Abdoulaye Diaby, a fiatal mali középhátvéd megérkezett Újpestre és rögtön le is tette a névjegyét – bár talán nem úgy, ahogy szerette volna… Már a második fordulóban, a Debrecen elleni bajnokin kiállították a 12. percben brutális belépője után, minek következtében Bárány Donát részleges bokaszalag-szakadást szenvedett (nem csak ezért, de a bárányok hallgatnak…), s nem meglepő módon az újpesti védő súlyos, négymeccses eltiltást kapott. Aztán éppen a Fradi elleni Derbin térhetett vissza másfél héttel ezelőtt – a 4. percben akkorát hibázott, ami után kapusa csak tizenegyest érő szabálytalanság árán tudta megakadályozni akkor még a gólt, s ami után a megyeiből, s nem csak a Megyeriről is illett volna elzavarni. A 14. percben aztán újfent kiállították, miután lerántotta a gólhelyzetben kilépő Mryto Uzunit. Eddig 118 percet töltött a pályán az NB1-ben, ez alatt két piros lapot kapott, meg talán külön öltözőkulcsot is, hogy ne kelljen várnia a többiekre, akik még a pályán izzadják össze a mezt (amit ráadásul a szurkolók még le is vetetnek velük…) – szerintem ez Guiness rekord-gyanús…

Éppen egy héttel később újra Fradi meccs, de most a Paks vendége a bajnokcsapat. A Tolna megyei együttes az, aminek szekerét évek óta valószínűleg sok zsoldos szívesen tolna, de egy sem teszi, mert itt más a koncepció: csak magyar játékosok mindenáron! Ebben benne van, hogy esetleg a kiesés ellen küzdenek, mint két éve, de benne van az is, hogy csodájukra jár az egész ország és minden meccsükön gólparádékat láthatunk! Minden körülmények között hűek önmagukhoz, s felülemelkednek azon, hogy elveszítik az előző idény gólkirályát, Hahn Jánost, mert eddig a gólszerzéssel idén sem állnak hadilábon, meg hogy az elmúlt évtized egyik legjobb hazai erőcsatárából, Böde Daniból belső hátvéd lesz… Az aradi vértanúk emléknapján érdemes elgondolkozni azon, ők tizenhárman, a szabadságharc hősei, akik közül többen német származásúak voltak és magyarul sem nagyon tudtak, életüket adták ezért a hazáért. Még ha kicsit sántít is ez a történelmi kontextus: Magyarországon vajon nem találnánk olyan hősöket, akik ugyanarra lennének képesek, mint amire a túlfizetett és agyonsztárolt légiósok? Légióskörkép és utazás a múltban – kellemes, szédülés – és balesetmentes utat kívánok!

Danko Lazovic, Enis Bardhi és Tokmac Nguen, hárman az elmúlt évtized legjobbjai közül...

