Ritkán látható gólparádét hozott a 2024/25-ös Bajnokok Ligája sorozat Barcelona – Internazionale elődöntős párharca. És nem csak az egyik meccs. Nem az volt, hogy egy lagymatag első meccs után megszórták magukat a fiúk a visszavágón. Itt mindkét találkozó elképesztően látványos, gólokban gazdag, és ami különösen fontos, drámai volt. Sokan minden idők legjobb elődöntős párharcának nevezték a Barca – Intert, és hát lehet benne igazság. Én viszont felültem a nosztalgiavonatra, és az elmúlt 26 évből, amiről emlékeim vannak, megkerestem azokat a BL párharcokat, amikor csak úgy kapkodtuk a fejünket! Ti melyik meccsekre emlékeztek vissza legszívesebben?

INTERNAZIONALE – BARCELONA: 7-6 (2025)

Kezdjük a legfrissebbel! Az Inter úgy utazott el Barcelonába, hogy az utóbbi 3 tétmeccsén gólt sem rúgott, mindhármat elveszítette, az átlagéletkora a nyugdíjkorhatár környékén mozgott, és több kulcsembere is sérüléssel bajlódott. Legyünk őszinték: minden a Barcelona mellett szólt. Ehhez képest már fél perc után sarokkal szerzett gólt Marcus Thuram, kellőképpen megadva a mérkőzés alaphangját. Aztán a legmogorvább kinézetű futballista szavazáson jó esélyekkel induló Denzel Dumfries akrobatikus góljával alig több, mint 20 perc után már 2-0 volt. A Barcelona nem az a csapat, amelyik megijed kétgólos hátrányban, ezt ebben a szezonban nem egyszer bizonyították, már a szünetre egált mutatott az eredményjelző: Lamine Yamal rúgott egy újabb „icipici” gólt (mert ő csak olyat tud…), a Lewandowskit pótló Ferran Torresé volt az egyenlítés. Ám a vezetést a szünet után újra az Inter szerezte meg, Dumfries használta ki, hogy a Barcelona védelmének és kapusának nem a szögletek kivédekezése a legerősebb fegyvere… Mindössze egy percig vezettek az olaszok: Raphinha bombája a kapufáról Sommer hátára, onnan meg a kapuba hullott. Bemelegítésként 3-3. A visszavágó ennél csak szegényebb futballt hozhat, és kevés gólt látunk majd. Hát persze. Ahogyan azt Móricka elképzelte.

A Real Madrid futballistái két estére biztosan Inter mezbe bújtak... :)

Az Inter szerezte meg a vezetést, nem sikerült a lesre állítás, a világbajnok Lautaro Martinez begurította Denzel Dumfries labdáját, aki a párharc során összesen két gólt és 3 gólpasszt jegyzett. Az első félidő legvégén hosszú VAR-ozás után büntetőt kapott az Inter, amit Hakan Calhanoglu bevágott – lélektanilag a legrosszabb pillanatban kapott gólt a Barcelona, de foglalkoztak ezzel Katalóniában? 15 perc sem telt el az újrakezdés óta, és Erik Garcia, valamint Dani Olmo góljaival már újra döntetlen volt. Sőt, a 87. percben Raphinha is betalált, a párharc során először vezetett a Barcelona, majdnem a legjobbkor! Hogy lefőtt volna a kávé az Inter számára? Én azt hittem, innen már nincs visszaút az olaszoknak, de volt még csavar a történetben. A 37 éves belső védő, Francesco Acerbi valahogy a kapu elé keveredett, és a 90+3. percben, élete első BL gólját szerezve hosszabbításra mentette a találkozót. Kétszer 3-3 egy BL elődöntőben. Az ember ilyen futballt szeretne többet látni. És nem olyat, amilyet a legtöbbször kap. Láttunk már olyan Chelsea – Liverpool 180 percet, amin mindössze egy gól született, és azt is vitatják, mert nem biztos, hogy az a liverpooli lövés áthaladt a gólvonalon… Itt ilyen gondok nem voltak. Itt gond csak az volt, hogy ez a Barcelona az eredményre ráülni nem tud. Jose Mourinho beparkolta volna a buszt, Josep Guardiola lenyelte volna a labdát – Hans-Dieter Flick génjeiben ez a mentalitás nincs benne. Ebbe a paliba bele van kódolva, hogy menni kell tovább – játszani, szórakoztatni. És ez teszi szimpatikussá ezt a fickót. És tulajdonképpen ez okozta a Barca vesztét is… A 17 éves Lamine Yamal ahelyett, hogy levitte volna a labdát a szögletzászlóig, próbált volna kiharcolni egy szabálytalanságot vagy bedobást, ellőtte azt, így az olaszoknak volt még esélyük támadást indítani. Ha okosabban játszik a Barcelona, az Inter nem egyenlített volna ki a ráadás perceiben.

A hosszabbításban az Inter aztán meg is nyerte a meccset, komoly védelmi hibát használt ki a 99. percben David Frattesi, aki egy körrel korábban a Bayern München ellen is betalált. Innen már nem jött vissza a Barcelona, de sokat elárul a játék képéről és minőségéről, hogy az a Yann Sommer lett a mezőny legjobbja, aki hármat, két meccsen pedig hat gólt kapott. Ha nem ő véd, vagy nem így véd, ez az Inter sosem jutott volna be a BL döntőbe. A 114. percben, Yamal szinte tökéletes tekerésénél védte a legnagyobbat – alighanem az év egyik legnagyobb kapusbravúrja volt! Pikáns lett volna Luis Enriquét a Barca ellen látni (legutóbb vele nyerték meg a sorozatot éppen 10 éve!), és Ousmane Dembélé miatt is izgalmas lett volna a PSG – Barca finálé (a francia kivirágzott Párizsban, Barcelonában nagyon nagy csalódást okozott, pedig mekkora reményekkel érkezett az éppen a PSG-hez igazoló Neymar helyett…), de a francia csapat az Interrel játszhat története első BL trófeájáért. Ezt a szívós olasz csapatot nekik sem lesz könnyű két vállra fektetniük!

REAL MADRID – MANCHESTER CITY: 6-5 (2022)

A 2021/22-es BL szezon volt az, amikor a Real Madrid futballistái magukra tetováltathatták (volna) a Kowalsky meg a Vega zenekar slágerének címét: Lehetetlen nincs. Vagy refrénjét: „Eleve lehetetlen a lehetetlen.” Máig megmagyarázhatatlan, ahogy ez a csapat visszaküzdötte magát a PSG, a Chelsea és a Manchester City ellen is, többször is, vesztes állásból és letargiához közeli állapotból. Annak idején erről írtam hosszabban, érdemes felidézni azokat a meccseket (csak röviden címszavakban: Messi kihagyott tizenegyese, Donnarumma kapitális hibája, Modric külsővel adott gólpassza, Courtois emberfeletti bravúrja – minden más megtalálható IDE KATTINTVA.)

Foglalkozzunk most csak a ManCity elleni csörtével. Pep Guardiola addig még mindig nem tudott felülni a szaúdi angolokkal (muhaha…) Európa trónjára, pedig már nem először próbálta meg összevásárolt brigádjával – spoilerezni fogok: nem ebben a szezonban sikerült neki… Pedig minden álomszerűen indult: 11 perc után 2-0 az angoloknak, De Bruyne és Gabriel Jesus a gólszerzők. A 33. percben, némiképp a semmiből szépített a Real Madrid: az okkal sokat szapult Ferland Mendy gólpasszát Karim Benzema váltotta gólra. A második félidőben erődemonstrációt tarthatott volna a City, de nem tudta padlóra küldeni a madridiakat: Phil Foden góljára Vinicius Junior, Bernardo Silva találatára a sorozat későbbi gólkirálya, Karim Benzema válaszolt, így Guardiola tanítványai mindössze egy gólos előnyt gyűjtöttek, és 4-3-ra nyertek. A Real Madrid ebben a szezonban nem először, és hát nem is utoljára bizonyította szívósságát, és azt, hogy ha kell, a szerencsével is barátságot ápol… A madridi visszavágón sokáig semmi nem utalt arra, hogy erre utólag különösen emlékezetes párharcként fog bárki visszatekinteni. Gyömöszölték egymást a csapatok, de gólt a 73. percben láttunk először. Azt Rijad Mahrez szerezte, és mivel ő az égszínkékek mezét viselte, a Santiago Bernabeu stadion népe elcsendesedett. A rendes játékidő vége előtt Jack Grealish ajtó-ablak ziccert rontott. Lezárhatta volna a meccset a ManCity. Helyette kapott kettőt a 90. és a 90+1. percben, a csereként érkező Rodrygo-tól. Hihetetlen, de a Madrid ezt a párharcot is megmentette – aztán a hosszabbításban Benzema berúgta a harmadik gólt is büntetőből, és bejutottak a döntőbe.

A Liverpool elleni finálé már kevesebb drámát hozott, a jobban játszó Pool kihagyta a helyzeteit, Thibaut Courtois a nagy meccsekre mindig nagyon felszívja magát, ezúttal is a mezőny fölé nőtt. Bár ez a kiesés alighanem fájdalmas volt Manchesterben, egy évvel később sikerült visszavágni, a hazai 0-4-hez hasonló pofonokat mostanában csak a Barcelona szokott mérni a Real Madridra. (Abban az évben lett a ManCity végül Európa és a világ koronázott királya.) Egyébként klasszikussá vált kettejük párharca: az elmúlt 6 évből ötször összekerült az egyenes kieséses szakaszban ez a két együttes – a Real Madrid háromszor, a City kétszer jutott tovább. Emlékezetes, hogy tavaly egy 3-3 és 1-1 után büntetőkkel, Manchesterben vívta ki a továbbjutást a Madrid, idén pedig egy szárnyaszegett, már az alapszakaszt is épphogy túlélő, pocsék formában lévő City-vel találkozott az akkor sem kirobbanó erejű, de még több fronton is harcban álló Real Madrid és jutott tovább, meglehetősen simán, kettős győzelemmel, 6-3-as összesítéssel (a visszavágón Kylian Mbappé mesterhármast rúgott…).

LIVERPOOL – BARCELONA: 4-3 (2019)

A Barcelona nem először búcsúzott nyert helyzetből BL elődöntőben, persze, ami 2019-ben történt velük, az valószínűleg megismételhetetlen lesz. Már épült Jürgen Klopp csodálatos csapata, az előző évben BL döntőt vívtak és veszítettek a Real Madriddal szemben, a támadósorukban tökéletesen működött Szalah Sadio Manéval és Roberto Firminoval, a védelemben ott volt az elnyűhetetlen Virgil Van Dijk, a kapuban pedig lecserélték a lyukas markú Loris Kariust a világ egyik legjobbjára, Alisson Beckerre. Mégis, szerintem kevesen merték volna az angol csapatot esélyesnek kikiáltani a Barcelona elleni elődöntő előtt. A katalánok is ki voltak éhezve már a nemzetközi sikerre, a 2015-ös BL győzelmük óta zsinórban az Atletico Madrid, a Juventus és az AS Roma állta útjukat – utóbbi csapat 1-4 után gurított hármat a katalánoknak. Legalább ekkora bravúrra volt szüksége a Liverpoolnak – és a Barca bebizonyította, hogy bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba… A Barcelona akkor is jó erőkből állt: a kapuban Ter Stegen, középen ott volt Busquets Rakitic és Vidal mellett, elöl pedig Messi mellett ketten is volt klubjuk ellen támadhattak: Philippe Coutinho és Luis Suarez is csodás éveket töltöttek a Mersey partján. A Liverpoolban az akkori alapcsapatból Roberto Firmino és az akkori csapatkapitány, Jordan Henderson a kispadon kezdtek, aztán mindketten beálltak – utóbbi a jelenleg a Ferencvárosban a játékpercekért küzdő Naby Keita helyére, aki megsérült. Szabálytalanságokkal és Barca fölénnyel indult a meccs, ami a félidő derekán már vezetésben is realizálódott: Luis Suarez szerezte a Barcelona első gólját. A második félidőt intenzíven kezdte a Pool, James Milner és Szalah lövésénél is nagyot mentett Ter Stegen. Gólt mégis a katalánok rúgtak: Lionel Messi pályafutása egyik legkönnyebb gólját szerezve alakította 2-0-ra az állást. Minden idők egyik legjobbja aztán bebizonyította, hogy ennél nehezebb gólra is képes. Miután a Liverpool akkori verőembere, Fabinho sokadik szabálytalanságára végre besárgult, Messi meglehetősen messziről beverte a szabadrúgást – ha két Alisson úszik a levegőben, ez a labda akkor sem biztos, hogy meglett volna… A 81. percben 3-0.  A végén Sadio Mané és Arturo Vidal „barátkozott” még kicsit, majd a ráadás perceire beállt Ousmane Dembélé, aki a neki jutott 4 percben két gólt is rúghatott volna, de mindkét esetben borzasztóan suta megoldást választott. Messi elterült a földön a 3-0 után. Talán ő is érezte, az a negyedik gól vitte volna végleg padlóra a Liverpoolt.

Bár, hogy őszinte legyek, sok előjele nem volt annak, hogy az angolok ezt meg tudják fordítani. Az még egy nagyon jó Barcelona volt, a Liverpool csapatának két legveszélyesebb játékosa, Szalah és Firmino viszont nem játszhattak a visszavágón! Ott volt viszont Alexander Arnold, aki az odavágót a kispadon ücsörögte végig, és Divock Origi, aki végig peremember volt liverpooli pályafutása során, de amikor gólt lőtt, az mindig nagyot szólt! Főszereplővé lépett elő az elődöntő visszavágóján, és aztán, nem árulok el nagy titkot, továbbment a Pool, betalált a Tottenham elleni fináléban is! Nem hiszem, hogy gyakran állt fel a Liverpool a Shaqiri, Origi, Mané támadó trióval, míg a Barcelona a visszavágón is a legerősebb kezdőcsapatot küldhette pályára. Henderson szép csel után lőtt, Ter Stegen, bár nagyot védett, Origi elé tenyerelte a labdát, aki nem teketóriázott, a tátongó üres kapuba gurított – 7 perc után máris vezetett a Pool! Az első félidőben több gól nem született, de változatos volt a játék – talán a Barcelona közelebb állt az egyenlítéshez. A félidőben Wijnaldum váltotta Robertsont, és ez döntő tényező volt a párharc végkimenetelét illetően – ki gondolt vajon erre előzetesen? Aztán alig több, mint két perc alatt két gólt szerzett a holland, aki egyébként sosem a gólerősségéről volt híres – előbb Trent-Alexander Arnold lapos beadását vágta be a kapus segítségével (bár erős lövés volt, szerintem védhető lehetett volna), majd Shaqiri átadására érkezett tökéletes ütemben és Cristiano Ronaldós magasságokból fejelt gólt. Bár voltak helyzetei a Barcelonának, innen már nem lehetett azt a magabiztosságot érezni, hogy ezt a párharcot behúzzák. Pláne, amikor megkapták a negyediket, ami nem kicsit volt megalázó rájuk nézve. Születtek emblematikus gólok a futballtörténelemben, szerintem ez a gól is fennmarad az idők végezetéig. Shaqiri sétált elvégezni a szögletet, amikor a sarokrúgást kiharcoló Alexander Arnold a labdaszedő fiútól gyorsan megkapott labdával elvégezte azt, középen érkezett Origi üresen, a rendezetlen Barcelona védelem azt sem tudta, hol van. Trent-Alexander Arnold bámulatos zsenialitását, helyzetfelismerését dicséri ez a gól, és én Real szurkolóként örülök neki, hogy idén nyáron Madridba költözik és habfehérbe öltözik, érthetetlennek tartom azt a szitokáradatot, gyűlöletcunamit, pfújolást, amit a Pool szurkolóitól kap. Rengeteget adott ő ennek a klubnak. Elég csak ezt a meccset feleleveníteni… Azért említsük meg Origit is: együtt élt a játékkal, látta Trent szándékát, és hát gyönyörűen felvarrta a labdát, Piquének esélye sem volt azt kifejelnie. A Barcelona ettől a góltól padlót fogott, pedig, mivel akkor még élt az idegenben lőtt gól szabály, egy apró találat is elég lett volna, de abból a párharcból egy ilyen visszavágó után nem juthatott tovább más, csak a Liverpool. Az idei Inter – Barca, ha mindkét meccs intenzitását, góljait nézzük, persze, kiemelkedik, de ez az elődöntő sem a kevésbé felejthető kategória, főleg a megmagyarázhatatlan katalán összezuhanás miatt.

TOTTENHAM – AJAX: 3-3 (2019)

Ugyanebben az évben rendeztek egy Tottenham – Ajax elődöntőt is, amiről talán kevesen hitték, hogy sokat lehet majd beszélni. Pedig hát… Az egy nagyon erős Ajax volt, ahol olyan fiatalok bontogatták a szárnyukat, mint a kapus Onana, a középhátvéd De Ligt, a középpályán Frenkie de Jong, elől meg például a szerb Dusan Tadics. (Mondjuk ő már rég nem volt fiatal...) Ez az Ajax korábban megdöbbentően, mondhatni bántóan simán leiskolázta és búcsúztatta a címvédő Real Madridot és a Cristiano Ronaldóval turbósított Juventust is, nem meglepő módon a sorozat egyik titkos esélyévé lépett elő. Velük szemben meg ott volt az örök lúzer Tottenham, ahol a két klasszis, Harry Kane sérülés, Son Heung Min meg sárga lapos eltiltás miatt még csak pályára sem léphetett, és akik egyébként  a negyeddöntőben egy szenzációs párharcban a Manchester City-t ütötték ki, egy hazai 1-0-s győzelem után egy idegenbeli 4-3-as vereséggel – érdemes felidézni ezt a meccset is röviden. 21 perc után már 3-2 volt az állás: 4. percben City gól, a 10. percben a Tottenham vezet, aztán egy perc múlva egyenlítés, majd fordítás. Az utolsó félórára ráfordulva már kettővel mentek Guardioláék, de mivel csak eggyel nyertek, a Tottenham ment tovább (a 94. percben VAR-ozás után elvették azt a gólt, ami a City továbbjutását eredményezte volna…) Az elődöntős párharcban Londonban kezdtek a csapatok; a Tottenham kapuját a világbajnok Hugo Lloris védte, a támadósorban helyet kapott Dele Alli, Fernando Llorente és Lucas Leiva (micsoda névsor…), a középpályán meg ott volt a korábbi Ajax játékos, Christian Eriksen. A mérkőzést az Ajax 1-0-ra megnyerte, Donny van de Beek 15. percben szerzett góljával. Nem volt különösebben felejthetetlen a meccs. Formalitás a hollandiai visszavágó, innentől simaliba.

Ezt az érzést erősíthette, hogy De Ligt korai góljával már kettővel mentek összesítésben a hollandok, aztán Ziyech találatával 3-0-ra. 45 perc és a Van Gaal-féle 95-ös, BL győztes csapat után újra BL döntőbe jut az Ajax! Talán már ők is elhitték, mire nagyon gyorsan bilibe lógott a kezük. Son már játszott a visszavágón, de nem ő lopta el a show-t: Lucas Leiva az 55. és az 59. percben is betalált. Még nem állt továbbjutásra a Tottenham, de legalább ezen a meccsen kiegyenlítettek. Türelmesen csordogált a mérkőzés, aztán eljött a dráma: a 90+6. percben Lucas Leiva megrúgta a harmadik gólját is – BL döntőbe jutott a Tottenham úgy, hogy a párharc utolsó negyedét háromgólos hátrányból kezdte. Minden kalapemelést megérdemel ez a bravúros, bár nem biztos, hogy megérdemelt fordítás (az Ajaxnak mindkét meccsen volt kapufája és összességében jobb csapatnak tűnt), ami a Liverpool – Barcelona árnyékában maradt, de ne bánjuk, hogy egyszerre két ilyen párharccal ajándékozott meg bennünket az Élet.

LIVERPOOL – AS ROMA: 7-6 (2018)

A Liverpoolnak nem a Barcelona elleni volt az egyetlen emlékezetes BL elődöntős párharca – bár amennyire a katalánok elleni első meccs után rutinmunkának tűnt a visszavágó, úgy érezhette magát a páholyban a Liverpool is az AS Roma elleni visszavágó előtt. 2018. április 24-én érkeztek a „farkasok” az Anfieldre, és hogy mennyire voltak éhesek a sikerre, jelzi, hogy egy körrel korábban a Barcelonát ejtették ki úgy, hogy a visszavágón háromgólos hátrányt dolgoztak le. (Volt már róla szó, hogy a Barcelona egy évvel később szerencsésen belelépett még egyszer ugyanebbe a folyóba… De ezt mindig jó leírni…) A 2018-as Liverpool – AS Roma párharc arról híres, hogy ugyanannyi gólt hozott, ráadásul ugyanúgy 7-6-os összesített eredménnyel, mint az idei Inter – Barcelona csörte. Bár talán kevesen voltak, akik ilyen forgatókönyvre számítottak… A Liverpool ugyanis alig 70 perc után 5-0-ra vezetett az odavágón: Salah és Firmino dupláztak, Mané is betalált – akkoriban ez a támadótrió felvette a versenyt a BBC néven ismert, madridi Benzema, Bale, Cristiano Ronaldo hármassal… Aztán a hajrában Jürgen Klopp csapata kicsit kiengedett, a rómaiak pedig Dzeko és Perotti révén betaláltak kétszer. 5-2 lett a vége, hiába kozmetikáztak az eredményen az olaszok, szerintem senki nem gondolt arra, hogy ebből még izgalmas visszavágó lehet. Akkor sem, ha éppen az AS Roma bizonyította be egy körrel korábban, hogy mínusz háromról is vissza lehet jönni…

Az AS Roma kapuját Alisson Becker védte, aki a következő szezonban már Liverpoolban repkedett a gólvonal előtt, nyert BL-t, majd bajnokságokat és lett a világ legjobb kapusa – de most még megszórta későbbi kenyéradója… Rajta kívül Edin Dzeko volt a csapat sztárja, meg a nyugdíj kérelmét már előkészítő Daniele De Rossi, de ott volt az együttesben a fontos gólokat szerző görög védő, Manolasz, a később a Leverkusenben kiteljesedő Patrick Schick, a belga Radja Nainggolan, a tehetsége alapján neki szánt pályaívet soha be nem futó Cengiz Ünder, valamint a félelmetes szabadrúgásairól is híres, legszebb éveit a Lazióban és a Manchester City-ben töltő Aleksandar Kolarov is. Mégsem gondoltuk azt, hogy ez az AS Roma Európa 4 legjobb csapata közé tartozik. Kispadján ráadásul az az Eusebio di Francesco ült, aki egészen eddig nem sokat hallatott magáról. A túloldalon ekkor már csak egy jó kapus hiányzott, és Van Dijk mellé egy tökéletes társ, aki, elismerve érdemeit, nem a horvát Dejan Lovren volt, hanem előbb Joel Matip, majd Ibrahima Konaté.

Simone Inzaghi Jose Mourinho nyomdokain...

Igazából azzal, hogy Sadio Mané már a 9. percben megszerezte a vezetést Rómában, a visszavágó is formalitássá silányult: bár James Milner öngóljával gyorsan egyenlített a hazai csapat, Wijnaldum még a szünet előtt újra vezetéshez juttatta az angolokat. A második félidőben Edin Dzeko gyorsan egalizált, és ezután nagyon sokáig nem történt semmi. Ha a hazaiak hamarabb kapcsolnak, megszorongathatták volna a Pool-t, Nainggolan a 86. percben vezetést, szerzett, majd a 90+4. percben értékesített egy tizenegyest is, de egy gól még hiányzott volna nekik a hosszabbításhoz. Pedig mekkorát szólt volna, ha mindkét meccsen 5-2-es hazai győzelem születik! A Liverpool ezt szó szerint kiszenvedte, hogy aztán kapusa bakijai miatt ekkor még elbukja a Bajnokok Ligája finálét. Érdekes, és nem emlékeztem rá, hogy a Liverpool keretében ott volt két feltörekvő fiatal angol csatár, Danny Ings és Dominic Solanke, akik a nagy hármas mellett kevés sót ettek meg, de később a Premier League meghatározó csatáraivá váltak – előbbi legjobb éveit a Southamptonban töltötte, ahol kimagasló gólszámokat hozott, jelenleg a West Ham kispadján ücsörög,  utóbbira meg főleg a Bournemouth csapatából emlékezhetünk, ahol egy szezont még Kerkez Milossal is együtt játszott, de idén már a Tottenhamben igyekezett feledtetni Harry Kane-t. Nem állítom, hogy sikerült neki, de ez nem csak az ő hibája volt…

Ebben az írásban a legemlékezetesebb elődöntőkről szerettem volna írni, de röviden néhány korábbi, negyed – és nyolcaddöntős párosítást is meg kell, hogy említsek.

A Barcelona – PSG (6-5) nyolcaddöntőt, aki látta, nem felejti 2017-ből. A franciák 4-0-ra lemosták a Barcát az odavágón, Angel di Maria és Edinson Cavani örömjátékát hozta az a meccs. Aztán Unai Emery végtelenül gyáva taktikája végül öngyilkosságnak bizonyult. Igaz, 0-3 után Cavani még visszahozta a meccsbe a párizsiakat, de aztán az utolsó 10 percben kaptak még hármat. Szerintem továbbra sem létezik, hogy így szétessen egy csapat, nem tudom, tiszta volt-e ez a meccs. Mindenesetre a Barcelona egy körrel később felébredt, mert a Juventus kiverte őket a nyolc között…

Ugyanebben az évben volt egy Monaco – Manchester City (6-6) nyolcaddöntő is. Manchesterben 5-3-ra nyertek az angolok: volt 1-0, 1-2, 2-3, majd végül 5-3. Bár jó volt az City (ott volt De Bruyne, David Silva, Leroy Sané, Kun Aguero például), de a Monaco feltörekvő titánjai ellopták a show-t: Fabinho, Bernardo Silva, Radamel Falcao és főleg Kylian Mbappé. A visszavágón az AS Monaco 3-1-re győzött, és több idegenben lőtt gólnak köszönhetően továbbment, sőt, a 8 között a Borussia Dortmundot kettős győzelemmel búcsúztatták, és csak a Juventus állította meg őket a 4 között. Na, az a Monaco szerintem jobb volt, mint az egy évvel későbbi Róma…

Nagyot ugrunk az időben. Volt nagyon gólszegény Chelsea – Liverpool párharc is (mindössze egyetlen gól, azt is sokáig vitatták…), de 2009-ben 7-5-ös negyeddöntőjük is! A Liverpool az Anfielden már a 6. percben vezetést szerzett Fernando Torres góljával, de a Chelsea fordított, és 3-1-re nyert: Braniszlav Ivanovics duplázott, a harmadik gólt Didier Drogba lőtte. A visszavágó szürreális meccset hozott. Az első félidőben 2-0-ra vezetett a Pool (Fábio Aurélio és Xabi Alonso góljaival), tehát közel került a továbbjutáshoz. A második félidőben előbb gyorsan kiegyenlített, majd a vezetést is megszerezte a Chelsea (Drogba, Alex és Lampard), majd két perc alatt fordított a Pool (Lucas Leiva és Dirk Kuyt), végül Lampard egyenlített. 4-4 lett a vége. A Chelsea jutott tovább, és a Barcelona ellen emlékezetes körülmények között, Iniesta utolsó percekben lőtt bombagóljával esett ki a 4 között. A következő ősszel a Liverpool kétszer összecsapott a Debrecennel a BL csoportkörében, de azok nem voltak ilyen gólgazdag meccsek (ha jól emlékszem, mindkétszer az angolok nyertek 1-0-ra.)

2004-ben volt még két izgalmas elődöntő. A címvédő AC Milan 4-1-re verte a Deportivo La Corunát, majd a Riazorban kikapott 4-0-ra. Carlo Ancelotti edzői munkájának egyik legnagyobb maflását kapta, amit maximum az idei Barcelona elleni zakók múlhatnak felül… Vagy inkább alul... Abban a Milánban Dida védett, a védelem tengelyében Nesta és Maldini voltak, középen Seedorf, Pirlo, Gattuso és Kaká mozgatták a szálakat, elől Sevcsenko, Inzaghi és Tomasson támadták a kaput – ja, és BL címvédők voltak. A Deporból egyedül Walter Pandiani és Valeron voltak igazán nagy nevek. Ez kétségtelenül a szív diadala volt, a Milánnak viszont vérciki!

Ugyanebben az évben a Real Madrid is csúnyán megégette magát a Monacóval szemben, a perzselés jelentős részét ráadásul exjátékosa, Fernando Morientes végezte el rajtuk. A Real Madrid 4-2-re megnyerte a hazai meccset (na de milyen játékosok góljaival: Helguera, Zidane, Figo és Ronaldo találtak be…), aztán Raúl góljával Monacóban is vezettek, tehát összességében már három gól volt az előnyük. Az első félidő legvégén jött egyenlítés aztán feltámasztotta a hazaiakat, és 3-1-re nyertek. Ludovic Giuly duplázott, Morientes mindkét meccsen rúgott egyet, és ez elég volt a Casillast, Roberto Carlost, Figót, Raúlt, Zidane-t, Ronaldót és az első meccsen még David Beckhamet is bevető, világválogatottként csődöt mondó Real Madrid ellen.

