Christensen, Simon Kjaer, Pierre-Emile Hojbjerg, Christian Eriksen, Mikkel Damsgaard, Yussuf Poulsen hetes vezetésével ez a dán válogatott eljutott oda, hogy senki számára nem lesz kellemes ellenfél, bárki dolgát megnehezíthetik. Nagy tervekkel vághat neki Kasper Hjulmand és elitalakulata ennek a tornának: miért ne lehetne Dánia az új Horvátország??? Ausztrália csapatából hiányoznak az egyéniségek – Harry Kewell, Mark Viduka, Mark Schwarzer, Tim Cahill, micsoda játékosok voltak ők… Hátha valakit megismerünk a torna után a kenguruk – akarom mondani, keng urak, muhaha… – közül! Tunéziának Aissa Laidouni miatt fogok szurkolni, de egyébként a csoportból nem fognak továbbjutni.

 E CSOPORT

Spanyolország 12 éve története során először világbajnokságot nyert, nos, abból a vb győztes csapatból Sergio Busquets maradt hírmondónak, így, hogy a PSG-ben idén végre futballozó és jól is futballozó Sergio Ramos nem kapott meghívót, pedig a rutinja, ha nem is aranyat, de azt hiszem, nagyon sokat érhetne idén is. Hiába a tavalyi Eb elődöntő, illetve a Nemzetek Ligája döntő, én nem tartom vb esélyesnek a spanyolokat. A kapusposzt kérdőjeles, a támadósor foghíjas. David de Gea egy életre elvágta magát Luis Enriquénél, pedig a Manchester Unitedban immár másfél éve újra nagyon jól véd, s nem hiszem, hogy Unai Simon jobb lenne nála… Elől meg Alvaro Moratával nem lehet vb-t nyerni. Hiányoznak a Raúlhoz, David Villához, vagy Fernando Torreshez hasonló klasszis befejező csatárok (bár egy Ferran Torresük azért van…), s bár az új Xavi és Iniesta duó Pedri és Gavi személyében megvan, s van potenciál Dani Olmóban és Ansu Fatiban is, ők még annyira fiatalok, hogy nem lehet elvárni tőlük, hogy olyan szinten vegyék hátukra a csapatot, mint híres elődeik. Persze, bármi megtörténhet, de a legutóbbi két vb fiaskó után egyelőre az építkezésé kell, hogy legyen a főszerep, ebben pedig már a legjobb nyolc közé kerülés is az előrelépést jelentené. Négy éve a 16 között estek el, nyolc éve a csoportban ragadtak…

Az előző két év legjobb 21 éven aluli labdarúgója: Gavi és Pedri

Nem lesz könnyű dolguk a spanyoloknak, mert már a csoportkörben is vár rájuk egy izgalmas mérkőzés. S bár Németország a 2014-es vb győzelem óta szenved és keresi önmagát, legalább 50% eséllyel fog harcba szállni a Vörös Fúria ellen. Tavaly ért véget a 15 éves Joachim Löw korszak – sokak szerint túl későn, s bár Hansi Flick tökéletesen, 7 győzelemmel indított, a Nemzetek Ligája sorozat, amiben a magyarok ellen mindössze egy pontot szereztek, visszarántotta őket a földre. Szuper játékosaik vannak, de klasszi(ku)s gólvágójuk a válogatottsági gólrekorder, Miroslav Klose visszavonulása óta nincs (Timo Werner ráadásul meg is sérült, így kihagyja a tornát – bár szerintem van olyan német, aki örül is ennek…), a középpályáról pedig hiányzik egy idén sokadvirágzását élő Toni Kroos. Real játékos így is van az utazók között, Antonio Rüdiger a védelem vezére lehet, többek között Mats Hummels kárára is, aki nem fért be ezúttal a keretbe. Nagyon sok fog múlni a Bayern München játékosainak formáján: a bőrnadrágosok csúcsformában vannak, a BL-ben és a Bundesligában is sziporkáznak, most Manuel Neuer, Joshua Kimmich, Leon Goretzka, Thomas Müller, Jamal Musiala, Leroy Sané és Serge Gnabry válogatott színekben kell, hogy bizonyítsanak. Ha ez sikerül, ott lehetnek a végelszámolásnál. Ha nem? Az egyre csalódottabb szurkolók velük fognak elszámolni…

Jamal Musiala játszott ellenünk is a Nemzetek Ligájában, itt éppen Callum Styles ellen csatázik

Mielőtt bárki egy kézlegyintéssel elintézné Costa Ricát, csak jelzem, nyolc évvel ezelőtt Uruguay, Anglia és Olaszország ellen borították a papírformát, és jutottak tovább – már pedig ez a csoport nem tűnik nehezebbnek annál… Keylor Navast azon a nyáron ismerte meg igazán a világ (pedig már előtte is Európában, a Levantéban védett, de a vb után igazolt Madridba, ahol aztán zsinórban megnyert 3 BL címmel történelmet írt), s jelenleg is ő a leghíresebb játékosa a közép-amerikaiaknak, akiknek már a kijutása is egyfajta csodával ér fel. A selejtezősorozat első hét meccséből csak egyet nyertek meg, az utolsó hétből viszont hatot is, többek között Kanadát és az Egyesült Államokat is legyűrve, így elérték a pótselejtezőre jogosító negyedik helyet, ahol Új-Zélandot verték 1-0-ra. Meglepetés lenne a továbbjutásuk, már a pontszerzésük is, de a futballt a kiszámíthatatlansága és a meglepetésfaktor miatt is szeretjük… A japánok általában szimpatikus vesztesei a vb-knek, így volt ez 4 éve is, amikor a belgák elleni nyolcaddöntőben 2-0-ra vezettek, a 94. percben aztán megfordították ellenük a meccset. Üde színfoltjai lehetnek idén is a tornának, naív meccsterveik és játékstílusuk miatt én gólzáporos mérkőzésekre számítok – az ő találkozóikat érdemes lesz nézni (lesz délután 2-kor, délelőtt 11-kor és este 8-kor is meccsük).

A vb egyik nagy hiányzója lesz...

F CSOPORT

Belgium 2000-ben Eb társházigazda volt a hollandokkal, igaz, a csoportban ragadt, két évvel később, a végül győztes Brazília ugyanakkor csak szenvedve jutott túl rajta a világbajnokságon – ám 2002 és 2014 között a belgák két vb-t és 3 Eb-t is kihagytak, mígnem megszületett az aranygeneráció, mely a brazíliai vb-n a legjobb nyolcig jutott, 2016-ban, immár éremesélyesként az Eb-n szintén a negyeddöntőben búcsúzott (előtte azért nekünk még rúgtak egy négyest…), a legutóbbi vb-n pedig története során először bronzérmet szerzett. Hogy örültek-e neki? Valószínűleg ott és akkor nem, mert a franciák ellen nem sikerült döntőbe jutniuk – a gallok tökéletesen ölték az időt és a játékot, s remekül védekeztek. A katari vb a hattyúdala lehet annak a generációnak, mely évekig vezette a világranglistát mindenféle tornagyőzelem nélkül, s amely talán többre volt predesztinálva. A Thibaut Courtois – Eden Hazard – Kevin de Bruyne – Romelu Lukaku négyes tagjai nem lesznek már fiatalabbak, s látni kell, hogy mellőlük elfogyott a minőség. Persze, a Premier League-ben jó megcsodálni Youri Tielemans bombagóljait, Leandro Trossard is fantasztikus szezont produkál a középcsapat Brighton színeiben és Michy Batshuayinak is volt egy-két jobb szezonja a legmagasabb szinten (azért nem véletlenül focizik jelenleg a török Fenerbahcéban Szalai Attila csapattársaként…), de talán mindannyian érezzük, ez már más szint. Mondjuk egy negyeddöntős szint. Persze, szeretnék én olyan gyenge, negyeddöntős válogatottat, amiben mondjuk két Aranylabdára is esélyes játszik, de Bruyne és Courtois is életük egyik legjobb szezonját futották. Ők még nem a futottak még kategória: ellenben Hazard és Lukaku előző szezonja és sérülékenysége aggodalomra adhat okot, de a válogatott az otthonosabb közeg lehet azoknak a balga belgáknak is, akik tehetségüket Madridban és a Stamford Bridge-n képtelenek voltak kibontakoztatni…

"Arra van a vb cím, haver!" Mintha csak ezt magyarázná de Bruyne Courtoisnak...

Négy éve a franciák nyerték a vb-t, de sokan inkább a horvátok menetelésére emlékeznek az oroszországi tornáról, akik történelmet írtak: az 1998-as aranygeneráció bronzérmét is felülmúlták ezzel az ezüsttel! A szövetségi kapitány, Zlatko Dalic maradt, néhányan a négy évvel ezelőtti hősök közül visszavonultak vagy kikoptak (a kapus Danijel Subasic, a középpályás Ivan Rakitic és a támadó Mario Mandzukic fog nekem leginkább hiányozni), a mag azonban továbbra is nagyon erős, a 37 évesen is fantasztikusan irányító Luka Modric-csal, Ivan Perisiccsel, Marcelo Brozoviccsal vagy éppen Mateo Kovacic-csal. Talán döntőbe nem fognak jutni, de ha már a negyeddöntőt megélik, aligha lesznek csalódottak.

Kanada 1986-ban szerepelt utoljára vb-n (dettó, mint Magyarország…), akkor szerzett pont és rúgott gól nélkül estek ki. Most több potenciál lehet ebben a csapatban, melynek egyik kulcsfigurája a Bayern Münchenbe gyorsan berobbanó Alphonso Davies, illetve a Lille támadója, Jonathan David lehet. A továbbjutáshoz legalább egy bravúrra szükségük lesz – nem lesz elég hozzá valószínűleg Marokkót legyőzni, akik kevésbé lesznek számomra érdekesek úgy, hogy a Mmaee fivérek végül nem kerültek be a keretbe a Fradiból. Ettől még mások figyelhetnek rájuk, hiszen jó játékosaik vannak: Jasszine Bunu a Sevillában véd (tavaly az egész spanyol liga legjobb kapusa volt, beleértve Courtoist és Ter Stegent is, idén klubjához hasonlóan az ő teljesítménye is visszaesett), Achraf Hakimi a PSG-ből kirobbanthatatlan, Nusszair Mazraui egyre többet játszik a Bayern Münchenben, a jobb sorsra érdemes Hakim Ziyes pedig a Chelsea játékostemetőjéből keresi a kiutat. Hogy a marokkóiaknak lesz-e kiút ebből a négyesből, az azért erősen kétséges…

G CSOPORT

Brazília 20 éve nyerte meg utolsó világbajnoki címét. Azóta az elődöntő is mindössze egyszer jött csak össze a selecaónak, de a 2014-es vb-n, hazai pályán, a németektől elszenvedett 7-1-el valószínűleg ők sem szívesen dicsekszenek. Való igaz, nagyjából 2006 és 2018 között egy átmeneti időszakon ment keresztül a brazil futball. Ronaldo, Ronaldinho, Roberto Carlos és Kaká visszavonultak, az új hullám képviselői pedig egyszerűen nem voltak elég jók. (Csak néhány név azok közül, akik stabil válogatottak voltak éveken keresztül: David Luiz, Hulk, Dante, Luis Gustavo, Fred – nem összetévesztendő a Manchester United jelenlegi középpályásával, ez a Fred csatár volt –, Willian és Felipe Melo. Ugye, hogy ti sem ijedtetek meg tőlük? Egyefene, Hulktól picit a neve miatt…) Na, ez az idei csapatra, erre a generációra nem mondható. Bár nem vagyok napi kapcsolatban a brazil szövetségi kapitánnyal, Titével, itt egy brazil kezdő, amit máris felküldhet a pályára: Alisson Becker – Éder Militao, Marquinhos, Thiago Silva, Alex Telles – Fabinho, Casemiro, Neymar – Antony, Gabriel Jesus, Vinicius Junior. Erős? Vagy nem? Védjen inkább Éderson? Védekezzen Bremer vagy Danilo a Juventusból? A középpályán játszhatna a Newcastle új üdvöskéje, Bruno Guimaraes vagy Lucas Paqueta? Nem lehet kihagyni a kezdőből a barcás Raphinhát, a Realból Rodrygo-t? És akkor még van egy Richarlisonod is… Roberto Firmino a Liverpoolból, Philippe Coutinho az Aston Villából és Gabriel az Arsenalból be sem fért… A brazil válogatott érkezik a legerősebb kerettel a tornára, mert minden csapatrészre két klasszisa van. Az is beigazolódott már ugyanakkor, hogy a kisebb csapatok egy nagyobb játékerőt képviselő válogatott játékát simán tönkre tudják tenni jó védekezéssel és tökéletes taktikával (erre jó példa vagyunk mi), szóval kőbe vésni nem kell, de a torna legnagyobb favoritjának én Brazíliát tartom. Már csak a vb selejtezős produktumuk miatt is: veretlenül, 40-5-ös gólkülönbséggel jutottak ki Katarba – jöhet a katarzis?

Legyen tánc! Ha Viniciuson és Neymaron múlik, lesz is...

Svájc a tavalyi Eb talán legnagyobb meglepetését szolgáltatta azzal, hogy büntetőkkel kiverte a vb címvédő franciákat – idén is készülnek a bravúrra, de ez a brazil csapat jóval erősebbnek, és egységesebbnek tűnik a tavalyi franciánál. A kapuban a világ egyik legalulértékeltebb kapusa, Yann Sommer még mindig a biztos pont. A védelemben az idén a Manchester City-hez szerződő Manuel Akanji és a Newcaste-val hasító Fabian Schär lehet a fontos pillér. Középen egyértelműen Granit Xhaka a vezér, aki idén az Arsenalban is tudásához méltóan játszik, míg a támadók közül én továbbra is leginkább Xherdan Shaqiritől várom a váratlant, aki a válogatott tornákra mindig rendbe szedi magát, csak év közben hektikus a formája…

Négy éve sikerült Svájcnak továbbjutnia a csoportból, de azóta jóval erősebb lett az akkor megelőzött Szerbia, akit a visszavágás vágya is fűthet. Elsősorban a támadósora félelmetes a szerbeknek, ahol Dusan Tadic, Luka Jovic, Dusan Vlahovic és Aleksandar Mitrovic vár bevetésre, őket meg többek között Filip Kostic és Sergej-Milinkovic Savic fogják tömni labdával; ha a védelem is rendben lesz, ebből a kvártettből akár tovább is juthatnak déli szomszédaink. Külön figyelni fogunk Szerbiára, hiszen az Európa-bajnoki selejtezőkön egy csoportba kerültünk velük, s talán legnagyobb riválisaink lesznek. Itt is van esélyük a csoport második helyét megcsípni – reméljük, az Eb selejtezőkön is csak azért gürizhetnek majd…

Nem irigylem a kameruniakat, akik ráadásul nagyon rossz világbajnoki szériával érkeznek Katarba: a legutóbbi 8 vb meccsüket 3-16-os gólkülönbséggel veszítették el. Rigobert Song helyi legenda és válogatottsági csúcstartó, első komoly feladatként kapta ő meg idén februárban a szövetségi kapitányi posztot. Nagy fába vágta a fejszéjét, csak bele ne törjön. Ha mégis valami reménykeltőt keresünk: André Onana első számú kapusává vált az Internek és jól is véd, Andre-Frank Zambo Anguissa fontos szerepet tölt be a bajnoki címért gőzerővel menetelő Napoliban, míg Eric-Maxim Choupo-Moting hirtelen elkezdte futószalagon termelni a Bayern Münchenben a gólokat. Ők hárman fogják leginkább meghatározni azt, hogy Kamerunnak milyen világbajnoksága lesz. Három tag, vagy a siva tag – melyik utat választják?

Mané zöld mezben végül utazik... (A fenti zöldben, nem Gulácsi...)

H CSOPORT

„Minek változtassak azon, ami már egyszer működött?” – Valószínűleg ezzel a kérdéssel fekszik és kel a portugál válogatott szövetségi kapitánya, Fernando Santos. Vannak országok, ahol egy Eb győzelem után életműdíjat kapna, szobrot emelnének a tiszteletére, utcát, esetleg stadiont neveznének el róla… Nos, Portugália nem ilyen. Ott kis túlzással nem is emlékeznek már a hat évvel ezelőtti diadalra. Csoda, hogy még nem gyújtották fel az autóját… Jó, legyünk őszinték. Portugália az oroszországi vb-n és a tavalyi kontinenstornán is felsült az elmúlt 4 évben, előbb Uruguay, tavaly a belgák jelentettek leküzdhetetlen akadályt. A keret nagyon erős, s főleg támadószellemű játékosokkal van tele, ehhez képest a játék defenzív, legtöbbször unalmas és nézhetetlen, őrizni kell az eredményt, s ha vezetnek, átadják a kezdeményezést – ez a mentalitás nem lehet az igazán nagy csapatok sajátja… És akkor ott van a Cristiano Ronaldo probléma is… Mert ki kell mondani: ő már probléma. Hiába a közel 200 válogatottság, hiába a 117 gól. Februárban 38 éves lesz, de ő nem tágít. Most játsszon csak az érdemeire való tekintettel? Mert ő annyit tett már ezért a válogatottért? Egy ilyen kalibert leültethetsz a kispadra? CR megmondta, ő még a 2024-es Eb-n is játszani akar. Akkor már a negyvenediket fogja taposni. Ha Santos addig kapitány marad, ott is lesz minden bizonnyal Ronaldo azon a tornán. De mi lesz így a portugálokkal? Annyira sok a klasszis ebben a csapatban… De Ronaldo játszani fog, ebben biztosak lehetünk. Ami mellette szól, hogy ő még nincs csapágyasra járatva, hiszen klubjában idén egyértelműen kiegészítő ember. Fáradt biztos nem lesz. Ami viszont ellene, hogy lehet, a Manchester Uniteddal való állandó balhéja hatással lesz a teljesítményére – és a társaiéra is… (Persze ez jól is elsülhet, hiszen végre kiszakad egy hónapra a manchesteri „börtönből”…) Én szurkolni fogok mindenesetre a portugáloknak. Ez a keret szerintem erősebb, mint amelyik Eb-t nyert hat éve. Akkor még nem volt Bernardo Silva, Bruno Fernandes, Joao Cancelo, Ruben Dias, Nuno Mendes, Vitinha, Joao Félix és Rafael Leao. Ha nem nyerik meg a csoportot, alighanem keresztet vethetnek a vb-re, mert a nyolcaddöntőben Brazília vár majd rájuk. A keret minősége szempontjából szerintem top 4-es ez a portugál csapat, de egy óriási bukást is el tudok képzelni Katarban.

Portugália és Uruguay négy éve is összecsapott, akkor Cristiano Ronaldo vigasztalta és kísérte le a megsérülő Edinson Cavanit. Később őt kellett vigasztalni...

Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de könnyen meg lehet, hogy már Uruguay ellen vért fognak pisilni… Oscar Tabárez második kapitányi korszaka 15 év után tavaly véget ért, amikor is veszélybe került Uruguay vb részvétele. Tabárez visszahelyezte az urukat a világ futballtérképére, a 2010-es vb-n egyenesen az elődöntőig menetelt a válogatott, de 2014-ben és négy évvel később is túlélték a csoportkört. Sőt, legutóbb (mint az imént már említettem) a portugálokat is elintézték a 16 között, így ez most egyfajta visszavágó is lehet. Fernando Muslera évekig kirobbanthatatlan volt a kapuból, de az új szövetségi kapitány, Diego Alonso már nem vele képzeli el a kezdőcsapatot. A kulcsjátékosok viszont még többnyire ott vannak a fedélzeten: Diego Godin és Jose Gimenez még mindig stabil pont a védelemben, miközben érdemes figyelni a barcelonai Ronald Araujóra is, aki sérülése után végül tudja vállalni a játékot Katarban. Elől Luis Suarez és Edinson Cavani benne vannak már a korban, de azért lehet még rájuk számítani, s ott van Darwin Nunez is, aki az új Diego Forlánba (testfelépítés) oltott Luis Suarez (arrogancia és alattomosság). A középpályára beépült két fiatalember, akik klubjaikban is húzóemberek: Rodrigo Bentancur a Tottenham, míg Federico Valverde a Real Madrid kulcsfigurája, utóbbi szerintem a világ egyik legjobb formában lévő középpályása volt az ősszel (bár Madridban rendszerint előrébb játszott).  Nem rossz ez a keret, valószínűleg ők is szívesen elkerülnék Brazíliát, így harcolni fognak a csoportgyőzelemért. (Ezek után kacagni fogok, ha mondjuk, a brazilok a szerbek mögött másodikként végeznek majd. De valahogy nem látom magam előtt ezt a forgatókönyvet…)

Ghána a legutóbbi vb-ről lemaradt, most pedig honosításokkal próbálkozott. Egy szavunk nem lehet, Magyarország is szerzett néhány olyan játékost a közelmúltban, akiknek igen távoli kötődésük lehet csak Magyarországhoz – de milyen jól jártunk velük! :) Nos, Ghána „szerződtette” Callum Hudson-Odoi-t, aki korábban a Chelsea-ben pallérozódott, és Eddie Nketiah-t, aki jelenleg is Londonban, csak az Arsenalban rúgja a bőrt (már amikor ezt engedik neki, mert azért nem stabil kezdő…). Bár, ha jól látom, a vb keretbe egyikük sem került végül be. Ott lesz viszont Katarban Inaki Williams az Athletic Bilbao futballistája, akinek a testvére, Nico Williams spanyol válogatott egyébként (ott is lesz a világbajnokságon) – ilyet korábban éppen Ghánánál láttunk, emlékezhetünk rá, Kevin-Prince Boateng ghánai, míg Jerome Boateng német válogatott volt. Tariq Lamptey a Brighton futballistája, s jobbhátvédként jelenthet erősítést. Velük együtt is a válogatott legfontosabb játékosai az Arsenalban futballozó (korábbi Atletico Madrid csillag) Thomas Partey és a Crystal Palace csatára, Jordan Ayew lehetnek (utóbbi testvére, Andrew Ayew is az utazók között). A neveket látva azért Ghánára se mondhatjuk, hogy kutyaütő társaság lenne…

A négyes utolsó tagja Dél-Korea, ahol természetesen Son Hung Min a legnagyobb, de nem az egyedüli csillag. Klubtársával, Bentancurral is találkozhat majd a pályán, de az ő „randevújuknál” is izgalmasabb lesz a szövetségi kapitány Paulo Bento és a portugál válogatott csörtéje. Bento a 2012-es Eb-n elődöntőig vezette a portugálokat, tőle vette át Fernando Santos a stafétát nyolc éve – most borsot törhetnek egymás orra alá. Nem olyan egyértelmű ez a csoport, mint amilyennek elsőre tűnik…

Mire számítok?

Eljátszottam a gondolattal, és egy forgatókönyvön keresztül végigzongoráztam a világbajnokságot! Az ágak már megvannak, tudni lehet, melyik csoportból ki honnan kaphat ellenfelet. Ha a papírformák érvényesülnek, a legjobb16 között, vagyis a nyolcaddöntőkben ilyen párosítások alakulhatnak ki!

Hollandia-USA

Argentína-Franciaország

Dánia-Lengyelország

Anglia-Szenegál

Németország-Horvátország

Brazília-Uruguay

Belgium – Spanyolország

Portugália-Svájc

Lesznek már itt akár döntőnek is beillő párosítások. Az argentin-francia meccs a négy évvel ezelőtti nyolcaddöntő visszavágója lehet, s ez a párosítás akkor jöhet már ilyen korán össze, ha a franciák helyett a dánok nyerik meg a C csoportot – kicsit a szívemre és az érzelmeimre is hallgattam, egyébként meg ez nem egy elképzelhetetlen forgatókönyv, a dánok idén már kétszer is megverték a franciákat, s ha most is így tesznek, ők lényegesen könnyebb feladatot kaphatnak majd a negyeddöntőben. A belga-spanyol párharc azt jelentené, hogy a spanyolok is csak csoportmásodikak lesznek, így a németek a horvátokkal játszanának majd. Nem kell ecsetelni, milyen presztizsrangadó lenne a brazil-uruguayi…

A nyolcaddöntő után 4 nagyon izgalmas párharc következhetne a legjobb nyolc között!