Egy szakdolgozatot lehetne írni arról a bevándorlási hullámról, ami a futballba is beköszöntött már évtizedekkel ezelőtt. Ez nem sajátos jelenség, európai trend, persze bennünket, magyarokat ez a legkevésbé sem hét hat meg, végülis miért hatna… Meggyőződésem, hogy egy Barcelona, egy Chelsea vagy egy Juventus szurkoló is szívesen nézne több fiatal honfitársát kedvenc csapatának kezdőjében, de biztos, hogy annak is örülnek, hogy van egy Pedri, egy Mason Mount, meg egy Chiesa, aki az övék. És amiatt meg biztos nem verik a falat, hogy olyan külföldi nagyágyúk játszanak náluk, mint Ousmane Dembélé Frenkie de Jong, Romelu Lukaku és  Paulo Dybala. Ilyen a világ, s az elmúlt évek ferencvárosi kupaszereplései sajnos azt mondatják velem: erre az útra kellett lépni az Üllői úton is. Bármennyire is volt közönségkedvenc Böde Dani és volt fontos láncszem Varga Roland, Európában is markáns együttes nélkülük lett a Fradiból – Blazic-csal, Haratinnal, Tokmac-kal, Uzunival. És lehet azon sírni, meg gúnyolódni, hogy kikoptak a ferencvárosi kezdőcsapatból a magyarok, szerintem nem csak az ország zöld-fehér fele nem bánja, hogy végre van egy magyar klubcsapat, ami valamelyest nemzetünk hírnevét is öregbíti. (Példának okáért: a Sheriff Tiraspol első moldáv csapatként jutott be a BL-be, győzött Madridban és egyelőre hibátlan mérleggel vezeti a csoportját, közben meg mások mellett ghánai, brazil, kolumbiai, elefántcsontparti, görög, üzbég, szlovén és luxemburgi is van a csapatban, mégis arra fogunk emlékezni, hogy ezt a bravúrt egy moldáv csapat érte el!) Ezzel összefüggésben azért meg kell jegyezzem, bár az elmúlt években szerintem rengeteg szuper légiós erősítette a Fradit (a teljesség igénye nélkül: Heister, Blazic, Civic, Haratin, Somália, Laidouni, Isael, Tokmac, Uzuni, Boli, kicsit korábban Gorriarán és Spirovski és én még Zubkovot Róbert Makot is ideveszem), van most két olyan játékos, akivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, s látva az eddigi idei bajnoki és nemzetközi kupameccseket, elképzelésem sincs, hogy mit látott bennük a vezetőség: a bosnyák Stjepan Loncar és az a norvég Kristoffer Zachariassen, akinek mindezidáig nem sikerült rájönnöm a szerepkörére. Mert az jó, hogy középpályás, de a támadásokat nem tudja hatékonyan segíteni, védekezni meg egyáltalán nem tud. Kicsit lóg nekem a levegőben az ő játéka, még egyáltalán nem győzött meg, de érdekes, hogy Peter Stögert meg igen, mert állandóan játszatja. És végülis ez a fontosabb…

Uzuni és Tokmac

Közel negyedévszázados futballhoz való kötődésem alatt egyébként rengeteg borzasztó légiós megfordult országunkban, de mivel pozitív személyiség vagyok, inkább igyekszem a szépre és a jóra emlékezni. Belőlük volt kevesebb, így nem lesz vállalhatatlanul hosszú ez az írás. Én még lemaradtam a Fradi ’95-ös BL csapatáról (persze rengeteget olvastam és néztem a témában), így személyes kedvenceim nem lehettek azok a légiósok, akik akkor tényleg minőséget hoztak: Zoran Kuntic és Goran Kopunovic. Bár az első, emlékeimben is szereplő nívós légiós is azt a szovjet/ukrán vonalat képviselte: Igor Nicsenko Akasztón kezdte magyarországi karrierjét, a Stadler FC-nél (bizony, ilyen klub is létezett), de nem akasztófán végezte, hiszen a Fradiban, a Dunaferrnél és Győrött is szép számmal termelte a gólokat. A kétezres évek első éveiből egy szlovák válogatott labdarúgó nyújtott maradandót a IX. kerületben. Nem, nem Marek Penksa, akire gondolok, bár ő sem volt rossz, még csak nem is Szkukalek Igor, hanem a 31-szeres válogatott Pinte Attila, aki szép gólokat lőtt és tényleg látott a pályán – volt szeme ehhez a szép játékhoz.

Az ifjú Nicsenko...