Isten éltesse a közelmúltban 50. születésnapját ünneplő David Beckhamet!

Apropó Beckham és Real Madrid. Utolsó felgöngyölített párharcom főszereplői is ők. 2003-ban rendeztek egy nagyon sokak által várt Real Madrid – Manchester United negyeddöntőt. Döntőnek is beillett volna ez a párosítás. Látva, hogy a Juventus és az AC Milan minden idők leggyatrább fináléját játszották egymás ellen, biztos sokan elfogadták volna helyettük ezt a két csapatot. A Realban ott voltak az előbb említett sztárok – kivéve Beckhamet, aki ekkor még Angliában játszott, olyan társak mellett, mint Rio Ferdinánd, Ryan Giggs, Paul Scholes vagy éppen Ruud van Nistelrooy, aki később egyébként szintén áttette Madridba a székhelyét Manchesterből. 49 perc után Raúl duplájával és Figo góljával 3-0 volt az állás, Nistelrooy azonban gondoskodott arról, hogy maradjon izgalom a visszavágóra. 1-3-ról indulhatott a manchesteri meccs. Az Unitednak nem nagyon volt esélye a továbbjutásra, mert a Real Madrid háromszor szerzett vezetést – a brazil Fenomén, Ronaldo mesterhármasával. Előbb Van Nistelrooy találatával, majd Ivan Helguera öngóljával egyenlítettek az angolok, majd miután David Beckham beszállt a kispadról, ő egyenlített harmadszor – és a 85. percben megrúgta a győztes gólt is. Ekkor vezetett először a párharc során a United, de mégis, egyetlen gól választotta csak el a továbbjutástól. Ronaldo és Beckham nagy napját hozta ez a meccs, de ez a párharc arra is jó volt, hogy kiderüljön, miért volt Raúl gyermek – és ifjúkorom kedvenc labdarúgója.

Egyre kevesebb az ezekhez hasonló párharc, de jól esett most visszaemlékezni rájuk! Köszönöm, ha velem tartottál ezen az utazáson!

Az új formátumú Bajnokok Ligája első kiírásának célegyenesébe érkeztünk, íme, jön az Arsenal – PSG és a Barcelona – Internazionale elődöntő! Lássuk a medvét!

Paris Saint-Germain: Más utakon indultak el a BL győzelem felé…

Van annak valami bája, hogy a PSG ott van a 4 között a Bajnokok Ligájában, míg Mbappé Real Madridja nincs… A franciák éveken keresztül csak álmodtak arról, hogy tényezők lesznek Európában, hiába játszott náluk egyszerre Mbappé, Messi, Neymar, Sergio Ramos, és még jó néhány világklasszis, annyi sikerélményük volt Európában, mint Aurelio tiszta hangja a Nagy Duettben. A sikert nem lehetett megvásárolni! Mbappé hosszú, nagyjából 3 évig tartó, szappanoperába illő huzavona után tavaly nyáron végre eligazolt Párizsból, ráadásul ingyen, és ekkor sokan azt vizionálták, a katari projekt végre az elemeire hullik majd. Ősszel sokáig semmi nem utalt arra, hogy ez nem így lesz, volt január végén egy PSG – ManCity roncsderbi (muhaha…), ami arról volt hivatott dönteni, a párizsiaknak marad-e esélyük a legjobb 24 közé kerülésre. Azt a meccset kétgólos hátrányból megnyerték 4-2-re, és talán ez a meccs volt számukra a szezon fordulópontja. (Mert hogy előtte a BL újonc Gironát egy peches öngóllal még ugyan megverték, de aztán sorrendben kikaptak az Arsenaltól, az Atletico Madridtól és a Bayern Münchentől is, szóval finoman fogalmazva is égett a ház...)

A francia ligában egészen előző hétvégéig veretlenek voltak (az a Nice verte meg őket, ráadásul Párizsban, amelyik ősszel kikapott a Fraditól – csak szólok…), a hazai kupában is bejutottak a döntőbe, a BL-ben pedig, miután a playoff kör házirangadóján 10 gólt vertek (!!!) a jobb sorsra érdemes Brestnek, angol napokat tartottak, és a minap Premier League-t nyerő Liverpoolt, aztán az Aston Villát is eltakarították az útból, hogy aztán a 4 között is egy brit rivális várjon rájuk. A Pool-t konkrétan lefutballozták a pályáról az odavágón, Alisson Becker élete mérkőzésén védett, és a hajrában, ahogy az lenni szokott, a semmiből kaptak egy gólt, így melegnek tűnt az a pite a visszavágón, az Anfielden. A visszavágón korán ledolgozták a hátrányukat, onnantól pedig gyömöszölte egymást a két csapat – végül tizenegyespárbaj döntött a franciák javára. Egy esély volt a fejre állásra a szezon addigi legjobb csapata ellen, de Donnarumma, Dembelé, Nuno Mendes, Vitinha és a többiek nem így gondolták: előzetesen senki nem számított arra, különösen a Liverpool és Mohamed Szalah addigi formáját látva, hogy ebből a párharcból a franciák győztesen jöhetnek ki. Meglepő volt ez a forgatókönyv, ám korántsem érdemtelen: a PSG bebizonyította, hogy nem csak az unalmas francia ligában képes jól és eredményesen futballozni. (Erről a párharcról, főleg liverpooli oldalról megközelítve korábban már írtam, most legyen elég ennyi.)

A legjobb nyolc között az ellen az Aston Villa ellen jöhetett páros meccs, aminek a kispadján egy bizonyos Unai Emery ült. Igen, ő volt az edző Párizsban akkor, amikor 2017-ben 4-0 után máig megmagyarázhatatlan módon (szerintem ordas nagy bundával) kikaptak 6-1-re Barcelonában, és kiestek. Most az ellentétes utat járta be a birminghami csapattal: igaz, a párharc első gólját ők szerezték, de aztán a visszavágó első félidejében már 1-5 is volt összesítésben, amikor elkezdték a felzárkózást. A párizsi 1-3 után otthon 3-2-re nyert a Villa, a hajrában akár össze is jöhetett volna a bravúros hosszabbításra mentés, de a PSG megérdemelten jutott tovább. Hogy miért? Mert övék a jobb csapat!

Elég félelmetes statisztika, hogy a hétvégi zakó előtti utolsó 33 meccsükből mindössze egyet, a Liverpool elleni odavágót veszítettek el. Nincsenek olyan kaliberű sztárok a keretben, mint az elmúlt bő 10 évben Ibrahimovic, Beckham, Cavani, Thiago Silva, Di Maria, Mbappé, Neymar, Sergio Ramos és Messi voltak. Igen, nekik nem sikerült a PSG-vel Bajnokok Ligáját nyerniük. A jelenlegi keret sem nyert még, sőt, még csak az elődöntőben jár, amire tavaly is képes volt. De számomra egyértelmű, hogy a jelenlegi játékosállomány és futballfilozófia szimpatikusabb és szerethetőbb, mint a korábbi, amikor csak vették csillagászati áron a nagy neveket, s közben a francia bohócligán kívül Európában még csak véletlenül sem csurrant-cseppent semmi. Talán már a klub katari elnöke, Nasser Al-Khelaifi is elgondolkodott azon, hogy hagyja a fenébe az egészet, de ez most végre egy virágzó projekt lehet. Egy új kezdet. Ne értsen félre senki: nem leszek PSG szurkoló. A címerüket nem varratom magamra. PSG mezt nem veszek a fiamnak. De ez nem az a csapat, amit szívből lehetett utálni. Persze, sokan vannak, akik még mindig csak a szűnni nem akaró pénzcsapot látják ebben a klubban. És azért ebben a csapatban is van néhány klasszis. Gianluigi Donnarumma kétségtelenül közéjük tartozik, bár az ő játékában a potyagól is nagyon benne van. Ousmane Dembelé élete idényét futja, minden sorozatot figyelembe véve 32 gólja és 10 gólpassza van a szezonban. És persze az sem baj, ha a középpályán van egy Vitinhád, vagy egy Fabián Ruizod, aki tavaly Eb győztes lett a spanyolokkal, és még mindig érzi a lábában a boogie-t. A legnagyobb sztár a télen érkezett: Khvicha Kvaratshelia nélkül is jó eséllyel megszerzi az olasz bajnoki címet a Napoli, így lehet, egyszerre két országból kaphat aranyérmet. Ha ehhez rögtön hozzátesz még egy BL győzelmet is, aligha fogja bánni, hogy már januárban dobbantott Nápolyból – az egykori bálvány, „Kvaradona” mezeit csak úgy égették a szurkolók a dél-olasz városban… A sikeredző, Luis Enrique érdemei is elvitathatatlanok, aki elődjeivel ellentétben bátran mert nyúlni a fiatalokhoz: Warren Zaire-Emery és Desire Doue 19, Joao Neves 20, Bradley Barcola és Nuno Mendes mindössze 22 évesek. Mind a jövő emberei, de már most kulcsjátékosok. A csapatkapitány, Marquinhos 30 éves, ezzel ő a rangidős a keretben, mindenki más fiatalabb nála. Jó a csapat korösszetétele, viszont az éles párharcokhoz még szükségük lehet rutinra, ezért nem egyértelmű esélyesei az elődöntőnek. Viszont érdekes: az elmúlt 7 szezonban szent tehénként tisztelt, 175 bajnoki, 42 Bajnokok Ligája, 35 francia kupa gólt szerző, világbajnok, klasszis Kylian Mbappé eligazolása kell ahhoz, hogy BL győzelemre esélyes csapatról beszéljünk. Vagyis ilyen az, amikor a legjobb játékosod a gátja az eredményességnek…

Arsenal: Kifizetődő türelem, de gólvágó kerestetik…

Hogy nem adom oda előre a Bajnokok Ligája trófeáját, vagy legalábbis a finálét a PSG-nek, az azért van, mert lesz egy ellenfele is az elődöntőben, az Arsenal személyében. Az Arsenal nagyon régen, még a 2008/2009-es szemeszterben járt ilyen magaslatokon, akkor a Manchester United verte meg őket oda-vissza az elődöntőben. A kapuban Almunia védett, a középpályán a fiatal Cesc Fabregas irányított, a támadósorban meg ott volt Robin van Persie, Emmanuel Adebayor és Theo Walcott. Nem ma volt, és alighanem az United szurkolók is legszívesebben telesírnák a párnájukat, ha eszükbe jutna az ő akkori kezdőcsapatuk: Van der Saar, Rio Ferdinand, Vidics, Cristiano Ronaldo, Rooney és a többiek… Az elmúlt másfél évtizedben a gyűlölt városi vetélytárs Tottenham, az AS Roma és az AS Monaco is többször járt BL elődöntőben, mint az Arsenal. Na de véget értek a szűkös esztendők: az Arsenal teljesen megérdemelten van ott idén Európa legjobb 4 csapata között. Mondom ezt Real Madrid szurkolóként: aki a címvédő és BL rekorder csapatot olyan természetességgel és könnyedén söpri el az útból, ahogy azt a londoniak tették, nem kérdőjelezhetjük meg, felnőttek a feladathoz. Persze, nem lesz könnyű dolguk a párizsiak ellen. De talán az Arsenalnál is megjött az étvágy és érzik a vér szagot: miután már matematikailag is biztossá vált, hogy nem lehetnek bajnokok, és a harmadik helyre meg valószínűleg nem fognak lecsúszni, akkora az előnyük, az egyetlen cél, amiért még küzdhetnek idén, hogy valamiképp bejussanak a döntőbe.

Az Arsenal évről évre tudatosan építkezik, Mikel Arteta megkapta a türelmet. Emlékezzünk, milyen szedett-vedett társaságot vett át az akkor ideiglenesen irányító, korábbi klubikon Freddie Ljungbergtől 2019 decemberében, a covid által beárnyékolt szezont a 8. helyen zárta az együttessel – 45 ponttal a bajnok Liverpool mögött… Még a Wolverhampton, a Tottenham és a Leicester is megelőzte őket… Azóta sok víz lefolyt a Temzén, és a legutóbbi két évben már a Manchester City fő kihívójává váltak a Premier League-ben. Ebben az évben szintet léphettek volna a City gyengélkedése miatt, de idén is be kell érniük az ezüstéremmel – ám a Bajnokok Ligájában kárpótolhatják magukat és a szurkolóikat.

A legnagyobb problémát a szezonban a sérülések jelentették, illetve egy klasszis középcsatár elférne a keretben. David Raya személyében végre találtak egy konzisztensen jól védő kapust, aki előtt szinte tökéletes munkát végzett egész szezonban a William Saliba – Gabriel duó, utóbbi viszont sérült, és biztosan nem állhat a szakmai stáb rendelkezésére. Nem csak az ő kiesése okozhat komoly fejtörést: Riccardo Calafiori, Jorginho, Kai Havertz és Gabriel Jesus is maródi, és ebben a szezonban már aligha léphet bármelyikük is pályára. De legalább Bukayo Saká felépült és készen áll – ő három hónapot hagyott ki, de már fokozatosan kapja a játékperceket, és a madridi visszavágón, miután előbb kihagyott egy büntetőt, rúgott is egy szép gólt. Sok múlik rajta, de azért nem minden! Mikel Merino hamis kilencesként nagyon fontos gólokat lőtt már a szezonban, Leandro Trossard a háttéremberből lépett elő főszereplővé, Declain Rice már nem csak a mezőnymunkája miatt dicsérhető (a világ legjobb kapusának két ilyen szabadrúgásgólt verni, hát nem is tudom…), Martin Odegaard alázata, munkabírása és játékintelligenciája továbbra is lenyűgöző, ráadásul két 18 éves fiatal is berobbant az Arsenalba: Myles Lewis-Skelly és Ethan Nwaneri, akikben szintén nagy potenciál van, de ez a megelőlegezett, muszájból jött bizalom valószínűleg a sérüléseknek is köszönhető. Mindenesetre ezt az Arsenalt én nem tartom esélytelennek a döntőbe jutásra, már pedig, azt hiszem, erre előzetesen, a szezont megelőzően nem sok szurkolójuk számított.

Internazionale: rossz előjelek után tündérmese?

PSG-Arsenal meccs nincs a korábbi emlékeim közt, viszont nagyon is jól emlékszem a 2010-es Barcelona – Inter csörtére, amin a világ akkori legjobb klubcsapatát, az előző, majd a következő évben is BL-t nyerő Barcelonát, illetve annak futballját megfojtotta Jose Mourinho, aki akkor még méltó volt a saját maga által kreált, a szerénységet még csak hallomásból sem ismerő Speciel One jelzőre. A portugál volt az első, aki megtalálta az ellenszert Pep Guardiola játékára. A milánói 3-1-es győzelem után a visszavágón nagyon sokáig emberhátrányban játszott az Inter, de csak a hajrában rúgott egy gólt Piqué, ez pedig kevés volt a továbbjutáshoz. (Ki ne emlékezne arra a gusztustalan jelenetre, amikor Busquets az arcába temetett kezéből kipillantva, csalfa mosollyal győződik meg arról, hogy Thiago Mottát kiállította a játékvezető. Nem Dante mesterműve, de isteni színjáték volt ez is…)

Az az Inter abban az évben triplázott, az idei viszont már biztos nem fog, sőt, néhány nap leforgása alatt sok minden elúszhat Milánó kék-fekete felében. Zsinórban három vereséget szenvedett el az Inter. Mindhárom rangos ellenféllel szemben történt. A Bologna egy hosszabbításban lőtt ollózással verte meg a bajnoki címvédőt, a városi vetélytárs AC Milan a kupa elődöntőjének visszavágóján nyert meglepően simán (0-3), míg a vasárnapi rangadón hazai pályán a Roma ellen is alulmaradt. (A csak beugró szerepet vállaló Claudio Ranierivel 18 meccse veretlen az AS Roma, egyes fogadóirodák szerint ő az egyik legnagyobb esélyese a pápaválasztásnak… Ez persze csak vicc…) Három meccs rúgott gól nélkül, így készülni a Barcelona ellen. A katalánokat nem csak azért nem verhetik meg rúgott gól nélkül, mert ez a futball törvényszerűsége (micsoda elcsépelt mondás: ha nyerni akarsz, gólt kell rúgnod!), hanem, mert a Barcelona szinte biztosan be fog találni, amilyen támadósoruk van… És így nem bazírozhatnak két 0-0-ra és büntetőrúgásokra.

Az Interre nem csak a gyatra formája miatt vár nehéz 180 (vagy annál több) játékperc, hanem a keret átlagéletkorának összetétele miatt is, ami a legkevésbé sem ideális. Ha a PSG-t dicsértem a fiatalok beépítése miatt, a San Siróban már nem csak a szurkolók használják a stadion melletti rámpákat és mozgássérült wc-ket: többen a nyugdíjkorhatárt tapossák már a kezdőcsapatból… Az még hagyján, hogy Yann Sommer a kapuban 36 éves. Láttuk, Buffon közel a negyvenhez, hogy védett, és Manuel Neuer, aki nagyjából Sommer kortársa is a világ élvonalához tartozik még. De a védelemben az elég sokat használt Francisco Acerbi például már 37 éves, Matteo Darmian pedig 35. A középpálya két kulcsfigurája a 36 éves Henrikh Mkhitaryan és a 31 éves Hakan Calhanoglu. A kulcsjátékosok közül Federico Dimarco a legfiatalabb a maga 27 évével, az átlagéletkor 27 és 30 év között van a csapatban. Képzeljük el a szituációt, amikor majd Lamine Yamal Acerbivel fut versenyt. Vagy inkább el se képzeljük… Két kulcsjátékosuk ráadásul sérült is: Denzel Dumfries és a szezonban 17 gólnál tartó Marcus Thuram kihagyja a szezon legfontosabb meccseit. Nem sok minden szól az Inter mellett: gyatra forma, öregedő játékosok, fontos hiányzók, megállíthatatlannak gondolt ellenfél… De sokszor az ilyen helyzetekből születnek a legszebb tündérmesék! Simone Inzaghi szerintem remek edző, ne feledjük, hogy az előző körben a Bayern Münchent búcsúztatták. Lautaro Martinez volt a bajorok hóhéra, az ő személyében van egy nagyon éles fegyverük, őt kell elsősorban megállítaniuk. És Dimarcót, Calhanoglut, valamint Barellát. És ne felejtsük el, hogy a szezon egyik legjobb kapusa, Sommer is náluk véd! Bárhogyan is: vízválasztó és sorsdöntő napok előtt áll az Inter!

Barcelona: Senki nem várta tőlük, de megcsinálhatják!

Az esélyesség terhe nem az Inter vállát fogja nyomni, de ez a Barcelonát nehezen tudom elképzelni, hogy megbénítaná. Viszont van egy játékelem, amire mindenképp érdemes lesz figyelnie a katalánoknak. A Celta Vigo ellen a 98. percben ugyan sikerült nyerni egy büntetővel, de 3 kontragólt is benyelt a Barca, már pedig az Inter egyik (egyetlen???) veszélyes fegyvere a kontrajáték lehet. Hans-Dieter Flick magas védelmi vonalat húz meg csapatainál, hogy már a saját térfelén megállítsa az ellenfelet, és labdát szerezzen, de ebben bizony benne van a mögéjük berúgott labdák veszélye, amikkel az Inter szélvészgyors játékosai (mint például Federico Dimarco) megindulhatnak. Nicolo Barellától és Hakan Calhanoglutól remek labdákra lehet számítani. Az Inter mindössze 5 gólt kapott az idei BL sorozatban, ebből hármat a legutóbbi Bayern München elleni meccseken. Igaz, ilyen félelmetes támadósorral még nem néztek szembe Acerbiék. Legjobb támadósor játszik a legjobb védelem ellen. De a Barcelona is nélkülözni fogja leggólerősebb játékosát: Robert Lewandowski is a legrosszabbkor sérült meg. Persze, félteni nem kell őket, mert a két szélen Raphinha és Lamine Yamal is Aranylabdás formában futballoznak. Volt olyan év, amikor az Aranylabda szavazás első három helyén Messi, Xavi és Iniesta végeztek, ha nem vigyáznak, idén Lewa, Raphinha és Yamal kerül majd a dobogóra… A Barca egész évben mutatott intenzitása miatt az utolsó mérkőzéseken már elfogytak a gólok, és a Dortmund elleni hazai 4-0-s győzelem után Németországban kellett egy öngól ahhoz, hogy ne kelljen izgulniuk a hajrában. A bajnokságban 89 rúgott gólnál tart a Barcelona, a Robert Lewandowski, Raphinha, Lamine Yamal, Ferran Torres négyes ebből 56 gólt vállalt magára; minden tétmeccset figyelembe véve, csak ők négyen, 101 (!!!) gólt lőttek! 

Ezek olyan számok, mint amit a Messi, Suarez, Neymar trió hozott! Lewandowski és Raphinha konkrétan egymással küzdhetnek a Bajnokok Ligájában a gólkirályi címért, előbbi 11, utóbbi 12 gólos. A lengyelt mennyien leírták már 36 évesen, hihetetlen, milyen jó formában van – szinte az apja lehetne Lamine Yamalnak, aki 17 évesen már 47 tétmeccsnél jár a szezonban, amiken 14 gólt és 18 gólpasszt adott már. Raphinha nagy reményekkel érkezett Leedsből, de Xavinál egy vicc volt, pár napja lenyilatkozta, hogy tavaly majdnem eligazolt Szaúd-Arábiába, de Flick kihozta belőle a vadállatot. Ferran Torres úgy tart 10 bajnoki és összesen 17 gólnál, hogy konkrétan kiegészítő ember a csapatban. 1564 játékpercnél tart, és nagyjából, mint Böde Dani, úgy termeli a gólokat. És akkor a középpálya fiatal csillagairól, mint Pedri, Marc Casado, Fermin Lopez és Dani Olmo még nem is beszéltünk… Kapusposzton Wojciesny Szczesny szerintem minden kétséget eloszlatott, ami volt vele kapcsolatban. Szép történet az övé: friss nyugdíjasként tért vissza a gólvonal elé, mert Marc-André Ter Stegen újabb súlyos sérülést szenvedett, Inaki Pena meg első számú választásnak kevés. A lengyel ezt a harcot könnyen megnyerte, Flick bízik benne, és bár nem védett ő hibátlanul, voltak potyagóljai, összességében nem írhatok mást, mint hogy meghálálta a bizalmat. Az Arsenal, a Juventus, az AS Roma kesztyűseként nem sikerült, de a Barcelonával megnyerheti a Bajnokok Ligáját Szczesny – ez esetben lehet, még a szokásosnál is több cigaretta fog elmenni az ő számlájára. Hogy készen állnak - e erre, hamarosan megtudjuk, a hétvégi kupagyőzelem a Real Madrid ellen ugyanakkor biztos, hogy felspannolja őket, még akkor is, ha a 120 perces finálé rendesen éjszakába is nyúlt már. Alighanem az ünneplés is.

Hogy írásom végén azért valamiféle konklúziót is vonjak. Egy világverő Barcelona van kialakulóban, egy újabb aranygeneráció, szerintem ők be fognak jutni a döntőbe. Vagy nagyon meg fognak szenvedni, és Simone Inzaghi mourinhói magasságokba kerül… A másik ágon nehezebben veszem rá magam a tippelésre, és a szívemre hallgatok: az Arsenal jut a döntőbe. Szerintem összejön a 2006-os BL döntő visszavágója, az Arsenal – Barcelona finálé!

Végezetül egy kis játék! Összegyúrtam a 4 elődöntős csapat álomtizenegyét! Nem volt könnyű a rengeteg klasszis közül választani – de azért annyira nehéz sem…

David Raya (Arsenal)

Nuno Mendes (PSG) William Saliba (Arsenal), Jules Kounde (Barcelona), Federico Dimarco (Inter)

Hakan Calhanoglu (Inter)   Declain Rice (Arsenal) Pedri (Barcelona)

Ousmane Dembélé (PSG) Lautaro Martinez (Inter) Raphinha (Barcelona)

Akik csereként biztosan pályára lépnének ebben a DREAM TEAM-ben, és velük sem gyengülne ez a csapat: Yann Sommer (Inter), Achraf Hakimi (PSG), Fabian Ruiz (PSG), Nicolo Barella (Inter), Bukayo Saka (Arsenal), Khvicha Kvaratskhelia (PSG), Robert Lewandowski (Barcelona) és Lamine Yamal (Barcelona). (Lewandowski azért kispados, mert sérült, és a visszavágón sem biztos, hogy bevethető…)

Hogy tetszik ez az álomtizenegy? Ti mit vártok az elődöntőktől?

Jó szórakozást Mindenkinek! HALA MADRID! :)

Fáj a legutolsó két meccs, ettől még tény, hogy múlt csütörtök este nem akármilyen mérföldkőhöz érkezett a magyar labdarúgó válogatott: a Törökországban vívott Nemzetek Ligája playoff meccs volt története 1000. mérkőzése! Ez előtt a nem hétköznapi szám előtt én is fejet hajtok, és a legemlékezetesebb (nem feltétlenül a helyszínen átélt) válogatott meccseimmel emlékszem erre az ezresre az elmúlt 26 25 évből – sajnos időszűke miatt csak utólag, de ezt nézzétek el nekem! 12 meccs, és mindaz, ami körülvette, megspékelve gólszépségversennyel és álomcsapattal, ha már ezt az m4sport és a Nemzeti Sport is megtette. Fogadjátok szeretettel!

1. Magyarország – Olaszország: 2-2 (2000. szeptember 3.) 

Van néhány meccs, ami már dereng 1999-ből: emlékszem egy fájó vereségre hazai pályán Szlovákiától, vannak emlékeim egy borzalmas 0-0-ról a már akkor sem világverő Liechtenstein ellen, és megvan az angolok elleni 1-1 is, amin Hrutka János azt a gyönyörű szabadrúgásgólt lőtte David Seaman-nak. Ám történetünket kezdjük kétezerben. Alig két hónap telt el a belga – holland közös rendezésű Eb óta, és máris az Eb ezüstérmes olasz válogatott érkezett Budapestre, hogy velünk indítsa a 2002-es világbajnoki selejtezősorozatot. A Távol-Keleten aztán megfázott a Squadra Azzurra (ki tudná elfelejteni azt a csalás cunamit, amivel Dél-Korea az elődöntőig menetelt…), és a magyar fővárosban is takaréklángon égtek, pedig a kis híján Európa-bajnokságot nyerő (a franciák elleni aranycsatát csak aranygóllal elveszítő) olaszok közül ott volt Francesco Toldo, Alessandro Nesta, Fabio Cannavaro, Paolo Maldini, Francesco Totti, Alessandro Del Piero és Filippo Inzaghi is a kezdő csapatban! Utóbbit bánhattuk igazán, mert „a lesen született gólvágó” kétszer is beköszönt, de nálunk is volt egy duplázó „Inzaghi”, Horváth Ferencnek hívták. Akkor értékes pontnak tűnt, de később kiderült, semmit nem ért az olaszok elleni remi. Egyébként nem állt akkor rossz nevekből a Bicskei Bertalan vezette magyar válogatott: a Király Gábor – Korsós György, Sebők Vilmos, Mátyus János, Fehér Csaba – Lisztes Krisztián, Halmai Gábor, Illés Béla, Hamar István – Horváth Ferenc, Tököli Attila tizenegy kezdett, csereként a jelenleg a Fehérvár FC edzőjeként dolgozó Pető Tamás, valamint Dombi Tibor és Lendvai Miklós álltak be. Ez volt a 745. hivatalos válogatott meccs! A múlt héten meg az ezrediket és az ezeregyediket is lejátszottuk már… (A következő meccsünket Litvániában vívtuk, 6-1-re nyertünk, ekkor rúgta Sebők Vilmos védőként a mesterhármasát, amivel szeret előhozakodni az angol vagy a német bajnoki összefoglalókban…)

2. Magyarország – Németország: 2-5 (2001. augusztus 15.)

Miután a románoktól oda-vissza, de még Grúziában is kikaptunk, semmi esélyünk nem volt kijutni a 2002-es vb-re. Akkor ez még csak 16 éve volt álom, jövőre már 40 éve lesz… 2001 nyarán mégis volt miért pezsgőt durrantani: centenáriumát ünnepelte az MLSZ! A német válogatott játszott a magyarral, de szó szerint, mert az ünnepi hangulat hamar tovatűnt és előjött a nagy magyar futballvalóság: vár állott, most kőhalom, volt halálhörgés és siralom is… Nálunk az olaszok elleni kezdőhöz képest Pető Tamás és Korsós Attila voltak az új emberek, míg a kispadról beszállt a Németországban légióskodó Dárdai Pál és a korábban német bajnokságot nyerő Hrutka János – ellenben a másik oldalon olyan nevek léptek pályára, mint Oliver Kahn, Dietmar Hamann és Carsten Jancker, a kispadról meg beállt egy bizonyos Lars Ricken, Miroslav Klose és Oliver Bierhoff. Alakult már a 2002-es vb ezüstérmet szerző csapat, de azért ez így is csúnya volt. Hogy mégis megemlítem ezen a listán, annak egyszerű oka van: ez volt az első válogatott meccs, amit élőben láttam, édesapámmal és a testvéreimmel voltam a meglehetősen lepusztult régi Népstadionban. Szépíteni 0-4 után Tököli Attilának és Horváth Ferencnek sikerült, aztán, amikor a 90+1. percben megrúgtuk a másodikat, és már a meccs kommentátora, Faragó Richárd is elhitte, megússzuk két gólos zakóval, egy percre rá Bierhoff megrúgta az ötödiket…

Ebben a videóban nincs benne minden gól, de Vikidál Gyula Himnusz éneklése miatt muszáj volt ezt belinkelnem. Király Linda-díjas éneklés volt... :) Vagy az övé volt Vikidál-díjas, mert ez volt előbb...