Németország – Brazília

Hollandia – Argentína

Spanyolország-Portugália

Dánia-Anglia

A 20 évvel ezelőtti vb döntő, az egyik tavalyi Eb elődöntő is megismétlődne, látnánk egy mindig kiélezett ibériai rangadót, az argentinok és a hollandok pedig 1998-ban és 2014-ben vívtak nagy meccset egymással a vb-n.

Ha ezen is túl vagyunk, két dél-amerikai és két európai csapat játszhat az elődöntőben a döntőbe jutásért. A dél-amerikaiaktól ezt el is vártuk, na, de hogy kerül ide a két európai???

Brazília-Argentína

Portugália-Anglia

A döntőben a vb rekordbajnok győztese a futball feltalálóival játszhat (illetve azokkal, akik ezt mondják magukról…), s a brazilok megnyerik hatodik világbajnokságukat!

Brazília-Anglia

Mérget azért ne igyunk rá, de így néz ki az én esélylatolgatásom! És a tiétek? Nagyon kíváncsi vagyok rá!

Ez a csapat így együtt világbajnok lehetett volna...

HIÁNYOZNI FOGTOK FC

Egy világbajnokságról háromféleképpen lehet lemaradni. Ha nem vagy válogatott futballista, mint mondjuk én. Akkor négyféleképpen, de ezt ne számoljuk bele… Ha alapból nem sikerül a válogatottnak a kvalifikáció, értelemszerűen Te sem utazol. (Legfeljebb turistaként, ha sok pénzed van, meg, ha szeretsz katari konténerekben aludni…) Ha kijut a nemzeted, de nem válogatnak be, az nagy csalódás. A legszomorúbb mégis akkor lehetsz, ha kijut a nemzeted, beválogatnak, de aztán megsérülsz, és emiatt kell szkippelned a világbajnokságot, ami minden játékos álma. Nem a sérülés, a világbajnokság!

Külön-külön is össze lehetett volna állítani egy-egy álomtizenegyet, de a cikk hosszúsága miatt én összesítek. Pontosabban „lopok”, mert a goal.com már megtette ezt helyettem, én pedig nagyjából egyet is értek vele. Ez egy nagyon ütős tizenegy lenne! Gianluigi Donnarumma és Leonardo Bonucci Eb címvédőként ki sem jutott az olaszokkal, ami vérciki. A világ és a Premier League legjobb támadói közül kettő, Mohamed Salah és Erling Haaland is spórolhatnak téli tüzifára, mert utazási kötelezettségei se Norvégiának, se Egyiptomnak nincsenek. Salah klubtársa, Roberto Firmino, hiába játszik jó formában a Liverpoolban, a szövetségi kapitány döntése értelmében marad otthon. Sergio Ramos válogatottsági rekorder Spanyolországban, tavalyi sérülése a múlté, idén már most többet játszott, mint az előző szezonban, Luis Enrique mégsem adja meg neki az ötödik vb-jén való részvétel lehetőségét. Az angoloknál Reece James, a franciáknál Paul Pogba és N’golo Kanté sérült. A németeknél meg Marco Reus, akinél már meg sem lepődünk, hogy kihagyja az aktuális világversenyt, az egyik legpechesebb játékos ezen a golyóbison. David Alaba számára is a kanapé marad, ő az osztrákokkal csúszott le a vb-ről.

Íme, a lemaradokból összeállított álomtizenegy a goal.com és a lacusatya.blog.hu szerint!

Gianluigi Donnarumma (Olaszország) – David Alaba (Ausztria), Sergio Ramos (Spanyolország), Leonardo Bonucci (Olaszország), Reece James (Anglia) – N’golo Kanté (Franciaország), Paul Pogba (Franciaország), Marco Reus (Németország) – Mohamed Salah (Egyiptom), Roberto Firmino (Brazília), Erling Haaland (Norvégia)

Nincs ott ebben a csapatban, de azért néhány könnycseppet megérdemel az ilyen-olyan okokból kimaradó spanyol David de Gea és Thiago, a portugál Diogo Jota és Renato Sanchez, a német Mats Hummels, Robin Gosens, Timo Werner és Florian Wirtz, a francia Mike Maignan és Christopher Nkunku, az angol Ben Chilwell és Jadon Sancho, a holland Georginio Wijnaldum, a horvát Ante Rebic (ő négy éve például még kulcsszereplője volt a vb ezüstérmes válogatottnak), a kolumbiai James Rodriguez és a chilei Alexis Sanchez. Őket biztosan nem látjuk Katarban, de a felhozatal, a kínálat azért így sem tűnik gyengének…

AZ UTOLSÓ TÁNC JOGÁN, AVAGY HIÁNYOZNI FOGTOK FC 2. RÉSZE…

Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Luka Modric, Manuel Neuer, Luis Suarez, Karim Benzema és Robert Lewandowski – hét olyan világklasszis, akik meghatározták az elmúlt évtized futballját, s akik nagyon fognak hiányozni. Minden bizonnyal ez az utolsó világbajnokságuk lesz, ezért a világ nagyszínpadán itt a lehetőség, hogy még valami nagyot alkossanak. Bizonyítaniuk már nem kell, beleírták a nevüket már aranybetűkkel a futball történelemkönyvébe (igaz, csóri Suarez ki is harapott belőle néhány oldalt, muhaha…) Mint ahogy Didier Deschampstól is elköszönünk, aki 10 év után fog távozni a francia szövetségi kapitányi székből – a regnálásába belefért egy vb arany és egy Eb ezüst. Miattuk, a búcsúzók miatt is érdekes lehet ez a torna!

A Nemzeti Sport Online nyugdíj előtt álló válogatottja... :)

Hát még mi miatt? Mert ez az utolsó olyan világbajnokság, ami 32 csapat részvételével zajlik! Négy év múlva már 46 csapatos világbajnokságot rendez az Egyesült Államok – nem, nem lesz könnyebb kijutnunk, mert Európa továbbra is igazságtalanul kevés kvótát fog kapni… De legalább a mezőny felhígul, és sok lesz a számunkra érdektelen meccs… (Köszönjük a semmit!)

De ez még nem az a torna! Próbáljuk függetleníteni magunkat a körülményektől, ne gondoljunk arra, Katar milyen áron rendezi ezt a világbajnokságot… Bár nehéz, felejtsük el picit, vagy legalábbis tegyük félre gondolatainkban a háborút, a gazdasági válságot. A pandémiát, ami a legutóbbi vb idején még teljesen ismeretlen fogalom volt. A legutóbbi világbajnokság idején néhány hete voltam csak nős, ma meg már négy gyermekes családapa vagyok. Remélem, a 3 és fél éves Teodor fiam 1-2 meccsbe belenéz majd velem. Legyen ez a hónap a futball ünnepe – ha már úgy alakult, hogy szinte egybeesik a Szeretet Ünnepével… Mennyből az angyal, lejött Katarba… Áldott adventi, karácsonyi készülődést és jó szurkolást kívánok Mindenkinek!

A múlt héten láttam egy 2021-es magyar filmet, aminek az volt a címe: Így vagy tökéletes. Érdekes film volt, de spoilerezni nem akarok, annyit viszont elárulok, ez a film (s főleg a címe) ihlette jelenlegi írásomat. Íme, hat labdarúgó, akik szinte mindent megnyertek pályafutásuk során, hajszál választja el őket a tökéletes karriertől, ám egy valami kimaradt a sikerlistából, ezért pici hiányérzetük mégis lehet. Vagy nem? Mindegy, ők e hiányzó láncszemek nélkül is így tökéletesek…

Zlatan Ibrahimovic és a BL győzelem

A futballtörténelemben bőven vannak olyan extra klasszisok, akik BEK / Bajnokok Ligája győzelem nélkül vonultak vissza. Ott van Gianluigi Buffon, aki azzal, hogy három Bajnokok Ligája döntőt is elbukott, az egyik legpechesebb játékos ezen a téren. Minden idők egyik legnagyszerűbb futballistája, a Fenomén, a brazil Ronaldo szintén nem nyerte meg a legrangosabb nemzetközi kupasorozatot egyetlen egyszer sem, ez hihetetlennek tetszik páratlan pályafutása ismeretében – ami súlyos térdsérülései nélkül még sokkal jobb is lehetett volna. Pedig nem gyenge csapatokban szaggatta ő szét a hálót: pontos statisztikám nincs erről, de nem hiszem, hogy sokan vannak, akik megfordultak a Barca, Inter, Real, AC Milan négyesben, azaz a két milánói és a két spanyol riválisnál, és egyik helyen sem utálták ki. A Real Madrid 2002 tavaszán megnyerte a BL-t, Ronaldo azon a nyáron világbajnok lett, majd a Realhoz igazolt, év végén pedig Aranylabdát kapott, de hiába rúgott rengeteg gólt habfehérben, s játszott együtt az akkor Galaktikusoknak becézett csapatban Zidane-nal, Figóval, Beckhammel, Roberto Carlossal és Raúllal, nem azok voltak a klubtörténelem legsikeresebb évei. Na de elég legyen az olasz és a brazil zseniből, mert a kategóriám győztese nem lehet más, mint a svéd Zlatan Ibrahimovic, aki ugyan még nem vonult vissza, így elméletileg az AC Milannal megnyerheti akár már tavasszal a nagy fülű trófeát, de szerintem hamarabb fog Pinokkió hazugságvizsgáló gépet kérni Dzsepettótól karácsonyra, mint, hogy erre sor kerüljön. (Aztán ki tudja: a labda mindenütt gömbölyű…)

Ők mind BL győzelem nélkül vonultak vissza. Felkészül: Zlatan?

Ibrahimovicról tudni kell, hogy önbizalomért sohasem kellett a szomszédba mennie. Már gyerekfejjel sem volt hajlandó Arsene Wenger hívására elmenni az Arsenalhoz, mondván, Zlatan nem megy próbajátékra.  A minap azt találta mondani, hogy mióta eljött Párizsból, Franciaországban minden romba dőlt. Hiszen hiába van ott Messi, Mbappé vagy Neymar, az isten eltávozott onnan… Lehet őt szeretni, meg gyűlölni is természetesen, de az vitathatatlan, hogy ő még olyan játékos, akiért érdemes futballmeccset nézni. Benne még megvan az a játékosság, ő még nem fél a látványos megoldásoktól és a közönségnek is játszik – ez a fajta mentalitás egyre inkább kiveszőfélben van a modern labdarúgásból. Persze, futballozni is nagyon tud. Klubszinten rengeteg trófeát nyert, hosszú sorozatot épített például a bajnoki címekből. A 2001/2002-es bemutatkozó ajaxos idényétől kezdve a következő 15 idényből 13 szezon végén bajnoki címet ünnepelhetett a pályán aktuális csapatával. Azért fontos kihangsúlyozni, hogy a pályán, mert a Juventussal nyert 2004/2005-ös és a 2005/2006-os évad végén nyert scudettót a híres megvesztegetési botrány miatt elvették a csapattól. De Amszterdamban 2002-ben és 2004-ben, az Inter mezében 2007-ben, 2008-ban és 2009-ben, Barcelonában 2010-ben, az AC Milannál 2011-ben (majd legutóbb, 2022-ben is), a Paris St. Germainnél pedig 2013 és 2016 között négy alkalommal nyert aranyérmet. Persze, jó csapatokban játszott ő (megnéztem volna mondjuk Tisztabereken vagy a Fradi-verő Iváncsában…), mégis, különösen jó érzékkel vonzotta a sikereket. Vagy mégsem?

A Bajnokok Ligájával azért sem volt soha szerencséje, mert kétszer is eligazolt attól a csapattól, amelyik a következő szezonban behúzta a serleget. 2009-ben három sikeres év után búcsút mondott az Internek, hogy Pep Guardiola éppen BL-t nyerő csapatának fényesen csillogó ékköve legyen – a milánóiak nélküle, s Jose Mourinhóval a kispadon történelmi triplázást hajtottak végre, aminek így Zlatan helyett Samuel Eto’o lett aktív részese. A gránátvörös kékektől már egy év után továbbállt, mert Guardiolával nem jött ki jól, s egója Messit sem bírta elviselni – ahogy lelépett Barcelonából, a katalánok megnyerték a BL-t. Kicsit jobb döntésekkel legalább egyszeres győztes lehetne, de így két szék közé esett, a pad alá. Persze, pályafutása miatt azért így sem kell szégyenkeznie. (Mint ahogy a többi csillagnak sem, akik még főszereplői lesznek eme írásnak.) És ne felejtsük el: még nem vonult vissza, ez az AC Milan pedig nem rossz csapat. Ki tudja, a kaotikusnak ígérkező katari vb után mennyire borulnak a papírformák, ki milyen állapotban tér vissza… Ha a rossonerik BL-t nyernek, az maga lenne a világ nyolcadik csodája, de az is lehet, hogy maradna hét, csak a pharoszi világítótorony helyett immár Zlatan világítana… Belőle ezt is kinézhetjük azok után, ahogy a párizsi Eiffel torony fényét elhomályosította…

Steven Gerrard és a bajnoki cím

Nem kérdés, Steven Gerrard egész pályafutása során csúszott-mászott a Liverpoolért, kár, hogy a vesztét is ez a csúszás-mászás okozta. Ez kicsit alattomos belépő volt a részemről a Liverpool történetének egyik legnagyszerűbb futballistájával kapcsolatban – tőle ehhez hasonlókat nem láttunk karrierje során… Bár Jürgen Klopp Liverpoolja történelmi távlatokban is fantasztikus eredményeket ért el az elmúlt években, s talán nem járok messze az igazságtól, ha minden idők legerősebb Pool-jai közé sorolom az elmúlt 4 évben látott csapatot, de az is tény, hogy mindeközben nem felejtkezhetünk el arról, hogy a kétezres években is szuperklasszisok öltötték magukra a vörös mezt (előtte meg talán még nagyobbak…), például hősünk, Steven Gerrard is, aki 17 év alatt több mint 700 tétmeccset vívott a klub labdarúgójaként, s szinte mindent megnyert, amiről klubszinten álmodni lehet. Hogy miért csak szinte mindent, arról hamarosan írok, de előtte hadd tegyek egy apró kitérőt. Ami klubszinten nagyjából ment, az nemzeti színekben egyáltalán nem – hiába volt a válogatott bombaerős az ő idejében, Anglia általában házhoz ment a pofonért. Már amikor egyáltalán megtehette, mert a 2008-as Eb-re ki sem jutottak Gerrardék. Persze, amikor ott voltak a tornákon, abban sem mindig volt köszönet: 2010-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek a németektől a vb nyolcaddöntőben, 2014-ben csoportutolsók lettek, 2016-ban meg Izland mutatta fel a stoptáblát a 16 között… A legtöbb szövetségi kapitány legnagyobb problémája az volt, hogy Gerrard és Frank Lampard egyszerre nem lehetnek a pályán, pedig legjobb éveikben a világ 5 legjobb középpályásai közé tartoztak, nem hiszem, hogy nem lehetett volna megtalálni mindkettejük taktikai szerepét a kezdőcsapatban. Na de rajtuk kívül még ott volt egy Joe Hart Rio Ferdinánd, John Terry, Ashley Cole, David Beckham, Michael Owen, Wayne Rooney – ennek a válogatottnak szerintem illett volna nyernie valamit… Na de nem nyert, viszont ez cikkünk témája szempontjából teljesen lényegtelen.

Legendás párost alkotott Fernando Torres-szel

Steven Gerrard klubkarrierje során azért trófeákkal megtölthette a páncélszekrényét: csak a 2001-es esztendőt öt kupával zárta, a Bajnokok Ligáját pedig 2005-ben nyerte meg, amikor az AC Milan ellen 0-3-ról lettek ők az isztam bulibárók! (Abban az évben egyébként harmadik lett az Aranylabda szavazáson.) A trófeahalmozás ellenére ugyanakkor biztosak lehetünk abban, irigységgel vegyített örömmel szurkolt egykori klubjának, hogy a 2019/20-as szezon végén a Premier League bajnoka legyen – mert ez vele a fedélzeten nem jött össze a Beatles városában. Sőt, a Premier League indulása, azaz az 1992/93-as szezon óta nem akart a bajnoki cím Liverpool-ba vándorolni, míg a Manchester United csak ez idő alatt nyert 13 bajnokságot. Háromszor lett ezüstérmes a Premier League-ben „Steve Wonder”, s alighanem az utolsó fáj neki ezek közül a leginkább. A 2013/14-es szezon végén karnyújtásnyira voltak a bajnoki címtől, nagyon erős volt az a Liverpool, elől Luis Suarez és Daniel Sturridge ontották a gólokat, vezették is a tabellát, ám két körrel a vége előtt hazai pályán botlottak a Chelsea ellen. Annyian varrták már nyakába azt a vereséget, hogy én nem akarom, de ettől még sajnos igaz, hogy az ő elcsúszása miatti labdavesztésből kapták az első gólt. Ez mentálisan összetörte a csapatot, pedig még semmi nem volt veszve, mindenesetre a következő, utolsó előtti játéknapon a Crystal Palace ellen elszórakoztak az utolsó tíz percben (!) egy háromgólos (!) előnyt, a bajnoki címet meg két pont előnnyel a Manchester City nyerte meg. Sokan azóta is ezzel a bukással azonosítják be a Liverpool legendás nyolcasát (aki azóta sajnos az Aston Villa kispadján, immár edzőként még nagyobbat bukott…), de azért az Anfield hűséges szurkolótábora inkább emlékszik nagyon fontos góljaira, bombáira, lenyűgöző megoldásaira, megalkuvást nem tűrő küzdőszellemére. És talán egyet is értenek velem abban, hogy a mai Liverpool középpályájára még elférne egy olyan rutinos, nemzetközi szintű, kevésbé sérülékeny klasszis, mint amilyen fénykorában volt Steven Gerrard. Akár nyert bajnoki címet, akár nem.

Az a bizonyos elcsúszás...

 Raúl Gonzales Blanco és a válogatott sikerek 

Raúl nyert bajnoki címet, nem is keveset, szám szerint hetet, abból az utolsót már Katarban, a többit a Real Madrid futballistájaként. Persze minden relatív: Gerrard nullájához képest ez a szám rengeteg, Ibrahimovic viszont alighanem körberöhögné azt a lúzert, aki büszke hét bajnoki címére… Ha valakiről nem gondoltuk, hogy nem a Real Madridból fog visszavonulni, az valószínűleg Raúl volt, de 16 év után 2010 nyarán távoznia kellett a spanyol fővárosból a klub akkori gólrekorderének (akit azóta már Cristiano Ronaldo és sajnos Karim Benzema is lekörözött). De amit 1994 és 2010 között láttunk tőle Madridban, az megér néhány karaktert. Sohasem tagadtam, hogy miatta lettem Real szurkoló, pedig első BL góljait (amit történetesen a Fradinak rúgott 1995 őszén) még nem is láttam. Szimpatikus karaktere, botrányoktól mentes élete, gyönyörű felesége gyűrűt csókoló gólöröme, remek góljai tették szerintem mindenki számára elismert és szimpatikus játékossá. Amikor még emberek és nem robotok irányították ezt a csodás játékot, nem csak a Real történetének volt a legjobb góllövője, de a Bajnokok Ligájában és a spanyol válogatottban is ő volt a legeredményesebb gólszerző. Előbbi sorozatban már négyen is beelőzték a jelenkor klasszisai közül (CR és Messi mellett Lewandowski és Benzema is), míg a Vörös Fúriában David Villa döntötte meg a rekordját. Raúl 44 góllal fejezte be válogatottbeli karrierjét, de legalább az ötvenes mérföldkövet elérhette volna, ha a 2006-os vb után meglehetősen váratlanul ki nem kerül a csapatból – pedig akkor még nem is volt leszálló ágban a pályafutása. Kiváló csapattársai voltak a válogatottnál, de egyénileg is a legjobban sikerült tornáján, az éppen 20 éve megrendezett távol-keleti vb-n komoly bírói csalás áldozatai lettek a hispánok (mint egy körrel korábban az olaszok is…), jóval a VAR rendszer előtti időkben elvettek tőlük három gólt, majd büntetőkkel kiestek a házigazda Dél-Korea ellen. Raúl azon a meccsen sérülés miatt nem játszott, de előtte már rúgott három gólt a tornán, amire jó formában, s friss BL győztesként érkezett, s bár azt a nagyszerű brazil válogatottat (ami a Roberto Carlos – Ronaldinho – Rivaldo – Ronaldo négyesre épült) ők sem biztos, hogy el tudták volna kapni, a németeket talán felülmúlhatták volna az elődöntőben.

Világverő csapat lehetett volna - de nem lett az...

Mindegy, Raúl válogatott korszaka kiugró eredmény nélkül ért véget, gyakorlatilag a 2006-os világbajnoki kiesés a későbbi ezüstérmes franciák ellen volt az ő búcsúja is, és ez azért különösen bosszantó, mert nélküle olyat csinált Spanyolország, amit előtte egyetlen más futballnemzet sem: két Eb-t nyert egymás után, a kettő között pedig egy világbajnokságot is! 2008 és 2012 között a világ futballját Spanyolország uralta, olyan nevekkel, mint Iker Casillas, Sergio Ramos, Carles Puyol, David Silva, Andrés Iniesta, Xavi, David Villa és Fernando Torres. Raúl nem volt ennek a díszes társaságnak a tagja, pedig ezidőtájt nem is hozott rossz számokat Madridban: a 2007/2008-as szezonban és a következőben is rúgott 18 bajnoki gólt, s később a két Schalkénál töltött idénye sem sikerült rosszul. Maradjunk annyiban, hogy nála sokkal gyengébb játékosok mondhatják magukat világverseny-győztesnek. Emlékszik valaki például Daniel Güiza nevére? Volt egyetlen jó szezonja a Mallorcában, spanyol gólkirály lett, és őt elvitte magával a 2008-as Eb-re Luis Aragonés. Eb győztes, de a nevére 2-3 év múlva nem emlékezett már senki. Vagy Alvaro Negredo… Rá azért emlékszünk, mert még mindig aktív. De hogy pályafutása egyetlen szakaszában sem volt jobb Raúlnál… Ő a 2012-es Eb győztes csapatba került be. Luis Aragonés valószínűleg erős személyisége miatt nem válogatta be Raúlt (mást nem tudok elképzelni, minthogy nem szívesen ült volna a kispadon, mint napjaink Cristianója az Old Traffordon, s ez kínos szituáció lett volna a szövetségi kapitánynak, ezért inkább magával sem vitte, mert Raúl mellőzése idején is még a 3 legjobb spanyol csatár közé tartozott), viszont ami meglepő volt számomra, hogy az a Vicente del Bosque sem reaktiválta, akivel korábban káprázatos közös klubsikereket értek el. A Vörös Fúria történetének legnagyszerűbb éveiből ő ugyan kimaradt, de ettől még korszakos egyénisége marad a spanyol labdarúgásnak. A mai csatárfelhozatalt nézve, néhány héttel a katari vb előtt Luis Enrique vakarhatja a fejét, hogy kiből lesz az új Raúl – emlékszem, amikor Alvaro Moratát kiáltották ki annak. Jó vicc volt…

Szívesen láttam volna még többször ezt a gólörömöt...