Láthatjuk, nem mindig volt divat Dél-Amerikából és Afrikából hazánkba szerződni, eddig ukránokat és szlovákokat említettem, de most jöjjön egy macedón Nyíregyházáról. Mivel életem nagy részét a szabolcsi megyeszékhelyen töltöttem, első futballélményeim is a Szparihoz kötődnek, ahol volt egy nagyon jó kapus: Danco Celeski, aki 22 alkalommal Macedónia válogatottjának a kapuját is védte, a wikipédia szerint pedig Nyíregyházán hetvenötször lépett pályára. Rajta kívül volt a Szpariban még egy jó külföldi, egy ukrán csatár, aki azóta magyar állampolgár is lett, Ruszlan Csernijenko – több mint két évtizede történt, nem ma volt, fél éjszakám ráment, mire kinyomoztam a nevét… Az NB1-ben az 1999/2000-es szezonban robbant be, de igazából az volt az egyetlen kiemelkedő szezonja az élvonalban: 27 mérkőzésen nyolc gólt szerzett, abból kettőt a Fradi ellen 2000. április elsején, amikor a Szpari 3-0-ra elsnáspángolta nagy nevű riválisát. Abban a Fradiban akkor Szűcs Lajos védett, elől meg a félelmetes Horváth Péter – Tóth Mihály kettős rohamozta a kaput… (Erről jut eszembe: a Fradi egyik másodosztályban töltött szezonjában is volt egy nyíregyházi légiós, aki bolondját járatta a zöld-fehérekkel. A japán Honma Kazuo, aki egyébként később rövid ideig a Fradiban is játszott, szintén duplázott ellenük. Azon a meccsen kint voltam, nagyon ritka volt, hogy én a Fradi ellen szurkoltam…)

 Na de folytassuk három románnal az ezredforduló környékéről: Nicolae Ilea és Radu Sabo főleg Debrecenben, Marius Sasu főleg Kispesten játszott nagyot, bár előbbi megfordult az MTK-nál és Nyíregyházán, a középső Zalaegerszegen, míg utóbbi a Fradiban is. Na de ki nem? – tehetnénk fel kissé cinikusan a kérdést. Például azok, akik a hazai legendák, mint például Dombi Tibi, Sándor Tamás, Böőr Zoltán, Éger László, Halmosi Péter, Bodnár László, Varga József és Rudolf Gergely mellett éveken keresztül a csúcson tartották a Debrecent! Abban a Lokiban nagyon jó légiósok játszottak! Vukasin Polekszics szerintem az NB1 egyik legjobb kapusa volt, Dragan Vukmir, aki a Fradiban és az MTK-ban is komoly karriert épített magának, de a Loki aranykorszakából is bőven kivette a részét, a középpályán ott volt Ronald Habi (kevesekben van meg ma az a habitus, ami nála meg volt, muhaha…), s azok a csatárok… Igor Bogdanovic, Kerekes Zsombor, Ibrahime Sidibe, Bojan Brnovic, Mario Sumudica meg az a targoncás Adamo Coulibaly, aki néha ugyan a frászt hozta ránk, a helyzetkihasználását néha kritizáltuk, de mégiscsak ő szerezte a második legtöbb gólt Loki mezben…

Középen Brnovicot ünneplik a társak, jobb szélen Vukmir, bal középen Sidibe, aki ránk se bagózik, Leandro de Almeida...

Erős Károly, aki az ebben az írásban szereplők többségével ellentétben nem légiósként érkezett a Kárpát-medence ezen szegletébe, ellenben újpesti legenda volt, a közelmúltban ezt nyilatkozta: „A külföldiek nem érzik át, mit jelent az Újpest mezét viselni, nem kötődnek a klubhoz. Zsoldosok, akik csak a pénzért jönnek ide, és ugródeszkának, átmeneti lehetőségnek tekintik a csapatot. Biztos vagyok benne, a drukkerek is szívesebben látnák a magyar fiatalokat a pályán.” Ebben biztosak lehetünk, meg abban is, hogy rengeteg olyan légiós játszott idehaza és játszik ma is, aki egy egyeneset nem tudott rúgni a labdába, de hogy kicsit jobb kedvre derítsem az Újpest szurkoló olvasókat, nem kezdem el sorolni az elmúlt húsz év átigazolási baklövéseit… (Ne legyünk igazságtalanok: olyan zsoldosokat is napestig tudnánk mondani, akiknek a ferencvárosi ténykedésük nem volt egy sikertörténet, kezdve a sok angollal az előző évtized végén, a klub egyik legsötétebb korszakában…) Ellenben elmondom, hogy a szerb válogatott Marko Dmitrovics, aki a Magyar Kupa győzelemmel végződő 2013/14-es szezonban az Újpest kapusa volt, sikeres Eibarban eltöltött esztendők után idén nyáron a Sevillába igazolt, igaz, inkább a kispadjára, de Sevillában én is szívesen kispadoznék – ilyen egy igazi szerbátültetés, bocsánat ezért a rémgyenge poénért… Enis Bardhi neve hallatán talán néhány lila-fehér szurkoló szeme könnybe lábad: bizony, az ő esetében még fradistaként is azt mondom, hogy jó, hogy Magyarország számára ugródeszka lehetett. A Levantéban egész jó kis pályafutást rittyentett magának, szabadrúgásaitól rettegett egész Hispánia…