3. Magyarország – Lettország: 3-1 (2003. június 7.)

Ekkor már nem Bicskei Bertalan irányított Arany Ászokos nyakkendőben és ingben (elég mulatságosnak fest így két évtized távlatából…) , őt Gellei Imre váltotta, akinek a vezetésével 2002-ben Svédországban értékes pontot szerzett Eb selejtezőn a csapat (1-1, az volt az a meccs, amit nem közvetített a tv, ha jól emlékszem – szégyen!), meg a spanyolok ellen volt egy barátságos meccs itthon, amin szintén 1-1-re végeztünk – Miriuta Vasile lőtte a gólunkat. Persze, volt egy fehéroroszok elleni megmagyarázhatatlan hazai 2-5 is, szóval annyira azért mégsem voltunk jók. Vágyálomnak tűnt a 2004-es Eb-re való kijutás, bár a papírforma szerint nem lettünk volna sansztalanok. Mondjuk ehhez oda-vissza verni kellett volna a később helyettünk kvalifikáló letteket, de csak „oda” sikerült… A védelem kicserélődött: immár Urbán Flórián, Dragóner Attila és Juhár Tamás játszott, a kapuban meg Végh Zoltán védett, már amikor képes volt rá. Előrébb Lőw Zsolt, Dárdai Pál és Lipcsei Péter is szerepet kapott, míg a Szabics Imre, Kenesei Krisztián duó támadta az ellenfél kapuját. Az orrunk alá főleg a visszavágón sok borsot törő Maris Verpakovskis révén a lettek kerültek előnybe, majd a második félidő elején a fiatal, és pár hónappal később a Stuttgartba üstökösként berobbanó Szabics Imre néhány perc alatt duplázott, és megfordította a meccset. (Első három válogatott meccsén 5 gólt szerzett, szerintem sokan hittük róla, hogy csatárklasszis lesz belőle. Nem lett az, de a pályafutása miatt így sem kell szégyenkeznie.) Juhár Tamást kiállította a játékvezető, de a hajrában Gera Zoltán elvarrta a szálakat. Osztálykiránduláson voltunk, emlékszem, hogy belelkesültünk ezen a meccsen, aztán bilibe lógott a kezünk, mert Lettországban negyedóra leforgása alatt kaptunk hármat (kettőt Verpakovskistól), majd a lengyelek ellen az utolsó selejtezős meccset is elveszítettük. Sovány vigasz, hogy a lettek aztán a halálcsoportban is hóhérok lettek (muhaha…) a portugáliai tornán: a németek ellen (akik a felkészülés során ugye Torghelle Sándor duplájával égtek otthon velünk szemben…) pontot szereztek, így őket sikeresen magukkal rántották a mélybe…

A videóból Gera passzát érdemes figyelni Szabics második gólja előtt. Micsoda zsuga volt az, Uramisten… 

Szerintem még mindig a legjobb hazai sportkommentátor Hajdú B. István!

4. Magyarország – Olaszország: 3-1 (2007. augusztus 22.)

2004-ben hiába játszottunk a brazilokkal és a németekkel is, nekem Lothar Matthäus egyik első meccse tetszett a legjobban: a Japán elleni 3-2-es győzelem alkalmával idegenlégiósok nem játszhattak, így csak NB1-es futballistával sikerült, 2-0-s előnyt elszórakozva, végül a 92. percben megnyerni a meccset: két újoncunk, Juhász Roland és Huszti Szabolcs is gólt lőttek. (Hát igen, a Huszti hiszti egy külön tanulmányt érdemelne, az ő pályafutásában sokkal több lehetett volna, válogatott szinten mindenképp. Kár érte, az elmúlt 20 év egyik legjobb magyar játékosa volt. Nem álltak tömegek sorban ezért a címért…) A meccset Zalaegerszegen játszották, a japán csapat kispadján is egy egykori világklasszis, Zico, „a fehér Pelé” ült. A Matthäus-éra lement különösebben emlékezetes momentum nélkül (bár Messi debütálása és egy perc utáni kiállítása is az ő idejében történt, bár neki ehhez, valljuk be, sok köze nem volt…), majd a Bozsik Péter – Détári Lajos kettős ténykedése idejekorán, a máltai 1-2-vel véget ért. Abból a csapatból többen is feketelistára kerültek: Király Gábor 3, Dárdai Pál másfél, Szabics Imre közel öt évig nem volt válogatott, míg Fehér Csaba ezután már csak egyetlen félidőt kapott címeres mezben, azt is Erwin Koemantól, aki jól ismerte őt Hollandiából. De előtte Várhidi Péter volt az aktuális kapitány, aki látványos fiatalításba kezdett. Neki is egyetlen igazán emlékezetes meccs adatott, sajnos az is barátságos találkozó volt: a friss világbajnok olaszokat páholtuk el 2007 nyarán. Erős csapattal érkezett Itália: ott volt a kezdőcsapatban a legnagyobb sztárok közül Gianluigi Buffon, Fabio Cannavaro, Alessandro Nesta, Andrea Pirlo, Luca Toni és Alessandro Del Piero is. Nálunk éppen fiatalítás zajlott, a csapatépítés jegyében szegény Fülöp Márton védett, Juhász Roland párja Vaskó Tamás volt a védelem tengelyében, a középpályán a hamar elfelejtett Vass Ádám is játszott, meg az a Filkor Attila is, aki ma már a Budafok sportigazgatója, és akkor úgy tűnt, belőle is lehet valaki, na meg Dzsudzsák Balázs, akinek az volt a 2. válogatottsága, de először kezdett a nemzeti csapatban. A második félidő elején egy szerencsétlen góllal hátrányba kerültünk, de az utolsó félórában szétcincáltuk az olaszok védelmét. Különösen Fabio Cannavaro érezhette magát kellemetlenül, aki friss Aranylabdásként nem tudta néha, milyen rendezvényen van, Gera Zoltán és Priskin Tamás is bohócot csinált belőle egy-egy gól előtt. Léderer Ákos kommentátor azt mondta (mit mondta, üvöltötte…), hogy „Cannavaro ezt a napot egy életre meg fogja jegyezni”, hogy ez valóban így van-e, nem tudom, de hogy nem sokszor szívatták meg ennyire pályafutása során, abban egészen biztos vagyok. A harmadik gól előtt nem kicsit volt lépéselőnyben Gerához képest, aki úgy csúszott be, hogy a labda nála maradt, Fabio meg kibucskázott kb. a büféig. Zseniális volt, aztán az önzetlensége is, hogy nem ő akarta befejezni mindenáron az akciót. Gera Zoltán Európa-szintű klasszis volt! A második gólnál Priskin verte át egy csellel, és csak tizenegyest érően tudta felrúgni az olasz védő. Az első gólt Juhász Roland verte be egy nem hétköznapi mozdulattal.   A góljainkat Juhász Roland, Gera Zoltán és Feczesin Róbert szerezték. Hiába volt barátságos találkozó, aki látta ezt a meccset, soha nem feledi!

Erős Fradi kontingens: Böde, Gera, Dibusz...

5. Finnország – Magyarország: 1-2 (2010. október 12.)

Ugrunk egy nagyot az időben, Várhidi Pétert az 1988-as Eb győztes holland Erwin Koeman követte a válogatott kispadján, aki Matthäushoz hasonlóan nem váltotta meg a világot külföldi edzőként, egykori világklasszis labdarúgóként. (Manapság testvére, Ronald Koeman segédedzője a holland válogatottnál, ez a szerepkör jobban fekszik neki…) Majd jött Egervári Sándor, aki több mint 3 évig húzta a kispadon. Koeman a 2010-es vb előtt távozott, utolsó két meccsen összehozott 1-9-es gólkülönbsége akkor sem tűnik szépnek, ha az a német, holland páros törölte fel velünk a padlót, amelyik a dél-afrikai vb-n néhány héttel később ezüst és bronzérmet szerzett… Sanyi bácsira úgy emlékszünk a 2013 őszi bukaresti 0-3 és az amszterdami 1-8 után, mint bukott edzőre, és hát sajnos a vége tényleg nagyon csúnya lett, de menetközben voltak figyelemre méltó eredményei. Ha nagyon csapnivaló munkát végzett volna, biztos nem hagyják ennyi ideig dolgozni… 2010 őszén San Marinót 8-0-ra oktattuk – életemben nem láttam ennél nagyobb gólkülönbségű magyar győzelmet, tudom, korábban nem ritkán születtek hasonló eredmények. Emlékszem, a budapesti Központi Szemináriumban néztük a meccset, és milyen sokra hivatottnak tűnt ekkor a Szalai Ádám – Rudolf Gergely páros, akik ketten együtt 5 gólt lőttek. Szalai Ádám első gólját szerezte a válogatottban – rögtön egy mesterhármassal indított. Végül 26-ig jutott a számláló. A negyedik gólját néhány nappal később a finnek ellen szerezte Helsinkiben, nagyon fontos találat volt. Elhúzta a labdát a rosszul kimozduló Jussi Jääskeläinen mellett, majd higgadtan a kapuba gurított. A finnek a hajrában sajnos egyenlítettek, és már mindenki a lefújást várta, amikor Elek Ákos gondolt egyet, az általa lefülelt és megszerzett labdával elindult elindult a saját tizenhatosától, majd a legjobb ütemben passzolt Dzsudzsák Balázs elé, aki kilőtte a hosszú alsót – a 94. percben. Nagy győzelem volt ez, és rég nem látott esélyünk mutatkozott a 2012-es Eb-re való kijutásra. És még ezt is tudtuk fokozni!

6. Magyarország – Svédország: 2-1 (2011. szeptember 2.)

A 2011-es évünket talán még Marco Rossi is megtapsolta volna: 11 meccs, 7 győzelem, mindössze 3 vereség, 23-12-es gólkülönbség, egész pofás teljesítmény – a 12 gólból kilencet Hollandiától kaptunk… Nem ért semmit végül a relatíve bravúros év, pedig még a svédeket is megvertük hazai pályán – ellenük bőven volt elszámolnivalónk, mert az elmúlt években többször is utolsó pillanatos, szívszaggató, álmokat összetörő, szutyok vagy éppen szépségdíjas Ibrahimovic gólokkal vertek meg minket. Hajnal Tamás gyorsan kihagyott egy büntetőt, de a sok év után reaktivált Szabics Imre még az első félidőben megszerezte a vezetést. A svédek kiegyenlítettek, de a meccs a miénk lett: Priskin Tamás gyönyörű passzát Rudolf Gergely gólra váltotta, aki így ezen a meccsen gólt lőtt és gólpasszt adott. Ezen a találkozón felbuzdulva, és mert volt még esélyünk a pótselejtezős hely megszerzésére, megszerveztem a kispapok főduktoraként, hogy kimenjünk a finnek elleni meccsre. Mivel akkorra sajnos a többi meccs nem alakult úgy, ami nekünk kedvezett volna, már gyakorlatilag tét nélkül játszottunk egy bűnrossz 0-0-t a finnekkel, ahol Király Gábor volt csapatunk legjobbja… A svédek legyőzéséből hosszú távon nem tudtunk építkezni, de legalább elhittük: ők is verhetők, még Zlatanostul is! A 2012-es évünk csendesebb volt, kevesebb meccsel, de belefért egy bravúros törökverés: Koman Vladimir, Gera Zoltán és Szalai Ádám góljaival fektettük két vállra a nálunk már akkor is többre taksált, Hamit Altintoppal, Nuri Sahinnal és Emre Belözogluval felálló török válogatottat. Bár az Egervári-korszak keserű véget ért 2013 októberében, én köszönöm neki mindazt, amit a válogatottért tett, és megpróbálok a szépre emlékezni!

7. Magyarország – Norvégia: 2-1 (2015. november 15.)

2014-nek Pintér Attilával a kispadon vágtunk neki, de már az első tétmeccs után útilaput kötöttek a talpára – az észak-írek ellen hazai pályán veszítettünk. A dánok elleni stadionavató meccsen májusban én is ott voltam a lelátón Debrecenben, de a 2-2-nél sokkal fontosabb volt, hogy Gulácsi Péter bemutatkozott a válogatottban – látjuk, ezt is Pintér mesternek köszönhetjük. Ha ideiglenes kapitánynak is, de megérkezett Dárdai Pál, akit jobban vártunk, mint a karácsonyt – rögtön egy bukaresti pontszerzéssel (Dzsudzsák Balázs szabadrúgására Hrutka János is csak csettinthetett…), de ő nem maradhatott a végtelenségig, pár meccs után visszarendelte a Hertha, ahol a Bundesliga csapat edzője volt…), s helyébe érkezett az utánpótlásban dolgozó német Bernd Storck. Ő is a románok ellen debütált (zárt kapus 0-0, a stadionon kívül szurkoltunk, életemben először és utoljára volt könnygázas élményem, a rendőrök kicsit túl spirázták a szerepüket…), majd egy sikertörténetnek kevés jóindulattal nevezhető selejtezősorozat végén megcsíptük a 3. helyet a csoportban, ami az akkori lebonyolítás szerint már pótselejtezőt ért. A norvégok ellen volt néhány fájdalmas pofonunk az elmúlt években, de akkor már nem volt Ole Gunnar Solksjaer, Tore Andre Flo, John Carew vagy John Arne Riise szintű spílereik, és messze volt még Erling Haaland vagy éppen Alexander Sørloth. Martin Ødegaard suhancként bontogatta már a szárnyait ugyan Madridban, de őt akkor még senki nem vette komolyan. Szóval a norvégoknak nagy volt a mellényük, de 2000 óta ők sem jutottak ki egyetlen világtornára sem, és a klasszisaik is elfogytak. A kinti meccstől szerintem mindenki tartott, mert a legutóbbi pótselejtezős élmény emléke, bár közel 20 éve volt már, sokakban felsejlett (a jugoszlávok elleni 1-12-t én szerencsére csak felvételről láttam, bár úgysem volt kellemes élmény…), ráadásul nagy tragédia történt aznap a magyar futballban: Fülöp Márton feladta a rákkal szembeni harcot. Érte is küzdöttek a fiúk. És az abszolút újonc, klubjánál perifériára szoruló Kleinheisler László, akinek már a beválogatását sem sokan értették, gólt lőtt, amivel megnyertük az első meccset. A visszavágóra én is feljutottam, és életem egyik legnagyobb futballélménye volt. A mögött a kapu mögött ültem, ahová Priskin Tamás azt a félelmetesen nagy gólt rúgta! Viszonylag gyorsan kétgólos összesített előnyben voltunk, és a norvégokban nem volt semmi extra, magabiztos magyar csapatot láthattunk. Aztán a hajrában volt egy gyors gólváltás, Böde Dani meg úgy földhöz csapta az egyik norvégot, csak úgy nyekkent, ahogy a zsíros kenyeret szokás („asszem labdára ment…”) – 44 év után kijutottunk az Eb-re! Másnap a Mária Rádióból hívtak fel kora reggel, hogy elemezzem a történelmi meccset és az esélyeinket latolgassam – hát mekegtem, makogtam, értelemmel fel csak nehezen fogtam, hogy egy világversenyen nem az angol, a spanyol, az olasz, a francia német, hanem a magyar csapatnak szurkolhatok majd! 2015-ben 9 meccsen 5 győzelmet könyvelhettünk el, és csak egyszer kaptunk ki – szép volt fiúk! Ezt a kezdőt érdemes rögzíteni: Király Gábor – Fiola Attila, Guzmics Richárd, Lang Ádám, Kádár Tamás – Nagy Ádám, Elek Ákos – Lovrencsics Gergő, Kleinheisler László, Dzsudzsák Balázs – Priskin Tamás, Böde Dániel. „A magyar név megint szép lesz, méltó, régi nagy híréhez…” Ugye, mennyivel jobb volt így kijutni az Európa-bajnokságra, mintha más csapatok eredményei sodortak volna ki bennünket Franciaországba?

Vidisek, nem vidáman... Ha jól emlékszem, ez a Chelsea elleni Európa Liga döntetlen közvetlen közelében készült, egy csalódást keltő kisvárdai döntetlen után... Fiola Attila, Juhász Roland, Pátkai Máté, Paulo Vinicius azért megálltak egy képre...

8. Magyarország – Ausztria: 2-0 (2016. június 14.)

Ez a dátum fejből is megy… Az első Eb meccs az életemben! Debrecenben, a görögkatolikus érsekségen néztük jó sokan – és fogtuk a fejünket, amikor David Alaba a 34. (!!!) másodpercben szétforgácsolta a kapufát. Szerencsére ennél komolyabb helyzetük az egész meccsen nem volt. Békésen csordogált a meccs, amikor a szurkolók (akik egyébként ellepték Marseille, Bordeaux, Toulouse utcáit, attól függően, hogy éppen hol játszottak a mieink…) Szalai Ádám helyére Böde Dánielt követelték a pályára. Egy perccel később csodás Kleinheisler Lászlóval történő összjáték végén be lehetett azt piszkálni, tuszkolni, pöckölni – Szalai Ádám 550 nap (!!!) után szerzett gólt, a legjobbkor! Aztán egy piros lap is megkönnyítette a dolgunkat, majd egy gyors kontra végén Priskin Tamás remek labdájával Stieber Zoltán lépett ki, és átemelte a kapus felett. Öleltünk, akit értünk. Kisebbik húgom is ott volt velünk, örülök, hogy együtt élhettük át azt az eu(ro)fórikus élményt. Aztán az Izland elleni meccset Budapesten, a Szabadság téren néztük, még az M1 helyszíni tudósításába is bekerültünk – na nem azért, mert mi is a villamos tetején ugráltunk a nagyon értékes 1-1 után, amit a hajrában sikerült kiharcolni… Míg mi a 4 ponttal gyakorlatilag továbbjutottunk, a portugálok az életükért küzdöttek – micsoda meccs volt az utolsó csoportmeccsünk, az Eb legjobb találkozója! Volt itt minden, mint a búcsúban: Gera Zoltán gyönyörű bombagólja, a háromszori magyar vezetés, Dzsudzsák Balázs két szerencsésen pattanó szabadrúgása, Cristiano Ronaldo őrjöngése és két gólja (a második, amit sarokkal szerzett, elég látványos volt…), Elek Ákos kapufája, amivel talán nyertünk is volna – a portugálok meg kiesnek már a csoportból is. Ők végül megnyerték a tornát, mi meg brutálisan nehéz ellenfelet kaptunk a belgák személyében, ahol ekkor már ott volt Lukaku, Kevin de Bruyne, Hazard, Courtois, és még további klasszisok is. A 4-0 sima meccset sejtet, de három gólt az utolsó negyedórában kaptunk. Életem meghatározó futballélménye volt a 2016-os Eb, mint egy olyan álom, amiből nem akarunk felébredni, de a világ is felfigyelt a magyarokra! Király Gábor korrekorder lett, és a szürke mackónadrágjáról is mindenki be tudta azonosítani. A fiatal Nagy Ádám berobbant a felnőtt futballba. Guzmics Richárd pályafutása három évvel korábban még romokban hevert, de az Eb-n ő volt az egyik legstabilabb védőnk. Kleinheisler László pályafutásától akkor sokkal többet vártunk, de az igazi áttörés nála elmaradt. A Király, Juhász, Gera, Dzsudzsák négyes viszont megérdemelte, hogy a karrierjét megkoronázza egy Eb szerepléssel!

Ott vagyunk a riporter mögött a háttérben! :)

9. Magyarország – Izland: 2-1 (2020. november 12.)

Muszáj nagyot ugrani az időben, hogy egyszer a végére érjünk… A Bernd Storck mágia sajnos nem tartott sokáig, kapitánykodása végén volt egy feröeri 0-0, egy svájci 2-5, de a legkínosabb az Andorrában elszenvedett 1-0-s vereség volt. Storcknak távoznia kellett, és ha úgy is gondolják sokan, az ő sikereinek alapjait Dárdai tette le, nem felejthetjük el, a német edző egykori világklasszis társával, Andreas Möllerrel együtt mit tettek a magyar labdarúgásért. Bernd Storck neve aranybetűkkel kell, hogy bekerüljön a magyar futball históriáskönyveibe! George Leekensé nem úgy fog, őt még lábjegyzetként sem muszáj feltüntetni – bár hivatkozási alapnak talán még jó is, hogy egyszer itt is tartottunk. Hála Istennek az MLSZ is beismerte, hogy hiba volt a balga belga kinevezése (még jobb lett volna ezt meg sem tenni…), mindenesetre jöhetett Marco Rossi, akinél alkalmasabb embert nem találhattak volna a posztra. Nem állítom, hogy minden gördülékenyen indult, kellett kis idő, míg összerázódott a csapattal – a Nemzetek Ligája C divíziójából némi szerencsével sikerült szintet lépni és felkerülni a B osztályba, s bár az Eb selejtezők során két hazai bravúr is összejött (a horvátokat 2-1-re, a walesieket 1-0-ra vertük, mindkét meccsen betalált az azóta elfelejtett Pátkai Máté), a szlovákok elleni két vereség sokba került, lecsúsztunk a továbbjutásról. Walesben a lelketlen és semmilyen játékot látva még a lemondás gondolata is megfogalmazódott Rossi mesterben – nagy kár lett volna érte… 2020 tavaszán beütött a covid, ami megbénította az egész világot, és borzasztó volt átélni az egészet – a magyar válogatottra mégis, mintha jótékony hatással lett volna a világjárvány. Őszre tolódtak az Eb pótselejtezők, és a Nemzetek Ligája B divízió meccsei is, így két és fél hónap alatt kellett lejátszani 8 válogatott találkozót! A törökök ellen kezdtünk, kint nyertünk 1-0-ra, Szoboszlai Dominik félelmetesen nagy szabadrúgásgóljával. A legfontosabb meccsünk mégsem ez volt: miután túljutottunk a bolgárokon, Izland ellen kellett megtennünk az utolsó lépést a részben hazai rendezésű Eb részvételért. Gulácsi Péter gyorsan bevédett egy szabadrúgást… Nem játszottunk jól. És hát nagyon kevés idő volt már hátra… Aztán jött a dráma. És az, akitől talán a legkevésbé vártuk: Loic Nego csereként beállva egyenlített a 88. percben. Juhééé! Talán már mindenki a hosszabbítást várta. Üres stadion, kongó lelátó, mindenki otthon, a kanapén ülve szurkolhatott. Én nem éreztem valami jól magam a bőrömben, mint kiderült, covidos voltam, a meccs másnapjától két hétig karanténba kerültem… De ez akkor nem érdekelt. Mert a rendes játékidő hosszabbításában Szoboszlai Dominik úgy érezte, túl fáradt még 30 perchez, ezért elindult, majd rádurrantotta 20 méterről a labdát… Ha nem látjuk, nem hisszük el… Az egy évvel korábban átadott Puskás Aréna megérdemelte volna, hogy felrobbanjon 65 ezer ember hangorkánjától! Ez akkor nem történhetett meg – de ami késik, eljön, következő évben Eb meccseken léptünk pályára Budapesten!

10. Németország – Magyarország: 2-2 (2021. június 23.)

A mai napig nem értem, miért nem próbáltam meg jegyet szerezni a 2016-os Eb-re. Azt nem mondhattam, hogy távol van Franciaország, hiszen abban az évben három hetet eltöltöttem Amerikában, bejártam a keleti és a nyugati part legfontosabb és legszebb helyeit, életre szóló élményekkel gazdagodtam – talán ezért sem vállaltam be a franciaországi túrát. (Pedig egy idegenbeli meccs biztos hatalmas élmény lenne, ilyenben még nem volt részem.) Ezt a hibát még egyszer nem akartam elkövetni. Három Eb meccsre is sikerült jegyet vennem, ebből az elsőn a mieink is játszottak: a magyar – portugál előtti vonulás élménye vetekedett azzal, amit a meccsen átéltünk! Egy pillanatig elhittük, hogy vezetünk, de Schön Szabolcs sajnos lesről talált a kapuba. Túl sokáig volt 0-0 ahhoz, hogy könnyen felejthető és emészthető legyen a 0-3-as végeredmény, de muszáj volt továbblépni, nem volt idő a sebeket nyalogatni… Három góllal a portugálok nem voltak jobbak nálunk… A franciák sem ígérkeztek könnyebb ellenfélnek! Az első két meccsünkön a legutóbbi Eb két döntősével játszottunk, és a franciák ellen is jól játszott a csapat, sőt, Fiola Attila az első félidő hajrájában vezetéshez is juttatta a válogatottat – mehetett az asztalcsapkodás! Antoine Griezmann egyenlített, de ők sem erőltették meg magukat a győztes gólért, ez a döntetlen szerintem minden előzetes várakozásunkat felülmúlta! A sorsunk Németországban, Münchenben dőlt el. Míg mi a portugál-francia meccsen voltunk a Puskás Arénában, közben a németeknél párhuzamosan zajló eseményekre figyeltünk: mit nekünk Kylian Mbappé és Cristiano Ronaldo, amikor Szalai Ádám a második EB-jén is gólt szerzett? Schäfer András fejesével másodszor is előnybe kerültünk, a németek sajnos kiegyenlítettek, kiestünk, de ebben a brutális csoportban szereztünk 2 pontot – csak elismeréssel adózhattunk válogatottunk előtt, bravúros Eb volt, amit Szoboszlai Dominiknak, hiába lőtte ő ki a válogatottat a tornára, sajnos ki kellett hagynia sérülés miatt. Sosem felejtős lesz ez a 2 Eb meccs: az első, mert a magyarok játszottak a szemünk láttára, aztán mert világklasszisokat láthattunk – igaz, velük foglalkoztunk a legkevésbé. Így ki lehet esni egy Európa-bajnokságról… (A harmadik meccs, amire mehettem volna, a holland-cseh nyolcaddöntő volt, de azt elajándékoztam. Nem is baj: másfél héttel később megszülettek a hármas ikreim...:)

Korábbi válogatott játékosokkal: Priskin Tamással, Böde Danival és Nagy Ádámmal

11. Anglia – Magyarország: 0-4 (2022. június 14.)

A 2021-es Eb-t követő visszaesés a 2022-es vb szereplésünkbe került, nem fért bele az albánok elleni oda-vissza vereség… Na de még a vb előtt várt ránk a Nemzetek Ligája A csoportja, és azok a csodálatos angol – és német verések. Emlékezetes volt, hogy Szoboszlai Dominik büntetőjével vertük a Puskásban zárt kapus büntetés miatt gyerekek előtt az angolokat, hogy Szalai Ádám utolsó válogatott gólját oxival lőtte a németeknek, amivel le is győztük őket Lipcsében. Számomra a magyar-olasz is emlékezetes volt, mert bár kikaptunk 2-0-ra, ott voltam a lelátón édesapámmal és kisebbik húgommal, akivel Mola barátomon kívül a legtöbb közös meccsélményem van. De a Nemzetek Ligája sorozat legemlékezetesebb mérkőzése az angol-magyar volt, ami 3-6 helyett 0-4-el végződött. És amit teljes egészében nem is láttam élőben, mert a Keresztlányomnak általános iskolából ballagó osztályhangversenye volt. Utólag bőven pótoltam a mulasztást, és akkor is azt láttam, hogy nem volt az egy gyenge angol válogatott. A vb felkészülés jegyében zajlott az a Nemzetek Ligája sorozat, lehet, nem vették véresen komolyan a britek, de hogy kikapni nem akartak, főleg nem hazai pályán, főleg nem négy góllal, az hétszentség... De nálunk mindenki vért ihatott a meccs reggelén. Sallai Roland két gólt szerzett, Ádám Martin csereként beállva adott két gólpasszt. Nagy Zsolt a németek után az angoloknak is beköszönt, és még az a Gazdag Dániel is betalált, aki a válogatottban ritkán kap fontos szerepet. Szerencsétlen Aaron Ramsdale jelenleg a mindenféle negatív rekordokat döntögető, ligautolsó Southampton kapusa, de akkor még az Arsenal reményteli fiatal kesztyűseként ő állt a kapuban… Valószínűleg klubcsapata vergődésének aktív részeseként nosztalgiával gondol vissza arra a 0-4-re… Bevettük Wolverhamptont, és nagyon kevésen, egyetlen ponton múlt csak, hogy nem jutottunk be a Nemzetek Ligája négyes döntőjébe! Szép emlékek, amit nem vehet el tőlünk senki!