Ryan Giggs és az Eb részvétel

Minden idők legjobb walesi labdarúgójának nem adatott meg, hogy világversenyen képviselje hazáját – vissza kellett vonulnia ahhoz, hogy a brit csapat kijusson a 2016-os Eb-re, majd a legutóbbira is. Ahol egyébként ő ülhetett volna a kispadon, tehát legalább edzőként részt vehetett volna a tornán. Csak az a volna ne lett volna – énekli Geszti Péter a Jazz+Az egyik slágerében, s ez sajnos Ryan közlegényre is igaz. Lehet, a hölgy nem hraccsolt, és ezért nem úgy tette fel neki a kérdést, hogy „megwales” (muhaha…), mindenesetre barátnője bántalmazása miatt le is tartóztatták, s többször kellett Giggsnek bíróval tárgyalnia, mint pályafutása során a zöld gyepen. Utóbbi vonatkozásban inkább sportszerű és szimpatikus arcát mutatta meg. Nem ő volt az a walesi, aki golfütővel támadt csapattársára, még csak nem is Gareth Bale, aki, mint jól tudjuk, utolsó 3 madridi szezonjában többet golfozott, mint futballozott, hanem Craig Bellamy, akit szívesen megnéznék Mario Balottelivel egy IQ versenyen. Hiába, lehet, háromszor is sorba álltak, mikor az észt osztották, de egyszer sem kerültek sorra… Na de ez egy másik sztori lenne, ami nagyon messzire vezetne… Ott tartunk, hogy Ryan Giggs nem maradhatott a válogatott szövetségi kapitánya. Természetesen nem emiatt írok róla, de egy mondatot megért, mert sajnos ez az árnyoldal is hozzátartozik az egykori legenda profiljához.

Ha angolnak születik, Wayne Rooney oldalán biztos játszhatott volna világversenyen...

Emlékezzünk inkább arra, milyen kulcsszerepe volt neki a Manchester United sikereiben. 13-szoros angol bajnok, négyszeres FA kupa győztes, s a Bajnokok Ligáját is megnyerte kétszer – és ezek csak a legfontosabb trófeái voltak. Elképesztően erős volt másfél évtizeden keresztül az a Manchester United, aminek a kispadján a legendás skót mester, Sir Alex Ferguson ült, a pályán pedig Giggsy varázsolt, többek között Paul Scholes, David Beckham, Wayne Rooney, Cristiano Ronaldo vagy Carlos Tévez társaságában. Összesen 24 évet töltött az Old Traffordon, amibe 672 meccs fért bele, a válogatottal viszont nagyon kevés babér (vagy ha már Wales: póréhagyma…) termett számára, ami persze nem csak az ő hibája. Ha több közös évük lehet a fiatalon is szupertehetséges és még motivált Gareth Bale-lel, vagy van egy Aaron Ramsey az ő generációjában is, valami talán csurrant-cseppent volna. Azt sem hallgathatjuk el, hogy az ő idejében még nem 24 csapatos Európa-bajnokságot rendeztek, s kijutni is sokkal komplikáltabb volt. (Ne legyenek illúzióink: a módosítások Magyarország kijutási esélyeit is növelték…) De Wales példáján is láthatjuk: egy fecske nem csinál nyarat… Hogy télen csinál-e, s egyáltalán, hány fecskéje van Walesnek, hamarosan kiderül, mert Giggs nélkül nem csak az Eb részvételek özönlenek a briteknek: Wales 1958 után jutott ki újra a világbajnokságra, ami hamarosan el is kezdődik Katarban. Már csak az a kérdés: mennyi egy (walesi…) fecske maximális repülési sebessége… (Másfél évvel ezelőtt, 2021. februárjában, a Házasság Hete kapcsán írtam egy cikket Hűségesek FC címmel. Szeretettel ajánlom ezt az írást, melyben Ibrahimovicról Gerrardról és Giggsről is részletesebben írok.)

"Gareth, meccs után a golfklubban találkozunk!"

Lionel Messi és a vb cím

Nincs kedvem most arról polemizálni, ki a nagyobb futballista, Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo. Valószínűleg az előbbi, de én ezt soha nem fogom beismerni… :) Ronaldónak sokáig volt egy ütőkártyája az argentinnal szemben: a válogatottban a portugál nyert már egy tornát, Leó pedig az albiceleste mezében, ha fináléba is jutott, elveszítette azt. Mígnem 2021 nyarán megtört az átok: Argentína Lionel Messi vezetésével megnyerte a Copa Americát, azaz a dél-amerikai Európa-bajnokságot. Sokak szerint a dél-amerikai mezőny erősebb, mint az európai, bevallom, én erről nem szívesen nyilatkozom, mert szabadidőmben ritkán nézek Peru és Venezuela válogatott meccseket. De azt elhiszem és aláírom, hogy ez a tornagyőzelem nagyon felszabadító lehetett nem csak Messi, de az egész argentin nemzet számára, mert ez a hatalmas futball nagyhatalom az 1993-as Copa America óta nem tudott nyerni semmit. Felnőtt szinten legalábbis, mert olimpiai bajnoki címet kettőt is nyertek a kétezres években, de azt a világon sehol nem tartják komoly versenysorozatnak. (Kérdem én: akkor miért van futballtorna az olimpián?) Közben meg elveszítettek három Copa America és egy világbajnoki döntőt is.

A 2014-es vb legjobb játékosának járó díjjal - szerintem szívesen elcserélte volna a világbajnoki trófeával...

Cristiano Ronaldo mellett még egy futballhérosz van, akivel rengeteget méricskélik és hasonlítgatják össze Messit: a nagy előd, Diego Maradona. Aki igaz, hogy nem nyert Copa Americát, de nyert helyette vb-t, egy másikon pedig ezüstérmes lett. Lionel Messi mindent megnyert pályafutása során, szinte mindent többször is, minden idők egyik legnagyszerűbb labdarúgójaként fog visszavonulni, s a válogatottnak sem adósa már, hiszen nyert egy trófeát a nemzeti csapatnak, de vajon nem hajtja őt extra motivációként a világbajnoki trófea? Bár éppen néhány napja nyilatkozta azt Lisandro Martinez, a Manchester United hátvédje, hogy nem engedik, hogy Messinek ez legyen az utolsó világbajnoksága, a PSG sztárja a nyáron betöltötte a harmincötöt, és számolnia kell akár azzal az opcióval is, hogy ez a torna hattyúdal is lehet a számára. Mikor, ha nem most nyerheti meg Argentína a világbajnokságot? A legutóbbi 35 (!!!) meccsen veretlenek maradtak, legutóbb még 2019-ben, a Copa América elődöntőjében hagyták el vesztesen a pályát Brazília ellen. Azért nagy szó ez a széria és dicsérendő, amit Lionel Scaloni vezetésével elért ez a csapat, mert a legutóbbi vb totális csőd volt és sok újratervezésre volt akkor szükség a válogatott háza táján. Az idei vb-n mindenképpen esélyesként kell tekintenünk Argentínára, s ha összejön a győzelem, Lionel Messi szerintem labdarúgó-pályafutása bakancslistájának utolsó darabját is kipipálhatja. (Leszámítva persze azt a vágyát, hogy „druszájával”, a madocsai Messivel, azaz Böde Danival egy klubban futballozzon… Ha ez összejön, hívják meg Vanczák Vilmost is, hogy elcsevegjenek arról a bizonyos válogatott debütálásról, amin a későbbi Aranylabda halmozót egy perc után kiállították…)

Ha sok ehhez hasonló gólöröm lesz Katarban, az argentinok biztos katarzisba kerülnek majd...

Robert Lewandowski és az Aranylabda

Nem először írok már erről, és nem is szeretném bő lére ereszteni, de továbbra is tartom, hogy Robert Lewandowskit legalább egy Aranylabdától megfosztották. 2020-ban tarolt a Bayern Münchennel, gólkirály lett minden fronton, s a legfontosabb sorozatban, a Bajnokok Ligájában is erődemonstrációt tartott a klubja. Abban az évben a koronavírus járványra, a pandémiára hivatkozva nem adták át a díjat, pedig az egyértelműen a bajor sikerek legfőbb letéteményesét illette volna meg. Felül lehet-e vajon múlni a 2019/20-as szezont? Biztosan sokan feltették ezt a kérdést, nos, a lengyel gólvágó is alighanem ezzel az attitűddel indította az évet, melynek végén félévszázados Bundesliga gólcsúcsot adott át a múltnak (Gerd Müller 40 gólos rekordját fejelte meg eggyel), a Bajnokok Ligájában is gólkirály lett, de a címvédő müncheniek már a nyolc között elhasaltak – egyébként a sérült gólvadász nélkül. Így is ő volt a legnagyobb esélyes az Aranylabdára, nem csak az igazságtalanul ki nem osztott előző évi díj miatt, hanem, mert 2021-ben is emberfelettit produkált… De ezek szerint mégsem tett eleget, mert az Aranylabdát inkább hetedjére is annak a Lionel Messinek adták, aki a válogatottal végre nyert egy trófeát (ideje volt már…), de a Barcelonával csak bronzérmes lett Spanyolországban, a BL-ből korán és nagyon simán kiestek, s ősszel csak szenvedett új csapatában, Párizsban. Hogy kinek mennyire tiszta a lelkiismerete, hogy Lewandowski nem nyert utolsó három müncheni évében legalább egy Aranylabdát, nem tudom, nem is nagyon érdekel, de valószínűleg ez a kudarc is szerepet játszott abban, hogy a lengyel nyáron távozott Münchenből.

Az aranytallér díj, amivel kiszúrták tavaly Lewandowski szemét... Mennyire lehetett őszinte ez a mosoly?

Utolsó szezonjában Karim Benzema mellett túl sok esélye már valóban nem volt labdába rúgni a szavazáson, jövőre pedig már most legalább 3 olyan indokom van, amiért nem nyerheti meg a díjat, hiába rúgta be a spanyol liga ajtaját, és kezdte remek formában gránátvörös-kékben. Egyrészt az, hogy a Barcelona csak csoportja harmadik helyén végzett a Bajnokok Ligájában, így tavasszal már csak az Európa-Liga megnyerése lehet a fő cél, s így Aladinnal és Jázminnal együtt énekelheti az ismert slágert: „Egy új élmény” – de ehhez a tervezett sikerhez azért a Fradinak is lesz még egy-két szava… J A másik indokom, hogy a lengyelek potenciálisan sosem esélyesei a válogatott tornáknak, így lesz ez Katarban is. Kiugró válogatott teljesítmény hiányában pedig valószínűleg Aranylabdára sincs esélye az ember fiának. A harmadik érvem ennek éppen ellentmond, mert szerintem a katari vb-t szintén csak a fjordokról követő Erling Haaland lehet az, aki megfosztja Lewát Aranylabdás álmaitól. A norvég őrületesen kezdett a Premier League-ben, első 8 bajnokiján 3 mesterhármast szerzett, 11 bajnoki után 17 gólnál jár – ha nem lesz huzamosabb ideig sérült, szerintem simán eléri a 40 gólt a világ legerősebb bajnokságában, s könnyen Bajnokok Ligája győzelemhez segítheti a Manchester Unitedet City-t. Talán éppen ő hiányzott Pep Guardiola egyébként is szinte tökéletes gépezetéből… Szóval ez 3 olyan érv, ami azt vetíti előre, Lewa a következő év végén is Aranylaszti nélkül marad. Eljátszotta a nagy esélyét, pontosabban eljátszották neki… A hat, eme bejegyzésben említett futballista közül hárman még aktívak, de az az igazság, most már Ibra BL és Messi vb győzelme sem lenne számomra olyan meglepő, mint az, ha Lewandowski Aranylabdásként vonulna vissza. Pedig minden kétséget kizáróan megérdemelte volna!

Aztán ki tudja: lehet, három év múlva azzal a címmel írok majd posztot: A tíz legnagyobb futballtévedésem – elnézést Robert! Tévedni emberi dolog (és ebben, bár barcásként nyerné meg a díjat, szívesen tévednék…), de sebaj, én is így vagyok tökéletes… Te milyen „álomkergetőket” hiányolsz az összeállításból? Köszönöm, hogy velem tartottál! :)

Én 30 évesen megkaptam... Vajon Lewának sikerül bármikor? :)

Ha annyi dollárom lenne, ahányszor leírtam már, hogy Karim Benzema nem Real szintű játékos, s hogy képtelen leszek valaha is megkedvelni azt a palit – nos, most valószínűleg az Atlanti óceánon szürcsölnék valami jófajta koktélt a yachtomon és tartanék a Bahamák felé, ami az enyém, mert megvettem. Igen, az egészet, 690 szigetével és több mint 2000 korallszirtjével együtt. Ehhez képest: nekem se yachtom, se Bahamákom, mert nincs ekkora mákom, hogy pénzt keressek Karim Benzemákon – de az közel sem ákom-bákom, hogy a Real Madrid 34 éves kilencese felért pályafutása csúcsára és minden idők második legidősebb futballistájaként megnyerte az Aranylabdát. Megérdemelte? Nehezen vitatható! Rögös volt az idevezető út? Annál is rögösebb. Ám Karim barátunk nem a börtönválogatottat választotta, amihez szerencse, de legalább annyi alázat, munka és zsenialitás is szükségeltetett. Ha valaki öt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy én Benzemáról életrajzi posztot fogok írni, minimum körberöhögöm és ajánlok néhány szanatóriumot a számára. Ám most kénytelen vagyok megkövetni magam és elnézést kérni, de ezt jó szívvel teszem: íme, egy nem tré portré a legfrissebb Aranylabdásról!

Valószínűleg nem a lacusatya.blog.hu-n böngészne a Kedves Olvasó, ha nem valahol Ádámnál és Évánál kezdeném. Odáig azért nem megyek vissza, de muszáj valami látszólag egészen mással nyitnom. 2022. szeptember 23. Szalai Ádám csodálatos oxizásával megvertük Lipcsében a németeket Nemzetek Ligája meccsen. Rozsályi barátaimmal néztük a meccset, s a győztesen megvívott találkozó utáni eufória nem engedett minket egykönnyen hazamenni. Klasszi(ku)sokat néztünk a Youtube-on. Legendákat. Olyanokat, akikből nem született sok a futballtörténelemben. Mindenki választott egy kedvencét. Gianluca Vialli (rá, a játékos pályafutására én már nem emlékeztem, a nevét ismertem, és azt is tudom, hogy jelenleg az olasz válogatottnál dolgozik, ott volt a Puskás Arénában is pár hete), Dennis Bergkamp, Luis Figo, Raúl Gonzales, Ronaldinho, Francesco Totti, Zlatan Ibrahimovic. Az utóbbi kivételével mindenki régen visszavonult már. De hiányoznak! Hiányzik az a foci, amit ők műveltek. Amit ők még tudtak és szerettek. Egyre kevesebb a labdaművész, a zsonglőr! Egyre kevesebb az ösztönös tehetség! Egyre kevesebben vannak, akik a játék öröméért futballoznak. Viszont egyre több a gép, a monotonitás, az egysikúság. Csak a statisztika és az eredménycentrikusság számít, s mivel a cél szentesíti az eszközt, az sem baj, ha brutálisan fájdalmas meccseket kell néznünk hétről hétre. Ma már nem látsz úgy mosolyogni embert a pályán, mint Ronaldinhót. Olyan csodálatos mozdulatokat is egyre kevesebbet, mint amit Bergkamptól láttunk. Ma már a pénz, az üzlet diktál. 22 éve vagyok igazán ennek a játéknak a szerelmese, de már ebben a bő két évtizedben is látom, mennyit változott szeretett sportágam. És nem a jó irányba. Ez valahol azért szomorúsággal tölt el… Mennyivel jobb meccseket lehetett látni a 2000-es Eb-n vagy a 2002-es vb-n, mint a 2018-as vb-n vagy a tavalyi Eb-n? Csak a példa kedvéért…

Íme, egy mindig boldog ember! :)

Erről egy külön írást is lehetne írni, de röviden az Aranylabda kapcsán jutottam el a fanyalgásig – nem csökkentve azért Benzema érdemeit… Remélem, senki nem hagyta most abba az olvasást, mert ez a poszt a továbbiakban nem ezt a témát fogja taglalni. De még annyit: az imént felsorolt klasszisok közül csak Ronaldinho kapott Aranylabdát. Vajon ma hány olyan remek védőt találunk a futball világában, mint Paolo Maldini, Alessandro Nesta vagy Rio Ferdinánd? Hány olyan szélsőhátvédet, mint Philipp Lahm vagy Roberto Carlos? A posztjukon a legjobbaknak számítók közül vajon egy Harry Kane, egy Trent-Alexander Arnold vagy egy Rijad Mahrez vajon beköthetnék a cipőiket nagy elődeiknek? Véletlenül jött ki, hogy 3 Premier League játékost említettem, semmi bajom az angol focival, sőt… Hogy Paul Pogbát valaha Zinedine Zidane méltó utódjának tartották? Ugyan már… Mindenkinek más a zsánere, ízlések és pofonok egyébként is különböznek, de én kicsit visszasírom a kétezres éveket – még akkor is, ha a ’90-es évek voltak azok, amikor mindenki táncolt…

Ha Messit és Ronaldót kivesszük, az akkori helyezéseik alapján ők kapták volna meg az Aranylabdát...

Na de térjünk a tárgyra! Benzemát valószínűleg egyébként sem érdekli, hogy mit gondolok a jelenlegi labdarúgásról, és ez így is van jól. Csak teszi a dolgát. Madridban immár 2009 óta – hol jobban, hol kevésbé sikeresen. A beilleszkedés mindenesetre már nem ment könnyen a világ legnépszerűbb klubjában. Persze, ebben valószínűleg az sem segítette, hogy ugyanazon a nyáron érkezett 94 millióért Manchesterből a friss Aranylabdás Cristiano Ronaldo, az AC Milantól pedig 67 millióért az előző évi győztes, Kaká. A bemutatásukra egyszerre került sor, értelemszerűen nem a fiatal, és viszonylag még ismeretlen, bár a Lyonban azért valamelyest már bizonyító franciát fogadta a legnagyobb ováció a Santiago Bernabeu-ban. Az első szezonjában még ott volt a klubikon, Raúl, na meg legnagyobb posztriválisnak Gonzalo Higuain, így közel sem meglepő módon legelső szezonja a legrosszabb is volt habfehér mezben: a bajnokságban 8, a Bajnokok Ligájában mindössze egy gólt szerzett. Ráadásul az európai nagyszínpadon éppen korábbi klubja, a Lyon mutatta fel nekik a stop táblát. Talán az Animal Cannibals ismert slágerének, a Hazafelé az út veszélyes című kiváló darabnak a szövegét is hamarabb megtanulta, mint spanyolul kommunikálni csapattársaival: „Jézus Mária, hova kerültem, a metróban vagyok, és egy székre ültem…”

Egyszerre érkeztek mindhárman, s immár Karim Benzema is Aranylabdás!

Ki gondolta, hogy egyszer megelőzi majd Raúlt gólok számában... Népszerűségben szerintem nem fogja, bár újabban sokat tesz érte.

A továbbiakban már egyre kevesebbet ült a „széken”, a kispadon. A következő idényben Raúl már a Schalke mezében tündökölt (ezért is haragudtam Benzemára, nekem Raúl volt a gyerekkori idolom, miatta és Casillas miatt lettem Real szurkoló az ezredfordulón…), s jobban is sikerült második madridi szezonja, de igazán büszke a harmadikra lehetett: Jose Mourinho parádésan támadó csapatot rakott össze, ami rekordpontot szerzett és gólt lőtt, és álomszerű futballal rukkolt elő a 2011/12-es szezonban: a La Ligában 34 meccsen 21, a BL-ben 11 találkozón hét gólt szerzett, minden sorozatot figyelembe véve 32-szer volt eredményes, a legutóbbi, 2021-22-es évadot leszámítva ez volt a legsikeresebb éve. A sikerekhez hozzászokott madridi szurkolóknak is könnybe lábad a szeme, ha megemlítem, hogy akkortájt Xabi Alonso, Özil és Di Maria nevű spílerek varázsoltak a gyepen, de nagyot ment a CR, Higuain, Benzema hármas is – bár utóbbi kettő inkább felváltva játszottak. Miután a következő év végén Higuain feladta a harcot és inkább Olaszországba, az új Maradonáját kereső Napoliba igazolt, Benzema egyértelmű első számú centerré vált, s 2013 nyarán összeállt az öt éven keresztül félelmetesen működő BBC, azaz a Bale, Benzema, Cristiano Ronaldo hármas.

Ilyen is volt: Benzema szakáll és Mourinho ráncok nélkül...

(Itt engedtessék meg nekem egy pici kitérő. Valahol sorsszerű, hogy az a Gonzalo Higuain, aki legnagyobb posztriválisa volt Madridban Benzemának, pár hete bejelentette, hogy visszavonul a labdarúgástól, s utolsó profi mérkőzését éppen azon az estén játszotta, amikor BigBenz átvette az Aranylabdát Párizsban. Én annak idején inkább az argentint tartottam volna meg a francia helyett, mert jobb játékosnak tartottam. Szerintem nem volt rossz focista Higuain, neves klubokban futballozott, Madrid után Olaszországot is meghódította. A Juve mezében is sok gólt lőtt, de főleg Nápolyban válhatott közönségkedvenccé, ahol megdöntött például egy félévszázados gólrekordot. Nem minden nap rúg a Serie A-ban az ember egy szezonban 36 gólt! Az argentin válogatott mezében elért 31 találata miatt sem kell pironkodnia, igaz, talán sokan emlékeznek arra, hogy 2014-ben a lábában volt a világbajnoki győzelmet érő találat, de ziccerét védte Manuel Neuer. Mindent egybevetve: köszönünk mindent, Pipita!)

Gonzalo Higuainnal szemben végül megnyerte a csatát, pedig az argentin sem muzsikált rosszul habfehér mezben

 Voltak már előjelei annak, hogy hosszú idő után Bajnokok Ligáját nyerhet a Real Madrid, de zsinórban háromszor is az elődöntő jelentette a végállomást, a fináléba 12 év után, 2014-ben jutott először a csapat. Micsoda menetelés volt az a tavasz… Kevésbé drámai, mint az idei, de annál emlékezetesebb: a Schalkét 9-2-es összesítéssel ejtették ki Ronaldóék (Gelsenkirchenben 6-1-re nyert a csapat, a visszavágón Madridban Szalai Ádám is pályára lépett), a negyeddöntőben 3-0-s hazai győzelem után Dortmundban 2-0-ra nyert a Borussia (csak, hogy azért legyen valami szívinfarktus közeli állapot is), míg a címvédő Bayern München ellen 5-0-s összesítéssel jutott a döntőbe a Real Madrid, úgy, hogy a visszavágón, Münchenben 4-0-ra győzött. Az volt Pep Guardiola egyik legcsúnyább meccse edzőként… A három német csapat testén 17-3-as összesítéssel gázolt át Ancelotti legénysége úgy, hogy abban az évben egyébként Németország lett a világbajnok! A döntőt pedig nem felejtheti el egy Real Madrid szurkoló sem: Luka Modric szögletét Sergio Ramos fejelte be 92:48-nál a városi rivális Atletico Madrid ellen, ezzel mentették döntetlenre a finálét, amit aztán a hosszabbításban be is húztak a habfehérek.

Hosszú évek óta madridi kulcsemberek, és a jelenlegi keret Aranylabdásai

Kirobbanthatatlan, ám közel sem a legmeghatározóbb tagja volt ő annak a Real Madridnak, amelyik 5 év alatt négyszer megnyerte a Bajnokok Ligáját; a show-t általában ellopta Bale vagy CR és sok szurkoló, meg a közvélemény úgy általánosságban a csapatból is kiebrudalták volna már azt a Benzemát, aki középcsatár létére több szezonban is gyenge gólátlagot hozott (a 2017/18-as szezonban csak öt bajnoki gólja volt például), s elsősorban a legnagyobb helyzetek elpuskázásában jeleskedett csak. Mint például ez a Juventus elleni kihagyott ziccer – csak az üres kapu és a labda zavarta. Megszületett az „elbenzemázta” kifejezés és egy gúnyolódó karácsonyi dal is őt zrikálta. Nem volt ekkoriban közönségkedvenc a Santiago Bernabeu környékén… Ketten viszont a végsőkig kitartottak mellette és bíztak benne: Florentino Pérez és Zinedine Zidane. Talán látták benne azt, amit én sem: hogy CR7 keze, pontosabban lába alá játszik és a portugál zseni miatta is tudott raklapnyi gólt lőni. Nem volt látványos, amit Benzema csinált, de nagyon fontos eleme volt ő ennek a Real Madridnak. Bár én egészen Cristiano Ronaldo 2018-as távozásáig nem voltam kiegyezve vele, a jelenlétével, és egyáltalán nem tartottam őt Real szintű támadónak. De talán ezért sem én ülök a Real Madrid kispadján. (Bár 2011-ben kipróbálhattam a katolikus világtalálkozón Madridban, életre szóló élmény marad, hogy járhattam a Santiago Bernabeu Stadionban és a Real Madrid Múzeumban.)