A minap visszatért az Üllői útra Muhamed Besic, aki szerintem Bardhi mellett az elmúlt évtized legjobb légiósa volt Magyarországon. Mondom ezt annak ellenére, hogy egyszerre játszhatott és varázsolhatott az Üllői úton a máltai André Schembri (mindkét válogatott gólját ellenünk szerezte 2006-ban, mekkora troll már – nála már csak az a nagyobb troll, aki aztán ide is hozta focizni…) és Marek Heinz (a cseh játékos maradhatott volna több időt nálunk…), az ecuadori Cristian Ramirez, Joseph Paintsil, aki azzal a forgatással az évtized „táncbemutatóját” tartotta Fiola Attilával szemben (igaz, a fehérvárinak azóta már Eb gólja is van, a ghánai meg soha nem is fog pályára lépni azon a tornán. Vagy ki tudja, ha Izrael és Azerbajdzsán tartozhat Európához a nemzetközi válogatott tornák selejtezőin, talán Ghánát sem kell még leírni…), Davide Lanzafame, aki Kispesten nagyobb király volt, de egyetlen ferencvárosi éve is jól sikerült számára és az a Leonardo, aki még levezetni sem tudott rendesen hazánkban, hiszen az egykor a Feyenoord-dal UEFA kupát nyerő brazilnak speciel egy középszerű légiós, az akkor éppen Győrben henteskedő Marek Strestik kb. kettétörte a lábát – és ezzel maradék pályafutását is. (És igen, ez a poszt sem ér véget egy 10 soros, túl zsúfolt mondat nélkül…)

Davide Lanzafame, a meg nem értett - vagy a meg nem hallott zseni? :)

Voltak problémás külföldiek is. Közéjük tartozott például az előbb már említett Lanzafame, aki képes volt első kispesti érájában ölre menni egy tizenegyesért csapattársával, Leandro Martinezzel de nem a magatartása miatt szerették Újpesten Mbaye Diagne-t sem, aki talán éppen emiatt maradt csak egyetlen évet a Megyeri úton, pedig az ő magyarországi pályafutásában több lehetett volna – persze nem bánom, hogy csak egyetlen Derbit döntött el... Ha már Újpest: Dusan Vasiljevics szintén a jobb légiósok közé tartozott, hiányzik minden riporter rémálom duója, a középpályás Obinna Nwobodo és Vincent Onovo, sajnálom, hogy a nagy Eden és Thorgan öccse, Klyian Hazard nem futott be még fényesebb karriert hazánkban és nekik köszönhetjük Loic Negót is, mert ők hozták Magyarországra – a Chelsea elleni bombagólja a Vidiben, az állampolgársági eskü, az Izland elleni pótselejtezős gólja és az Eb szereplése pedig immár történelem… Egyébként ahogy néztem: jelenleg tizennégy légiósa van az Újpestnek, de csak az egyaránt régóta Magyarországon futballozó Branko Pauljevic és Nikola Mitrovic, valamint a váratlan megoldásokra képes támadó Giorgi Beridze azok, akik szerintem közülük megütik a magyar szintet. És ezt nem azért mondom, mert nem az Újpestnek szurkolok: ez a játékoskeret nyolc forduló után még nem nyert meccset és utolsó az NB1-ben úgy, hogy tavasszal megnyerték a Magyar Kupát és a nyáron még nemzetközi meccseket is vívtak… (Tavaly a Diósgyőrnek is ez volt a problémája: a már meglévő 14 vendégmunkása mellé a téli szünetben szerzett még nyolcat és 21 (!!!) légióssal zúgtak ki az első osztályból…)

A Hazard fívérek - Klyian a bal szélen...