A 2016-os Eb egyik magyar hősével, Kádár Tamással

12. Magyarország – Montenegró: 3-1 (2023. november 19.)

Utolsó mérkőzésnek választhattam volna a skót meccset a tavalyi Eb-ről, amit a 100. percben rúgott Csoboth Kevin góllal nyertünk meg – káprázatos élmény volt, szó se róla, kár, hogy 3 nap múlva kiderült, a portugálok és az angolok nem hozták a saját meccsüket, ami kellett volna a mi továbbjutásunkhoz… De nem ezt a meccset választottam még a rangsorba, hanem az utolsó személyes élményemet. Azért nem minden évben fordul elő, hogy a magyar válogatott veretlenül zár egy évet. Nos, 2023-ban ezt is megélhettük. Jó-jó, kicsit csendesebb volt ez az esztendő, nem játszottunk francia, portugál, olasz szintű csapatokkal, de azért mégis… A szerbektől például bármikor ki lehet kapni. Nekünk 2023-ban nem sikerült, ellenben oda-vissza legyőztük őket 2-1-re. Voltak nehezebb meccseink, de végre olyan selejtezőcsoportba került a válogatott, ahonnan elvárható lehetett az egyenes ágú továbbjutás. Végül a csoportgyőzelem is összejött, de ehhez kellett az utolsó fordulóban a mindig kellemetlen Montenegró legyőzése. Szörnyű időben volt a meccs, és ezt most az időjárásra is értem (hideg volt, na…), meg a vasárnap délutáni 3 órás kezdési időpontra – 450 kilométerről felérni úgy, hogy papként számodra a vasárnap a legkeményebb munkanap, kihívás volt. De sikerült. Így élőben láthattuk, hogy az első félidőben tesze-toszán futballozunk, a vendégek pedig gólt szereznek a semmiből. Tele a Puskás Stadion, létezik, hogy az év utolsó meccsén bukjuk a veretlenséget? Hagyjuk már! A második félidő Szoboszlai Dominik és Dibusz Dénes show-t hozott. Csapatkapitányunk megszórta magát, rúgott két gólt, az első világklasszisokat megidéző találat volt, majd a meccs végén a kapusról kipattanó szabadrúgását vágta be Nagy Ádám. A Fradi kapusa meg bemutatott egy négyes védés sorozatot (más bravúrok mellett…), szóval nyugodtan mondhatjuk, rengeteget hozzátett a győzelemhez. A 3-1-es győzelem után már nem fáztunk annyira… És talán túl optimistán is vártuk az Európa-bajnokságot…

TOP10 MAGYAR VÁLOGATOTT GÓL AZ ELMÚLT 25 ÉVBŐL

Hála Istennek rúgott szép gólokat a magyar válogatott az elmúlt 25 évben, a Nemzeti Sport szurkolói és szavazói más sorrendben, de ugyanazt a 3 gólt tették a dobogóra, mint szerény személyem. Lássuk a www.lacusatya.blog.hu szerkesztőjének SZUBJEKTÍV tízes listáját a 10 legszebb gólról!

Az elmúlt 25 év legszebb magyar válogatottban szerzett góljai (a 10 góból 3 Szoboszlai Dominik, 2-2 Gera Zoltán, Szalai Ádám és Dzsudzsák Balázs nevéhez fűződik, hát igen, ők voltak a „nemzet bombázói” az elmúlt negyedévszázadban…)…

1. Szalai Ádám – Németország (2022, Nemzetek Ligája)
2. Gera Zoltán – Portugália (2016, Európa-bajnokság)
3. Szoboszlai Dominik – Izland (2020, Eb pótselejtező)
4. Priskin Tamás – Norvégia (2015, Eb pótselejtező)
5. Szoboszlai Dominik – Törökország (2020, Nemzetek Ligája)
6. Dzsudzsák Balázs – Románia (2014, Eb selejtező)
7. Szalai Ádám – San Marino (2010, Eb selejtező)
8. Szoboszlai Dominik – Montenegró (2023, Eb selejtező) „Ez világklasszis megmozdulás volt!” – Hajdú B. István
9. Gera Zoltán – San Marino (2002, Eb selejtező, 2003.)
10. Dzsudzsák Balázs – Finnország (2010, Eb selejtező)

És akkor kimaradt Böde Dániel Feröer elleni gólja 2015-ből, Gera Zoltán gólja Hollandia ellen 2011-ből, Sallai Roland csodálatos bombája Szerbia ellen, meg az Eb góljaink, pedig mindkét Szalai gól, Stieber emelése, Fiola gólja és Schäfer fejese gyönyörű volt! Egy húszas listára ők is felfértek volna! :)

AZ ELMÚLT 25 ÉV MAGYAR ÁLOMCSAPATA

Másfél évvel ezelőtt, a 2013-as amszterdami 1-8 tíz éves évfordulójára írt hosszú írásomban összeállítottam az elmúlt 10 év magyar álomcsapatát, abból a keretből csak Fiola Attila és Nagy Ádám nem férnek be az elmúlt 25 év legerősebb nemzeti csapatába, akik ebben az összeállításban sajnos soha nem léphettek pályára – pedig úgy megnézném együtt a védelem tengelyében a Juhász – Orbán párost, a középpályán meg azt hiszem, különösen izmos lenne a labdaszerző Dárdai Pál előtt a Lisztes, Gera, Szoboszlai trió… (A játékos neve mellett zárójelben a válogatottság, illetve a szerzett gólok száma – a vastagon szedett játékos még mindig aktív…)

Király Gábor (108/0) – Juhász Roland (95/6), Willi Orbán (56/6), Kádár Tamás (57/1) – Dárdai Pál (61/5), Lisztes Krisztián (49/9), Gera Zoltán (97/26), Szoboszlai Dominik (53/15) – Dzsudzsák Balázs (109/21), Szalai Ádám (86/26), Sallai Roland /58/14)

Néhány szó azokról, akik nem kerültek be az álomcsapatba…

Kezdjük a támadókkal! Szalai Ádám mellett nem nagyon volt esélye senkinek labdába rúgni kezdő csatárként, pedig például Nemanja Nikolics három bajnokságban is volt gólkirály. Legemlékezetesebb megmozdulásait a válogatottban Izland ellen érte el: a 2016-os Eb meccsen továbbjutást érő öngólt rúgatott a védővel, 2020-ban gólpasszt adott a pótselejtezőn Negónak. Bár Amerikából nem mindig volt kedve hazarepülni, de az vesse rá az első követ, aki tudva, hogy maximum perceket kap a csapatban, mindig szívesen jött volna első szóra, vállalva a feleslegesen sok utazást, időeltolódást, sérülésveszélyt, miegymást… Mégis alázatos játékos volt, aki, ha pályára lépett, tudott segíteni a válogatotton. 43 meccsen 8 gólt szerzett, de mindössze egy meccset játszott végig, és mindössze tíz alkalommal játszott egy félidőnél többet – ez azért árnyalja a képet. Igazán egy edzőnél sem volt ő első számú opció… Akárcsak Böde Dániel: szerintem ő a XXI. század legjobb olyan magyar csatára, aki sosem játszott külföldön. A válogatottban mindössze 25 meccs és 5 gól jutott neki, a legfontosabb a Feröer elleni duplája volt, anélkül lehet, nincs meg a pótselejtező sem 2015-ben… A norvégok és Izland is inkább öngólt szerzett ellenünk, minthogy Böde legyen a gólszerző – pedig ha annál a két szituációnál ő a befejező, és az ő nevét jegyzi meg a sajtó gólszerzőként, szerintem egészen más lehetett volna a megítélése, és több szerep jutott volna neki a későbbiekben a nemzeti csapatban. Aztán ott van Priskin Tamás, aki nagyon jól kezdett a válogatottban. Ha jól emlékszem, Bene Ferenc óta nem volt olyan játékos a nemzeti tizenegyben, aki egymás után 5 válogatott meccsén betalált volna – Priskin így nyitott, a 4-8. meccse között hozta össze ezt a bravúrt. Aztán visszavett a tempóból, de volt így is néhány felejthetetlen megmozdulása. 2011-ben az a gólpassz Rudolf Gergőnek a svédek ellen, 2015-ben a norvégok elleni pazar „kifligólja”, majd az Eb-n a kiugratása Stieber Zoltánnak, amiből megszületett a második magyar gól az osztrákok ellen. Priskin Tamás is hatalmas játékos volt! Végül 63 meccs jutott neki, ezeken 17 gólt szerzett, nem olyan rossz statisztika ez! Tököli Attilának (25/3), Szabics Imrének (36/13) és Németh Krisztiánnak (37/4) csak fellángolásai voltak a válogatottban – pedig utóbbi kettő nagyon ígéretesnek tűnt… Varga Barnabásnak még mindig elég jó a válogatott statisztikája (22 meccs / 7 gól), de a nyári Eb óta nem talált a kapuba, a válogatottban formán kívül játszik, meg ő túl friss ember is egy ilyen álomcsapathoz…

Szerintem a középpálya összetétele nem lehet kérdéses. Esetleg szárnyvédő kerülhetett volna be, de Kerkez Milos és Nagy Zsolt még nem bizonyítottak annyit, hogy nálam az álomcsapatban találják magukat. Esetleg Fiola Attila hiányozhat, ő talán felférhetett volna, mert nagyon sokat tett korábban a válogatottért, a franciák elleni gólját meg különösen megérdemelte, mert a 2016-os Eb-n megsérült az osztrákok ellen, mégis végigjátszotta a meccset – viszont ez a tornájába került… Sosem volt ő hatalmas spíler, de a szívét mindig kitette a pályára, a mentalitása, küzdeni tudása példaértékű! Ha pár év múlva készül egy ehhez hasonló lista, azon talán Schäfer András is rajta lenne, a jelenlegi válogatott egyik legfontosabb játékosa, középpályása. Kleinheisler László szerintem nem futotta be azt a karriert, amire predesztinálva volt, de két Eb-n is volt Man of the Match, ezt pedig nem veheti el tőle senki! Nagy Ádám szürke eminenciás, nem látványos a játéka, de nem véletlen a közel 90 válogatott meccse – szerintem lesz ő még válogatott, bár hosszú idő után most hiányzott először a keretből. Ha Huszti Szabolcs nem vágja be a durcit, és nem mondja le pályafutása csúcsán a válogatott szereplést, alighanem itt lenne az álomcsapatban – szerintem Gera, Dzsudzsák-szintű játékos volt ő, akire jó szívvel emlékezhetnek a Bundesligában. Koman Vladimir csodagyereknek indult, aztán nagyon hamar kiderült róla, hogy nincs benne semmi extra és a motivációja sem túl nagy…

A védőknél sem lehet kérdés: én se Vanczák Vilmost, se Lang Ádámot nem tartottam soha annyira jó hátvédnek, mint amennyi meccset kaptak, ellenben Juhász Roland a magyar futball legendája, majdnem százszoros válogatott, Willi Orbán úgy kellett ennek a csapatnak, mint egy falat kenyér, igazi vezére lett az együttesnek, míg a prime Kádár Tamás szerintem szuper játékos volt. Jelenleg az NB1-ben, az MTK-ban játszik, jó helyen van ott, s előtte Pakson is jól futballozott. A kapuba kerülhetett volna Gulácsi Péter vagy Dibusz Dénes is, számomra mégsem kérdés: Király Gábor legenda. Egyébként kapusfronton akkor is jól álltunk, amikor minden más poszton gyengélkedtünk: többek között egy Rabóczki Balázs, egy Vlaszák Géza, egy Szűcs Lajos sem tudta megvetni a lábát a válogatottban, pedig szerintem mindhárman kiváló kapusok voltak. Apropó, emlékszik valaki Posza Zsoltra? Hirtelen beugrott. Ő is kedvencem volt.

Szűcs, Vlaszák és Rabóczki

És máris írásom végére értem – én így emlékszem a magyar válogatott első ezer meccsére. Puskás visszahúzós csel utáni góljára, Mészöly Kálmán felkötött kézzel rúgott büntetőjére, Farkas János brazilok elleni találatára, Albert Flórián csípőre tett kezére és Aranylabdájára nem emlékezhetem, de az elmúlt 10 évben már az én generációmnak is lehettek olyan élményei, amelyekre büszkék lehettünk, és amelyekre felkapta fejét a világ! A törökök elleni meccsekről sok mondanivalóm lenne, de inkább bele sem kezdek. Jó volt három évig az A Ligában, de legyünk őszinték: a mi szintünk inkább a B Liga, ahol szintén nagyon erős riválisaink lehetnek majd. Ősszel meg jönnek a világbajnoki selejtezők – csak hogy legyen miről beszélni majd a következő ezer meccs kapcsán is…

Köszönöm, ha kitartottál, és elolvastad írásom! Gratulálok a magyar válogatottnak az első ezer meccséhez! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!

A Liverpoolról szinte már mindenki elhitte, hogy négy trófeával fogja zárni az idényt. Éppen ma fejeztem be Roberto Firmino önéletrajzi könyvét, amiben a 8 Anfielden töltött idényéről beszél, és bizony a 2021/22-es idény hajrájában még mind a 4 trófeáért harcban állt csapatával, aztán néhány napon belül elbukták a bajnokságot és a BL döntőt is. Két kupát így is nyertek, de a két legkevésbé fontosat (ahogyan Roberto is fogalmaz), így az egész csapat keserű szájízzel ment el a rövid vakációjára.

Mi, akik a tv előtt ülünk, csörgünk a szotyis zacskóval, sört szisszentünk, és nézzük a meccseket, elfelejtjük, hogy mekkora munka van a mögött, hogy bennünket a világ legjobb labdarúgói kiszolgáljanak és szórakoztassanak. Mi csak a külcsínt látjuk: az autót, a modellbarátnőt, a tetoválást. A befektetett munkát, aminek ezt köszönhetjük, nem. És elvárjuk, hogy hétről hétre ne csak megnyerjenek minden meccset, de sziporkázva tegyék mindezt, gólfesztivált rendezve. Pedig hát ők sem gépek. Az ő teljesítő határuk is véges. Ezért volt utoljára több mint 20 éve veretlenül bajnok egy angol csapat. Holott azóta volt egy gigantikusan erős United, City és Liverpool is, mégsem lettek veretlenül bajnokok. Ezért sikerül a legritkább esetekben több fronton tarolnia bizonyos klubcsapatoknak. Ebben az évezredben emlékeim szerint csak a Heynckes-féle Bayern München (2013), majd Hans-Dieter Flick csapata (2020), a Jose Mourinho vezette Inter (2010) és a Barcelona Pep Guardiolával (2009 és 2011) és Luis Enriquével (2015) tudott minimum három kupás szezont felmutatni, amiben a hazai bajnokság és a Bajnokok Ligája is benne volt. (A tévedés jogát fenn tartom, én ezekre emlékszem.) A válogatott játékosok is kifacsartan mennek a nemzeti csapathoz, szinte lerí róluk, hogy kedvük sincs az egészhez, a legtöbb vb és Eb meccs szinte már nézhetetlenül unalmas. (És itt tapsolom meg az illetékeseket, akik 64 csapatos vb-t akarnak 2030-ra. Lehetőleg Európa helyett még Ázsia kapjon vagy 10 helyet, és külön selejtezősorozatot indítsanak a jegesmedvékből és az eszkimókból összeverbuvált spílereknek… Ugye titeket is lázban tartana egy Madagaszkár – Kamcsatka Srí Lanka csoportmeccs?)

Bizony, a játékosok nem gépek. Sőt, tessenek megkapaszkodni, az edzők sem azok! Finálénak beillő párosítást hozott az új lebonyolítású Bajnokok Ligája nyolcaddöntője, a slágerpárosítás, hiába volt egy madridi háziderbi, meg egy német csúcstalálkozó is az étlapon, a PSG – Liverpool csörte volt. Utólag már viccesnek tűnik, hogy a Liverpool megnyerte első hét meccsét a sorozatban, és elsőként abszolválta az alapszakaszt – legközelebb biztos nem tesz így… A PSG-t meg még a kiesés szele is meglegyintette, papíron csak az utolsó körben vált biztossá, hogy becsúsznak a 24 közé. Való igaz, a párizsiak ősszel nem voltak csúcsformában. De tavasszal már egy másik PSG-t látunk. Véletlenül sem akarok hosszan belemenni az első meccsbe: a Pool-t ebben a szezonban még nem futballozták így le, Alisson Becker parádéi nélkül hatalmas méretű sallerbe futhattak volna bele a francia fővárosban, ehhez képest egyetlen valamire való helyzetüket a pár másodperccel korábban, Mohamed Szalah helyére beszálló Harvey Elliott gólra váltotta. Abszurd volt, hogy a Liverpool egygólos előnnyel készülhetett a visszavágóra – még a vak is látta, mekkorát futballoztak a franciák.

Szokták mondani, hogy a szerencse forgandó, meg azt is, hogy amit egyszer ad a gép, azt máskor elveszi… Nos, Liverpoolban, a visszavágón, bár ugyanazzal a kezdővel, de más felfogásban léptek pályára a „vörösök”, mégis a franciák rúgtak gólt már nagyon korán – ráadásul egy olyan védelmi megingásból, kapus és védő közötti meg nem értésből, amilyet az első meccsen, meg úgy az egész szezonban nem sokat láttunk. Volt még 80 perc a meccsből, +30 minutum ráadás, hogy a Pool újra a maga javára fordítsa a párharcot. Sikerült? Nem! Hogy miért? Ennek talán több összetevője is van. Egyrészt, amit említettem: most elvette a gép, amit egy hete adott. A mákdarálót ezúttal a franciák vágták zsebre anyuci konyhájából… Akkor Kvaratshelia rúgott lesgólt, most Szoboszlai Dominik. Akkor Alisson védett élete formájában, most Gianluigi Donnarumma járt eksztázis közeli állapotban. Ha meg már ő sem tudott segíteni, olyan önfeláldozóan védték kapujukat a franciák, ami még Robespierre, a jakobinus diktatúra vezetőjének is a becsületére vált volna. Egyszerűen mindenhol ott voltak, mindenbe belevetődtek. Szoboszlainak is volt egy jó lövése, ami lejött a blokkról. Többen emberfelettit nyújtottak: Donnarummán kívül William Pachot és Nuno Mendest említeném meg a védelemből, aki konkrétan megette Szalahot mindkét meccsen vacsorára. Nem lennék meglepve, ha csak egy jóféle francia bort kért volna az ünnepléshez a portugál, mert jól lakott az egyiptomival – a hizlalt borjút elég lesz levágni akkor, ha a BL-t is lenyeli megnyeri a PSG.

És talán itt is a második ok, ami az angol csapat kieséséhez vezetett. Mohamed Szalahnak momentuma sem volt a két meccsen. És az baj, ha a legjobb játékosod 210 perc alatt nem tud hozzátenni semmit csapatod játékához. Párizsban kifejezetten gyalázatos produkciót nyújtott (önmagához képest mindenképp…), de a visszavágón is csak az első félidőben vettük észre a jelenlétét, ámbár a labdát ezúttal is csak örökölni lehetett tőle – szerintem még álmában is azt szorongatta kispárna helyett... Mondjuk a tizenegyesét legalább belőtte, de erről majd később… Szalah a Premier League-ben 27 gólnál és 17 gólpassznál jár a szezonban, az Aranylabda elsőszámú várományosa… Volt, egészen idáig, mert tegnap este kapott néhány riválist maga mellé. Sok függ a BL végjátékától, de hirtelen olyan meglepetésemberek jelentkeztek be az Aranylasztira, mint a Barcelonában elképesztő szezont produkáló és a BL góllövőlistáját e pillanatban vezető Raphinha és a PSG-vel szárnyaló, 2025-ben már 21 (!!!!!) gólnál járó (igen, még csak márciust írunk…) Ousmane Dembélé. (Ha a Bayern nyeri a BL-t, én egy Harry Kane-t is el tudok képzelni díjazottnak, nem beszélve a madridi Mbappé, Vinicius, Bellingham trióról – de ennyire ne szaladjunk előre.) Szalah űrszezont produkál, de ezzel a két meccsel ő maga is nehezen fog elszámolni, mert a világ legjobbjait az különbözteti meg másoktól, hogy a legfontosabb pillanatokban a sereg élére állnak, és kihúzzák csapatukat a slamasztikából. Még mindig nem tudni, marad-e Szalah a szezon után, lehet, nem véletlen, hogy eddig várt a klubvezetés a szerződés-hosszabbítással…

Elképesztő Arne Slot első szezonja Liverpoolban, Jürgen Klopp távozása után senki nem gondolt ilyen könnyű átállásra, de nem hallgathatjuk el a tényt, hogy ezt a visszavágót ő is csúnyán benézte. Már az első meccsen nem értették sokan a taktikáját, abból végülis jól jött ki, bár sok köze a Pool-nak nem volt az odavágóhoz. Nem tudom, hogy a Newcastle elleni vasárnapi Ligakupa döntőre tartalékolt-e a visszavágó hajrájában. Az a hosszabbításban már látszott, hogy az angolok túlélésre játszanak: csak legyen meg a tizenegyes párbaj. Ha ez a terv megvolt Slot fejében, még kevésbé értem, miért cserélte le Alexis MacAllistert és Szoboszlai Dominiket, akik híresen jó tizenegyes lövők. Persze, számos klasszist tudnánk sorolni, akiknek megremegett már a lába sorsdöntő pillanatban (Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Kylian Mbappé, David Beckham, Harry Kane, Sergio Ramos, Roberto Baggio, Raúl, Andrij Sevcsenko, Kaká, Frank Lampard, tovább is van, mondjam még?) de MacAllister 13/12-es, Dominik 20/19-es statisztikai mutatója, ha úgy tetszik, lőlapja önmagáért beszél. Az argentin világbajnok előtte kapott egy sárga lapot, a következő meccsről kisárgázta magát – lehet, Slot nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg kap még egyet? Mert 1+1 még a hűvös briteknél is 2, s ha lapból van ennyi, az egy ember mínusz. Dominik viszont még láthatóan jól bírta erővel, és ő is meglepődött, hogy a hosszabbítás második félidejére már nem megy vissza. Donnarumma nem először vált büntetőpárbaj hősévé (bár antihős sem egyszer volt már, mert a potyagól is benne van a játékában), a 2021-es Eb döntőben az angol válogatott kedélyeit borzolta, és lett kontinensbajnok, ráadásul a londoni Wembleyben. Nem a közelmúltban fogja őt lovaggá ütni a brit uralkodó, III. Károly… Szalah magabiztos volt, mint általában, de az egész szezonban önbizalmát a béka feneke alatt is hiába kereső Darwin Nunez, meg a büntetőket egész pályafutása alatt nem igazán gyakorló, csereként beállva is keveset nyújtó Curtis Jones lövését különösebb megerőltetés nélkül hárította az olasz kapus. Nem volt jó ötlet őket a labdához engedni. Akkor már Van Dijk, vagy az első meccs hőse, Elliott rúghattak volna. Persze, nem csak ebben hibázott Slot. Pályára küldte Cody Gakpót, aki sérülés miatt egy ideje már nem játszhatott, és látszott rajta, még alig áll a lábán. Ellenben a szinte mindig jól beszálló japán Endo megint csak perceket kapott, Federico Chiesa pedig még annyit sem. Pedig abban a fiatalemberben lehetne potenciál, ha súlyos sérülése után felépítenék. De Slot egyáltalán nem bízik benne. Pedig mekkora sztori lett volna, ha egy olasz Eb győztes farkasszemet nézhetett volna egy olasz Eb győztessel, mondjuk a büntetőpárbajban…

Mondjuk így meg egy Eb győztes kapus egy világbajnok kapussal randevúzhat majd – mert, hogy a PSG Emiliano Martinez, a golyóbis egyik legvisszataszítóbb kapusának klubjával, az Aston Villával fog meccselni az elődöntőbe jutásért. Ne vegyük el a párizsiak érdemeit: a két mérkőzés alapján megérdemelten jutottak tovább. A már említett kapuson és védőkön kívül Vitinha is szenzációsan futballozott a középpályán. A grúz Kvaratsheliának nem kellett sok idő az akklimatizálódásra (januárban érkezett Nápolyból, ahol talán még a mai napig égetik a mezét…), Ousmane Dembélé pedig úgy játszik, ahogyan a Barcelona remélte, hogy játszani fog, amikor Neymar pótlására megvették 2017-ben a Dortmundtól. Apropó, Neymar. Milyen érdekes, hogy Neymar, Messi, Mbappé nélkül működik a párizsi csapat, jobban, mint ezekkel a klasszisokkal. És nem állítom, hogy innen már sétagalopp lesz a BL győzelem, de azt sem merném kategorikusan kijelenteni, hogy nincs esélyük a nagy fülű trófeára. Luis Enrique éppen 10 éve, hogy megnyerte a Barcelonával!

A Liverpool egy álommal talán szegényebb lett, de néha kell a fejbekólintás: a veretlenség mítosza még időben köddé vált. Vasárnap meglehet az első trófea, ami igaz, a legjelentéktelenebb, de az ilyen sikerek visszaadhatják egy csapat önbizalmát, ráadásul ezt a kupát címvédőként nyerheti meg újra a Pool – Szoboszlai Dominikkel, aki egy évvel ezelőtt sérülés miatt nem léphetett pályára a Chelsea elleni fináléban. Ha az meglesz, már csak annyi dolguk maradt, hogy lemenedzseljék a Premier League hátralévő fordulóit, amit egy ekkora maflás után is kizártnak tartok, hogy elveszítsenek. A vesztett pontok tekintetében is négy meccsnyi a pontelőnyük az Arsenallal szemben, amit nem fognak elszórakozni. Szalah még különböző rekordokat megdönthet, Szoboszlai Dominik személyében pedig magyar Premier League győztes lehet, amire igenis legyünk büszkék. Nem a vízhordó fiú, nem a bólyákat pakolgatja edzésen, hanem a csapat egyik legfontosabb játékosa, aki idén már nem egyszer nyújtott világklasszis teljesítményt. És ki tudja, lehet, nyártól lesz egy magyar csapattársa is – nagyot szólna, ha Kerkez Milos is a Mersey partjára költözne. A balhátvéd pozíció mellett még egy poszt biztosan erősítésre szorul egyébként a Liverpoolnál: egy kíméletlen középcsatárra szüksége lesz a csapatnak. Bár többen megbuktak már Angliában, akik Portugáliából érkeztek (Darwin Nunez is tökéletes példa erre…), Gyökeres Viktorra mihamarabb rá kéne repülniük, aki csak a nevében magyar: ő sajnos svéd válogatott.

Meglátjuk – mint ahogy a BL további párharcait is, immár a Liverpool nélkül. Gratulálok a PSG-nek, ez a projekt most szimpatikusabb Párizsban, mint az elmúlt tíz évben bármikor. A Liverpool meg élvezze ki a bajnoki szezont, és nyerje meg vasárnap a szezon első trófeáját!

Hajrá Dominik! Hajrá Liverpool! Nem ide tartozik, de HALA MADRID! :)

Ps. Ja, egyébként jó könyv volt, ajánlom!

Már amikor augusztus végén, először hallottam arról, hogy lehet, nem csak, hogy Magyarország rendezi meg a katolikus papok futsal Európa-bajnokságát, de egyenesen a Görögkatolikus Metropóliát éri a megtiszteltetés, hogy házigazdája lehet a rangos eseménynek, megfogalmazódott bennem, ha ez valóban így lesz, bármilyen beosztásban, munkakörben, szervezői feladatokkal, de szeretnék én is ott lenni ezen a rangos eseményen. (Hűha, már az első mondatom ilyen kacifántosan hosszú lett, mi lesz még itt később – take it easy…) Aztán január vége felé nem kevésbé volt megtisztelő, hogy négy különböző helyről, egymástól függetlenül is kaptam meghívást a tornára – na nem, mint futballista, hanem, mint helyszíni riporter, tudósító, újságíró, zsurnaliszta, firkász, ilyesmi. Álomszerű napok voltak ezek, amiket valószínűleg nehezen fog elfelejteni, aki átélhette – jelen blogbejegyzésben én a saját magam oldaláról világítom meg a történetet, azaz én így éltem meg a 17. papi futsal-Európa-bajnokságot Kisvárdán.

Bár sosem volt a kedvencem az argentin, de messiről indítok, muhaha… :) Kezdeném azzal, hogy nagyjából 11-12 éves koromban fertőződtem meg szenvedélyesen és végérvényesen a futballal – hogy miért nem korábban, egyszer majd talán megkérdezem a szüleimtől. ’87-es születésűként simán lehetnének már emlékeim a Fradi 1995-ös BL meneteléséről, vagy az 1997-es jugoszlávok elleni pótselejtezőkről (mondjuk a két meccsen összehozott 1-12-t szerintem azok is szívesen elfelejtenék, akik emlékeznek rá…), de én valamiért akkor még nem követtem a focit. Az 1996-os atlantai olimpiáról vannak a legelső sportélményeim, az 1998-as vb-re már tisztán emlékszem. (A horvát – holland vb bronzmeccset egy hittantáborban néztük Pécsett, ahol a később még megemlített Zadubenszki Norbi barátom kivételével mindenki a horvátoknak szurkolt, ha emlékezetem nem csal). Az első BL döntő, amiről vannak emlékeim, a drámai végjátékot és manchesteri fordítást hozó ’99-es finálé volt (akkor nem nézhettem végig, de a covid idején, amikor hónapokig megállt a futballélet is, újra leadta a tv a United - Bayernt…), Real Madrid (és Raúl) szurkolóvá a 2000-es BL döntőn váltam. Az első Fradi meccs, amire emlékszem, egy III. Kerület elleni 7-1, 1999 márciusából, amikor Szabics Imre négy gólt lőtt.