A nemzetközi sajtó szerint is ő jelentette a különbséget a támadósorban - a Barcelona javára...

Jogos poénnak tűnt: vajon Zidane miért nem tette ki a csapatból???

Amíg klubszinten sikert sikerre halmozott Karim Benzema, a válogatottnál már közel sem volt ilyen rózsás a helyzet. 2008-ban, első nemzetközi tornáján, az osztrák-svájci Eb-n az egész válogatottal együtt leszerepelt, ráadásul több társa is a hozzáállását kifogásolta. A 2010-es, egyébként a franciák számára szintén keservesen véget érő vb-n a keretbe sem fért be. 2012-ben ott volt a középszerű franciák Eb csapatában, s a 2014-es vb-n már kifejezetten fontos tagja volt a gall kakasnak, de a későbbi győztes németek megálljt parancsoltak nekik. Vezére lehetett volna a 2016-os, hazai rendezésű Európa-bajnokságon a válogatottnak, de ehelyett nem hétköznapi és a hatását a mai napig éreztető balhéba került. Azt most inkább hagyjuk is, hogy sajnos prostituált ügybe is keveredett a 2010-es évek elején. Csak azért ejtették a vádakat, mert kiderült, hogy az éjszakai pillangó hazudott a korát illetően, így Benzema és megvezetett társai (hogy mást ne mondjak, bizonyos Franck Ribéry…) nem tudták, hogy a hölgy kiskorú. Bravó… Ám 2015-ben még ennél is szánalmasabb és durvább ügybe keveredett. Kiderült, hogy egy börtönből frissen szabadult barátja kérésére megzsarolta válogatottbeli csapattársát, az akkor az Olympique Marseille-ben futballozó Mathieu Valbuenát, hogy fizessen nekik 150 ezer eurót, vagy nyilvánosságra hoznak róla egy mobiltelefonnal rögzített szexvideót. „Ne idegeskedj, nincs választási lehetőséged! Fogd fel és perkálj!” – mondta a hangfelvételen, amely bizonyította, hogy megzsarolta csapattársát. Emiatt le is tartóztatták, csak a harmadik kihallgatáson volt hajlandó mindent bevallani, s bár az elhúzódó perben csak 2021 novemberében hoztak döntést (felfüggesztett börtönbüntetés és pénzbírság lett a jutalma…), az akkori francia miniszterelnök, Manuel Valls már 2015 végén leszögezte: : „Egy nagyszerű sportolónak példaképnek is kell lennie. Ilyen embernek nincs helye a francia nemzeti csapatban. Azoktól a kisfiúktól, akik a külvárosokból indulva, az ő példáját követve akarják viselni a kék mezt, Benzema elvesz egy álmot.” 

Didier Deschamps külső nyomásra is hosszú évekre száműzte a válogatottból...

Aranylabdások, ha találkoznak...

Nem lehetett tagja a 2016-os Eb-re készülő francia válogatottnak (a tornát végül hosszabbítás után a portugálok nyerték meg a házigazda ellen), de ami talán még inkább fájhat neki, főleg utólag: a 2018-as világbajnokságot is ki kellett hagynia. Azt a tornát a franciák megnyerték, 20 év után először lettek világbajnokok, s a válogatott keretébe valószínűleg Mbappé, Griezmann és Giroud mellé is befért volna Benzema. Ám ez az álma nem teljesülhetett, a 2021-re halasztott 2020-as Európa-bajnokság előtt viszont 6 év után reaktiválta Didier Deschamps kiváló formában lévő csatárát, aki a tornán a legjobb francia játékosnak bizonyult. Pályára lépett kétszer a Puskás Arénában is, a Magyarország elleni 1-1 alkalmával nem sok vizet zavart, a portugálok elleni 2-2 során azonban mindkét gólt ő szerezte. Ez volt az az emlékezetes meccs, amin hiába futballoztak világklasszisok a gyepen, Cristiano Ronaldo és Kylian Mbappé helyett mindenkit az érdekelt, hogy áll a német-magyar meccs. Nagyon jól szórakoztunk a helyszínen! :) Érződött rajta végig a bizonyítási vágy, a csapat hét góljából négyet ő szerzett. Mégis ellentmondásosan ítélték meg a visszatérését, rivalizálása Olivier Giroud-val megbontotta a csapategységet, elvégre posztriválisáról egy évvel korábban a youtuber Mohamed Hennivel folytatott élő Instagram-beszélgetésben azt találta mondani, hogy míg Giroud egy gokart, ő hozzá képest egy Formula–1-es autó... Nem kötöttek életreszóló barátságot, talán ez is hozzájárult a franciák korai búcsújához – hiába rúgott kettőt Svájcnak is, a legjobb 16 között kiestek. Hogy mi lesz a hamarosan rajtoló katari vb-n, még nem lehet tudni, a Nemzetek Ligája sorozatban ugyanakkor finoman fogalmazva sem voltak meggyőzőek… (Annak ellenére közel százszoros válogatott egyébként, hogy hat évig parkolópályára tették a Les Bleus-nál. Elképzelni sem tudjuk, hol tarthatna, ha nem tiltják el a nemzeti tizenegytől...)

Itt éppen Fiola Attila előtt jár, de gólt az EB meccsen kettejük közül mégis a Fehérvár játékosa szerzett...

Az egyéni díjakhoz CSAPATRA is szükség van...

Klubkarrierjének ismertetését onnan érdemes folytatni, hogy Cristiano Ronaldo 2018 nyarán váratlanul dobbantott Madridból, nem is sejtve, hogy onnantól a pályafutása lejtmenetbe kerül – na de róla majd máskor… A BBC felbomlott, bár két tagja még maradt. S bár valószínűleg mindenki elhitte (főleg a BL döntőben csereként pályára lépve nyújtott alakítása, különösképp az ollózós gólja miatt), hogy Gareth Bale veszi át Cristiano helyét és lesz a csapat első számú vezére, ez nagyobb mellényúlás volt, mint amit Loris Karius produkált a wales-i második góljánál azon az ominózus BL döntőben, Kijevben… Bale golfozni szívesebben járt, mint edzésre és az sem zavarta, hogy rendszerint a kispadon ücsörgött – ennyi delláért egy kis aranyeret ki ne vállalna szívesen, nem igaz? Mint említettem, CR7 utolsó madridi szezonjában hősünk (aki még véletlenül sem Gareth Bale…) 5 gólt szerzett mindössze a La Ligában, majd miután az ötszörös Aranylabdás Torinóba igazolt, rögtön rúgott 21 gólt, s adott mellé 7 gólpasszt, a következő évadban pedig szintén 21 gól és már 8 assziszt érkezett – és egy bajnoki cím. Nocsak, van élet Cristiano után is??? A covid által nehezített szezonban a bajnoki cím összejött, a Bajnokok Ligája viszont idejekorán véget ért számukra – a különleges lebonyolítású, Lisszabonban megrendezett nyolc csapatos minitornán a Madridnak már nem volt jelenése, de mondjuk nem is élt át egy 2-8-at, mint a Barcelona a Bayern ellen, muhaha… :) Az utolsó előtti szezonhoz érkeztünk, ahol az Atletico Madrid trónt fosztott, de Karim Benzema 23 gólt szerzett. Három idény alatt ez 65 bajnoki gól – azt hiszem, kijelenthetjük, ha nem is ronaldói mennyiségben termelte a gólokat, csak mint egy földi halandó, de bőven megtette a magáét.

Sergio Ramos és Benzema vitték elől a Barcelona koporsóját a covidos év alatt megnyert bajnoki cím után...

Csak győzze számolni a BL trófeákat...

És elérkeztünk az utolsó idényhez, amit számításba vettek az idei Aranylabda szavazáson. (Igen, végre nem egy naptári évet, hanem egy bajnoki szezont néztek, ráadásul immár csak az első 100 FIFA tagország képviselője szavazhatott, ezzel elkerülve a végtelenül dilettáns és ostoba szavazatokat.) A Real Madrid a Messi nélkül tanácstalan és komoly anyagi és szakmai válságban lévő Barcelona, valamint a kétarcú Atletico Madrid ellenében esélyese volt a La Ligának. Szerintem nagyjából már az ősszel eldőlt ez a bajnoki cím. A Barcelona nagyon mélyről jött fel, végül az ezüstérmet elérte, de más komoly riválisa nem is nagyon volt a blancóknak. 13 ponttal nyerték meg végül az aranyérmet, s a tavasszal belefért például egy 0-4 is a Camp Nou-ban – Benzema nélkül. Nem túlzás kijelenteni: papírforma volt a 35. bajnoki aranyérem, ugyanakkor Benzema 27 gólja végre spanyol gólkirályi címet ért. Igaz, se Ronaldo, se Messi, se Suarez, se David Villa, ők már régen kinn – míg benn zema. Na de ez olyan kínosan rossz szóvicc volt, amiért vezeklés gyanánt minimum 3 Barca meccset meg kellene néznem - még szerencse, hogy a hármasikreim éppen akkor alszanak a nappaliban, amikor a katalán csapat játszik, így őket nem zavarhatom ilyesmivel. Bezzeg a Real pályára lépéseikor... Együtt szurkolunk! :) Lépjünk is tovább: az Aranylabdát nem csupán a Pichici trófeáért és a spanyol bajnoki címért kapta Karim… A Nemzetek Ligája 2021-es négyes döntőjében a Belgium elleni elődöntőben, majd a spanyolok elleni fináléban is betalált. Valószínűleg nem is ez számított sokat a szavazáskor.

Az utolsó bajnoki cím - kövesse még néhány!!! :)

De az a BL menetelés… Lehet bárki Bayern, PSG, Manchester City, Juventus, Chelsea, Atletico Madrid szurkoló (bár utóbbiból Torrentén kívül nem sok van ezen a golyóbison…), nekem senki ne mondja, hogy a bírók tolták ezt a Madridot, és hogy ez nem volt megérdemelt siker… Utólag vicces visszagondolni arra, hogy ez a team a Sheriff Tiraspol otthonában kikapott tavaly ősszel. De a csúcsformát tökéletesen tudta időzíteni. A BL győzelem után részletesen kielemeztem az okokat, szeretettel ajánlom mindenkinek, szerintem vállalható írás lett – most nem mennék bele mélyen a részletekbe. Elég legyen annyi: a Real Madrid mindhárom ellenfele ellen simán kieshetett volna a döntőig vezető úton. De mentálisan pokoli erős volt ez a gárda! Karim Benzema a PSG ellen 0-2-es összesítésnél negyedóra alatt rúgott egy mesterhármast, a Chelsea ellen is triplázott (ráadásul a londoni odavágón!), s a visszavágón végül az ő gólja döntött a hosszabbításban, a Manchester City ellen pedig a két meccsen összesen rúgott hármat. Az első találkozón úgy mert panenkázni egy tizenegyesnél, hogy nem sokkal előtte két büntetőt is kihagyott egy bajnokin. Volt vér, ahol annak lennie kellett. A finálé már nem róla szólt, de kellett valamit Thibaut Courtoisnak is hagyni, különben hogy nyerte volna meg a Lev Jasin díjat… Tíz gólt rúgott az egyenes kieséses szakaszban BigBenz, ez magáért beszél. Nagyon mélyről jött vissza; az hagyján, hogy én leírtam már sokszor, de Madridban is ezt tették, a szurkolók is elfordultak mellőle. Állandó nyomás és bizonyítási kényszer mellett játszik gyakorlatilag tíz éve. Az utolsó 2-3 évben lett igazán önmaga, s párosa Vinicius Juniorral egyre gyakrabban feledteti a BBC-t... Megdolgozott azért, hogy a világ legjobbja legyen, és most olyan magasságokba jutott, ami többek között Xavinak, Iniestának, Raúlnak, Ibrahimovicnak, Roberto Carlosnak, Gianluigi Buffonnak, Thierry Henrynak vagy éppen Steven Gerrardnak nem adatott meg, pedig talán ők is megérdemelték volna.

A büszke elnök és a díjazottak: Thibaut Courtois a legjobb kapus, Karim Benzema az Aranylabdás

Amikor még mások sikereinek tapsolt - de most végre elérkezett az ő pillanata...

Példakép? Magánéleti botrányai és személyisége miatt megkérdőjezhető. Legenda? Raúlt is beelőzte már gólok terén, amit én személy szerint nagyon sajnálok, de hogy már csak egy bizonyos Cristiano Ronaldo rúgott nála több gólt habfehér mezben, azt hiszem, többet mond minden szónál. Bár Robert Lewandowski lehet, időközben gutaütést kapott Barcelonában, hiszen az elmúlt két évben minimum egy, de inkább két Aranylabdát vettek el tőle (most pedig megint kiszúrták a szemét a legjobb támadónak járó díjjal; szerintem már ő is köszöni szépen inkább a nagy semmit…:)), azt bizonyára ő is elismeri, idén jobb kezekbe nem kerülhetett volna az Aranylabda. Ötödik francia játékosként, hetedik Real Madrid futballistaként 2022 díjazottja nem az erkölcsi bizonyítványával érdemelte ki az elismerést. Azzal majd elszámolhat odafenn – de addig még sok futballcsapattal számoljon el idelenn.

Csak azt a szemüveget, kérlek, ne vedd fel még egyszer… Nem áll jól, a góllövéssel ellentétben! :)

Gratulálok BigBenz, és köszönjük!

Legkésőbb múlt vasárnap mindenki számára nyilvánvalóvá vált, miért is volt fontos Magyarország számára a mások által talán lesajnált Nemzetek Ligája sorozat! Azzal, hogy a történelem során először az első kalapba került a válogatott, megnyílt az esélyünk arra, hogy kedvező Eb selejtezős csoportból próbáljunk meg egyenes ágon kvalifikálni a 2024-es kontinenstornára – és azt hiszem, semmi okunk panaszra. Jelen szösszenetben visszatekintek a Nemzetek Ligája sorozat utolsó két meccsére, elbúcsúzom a válogatottól elköszönő Szalai Ádámtól, s kicsit előre is tekintek! Tartsatok velem!

Kisebbik húgom, Anna nem tartozik Magyarország legnagyobb Szalai Ádám rajongói közé, mégis róla kell, hogy írjak először. Anna nagyjából 2015 óta, a franciaországi Eb-re való kijutás óta nagy futballszurkoló, szeret meccsre is járni. Életre szóló élmény volt vele tavaly két Eb meccsen is élőben szurkolni, s jó ötletnek tűnt az idei Nemzetek Ligája sorozat utolsó meccsére, az olaszok ellen is kimenni a Puskás Arénába. Persze, amikor kiderültek a meccsek időpontjai, s megtudtuk, hogy szeptember 26-án zárunk az olaszok ellen, még nem sejthettük, hogy ebben a bivalyerős kvártettben osztanak majd nekünk lapot, s még a csoportelsőségre is pályázhatunk. (Vagy csak, mint Sylvester Stallone az Oscar című klasszikusban: „Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem.”) A többség szerintem abban bízott, hogy nem vernek minket mindig bucira, tisztes helytállást tanúsítunk, akár 1-2 pontot szerzünk is, s nem lesz zárt kapus az olaszok elleni meccs. Mivel két nappal a meccs előtt volt a születésnapom, adta magát, hogy születésnapi ajándékként kérjem a meccset Annától – ő pedig igazán rendes és csupaszív testvérként nemcsak engem, de Édesapánkat is meghívta a találkozóra, akinek meg valószínűleg egyáltalán azt köszönhetjük, hogy megfertőződtünk a labdarúgás szeretetével. Ő nem járt még az új Puskásban, de örültünk neki, hogy megadhattuk most neki ezt az élményt. A jegyvásárlás persze nem ment gördülékenyen, a Húgom csapatépítő kiránduláson vett részt Visegrádon, amikor egész nap próbált az MLSZ oldalán jegyet vásárolni – de csak sikerült. (Saját elmondása szerint bármelyik gyökérben kitörhette volna a nyakát túrázás közben, de ő életét és vérét adta volna ezért a meccsért…) Volt mit várnunk, volt mire készülnünk az ősz első hónapjában, a júniusi meccsek ráadásul annyira jól sikerültek, hogy megnyílt az esély arra, hogy valami valódi futballcsodának legyünk a szemtanúi. Az angolokat oda-vissza vertük, a németek ellen is pontot szereztünk: jól néztünk ki, na…

Egykori csapattársak, most ellenfelek, de ez egy nagyon jó kép! :)

Az olaszok előtt persze játszottunk a németek ellen még egy meccset Lipcsében, s két nappal a találkozót megelőzően számomra megrázó hír érkezett a válogatott részéről: az akkor 84-szeres, 2009 óta válogatott csapatkapitány, Szalai Ádám bejelentette, hogy a Nemzetek Ligája sorozat végén visszavonul a nemzeti csapattól. Derült égből Polly villámcsapás – mert persze, benne lehetett már ez a levegőben, Szalai Ádám decemberben 35 éves lesz, de szerintem kevesen számítottak erre a bejelentésre. Marco Rossinál egyértelmű alapember volt, és nem lehet még látni az utódját – csak remélni merem, hogy már megszületett az illető. Mind karizmáját tekintve csapatkapitányként, mind centerposzton pótolhatatlannak tűnik egyelőre. Szalai Ádámról a későbbiekben külön még majd írok, egyelőre legyen elég annyi: valószínűleg érte is futballozott a nemzeti tizenegy a két szeptemberi meccsen.

Ez a sokkoló hír valószínűleg nem könnyítette meg a felkészülést, de aztán Lipcsében meseszerűen indult minden. Szalai Ádám Szoboszlai Dominik szögletét tanítanivaló módon, sarokkal juttatta a Manuel Neuert helyettesítő Marc-André ter Stegen kapujába a 17. percben. Csodálatos gól volt, amit az UEFA honlapján az egész játéknap legszebb találatának választottak. És a sors igazságot szolgáltatott: a sokszor falábúnak, ügyetlennek és körülményesnek titulált Szalai Ádám akrobatikus mozdulattal, kiváló helyzetfelismeréssel, a másodperc tört része alatt hozott döntéssel szerzett góllal fejezte be válogatott karrierjét. Úgy, ahogyan elkezdte: San Marino ellen 40 (!) méterről ívelt a kint álló kapus felett a hálóba, második válogatott gólját szerezve. Az sem volt csúnya, és ez sem volt az… E gólt látva egyetlen kérdésem maradt csupán: ki az a Zlatan Ibrahimovic???

Rozsályi barátaimmal néztem a meccset, és mi is azt láttuk, amit alighanem mindenki: hogy az első félidőben konkrétan lefutballoztuk a pályáról a németeket. Örülhetett a Nationalelf, hogy csak 1-0 volt a szünetben… Így látta ezt Hansi Flick is, aki le is nyilatkozta a meccs után, hogy eddigi 14 válogatott meccséből ez volt a legrosszabb félideje. Nem bánjuk, ugyanakkor arra fel lehetett készülni, két ilyen rossz félidőt még ez a német válogatott sem biztos, hogy fog produkálni. Nem is produkált: az 51. percben Gulácsi spárgázott ki egy lövést (az első félidőben egyetlen gyengécske Müller fejest kellett védenie), az 57. percben Wernernek volt ziccere, de csak a szokásosat hozta (ha a Jóbarátok című sorozatban van elmónikázás, lassan új fogalom lehet az elwernerezés is…), majd volt még egy távoli lövés, meg egy lesgól – a második félidő elejét nagyon megnyomták a németek. Aztán viszont lezárhatták volna a meccset a magyar csereemberek, hiszen egy-egy kontra végén Ádám Martin és Kleinheisler László is gólt szerezhetett volna – gólkülönbség-javítás helyett izgulhattunk az utolsó pillanatig, de kit érdekelt ez? Győztünk Németországban, így nem csak az vált biztossá, hogy bent maradunk az A divízióban, de az is, hogy nem végezhetünk a másodiknál rosszabb helyen a csoportunkban. Sőt: Olaszország ellen egy döntetlen is elég lett volna ahhoz, hogy a négyes döntőbe jussunk.

Persze, döntetlenre játszani általában öngyilkos taktika. Meg azért tudtuk, hogy ezt a döntetlent sem fogják ingyen adni és bitang nehéz lesz kiharcolni. Az olaszok, míg mi Wolverhamptonban rúgtunk egy négyest az angoloknak, a németektől ötöt kaptak, ráadásul a világbajnokságról is lemaradtak, Észak-Macedónia leküzdhetetlen akadályt jelentett számukra. Szégyen-gyalázat és irgum-burgum, de azért mégiscsak az Európa-bajnoki címvédő érkezett Budapestre, akiket valószínűleg a közelmúlt sikertelen eredményei még inkább feltüzeltek, hogy legalább a Nemzetek Ligájában megmutatják. Volt miért bizonyítaniuk… Meg amúgyis, egyedül az olaszoktól kaptunk eddig csak ki, szóval elbizakodottá azért aligha vált a csapat. Már jóval a meccs előtt igazán megható pillanatokat élhettünk át. Több mint 60 ezer ember énekelte az Ismerős Arcok slágerét, a Nélküledet – felejthetetlen élmény, hogy ezt a helyszínen élhettük meg. A játékosok kivonultak, Szalai Ádámot köszöntötte Csányi Sándor MLSZ elnök, miközben a locsolórendszer beindult; ők ott a gyepen áztak, míg a lelátón hahotáztak – valóban muris volt. A himnuszok viszont már nem voltak azok. Az olaszt végigtapsolta a magyar tábor (nagyon sportszerű gesztus volt, ami alighanem Marco Rossinak szólt), a magyar Himnusz alatt pedig Szalai Ádám láthatóan a könnyeivel küszködött. Talán ekkor tudatosult benne, hogy ő ezt utoljára hallgatja a pályán. Ádi! A Te könnyeid a mi könnyeink is voltak! Nagyon fogsz hiányozni!

Remek hangulatban kezdődött a mérkőzés, a pályán viszont nem estek egymásnak a csapatok. A magyarok labdatartásra törekedtek, s nem előrevágott labdákkal próbálkoztak, hanem ki akarták passzolni az ellenfelet és felfejlődni védekezésből támadásba. Ez alapvetően dicséretes, mert látszott, hogy játszani akarjuk a futballt, s a labdát is megbecsülni, s nem csak eltakarítani szándékozunk. Igen ám, de az olaszok megtanulták a leckét, amire a németek és az angolok képtelenek voltak, s nem engedték kibontakozni a mieinket, akik néha hátborzongató dolgokat műveltek a kapunk előtt. Gulácsi Péter például már az 5. percben kis híján beejtett egy nagyon könnyű labdát, de akkor Szalai Attila még tisztázni tudott a gólvonalról. Sokan emlékezhetnek arra, az Izland elleni sorsdöntő Eb pótselejtezőn milyen potyagólt kapott Gulácsi. Nos, ez sem lett volna kevésbé kellemetlen… Ezt még megúsztuk. Ám az olasz letámadás kiválóan működött, többször zavarba is jött a védelmünk, és sajnos az első gólt is ilyen hibák előzték meg. Szalai Attila hibázott először, aztán Nagy Ádám másodszor, ez volt a nagyobb, de szerintem kicsit Gulácsit is elő lehet venni ezért a gólért. Utólag már csak mosolyogni tudok azon (akkor érthető módon nem volt őszinte a mosolyom…), hogy a 26. percben harsant a tábor: „Álljatok fel!” Felálltunk, fél perccel később pedig a magyar válogatott is középkezdéshez, mert gólt kaptunk. Elég lett volna ezt a bakiparádét ülve megcsodálni…

Hát igen, nem születhet mindenki Szalai Ádámnak... :)

A félidő második felében azért kiderült, hogy ez az olasz csapat is zavarba hozható, ekkor még Donnarummának is volt bizonytalan megmozdulása, amikor Szalai Attila ordító helyzetet hagyott ki. A 45. percben volt az első kaput találó lövésünk – Szoboszlai ezt jobb napjain bedurrantja, most Donnarummának egy szerelmes sms elküldésére is lett volna ideje, olyan lassan érkezett a kapuja felé a bőrgolyó. Az első félidő utolsó 10-12 percében mi irányítottunk és játszottunk veszélyesebben, az akarat és a szív ezúttal sem hiányzott. Schäfer András, Fiola Attila és Kerkez Milos harcosan, de sok hibával játszottak. (Kerkez Milosról annyit azért leírok, hogy ez a második válogatott meccse volt, a németek ellen debütált, és hát fantasztikus tehetség ez a srác! Óriási jövő előtt áll, aki az AC Milanban pallérozódott, most a holland első osztályban játszik és az AZ Alkmaar színeiben a nemzetközi kupában is remek teljesítményt nyújt. 18 évesen stabil alapember. Csak így tovább!) Az olaszoknál szerintem Federico Dimarco volt a legaktívabb, míg az nagy talány számomra, hogy Fiola Attila miből gondolta, hogy az ellenfél tizenhatosán belül passz vagy lövés helyett jobb ötlet inkább cselezni. Nem volt az… Nem játszottunk annyira jól, mint a németek ellen, de így is lehetett volna 1-1 a félidőben.