Muszáj külön bekezdést szentelnem a MOL Fehérvár csapatának, akik szintén nagyot mentek kikukázott légiósok terén az elmúlt évtizedben, de ne hallgassuk el, hogy voltak óriási üzleteik is! Például a portugál Marco Caneira nemzetközileg is elismert játékos volt, s honfitársa, s Filipe Olivera is hozta, amiért szerződtették, vagy talán még többet is. Juan Calatayud Spanyolország jobb kapusai közé tartozott, fehérvári színekben 59 meccséből 29-en nem kapott gólt – ez bámulatos statisztika. Jogos lehet a kérdés: jöhet-e valami jó El Salvadorból? Hát jött! Arturo Alvárez! Asmir Suljics már az Újpestben sem volt rossz, s megismerkedtünk egy szerb testvérpárral is. Marko Scsepovics statisztikája önmagáért beszél (114 meccsen 47 gól és 29 gólpassz), ezek után a kistesónak, Stefan Scsepovicsnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja – de A két Lottiban is az volt a szép, mikor a testvérek egymásra találtak… A legnagyobbat Fehérváron kétségkívül Danko Lazovics szólta, aki 80 meccsen 34 gólt és 29 gólpasszt szerzett – miatta érdemes volt Fehérvár meccsre  menni, bár sokszor színészkedéseivel is ellopta a show-t… Nehezen kezelhető volt a pali, voltak sztárallűrjei, mondjuk neki volt is mire büszkének lennie…

Itt éppen Ronaldinhóval barátkozik a Vidi egykori kapusa, Calatayud...

 Problémás játékosa egyébként volt a Fradinak is, pedig ha tudja Joseph Paintsil, milyen sikeres esztendők köszöntenek az Üllői útra, talán nem menekül el fejvesztve… De ő minden követ megmozgatott, hogy ne kelljen tovább Budapesten futballoznia, sőt, mint kiderült, a kora körül sem stimmelt minden – egy orvosi lelet szerint nem 20, hanem 30 éves volt Joshi barátunk, ami azért nem elhanyagolható különbség… Egyik személyes kedvencemet sem hagyhatom ki a felsorolásból: Luiz Felipe Ventura dos Santos, akinek a nevét sohasem láthattad így leírva: Felipe, aki a Kisvárda kapusa volt és a Nemzeti Sport a szezon legjobb játékosának is megválasztotta! Szerintem nagyon jó kapus volt, egy showman, aki sajnos idővel mindent bekamuzott, csak hogy megszabaduljon szeretett hazánktól. Még vissza is vonult azért, hogy elhúzhasson innen, aztán a hírek szerint Brazíliában folytatta a karrierjét. Kár érte, kiváló ügynök volt.

És végül néhányan azok közül, akik otthonra leltek nálunk: a brazil Leandro de Almeida végül csak hozzászokott a hóhoz (muszáj volt neki, a „megszoksz vagy megszöksz” elvből ő előbbit választotta, de csupaszív játékát Szombathelyen, Debrecenben, a Fradiban és a válogatottban is értékelték), Nemanja Nikolic ötszörös gólkirály (három különböző országban!) és kétszeres Eb résztvevő, Stopira, bár a haja piros, a Zöld-foki szigetek válogatottjában játszik (viszont immár kilenc éve a MOL Fehérvárt szolgálja – ki tudja, hány néven futott azóta az együttes…), Somália tett ugyan egy kitérőt, de rájött, hogy neki itt a helye, Dorde Kamber tavasszal vonult vissza, s bár Diósgyőrben, Győrben és Zalaegerszegen is rajongtak érte, klublegenda Kispesten vált belőle (2008 óta játszott Magyarországon), az elpusztíthatatlan Ivan Lovric meg egy rövid kecskeméti kitérőt leszámítva tíz éve szolgálja a Honvédot. Könnyű lenne azt mondani, hogy nem kellettek máshová… De örülök, hogy itt voltak, vannak. És örülök annak, hogy szövetségi kapitányunk, Marco Rossi is megvetette a lábát Magyarországon. Nem kötelező udvariasság a részéről, hogy otthon érzi ő magát nálunk – az Eb-re a magyar Himnuszt is megtanulta. Apró gesztusnak tűnik, de egy ország szíve dobban együtt vele. Ne adj Isten, sikertelen vb selejtezők után sem juthat eszébe senkinek, hogy nélküle talán jobb lenne nekünk…

Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, de megpróbáltam rangsorolni az elmúlt évtized 10 legjobb idegenlégiósát hazánkban! (Akik időközben magyar válogatottak lettek, őket nem vettem számításba!) Lehet vitatkozni, s kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre, listátokra is!

10. Marco Caneira (portugál, Mol Fehérvár)

 9. Kylian Hazard (belga, Újpest)

 8. Cristian Ramirez (ecuadori, Ferencváros)

 7. Felipe (brazil, Kisvárda)

 6. Davide Lanzafame (olasz, Honvéd/Ferencváros)

 5. Joseph Paintsil (ghánai, Ferencváros)

 4. Tokmac Nguen (norvég, Ferencváros)

 3. Danko Lazovic (szerb, Mol Fehérvár)

 2. Enis Bardhi (észak-macedón, Újpest)

 1. Muhamed Besic (bosnyák, Ferencváros)

Marco Caneira a fiatal Cristiano Ronaldóval is együtt játszott a portugál válogatottban, de karrierje fénypontja alighanem a fehérvári álomszerződése volt... :)

 Látszólag ez az írás nem szól semmiről, csak egy szubjektív nosztalgia. Valóban, szívesen írtam volna az itt felsorolt közel 80 játékos helyett kétszer ennyi magyar fiatalról, akik dobtak a magyar bajnokság színvonalán… De lássuk be: a jobbtól tanulni nem szégyen – ha tényleg jobb, akitől tanulhatunk! És itt kell feltenni a kérdést: biztos, hogy jobb valaki attól, hogy külföldi? És vajon jelent-e számukra bármit is ma Magyarországon élni, játszani, a magyar embert kiszolgálni, szórakoztatni? Vagy maradi az aradi 13, akik éltek és haltak, harcoltak Magyarországért? Sajnos túl sok a tucatlégiós ma is – már-már sokk. Mihelyst sikerül évente kitermelni egy-egy Sallai Rolandot, Szoboszlai Dominikot és Szalai Attilát, rendben leszünk, de addig marad az import áru. Ezen vagy dühöngünk, vagy kezdünk valamit a magyar utánpótlás-képzéssel. Esetleg leülünk a tévé elé Paks meccset nézni és örülünk Nagy Gergely védéseinek, Szabó János önfeláldozó mentéseinek, Bognár István csodás meglátásainak (erről jut eszembe: megérdemelne ő is egy esélyt a válogatottban…) és Sajbán Máté góljainak. Bognár Gyuri támadófociját jobb nézni, mint őt hallgatni az m4Sport stúdiójában: felőle Christian Eriksen akár ott is maradhatott volna az Eb-n a koppenhágai gyepen, élő egyenes adásban ágált a drámai finn-dán meccs folytatása mellett… Preferálja inkább ezt az őszinte, nyílt sisakos támadójátékot, az jobban áll neki…

Köszönöm a kimondhatatlan és leírhatatlan nevű Abdoulaye Diabynak, hogy ihletet adott ehhez a nosztalgiához. Kedvenc játéka alighanem az itt a piros, hol a piros - szerencséje van, mert mindig ő nyer... További szép eltiltásokat kívánok – lehetőleg határainkon túl…

"De spori, legalább a huszadik percig várhattál volna..."