Szóval későn érő típus voltam, a futball is viszonylag későn kezdett érdekelni. Bár a püspöki udvarban, ahol gyermekkorom jelentős részét töltöttem, rengeteget pattogtattam a labdát (a kispapok legnagyobb örömére, akik közel 30 év után is szívesen szívják emiatt a véremet…), de a foci gyakorlati részével 5-6. osztályban kezdtem komolyabban foglalkozni. Már általános iskolában kiderült, a kapusposzt való nekem – nem azért, mert nem szerettem futni, vagy, mert ügyetlen voltam (egyébként az voltam…) hanem, mert nem féltem a labdától, és minden lövésbe nagyon szívesen belevetődtem. És egész jó reflexeim is voltak. Az iskolai csapattal városi versenyeken is védtem, volt részem sikerélményben, kupagyőzelmekben, jó csapatunk volt, Isten nyugtassa Jóska bácsit, az edzőnket. Gimnáziumban évente volt iskolai bajnokság, egy ezüstéremre emlékszem igazán jó szívvel, amikor a legjobb kapusnak is megválasztottak, és kaptam egy kapuskesztyűt. Annyira komoly futball pályafutásom összességében nem volt, és nem is erről akarok én beszélni, bár az előzmények hozzátartoznak a papi futsal Eb-n való részvételi szándékom megindokolásához. De ott még nem tartok, hiszen voltak kispapi focibajnokságok is, amik kitörölhetetlen emlékként élnek bennem: másodévesként a nyíregyházi szemináriummal aranyérmet szereztünk Esztergomban; akkor még igen nagy rang volt bekerülni a görögkatolikus kispapok csapatába, akik az időtájt szinte minden évben megnyerték a kupát.

Azt azért mindig tudtam, nekem ez megmarad hobbinak, nem voltam különösebben se tehetséges, se kitartó, a vereséget pedig mindig nagyon nehezen fogadtam el. Nem igazán vagyok jó versenyző típus. Aztán, mivel a kétezres évek elejétől gyakorlatilag minden létező sportújságot megvettem, és rengeteget olvastam, el kezdett érdekelni a másik oldal is: az újságírás, a riporterkedés. Mindig büszke leszek arra, hogy a 2006-os vb (és nem mellesleg: az érettségim) előtt Magyarország piacvezető sporthetilapja, a Sztár Sport megjelentette egy esélylatolgatásomat, az akkori főszerkesztő, a később a Nemzeti Sportnál is dolgozó Buzgó Józseftől kaptam egyenesen ímélt a jó hírről! Meg is gyászoltam, amikor 2011 januárjában megszűnt ez az újság… Sokáig a Zászlónk katolikus havi lapba írtam rendszeresen, majd jött egy lehetőség, és a Pázmány Labdarúgó Liga blogjába írhattam éveken keresztül – ezért nem tudok eléggé hálás lenni, minden percét nagyon élveztem. (Egyébként ebben a Ligában, ha jól emlékszem, 3 szemeszteren keresztül védtem is, el is ismerték a teljesítményemet, azt hiszem, ez volt futballpályafutásom csúcsa. :)) Aztán a covid alatt, 2020 tavaszán indítottam a saját blogomat, ahová elsősorban sportcikkeket és lelki tartalmakat, prédikációkat írok. Éppen jubileumnál tartok: ez a 150. írásom! Sosem titkoltam, a papi hivatás mellett számomra ez a másik szenvedély, az írás, és ha nem pap lennék, talán ezen a területen próbáltam volna ki magam.

És végre ennyi mellébeszélés és rizsa után eljutottunk a jelenbe, oda, amiről én alapvetően mesélni akarok. Eddig 2 kispapbajnokságon voltam korábban helyszíni szpíker, nagyon élveztem azokat a konferálásokat; nem sokat kellett gondolkoznom azon, hogy igent mondjak a felkérésre, és részt vegyek ezen a talán soha vissza nem térő lehetőségen. És ezt most nyugodtan érthetjük szó szerint is, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Görögkatolikus Metropólia a közeljövőben papi futsal-Európa-bajnokságot fog rendezni. Legutóbb 13 éve volt Magyarországon a torna, akkor Gyula volt a házigazda. 2025-ben meg Kisvárda. Jó volt belecsöppenni. Az elmúlt években tisztában voltam azzal, hogy van ilyen torna. Kicsit irigykedtem is azokra a papbarátaimra, akik részt vehettek a papi Eb-n. Természetesen sosem sajnáltam tőlük, csak kíváncsi voltam arra, milyen lehet például a körítés, a meccsek színvonala, a hangulat. Négy kisgyermekes édesapaként az meg sem fordult a fejemben, hogy én most 5 napra lelépjek otthonról. A két meccsnapon szerettem volna ott lenni, és kiélvezni az ott töltött időt. Sajnos a nyelvtudásom (vagy inkább annak megkopottsága…) sok mindenben korlátozott, jó lett volna beszélgetni, esetleg interjút is készíteni a külföldi atyákkal, de e nélkül is teljesnek érzem a Kisvárdán töltött két napot. Igyekeztem komolyan venni a rám bízott feladatot.

 Az első papi Európa-bajnokságot 2003-ban tartották, azt még nagypályás labdarúgótornaként, Ausztriában élő horvát papok ötlete nyomán. Később vált kispályássá, és egy ideje már évente rendezik. Ilyenkor kicsit a másik oldalukat is megmutatják a papok, hiszen ők is emberek (bárki bármit mond…), a futballpályán nemigen van barátság, mert mindenki győzni szeretne, és jó ilyenkor a fáradt gőzt is kiengedni – de lefújás után annál őszintébb az a kézfogás és ölelés. És ezeknek a napoknak a legfontosabb felismerése talán nem is a pályán zajlik: jó látni és megélni, hogy mi mindnyájan egy csapatban játszunk! Óriási élmény volt ennyi különböző nemzetiségű katolikus papot egyszerre látni! Ahogy Kovács Csaba atya, rozsrétszőlői parókus nyilatkozta valamelyik portálon: „életélmény volt!” Én is így gondolom, pedig én pályára sem léptem!

A csoportok sorsolását néhány héttel a kezdés előtt megtartották, maga az Eb február 10-én, hétfő este kezdődött. Látványos lehetett a megnyitó, és biztos, hogy gyönyörű és megható élmény lett volna részt venni a nyitó római katolikus szentmisén is, de erre még nem tudtam elmenni. (Látványosabb és gyönyörűbb, mint a Kisvárda – Vasas NB2-es bajnoki rangadó, amire a papi válogatott tagjai kilátogattak hétfő este. Csak nekik lehetett tapsolni, a nagyon gyenge színvonalú meccsnek nem – talán nem mondok nagyot, hogy a futsal Eb-n több és minőségibb játékot látott a nagyérdemű… Talán már Dzsudzsák Balázs is megbánta, hogy nem a „csuhások csapatai” végett utazott Kisvárdára…) Aztán majdnem lemondtam a keddet is, mert szinte egyszerre dőlt ki a négy gyerek, betegek lettek – egészen reggel 6 óráig vacilláltam azon, mitévő legyek. Mert az nem kérdés, hogy a prioritás a család, de azt is tudtam, hogy Kisvárdán számítanak rám – bár pótolhatatlan ember, mint olyan, nem létezik. Végül 2-3 óra alvás, éjszakai virrasztás, a Feleségemmel, Kittivel történő konzultálás után, és mert hála Istennek meg tudtuk oldani a pesztonkát, úgy döntöttem, elmegyek. Fehérgyarmaton átültem Magyar Ricsi lelkipásztori kisegítő barátomhoz, hogy az ő benzinjét fogyasszuk egy autóval menjünk, és uzsgyi, máris Kisvárdán találtuk magunkat. Én a Szent László Gimnáziumba voltam beosztva, a B és a D csoport küzdelmeit követtem, és közvetítettem – a magyar csapat sajnos a másik helyszínen, a Városi Sportcsarnokban játszotta a meccseit, de együtt tudtam élni a helyzettel, hogy őket a keddi játéknapon nem fogom élőben futballozni látni.

A hétfői napot én egyébként a torna egyik fő szervezőjétől, főszpíkerétől és tulajdonképpen mindenesétől, Király Andrástól kapott anyag tanulmányozásával töltöttem, információk a játékosokról, hogy tudjak mibe kapaszkodni a közvetítések során. Illetve az esemény Facebook oldalán található Tudtad? rovatot fordítottam le angolról magyarra – hogy legyenek érdekességek a tarsolyomban vészhelyzet esetén… :) Olyanok, mint, hogy a lengyelek az eddigi 16 Eb-n egy kivétellel  mindig éremmel zártak: a 8 arany mellé 5 ezüst és 2 bronz társult. Vagy, hogy a lengyel és a bosnyák válogatottban is pályára lépett egy-egy testvérpár – a magyarban meg egyébként két sógorpár, ami szintén kuriózum. Mint ahogy a magyar Veress Zoltán atya is az, aki egyedüliként lépett pályára az összes Európa-bajnokságon, ráadásul gólt is szerzett mindegyiken! (Nem árulok el nagy titkot, az idein is betalált…) Még maga Cristiano Ronaldo is mindössze 6 Eb-n vett részt és szerzett gólt – igaz, ő csak 4 évente léphetett pályára, Veress atyának 22 év alatt jött össze a 17 Európa-bajnokság… (A Cristiano Ronaldós hasonlat később az RTL Fókusz műsorában is elhangzott, sajnos nem védettem le időben a poént. Viszont én még azt is hozzátettem, hogy ha CR7 17 Eb-n szeretne pályára lépni, 68 éves futball karriert kéne terveznie. Mivel már 6 Eb-n pályára lépett, a néhány hete a negyvenet is betöltő portugál futballzseni számításaim szerint 2068-ban vonulhat vissza, 84 évesen, ha addig egyetlen Eb-t sem hagy ki. Szereti a rekordokat, végülis miért ne próbálhatná meg? :) Addigra hátha nyer egy vb-t is a nyavalyás portugálokkal…) Hazai pályán csak a horvátok (2006) és a lengyelek (2011) tudták megnyerni a tornát, míg egymás után háromszor csak a lengyeleknek (2007-2009) és a portugáloknak (2015-2017) sikerült. A bosnyákok hiába jutottak döntőbe az utolsó 3 Eb-n, mindet elveszítették. (Velük kapcsolatban elsüthető lett volna az „ők a futsal hollandjai” poén, akik sokszor közel kerültek a tűzhöz, de a ’88-as Eb kivételével mindent elveszítettek… De emlékeim szerint végül nem volt alkalmam ezt elmondani.) Szóval ilyen szuper információkat gyűjtöttek össze az illetékesek, és Király András elég sok játékosról is megtudott ezt-azt, mint például kedvenc szent, futballcsapat, étel, papi jelmondat, ilyesmik. Szóval azért közel sem csak sötétben tapogatóztam, és ezt hálásan köszönöm neki, nagy munkája volt benne. Egyébként a keddi játéknapon néhány Szent Lászlós gimnazista végzős fiatal a segítségemre voltak, segítettek tolmácsolásban, az eredmények jegyzetelésében, és bármi kérésem volt, alázatosan jöttek, és megcsinálták. Már legalább a harmadik meccsnél tartottunk, mikor egy lány megkérdezte tőlem, hogy az M4Sporttól jöttem-e? Látva a közszolgálati tv rendszeres bakiparádéit, a mai napig nem tudom, hogy ez bók vagy kritika akart-e inkább lenni… :)

És akkor nézzük gyorsan a meccseket – a tudósítások javarészt megjelentek a nyirgorkat.hu, a futsal Eb-ről szóló írásaiban is. A B csoport az olasz - portugál meccsel kezdődött – és egy gyors gólváltással. Egy öngóllal szereztek vezetést a portugálok, amit nagyon gyorsan egyenlített az ellenfél, de a 2. és a 3. gólra már nem érkezett válasz. (1-3) A román - cseh mérkőzésen keleti szomszédunk erődemonstrációt tartott, már a félidőben 3-0 volt, a végére hetet számoltak az ellenfélre. (7-0) A románok aztán az olaszokat sem kímélték, 3-0 után szép szabadrúgás góllal visszajöttek az olaszok a meccsbe - legalábbis egy percig bilibe lógott a kezük, aztán 5-1 lett a vége. A portugál - cseh meccsen sem borult a papírforma, a helyzeteivel jobban sáfárkodó, és gyorsan futballozó ötszörös bajnok felülmúlta a gólerős támadóval elég csehül álló ellenfelet, és végül 4-1-re nyert. Láttunk legalább egy portuGál(i)át. Az életben maradásért játszott egymással Olaszország és Csehország, a gyenge színvonalú meccsen Itália büszkeségei nyertek 2-0-ra. A csoportrangadót lényegesen jobb gólkülönbsége miatt Románia várta előnyösebb helyzetből, és bár nem játszott rosszul a sárga mezben játszó Románia, ő ezen a meccsen jobban szeretett kapni, mint adni, a portugálok 3-0-s győzelmével ért véget a csoport záró meccse. A D csoport mészárlással kezdődött, Szlovákia átgázolt Szlovénián, ez több volt puszta erődemonstrációnál, 10-0 lett a vége. A horvát - szlovák meccset behúzta a címvédő, de a szlovákok nem adták könnyen a bőrüket. 2-0-s félidő után szépíteni még sikerült, de a horvátok megnyerték ezt a számukra oly fontos találkozót. Mint ahogy aztán a szlovéneket is lesimázták, akik legalább annak örülhettek, hogy megúszták néggyel.

Az első play-off meccsen az olaszok nyögvenyelős játékkal két vállra fektették az erejükkel elkészülő, de végig szimpatikusan küzdő szlovénokat, akiknek a keretében helyet kapott egy 71 éves atya is - nem vén a szlovén, a becsületgólt nagyon megérdemelték, így az már ekkor kiderült, hogy nem zárják gól nélkül a tornát. A Szent László Gimnázium legjobb mérkőzése egyértelműen a portugál - szlovák csörte volt. A közvetítésben úgy vezettem fel a meccset, hogy két játszó csapat találkozik egymással, és nem cáfolt rám egyik együttes sem. A portugálok egy zseniális, gyors támadás végén megszerezték a vezetést, és kb. ott megnyertnek is tekintették a meccset a maguk részéről. A félidő második felében átvette az irányítást a szlovák csapat, és egy szerencsés gólnak köszönhetően 1-1-et mutatott félidőben az eredményjelző. A második félidőben jobbak voltak a szlovákok, rúgtak vagy 3 kapufát, kihagytak egy vagon ziccert, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a portugálok újra megszerezték a vezetést. Néhány nappal Tékozló fiú vasárnapja előtt nekem Jézus legszebb példabeszéde jutott az eszembe, amennyi helyzetet elpuskázott Szlovákia... Ám másfél perccel a vége előtt mégiscsak sikerült egyenlíteni, megérdemelten! Jöhet a büntetőpárbaj? Az mindig lutri! Inkább nyerjük meg a meccset 20 másodperccel a vége előtt! Elég egyszer vezetni, ha az a győzelmet jelenti. Úgy ünnepeltek a szlovákok, mintha Eb-t nyertek volna, de valóban nagy skalpot gyűjtöttek, Portugália a torna egyik favoritja volt! A nap utolsó meccsére egy ilyen drámai csata után nehéz volt ráhangolódni, a horvátok egy feszült és indulatokkal teli meccsen 1-0-ra megverték a románokat. (Egyébként ez a nap a Bajnokok Ligájában is hozott egy szinte teljesen ugyanolyan meccset, mint a portugál-szlovák, csak természetesen gyengébb kiadásban. A Manchester City kétszer vezetett, a Real Madrid jobban játszott, de másodszor csak a hajrában egyenlített, majd a legvégén megnyerte a meccset. Lehet Ancelottiék a délutáni szieszta után még a Kisvárdán történteket monitorozták???)

Nem állítom, hogy nem fáradtam el, délelőtt 10 órától háromnegyed 6-ig gyakorlatilag be nem állt a szám – hogy a helyszínen, vagy otthon a laptopok előtt mennyire jött át a kommentálás, nem tudom, én mindenesetre nagyon élveztem. A párhuzamosan, a Városi Sportcsarnokban zajló meccseken egyébként a magyarok 16-0-s gólkülönbséggel jutottak a legjobb 4 közé – a lengyel, horvát, szlovák trió társaságában. A másik csoportban a bosnyákok szája íze lehetett némileg keserű, akik az utóbbi három tornán aranymeccset vívtak, ám most a magyarok és a lengyelek ellen is szoros vereséget szenvedtek, így nem juthattak be az elődöntőbe. (A másik helyszínen zajló meccseket nem láttam, így nem tartanám ildomosnak, ha azokról írnék.) Szerdán a játékosok (atyák) kirándulni mentek, megnézték Nemzeti Kegyhelyünket, Máriapócson püspöki Szent Liturgián vettek részt, majd Nyíregyházán többek között a görög – és a római katolikus székesegyházat és a Görögkatolikus Múzeumot is meglátogatták.

Csütörtökön a helyosztókkal folytatódott a futsal Európa-bajnokság, immár egy helyszínen, a Városi Sportcsarnokban, ahol máris két, számomra addig ismeretlen nemzet randevújával indult a meccsdömping. Bosnyák ziccerekkel kezdődött a találkozó, és így a játéknap is, de az osztrák kontrákban is volt ekkor még némi veszély. Az osztrák kapus bravúrt bravúrra halmozott, a 8. percig tartott a mágia, aztán egy szép szabadrúgás kombináció után megtört a jég. 2-0 volt a félidő. Az első gólig volt esélye Ausztriának, addig is azért, mert a labda gömbölyű, játékban látványos volt a bosnyák fölény. A harmadik gólra 3 és fél percet kellett várni a 2. félidőben. Mire leírtam, már 4-0 volt... 3 perccel a vége előtt egy aréna tombolt az osztrákok szépítéséért, de nem sikerült góllal befejezni a labdaszerzést követő gyors akciót. A kapus tartotta a lelket csapatában, a második félidőben is nagy védésekkel járult hozzá ahhoz, hogy Ausztria megúszta 4 kapott góllal. A következő mérkőzésen a portugálok és a románok sem a megszokott színösszeállításukban léptek pályára. Az első percekben sok hibával játszottak, de veszélyesebbek voltak a portugálok. A gólt mégis a románok szerezték meg egy megpattanó szabadrúgás után, Gabriel Man góljával. Továbbra is a luzitánok irányították a meccset. A románok keveset birtokolták a labdát, de a focit gólra játsszák, abból az első játékrészben pedig csak a románoknak volt... A csoportban 3 góllal nyertek a portugálok, nem volt akkor ennyi a két csapat között. Minél jobban telt az idő, a portugálok annál inkább váltak idegessé, a román kapus, Vaida parádézott. A portugálok nagy offenzívát nyitottak, a románok másodpercekig sem tudták birtokolni a labdát. Az utolsó két perc nagyon izgalmasan alakult, a portugálok három komoly helyzetet is elpuskáztak, a végén viszont a románok rontottak meccslabdát. A keddi meccs fényében meglepő a román győzelem, de a portugálokból hiányzott ezúttal az átütő erő.

Alsóházi rangadón nyüstölte egymást a szerb és a cseh csapat, a félidő legvégén Tracsek Oszkár szemfüles góljával a szerbek szerezték meg a vezetést. A csehek végig támadták a második félidőt, de nem tudtak akkora helyzetbe kerülni, ami elég nagy lett volna nekik a gólhoz. Sokáig hiányzott egy Milan Baros, Tomas Rosicky, Jan Koller szintű spiler, akik a felnőtt válogatottnak az elmúlt 20 évben sok örömteli pillanatot szereztek, és a szerb kapus is elkapta a fonalat. Két perccel a vége előtt teljesen megérdemelten sikerült egyenlítenie a cseheknek. 40 másodperccel a vége előtt az addig jól védő szerb kapus hibázott egyet, aztán pár másodperccel a vége előtt egy öngóllal végleg megpecsételődött a sorsuk. 3-1 a vége! Már jött is a következő meccs: Szlovénia – Albánia. A szlovének nagyon gyors góllal adták meg a mérkőzés alaphangját. Nagyon szép támadás végén, sakk-mattig kijátszották az akciót, a 2. félidő 3. percében 2-0. Két perccel később egy újabb szép támadással eldöntötte a meccset Szlovénia. Az utolsó 6 perc tétje a becsületgól volt Albánia részéről. Nem jött össze, a szlovének elbántak az albánokkal. Izgalmasabban alakult a következő találkozó. Közelebb állt Koszovó a gólhoz, de az olasz kapus mindent védett, azt is, amit már bent láttunk. Az, hogy Koszovó a félidőben nem vezetett hárommal, kizárólag Bonifacio atya érdeme volt! A 2. félidő 6. percében gólt kiáltott a lelátó népe, de oldalháló volt. Két perccel a vége előtt érett góllá a mezőnyfölény – mégsem ért ez győzelmet. Merthogy az olaszok konkrétan a semmiből egyenlítettek, egy kezezés utáni büntetőből, szinte rögtön a koszovóiak vérrel-verítékkel megszerzett vezető gólját követően. Egy büntetőt sok büntető követett, mert, hogy azokkal dőlt el a meccs. Az olasz kapus itt sem adta alább: két ötméterest védett, majd utolsóként berúgta a sajátját, így az olaszok a 9. helyen végeztek.

A hetedik helyért a portugálok és az osztrákok meccseltek. Kijött a két csapat közötti tudáskülönbség, az ilyen mérkőzésekre szokták mondani, hogy nem igazán volt egy súlycsoportban a két gárda. Az osztrákok becsületesen küzdöttek, de még az utolsó napra is jutott egy kiütés: a portugálok még egyszer megrázták magukat, 5-0-ra nyertek, de a tornán elért 7. helyükre aligha lesznek büszkék. A bosnyákokat is hajtotta a dac, mert ők sem ezért jöttek: az elmúlt tornákon mindig a végső győzelemért küzdöttek, idén pedig be kellett érniük a legjobb, nem elődöntőt érő, 5. helyezéssel. A románoknak voltak szép skalpjaik, összességében erőn felül teljesítettek, de a végére elfogytak, a bosnyákok megérdemelten győztek, 3-0-ra (3 perc után már 2-0 volt az állás). Ezen a mérkőzésen már fent ültem a kakasülőn, magasból néztem a pályát, és úgy közvetítettem, hogy a pályán lévők és a helyszínen szurkolók nem hallották, amit mondtam, és így nem is zavarta őket – akik viszont otthonról, munkahelyről, vagy bárhonnan követték a tornát, képileg és hangilag is profi, első osztályú minőséget kaptak.

És elérkezett az oly régóta várt meccs, a magyar – szlovák elődöntő. A tét nem más volt, mint a történelemírás, hiszen egyik válogatott sem játszott még aranymeccset a papi futsal-Európa-bajnokságon. Ettől a magyarok viszonylag hamar távol kerültek, az első hat perc némi belső áramszünetet generált – ez elég is volt ahhoz, hogy a szlovákok két góllal megterheljék az addig a tornán még gólt sem kapó Rockenbauer Barnabás hálóját. Utána hiába volt végig egyenlő ellenfél a magyar válogatott, csak felzárkóznia sikerült kétszer is (Portik Lóránd lecsorgó labdából, míg Gorcsa Péter büntetőből talált be), de utóbb kiderült, az első öt-hat perc döntötte el a továbbjutást. Kár érte, egy álommal lett szegényebb a magyar papi válogatott. A másik elődöntő, a horvát – lengyel meccs kiegyensúlyozott csatát hozott, mindkét oldalon voltak helyzetek, a lengyel kapus ragyogóan védett, igaz, a horvátok egyenlítést jelentő góljában vastagon benne volt. Talán már mindenki a büntetőpárbajt várta, amikor 3 másodperccel (!!!) a vége előtt jött a dráma: a lengyelek jutottak a döntőbe! A bronzmeccs és a finálé előtt került sor a gálameccsre, amin Kisvárda NB3-as csapata mérkőzött meg a papi válogatottakból generált All Stars csapattal. Ezt a találkozót már még profibb módon, ismétlésekkel, lassításokkal közvetítette Kondás Sanyi atya team-je. A házigazdák szépen gurigáztak, vezettek 6-1-re is, a második félidő arról szólt, hogy valamelyest felzárkózhasson az All Stars – de a papok jó keresztényeknek mutatkoztak, és nem nagyon akarták elfogadni az ingyen ajándékot. Végül 6-3 lett, mint az évszázad mérkőzése – ez nem volt az, a végén már nagyon mulatságos jeleneteknek lehettünk szemtanúi…

A bronzmeccsre mindenki megkomolyodott, muszáj is volt, mert nagy volt a tét. Hiába, a bronzmeccs a csalódott csapatok csatája (micsoda alliteráció…), mégis, amelyik csapat nyer, az győzelemmel zárja a tornát, és talán pozitívabb hangulatban is lép a dobogóra, mint az a csapat, amelyik elveszíti a döntőt. És a bronzérem is minden idők legjobb magyar szereplése lett volna, szóval motiváció az volt bőven. A horvátok címet védeni jöttek a tornára, de miután eldőlt, hogy erre nem lesz esélyük, fel tudtak pörögni a bronzmeccsre is. Sajnos a mieink játékára rányomta a bélyegét a tét, görcsösen futballoztak, kapura elég kevés veszélyt jelentettek, bár az is igaz, hogy a horvátok sem futballoztak különösebben jól: második góljukat büntetőből szerezték, harmadik góljukat pedig a meccs utolsó néhány másodpercében, egy védelmi figyelmetlenség után. Szóval a 0-3 mindenképpen túlzó eredmény. És bár nem lett meg a történelmi bronzérem, a magyarok teljesítménye előtt kalapot kell emelnünk! A negyedik hellyel beállították eddigi legjobb szereplésüket!

És akkor egy kis névsorolvasás, avagy belőlük állt a nemzeti csapat! Gulácsi – Dárdai, Orbán, Balogh – Kerkez, Schäfer, Nikitscher, Nagy Zsolt – Sallai, Varga, Szoboszlai Fejes Csaba (csapatkapitány), Gorcsa Péter, Káplár Márton, Kocsis Dániel, Kovács Csaba, Pásztor Richárd, Portik Lóránd, Rockenbauer Barnabás, Stefán Zoltán, Szabó Tamás, Tamás Ferenc, Topsi Bálint, Varga Lóránt, Veress Zoltán. Edző: Marco Rossi Kranyik István. Szép volt, fiúk! Hajrá Magyarország!!!

Egy mérkőzés maradt, a finálé. A lelátón megjelentek valódi lengyel szurkolók, ami hihetetlen: a plébánosukért jöttek szorítani. Csodálatos! A döntő sokáig mezőnyjátékot hozott, kevés helyzettel, aztán egy kapusbravúrt követő lecsorgó labdával könnyed gólt szereztek a lengyelek – amit aztán a 2. félidő elején meg is dupláztak. A különbség túlzó, az utolsó két góljukat az utolsó két percben rúgták, akik az eddigi 17 Európa-bajnokságon már a 9. aranyérmüket szerezték. Szlovákia 4-0-ra kikapott, de ez egy csodálatos torna volt számukra, azt gondolom, előzetesen bőven aláírták volna ezt az eredményt.

 A hármas dudaszó a futsal Eb végét is jelentette – már csak az igényes és ünnepélyes díjátadó volt hátra. Az olasz kapus még énekelt egyet, egyszerre volt Celine Dion, Pavarotti – és Bonifacio atya. Kapott is egy külön díjat, bár én a legjobb kapus díját is odaadtam volna neki. A díjátadón (és természetesen a helyosztó mérkőzéseken is már) jelen volt Kocsis Fülöp érsek-metropolita, Szocska Ábel megyéspüspök, Seszták Miklós országgyűlési képviselő, Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár, Seszták Oszkár, a vármegyei közgyűlés elnöke, Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere, míg a magyar futballt Herczeg András, a DVSC Labdarúgó Akadémia technikai igazgatója, a Loki korábbi sikeredzője, Supka Attila, szintén bajnok Debrecen-edző és Kovács Gábor, az MLSZ futsal szakosztályának vezetője képviselték. Csak, hogy ne legyen értelmezhetetlenül hosszú a mondat, külön említem meg, hogy tiszteletét tette tornánkon két korábbi válogatott legenda is, a legnagyobb sikereit a belga Anderlechtnél elérő, egy évtizeden keresztül a nemzeti tizenegy védelmének betonbiztos és legstabilabb pontja, a 96-szoros válogatott Juhász Roland, valamint a németeket barátságos meccsen duplájával sokkoló, egyébként a braziloknak és az argentinoknak is betaláló, újabban a Sztárbox-ban villogó AirSanyi, „a levegő ura”,  a 42-szeres válogatott Torghelle Sándor. Egyikük sem rúgott mondjuk hét Eb-n isgólt, mint a mi Veress Zoltán atyánk, és nem is léptek pályára annyi kontinenstornán, mint aranylábú papjaink, de szívesen váltottam volna velük néhány szót – sajnos ezt benéztem, a gálavacsorára nem maradtak. Pedig felírtam 3 kérdést, amit a csillagszemű Juhász Rolandnak szívesen feltettem volna. A Fair Play díjat a bosnyák csapat kapta, tőlük került ki a gólkirály is. A legjobb játékosnak egy lengyelt, kapusnak a horvátok kesztyűsét választották.