A második félidőt olyan tűzijátékkal kezdte a magyar válogatott, amilyet nem csak augusztus 20-án, de a téves időjárás előrejelzés miatt egy héttel eltolva, augusztus 27-én sem lehetett látni pici hazánkban… Egy támadáson belül négy gólt lőhettünk volna. Először Loic Nego lövését ütötte ki Donnarumma. Jól van, ez még rutinmunka volt. A kipattanó labdát Szoboszlai Dominik tűzte rá, de ez lejött a blokkról. A szerencsefaktor elengedhetetlen része a labdarúgásnak. A laszti Callum Styles elé került, aki nagyon jó lövést eresztett el, itt Donnarummának már nagyot kellett védenie. De még mindig lett volna esélyünk gólt lőni, viszont Szalai Ádám már túl közel volt a kapushoz, így nem tudta átemelni vagy elrúgni mellette a labdát, az olaszok hálóőre pedig szögletre mentett. Donnarumma a tavalyi EB legjobb játékosa volt, ám azóta rengeteg gyenge meccse volt, s tavaly a PSG-nél sem volt még abszolút kezdő kapus – ám ellenünk sajnos ihletett formában védett…

Egy perccel később fájt igazán ez a temérdek kihagyott helyzet, mert az olaszok nagyon gyorsan megrúgták a második gólt. 51. percben 0-2, van-e visszaút? Lehetett volna, mert a második félidőben egyenrangú partnerei voltunk az olaszoknak, s több helyzetünk is volt. A félidőben a nagyon indiszponáltan futballozó Nagy Ádámot Callum Styles váltotta, aki a legveszélyesebb játékosunk lett az ellenfél kapuja előtt. Már a félidő eleji négyes helyzetben is övé volt a legjobb próbálkozás, de aztán volt még egy fejese, amit bravúrral, lábbal védett Donnarumma, majd egy megpattanó labdájára is visszaért a kapus. Sokkal több helyzetünk volt, mint az olaszoknak, legalább egy gólt megérdemeltünk volna. A hajrára aztán Szalai Ádám lement, befejezte válogatott karrierjét, s onnantól viszont, az utolsó 15-20 percben már nem éreztem azt, hogy komoly esélyünk lenne gólt szerezni. (Igaz, Ádám Martint nagyon gyanús körülmények között tüntették el egy ízben a tizenhatoson belül, valószínűleg az olaszok ott megúsztak egy tizenegyest...) Inkább attól féltem, hogy ne kapjuk meg a harmadikat, mert az már méltatlan lett volna ehhez a Nemzetek Ligája sorozathoz. Amit végül 10 ponttal fejeztünk be. Az olaszok 11 ponttal zártak, így megnyerték a csoportot, és bejutottak a négyes döntőbe. A németek hét, az angolok 3 pontot szereztek a csoportban. Mi a németektől négy, az angoloktól hat pontot elvettünk. Lehet legyinteni: rajtunk kívül ez a sorozat senkit nem érdekelt. A pojácák ligája… Adomány nekünk, de a vébére mégsem jutottunk ki… Legyünk őszinték: ez a néhány meccs a németek és az angolok számára a vb-re való felkészülést szolgálta. Melyik válogatottat gondoljuk ezután favoritnak Katarban? Se a német, se az angol csapat nem volt meggyőző, sőt, a mieink elleni 0-4 után Gareth Southgate állása még veszélybe is került… Tényleg tét nélküli meccsek voltak ezek? (S ha már feltettem a kérdést, gyorsan meg is válaszolom: szerintem a brazil a legesélyesebb, de ez majd a vb beharangozó cikkem témája lesz…

Szalai Ádám a meccs után csapattársaival együtt még hosszú ideig a szurkolók közt ünnepelt. Beszédet is mondott – válogatott labdarúgóból szurkolóvá vált. Ez év márciusában a 12 Bundesligában eltöltött éve tiszteletére, azt lezárandó Szalai Ádám pályafutásának szenteltem egy egész posztot, szerintem érdemes elolvasnia azoknak is, akik nem kedvelik őt, szeretettel ajánlom. Most csak hadd emeljem ki válogatott karrierjének 8 legemlékezetesebb pillanatát!

1. 2010. október 8. Első góljai San Marino ellen – rögtön három! A második gólja különösen látványos volt!
2. 2012. október 16. A törökök ellen vb selejtezőn nagyon élt, az ő góljával vezettünk 2-1-re, végül 3-1-re nyertünk!
3. 2016. június 14. 40 meccs és 550 nap után be lehetett piszkálni, pöckölni, tuszkolni – 1972 után láttunk Eb-n magyar gólt, a legjobbkor törte meg azt a hosszú gólcsendjét! Micsoda játék volt az Kleinheisler Lászlóval az osztrákok ellen!
4. 2019. március 24. A horvátok elleni hazai Eb selejtezőn egyenlítő gólt szerzett, meg is vertük a vb ezüstérmeseket!
5. 2019. november 15. Ki más, mint ő szerezte a stadionavatón, az új Puskás Arénában az első magyar gólt. Bár Uruguaytól végül 2-1-re kikaptunk, ezt a történelmi gólt senki sem veszi el már tőle!
6. 2021. március 24. A lengyelek elleni vb selejtezőn Szalai rúgta a másodikat, majd adott gyakorlatilag egy gólpasszt Willi Orbánnak (bár Lang Ádám belecsúsztatott talán, így hivatalosan övé az assziszt), de mivel Gulácsi is kapott hármat, így lengyel barátainkkal egy szép 3-3-at játszottunk.
7. 2021. június 23. A második Európa-bajnokságán is gólt szerzett, gyönyörű gólt fejelt Manuel Neuernek Münchenben, ráadásul kiosztott egy parádés gólpasszt is Schäfer Andrásnak. A mezőny egyik legjobbja volt úgy, hogy néhány nappal korábban a franciák ellen a 26. percben le kellett cserélni sérülés miatt, és kérdéses volt, hogy pályára léphet-e a harmadik csoportmeccsen. Pályára lépett, a többi pedig már történelem…
8. 2022. szeptember 23. Utolsó előtti válogatott meccsén szemkápráztató győztes gólt szerzett oxival a németek ellen Lipcsében. Méltó lezárása volt ez a találat válogatott karrierjének – mert ő ilyet is tudott…

Köszönjük Ádám! Nekünk, akik nem láttuk Puskás Ferencet, Hidegkuti Nándort, Albert Flóriánt, Bene Ferencet, Fazekas Lászlót, Nyilasi Tibort, Törőcsik Andrást, de még Détári Lajost sem focizni, Te voltál a válogatott legendás támadója! További sok sikert az életben!

S hogy mi lesz nélküle? Nagyon jó játékosaink vannak, ráadásul jó korban is. Szalai Attila, Schäfer András, Sallai Roland, Kerkez Milos és Szoboszlai Dominik kifejezetten fiatalok. Néhány évig még Gulácsi Péterre, Willi Orbánra, Lang Ádámra és Nagy Ádámra is lehet számítani. Nagy potenciál rejlik a csapatban, de Szalai Ádám szintű középcsatárunk jelenleg nincs, azt mindenkinek látnia kell, hogy nélküle nagy űr keletkezik a támadósorban. Hogy egy Németh András vagy egy Vancsa Zalán mire lehetnek képesek, majd az idő eldönti. Ádám Martin nem lesz első számú választás, ez akkor is biztos, ha Dél-Koreában egyébként nagyon szépen termeli a gólokat. Gazdag Dániel sem lesz soha egyértelműen első számú opció. Ez annyira biztos, mint hogy Véber Gyuri nem fog kiadni könyvet a közeljövőben Ékes magyar anyanyelvünk címmel. Hasznos kiegészítőember lehet a jövőben is. A Paksból esetleg szóba jöhet Hahn János (ha visszanyeri korábbi formáját, amit valahol a DAC korszakban hagyott, muhaha…) és Varga Barnabás. Egyelőre Szalai Ádám más szint. Az mindenesetre tény, hogy nagy lehetőséget kaptunk az Élettől, hogy a következő Európa-bajnokságra könnyebb legyen kijutnunk. Első kalaposként is volt mitől tartanunk, például megkaphattuk volna megint a második kalapba süllyedő angolokat és a franciákat is. Vagy a szlovákokat és a románokat, velük sem lett volna jó összefutni.

Nem nézhetjük le persze így sem csoportellenfeleinket: Szerbiát, Montenegrót, Bulgáriát és Litvániát sorsolták mellénk. Marco Rossi szerint is lehetett volna jobb, de rosszabb is a csoportunk. A szerbek ott lesznek a vb-n, s vannak topklubokban futballozó klasszisaik: Filip Kostic és Dusan Vlahovic a Juventusban játszik, Sergej Milinkovic-Savic a Lazio vezére, Aleksandar Mitrovic a Fulhamben termeli zsákszámra a gólokat, Dusan Tadic az Ajax csillaga… És a sort még folytathatnám, de nem akarok senkit megijeszteni… Talán nem lesz 1-7 és 0-5, mint a ’98-as vb pótselejtezőjében a jugók ellen, de azért ne írjuk le ezt a csapatot. Ők a legesélyesebbek a csoportelsőségre, nem mi! Montenegróról elég legyen annyi, hogy eddig háromszor játszottunk velük, de megverni még nem sikerült őket – két vereség és egy döntetlen a mérlegünk ellenük. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy 2020-ban, az izlandiak elleni pótselejtező előtt hogy megszenvedtünk Bulgáriában: ha Gulácsi nem véd többször bravúrosan, lehet, kikapunk a bolgároktól. Elvileg a litvánoktól kéne a legkevésbé tartanunk, de én emlékszem már a XXI. századból olyan meccsre, amikor leikszeltek velünk…

Nagyon veszélyes ám ez a csoport! Nincs tipikusan nagyágyú, mint amilyen ellenfelek ellen tekintélyt parancsoló eredményeket ért el a nemzeti tizenegy az elmúlt másfél évben, de senki ellen nem mehetünk biztosra. Azt láttuk már, az óriások ellen milyen jól tudunk futballozni. Most már azon van a sor, hogy a törpék ellen is megtanuljunk. Mert az örök kételkedők és szkeptikusak nem a franciák elleni 1-1-ből vagy az angolok elleni 4-0-ból indulnak ki, hanem az albánok elleni 0-1-ből, amiből tavaly sajnos kettő is becsúszott… Jó esélyeink vannak a továbbjutásra, sőt, akár a csoportelsőségért is versenyben lehetünk, de csak ugyanolyan szerényen és alázatosan játszva lehetünk eredményesek, mint ennek előtte! Az asztalcsapkodást és az álomsorsolás felkiáltásokat meghagyjuk a szerbeknek és a montenegróiaknak, akik szerint kötelező innen továbbjutniuk, meg azzal dicsekszenek, hogy a leggyengébb első kalapos ellenfelet kapták. Mindnyájan emlékszünk arra, meddig jutottak a norvégok 2015-ben ezzel a mentalitással. Biztos jól esett a kanapén ücsörögve, hideg sörrel a kézben nézni azt az Európa-bajnokságot…

Első kalapba kerültünk, s ezt a kalapot most megemelem mindenki előtt! Szép volt fiúk! KÖSZÖNJÜK SZALAI ÁDÁM! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!

Miközben a különböző válogatottak tagjai egymást gyűrték a komoly presztizstől még finoman fogalmazva is távol álló (a magyar válogatottnak azonban fényes sikereket hozó) Nemzetek Ligájában, az európai topbajnokságokban nagyjából másfél hónapon túl vagyunk már. Az átigazolási időszak véget ért egy hónapja, így lassan körvonalazódnak az idei erőviszonyok, az esélyek és a lehetőségek. Nemzetközi futballal itt a blogon legutóbb Lewandowski Barcelonába történő igazolásakor foglalkoztam, azóta csendben voltam – ellentétben azon klubokkal, akik fittyet hányva a különböző pénzügyi fair play szabályokra, meg egy egész világot érzékenyen érintő világjárványra és gazdasági krízisre, kitörölték szótárukból a „nincs elég pénzünk”, „erre a játékosra nincs szükségünk” és a „költségkímélő szerződések” fogalmakat. Kifelé mutatva minden a legnagyobb rendben van, nem volt itt semmiféle válság, nincsen semmi látnivaló, Dagobert bácsikkal van tele az egész univerzum – a Barcelona soha nem állt a csőd szélén, a francia miniszterelnök és az egész nemzet sem gyakorolt nyomást Mbappéra, hogy maradjon Párizsban (s pénzre sem volt szükség ahhoz, hogy maradásra bírják, hiszen ingyen írt alá…) és Cristiano Ronaldo sem pityereg amiatt, hogy idén csak az Európa-Ligában játszhat. Sőt, új motivációt is talált, hiszen ezt a sorozatot még nem nyerte meg… Ez persze mind nem igaz (kivéve azt, hogy CR még nem nyerte meg az EL-t…), az viszont igen, hogy Florentino Pérez továbbra sem volt hajlandó csatárt venni Benzema mögé, hogy rég nem látott változatos olasz bajnoki versenyfutásra van kilátás, s hogy Erling Haaland, s a már említett Lewa is bizonyították: a Bundesligánál magasabb polcon is megállják a helyüket. Ennyit dióhéjban, most bontsuk is ki ezt a diót!

Premier League: ManCity és ami mögöttük lesz…

Azt hiszem, nem fizetne túl sokat, ha most megraknám a Manchester City bajnoki címét: Pep Guardiola legénysége toronymagas esélyese idén is a Premier League-nek! Volt némi játékosmozgás a klubnál, hiszen 4 kulcsjátékosát is elveszítette a City; mások mellett a veterán Fernandinho hazatért Brazíliába, de ő már nem töltött be annyira fontos szerepet a klubnál. Az ukrán Zinchenko egyfajta mindenes volt, akit több poszton is lehetett használni, de ő sem volt kirobbanthatatlan a csapatból. Érdekesebb viszont a két távozó támadó helyzete! Raheem Sterling és Gabriel Jesus bőven szereztek felejthetetlen perceket az Etihad stadion népének, s a legtöbb csapat valószínűleg megérezné, ha egyszerre távoznának ők ketten a klubtól (mondom ezt annak ellenére, hogy végig egyikük sem élvezhette a feltétlen bizalmat), kivéve az a klub, amelyik be tudja húzni a következő évtized alighanem legnagyobb kilencesét, Erling Haalandot. A norvég érkezésével az utolsó darab is a helyére került a puzzle-ban; bár Pep Guardiola nem mindig favorizálta a középcsatáros játékot, sokkal inkább a „hamis kilencest”, vagy a szélső támadókat favorizálta, már most látszik, Haaland tökéletesen működik a spanyol edzőgéniusz gépezetében is. És lehet, hogy éppen ez hiányzott a BL győzelemhez… Eddig csak halandókat tudtak magukhoz csábítani, idén viszont már Haalandokat is sikerült nekik – igaz, belőle csak egy van, de ez a norvég volt a vég Sterling és Jesus manchesteri karrierjében… Az első hét bajnokiján szerzett tizenegy gól (két mesterhármassal…), meg BL antréja egy duplával, volt kenyéradója, a Dortmund ellen meg egy szemkápráztató és Ibrahimovicsot idéző győztes góllal mindenesetre önmagáért beszél.

Az előző évekkel ellentétben jelenleg nem a Liverpool tűnik a Manchester City legnagyobb kihívójának, hanem az Arsenal, akiket évek óta nem tekinthettünk bajnoki címre esélyes gárdának – de idén muszáj lesz számolni velük! Az „Ágyúsok” öt győzelemmel kezdték az idényt, amire legutóbb még a Wenger-érában (annak sem a végén…) voltak képesek, és bár azóta már kikaptak az Old Traffordon, talán végre az őket megillető helyre kerülnek a tabellán. Vagy ez hurráoptimizmus a részemről? A Saka-Oedegaard, Martinelli, Saliba, Smith Rowe, G. Jesus hatos irigylésre méltóan (már-már felháborítóan) fiatal, s Aaron Ramsdale kapuját sem minden héten Sallai Roland és Gazdag Dániel fogják rohamozni… J Jobb lesz idén az Arsenal, és ez jót fog tenni a Premier League-nek! Mint ahogy jobb lesz a Tottenham is, akik amellett, hogy Harry Kane-t, Son Heung Min-t és Dejan Kulusevskit is megtartották, még izmosodtak is, hiszen a szárnyvédő és sokat látott Ivan Perisic Milánóból, míg a brazil válogatott Richarlison az idén is rémgyenge Evertontól érkezett. Ám a legnagyobb garancia az előrelépésre Antonio Conte személye lehet, aki egyelőre még senkivel nem balhézott össze, legalábbis csapaton belül, mert Thomas Tuchellel volt már egy csörtéje a Chelsea elleni rangadón…

Egy ideig viszont várhatóan nem fognak egymással balhézni, mert a másfél éve még BL-t nyerő szakembert a kvázi gyenge szezonrajt miatt stábjával együtt (így Löw Zsolttal is) lapátra tette az új klubvezetés. Valóban nem kezdte jól a szezont a Chelsea, de azért tragikusan sem. nem beszélve arról, hogy fontos játékosok távoztak a nyáron a Stamford Bridge-ről (na nem Romelu Lukakura és Timo Wernerre gondolok, ők inkább kerékkötői voltak az együttesnek, sokkal inkább Antonio Rüdigerre és Andreas Christensenre, akik a két spanyol kirakatcsapatba mentek, ráadásul ingyen), s bár hosszú távon a támadósorba érkező Sterling és Pierre-Emerick Aubameyang, valamint a védelembe szerzett Kalidou Koulibay és Wesley Fofana is erősítés lehet, az ő beépítésükre mindenképpen időre lett volna szükség. Ezt nem kapta meg Tuchel, a gaboni Aubameyang konkrétan az ő kérésére érkezett, s mindössze ötvenvalahány közös percük volt élesben, meccs közben… Tehetséges brit edző ült le a londoni kispadra, Graham Potter jó munkát végzett a Brighton élén, de nagy csapatot még nem irányított, ez pedig így rizikós választásnak tűnik. Mindenesetre a név kötelez: Potternek nem kevés varázslatra lesz szüksége, ha a Chelsea-ből top 4-es klubot szeretne. Más különben a londoni klub hoppon, neki pedig a hopponálás marad...

Azt hiszem, pár héttel ezelőtt még azt írtam volna, hogy a Manchester United szívesen lenne a Chelsea helyében is, de ma már ebben nem vagyok biztos. Kilátástalan játékkal, botrányos kezdéssel, két vereséggel és 1-6-os gólkülönbséggel indult az esztendő Manchester vörösebbik felében, ám utána négy győzelem következett, amiből kettő ráadásul rangadón született! A nyáron kinevezett vezetőedző, Erik Ten Haag maga mellé gyűjtötte exajaxos játszópajtásait, hiszen megszerezte Christian Eriksent, Lisandro Martinezt és a véghajrában Anthony-t is. Azt hiszem, mindhárman megérdemelnek egy-egy mondatot. Christian Eriksennel kapcsolatban szerintem senki sem gondolta egy évvel ezelőtt, hogy még valaha a legmagasabb szinten fog futballozni. Az Európa-bajnokságon szívinfarktust kapó dán középpályásnak el kellett jönnie az Intertől, de az angol élvonal szimpatikus focit játszó újonca, a Brentford mentőövet dobott neki, ahol félév alatt újraépítette magát, felvette a tempót, az United csapatában pedig egyelőre kulcsszerep hárul rá. Óriási és megható történet az övé! Lisandro Martinezről a Mulán című Walt Disney rajzfilm jut az eszembe, amikor a főszereplő nagymamája azt mondja a házasságközvetítőről, hogy „ez a nő ma pokrócot reggelizett”.  Az argentin védő meg alighanem csatárokat szokott, miközben meg elég pokróc a stílusa. De azért nem egy Pepe, s a Unitednak a megbízható és elegáns Varane mellett alighanem szüksége van egy kőkemény verőlegényre is. Jó zsaru és rossz zsaru – alakulóban az új Ferdinánd-Vidics belső duó? Antony közel száz millióba fájt, s ahhoz képest, hogy nemzetközi szinten még elég keveset láttuk, ez óriási pénz érte – mindenesetre debütálásként gyönyörű gólt vert az Arsenalnak, s látva, mennyivel jobban és nagyobb önbizalommal futballozik a Bruno Fernandes, Jadon Sancho, Marcus Rashford hármas idén, meggyőzhető vagyok, hogy az Antony-ért és Casemióért eltapsolt pénz is még megtérülhet, és nem hirtelen jött pánik volt, hanem igenis lehet hinni abban, hogy Erik Ten Haag projektje nincs eleve halálra ítélve… Persze, nyugtával dicsérjük a napot, de az United nem szokott mostanában zsinórban négy meccset megnyerni… Feltűnő, mennyivel jobb a védelme és gördülékenyebb a támadójátéka a csapatnak, ha nincs hátul az egykori rekordigazolás, az azóta mémmé és gúnytárgyává váló Harry Maguire, elől meg az a Cristiano Ronaldo, aki valószínűleg nem így képzelte el manchesteri visszatérését. Egyéni szinten az előző idényben rúgott 24 gól még tőle sem rossz, ugyanakkor 18 év után először lemaradt a Bajnokok Ligájáról, s emiatt kb. egész nyáron klubot keresett – kérdés, ez a mizéria mennyit ártott a szurkolókkal való kapcsolatának. Az mindenesetre sokat elárul, mennyivel jobban működik nélküle a United támadójátéka – a legnagyobb CR fanoknak is fel kell készülniük arra az eshetőségre, hogy lehet, kedvencük idén csak kiegészítő ember lesz a klubcsapatában. (Ronaldóról az ősszel szeretnék majd írni hosszabban is, de egyelőre legyen elég ennyi.)