Lassan ideje lenne lezárni az írást. Néhány köszönetnyilvánítás nélkül viszont ez nem megy. Amellett, hogy „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled, a világosság Atyjától”, éppen ezért minden kegyelem az ember életében, itt a Földön is van kinek köszönetet mondanom. A Hajdúdorogi Főegyházmegye főhelynökének, Seszták István atyának köszönöm a lehetőséget, és köszönöm Király Andrásnak is, aki az egész esemény egyik koordinátora, főszervezője volt. Hogy ennyire profin sikerült a papi futsal Eb, hogy tökéletes volt a szervezés, minden a helyén volt, és minden vendég kiválóan érezhette magát, nagyrészt az ő érdemük. Persze, nekik is voltak segítőik, akiket nevesíteni nem fogok, mert nem szeretnék kihagyni senkit. (És nem is láttam bele minden szervezői munkába.) Zadubenszki Norbert, Gerner Attila és Kondás Sándor atya nevét a profi közvetítések, grafikák, az internetes jelenlét, az esemény Facebook oldalának a szerkesztése, állandó frissítése miatt viszont mindenképp megemlítem. Sokat adott profizmusuk és lelkesedésük az élményhez, aki nem hiszi, járjon utána! Vagy legalább hallgasson bele az itt megosztott videókba! :) És természetesen köszönöm a srácoknak, paptestvéreimnek, hogy ekkora élményt szereztek nekem, nekünk! :) Szerintem előzetesen kevesen gondoltak arra, hogy ekkora médiafelhajtás övezi majd a katolikus papok futsal-Európa-bajnokságát – pedig a helyszínen forgatott az m1, a hirado.hu, Duna TV és az RTL Fókusz is. A Trollfocin keresztül meg az online térben is értesülhetett mindenki az eseményről. A csütörtöki játéknapon, főleg a magyarok meccsein egyébként nagyjából 1500 ember tombolt a Városi Sportcsarnok lelátóján – ez majdnem százszorosa a Puskás Akadémia és az MTK egész országot lefedő szurkolótáborának, muhaha… Olyan papokkal, ismerősökkel is találkoztam, akik soha nem ülnének le otthon megnézni egy meccset, talán még válogatott találkozót sem, de a magyarok teljesítményére kíváncsiak voltak, és eljöttek, szurkoltak. Parádés hangulat volt az arénában. A görögkatolikus SWOTA cég (Streetwear of the apostles, azaz az Apostolok ruházata) a zuhanyhíradó szerint már azt tervezi, hogy papi válogatott mezeket dob piacra. Mert túl sok már a szoboszlais mezben flangáló srác az utcákon. Mostantól a Gorcsa, a Pásztor, a Kocsis D., a Fejes Cs. feliratú mez lesz a menő. Gulácsit meg felejtsük is el: hiába védett két Eb-n is, egyik csoportkörben sem húzta le a rolót, bezzeg Rockenbauer Barnabás testvér…

A viccet félretéve: hatalmas élmény volt mindezt átélni és megtiszteltetés volt részt venni a 17. papi futsal-Európa-bajnokságon. 2026-ban Lengyelország lesz a házigazda. Megyünk? Ha kell, kikupálom az angolomat – de megtanulok lengyelül is! :) Köszönöm, ha velem tartottál!

Év végén, esetleg újév napjaiban az ember értékel, összegez, átgondolja az előző esztendőt. Jó szokásomhoz híven én ezt a futball vonatkozásában is megteszem! 11 olyan futballpillanatot, vagy inkább eseményt választottam a magunk mögött hagyott esztendőből, ami meghatározta 2024-et, és amiről alighanem évek múlva is sokat fogunk, fognak még beszélni! Fogadjátok szeretettel ezt az összeállítást – és szeretettel kérem, osszátok meg Ti is a legnagyobb élményeiteket, emlékeiteket az előző évből!

Na, de mindenekelőtt nézzük, mi újság a tavalyi tippjeimmel… Elöljáróban annyit: aki a jövőre kíváncsi, inkább a thébai delphoi jósdát keresse… :)

1. tipp: Helyet cserélnek a szabolcsiak, a Mezőkövesd viszont idén is megússza

Valóban volt helycsere Szabolcs vármegyében, a Nyíregyháza végre feljutott, a Kisvárda meg kiesett. A Mezökövesdet viszont elhagyta a korábbi szerencséje, és idén már nem úszta meg a kiesést a másodosztályba. Tök utolsóként, mindössze 21 pontot szerezve, az utolsó bent maradó Újpesttől 16 ponttal lemaradva. De még a Várda is 10 ponttal előzte őket. Nem lehetett kérdés. Értékelés: 1/0,5

2. tipp: Szoboszlai Dominik kupát nyer első évében a Liverpoollal és betalál a kupadöntőben

A tipp első fele megvalósult, Szoboszlai Ligakupát nyert első angliai szezonjában, ráadásul a sorozat korábbi szakaszában két gólt is szerzett. A fináléban viszont sérülés miatt nem léphetett pályára a Chelsea ellen, így gólt sem tudott rúgni. 2/1

3. tipp: A Real Madrid Bajnokok Ligáját, Bellingham Aranylabdát nyer!

A Real Madrid valóban megnyerte a Bajnokok Ligáját (volt egy felejthetetlen City elleni párharc a 8 között…), emellé a spanyol bajnokságot is hozzácsapta tükörsimán, mégsem volt ez elég ahhoz, hogy Jude Bellingham Aranylabdát kapjon – mert a spanyol Rodrival ellentétben ő „csak” ezüstérmes lett a nyári Európa-bajnokságon. Egyébként végül Vinicius Junior is beelőzte, így harmadik lett a szavazáson. 3/1,5

4. tipp: Erik Ten Haag-ot még a nyár előtt kirúgják

Nyáron még nem rúgták ki Erik Ten Haagot, pedig ki kellett volna… Végül október végéig húzta. Ekkor 14. volt a United, 9 meccs után 11 ponttal. Túl nagy fejlődésen azóta sem ment keresztül a klub… A megérzésem nem volt rossz, de ezért félpont sem jár nekem… 4/1,5

5. tipp: Harry Kane rekordot dönt, de a Bayern sorozata megszakad

36 góllal fejezte be Harry Kane a Bundesliga idényt, így Lewandowski 41 gólos rekordját nem döntötte meg. Nem sokon múlt. Az átok viszont tovább tart az angolnál, hiába igazolt el a Tottenhamből, a csapatsikerek továbbra is elkerülik. A Bayern München 11 év után először veszítette el a bajnoki címet, s a kupából és a BL-ből is idő előtt kiesett. Szegény Harry herceget szinte már sajnáltam. Jó hír a számára, hogy idén nagyon jó esélyei vannak arra, hogy ez az átok végre megtörjön… Mondjuk tavaly is azt hittük… :) 5/2

6. tipp: Messi és Ronaldo is kontinensbajnok lesz idén!

Messi megnyerte a Copa Americát, Cristiano Ronaldo ettől nagyon messze állt. Mármint a Copa Americától is. Meg az Eb győzelemtől is. Mindenesetre önbizalma az továbbra is van: két héten belül 40 éves lesz, de esze ágában nincs visszavonulni – a válogatottságtól sem… A minap megrúgta egyébként karrierje 919. gólját. Nem olyan rossz ez. 6/2,5

7. tipp: Negyeddöntőbe jut a foci válogatott az Eb-n

Ezzel lőttem mellé a legnagyobbat, bár tavaly januárban nem volt idehaza ismeretlen a hurráoptimizmus kifejezés. 2023-ban veretlen évet zártunk, jó formában volt nemzeti csapatunk – de az Eb-n végül nem hogy a negyeddöntőbe nem jutottunk, de még a csoportkört sem éltük túl.

7/2,5 – ha őszinték akarunk lenni, ez elég gyér teljesítmény…

Na, és akkor nézzük, kicsit részletesebben is, mi minden történt 2024-ben!

11. Mbappé végre tényleg habfehérbe öltözött

És végre megtörtént! Ez az átigazolási saga felért egy brazil szappanopera hosszával, és a végén már a Real Madrid szimpatizánsok sem igazán tudták eldönteni, hogy akarják – e ezt a transzfert. Azt mindenki tudta, mert hangoztatta úton-útfélen, hogy Kylian Mbappé gyermekkora óta Real Madrid szurkoló. Ez kiindulási alapnak nem volt rossz. De amit éveken keresztül a klubbal művelt, az szánalmas volt, bicskanyitogató, és a Mennyei Megyeiben biztos, hogy minimum bezárták volna néhány napra az öltözőbe a szurkolók, hogy tanuljon egy kis alázatot a csávó. Persze, mindenki pénzből él – hát ja, és valakinek ebből több van, de még több kell. (Mintha éppen a minap olvastuk volna a vasárnapi görögkatolikus Szent Liturgián: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten Országába.” Jézus szavaival eszemben nincs viccelni, mindenesetre Mbappé beceneve alapján nem teve, hanem teknős – őt a púpja helyett a páncélja akadályozza az előmenetelben…) Már két éve kevés híján eljött Madridba, 2022 tavaszán mindenki arról beszélt, hogy megköttetik az évszázad üzlete, de az utolsó pillanatban a francia „hűségesküt” tett – persze, nem azért maradt a PSG-ben, mert nem akarta ő elhagyni szülővárosát, hanem, hogy minél több pénzt csikarjon még ki belőle. Kár volt ezért a mizériáért: a francia szurkolók nagy része elfordult tőle, s az előző szezonban Luis Enrique is egyre többször kitette a csapatból. Tavaly nyáron már a Jóisten sem menthette meg attól a Madridot, hogy a játékosa legyen, pedig látszólag semmi nem indokolta az ő érkezését – kivéve talán Pérez hiúságát, akit nem hagyott nyugodni, hogy két éve bohócot csinált belőle Mbappé és a PSG. Azért csak övé lett az utolsó szó… Pérez elnök farsang idején új jelmez után nézhet…

Egy spanyol bajnok, BL címvédő csapatba érkezett, ami még klasszikus középcsatár nélkül is tökéletes gépezetként működött – mint ahogy az ősszel többször is kiderült, inkább a visszavonuló Toni Kroos pótlásáról kellett volna gondoskodni, vagy a jobb – és a bal szélre venni valakit, mert Ferland Mendy nem Madrid szint (soha nem is volt az), Dani Carvajal meg eddig is meglehetősen porcelánlábú volt – és sajnos ez idén is bebizonyosodott, az Eb győztes spanyol, akinek én nagyon szívesen láttam volna a kezében az Aranylabdát, az egész szezonra kidőlt. De nem baj, lyukas a védelem, s nincs Kroos-szintű szervező középpályásunk – de van Mbappénk, aki, persze, ingyen érkezett, de az aláírás pénz, amit kapott, nem csekély, a fizetéséről meg nem is beszélve. Bár első félszezonjában nem hozott nagyon rossz számokat (16 bajnokin 10 gól, 6 BL meccsen 2, de betalált az Európai Szuperkupa döntőn és az Interkontinentális Kupa döntőjében is), azért egyelőre Vinicius Junior árnyékában futballozik, és az nem mutatott jól, amikor egymás után két fontos pillanatban is tizenegyest hibázott. Ettől még nagyon is bejöhet az ő szerződtetése, de az kétségtelen, hogy a közvélemény többet várt tőle – az is igaz, hogy a francia bohócliga nem a spanyol bajnokság… Viszont, amikor ezek a sorok íródnak, az Atleticóval szemben 2, a Barcelona előtt 7 pont a madridiak előnye – hiába kapott két el clásicón kilencet a Real, hiába indult döcögősen a BL szezon, ez az idény még lehet csillogó-villogó, és Mbappé is lehet ünnepelt sztár. Az utolsó meccseken kétségkívül jó irányba indult ezen az úton.

10. Gasperini Atalantája elérte a plafont – vagy mégsem?

Eddig a 2019/20-as idényről beszéltünk úgy, mint az Atalanta zseniális éve: 98 rúgott gól, harmadik hely, mindössze 5 ponttal a bajnok Juventus mögött… Akkor a Luis Muriel, Duván Zapata duótól rettegett a Serie A minden védelme, s rajtuk kívül Josip Ilicsics, Papu Gomes vagy éppen Robin Gosens is az együttes kulcsjátékosai voltak… „Azok a boldog, szép napok, ég veled… Te nem tudod, milyen jó nélküled?” Nélkülük is van élet… Jelen pillanatban, nagyjából a bajnokság felén túl bronzérmes pozícióban van az Atalanta, s az új csatárpárosuk nem kevésbé félelmetes, mint a kolumbiai páros volt: Mateo Retegui 13, míg Ademola Lookman 9 gólnál jár a Serie A idei kiírásában – míg a középpályáról a belga Charles De Ketelaere nevét érdemes kiemelni, aki 5 gólja mellé kiosztott 4 gólpasszt is. Három játékost megneveztem, de az Atalanta legnagyobb ereje továbbra is a csapategységben és a családias légkörben rejlik – nem elhanyagolható módon a Bajnokok Ligájában is jól állnak, és minden esélyük megvan arra, hogy akár a playoff kört megúszva, a legjobb nyolc csapat közé férkőzve egyből a nyolcaddöntőbe kerüljenek. Bár idei teljesítményükre is büszkék lehetnek Gasperiniék, az előző szezon már elhozta Bergamóba a Kánaánt: a bajnoki negyedik hellyel kvalifikálták magukat a BL-be (egyébként két ponton múlt a dobogó…), az Európa Ligát pedig megnyerték, nem is akárhogyan: a nyolc között a végső győzelemre a legnagyobb esélyesnek tartott Liverpool-t ejtették ki (megfosztva Jürgen Kloppot attól, hogy utolsó szezonjában nemzetközi trófeával búcsúzzon), a döntőben pedig az egész szezonban minden sorozatot figyelembe véve veretlen Bayer Leverkusent iskolázták le – a 3-0-s győzelem mindhárom gólját Lookman szerezte. Lehet ennél feljebb? Hosszú idő után kiegyensúlyozott versenyfutás lehet az aranyért, bár a Juve, Lazio, Milan hármas kissé leszakadt, de a Napoli és az Inter dolgát megnehezítheti az Atalanta. Miért ne sikerülhetne? Gasperini életműve ettől válna teljessé.

9. Sztankovics arcátlan lelépése, és a szilveszteri „petárda”: kivásárolták az utódját…

Bár a téli szünetben nem a Fradi vezette az OTP Bank Ligát, tavasszal viszonylag hamar helyreállt a világ rendje, ráadásul volt három fölényes győzelme is a zöld-fehéreknek: az MTK-t úgy verték meg 5-1-re, hogy Varga Barnabás első félidei gólja után a második játékrészben 4 perc alatt rúgott még hármat… Az Újpest otthon, a Debrecen az Üllői úton kapott egy ötöst, ez utóbbi volt az a bizonyos anyák napi meccs, amin a játékosok édesanyja kísérte ki fiúkat a zöld gyepre.… Volt két emlékezetes győzelme is a csapatnak: a Paks a 89. percben kapitulált, Traoré akkor rúgta az egyetlen gólt, míg Zalaegerszegen 0-2-ről kiegyenlített a házigazda, de a 98. percben a Fradié volt az utolsó szó… A Fradi végül meggyőző fölénnyel, +50-es gólkülönbséggel lett bajnok – de a végül második helyre befutó Paks a kupadöntőben alaposan visszavágott, azt is mondhatjuk, hogy kupán vágta a Fradit. Az Atomerőmű 2-0-ra győzött, a Fradi szerb edzője, Dejan Sztankovics meg hebegett-habogott a sajtótájékoztatón, majd, mint aki jól végezte dolgát, távozott. Nem a sajtószobából, vagy az edzőpályáról – a Ferencvárostól. A Szpartak Moszkva 2,5-ször nagyobb fizetésére mondott úgy igent, hogy erről nem tájékoztatta az érintetteket. Élő szerződése volt, az oroszokkal a háború miatt a nemzetközi kupában sem indulhatott, ráadásul az utolsó bajnoki forduló, az Újpest elleni, mindig hatalmas téttel bíró Derby előtt dobbantott, nem valami szimpatikus módon. Sőt, egyenesen hányingerkeltően.

Sztanyiszlav Csercseszov és Dejan Sztankovics után jöhetett egy újabb felsőpolcos edző: a holland Pascal Jansen. Nála a korábbiaknál sokkal inkább kitűnt a prioritás: a hazai bajnokságban gyakran nézhetetlen volt a csapat játéka, ellenben a nemzetközi porondon ért el jó eredményeket a Fradi: a francia Nice-t, az ukrán Dinamo Kijevet és a svéd Malmöt is megérdemelten fektették két vállra a zöld-fehérek. Ugyanakkor érthetetlen volt ez a kétarcúság. Szilveszter napján aztán robbant a bomba, vagy ami ilyenkor szokott, a petárda: Pascal Jansent kivásárolta a City Football Group, hogy Pep Guardiola utódja legyen a Manchester City-nél… Na jó, addig azért lesz még néhány lépcsőfok a számára (elsőként a New York City). Bár a Fradi a jelek szerint jó ajánlólevél volt ahhoz, hogy egy ekkora vállalathoz kerüljön, reméljük, ha majd tényleg megkap egy topklubot, nem felejti el a „köszönömöt” a Fradinak – mert most nagy sietségében elbúcsúzni is elfelejtett… Hogy az utódja milyen edző lesz, majd az idő megmondja, mindenesetre Robbie Keane játékosként felsőpolcos volt. Nem volt akkora őstulok, mint a bátyja, Roy, és mindenhol remek számokat hozott. Ha csak megközelíti a legutóbbi Tottenham Hotspurs legendát, aki a Fradi kispadján ült, a zöld-fehér szurkolók dörzsölhetik a tenyerüket. Ezt a legendát ugyanis Sergij Rebrovnak hívják… Csütörtökön már élesben be is mutatkozik: Frankfurtban Európa Liga meccsen. Valószínűleg el tudott képzelni ennél könnyebb debütálást…

8. Mi a fontosabb: a klub vagy a válogatott? (Gulácsi és Kerkez)

Az előző évben két eset is volt a magyar válogatott kapcsán, amikor felvetődött ez a kérdés. Ami biztos, hogy a fizetésüket a klubjuktól kapják a játékosok. A klub megmondhatja, mint ahogy sok esetben meg is mondja, hogy nem engedi el játékosát nemzeti csapatához. A válogatott meghívó megtiszteltetés, ha saját nemzetét képviselheti valaki, szerintem érzelmi alapon is ugrani (vagyis jönni) kell. Az ősszel előbb Gulácsi Péter, majd Kerkez Milos is lemondta a válogatottságot, különböző okokból. Gulácsi arra hivatkozott, hogy a korábbi térdszalag-szakadásából visszatérve rengeteg meccset játszott, pihenésre van szüksége. Tényleg hihetetlen mélységből állt fel Gula, aki a Leipzigben is gyorsan visszaszerezte a helyét, sőt, ősszel talán élete legjobb formájában védett. Sokan nem értették, a sikeresen megvívott EB selejtezők után miért nem Dibusz Dénes marad a kapuban – aki akarta, már ekkor beleszállhatott Marco Rossiba és Gulácsiba. Szerintem is megérdemelte volna Dibusz Dénes, hogy pályára lépjen az Eb-n. Tett már ő annyit a válogatottért. Ugyanakkor nem értek egyet azokkal, akik Gulácsit hibáztatják a relatív gyengébb EB szereplésért. (Bár mi számít gyengének: lehetett elvárás a csoportból való továbbjutás?) Sokan úgy vélik, Gulácsinak az Eb-n félre kellett volna állnia bajtársáért… De a válogatottság nem a Máltai Szeretetszolgálat. Örüljünk, hogy két ilyen jó kapusunk van! Gulácsi, miután kapott egy ötöst a németektől, besokallt, és elege lett: ezután a meccs után is kapott hideget-meleget. Nem mondta le végleg, de az utolsó 4 meccset az évben már kihagyta. Innen már a kapitány térfelén a labda. Ha engem kérdeztek, szerintem fog még védeni Gulácsi a válogatottban. Remélem, egy világbajnokságon is… És hogy véleményt is alkossak az ügyről. Megértem Gulácsit. Azóta, hogy kiállt a szivárványos családok mellett egy kampány során, megosztóbb személyiség, mint Szalai Ádám volt bármikor – pedig vele is mennyi baja volt az egyszeri magyar szurkolónak. Az, hogy politikailag milyen véleményen van, nem befolyásolhatja, hogy egyébként közel egy évtizede a Bundesligában véd, és Németország egyik legjobb kapusaként tartják számon. Hihetetlen az az akaraterő, ahogyan visszaküzdötte magát a pokol legmélyebb bugyraiból. Az a sérülés sok játékos esetében a visszavonulást jelentette volna. De ő rendíthetetlen maradt. „Mikor már mások réges-régen feladták, én, akkor kezdtem mindig csak igazán, csak annak van végleg vége, amit magadban feladtál…”

Gulácsinak egyébként kiváló a posztriválisa, Dibusz nagyon jól véd a válogatottban is, és Kerkez Milos pótlása sem megoldhatatlan, az ő váltótársa az a Nagy Zsolt, aki hétről hétre zseniálisan futballozik a Puskás Akadémiában, és több poszton is bevethető. A délvidéki srác az utolsó két őszi mérkőzést mondta le sérülésre hivatkozva, miközben előtte és azóta is rendszeresen pályára lép kezdőként klubcsapatában. Nem állíthatjuk, hogy nem volt sérült, de azt sem, hogy ebben az esetben nem a klubkötelezettségeit helyezte előtérbe Milos – emiatt volt is pici mosolyszünet közte és Rossi között. Az vesse rá az első követ, aki a Premier League egyik legszimpatikusabb, nem mellesleg idén a nemzetközi kupaszereplés kiharcolásáért is küzdő csapatában nem szeretne betonbiztos helyet kiharcolni… Kerkez azóta még jobb formában van, három gólpasszt adott, mióta volt ez az ominózus csörte (abból kettőt a ManCity ellen), megrúgta első két gólját is az angol élvonalban, és a hírek szerint nagycsapatok is sorban állnak érte. (Hogy a Bournemouth-ból jelenleg megéri – e például a Manchester Unitedhez igazolni? A Manchester United mindig a Manchester United marad, akkor is, ha jelenleg 11 pont és 6 helyezés választja el a két csapatot – nem a United javára…) Kár lenne Kerkez Milosért, ne járjon úgy, mint Huszti Szabolcs, aki egy kapitányi affér miatt nem volt hajlandó felhúzni többet a nemzeti mezt; a következő 10-12 évben nagy szüksége lesz a magyar válogatottnak Milosra… Élmény nézni hétről hétre, hogy két magyar játékos is ennyire fontos láncszeme egy Premier League élcsapatnak!

7. BL döntő legjobb barátommal

13 éves korom óta vagyok Real Madrid szurkoló, idén lesz 25 éve, hogy a királyi csapattal szimpatizálok. Gyermekkorom óta legjobb barátom még régebb óta szurkol kedvenc csapatának, a Borussia Dortmundnak. Ezt azért tartom még szebb szerelemnek az enyémnél, mert a Dortmund szinte mindig a Bayern München árnyékában létezett, korántsem nyert annyi címet, mint a Real Madrid – de ha az ember igazán szerelmes, az sem számít, ha hangosan horkol szíve választottja, vagy ha felszed pár kilót. A szerelem attól még szerelem marad. Mondjuk a Dortmund a ’90-es évek második felében és a kétezres évek elején éppen szívdöglesztő volt a fiatal Lars Rickennel, Tomas Rosickyval, Jens Lehmannal, Jan Kollerrel, Cristoph Metzelderrel, meg a később a magyar válogatottnál Bernd Storck másodedzőjeként dolgozó Andreas Möllerrel, szóval nem csodálom, hogy akkor elcsavarta Marci barátom fejét. Azóta, ha egymással játszott a két csapat, általában megbeszéltük a meccset. Volt, hogy a Real 3-0-s előnyről majdnem elbukta a párharcot (2-0 a visszavágón), volt békés döntetlen, de olyan is volt, amikor Robert Lewandowski egymaga gurított négyet. Egy valami nem volt még: közös Bajnokok Ligája döntő. Egészen 2024 júniusáig. Az előző szezonban végre úgy alakult, hogy ez a két csapat játszotta egymással a Bajnokok Ligája fináléját. A Real döntőbe jutása nem volt sétagalopp; már a Willi Orbán vezette Leipzig ellen bőven kieshettek volna a 16 között, aztán a ManCity ellen egy végletekig kiélezett, 3-3 és 1-1 után tizenegyesekkel jutott tovább a Madrid, hogy aztán a Bayern München ellen csak rájuk jellemző, cserecsatár általi fordítással jussanak a döntőbe. A Dortmundnak ehhez képest kikövezett volt az útja, bár se az Atletico Madrid, se a PSG ellen nem ők számítottak esélyesnek, mégis mindkét gigászt eltakarították az útból.

A Bajnokok Ligája döntő éppen arra a hétvégére esett, amikor Teodor fiam születésnapját akartuk ünnepelni; legjobb barátom, Marci éppen a keresztapja Teónak, és ilyenkor mindig nálunk töltik családostul az egész hétvégét. Lehet-e ennél jobban összehangolni? A szülinapi buli vasárnap volt, a meccs szombaton, és még Marci bátyja, a szintén futballőrült John (két kislányával), és egy Real Madrid szurkoló jóbarátom, Ádám is eljöttek, így remek hangulatban élvezhettük a meccset. Amin a Dortmund egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet, sőt, a nagyobb helyzetei neki voltak. Csak, mint 2022-ben a Liverpool ellen, Thibaut Courtois megint szenzációsan védett. Egészen a hajráig nem született gól, aztán az a Dani Carvajal törte meg a jeget, akitől talán a legkevésbé várták – majd Vinicius Junior állította be a 2-0-s végeredményt. Nem ez volt minden idők legjobb BL döntője, kicsit sajnáltam Marcit, mert az ő csapatának sokkal kevesebb ilyenfajta sikerélmény jut, de főleg azért tettem fel a tavalyi év legnagyobb élményei közé, mert boldog vagyok, hogy együtt átélhettünk egy ilyen meccset. Voltunk már együtt a Puskás Stadionban 2021-ben Eb meccsen, voltunk Nürnbergben német másodosztályú bajnoki találkozón, élőben láttuk Zsóri Dániel Puskás díjas gólját a Fradi ellen a debreceni VIP szektorból – de kedvenc csapatunk egymás elleni BL döntője, még ha csak tv-n keresztül is, de más milyen élményt adott. És azóta Teó is mindig felismeri a Borussia címerét, mikor meglátja, és mondja: „Hajrá Dortmund!” És legalább annyira szomorú egy Dortmund vereségnél, mint amikor a Real Madrid kikap.

6. Végül csak a futball győzött az Európa-bajnokságon…

Egy végtelenül gyenge Európa-bajnokságon én kevés dolognak tudtam örülni, de a spanyolok győzelmének igen. Igazából ez volt az egyetlen igazságos forgatókönyv. A franciák úgy jutottak a legjobb 4 közé, hogy a hatodik meccsükön (!!!) szerezték az első akciógóljukat. Az angolok döntőt játszottak, a keret erőssége miatt ez a szereplés benne volt a pakliban, de az a futball, amit a torna után leköszönő Gareth Southgate játszatott a válogatottal, alsó hangon is két év börtönért kiált. Meccseiknél izgalmasabb volt nézni a fű növését és hallgatni a tücsök zenéjét is… Sok kritika éri a futballt, hogy egyre kevesebb a futballvirtuóz, már a született zsenikből is gépeket kreálnak, akik betartják a taktikai utasításokat, minden edzői utasítást óramű pontossággal végrehajtanak, de közben meg a játékosság és a szenvedély kivész a játékosokból. A középpályáról mára eltűntek a Zidane-ok, a támadószekcióban sincsenek már Ronaldinhók, Bergkampok, se Raúlok. Van helyettük Rodri, Calhanoglu és Declan Rice. Ők sem rosszak – de más a futball, mint 10-15 éve volt. És ezt ez az Európa-bajnokság tökéletesen alátámasztotta. Mondom ezt úgy, hogy hála Istennek a sors igazságot szolgáltatott, és az a válogatott nyerte meg, amelyik talán egyedüliként megérdemelte.

A spanyolok voltak talán az egyetlen olyan válogatott, ami minden meccsén jól futballozott. Már a csoportkörben is: az olaszok megúszták egy góllal, de ezen a meccsen is helyzetek sokaságát dolgozta ki a Vörös Fúria. A horvátok hármat, Georgia négyet kapott, a német, francia, angol hármas ellen pedig 2-1-re győztek. Olyan klasszisaik nem voltak, mint 2008 és 2012 között (Iker Casillas, Sergio Ramos, Carles Puyol, Andrés Iniesta, Xavi, David Silva, Cesc Fabregas, Fernando Torres, David Villa, micsoda névsor volt, könnybe lábad a szemem ettől a csapattól…), de azok közül érdekes mód senki nem nyert Aranylabdát, míg az idei csapatból Rodri megkapta a díjat. Mondjuk, ha még Lionel mindig az Öreg Kontinensen futballozik, a spanyol aranylabda talán továbbra is vágyálom lenne… Rodrin kívül Dani Olmo, Fabián Ruiz, Nico Williams és legfőképpen Lamine Yamal vitték el a pálmát, ők voltak a húzónevek. Ebből is látszik, hiányoznak az egyéniségek a mai futballból. Sok a szorgos iparos, de kevés az igazán nagy klasszis. A spanyolok győzelme megkérdőjelezhetetlen, de hogy lesz-e olyan legendás ez a csapat, mint a másfél évtizeddel ezelőtti? Erre is választ kapunk majd a közeljövőben.

5. Egy láncszem kiesett, és atomjaira omlott a Manchester City

A Manchester City zsinórban negyedik alkalommal lett Anglia bajnoka – Pep Guardiola 8 szezonjából immár hatodszor! Szinte tökéletes gépezetként működött a City, megbízható kapussal, gyors szélsővédőkkel, kiváló briliáns középpályásokkal, a világ talán legjobb középcsatárával… Talán jogosan is járt már ki egy Aranylabda valamelyik City játékosnak, bár én előzetesen szívesebben adtam volna Erling Haalandnak vagy Kevin de Bruynének. Rodri kapta, és vitathatatlan, hogy nem csak a City-ben nyújtott teljesítmény, de főleg az Eb győzelem nyomott sokat a latban a szavazóknál. Rodri inkább egy szürke eminenciás, voltak sokkal korszakosabb középpályásai a spanyol futballnak a közelmúltban, akik nem kaptak Aranylabdát – Rodri biztos, hogy nem jobb se Xavinál, se Iniestánál. Mindenesetre ő is olyan játékos, akinek a hiányát akkor vesszük észre, amikor nincs. Már pedig most már egy jó ideje nincs, és ezt már a vak is észrevette. A Manchester City-ben az Arsenal elleni csúcsrangadón szeptember 22-én keresztszalag-szakadást szenvedett, az elmúlt évek angol sikercsapata meg azóta szenved. Nem nehéz észrevenni az összefüggést – még ha furcsa is, hogy egyetlen játékos ekkora hatással lehet egy ilyen kaliberű klubra. Utána 4 bajnokiból hármat még megnyert a City, viszont mindet egyetlen góllal – szenvedett a csapat a tökutolsó és kilátástalan Southampton (1-0) és a gyengén védekező és rengeteg gólt kapó Wolverhampton (2-1) ellen is. Ám aztán jött a Tottenham elleni Ligakupa vereség és kiesés október 30-án, ami elindított egy lavinát: ezt a meccset is beleszámítva zsinórban öt vereség, összesen 7 meccs győzelem nélkül, legközelebb a Nottingham Forest ellen nyert az együttes, december 4-én.

 A legutóbbi 18 meccsből ötöt nyert a City (abból négy az utolsó 6 tétmeccsen jött össze), miközben Kerkez Milos két gólpasszával kikaptak Bournemouth-ban, Ruben Amorim előbb a Sportinggal verte el a BL-ben (1-4), majd már a Uniteddal is megtréfálta a városi rangadón (1-2), a Tottenham saját közönsége előtt alázta meg (0-4), elveszítette a Liverpool elleni csúcsmeccset is, Haaland még büntetőt is rontott az Everton ellen, s kikapott Torinóban, a Juventus vendégeként is, a BL-ben. Konkrétan sorsdöntő meccset játszottak a héten a szintén harmatos PSG ellen, hogy életben maradjanak a továbbjutási esélyeik. Roncsderbi volt a javából, amit kétgólos előnyről is képesek voltak elveszíteni... Jelenleg az 5-6. hely között ingázik a City a Premier League-ben, miközben a Liverpool egy meccs hátrányban is 12 pontot ver rájuk. Láttunk már nagy feltámadásokat a futball történelmében, de talán azt nem kiabálom el, hogy a bajnoki cím esélye elszállt. Ám a dobogóért is teperniük kell majd: a Nottingham Forest ugyan erőn felül teljesít, és szerintem egyszer kipukkad majd az a lufi, amit még Robin Hood vitt el személyesen a városba, de az Arsenal, a Chelsea és a Newcastle sem tűnik annyira könnyű prédának. Guardiola közvetlenül a mély hullámvölgy előtt hosszabbított szerződést a klubbal – talán korai volt… A fején éktelenkedő karmolás nyomok nem a feleségétől származnak (pedig ez jó alibi lehetett volna…), akivel ráadásul 30 év után a házassága is menthetetlenül megromlott. Hogy jobban folytatódik majd a 2025-ös év, ahogyan a tavalyi befejeződött? Guardiolához hasonlóan ez is elválik majd…

Nem néz ki jól ez az eredménysor...

4. Kilenc év után élvonalban a Szpari, és még a stadionja is felépült!

Nyíregyházán szeretik a focit. Megérdemelt egy új, modernebb stadiont Szabolcs vármegye fővárosa. Persze, nem az alsóbb osztályba. 2015-ben, amikor licenc hiányában, váratlanul és teljesen érthetetlen módon, csak, hogy a 16 csapatos első osztályt négy együttessel lefaraghassák, kizárták a Szparit az élvonalból, és a harmadosztályba száműzték, sejtettük, hogy nem lesz fáklyásmenet a következő pár év. Mondjuk arra nem számítottam, hogy ennyire nehezen megy majd a visszakapaszkodás. A 2014/15-ös szezont, azaz, aminek a végén megtörtént a kizárás, a 12. helyen zárta a Szpari, az utolsó Lombard FC Pápára 11, a Dunaújvárosra 8 pontot vertek, de egyébként megelőzték a Haladást és a Honvédot is. Ebben az évben a Fehérvár lett a bajnok, Nemanja Nikolics a gólkirály, a Ferencváros az ezüstérmes, kispadján meg Thomas Doll ült. Nem ma volt. A másodosztályba rögtön visszajutott a Nyíregyháza, ott azonban általában középcsapatként vegetált. Egészen két évvel ezelőttig, amikor majdnem kiesett a másodosztályból: a Veszprém ellen osztályozón jött össze a bentmaradás. Sorrendben volt 12., 5., 10., 8., 7., 10. és 18. a csapat. Nem valami ütős eredménysor. És ezután ült le Tímár Krisztián a csapat kispadjára. Az egykor a válogatottban is pályára lépő védő jött, látott és győzött: a Nyíregyháza tönkreverte a másodosztályt, és meggyőző fölénnyel, 10 pont előnnyel, mindössze 3 vereséggel jutott fel 2024 tavaszán az élvonalba. Pedig nem könnyítette meg a helyzetüket, hogy hazai pályán is albérletbe kényszerültek. Voltak ők házigazdák Sényőn, meg Balmazújvárosban is. Sőt, az idei szezont sem otthon kezdhették, ideiglenes otthonuk Mezőkövesd volt – késett a stadion átadása.

Miután a szintén zenész, azaz újonc Győrt megverték a nyitómeccsen 2-1-re, három pont nélküli 90 perc következett, míg következett a Fehérvár elleni stadionavató, és 3-3-as döntetlen! A nyíregyházi stadion rendre megtelt ősszel, a csapat stílusos focit játszik, és hazai pályán bárkire veszélyes: presztizsrangadót nyertek a Debrecen ellen, de legyőzték otthon a dobogóra pályázó MTK-t és Paksot is. Az idegenbeli szereplésükön kéne csiszolni és kevesebb kapitális védelmi hibát összehozni meccsenként – a jelenlegi pozícióval (8. hely) nincs semmi baj, ezzel év végén is kiegyeznénk, de mindenképp kell majd néhány bravúr eredmény tavasszal is! Én az utolsó őszi meccsen, a Fradi ellen tudtam a helyszínen szurkolni. Bevallom, a vendégszektorban ültem, de nagyon szurkoltam a hazai pontszerzésért. Nem sokon múlott egyébként, a Fradi mindkétszer megszenvedett a Nyíregyháza ellen – az első alkalommal, a Groupamában ki is fütyülte őket saját táboruk, Nyíregyházára meg a PAOK elleni 0-5-ből érkeztek, és motiválatlanul, kedvetlenül futballoztak. A Szparinak immár első osztályú a stadionja, csak remélni merem, hogy tavaszi teljesítményével kivívja, hogy jövőre is az legyen a futballcsapat is!

3. A majdnem veretlen Leverkusen tündérmeséje

Konkrétan utolsó előtti helyen állt a Bundesligában a Bayer Leverkusen, nyolc forduló után mindössze egyetlen győzelemmel és öt ponttal, amikor leült a kispadra Xabi Alonso 2022 október 5-én, hogy aztán másfél évvel később a klub történelmének első aranyérmét ünnepelhesse! Kétségkívül az év egyik legnagyobb sztorija volt, amit a Bayer Leverkusen elért! És csak azért nem lett hibátlan az egész 2023/24-es szezon, mert az Európa-Liga döntőben az Atalanta elporolta őket – de ezt a meccset leszámítva egyetlenegy vereséget nem szenvedtek el. Nem elég, hogy 11 év után elvették a Bayern Münchentől a Salátástálat, de olyat csináltak, ami még a bajoroknak sem sikerült soha: veretlenül lett Bundesliga első a Leverkusen! Emellett a Német Kupát is megnyerték – a finálé előtti európai kupadöntőben, a szezon 52. meccsén (!!!) szenvedtek először és utoljára vereséget. Ha mindhárom sorozatot figyelembe vesszük, +102-es gólkülönbséggel zártak! Meccseik több, mint 81%-át megnyerték! Elképesztő űrszezon volt, általában űrfocival, és néha piszok nagy mázlival. Rengeteg olyan meccs volt, különösen az Európa Ligában, ahol elszállhatott volna ez a veretlenség, de mindig volt valaki, aki átlendítette a csapatot a holtponton.

Lukas Hradecky képességeivel tisztában voltunk, de világklasszis kapusnak nem tartotta senki – élete legjobb szezonját kellett produkálnia ahhoz, hogy a Leverkusen végig stabilan az élen legyen. A két szélsőhátvéd, Jeremie Frimpong és Alex Grimaldo teljesítményére nem igen vannak jelzők: előbbi a bajnokságban 9 góllal, 7 gólpasszal, utóbbi 10 góllal és 13 gólpasszal zárt – még egyszer mondom, ők nem csatárok… Florian Wirtz a 11 gólja mellé 11 asszisztot tett a közösbe. Victor Boniface elég sokat volt sérült, de 14 gólja és 8 gólpassza így is volt. Patrick Schick a bajnokságban 7 gólt lőtt, de nála talán fontosabb volt az az 5 találat, amit az Európa Ligában szerzett. Nagyon fontos láncszem volt a középpályán Granit Xhaka, akinek néha azért a lába is elsült… Szóval bámulatos egy csapat volt ez. 17 pontos előnnyel a Bayern München sem gyakran szokott Bundesligát nyerni, a Leverkusennek most sikerült – és az utolsó fordulóban ráadásul a Stuttgart is beelőzte a rekordbajnokot, akik így csak bronzérmesek lettek. Tovább tart a Harry Kane átok… Ha hamarabb nem is, a februári Bayern elleni 3-0-s győzelem után már elhihették Leverkusenben, hogy ebből bajnoki cím lesz. És jelenleg, a 2024/25-ös szezonban, túl a féltávon sem kell lemondaniuk a címvédésről, bár egyelőre a Bayern elég magabiztos, de csak 4 pont a hátránya a „gyógyszergyáriaknak”. Ami igazán üdítő, hogy nem szedték szét rögtön ezt az együttest: az edző és a kulcsjátékosok is együtt maradtak. Nem lesz ez sokáig így, de bármerre is sodorja később az élet Xabi Alonsót, Wirtzet, Frimpongot, vagy Jonathan Tah-t, ezt a sikersztorit együtt írták Leverkusenben! És ezt nem veszi el tőlük senki!

Kerkez Milos, Dárdai Bence, Willi Orbán, Szoboszlai Dominik, Schäfer András: masszív angol és német légióskontingensünk van. Reméljük, idén a legifjabb Dárdai fiúból is magyar válogatott lesz! :)

2. Klopp távozott, Slot érkezett, a Pool meg szárnyal

Sokáig nagyon jól futott a szekere a Liverpoolnak az előző szezonban, aztán, miután Jürgen Klopp nem kis megdöbbenést kiváltó bejelentése megtörtént, miszerint a szezon végén távozik a klubtól, megtört valami. A Tottenham szurkolókon kívül (akiknek évszázadokat kell várni egy-egy trófeára, ezért minden csecsebecsének, szélfújta díjnak örülnek…) senkit nem érdeklő Ligakupát megnyerték ugyan, így Szoboszlai Dominiknak megvan az első kupagyőzelme Angliában, mindenesetre a bajnokságban és az Európa Ligában is lecsúsztak a győzelemről. Jürgen Klopp így is a klub történetének egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású edzőjeként távozott, akit nagyon nehéz lesz pótolni… Gondoltuk mi. A német edzőfejedelemnek volt egy nagyon szép gesztusa a búcsúztatása során: el kezdte utódjának, Arne Slotnak a nevét az ő nevére írt dalban énekelni, skandálni. Csak hogy a Liverpool szurkolóknak ne fájjon annyira a búcsú – és hogy a hollandnak is könnyebb legyen kicsit az antré. Nos, akkor még ezt nem tudhattuk, de Slotnak nem volt szüksége erre az ingyen promócióra. Mert bár Jürgen Kloppból csak egy van, őt minden Pool szurkoló örökre a szívébe zárta (vele 30 év után végre bajnokságot nyert a csapat, és 3 BL döntőt is játszhatott!), Arne Slot valami olyat produkált, amihez nem nagyon szoktak hozzá még Angliában sem. 19 bajnoki mérkőzés után mindössze egyetlen vereség attól a Nottingham Foresttől, aki szépen, csendben a Pool fő üldözője lett, karöltve az Arsenallal – egy meccs hátrányban is hat pont az előnye a Mersey partiaknak. Miközben a BL alapszakaszában eddig mind a 7 meccsüket megnyerték, és gyakorlatilag továbbjutottak. Ezek mellett értelemszerű, hogy állnak még az FA és a Ligakupában is – a Tottenham elleni első meccset ugyan elveszítették, de semmi sincs veszve. Apropó, Tottenham! Karácsony előtt hatot rúgott a Pool a Spurs otthonában, Szoboszlai talán legjobb angliai meccsét hozta: gól, gólpassz, de nagyjából mindegyik találatban közreműködött. Jó volt látni ezt az önfeledt játékot! Slot taktikai elképzelésében Dominik sokkal közelebb játszik a kapuhoz, irányító és támadó feladatokkal, és a szezon elejéhez képest megérkeztek a gólok és a gólpasszok is – miközben a védekezésben és a letámadásban is emberfeletti az a teljesítmény, amit letesz az asztalra. Minden magyar büszke lehetne rá – ha nem lenne a magyar egy irigy és rosszindulatú nép… (Tisztelet a kivételnek!) A Liverpoolnak minden esélye megvan arra, hogy 3 (akár 4) trófeával is zárja a szezont.

A Szentlélek két hét késéssel szállt le galamb képében a Liverpoolra, mindenesetre ez jelzésértékű: ebből bizony bajnoki cím lesz... :)

A kérdés, hogy lesz-e valamikor komolyabb hullámvölgye a csapatnak? Mert eddig mindössze néhány döntetlen csúszott csak be – de közben botladozik az Arsenal és a Chelsea is, a Manchester City-ről meg ne is beszéljünk… Illetve, hogy dűlőre jutnak – e végre azzal a három kulcsjátékossal, akinek a nyáron lejár a szerződése? Virgil Van Dijk, Mohamed Szalah és Trent-Alexander Arnold szerződése is kifut az idény végén, és egyelőre még egyikük jövője sem tisztázott. Van Dijk ügye a legtisztább, ő maradni szeretne, és valószínűleg a klub feltételeit is elfogadja. Bár, ha ez valóban ilyen egyszerű, nem tudom, még mire várnak. Alexander Arnoldot nagyon csábítja a Real Madrid, és az angol most van abban a korban, amikor még álmai klubjába igazolhat – ha az ő álma nem az, hogy klublegendává váljon Liverpoolban. Szalah élete formájában futballozik, nagy kár lenne őt elengedni – de az is érthető, a 32 éves egyiptomi elé miért nem akarnak letenni egy 3 éves szerződést. Ez a teljesítmény bármikor beeshet. Látjuk, milyen jó most Szalah. És mi lesz, ha másfél év múlva már járni sem fog tudni? Akkor a nyakukon marad? Mondjuk a szaúdiaknak akkor, félroncs állapotban is jó lesz majd. De még nem tartunk ott. Szóval ez befolyásolhatja még ezt a szezont. Bár ez még a jövő zenéje, bízom abban, hogy Szoboszlai Dominik 4 hónap múlva már angol bajnoknak mondhatja magát – és nem játékkonzolon…

1. Amikor egy fradista örül egy újpesti góljának…

Szerintem sok futballszurkoló egyetért velem abban, hogy annak ellenére élte meg hatalmas katarzisként Csoboth Kevin 100. percben szerzett győztes gólját Skócia ellen a nyári Eb-n, hogy napokkal később kiderült, ez csak a szép halálhoz volt elég. Sokat vártunk a tavalyi Eb szerepléstől, és a túlzott elvárások miatt talán kevesebbet kaptunk. A Svájc elleni nyitómeccsünk katasztrofálisan kezdődött, de csak egy félidő volt vállalhatatlan a tornán – azt a gyatra kezdést azon a meccsen már nem sikerült javítani, 3-1-re kikaptunk, pedig halvány esély volt a pontszerzésre is. Taktikailag is elveszítette azt a csatát Marco Rossi, két nagyon rossz meccse volt tavaly a misternek, ez volt az egyik, a másik a németek elleni. Na, nem az Eb-n játszott, hanem ősszel a Nemzetek Ligájában: az a pofon tényleg fájt. Na de vissza a kontinensviadalra… A németek ellen is pontszerzési reményekkel indítottunk, a hurráoptimizmust a legutóbbi 3 németek elleni meccsünk táplálta. A 2021-es Eb-n 2-2, utána a Nemzetek Ligája sorozatban 4 pont ellenük. A legutóbbi 3 meccsünkön veretlenek maradtunk velük szemben. Aztán bilibe lógott a kezünk. Bár Musiala góljánál felmerült a szabálytalanság, Willi Orbán túl könnyen adta meg magát Gündogannal szemben… A tisztes helytállás után 0-2.

Skócia ellen mindkét csapatnak kellett a 3 pont, de mivel mindkét csapat jobban félt a vereségtől, mint amennyire hajtotta a győzelem vágya, ezért kifejezetten gyenge volt a meccs. Mégis emlékezetes marad. Először is, Varga Barnabás horrorisztikus fejsérülése miatt. Elterült a földön a kapussal való ütközés után, az eszméletét is elveszítette. Ijesztő látvány volt. Az utolsó 20 percben érte is küzdött a csapat. De csak az utolsó percekben volt érdemi foci. A 10 perces hosszabbításban Szoboszlai Dominiknak ziccere volt, Csoboth Kevin pedig a kapufát találta el. Elpuskáztuk az utolsó esélyt? Talán sokan így gondolták. Egy skót szögletből jött a magyar kontra a 90+10. percben, Ádám Martin blokkolt, Szoboszlai labdáját Csoboth játszotta ki üres területre, Sallai Roland felé, aki az alapvonal felé robogott, majd visszagurította, Szoboszlainak nem volt jó, de a második hullámban érkezett Csoboth Kevin… És az eksztázis! Bevallom, én még nem mertem örülni, mert féltem, hogy Sallai lesen kapta a labdát, de a VAR kicentizte, a gól szabályos volt! Magyarország a 2016-os osztrák-verés után nyert újra Eb meccset! Aztán meg indult a jól ismert számolgatás… Másnap a horvát – olaszon számunkra kedvező eredmény, döntetlen született. Már csak az angolok és a portugálok sikerében kellett bíznunk. De egyikük sem tette meg Magyarországnak azt a szívességet, hogy nyerjen. Az angolok a szlovénok ellen ikszeltek, a portugálok Georgiától kikaptak. Csalódást keltő, de az túlzás, hogy miattuk estünk ki. Ha a svájciak ellen szerzünk egy pontot, most nem beszélnénk a pofátlan portugálokról és az antipatikus angolokról… Egy álommal talán sokan szegényebbek lettek, de ez a meccs, és főleg annak végkifejlete, azt hiszem, minden futballszurkoló számára sokáig emlékezetes marad!

Te hogy emlékszel vissza a 2024-es futballévre?

Mit várok és remélek 2025-től? A Real Madridtól és a Liverpooltól bajnoki címet, Kerkez Milostól egy topklubos szerződést, minimum 20 Juve döntetlent a Serie A szezon végére (jelenleg 13-nál tartanak...) és egy meglepetés-csapat Bajnokok Ligája győzelmét! (Mondjuk, ha az Arsenal nyerne, az elég nagy meglepetés lenne, nem?)

Kegyelmekben gazdag, egészségben eltöltött, szeretetben megélt, boldog újévet kívánok Mindenkinek!!!

„Mi minden körülmények között az operában voltunk operálni” – hangzik el ez a legendás mondat a Hyppolit, a lakáj című klasszi(ku)s magyar vígjátékban. Képzeletben mi is ott voltunk, az operában, de nem orvosi beavatkozás céljából: az Operaházban ünnep volt január 13-án, Veronika napján. A Sport, egészen pontosan a Magyar Sport ünnepe.

Az este díjazottjai

Egy évvel ezelőtt én is ambivalens érzésekkel néztem az M4Sport – Az év Sportolója Gálát, mert miközben nagy futballszurkoló vagyok, és tudom, hogy a legnépszerűbb sportág hazánkban is a labdarúgás, kicsit túlzásnak éreztem, hogy a legjobb férfi sportoló Szoboszlai Dominik, míg a legjobb edző Marco Rossi lett, csak azért, mert előbbi a világ egyik legnagyobb klubjához igazolt magyar ésszel nehezen értelmezhető összegért, míg utóbbi veretlen selejtezősorozaton keresztül juttatta ki a labdarúgó válogatottat az Eb-re. Miközben a férfi vízilabda válogatott például nyert egy világbajnokságot is 2023-ban.

Az idei gálával kapcsolatban az biztosnak tűnt, hogy a labdarúgó erődemonstráció nem fog bekövetkezni. És nem csak azért, mert a nyári Eb nem úgy sikerült, ahogyan mi azt elképzeltük, hanem mert tavaly olimpiát is rendeztek, és hát a magyar sport számára az ötkarikás játékok kiválóan sikerültek. Egyszerűen tarolniuk kellett az olimpikonoknak! Azért a foci Eb így is megkerülhetetlen része volt az estének: Csoboth Kevin skótok ellen lőtt 100. perces gólja természetesen ott volt az év sportpillanatai jelöltjeinek 10 fős listáján, sőt, az sem volt meglepő, hogy a top3-ba is bekerült. Ha igazán őszinte akarok lenni, én biztos voltam abban, hogy meg is fogja nyerni a kategóriát, különösen azután, hogy kiderült, egy csehszlovák Európa-bajnok labdarúgó, Antonín Panenka adja át a díjat. Bár utóbb kiderült, továbbjutást nem ért az a gól és az a győzelem, szerintem évek múlva is fog mindenki emlékezni arra, hol élte meg azt a katarzist. Az év sportpillanata meg valami olyan legyen, ami valóban megmarad az emberek emlékezetében. Meg egyébként is: milyen gyakran fordul elő, hogy egy Fradi szurkoló tapsol egy újpesti góljának? Na ugye… :)

Egyébként volt olyan díj, amit nem annak a sportágnak a képviselői kaptak, mint amit a díj átadója képviselt. Például én bedőltem a látszatnak, hogy a hagyományos csapatsportágak kategóriában egy háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Biros Péter és a szintén háromszoros ötkarikás győztes, a világ egykori legjobbjának, Benedek Tibornak az özvegye, Epres Panni adták át a trófeát. A három jelölt között volt is egy vízilabdacsapat, a Ferencváros tavaly mindent is megnyert (BL-t, bajnokságot, kupát, 38 meccséből 37-et behúzott…), adta volna magát a győzelmük. Ezek után számomra mindenképp meglepetés volt, hogy a díjat a női kézilabda válogatott kapta, bár szerintem megérdemelték (a Magyar Vízilabda Szövetség erről mást gondol…) Már az olimpiai 6. helyezés sem volt éppen megvetendő teljesítmény (emlékezzünk, milyen kevésen múlt az elődöntő…), de a decemberi, részben hazai rendezésű Európa-bajnokság minden magyar szívet megdobogtatott. Bronzérmes lett nagy tornán 12 év után a válogatott! Emlékszem, 20-25 éve „bele voltam zúgva” a kézis lányokba, Ferling Bernadettbe, Pigniczki Krisztinába, Pálinger Katalinba, Tóth Tímeába, szegény Kulcsár Anitába, aki idén 20 éve hunyt el, tragikus körülmények között, autóbalesetben (január 19-én lesz ez a borzasztó évforduló…). És most ezek a remeklő lányok kicsit a kamaszkori lelkesedésemet hozták vissza: Szemerey Zsófi, aki harmadik számú kapusként kezdte a tornát, aztán ő védett messze a legtöbbet, és a legjobb hatékonysággal. A szemtelenül fiatal Lukács Petra, a kiváló szélső, Győri-Lukács Viktória, na meg persze Klujber Katrin, aki Eb gólkirály lett, és a torna álomcsapatába is bekerült. Ő belőle lehet egy Radulovics Bojana és Görbicz Anita szintű klasszis! És akkor ott van az év edzője kategóriába jelölt Golovin Vladimir, aki el is vitte a trófeát, szerintem ő is megérdemelte. (Bár a sok fotelhuszár természetesen vitatja ezt is, nekik ez a dolguk, ezért fizetik őket, az elégedetlenségükért. Bár lehet, ők a „fizetéssel” is elégedetlenek, muhaha.) Nagyon érzelmes pillanata volt ez az estének, számomra a legérzelmesebb, meg is könnyeztem: a többi edzőt emelte ki rövid beszédében, és gratulált nekik, nem magát méltatta. Példamutatásból és alázatból jeles! (Egyébként a BL győztes győri kézisek lettek a harmadikok, a 4. helyre meg csak befutott az elmúlt években többször is kategória győztes futball válogatott…)

És ha már érzelmes pillanatok… Ugorjunk a gála végére. Az utolsó díjat Bölöni László vehette át Sulyoki Tamás köztársasági elnöktől, a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) Életműdíját. És hát a székelyföldi BEK győztes labdarúgó, majd edzőlegenda, a 102-szeres román válogatott, majd már edzőként a pályán többek között Cristiano Ronaldót is elindító Bölöni sem bírta ki könnyek nélkül. „Saját pályafutásomra visszatekintve úgy érzem, egy időben tudtam becsületes magyar ember lenni és korrekt román állampolgár. A magyar színeket sohasem képviselhettem, de azért valamit talán tettem értük. Azt, amit génjeimmel, neveltetéssel sikerült elérnem. Hogy az o betű felett ott maradjon a két pont.” Megható szavak ezek, és igazából valóban furcsa, hogy ő nem volt soha magyar szövetségi kapitány, pedig a tudása és karaktere alighanem meg lett volna ahhoz, hogy a nemzeti együttest irányítsa.

Az év női sportolói között is ott volt a top3-ban Klujber Katrin, de várható volt, hogy ehhez a díjhoz olimpiai bajnoki cím kell. Gulyás Michelle a zárónapon lett öttusában olimpiai bajnok, egy nagyon emlékezetes verseny végén. Nem hinném, hogy megkérdőjelezhető győzelmének jogossága – bár a tékvandós Márton Viviana is megkaphatta volna ezt az elismerést. Remélem, csalódottságában nem rúgott le 3 méter magasból pörgő rúgással egy cserépvázát. A viccet félretéve: nem gondoltam, hogy én valaha tékvandót fogok nézni, és bár nem tervezem beíratni Teodort tékvandóra (bár stresszkezelésnek nem lenne rossz terápia, inkább, mint hogy a húgait nyüstölje…), ha nem is lett az év sportolónője Márton Viviana, egy dolgot legalább elért: paprika spray-re nem kell költenie, mert nincs az az ostoba, idióta ember, aki az olimpián nyújtott tökéletes versenyzése után egy sötét sikátorban is bele merne kötni…

És ha már belekötés… Abba is sokan belekötöttek, hogy Szoboszlai Dominik hogy került be egyáltalán a top10-es listára a férfi sportoló kategóriában – címvédőként ez nem jár alanyi jogon, és hát a válogatottnak, és neki is volt egyénileg már jobb éve… (Mint utóbb kiderült, negyedik lett…) Mindenesetre a top3-on aligha vitatkozott bárki: három úszó (k)úszott fel a dobogóra, ilyet még nem látott a világ, de Magyarország biztosan nem! Még mondja valaki, hogy nem vagyunk úszó nemzet! Mondjuk, a boldogságban is többet lehetne, de ez egy másik cikk témája kéne, hogy legyen… Kós Hubert szerezte az olimpián az első magyar aranyérmet, igazán emlékezetes úszással – a díjátadón meg jó volt hallgatni a szavait, merthogy ő kapta a trófeát. Milák Kristóf ott sem volt a gálán (ezen már meg sem lepődtünk), Rasovszky Kristóf 10 km-es nyílt vízi úszása pedig továbbra is kalapemelést érdemel. Már azért is, hogy beleugrott abba a mocskos Szajnába, aztán, hogy végig is úszta a távot, sőt, meg is nyerte… Azért, akik átadták ezt a díjat, sem voltak akárkik: a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka éppen néhány napja jelentette be visszavonulását, míg az ausztrál Ian Thorpe minden idők egyik legnagyobb úszófenoménja. Remélem, legalább kapott egy finom vacsorát, ha már túl sok s(z)ót nem evett meg a gálán, muhaha… Katinkának olvastam az inspiráló önéletrajzi könyveit, hálásak lehetünk azokért az élményekért, amiket adott nekünk fenomenális sportteljesítményei által!