A Big Six egyik tagjáról, a Liverpoolról még nem esett szó… Jürgen Kloppék kissé beragadtak a rajtnál, s bár nincs még semmi veszve, szerintem idén nem a Manchester City-vel kell majd versenyezniük – mert ha minden a papírforma szerint alakul, Kevin de Bruyne és társai idén más ligában fognak játszani. Kivéve akkor, ha mindent, de tényleg mindent, és így a Premier League-t is feláldozzák a Bajnokok Ligája oltárán. Ennek kevés a valószínűsége, így jobb, ha a Pool idén hátrafelé is tekintget, mert különösen az Arsenal és a Tottenham, de még az United és a Chelsea is veszélyes lehet rájuk! Mohamed Salah, aki még mindig az elveszített Afrikai Nemzetek Ligája, a Premier League és a BL döntő okozta sebeket nyalogatja, egyelőre nagyon nem találja a formáját, miközben Roberto Firmino meg folyamatosan bizonyítja, hogy kár őt leírni. Az egyiptomi spíler nélkül is nagyon veszélyes támadók játszanak a Mersey partján, mert bár a legendás sikereket elért támadótrió harmadik tagja, Sadio Mané új kihívásokat keresve lelépett Münchenbe, a helyére igazolt fiatal Darwin Nunezben sok potenciál rejtőzik (már amikor nem buta kiállításokért tölti a jól megérdemelt eltiltását…), s a keretet erősíti Luis Diaz és Diogo Jota is. Támadószinten megvannak, a középpálya viszont nagyon karcsúnak tűnik, főleg a sok sérülés miatt – nagy bajok lehetnek a Mersey partján, hogy az utolsó pillanatban azzal az Arthúrral kellett megerősíteniük a keretet, aki Barcelonában és a Juventusban is felsült… És egyelőre a védelem centrumában sem azt a sziklaszilárd és magabiztos Virgil van Dijkot látjuk, akinek 3 éve Aranylabdát akartunk adni… Eddig meglehetősen vegyes a liverpool-i szezon. A Bournemouth ellen 9-0-ra nyertek, kinyílt a gólzsák, minden bejött nekik, csodálatos meccs volt. Közben meg az akkor még történelmi válságot élő ManUnited otthonában simán kikaptak, s eredetileg alsóházinak gondolt csapatok ellen is sikerült már háromszor ikszelniük (itt és most kérek elnézést a Fulham és a Crystal Palace szurkolóitól ezért a minősítésért. Az Evertontól nem. Ők kifognak esni, Frank Lampard pedig szerintem már a karácsonyt sem biztos, hogy megéli a Goodison Parkban…)

Akit szintén nagyon fenyeget még ez a veszély, az Brendan Rodgers, aki az előző két évben szinte végig a dobogóért küzdött, ám idén potenciális kiesőjelöltté vált a Leicester City. A legendás kapus, Kasper Schmeichel távozott a nyáron Nizzába, mint ahogy a védelem vezére, Wesley Fofana is továbbállt, s őket pótolni egyelőre nem sikerült, mint ahogy eddig a csapat gólfelelőse, a lassan a fizetése mellé nyugdíjat is kapó Jamie Vardy sem találja a góllövő cipőjét. Sajnos benne van a levegőben, hogy idén kiesik a hat évvel ezelőtti bajnokcsapat. Hogy mi lesz az újonc Nottingham Forest sorsa, még nem lehet tudni, ám az, hogy több mint 20 új játékost igazoltak a nyáron, nem sok jóval kecsegtet. Erre a költekezésre egykori legendás hósük, Robin Hood aligha lenne büszke - ha ennyi volt a felesleges della, miért nem adták inkább a szegényeknek? :) Jó játékosokat vettek, de vajon mikor lesz ebből csapat? Annak viszont örülhetünk, hogy hosszú évtizedek után először újra az élvonalban látjuk az egykori BEK győztest – de megkapaszkodniuk valószínűleg nehezebb lesz, mint amilyen feljutni volt… Ahol biztosan nem kell a kiesés miatt aggódniuk, az a Newcastle United (hiába jósoltam azt januárban, hogy ki fognak zúgni az élvonalból…), a világ leggazdagabb futballklubja tudatosan építkezik, s bár ezt vártuk volna, nem szórják a tulajdonosok felelőtlenül és két kézzel a pénzt. Nick Pope személyében a Premier League egyik legjobb kapusát szerezték meg (a szlovák Martin Dúbravka inkább el is ment a Manchester Unitedhoz padozni, mert rájött, az „Új Kastélynál” neki lefőtt a kávé…), s a Real Sociedad fiatal csatárát, a svéd Alexander Isakot is sikerült megszerezniük. A top 6-ba idén még nem fognak bekerülni, de a Manchester City elleni 3-3 alkalmával láthattuk már, mire számíthatunk idén a „szarkáktól”.

Bundesliga: Mégsem olyan egyértelmű a Bayern bajnoki címe?

Pedig olyan jól indult… A Leipzig elleni Szuperkupa döntőben ötöt rúgtak, a bajnokság nyitó fordulójában, a friss Európa-Liga győztes Frankfurtnak hatot, majd a harmadik játéknapon, az azóta edzőt is váltó Bochumnak hetet… Hiányzik bárkinek is Lewandowski? Ekkor még én is meg voltam arról győződve, hogy kis taktikai átszervezéssel, nem csak a középcsatárra rájátszva a labdákat, sikeres lehet a lengyel nélkül is a Bayern München, sőt, játékban talán még jobb és kiszámíthatatlanabb is. Nos, bár a BL halálcsoportjában mindkét nagy riválist megverték 2-0-ra (mondjuk a Barcelona csak magának és Lewandowskinak köszönheti, hogy nem nyerte meg már az első félidőben a meccset), a Bundesligában, ami eredetileg sétagaloppnak tűnt, a pazar kezdés óta szenved az együttes. Zsinórban három döntetlen után Augsburgban a veretlenségüket is ott hagyták Neuerék, és így több, mint 20 éve, legutóbb a 2001/2002-es szezonban produkált pocsék formát hozzák jelenleg. Nem is azzal van a baj, hogy jelenleg csak ötödikek, öt pont hátrányban az éllovastól. Inkább azzal, hogyha kivesszük a két gólzáporos bajnokin szerzett 13 gólt, azt látjuk, hogy a maradék öt meccsen mindössze hat gólt rúgtak, ami pedig édeskevés. Sadio Mané eddig nem illeszkedik tökéletesen a müncheni gépezetbe (bár legyünk őszinték: ő nem is középcsatár, Liverpoolban az állt neki jól, ha szélről indulhatott befelé), de a fiatal Musialán kívül elmondhatjuk, hogy eddig mindenki tudása alatt futballozik. Hosszú még a szezon, természetesen nem kell, hogy temessük a Bayern Münchent, de az elmúlt évek edzőbuktatásaira gondolva én nem lennék meglepve, ha Julian Nagelsmann pár hónap múlva megkapná a közismert Ady vers német adaptációját, az Elbocsátó, szép üzenetet. Nem is olyan régen történt, hogy az azóta a Real Madriddal újra BL-t nyerő Carlo Ancelottit, majd Niko Kovac-ot is megfúrták az öltözőben – nem akarok rosszmájú lenni, de láttunk már ilyet Münchenben…

A Borussia Dortmund is elveszítette legnagyobb csatárcsillagát még a nyár elején, s bár érkeztek Erling Haaland pótlására támadók, egyelőre nem ők viszik a hátukon a csapatot. Sebastien Haller sajnos nem is viheti, mert a Borussiához igazolását követően nem sokkal rosszindulatú hererákot diagnosztizáltak nála, s egyelőre nem futballozhat. A Salzburgtól érkezett, s már a német válogatottban is bemutatkozó Karim Adeyemi és a Kölntől elcsábított francia Anthony Modeste egyelőre még nem tudtak a sereg élére állni. 9 rúgott góljuknál 8 csapat is többet rúgott, ám mivel hét kapott góljuknál csak négyen kaptak kevesebbet, ez a teljesítmény a dobogóhoz egyelőre még elég. (A hét kapott gólból hatot a Werder Bremen és a Lipcse ellen nyeltek be, a másik öt meccsen jól zárt a retesz…) Az biztosnak tűnik, hogy Edin Terzic, aki korábban volt már a Dortmund edzője, több türelemre számíthat, mint Nagelsmann…

A „magyaros” csapatok közül idén is a Leipzig a legerősebb, de ezt jobban titkolják, mint Monica és Chandler a kapcsolatukat a Jóbarátok című sorozatban. A Lipcse idén pocsék, már át is esett egy edzőváltáson. Érdekes, de a tavaly tűzoltónak érkezett Domenico Tedesco történelme legjobb szezonját produkálta a klubbal, azzal, hogy Európa Liga elődöntőig és bajnoki negyedik helyig vezette az együttest, s megnyerte története első trófeáját, a német kupát, de a feltétlen bizalom már akkor sem volt meg – Tedescóban, talán kijelenthetjük, sosem gondolkodtak hosszú távon. Kérdés, hogy akkor miért nem váltottak a nyáron, s hogy miért engedték el az együttes egyik kulcsjátékosát, Angelinót Raumért cserébe, akinek az edzővel volt konfliktusa… Minimum orgonálni lehet kettejük között a különbséget – s ha már (szánt szándékkal) ezt a hangszert hoztam ide, ezzel alighanem Lipcse talán leghíresebb szülöttje, Johann Sebastian Bach is egyetértene… :) Egyelőre Gulácsi Péter sem áll a helyzet magaslatán, hiányoznak tőle a bravúrok, cserébe viszont rengeteg gólt kap. A hét bajnokin, a két BL meccsen és a Szuperkupa döntőben összesen 23 gólt kapott a Lipcse (ha jól emlékszem, sérülés miatt két bajnokin nem Gula védett). Nem vagyok jó matematikából, de ez 2,3 meccs/gól átlagnak tűnik. Willi Orbán még mindig a legjobb hátvédjének tűnik a Lipcsének (védőmunkája mellett a támadásokhoz is felér, hiszen van már két gólja is), Szoboszlai Dominikra pedig idén főszerep hárulhat, tekintve, hogy Tedesco kirúgását követően korábbi salzburgi edzője, Marco Rose ült le a kispadra. Ő ismeri Dominikot, tudja, milyen poszton lehet hasznára a csapatnak. Első közös bajnokijukon máris 3-0-s győzelem a Dortmund ellen, melyen előbb gólpasszt adott Willi Orbánnak, majd rúgott egy bombagólt is – a Kicker a forduló játékosának választotta, és természetesen a játéknap válogatottjába is bekerült. Bravó!

Ennél a jelenlegi 12. helynél többre taksált ez a Lipcse, de látva a másik két fiainkat alkalmazó együttes szezonrajtját, szenvedős idény elé nézhetnek… Merthogy a Bundesliga tabella élén a még veretlen Union Berlin áll, ahol idén már Schäfer András sem csak kiegészítő ember. Bár kevés meccset játszik végig, általában a kezdőcsapatban kap helyet, és a bizalmat rendszeresen meghálálja. A tavalyi szereplésükkel kivívták, hogy idén az Európa-Ligában is megmutassák magukat, így a több frontos helytállás kulcs lehet az idei szereplésben, s egyelőre nem tűnik túl bőnek ez a keret – a válogatott szünetben mindenesetre alighanem szívesen nézték a tabellát Schäferék, ahol eddig a góllövőlistát 6 találattal vezető Sheraldo Becker (aki 3 gólpasszt is kiosztott már) és a 3 gólos Jordan Siebatcheu lopják el a show-t. Eddig a Freiburgnál sem lehetnek különösebben elégedetlenek a harmadik helyezésükkel, Christian Streich ráadásul idén is alapemberként számít Sallai Rolandra. Sajnálatos szemsérülés miatt egy ideje most klubja és a válogatott számára sem áll rendelkezésre, de biztos vagyok benne, hogy erősebben fog visszatérni, és gyorsan visszaszerzi helyét a kezdőcsapatban. Egy klubról azért még nagyon röviden… A tavalyi év egyik meglepetéscsapata volt a nyári szezonértékelő írásomban is megénekelt Bayer Leverkusen, akik pocsék formában kezdték ezt az idényt. A kulcsjátékosok nem távoztak, de a tavaly megcsodált látványos támadójátékból eddig még semmit nem láttunk. Jobb, ha már most beszedik a fejfájáscsillapítót a „gyógyszergyáriak”…

Serie A: A kiszámíthatatlanság ligája – a korábbi bajnokok igája?

A legkiszámíthatatlanabb topligának eddig a Serie A tűnik, ahol a rekordbajnok Juventus jelenleg csak a nyolcadik, az egyik legnagyobb esélyesnek tartott Inter a hetedik, a bajnoki címvédő AC Milan csak az ötödik, Jose Mourinhón és az AS Román pedig egyelőre képtelenség kiigazodni. Ezzel szemben mit látunk? A tabellát pontegyenlőséggel a Napoli és az Atalanta vezeti, míg harmadik helyen ott van az az Udinese, ami a legutóbbi fordulóban iskolajátékkal elpáholta az Intert. Reális lenne ez a sorrend? A Napoli és az Atalanta a végelszámolásnál is ott lehet a tűz közelében, az Udinesétől viszont szerintem nagy bravúr lenne, ha megmaradna az élmezőnyben. Akkor már inkább a Fiorentinából nézem ezt ki. Na de foglalkozzunk először is kicsit a listavezetőkkel.

A Napoli remeklése annak fényében tűnik óriási szenzációnak, ha tudjuk, a nyáron három kulcsjátékosát is elveszítette. Kalidou Koulibaly a védelem vezére volt, őt már évek óta Európa krémje ostromolta (ehhez képest most elment ahhoz a Chelsea-hez, ahol krémek helyett egyelőre csak rémeket lát…), Dries Mertens, bár nem az a klasszikus kilences volt, rengeteg gólt szerzett az elmúlt években, megkerülhetetlen tagja volt a nápolyi támadójátéknak. Hogy miért érzett késztetést arra, hogy 9 sikeres esztendő után, klublegendaként a török Galatasarayhoz szerződjön, tőle kéne megkérdezni. Talán rájött arra, addig nem vonulhat vissza, amíg nem néz farkasszemet Szalai Attilával a Fenerbahce elleni csúcsrangadón. (Még szerencse, hogy Ati nem igazolt el nyáron a törököktől, így összejöhet ez a randevú…) Lorenzo Insigne döntése még érthetetlenebb, aki csapatkapitány és a klub gólrekordere volt, a nyáron mégis Kanada felé vette az irányt – így lett Insignéből „Offsigne”… Talán ő is rájön majd arra, hogy ez a Canada dry (ebben a jelentésében: unalmas) Dél-Olaszországhoz képest, mindenesetre lehet, a Napoli nélküle és lelépő társai nélkül (A PSG-hez igazoló Fabio Rui-t még fel sem hoztam…) ér majd el történelmi sikereket. Az új projekt kulcsfigurái az éppen Szalai mellől, a Fenertől érkező dél-koreai Kim Mindzse, a középpályán a Tottenhamnél befürdő Tanguy Ndombele, s a csatársorban a tehetséges grúz Khvicha Kvaratskhelia, aki eddig legalább annyira jó vételnek tűnik, mint amilyen nehéz leírni és kimondani a nevét. Támadónak érkezett Giovanni Simeone és Giacomo Raspadori is, aki néhány napja Budapesten az olaszok első gólját szerezte. Óriási potenciál és minőség van ebben a keretben, de szenzációs bravúr lenne szerintem, ha összejönne az, ami az elmúlt évtizedben Cavanival, Higuainnal, Hamsikkal, Mertensszel és Insignével sem sikerült, vagyis a bajnoki cím. Két figyelemreméltó skalpot mindenesetre már begyűjtöttek ebben a szemeszterben: a Liverpoolt leiskolásták a BL-ben (az angolok 4-0 után szépítettek…), míg az olasz címvédő AC Milan otthonában is tudtak nyerni. Hogy ezek az eredmények többet jelentenek-e egyszerű oroszlán bajusz rángatásnál, az idő adja majd meg a választ…

Az Atalanta is évek óta élcsapatnak számít, de mivel az előző esztendő kifejezetten gyengére sikerült, ezért szerintem senki nem gondolta, hogy ilyen pazar formában kezdik a bergamóiak az évet. Sőt, szerintem sokan abban is kételkedtek, a korábban közönségszórakoztató támadójátékkal előrukkoló klub Gan Piero Gasperini vezetésével képes-e megújulni. Megújult, bár nem úgy, ahogyan sokan várták: eddig a védelem van nagyon rendbe téve, 7 meccsen mindössze háromszor kapitulált a csapat. Egyelőre a középpályás Koopmeiners Teun a gólfelelős, az előző években szárnyaló duó, Luis Muriel és Duvan Zapata ugyanakkor még nem talált a kapuba. Ami az Atalanta mellett szól, hogy idén nincsenek nemzetközi kötelezettségeik, ami pedig ellenük, hogy a keret elég szűkösnek tűnik. Ugyanakkor láttuk már az AC Milan és a Roma ellen is őket, s a két meccsen szereztek négy pontot – ha idén a stabilitás lesz a legfontosabb, s nem a látványos foci, elérhetik céljaikat!

Ezektől a céloktól elég messze áll a Juventus – feltéve, hogy nem a középmezőnyt célozták meg az idény előtt Torinóban. Menetel a Napoli és az Atalanta, de a szezon legnagyobb meglepetése, hogy Massiliamo Allegri még a zebramezesek kispadján ülhet. Persze, ebben a kérdésben sincs egyetértés: Pavel Nedved, a sportigazgató például simán megírta volna a korábban két BL döntőt is elbukó, de alapvetően jó munkát végző és bajnoki címeket nyerő Allegrinek, hogy Tori no (na, talán nem ezekkel a szavakkal és olaszul, de ez lett volna a lényege…), a vezetőség más tagjai viszont tudják, túl sok lenne az a bizonyos lelépési díj. Sokat fizetni már pedig nem akarnak, de így is megfizetnek – érte… A csapatkapitány, de már vénülő Giorgio Chiellini klublegendaként távozott nyáron, Paulo Dybalával nem hosszabbítottak szerződést, míg a holland Mathijs de Ligtről túl könnyen lemondtak, pedig az ő játéka közel sem volt lig(h)tos (hamarosan abbahagyom a bugyuta szóvicceket, ígérem…) – mégsem merném azt mondani, hogy gyengült volna ez a keret. Az előző szezon legjobb védőjének választott brazil Bremert az Inter elől szerezték meg, Angel di Maria Párizsból, Paul Pogba pedig Manchesterből érkezett ingyen. Hogy két sérülékeny és pályafutása zenitjén túl lévő játékos mennyire lehet valódi erősítés, hát nem tudom, mindenesetre nem nagyon látni a koncepciót, ami alapján Torinóban dolgoznak, a nagyobb baj viszont, hogy a játék minősége nézhetetlen, Allegri pedig a legkevésbé sem szimpatikus módon minden mérkőzés után csak a kifogásokat keresi. Hét bajnoki után mindössze két győzelem, a BL-ben pedig két vereség után a kiesés szélén: a Juventus tradíciójához képest gyalázatos, ami a klubnál zajlik évek óta…

Jelenleg az Internazionale sem lehet maradéktalanul elégedett a szezonrajttal, hiszen hét meccsből hármat is elveszítettek már, ráadásul három rangadót, s ha ez nem lenne elég, a Lazio, az AC Milan és az Udinese ellen is három gólt kaptak. Évek óta probléma a kapuskérdés; Samir Handanovicsnak érdemei elismerései mellett meg kéne lassan köszönni, amit a klubért tett – gondolom, André Onana azért is érkezett az Ajaxtól, hogy hosszú távú megoldás legyen, hiszen ez a szlo vén már (elnézést mindazoktól, akiknek ez fájt most…) és a reflexei is megkoptak. Persze, csak az ő nyakába varrni a sok gólt botorság lenne; Francesco Acerbi a Laziótól érkezett, de még keresi a helyét, Milan Skriniarnak nem tett jót, hogy egész nyáron a PSG-vel kokettált, Alessandro Bastoninak, Denzel Dumfriesnek és Stefan de Vrijnek is volt már jobb szezonja, s egyelőre az Atalantától egy éve érkező Robin Gosens sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nevek alapján elég masszív hátul az Inter, s minőségre középen és elől sem panaszkodhatnak, hiszen Nicoló Barella és Marcelo Brozovic idén is meghatározó szerepet töltenek be (bár különösebben előbbi nincs valami jó formában), a csatársorba pedig visszajött a tékozló fiú, Romelu Lukaku, Edin Dzeko és Lautaro Martinez mellé, akivel kiváló üzletet csináltak a milánóiak: tavaly száz millióért, élete szezonját követően adták el a Chelsea-nek, majd idén 12-ért vették vissza. Egyelőre többet volt az orvosi szobában, mint a pályán, így még kétséges, ez a deal beválik-e…

Az AC Milan kerete az Interéhez vagy a Juvééhoz képest nem nagyon változott, s egyelőre nagy válságkezelésre nincs is szükségük a rossoneriknek. Mike Maignan a kapuban magabiztos, Theo Hernández szépen csendben a világ egyik legjobbja lett a posztján, középen Alexis Saelemaekers és Sandro Tonali továbbra is jó formában, az új igazolás, Charles De Ketelaere is gyorsan felvette a ritmust, míg elöl Oliver Giroudra és Rafael Leaora idén sem lehet panaszunk. Az AC Milan esélyes a címvédésre! S hogy mire lehet képes az AS Roma és a Lazio? Mindketten elég kétarcúak eddig, nagy győzelmeket érthetetlen összezuhanások követnek. Az AS Roma az első 4 meccsén mindössze egy gólt kapott, utána viszont 0-4-et produkált Udinében. Az argentin Paulo Dybala jó vételnek tűnik, de ebben a kiegyenlített mezőnyben nehéz elképzelni, hogy a „Farkasok” top 4-es együttes legyen. Hosszú távon a Laziót is nehéz komolyan venni. Az Intert gyönyörű gólokkal elverték, de aztán a kiesőjelölt Sampdoria ellen csak nyögvenyelős iksz jött össze, a Napoli ellen pedig hazai pályán játszottak kilátástalanul. Az igazi sokk viszont szerintem az Európa-Ligában érte a római Sasokat: a dán Midtjylland 5-1-re lépte le őket. Csak aztán nehogy az az utolsó szivar is elégjen idő előtt Maurizio Sarri szájában…

Bár utaltam már rájuk, néhány szót muszáj ejteni az idén eddig szárnyaló Udineséről. Bár az AC Milan otthonában vereséggel indították az évet, majd egy vérszegény 0-0 következett a Salernitana otthonában, azóta 5 meccset nyertek meg zsinórban, 13-3-as gólkülönbséggel (a Romát 4-0-ra, az Intert 3-1-re verve ebben a szériában), a nyáron kinevezett új vezetőedző, Andrea Sottil eddig kiváló munkát végez. És ki tudja, hol még a vége… Emlékszik valaki arra, amikor az Udinese legutóbb a BL-ben játszott? Akkor, 2011-ben Samir Handanovics volt a kapus, Mehdi Benátia volt a védelem vezére (de ott volt már a fiatal Juan Cuadrado is), a középpályán Kwadwo Asamoah és Gökhan Inler játszott, a csatárok pedig Alexis Sanche, valamint a gólkirály és klublegenda, Antonio di Natale voltak. Veretes névsor! Vajon az idei hősjelöltek, mint a kapus Marco Silvestri, a 19 évesen is kulcsember Destiny Udogie (nem, nem az a feladata, hogy nyissa és zárja kulccsal az öltözőt…), a német Lazar Samardzic, vagy a már 4 gólos támadó, Beto továbbírják az udinei történelmet?

Primera Division: Reális a Reálos versenyfutás a Barcával 

Mivel már így is tekintélyt parancsolóan hosszú az írásom, a spanyol foci meg úgysem érdekel senkit, akár szkippelhetjük is… Na jó, vicceltem, néhány karaktert muszáj erre a Ligára fecsérelnem, ha már itt játszik kedvenc futballcsapatom. Nem, ezúttal sem a Barcelonára gondolok, bár bevallom, olyan metamorfózison megyek keresztül, amire az elmúlt 22 évben, mióta a Real Madridnak szurkolok, gondolni sem mertem volna. A nyáron, Lewandowski eligazolása kapcsán írtam egy cikket, s abban megemlítettem, hogy döntés előtt állok: az általam legkevésbé kedvelt klubba igazolt az egyik kedvenc csatárom. Most akkor mi lesz? Szurkolok ennek a csapatnak vagy Lewa elveszíti a szimpátiámat? Valószínűleg ő tudott volna élni ez utóbbi forgatókönyvvel együtt, én viszont jó keresztény módjára az előbbi verziót választottam. El sem hiszem, de Robert Lewandowski miatt képes vagyok a Barcelonának szurkolni, örülök a lengyel góljainak, sőt, a Barca meccsek összefoglalóit is megnézem! (Mert ott még azért nem tartok, hogy önszántamból megnézzem a gránátvörös-kékek meccseit… Minden nincs, az majd a következő szint lesz! :)) Amikor Eto’o, Ronaldinho, Henry, Ibrahimovics vagy David Villa voltak/lettek volna a Barca gólfelelősei, nem vetemedtem ilyesmire. Barca meccsek összefoglalóit korábban csak akkor néztem meg, ha kikapott a csapat, Messi kihagyott egy büntetőt vagy éppen Piquét kiállították. Mert ezek voltak számomra az érdekesek… Ám idén változott a hozzáállásom, amiről leginkább a lengyel támadó tehet. A Bayern München játékosaként legalább egy (de inkább két) Aranylabdát elvettek tőle, de én még hiszek abban, hogy Barcelona játékosként is lesz esélye megnyerni a díjat. Ennek megfelelően kezdett új klubjában; eddig mindössze két tétmeccs volt, amin nem talált a kapuba, igaz, abból egyik a müncheni visszatérése volt, amikor pedig nagyon bizonyítani akart. Mivel Benzema már túl is van egy sérülésen a szezonban, Lewandowski el is húzott tőle a góllövőlistán, mindenesetre érdekes párharc lehet idén az övék… Lewandowski mellett egyébként szimpatikus Xavi játékfelfogása (játékosként ő maga is az volt), a fiatal tehetségek, mint Gavi, Pedri és Araujo, de leginkább talán az, hogy Piqué a kispadra került, s alighanem Busquets és Jordi Alba hónapjai is megvannak számlálva Barcelonában. Ők hárman testesítik meg még az általam nagyon nem kedvelt Barcelonát. (Piquére visszatérve… Ugyanazt tették vele, amit ő a feleségével, Shakirával: lecserélték egy fiatalabbra…) Mindazok mellett, hogy most pozitívan beszélek a Barcelonáról, számomra még mindig furcsa, ahogyan a csődközeli állapot után amnéziát amnesztiát kapott a klub, s tulajdonképpen mindenkit is megvehetett a nyáron. A tavalyi kiábrábdító év után idén méltó riválisai lesznek a katalánok a Real Madridnak! (Főleg, ha André Ter Stegen is túl teszi magát azon, hogy Szalai Ádám oxival rúgott neki gólt a Nemzetek Ligájában... Ilyen nagy spílerek a spanyol bajnokságban nincsenek! :))

Annak a Real Madridnak, akik gyakorlatilag ellenkező utat járnak be, mint a Barcelona. Mindössze két igazolást ütöttek nyélbe a nyáron, de legalább mindketten kulcspozícióba érkeztek. Antonio Rüdiger ingyen jött a Chelsea-től, vele a védelem még stabilabb lehet, s az nem hátrány, hogy több szerepkörben is otthonosan mozog – tavasszal nem Éder Militaóról lehetett megmintázni a megbízhatóság szobrát, ezért elkél a segítség a védelem centrumában. Vagy éppen a tehermentesítés. Aurélien Tchouameni is tehermentesíteni érkezett Monacóból, de mivel Casemiro nagyon váratlanul a Manchester Unitedhez igazolt (lelke rajta…), rögtön a kezdőben találta magát a fiatal francia. Furcsa, hogy megbomlott a Casemiro – Kroos – Modric hármas, akik mindent megnyertek együtt, de eddig Tchouameni nem tűnik rossznak, bár egészen más stílusban futballozik, mint a brazil. De szerintem ez senkit nem fog érdekelni addig, amíg Federico Valverde ilyen csúcsformában futballozik, vagy amíg a széleken a két brazil, Vinicius és Rodrygo virgonckodik. Barney Stinson szokása volt az Így jártam anyátokkal című szitkomban, hogy mindenféle kihívást elfogadott, anélkül, hogy bárki megkérte volna őt rá. Na, mintha Carlo Ancelotti kihívása az lett volna a szezon előtt, hogy cserecsatárt csak azért sem igazol idén sem, egyetlen kilencessel tolják le az évet. „Kihívás elfogadva!” Persze, majd jó lesz Eden Hazard, vagy Mariano Diaz, ha Benzemával történik valami. (Jelentem, már történt is, ki is hagyott vagy 3 hetet…) Látjuk, az utóbbi egyáltalán nem szerepel az edző terveiben, Hazard játéka pedig egyelőre hazardírozás: játékával egyelőre az Édenkert közelében sincs (pedig keresztneve alapján ott lenne a helye…), ráadásul többször bizonyította már, hogy ő nem alkalmas a középcsatár pozíció betöltésére. Világklasszissá a Chelsea-ben középpályásként vált, de még szélsőként is sokkal jobb, mint hamis vagy kevésbé hamis kilencesként. Mindenesetre a kispadon nem én ülök (hanem Hazard, muhaha…), s Ancelotti nyert már néhány trófeát, így biztos tudja, mit és miért csinál. Ráadásul eddig az idei eredmények is maximálisan őt igazolják: a topbajnokságokban eddig egyedüliként százszázalékos teljesítményt reprezentálnak, s a BL-ben is megnyerték első két meccsüket (ami a közelmúlt fiaskóit, a két évvel ezelőtti Sahtar Donyeck vagy a tavalyi Sheriff Tiraspol elleni kínos vereségeket megidézve figyelemreméltó teljesítmény). Az igazi próbatétel majd az októberi el clásicó lesz, de azért ilyen szezonkezdést 30 éve nem produkált a Real Madrid. Ez pedig arra azért mindenképp jó, hogy jelezzék a világnak: őket idén is komolyan kell venni!

Az első két hely egyikéért ez a két csapat fog megverekedni idén, ám a további nemzetközi kupás helyekért ádáz küzdelem várható. Jelenleg a legjobban a Real Betis játéka tetszik (őket már a nyáron is kiemeltem visszapillantó írásomban), Manuel Pellegrini remek edző, Borja Iglesias pedig a spanyol válogatottban is bemutatkozott a közelmúltban. A Villareal is nagyon jó idén; a tavalyi csendesebb hazai szereplést követően (aminek részint az volt az oka, hogy a BL-ben közben meg a legjobb négybe jutottak) idén visszatérhetnek az élmezőnybe Unai Emeryék. Az Athletic Bilbaó évek óta masszív középcsapat, de idén talán többről is álmodozhatnak. Az Udineséhez hasonlóan egykor a Real Sociedad is megjárta a BL-t – az idei Európa-Liga szereplés után talán jövőre megcélozzák a Bajnokok Ligáját? S hogy ennyi csapat merhet nagyot álmodni, az annak is köszönhető, hogy a Sevilla és az Atletico Madrid nagyon beragadtak a rajtnál. Főleg az andalúzok, ott még Julen Lopetegui menesztése is napirenden volt, van és lesz. Az első hat fordulóban mindössze egyetlen meccset nyertek, miközben a BL-ben két játéknap után még nincs góljuk (pontjuk is csak egy, azt is a gyenge Köbenhavn otthonában szerezték), s meglehetősen sok gólt kapnak ahhoz képest, hogy tavaly övék volt a legjobb védelem. (Mentségükre szóljon, hogy a hátsó alakzatból két fontos láncszem, Jules Kounde és Diego Carlos is távozott.) Kíváncsi leszek Isco sevillai szerepvállalására, aki a több játékperc reményében iszkolt el Madridból – szerintem nem rossz játékos ő, de elég hangulatember volt, a Realban pedig nem létezett az a poszt, ahol ő kiteljesedhetett volna. Az Atletico Madrid újra a nézhetetlen és ellenszenves játékát vette elő, egyelőre nem is jönnek az eredmények. Az ugyanakkor nagyon muris, bár inkább fájdalmas és kiakasztó, ahogyan Antoine Griezmannal és a Barcelonával szemben viselkednek. A tavaly kötött kölcsönszerződés értelmében, ha a francia a klub meccseinek több mint felén játszik, kötelesek a madridiak 40 millióért megvenni a katalánoktól. Ezért a dörzsölt (s közben dőzsölve tenyeret is dörzsölt…) Diego Simeone kitalálta, hogy csak a 60. perctől küldi pályára minden meccsen a világbajnok franciát. Mekkora ötlet már ez! És mennyire inkorrekt! Főleg azzal a játékossal, aki rengeteget tett már az Atletico Madridért és akár a világbajnoki részvétele is múlhat klubja kicsinyességén… Persze lehet, nem ússzák meg a Matracosok: a gránátvörös-kékek az első szezon összjátékperceire gondoltak, amikor megkötötték ezt a szerződést (ezen már túl vagyunk), az Atletico viszont a két szezont venné alapul. Ha ebből pereskedés lesz, és egymás torkának esik a két klub, minden Real Madrid szurkolónak annyit javaslok, hogy egy pohár Sangriával a kezében üljön le a kanapé elé, és élvezze az életet… :)

Mielőtt befejezem, nézzünk egy álomtizenegyet a legnagyobb nyári átigazolásokból! 

Nick Pope (Burnley – Newcastle United) – Brehme (Torino – Juventus), Jules Kounde (Sevilla – Barcelona), Lisandro Martinez (Ajax – Manchester United), Nico Schlotterbeck (Freiburg – Dortmund) – Aurélien Tchoumaneni (AS Monaco – Real Madrid), Christian Eriksen (Brentford – Manchester United), Ivan Perisic (Internazionale – Tottenham) – Gabriel Jesus (Manchester City – Arsenal), Robert Lewandowski (Bayern München – Barcelona), Erling Haaland (Dortmund – Manchester City)

Tökéletes csapatot nem lehet összeállítani, ez a csapat sem az – bár a támadósor félelmetesen erősnek tetszik. Azt hiszem, Lewát és Haalandot nem lehet kihagyni ebből az összeállításból, Gabriel Jesus pedig annyira jól kezdett az Arsenalban, hogy engem kilóra megvett, s így csak a képzeletbeli kispadra tudom leültetni például Raheem Sterlinget, Angel di Mariát, Romelu Lukakut és Paulo Dybalát. A középpályára talán kerülhettek volna mások, de az biztos, hogy mindhárman óriási fogások új klubjuknak. A védelembe is bekerülhetett volna akár Mathijs de Ligt vagy Rüdiger, de szerintem ez így is egy ütős négyes. A kapuban Pope-nak régóta járt már egy jobb csapat, a Newcastle egyértelmű előrelépés a karrierjében - és ő sem lesz póp a "szarkák" hátán (muhaha...). Rajta kívül a Leicester Cityből a Nice-hez igazoló Kasper Schmeichel volt még rajta a radaron, végül az döntött az angol mellett, hogy a francia bajnokság a kutyát nem érdekli. Engem legalábbis biztos nem. Bocsi, Mbappé!

Hálásan köszönöm mindenkinek, aki eddig ki – és velem tartott, a jutalomsört (vagy éppen Bambit) mindenkinek Szalai Ádám és Szoboszlai Dominik csapolják! Várom a véleményeiteket – ti milyen szezonra számítotok?

Tegnap este a júniusi angol-magyar ment a tévében, és képzeljék: megint 4-0-ra győztünk! Az angol szurkolók megint gusztustalan mód kifütyülték nemzeti himnuszunkat, de a pályán megint tökéletes választ adtuk. Sallai Roland újra duplázott, Nagy Zsoltnak megint elsült a lába, s Gazdag Dániel újfent átpöccintette Ramsdale felett a lasztit, miközben Ádám Martin csereként beállva adott két gólpasszt, Gareth Southgate sportszerűen gratulált a történelmi vereségük után minden magyarnak, Willi Orbán meg újra próbára tette Dibusz Dénest: ha már az angolok nem veszélyeztetnek, legalább ő megnézi, a kapuban áll-e még Dini, vagy esetleg kávészünetet tart a büfében. De a Ferencváros kesztyűse megint bravúrral védte csapattársa felszabadításnak szánt fejesét… Minden, mint három hónappal ezelőtt. És én ugyanúgy mosolyogtam minden egyes magyar gólnál, mint 3 hónappal ezelőtt. Ez a meccs be fog kerülni a történelemkönyvekbe és a magyar futballsikereket zengő legendáriumokba; nekünk, akik szüleinktől, nagyszüleinktől hallottunk az Aranycsapatról, s felvételről nézhettük a régi nagy idők meccseit és góljait, ez a 4-0 a 6-3. Persze, fanyalgó és kritikus mindig lesz, de amondó vagyok: nem lehet annyira túlzó ez a párhuzam. Hogy az angolok nem vették komolyan a meccset? Igen, szerintem is titkos vágyuk volt a vb felkészülés jegyében közel száz éve nem látott súlyos vereséget szenvedni hazai pályán a lesajnált magyaroktól…

Na de lépjünk tovább. Két újabb válogatott meccs következik három napon belül. A Nemzeti Sport Online elemző cikkében arról ír, hogy mi mindent érhet el a válogatottunk, ha megnyeri az A divízió 3. csoportját. Bejuthat a jövő nyáron esedékes négyes döntőbe. Első kalapba kerülhet az Eb selejtező sorsolásánál és a 2026-os vb-re való kijutás szempontjából is sokat érne az első hely. Álmodozni jó, de én maradok inkább a realitás talaján, s egyet értek Marco Rossival, aki azt a célt fogalmazta meg erre a két meccsre, hogy maradjunk bent az A Ligában. Ha ez összejön, akkor a következő sorozatban is a világ legjobbjai ellen fejlődhetne a magyar csapat. Félévvel ezelőtt szerintem nem volt olyan magyar ember, aki úgy gondolta volna, erre reális esélyünk lehet. Még a pokolian erős A Ligás mezőnyből is kiemelkedik az a négyes, az Eb címvédő olaszokkal, a finálét játszó angolokkal, a mindig nagyon erős németekkel, ahova sorsoltak minket. De már megszoktuk: két éve a Fradi a Barcelona és a Juventus mellé került a BL-ben, s a tavalyi EB-n is a halálcsoportban játszottak fiaink. Aztán az esélytelenek nyugalmával indulva nyár elején négy meccsen az előre bekalkulált 0, esetleg 1 pont helyett hetet gyűjtött a Rossi legénység, s jelenleg vezetjük a csoportunkat. Most már reális esélye van a bent maradásunknak! Ha a németek vagy az olaszok ellen legalább egy pontot elcsípünk, bent maradunk az A Ligában! De akkor sem esünk ki, ha mindkét meccsünket elveszítjük, az angolok viszont nem nyerik meg mindkét találkozójukat. És valljuk be, látva a nyári angol válogatottat, erre azért van esély. Például már ma, amikoris Olaszországban lépnek pályára. Az Eb címvédőnek van mit bizonyítania, mert lemaradt a katari vb-ről, s miközben mi Wolverhamptonban gurítottunk egy négyest, ők ötöt kaptak a németektől. Az olaszok csapatot építenek, de egy döntetlenre hazai pályán jók lehetnek az angolok ellen!

Persze, a legjobb az lenne, ha önerőből vívnánk ki a bent maradást, és nem lenne szükség külső segítségre. Újra felidézve az angol-magyar képkockáit, de a magyar-németet is, amit szintén megmutatott tegnap az m4Sport csatorna, én látok erre esélyt. A tavalyi Eb-n Münchenben kétszer is vezettünk, s azóta a magyar válogatott talán még jobb, de mindenképp rutinosabb lett. Nálunk hiányozni fog sajnos Sallai Roland és Nagy Zsolt is, aki perememberből lett a júniusi meccseken kulcsfigura, de a minőség így sem hiányzik a magyar válogatottból! Gulácsi Péter, Willi Orbán és Szoboszlai Dominik konkrétan hazai pályán fognak játszani, ismerik a stadiont, a közeget, az atmoszférát, a fűcsomókat is. És mellettük ott van Szalai Attila, Nagy Ádám, Callum Styles, Schäfer András, Kleinheisler László, Gazdag Dániel… Hogy az óriásit fejlődő Lang Ádámról, Fiola Attiláról és Botka Endréről ne is beszéljünk… Ezt a csapatot már nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel és féltenünk sem kell a kihívásoktól! Persze benne van a pakliban, hogy ma kikapunk Lipcsében. A németeknek nincs sok lehetőségük készülni a vb-re. Komolyan fogják venni ezt a meccset, már csak a szurkolóik miatt is! Bombaerős a keretük még úgy is, hogy Neuer és Goretzka koronavírus, Brandt pedig influenza miatt nincs most a keretben. Egyértelmű, hogy nem mi vagyunk a találkozó esélyesei. Nem tragédia, ha kikapunk, amennyiben méltóságteljesen jöhetünk majd le a gyepről!  Hétfőn teltház előtt, a Puskás Stadionban, Szalai Ádám búcsúmeccsén az olaszok ellen még belehajszolhatjuk magunkat… A győzelembe? Akár oda is!

 Igen, sajnos Szalai Ádám búcsúmeccsén… A Nemzetek Ligája utolsó két meccsének felkészülését sajnos beárnyékolta Szalai Ádám váratlan (?) bejelentése. Vagy nem sajnos? Sokan vannak, akik örülnek neki, én nem tartozom közéjük. Az elmúlt évtized kétségtelenül legjobb magyar középcsatára 35 éves lesz decemberben, s kétségtelen, ekkor a futballisták többsége már elgondolkodik a hogyan továbbról. Vagy már hamarabb... Mai ellenfelünknél simán pályára léphetne Toni Kroos, de ő már tavaly, még csak a harminckettediket taposva lemondta a válogatottságot. Várható volt, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat is, de nagyon szomorú voltam a szerdai sajtótájékoztatót hallgatva. Jelenleg elképzelésem sincs, hogy ki lesz az új Szalai Ádám. Nem csak, mint középcsatár, hanem, mint öltözői vezér is nagyon fog hiányozni. Sok cikket olvastam róla az elmúlt napokban, s abban szinte mindenki egyetért, hogy ő a pályán is több volt, mint egy center (mennyit küzdött a labdákért, lekötötte a védők figyelmét, az angolok ellen a lecserélését megelőzően néhány perccel a saját tizenhatosán belül szerzett labdát), de a pályán kívüli szerepe talán még fontosabb volt. Aki nem látta az Izland elleni EB pótselejtezőn az öltözőben elmondott beszédét, nos, érdemes megkeresni… Az őszintesége miatt nem volt az újságírók kedvence, még a visszavonulását bejelentő sajtótájékoztatója elején is beolvasott nekik – teszem hozzá, teljes joggal… Jelenleg 84 válogatott meccse van, hétfőre, ha mindkét meccsen pályára lép, megelőzi Puskást, s beéri Grosics Gyulát. A 25 gólja pedig egyáltalán nem kevés annak fényében, milyen játéka is van a magyar válogatottnak. Ez nem a Manchester City vagy a Real Madrid, ahol meccsenként 8-10 ziccered van, ráadásul védekezned sem muszáj, mert azt megoldja más. 12 év a Bundesligában, 14 év a válogatottban, ez mind önmagáért beszél. Ma és hétfőn érte is futballozni kell! Ahogyan a szövetségi kapitány fogalmazott: szép búcsúajándékot akarnak adni Szalai Ádámnak.

Mert megérdemli. Ahogy a magyar válogatott is a tiszteletet, a megbecsültséget és az A Ligát, amiért megdolgoztak! Csak továbbra is alázattal lépjetek pályára, szívvel és lélekkel küzdjetek, és mi büszkék leszünk rátok!

Hajrá Magyarok!

A Ferencváros zsinórban negyedik alkalommal jutott be valamelyik nemzetközi kupa főtáblájára, és játszik az ősszel hat csoport mérkőzést Európában – ha azt nézzük, hogy előtte majdnem 25 évet vártunk erre, azt is mondhatjuk, a zöld-fehér szurkolók el vannak kényeztetve. Sergij Rebrov vezetésével és legyünk őszinték, Hajnal Tamás sportigazgató szerepvállalásával (játékosmegfigyelőként és az átigazolásokat intézve ugyanolyan okos, mint amilyen karmesterként volt a zöld gyepen) komoly fejlődésen ment keresztül a csapat, a játékoskeret pozitív irányba változott (nem megfeledkezve Kubatov Gábor elnök és Orosz Pál vezérigazgató ténykedéséről sem), s kicsit megsirattuk másfél éve, mikor az ukrán vezetőedző búcsút intett az Üllői útnak. Aztán kis osztrák vargabetűvel megérkezett az orosz Sztanyiszlav Csercseszov, akinek az irányába sokáig bőven lehettek fenntartásaink, mégis, vele ért el a minap történelmi sikert a Fradi. Minderről hamarosan bővebben, s igyekezve a realitás talaján maradni…

 Na de… Mindeközben, egy nem is annyira másik és távoli univerzumban kirúgták a negyedik próbálkozásra végre feljutó újonc edzőjét, csak mert 7 meccs után nincs még győzelme (viszont csak kétszer kapott ki vele az együttes, és egyáltalán nem volt kilátástalan helyzetben, nem mellesleg az új edzővel a nyolcadik körben sem lett meg az első siker…); Mezőkövesden is megvonták a bizalmat a néhány hónapja még kényelmesen és frusztráció nélkül dolgozó Supka Attilától; a paksi legenda önként kérte, hogy álmai klubja bontsa fel a szerződését, majd burleszkbe illő módon mégis a csapatnál maradt; a három éve a válogatott közelébe sem kerülő egykori csapatkapitány éppen kibulizza magának, hogy egyedül lehessen válogatottsági rekorder; az Újpest pedig jobbnak látta újra megváltoztatni magazinjának a címét. Szóval van élet a Ferencvároson kívül is – középpontban a Zöldek, de azért kitekintünk a IX. kerületen túlra is jelen HungÁriámban.

Fradistaként mondom, de ha történetesen nem lennék a szurkolójuk, akkor sem mondanék mást: le a kalappal a zöld-fehér együttes idei Európa-Liga bemutatkozása előtt! Az, hogy a török bajnok Trabzonsport sikerült megverni, már önmagában nagy fegyvertény, de a siker értékét több tényező még növeli is! Nem is csak az, hogy 80 percen keresztül emberhátrányban játszott a Fradi (erre később még kitérek…), inkább az, hogy én ennek a történelmi jelentőségű diadalnak nem igazán láttam az előzményét.

Kezdjük egy kis múltidézéssel, mert talán magyarázatra szorul ez a kijelentésem. Idejött ez az orosz edző, aki a 2018-as vb-n hazája szövetségi kapitánya volt (ráadásul a spanyolokat kiejtve egészen a negyeddöntőig jutott a szbornajával), az osztrák Peter Stögert váltva, akinek a legnagyobb bűne (a defenzív játékfelfogása mellett) talán az volt, hogy egy meglehetősen nehéz Európa-Liga csoportkörben elveszítette az első öt meccsét. Nem volt különösebben szimpatikus számomra Stöger, nem akarom védeni, de azért lássuk be, a német Leverkusen, a spanyol Real Betis és a skót Celtic mellett nem lehetett elvárás felé a továbbjutás, egyébként pedig egyik ellenfelünk sem vert bucira minket. Láttuk, hogy a Celtic milyen sokáig helyt állt a Real Madrid ellen a BL-ben a múlt héten, a Leverkusen és a Betis pedig az előző szezonban szinte végig kimagasló teljesítményt nyújtott. A már tét nélküli hatodik csoportmeccsen aztán megvertük a németeket, így 3 ponttal zártuk a csoportkört, Stögert pedig következő héten kirúgták – érdekes időzítés volt… A másik nagy „bűne” az lehetett az osztráknak, hogy rosszkor volt rossz helyen, de erről nem ő tehetett: Sergij Rebrov olyan soha (na jó: régen) nem látott sikereket ért el a Fradi kispadján, hogy bármelyik edzőnek, még egy Carlo Ancelottinak vagy egy Jürgen Kloppnak is nehéz lett volna leülnie oda. A szurkolónak Rebrov volt a mérce, Stöger pedig nem tudta nyakába venni ezt a nehéz örökséget, nem is sikerült elfogadtatnia magát, így ez a Peter nem az a Kőszikla volt, akire a Kubatov – Orosz páros sokáig építette volna a Ferencvárost (vö: Mt 16,18.).

S ha már Orosz… Egy másik orosz lett a kiválasztott a posztra! A Fradi kerete már akkor annyira bombaerős volt, hogy az NB1-et bármilyen hozzá nem értő, futballmeccset még életében nem látó alsó tagozatos kislánnyal behúzta volna – Sztanyiszlav Csercseszov első félévében csak a kötelezőt hozta. Azt sem mindig a tőle elvárt szinten. Rögtön debütáló meccsén rangadót veszített, a Puskás Akadémia elleni, januárra halasztott meccsen kilátástalanul játszott, a régi önmaga paródiáját alakító Besicet ki is állították. Két körrel később a Paks nyert 3-0-ra az Üllői úton! 3 meccs után két vereség – az oroszból eddig csak a rossz volt meg… A játék később is akadozott, a két későbbi kiesővel, az MTK-val és a Gyirmóttal is csak döntetlenre futotta, a csapat futballját egyáltalán nem lehetett látványosnak nevezni. Az, hogy 12 pont előnnyel megnyerhette a bajnokságot a Fradi, legkevésbé sem az ő érdeme – a MOL Fehérvár gyalázatosan szerepelt, a Puskás Akadémia is nagyon sokat botlott, a Kisvárda meg az ezüstéremmel kimaxolta az idényét. Persze, még a bajnoki címet is sikerült beárnyékolni azzal, hogy a díjátadó előtt a Groupamában 3-0-ra elveszítették az örökrangadót az MTK ellen. Ami egy kicsi plussz volt az előző szezonban, az a kupagyőzelem volt, mert legutóbb duplázni a 2015/16-os szezon végén, még Thomas Tuchellel Doll-lal tudott az együttes.

Dicsérjen meg téged Csercseszov... :)

Szóval Csercseszovnak tulajdonképpen idén nyáron kezdődött a ferencvárosi küldetése, mert első félévében szerintem senkit nem sikerült meggyőznie! A keret közben izmosodott, és ez még akkor is igaz, ha a rövid, másfél éves ferencvárosi ciklusa alatt is közönségkedvenccé váló Mryto Uzuni télen a spanyol élvonalba igazolt, s évek óta a legmegbízhatóbb középhátvédünket, Miha Blazicot is elveszítettük a nyáron. Uzuni miatt szerintem már kevesen sírnak – Adama Traoré bőven feledteti az albánt. Ám a védelembe még kerestetik az új vezér – bár az árnyékból kilépve egyelőre Sammy Mmaee biztos opciónak és egyre jobbnak tűnik, nem az a karakter és szerintem egyelőre még nem az a szint, mint a szlovén volt legjobb napjain. Sokan panaszkodnak – teszem hozzá: teljes joggal! –, hogy kevés magyar játszik a Fradiban, de egyrészt, ha nemzetközi sikereket akarsz elérni, muszáj erre az útra lépni (nem csak Magyarországon ez a módi, ugyanakkor van ellenpélda is, hiszen a Plzen például szinte csak csehekkel vágott neki a BL halálcsoportjában rájuk osztott pofozógép szerepnek…), ugyanakkor a pozitívumokra fókuszálva hadd legyek most inkább büszke.

 Elsősorban Dibusz Dénesre, aki évről évre egyre jobb, és Marco Rossi sem már csak a limonádémeccseken meri bevetni a válogatottban. Méltó a csapatkapitányi tisztségre is, nagy gratuláció neki mindenért! Aztán Vécsei Bálintra, aki egyre többször bizonyítja, hogy helye van ebben a bombaerős Fradiban és a válogatott keretében is (micsoda gólpasszt adott Tokmac-nak a Trabzonspor ellen…). Továbbá Botka Endrére, aki több poszton is megállja a helyét és rendszeresen a legjobbak közé tartozik, no meg az elmúlt év felfedezettjére, Pászka Lórándra, aki előbb-utóbb ki fogja szorítani Civicet a védelem bal oldaláról, Bogdán Ádámra, akire cserekapusként is bármikor számíthatunk (biztos, hogy Dibusz attól is jobb lett, hogy kapott egy komolyan vehető posztriválist maga mellé), végül Sigér Dávidra, aki nagyon súlyos sérülésből tért vissza, s akinek ugyan nagyon nehéz lesz visszaszereznie a helyét a kezdőben, de talán nem lehetetlen vállalkozás. A hétvégén közel 500 nap után újra kezdő volt, ez azért csak jelent valamit, Csercseszov biztos számít rá…

Emellett, bár Henry Wingo játéka sokszor szertelen, szerintem príma kis spíler az amerikai, a holland Mats Knoester pedig fényévekkel jobb a Rasmus Thelander – Adnan Kovacevic párosnál. (Vagy inkább írjam azt, hogy KovaceVicc? Poirot se tudná megfejteni a rejtélyt, miért játszhat még a bosnyák a Fradiban…) Eidar Civic a Marcel Heisterrel szemben vívott csatát megnyerte ugyan (bár nem tagadom, én jobban szerettem a németet, aki most már Fehérváron labdázgat…), de nagyon vegyesek az érzéseim az irányába. Vannak kiemelkedően jó meccsei, amikor ülnek a beadásai, hátán cipeli a csapatot, veszélyes a támadásépítéseknél (mint hétvégén a Kisvárda ellen is, amikor büntetőt harcolt ki és gólpasszt adott), máskor meg nem zár vissza, rosszul helyezkedik, lemarad, mint a borravaló, vagy olyan ostobaságot csinál, mint a törökök ellen. Félpályánál lép oda, amikor a labda már a közelben sincs, s tudja, hogy a VAR már mindent lát – hát igen, nem ő a legélesebb kés a fiókban; végtelenül ostoba dolog volt ez és borzasztóan nehéz helyzetbe hozta saját csapatát. Persze az is lehet, hogy ez a drámai kiállítás kellett ahhoz, hogy ilyen hősies Fradit lássunk – köszönjük meg az egészet Civicnek???

A középpályán bő a Fradi kerete, Aïssa Laïdouni kirobbanthatatlan, alighanem a világbajnokságon őt is látjuk majd a Mmaee fivérekkel együtt, s mellette most főleg Vécsei és Muhamed Besic érezheti magát komfortosan – a nyáron érkezett Anderson Esiti, aki jónak tűnt, de a BL kiesés óta kiesett a pixisből. A támadások szervezéséhez érkeztek kreatív játékosok a nyáron: Belgiumban gólpasszkirály volt a francia Xavier Mercier, a Dinamo Zágrebtől érkezett a 33-szoros bosnyák válogatott Amer Gojak, s még előző szezonban az a Kristoffer Zachariassen, akinek szerintem lassan ment az akklimatizálódás, az első bő félévben nagyon kilógott az azóta kölcsönbe el is passzolt és végtelenül gyenge Stjepan Loncarral egyetemben, de mára kulcsember és nagyon fontos gólok szerzője lett!

A támadó felhozatalt sem érheti kritika. Általában egy középcsatár játszik, az vagy Franck Boli vagy Ryan Mmaee, de ezen a poszton bevethető Carlos Auzqui és Marquinhos is. Tokmac Nguen még mindig a keret egyik legjobb tagja, de az ősszel eddig nagyon nem találta a helyét, a szerződéshosszabbítás nem volt jó hatással a játékára, és úgy tűnt, motivációs gondjai is vannak, de amikor a legtöbb fotelszurkoló, elfelejtve azokat a korábbi örömteli élményeket, amiket szerzett nekünk, éppen melegebb éghajlatra küldte volna már el, megszórta magát és a mezőny legjobbja lett az Európa-Liga első meccsén. Többször szeretnénk ezt a Tökit látni… Adama Traoréról pedig nem lehet másképp, csak szuperlatívuszokban beszélni. Azt sejtettük, hogy jó vásárt csinálunk vele, egy képzett, gólerős és sokszoros mali válogatott támadó igazolt a Fradiba, aki az előző idényben a Bajnokok Ligájában is igazolta klasszisát (2 gól és 1 gólpassz, na nem a Manchester City-ben, hanem a Sheriff Tiraspolban…), de szerintem ilyen antréra senki sem számított tőle. Eddig amihez hozzáért, arannyá változott, ő és a Fradi összeillenek, mint a Mucsi Zoltán – Scherer Péter páros… Nagyon nehéz lesz őt már a télen megtartani… (Mármint nem a Mucsi, Scherer duó egyikét…)

Így, hogy röviden megemlékeztem a játékosokról, nem is tűnik annyira nagy szónak ez a szezon kezdet… Egy ilyen játékoskerettel ez a minimum… Az NB1-et hatból hat győzelemmel kezdték, már verték a Puskást és a Kisvárdát, 4-0-s futball leckét adtak a nemzetközi kupában szintén helytálló Fehérvárnak (tehát a három legnagyobbnak gondolt rivális ellen 8-0-s mérleget hoztak össze…), s történelmi verést mértek az ősi rivális Újpestre a Megyeri úton (6-0)! Szerintem ki kellene tűzni a veretlenül megnyert bajnoki címet idei célnak, hogy legyen valami komoly motiváció idén – merthogy a Fradi 35. bajnoki címe már most annyira biztos, mint az, hogy Majka sosem fogja magára varratni a Ferencváros címerét. (Ja, és ha már az Ózdról induló rapper szóba került: a híresen Újpest szurkoló Majka egyik slágere, a Belehalok a 0-6 után alighanem új értelmet nyert a zenész és műsorvezető életében…) Talán nem tévedek sokat, ha azt mondom, ez a Fradi szinte két azonos erősségű csapatot ki tudna állítani, ami azért nem nagy baj, mert főleg ősszel bizonyosan szükség lesz rotálásra. Az elmúlt bő két hónapban már lejátszott 15 meccset a csapat, s a katari vb-ig, ha nem lesz halasztás, még vár rájuk 14 találkozó, úgy, hogy közben lesz egy kéthetes válogatott szünet is. Erről egy Radnóti Miklós verscím jut az eszembe, az Erőltetett menet, aminek egyébként (mit ad Isten?), éppen holnap után lesz 78 éve, hogy megszületett.

Az eddigi tizenöt találkozóból csak hat volt bajnoki, s eddig nem is azok jelentették a legnagyobb kihívást… A kazah Tobol ellen kint egy gyér 0-0 (talán erre mondják, hogy idény eleji forma…), itthon egy meggyőző 5-1, egy felejthető második félidővel. Hazai vereség a Slovan Bratislavától, majd elégtétel a 30 évvel ezelőtti kinti sérelmekért és ugyanolyan 4-1-es győzelem (és mellé továbbjutás!), mint 1992-ben, mikor a lelátón magyar szurkolókat vertek a rendőrök… Bizakodásra okot adó 1-1 az azeri Qarabag otthonában, majd egy kiábrándítóan csúnya hazai vereség és kiesés a BL-ből (1-3). Az ír Shamrock Rovers lelkes amatőrként végignézte, ahogy a Fradi nyolc gól helyett csak négyet rúg nekik, majd a visszavágón a megbocsáthatatlanul tompán és lélek nélkül futballozó ellenfelet azért 1-0-ra lenyomták egy hajrágóllal, így elmondhatjuk: egyik párharcunkat sem hoztuk le makulátlan teljesítménnyel, és minden ellenfelünk ellen voltak nagyon rossz periódusaink és kínos perceink… Számíthattunk-e ezek fényében bármire is az Európa-Liga csoportkörében?

A játékoskeretünk biztos, hogy nem volt még ilyen erős, ám a korábbi ellenérvek, a Csercseszov személye iránt érzett kettősség, az összeszokottság hiánya, illetve az NB1 és a nemzetközi szint közötti ég és föld különbség miatt én azért óvatosan álltam hozzá ehhez az Európa-Liga csoportkörhöz. Nem elfelejtve, hogy idén volt már két olyan meccse a légiósokkal teletűzdelt Fradinak, amit a szurkolók miatt is becsületbeli ügyként kezeltek, és ami miatt kalapot emelhetünk előttük. A pozsonyiak elleni hazai vereség után, főleg annak körülményei miatt elég temetői volt a hangulat, ám a Fradi nagyon magabiztosan, a félelem legkisebb jelét sem mutatva futballozott a szlovák fővárosban. És külön öröm, hogy a két gyors gólunk után szépítettek a szlovákok, mert így rúgtunk még kettőt, s a 4-1 valóban nemes bosszú volt a 30 évvel ezelőtti sérelmekért. Az Újpest elleni derbin pedig bejött minden… A liláknak nem volt kevesebb helyzetük, de amíg nekik egy Tallójuk van, akit már a saját szurkolóik sem akarnak a csapatban látni, nekünk Bolink és Traorénk… Szinte minden lövésünkből gól született, elképesztő hibákat produkált a hazai csapat, önbizalomnövelő és csapatépítő siker volt ez a javából!

A török bajnok Trabzonspor ellen persze még a hazai pálya ellenére sem mi voltunk az esélyesek. Náluk ott volt Nápoly egykori kedvence, a szlovák Marek Hamsik (igaz, csak a kispadon kezdett…), a volt újpesti és a spanyol Levanténál sikeres éveket eltöltő Enis Bardhi, illetve az a Marc Bartra, aki a 2015-ös Luis Enrique-féle Barcelonával megnyert szinte mindent. Igaz, vele kapcsolatban inkább az ugrik be nekem, ahogy Gareth Bale megkerüli és lefutja a 2014-es kupadöntőben, vagy, hogy már Dortmund játékosként egy Monaco elleni BL meccs előtt sérülést szenvedett egy bombatámadásban, ami a csapatbuszt célozta meg. Kalandos pályaút, s most újra a Fradi ellen bizonyíthatott (tavaly a Betis játékosaként kétszer is részesült e kegyben).

Jó volt látni, hogy már az első perctől támadólag lépett fel a csapat, aminek hamar meg is lett az eredménye. Így kell ezt csinálni, Vécsei pazar labdáját Tokmac behúzta, 1-0. Az a játékos, aki lehetett bármennyire is formán kívül, nem rakott ki Csercseszov a csapatból. Az a játékos, aki eddig flegmán és motiválatlanul játszott, a helyzeteit pedig kihagyta – legelső gólját a szezonban éppen ebben a fontos pillanatban szerezte. Hát nem törvényszerű? De az! Kisvártatva jöhetett volna a következő, Boli egyedül léphetett ki, húzták is a mezét, volt ott lerántás – ám a szabadrúgás és a piros lap, ami szerintem jogos lett volna, elmaradt. Az olasz bíró nem akart még belenyúlni a meccsbe? Akkor pár perccel később miért tette? Civic elkésett, boka felett találta el az ellenfelét, a VAR vizsgálat után pedig kiállt. Szegény Bolinak is véget ért a meccse, muszáj volt őt beáldozni, hogy hátul meglegyünk – Botka jött a helyére. Nem sokára pedig a második gól. Szenzációs labdaszerzés Vécseitől, csodálatos kontra Besic vezetésével (aki kétségkívül a legjobb meccsét játszotta azóta, hogy visszatért a Fradiba), Tokmac gólpassz, Traoré pedig olyan leheletfinoman tette át a kapus felett, mintha születése óta ezt csinálná. 2-0, emberhátrányban! Várható volt, hogy a törökök nem hagyják ennyiben, kisvártatva szépítettek, ám még a szünet előtt visszaállt a kétgólos különbség. Egy tizenhatoson belüli kezezésért járt a tizenegyes, Tokmac pedig büntetett!

Ha már a törökök is repülővel érkeztek, a Fradi sem tolta be a buszt a második félidőben a kapuja elé (milyen jó, hogy a zöld-fehérek edzőjét nem bizonyos Jose Mourinhónak hívják…), akart támadni is, Wingo zúgó kapufát rúgott, Traoré löketét a kapus védte bravúrral, de a Trabzonspornak is volt helyzete. A csereként beállt Umut Bozok szépített, s ekkor még húsz perc hátra volt… A Fradi hősiesen küzdött, a törökök meg nyomtak, s a hajrában össze is jött az egyenlítés: Dibusz bravúrral védett egy lövést, és ez a szerencse, mert a kipattanót a kapuba ollózó Yusuy Yazici már lesen volt. Hosszú VAR-ozás után elvették ezt a gólt, de erre a döntésre megérte VARni (muhaha…): azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor mindenki elfelejtette az olasz bírónak első félidei ámokfutását, Boli-esetét és Civic kiállítását… A Fradi hosszabbítással együtt több mint 80 percet emberhátrányban futballozott, és megverte a török bajnok Trabzonsport! S bár minden mérkőzés más, ilyen attitűddel, mentalitással meg lehet célozni minimum a csoport harmadik helyét, amivel tavasszal is lenne még meccsünk, legrosszabb esetben az Európai Konferencialigában folytathatnánk – mert ott még úgysem jártunk… Le a kalappal a Csapat előtt, ez a szív és a lélek diadala is volt! És bizonyság arra, a Groupama Arénában milyen könnyű öltözködési stílust váltani: a nagy mellénnyel érkezők könnyen zakóval távozhatnak…

Ennyit a Ferencvárosról. Ígértem, hogy lesz szó másról is. Csak röviden néhány téma, ami szerintem így lassan a szezon egynegyedénél rendkívül izgalmas.

Számomra megdöbbentő, hogy szegény Kuttor Attilát máris kivágták a Vasasból. Végre hozta a papírformát és feljutott az NB2-ből az őket megillető helyre az angyalföldi gárda – a 2018-as kieséskor vajon hitte bárki, hogy ez csak negyedik próbálkozásra fog sikerülni? Korántsem volt reménytelen ennek a Vasasnak a helyzete. Nyerni ugyan még nem sikerült, de hét meccsből ötször döntetlent játszottak, kétszer kaptak ki csupán. Igaz, a játékoskeretük elég minőségi, volt válogatottakkal van tele (Holender Filip, Pátkai Máté, Baráth Botond), s a többiek is elég nagy minőséget képviselnek honi szinten. Nem először vetődik fel bennem a kérdés: vajon miért mindig az edző a hibás és miért mindig neki kell elvinnie a balhét? Miért ismeretlen Magyarországon a türelem kifejezés?

Ugyanezt szívesen megkérdezném a Mezőkövesd vezetőségétől is… A borsodi városokban sosem fognak dobogóközeli álmokat szövögetni (maximum Diósgyőrben, de ők is az NB2-ben, muhaha…), a kiesés elleni harcban pedig az sosem mutat jól, és nem is mindig vezet eredményre, ha gyakorta kell edzőt váltani. A ZTE-től kapott öt gól tényleg sok, de az a megoldás, ha elküldjük az edzőt? A tulajdonosok vagy a játékosok mikor fogják egyszer is vállalni bármiért a felelősséget? Supka Attila nem végzett szerintem rossz munkát – sajnálom őt is, de Kuttor Attilát még jobban…

Aztán ott van egy klublegenda, Böde Dani, aki egy évtizeden keresztül az egyik legjobb Magyarországon futballozó csatár volt. A Fradi és a Paks legendája, aki zsíros kenyeret csinált a norvégból és a 2016-os Eb-n is pályára lépett. Közönségkedvenc és szerethető figura. Persze, tudjuk, mi történt a magánéletében, sokunk számára csalódás, ami történt, ugyanakkor nem vagyunk mi Bírók (…), hogy ítélkezzünk, s ennek egyébként sincs semmi köze a pályán nyújtott teljesítményhez. Meg semmi közünk hozzá. Még 36 évesen is erőssége lehetett volna a Paksnak, ahol a nyáron szerződést hosszabbítottak vele, majd teljesen perifériára tették. Sosem gondoltam volna, hogy ő fogja kérni valaha szerződésének a felbontását. Aztán mégis megtörtént; megtették és szabadon igazolhatóvá vált. Egészen kb. három napig, amikor új szerződést kapott, csapatmenedzser lett, s az NB3-ban futballozhat tovább. Mi ez a fejetlenség? Kreáltak neki egy pozíciót, ami eddig nem létezett, s hogy tényleg befogja a száját, a Paks II-ben még futballozhat is. Vajon ilyen karrier befejezésről álmodott a madocsai Messi?

S vajon Dzsudzsák Balázs milyen karrier befejezésről álmodik? Amiben egyedüli csúcstartó a válogatott meccseket tekintve? Minden jel arra utal, hogy ez összejön neki. Csaknem három évvel a legutóbbi pályára lépését követően. Nem furcsa ez? Kiérdemelte vajon ezt a jogot? Megközelíthető ez onnan, hogy Balázs nélkül nagyon jól megvolt ez a válogatott. A tavalyi Eb-re is már nélküle jutottunk ki, a kontinenstornán is várakozáson felül szerepeltünk, az idei Nemzetek Ligája teljesítményünk pedig olyan, mint egy álom. Szoboszlai, Sallai, Szalai Ádám és Attila, Nego, Orbán és Nagy Ádám bőven elfeledtették velünk, hogy volt egyszer egy Dzsudzsák Balázs is. Ugyanakkor (bár szerintem is sokkal több lehetett volna a karrierjében, ha a PSV után nem Oroszországba igazol az újgazdag Mahacskalába…), nem vitathatjuk, az elmúlt húsz évben Gera Zoltán, Király Gábor, Juhász Roland és Szalai Ádám mellett ő volt a magyar futball szimbóluma. A 2016-os Eb örök élmény marad minden futballszurkoló számára, mert 30 év után jutottunk ki újra világeseményre! A nyírlugosi veszedelem nagyot játszott Franciaországban! Azt, hogy kap egy búcsúmeccset, ne sajnáljuk tőle – annak idején Király Gábor és Juhász Roland is megkapták. Viszont az időzítése ennek nagyon furcsa. Teljesen olyan, mintha csak arra menne ki a játék, hogy meglegyen ez a válogatottsági rekord. Ami egyébként már így is az övé, csak eddig Király Gáborral holtversenyben. Nem tud enélkül vajon aludni? Kisebbségi komplexusa van? Megzsarolta valamivel Marco Rossit? Neki ez jár alanyi jogon? Rengeteg kérdés, kétség és kérdőjel… Görögország ellen mutatkozott be a válogatottban, első gólját is ellenük szerezte 9. válogatott meccsén, s november 20-án szintén a görögök ellen fog elbúcsúzni a válogatottból. A taps legyen erősebb a kritikánál, ha már pályafutása alatt szerintem utóbbiból kapott többet (ezt részben magának is köszönheti…) – mindenesetre, én már csak poénból is reaktiválnám Király Gábort és azt a híres mackónadrágját…

És végül: mi lesz veled, Újpest? A belga tulajdonos, Roderick Duchatelet végül nem tudta eladni a klubot, de teljes a tanácstalanság, ami a Fradi elleni 0-6-ban manifesztálódott. Évek óta alsóházi a második legeredményesebb hazai futballklub, s nagyon nagy bajok vannak a Megyeri út környékén. A játékoskeret is bűn rossz, de a fejétől bűzlik a hal – a vezetőség felelősségét is kár lenne elmismásolni. A magyar futballnak szüksége lenne egy jó Újpestre. Ettől most nagyon távol állunk. Tavasszal volt egy bíztató csapat, aminek a magját Beridze, Croizet és Zivzivadze alkották – közülük csak Croizet maradt, de ő is kidőlt a fél szezonra. Ha valami sürgősen nem változik, idén is a bent maradásért fognak kaparni a lila-fehérek – de nem biztos, hogy lesz akkora szerencséjük, hogy megússzák a másodosztályt. Egy nagy változást már mindenesetre eszközöltek: a stadion hivatalos magazinjának átkeresztelték a címét. 2010 óta Hatnull címen jelent meg a kiadvány, utava arra, hogy ennyire döngölték földbe akkor a Fradit. A mostani 0-6 után ez a cím nem maradhatott. Az új cím 1855, ami a klub alapítási évére utal, és alighanem hosszabb életű lehet a korábbinál…

Ez a cikk már nem lesz hosszabb életű, mert a HungÁria végére értünk, köszönöm Mindazoknak, akik kitartottak! Hajrá Magyarország, hajrá magyar klubcsapatok – hajrá Ferencváros, továbbra is! „Két szót ismerek: mindig és soha. Küzdeni mindig, feladni soha!”