Párbajtőrt nagyjából annyit néztem eddig, mint tékvandót, de örülök, hogy második olimpiai aranyérmünk szállítója, a férfi párbajtőr-válogatott vitte haza az egyéni sportágak csapatversenyének trófeáját – és a jó hír (mármint kinek…), hogy 3 és fél év múlva újra olimpia, amikor már lehet, magamtól le fogok ülni, és megnézek egy tékvandó vagy egy párbajtőr meccset. Utólag bánom, hogy a paralimpiát nem figyeltem, állítólag csodálatos versenyzéseink voltak. És jó, hogy ezen a gálán őket is kiemelik. A fogyatékkal élő sportolók is megérdemlik a nekik járó tiszteletet és elismerést, mi nem is látjuk azt, nekik milyen áldozatot kell hozniuk azért, hogy álmaik megvalósuljanak. „Plakátokon masíroznak az igazi hősök, Vagy elképzelt lovakon vágtatnak az ismerősök, Nekem Te vagy a hősöm, kire fel kell, hogy nézzek, Milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed…” – énekli a Vad fruttik. Még csak plakát sem kell, anélkül is fel kell, hogy nézzünk rájuk: ők az igazi Hősök. Mindannyian Bajnokok.

Nekem, akinek a Csupasz pisztoly a kedvenc filmjeim közé tartozik, egy ilyen gálán nehéz nem arra gondolni, mint amikor Frank Drebin hadnagy (az utánozhatatlan Leslie Nielsen…) a borítékokat bontogatja az Oscar gálán, hogy kiderüljön, melyikben van a bomba.  Egyszer szívesen részt vennék egy ilyen gálán – az sem baj, ha nem adnak a kezembe bombát rejtő borítékot… Végül idén az Operaházban robbant a bomba: a sport legendái után a hazai zenei élet legendáit, Charlie-t, Korda Györgyöt és Fenyő Miklóst hallhattuk egyszerre énekelni. Megöregedtünk, megöregedtek, és bár általában az ilyen esték róluk szólnak, de a show-t ezúttal nem lopták el. Mert a pálmát ezen az estén nem vihette el más, mint a magyar sport. Nem történt (s)portalanítás az Operaházban – mert a magyar sport fiatalos, élete teljében van és virágzik!

Köszönöm, hogy felidézhettük a tavalyi év katartikus sportteljesítményeit egy ilyen színvonalas gála keretében! Gratulálok a díjazottaknak, a jelölteknek – és minden jóérzésű magyar sportszerető embernek! Isten áldd meg a magyart és a magyar sportolóinkat idén is! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!!!

Ha valaki szívesen elolvassa az olimpiával foglalkozó írásaimat, szeretettel ajánlom!

Gondolatok a Himnuszról, a balsorsról és az olimpiáról

Botrányoktól sem mentes olimpia volt, de még néztük volna - Párizs megér egy mesét

Nem kell megijedni. Nem az Újszövetséget írtam át, nem Jézus születésének körülményeiről találtam valami különlegeset. Se nem csaptam fel Benedek Eleknek, és kezdtem el mesegyűjtésbe. A cím mi reánk, a rozsályi Obbágy Family-re vonatkozik. Az első karácsony – ami tudjuk, hogy már nem az első volt. Tulajdonképpen négy gyerekkel is már a negyedik volt, ami leírva is durvának tűnik. Bizonyos tekintetben ugyanakkor mégis az első volt. Az első volt anyós/nagymama nélkül, csak magunkra utalva. Az első volt betegségektől nem csak mentesen, de azoktól nem is rettegve. Az első volt, amin a lányaink már sok mindent megértettek a karácsonyból – csodálták a fényeket, kíváncsian nézték a betlehemeket, falták a szaloncukrot, és rengeteget kántáltunk. Az első volt, és emiatt különös boldogságot érzek, hogy Szenteste is ott lehettek mindannyian a templomban. Mi az, hogy ott lehettek! Flóra ministráns ruhában volt spontán angyalka, Janka pedig bárány (vagy inkább báránybőrbe bújt farkas, muhaha…) a pásztorjátékban. Csodás karácsonyunk volt. Az elsőt az ember mindenben nehezen felejti el. Nekünk sok tekintetben a negyedik volt olyan, mintha első lenne.

De mielőtt belemennék a „más mesékbe”, a legutóbbi ilyen jellegű írásomhoz hasonlóan ezúttal is szeretném a SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNNYEL kezdeni, a félreértések elkerülése végett. „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék. Nem az a megbízható, aki magát ajánlja, hanem, akit az Úr ajánl.” (2 Kor 10,17-18) Hálával a szívemben és a dicsekvés, magamutogatás szándéka nélkül, de büszkén és boldogan fogalmaztam meg ezt az írást is, egy percig el nem felejtve, hogy minden kegyelem az ember életében, és semmi nem a mi érdemünk. Többen azt javasolták, írjunk naplót a gyerekekről, évek múlva milyen jó lesz visszaolvasni, hogyan fejlődtek a mi pici Csodáink. Én ezt azért teszem meg nyilvánosan, mert tudom, ismeretlenül is mennyien imádkoztak értünk, fogták a kezünket a nehéz pillanatokban, és támogattak bennünket, és én azzal szeretném mindezt meghálálni, hogy leírom, és aztán kibontom: minden ima jó helyre ment! :) Fogadják szeretettel, örüljenek velünk együtt, és kérem, továbbra se hagyják abba az értünk mondott imákat! Köszönjük az eddigieket is! Istené a dicsőség!
Ha valaki szívesen elolvassa vagy belenéz a korábbi írásokba…

Áldás, és nem kereszt, avagy hármas ikreink születtek!

Hármas ikreink kétévesek lettek!!!

Másfél évvel ezelőtt egy határátlépős élménnyel fejeztem be, s most sem megyünk messze a határtól, és nem csak azért, mert hála a Jóistennek január elsejétől Románia schengeni csatlakozásával megszűnt a határellenőrzés (innentől határ a csillagos ég… :)), hanem azért is, mert továbbra is megunhatatlan látni azokat a megdöbbent arcokat, amikor a személyi igazolványokat nézik a magyar és a román rendőrök. Lerí, hogy ők sem látnak minden nap ilyet. De kedvesen gratulálnak, mosolyognak, keresik a lányok tekintetét, és hála Istennek ilyenkor eszükbe sem jut felnyitni a csomagtartót, hogy megnézzék, mit is „csempészünk” át a határon… (Nem, a lányokat nem alibinek, s elterelő hadműveletként használjuk…) Mivel Szatmárnémeti önmagában nagyobb, mint Csenger és Fehérgyarmat, sokkal nagyobb bevásárlóközpontok is találhatók ott, néha átjárunk nagybevásárlást tartani – a három grácia ezekben az üzletekben is kuriózumnak számít. Kuriózumban Zajtának is volt része nyár közepén: július 13-án végre egy régóta várt találkozás is összejött. Tudtuk, hogy a zajtai kocsmárosnak, Raduka Pistinek hármas iker lányai vannak, de eddig nem találkoztunk velük – ám a Visszatérés Napjának ünnepén ez megváltozott. Jó volt találkozni, beszélgetni, megismerkedni a Lányokkal (Patríciával, Vandával és Alexandrával), és kicsit beleborzongani abba: bizony, a mi lányaink is lesznek majd egyszer huszonéves egyetemisták…

Na de addig is… Kis gyerek, kis gond… Hogy a nagy gyerek, nagy gond – e, egyszer majd kiderül – de addig is, remélem, mindenki derül, mert az élet csodaszép, minden nehézségével és megpróbáltatásával együtt. Az Isten senkit nem kímél a keresztektől, de ad erőt is azok elviseléséhez. A lányok születése pillanatától kezdve, minden bennünket (pontosabban őket…) érintő kihívás ellenére érezzük a Jóisten kegyelmét. Ahogy egykoron váci és budapesti spirituálisom, barátom, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye főpásztora, Palánki Ferenc püspök atya fogalmazott: „Tenyerén hordoz bennünket az Isten. Csak néha összecsapja a tenyereit…” Nem állhatunk máshogy az élethez, csak pozitívan és optimistán. Hittel és reménnyel. Különben nagyon nehéz lenne. Nehezebb, mint amilyen valójában. Panaszkodni nagyon könnyű. Talán a legkönnyebb ezen a világon. Önsajnálkozni, elégedetlenkedni, panaszkodni mindenki tud. Hinni, bízni, küzdeni, remélni, már nehezebb. Hosszú távon mégis ez az üdvözítőbb.

Ja, igen, ott tartottam, hogy kisgyerek, kis gond… Minden kornak megvan a maga szépsége és a nehézsége. Valami viszont változatlan: az aggódásfaktor. Most még leginkább a betegségek, meg az elkerülhetetlen balesetek miatt aggódunk. Betegség és baleset, persze, később is lehet, de akkor már amiatt őszül a szülő, hogy miért egy agyontetovált, orrpiercinges ürgével jön haza a lányom, meg, hogy melyik egyetemre adjuk majd őket… És, hogy ne egy évben akarjanak majd férjhez menni… :) Az ember életében sok változás következhet be, rengeteg komplikációval, nem várt eseménnyel, de amikor az ember szülővé válik, és gyermekei lesznek, minden komplikáció és nem várt esemény háttérbe szorul, mert csak a családjának akar élni. Ez lenne a normális, az ideális – kár, hogy a világ, amiben élünk, az egyre kevésbé normális, és az ideálistól is olyan messze áll, mint az, hogy a magyar fociválogatott kopasz szövetségi kapitánya, Marco Rossi új szerződést kap – egy samponreklámra…

És ha már behoztam a labdarúgást, végülis miért ne tettem volna… :) Aki ismer engem, tudja, mennyire szeretem a focit. Játszani is, nézni is, írni és beszélni róla meg különösen. Három olyan élményem is van az elmúlt bő egy évből gyermekeimmel kapcsolatban, ami át kellett, hogy értékelje picit a futball iránti áhítatomat, szenvedélyemet. Az első ilyen eseményhez kicsit vissza kell ugranunk az időben. 2023. október 22. Diósgyőrben játszott a Fradi bajnoki meccset. Mint általában, egyik legjobb barátommal, Molával mentem a meccsre. Kitti múcsonyi, ez a falu Miskolctól kb. 25 km-re van, másnap nemzeti ünnep, tehát munkaszüneti nap volt: jó ötletnek tűnt rövid időre hazamenni Kitti szüleihez – én meg legalább el tudtam menni a meccsre. Aha. Flóra már este nyűgös volt, aztán a meccs másnapján, reggel 7-kor mentőt kellett hívni hozzá, mert lázgörcse lett. A miskolci kórházban még úgysem jártunk. Nem is voltak olyan kedvesek velünk, mint Nyíregyházán, de nem is ez a lényeg. Nem volt semmi előzménye, de az egy napos rövid szabadságunk aggódással telt. Kitti bent volt Flórával a kórházban, én a másik három gyerekkel apósoméknál, Múcsonyban. Szerencsére egy nap után, kedden hazaengedték a kórházból Flórácskát, de ez a hétvége egyáltalán nem marad meg kedves emlékként. Annak ellenére sem, hogy a Fradi egy felejthető meccsen legalább nyerni tudott.

2024. március 10. Az angol bajnokság tavaszának egyik legjobban várt meccse, egy igazi szuperrangadó volt ezen a napon: Liverpool – Manchester City. Én is nagyon készültem rá, mióta Szoboszlai Dominik a Liverpool-ban játszik, még érdekesebbek a meccseik a magyar ember számára (bár én Jürgen Klopp miatt is szurkoltam már nekik, meg korábban, az Owen, majd a Fernando Torres nevével fémjelzett csapattal is szimpatizáltam). Kitti közben diavetített Teó szobájában a gyerekeknek. Nem tudom megfogalmazni, szinte remegek most is, miközben gépelek – pedig lassan egy év eltelt már. Az első félidő vége felé járt a meccs. Janka elájult, eszméletét veszítette. A szeme fenn akadt, a szája bekékült, nem tért magához. Kicsit mintha rángatózott is volna. Merevek voltak a végtagjai. Hasonló tünetei voltak, mint egy epilepsziásnak, persze, az talán még rémisztőbb, erre ne kerüljön sor soha. Pár hónapos korukban elkapták az RSV vírust (hörgőcske gyulladás), abba Flóra majdnem belehalt, de Janka is súlyos állapotban volt kórházban. (Flóra 22 napig, abból két hetet lélegeztetőgépen és inkubátorban töltött…) Azóta ez rájuk már nem nagyon veszélyes, de új félelmünk a lázgörcs. A lázgörcshöz nem kell, hogy a gyerek lázas legyen. Volt Teónál és Flóránál is, Jankának már ez volt a harmadik – talán ez utóbbi volt a legfélelmetesebb. Csak Flóra imént említett miskolci rosszulléténél hívtunk korábban mentőt, de éreztük, hogy most is muszáj. A diszpécser segítőkész volt, végig ellátott bennünket utasításokkal. Ismerős mentős tiszt érkezett, ami engem megnyugtatott. Egyik képviselőtestületi tagom férje, Huszti Laci. Életemben először ültem mentőautóban. Kitti ezt már sajnos többször megtapasztalta, én most először, mert én mentem be Jankával a fehérgyarmati kórházba, ahol ráadásul a nyíregyházi pulmonológusunk ügyelt, aki ismeri a csajokat. Egy estét és éjszakát töltöttünk bent, másnap már viszonylag korán kiengedtek bennünket. De ezt az érzést, és főleg, ezt a látványt senkinek nem kívánom. Ja, egyébként 1-1 lett a meccs. De abban a pillanatban ez már a legkevésbé sem volt fontos. (Egyébként minden, a lázgörcs miatt aggódó fiatal szülőnek: ijesztőbbek a tünetek, félelmetesebb a látvány, mint amilyen valójában. Ez persze nem fog megnyugtatni, ha egyszer át kell élned…)

Nagyon vártam a foci Európa-bajnokságot is: a magyarok szereplésére is kíváncsi voltam, meg hát egyébként is. Az Eb az Eb! :) A kutyákat nem szeretem, de az Eb az más. (Ehhez hasonlóan gyenge poénoktól kímélem a Kedves Olvasót a továbbiakban, ne most kattints a cikk bezárására…) Két nappal a kezdés előtt (június 12.) súlyos baleset érte a lányokat. Flóra és Janka másodfokú égési sérüléseket szenvedtek. Egyszerre fürdött a három lány. Mírát már kivette a feleségem a kádból, a másik kettő még ott maradt pancsolni, játszani. Volt már ilyen. Olyan viszont még nem volt, hogy megnyitották a csapot, és magukra engedték a forró vizet. Néhány másodperc elég volt, és megtörtént a baj. Szokták mondani, hogy egyszer mindent ki kell próbálni… Ezt jobb lett volna inkább megúszni. Én már csak arra értem haza, mikorra megtörtént a baleset. Rögtön a fehérgyarmati kórházat tárcsáztuk, ahonnan Mátészalkára irányítottak bennünket. Hála a Teremtőnek, polgármesterünk Felesége, Ildikó volt olyan kedves, eljött hozzánk, és vállalta a másik kettőt, éjszakára is, míg mi Kittivel autóba ültünk. Még most is hallom a lányok keserves sírását. Megszakad a szívem. Kicsit ott is megszakadt. Bekötötték, és ellátták a sebeiket, majd a nyíregyházi kórházba küldtek minket. Este 11 volt már, mire felvettek minket osztályra, a fájdalomcsillapító kicsit lenyugtatta a kedélyeket, és viszonylag békében telt az éjszaka. Akkor még csak sejtettük, hogy ez nem „egyéjszakás kaland” lesz… Délután hazamentem Rozsályba Teóért és Míráért, és elvittem őket Nyíregyháza – Kertvárosba, szüleimhez, a biztonságot, védelmet és szeretetet nyújtó parókiára. Én meg ingáztam, mint a régi szép időkben, a kezdetek kezdetén, a Rozsály – Kertváros – Kórház útvonalon. Minden nap alapos orvosi vizsgálatokon, meg sebkötözéseken vettek részt a lányok, ilyenkor nem igazán volt őszinte a mosolyuk. A baleset egy szerdai napon történt, Jankát következő hétfőn kiengedték a kórházból, egy nappal később már rá is állhatott a lábára. Flórának még tíz napot bent kellett lennie, következő csütörtökön kaptuk meg, ha nem is Ady versbe csomagolva az elbocsátó, szép üzenetet. Nem csak neki volt ez brutálisan megterhelő, szegény 3 éves lány, aki egész nap csak fekhet és ölben lehet… Még szerencse, hogy olyan erős nyugtató fájdalomcsillapítókat kapott, hogy néha fél napokat aludt végig. Ott volt mellette a Feleségem is, aki szintén nem élte meg könnyen ezt a két hetet. De legalább évek óta először elolvashatott egy regényt.

A foci Eb első két hetében nem az Eb szerepelt gondolataim középpontjában: amikor Nyíregyházán voltam, apával általában néztük a bűnrossz meccseket, Teót is igyekeztem nevelni (a német – magyar második félidejére például bementünk a belvárosi görögkatolikus parókiára, és társaságban, kivetítőn néztük a meccset. „Apa, miért szurkolnak ilyen hangosan?”), de olyan is volt, hogy bent a kórházban néztem meccset telefonról, míg Flóra aludt, Kitti pedig kiment kicsit a városba friss levegőt szívni. A magyarok első és utolsó meccsét Kálmán Dávid református lelkész barátom társaságában izgultuk végig. A Svájc meccsre én ugrottam át Méhtelekre, a skót meccset pedig nálunk néztük Rozsályban – talán életemben először örültem egy Újpest játékos góljának, mindenesetre Csoboth Kevin gólja nem kevés érzelmet váltott ki belőlünk. Más kérdés, hogy végül az a 100. perces győztes gól nem ért továbbjutást. Szóval 3 futballélmény, amik a lányaimmal történt nehézségek után fejbe kólintottak: a futball csak futball. Valaki ezt így fogalmazta meg: „A labdarúgás a legfontosabb dolog a nem fontos dolgok közül.” Valószínűleg igaza van. Szerencsére ezeken a nehézségeken is túl lendültünk.

Még mielőtt átmennék sportcikkbe (szóljanak rám, hajlamos vagyok elkalandozni…), hadd említsem meg, hogy egy pozitív kórházas élményünk is volt ebben az évben. Egy szürke októberi napon a szokásos pulmonológiai vizsgálatra vittük a Csajokat, amikor egy remek ötletünk támadt: mi lenne, ha beköszönnénk a koraszülött osztályra? Oda, ahol heteken, hónapokon keresztül küzdöttek az életükért? Menjünk vissza oda, ahol életben maradtak… Megható találkozás volt. És talán azért, mert nem úgy alakult, ahogy mi elképzeltük. Azt hittük, ha becsöngetünk az osztályra, az osztályvezető főorvos kijön, megnézi a gyerekeket, konstatálja, hogy minden rendben, ’oszt csókolom. Aha, persze. E helyett behívtak minket az osztályra, a lányoknak tesztelték az ügyességét, majd a nővérek mindhárom lányt bevitték egy kórterembe, és megmutattak nekik egy-egy inkubátort, egy-egy újszülöttel. Nem valószínű, hogy sokat megértettek belőle, de ez a gesztus nagyon sokat jelentett nekünk. Szívünkig hatolt, és nagyon meghatott: látni azt, hogy a nővérek, ápolók számára mit jelentett a mi látogatásunk. Látták, hogy van értelme a munkájuknak. Talán furcsa, hogy ezt írom… Biztos, hogy rengeteg babát elveszítenek, és nem tudnak mindenkit megmenteni. De a mieinket sikerült… Látták, milyen egészségesek, súlyban is nagyjából behozták a lemaradást, kellőképpen fejlettek és talpraesettek. Boldoggá tettük a nővérek napját, és reményt adtunk számukra. Nagyon hálásak vagyunk az ő munkájukért, szolgálatukért, hitükért és kitartásukért, rengeteget tettek a mi gyerekeinkért, és azt hiszem, ezzel a látogatással sikerült valamit visszaadnunk nekik.

Már most látom, hogy hosszú lesz ez az írás, pedig a lényegről még nem is írtam… Más nehézségeink is voltak az előző másfél évben, de erről csak keveset szeretnék beszélni. Nem azért, mert nem tartom fontosnak Kitti betegségét, és azt az utat, amin ő, és ketten együtt is átmentünk, hanem, mert még felidézni is rossz. 2023 februárjában kiderült, hogy a Feleségemnek van egy petefészek cisztája, ami nem fog felszívódni, hanem műteni kell. Május végén megműtötték, de a szövettan eredménye után 4 kemoterápiás kezelést javasoltak. A kezelések után kicsit lettek jobbak az eredmények, de még mindig nem voltak jók, az a bizonyos tumor marker érték nem akart lejjebb menni. Újabb vizsgálatok következtek, majd februárban egy másik nőgyógyászati műtét, majd újabb vizsgálatok, és a nyári mindent tudó, alapos PET CT is azt igazolta, minden rendben. A 2 hónappal ezelőtti pajzsmirigy műtét már semmi nem volt ehhez képest. A 2023-as évben megint olyan kihívással találkoztunk, aminek leküzdése nem ment volna az Istenbe való kapaszkodás és egymás szeretete nélkül... Hála Istennek, lekopogom, tényleg úgy tűnik, hogy minden rendben. A rövid haj pedig kifejezetten jól áll Kittinek! :) (Ma már kendőzetlenül tud ő is beszélni a kendős hónapokról - borzasztó időszak volt, de túl vagyunk rajta. Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy végig megőrizte bennünk a hitet.)

Hogy is mondja John Cleese a Monthy Phyton Repülő cirkuszában? „És most valami egészen más…” Elég a fránya betegségekből és a kórházakból… A gyerekeinknek is elegük van már belőlük. Bár éppen néhány napja emlegette Janka, hogy ült velem mentőautóban, Flóra pedig, hogy volt, hogy Laci papa vitte kötözésre… Szóval azért elég nehezen gyógyulnak a sebek. Na de beszéljünk valami vidámabbról! Szeptember óta négy ovis gyermekünk van! A délutáni alváskor a matracaik elfoglalják a fél csoportszobát. Nem viccelek, tényleg! :) Óvoda előtt néhány hónapig bölcsisek is voltak a gráciák. Ők voltak a „teszt üzemmód” a május elején nyílt bölcsődében – két héttel a hivatalos nyitás előtt már bevittük őket, hogy rajtuk keresztül megnézhesse a vezető, a gondozók a napirendet, hogy bonyolódik le az ebéd, esetleg milyen hibák, javítanivalók vannak a bölcsiben. Az első hét után már ott is aludtak, mondjuk abban nem volt sok köszönet. Maradjunk annyiban, hogy az oviba beszoktatás már gyerekjáték volt, a bölcsiben alvás viszont komoly kihívást jelentett gondozó és szülő számára. Ha sikerült elaludniuk, az vért és verítéket jelentett, ha nem, az is, csak az az otthoni műszakban… :)

Egyébként szerették a bölcsit, őket is szerették ott, de szeptembertől már várta őket az óvoda. Jól érzik ott is magukat, a kezdetek óta nyitottak mindenre. Azt hittem, fognak néhány könnycseppet hullajtani utánunk, de az, hogy nagyon kevés az „undorodom az ovitól, és nem akarok oda menni” reggelünk, Kati óvó néni, Rózsa óvó néni, és minden ott dolgozó óvónő és dadus érdeme. Teodortól a karácsony utáni hagyományos családi találkozónkon megkérdezte a mikulás bácsi, hogy ki a kedvenc óvó nénije, és hosszas töprengés után azt válaszolta: „Nem tudok dönteni, mindenkit nagyon szeretek!” Nagyon jó volt ezt hallani. Őszinte volt, és bár nem ismeri a szót, kicsit diplomatikus is, ettől függetlenül nem politikusnak készül a fiú. (Sokkal inkább papnak, fotósnak, néptáncosnak, tűzoltónak, szerelőnek, focistának… Mikor minek. :)) Az ovis hittanon hat gyermekem van – abból négy a sajátom. Hát na… Nincs még egy szülő, aki annyi cuccal jár egy-egy ágynemű hazaküldős hétvégén, mint mi… Nem különösebben őszinte a mosolyom, mikor gyalog megyek értük, és az oviban tudatosul bennem, hogy vagy most növesztek még négy csápot valahová, és megyek át polipba, vagy bízom abban, hogy Rozsály City autóval közlekedő lakói közül megsajnál valaki, és legalább az ágyneműket, a négy aktuálisan kedvenc nyunyót, és a meg nem evett uzsonnát hazaviszi. És akkor nekem már „csak” a 4 pulya marad. (Több, mint négy éve Szatmárban élünk, ott így mondják…) Egyébként büszkék vagyunk rájuk. Szinte minden nap tanulnak valami új mondókát, versikét, éneket. Túl vannak az első közös ovis fotózáson, ahol úgy viselkedtek, mint a kisangyalok. Nem is értjük… De a legnagyobb erőt és derűt az ő mosolyuk és nevetésük adja. Boldog gyerekek. Állandóan jó kedvük van. Rengeteget kacagnak, és kacagunk mi is velük együtt. Csodálatraméltó kisemberek, szerencsések vagyunk, hogy a szüleik lehetünk. A legszerencsésebbek.

Miről írjak még… A hármas babakocsi maximum a döbbent fejek, arcok miatt hiányzik - láttunk belőlük eleget például a szemészeti vizsgálatok alkalmával, vagy amikor városokban sétáltunk... A tápszerről és a pelenkáról tavaly augusztusban szoktak le – ha egyszer majd a cumit is félreteszik, az lesz ám az igazi Kánaán… :) A legidegesítőbb, gondolom, ezt az érzést minden szülő ismeri, amikor elgórják a cumit, nem emlékeznek, hol felejtették, de aztán rajtunk keresik… Súlyban nem nagyon van lemaradásuk, 10,5 és 13 kiló között mozognak. Bár a nagy budapesti és balatoni nyaralás még kimaradt számunkra, (pedig már tervezzük!), rövid kirándulásaink már voltak: nagyon élvezték Szilvásváradon a nyuszimotorozást (mi kevésbé, meglehetősen életveszélyes volt, ahogyan száguldoztak, nem tehettünk mást, mint hogy loholtunk utánuk…), s tavaly nyáron, Lillafüreden és Miskolc-Tapolcán is voltunk velük. Előbbi helyen a cseppkőbarlangot még szerintem csak Teodor értékelte igazán, a barlangfürdőben viszont végre volt egy jó és közös strandos élményünk is, nagyon élvezték a vizet!

Néhány szeretettel, és hálával teli mondatot hadd meséljek róluk!

Flóráról másfél évvel ezelőtt azt írtam, hogy a legmosolygósabb és a legbujósabb gyerekünk. Ez a mai napig nem változott. Amikor sír, amikor panaszkodik, amikor van valami kínja, ő akkor is mosolyog. Az egész csaj egy nagy mosolygásból áll. Egy mosolygombóc. Egyszer azt mondta nekem néhány hónapja: „Olyan jó apa, hogy hazajöttél!” Csodálatos csaj, a mi legnagyobb CSODÁNK, aki a legtöbbet küzdött azért, hogy életben maradjon. Azt hiszem, életem végéig el fog kísérni, amit vele átéltem 2021 októberében, bent a kórházban. Amikor az orvosok sem voltak biztosak abban, hogy meg tudják menteni őt. Csoda, hogy köztünk van. Róla azóta minden betegség lepereg. Annyi mindenen ment már keresztül. Természetesen az égési sérülést is neki kellett elszenvednie… Egyébként ő a villámhárító is a családban: ha a tesók összevesznek valamin, ő a békenagykövet. :) És ha még megtanulna egyedül és gyorsan is enni… De hogy lehet valaki ennyire pici és cuki???

„Janka a leghuncutabb csajszi. Egy zsivány. Neki a szeme sem áll jól. Ő az, aki nem fog beengedni a szobájába, amikor kamaszodik. Aki csak azért is azzal a sráccal fog randizni, akit mi a legkevésbé sem komálunk majd. A „csakazértis” lázadó lány lesz a családban.” Ez a jellemzés is megállja a helyét másfél évvel később is. Bár szerintem sokat változott. A lányok közül talán most ő kötődik hozzám leginkább érzelmileg. Ő az árulkodó a családban, aki előszeretettel panaszolja el sérelmeit, és köpi be testvérei galád tetteit. Emellett ő a hangember – akinek a szája nagy, de mindentől is fél. Amíg ki nem kell próbálnia és közelebb nem kell mennie, addig nagyon bátor és nagy a szája… De hangember egyébként más értelemben is: olyan erőteljesen énekelt és kántált egész adventben, hogy azt biztos meghallották az angyalok is a mennyországban – néhányan fel is ajánlották a helyüket az égi kórusban… Egy dumagép a csajszi, be nem áll a szája egész nap – de mi így szeretjük! :)

„Míra a legnyugodtabb baba. Egy ideig. Aztán viszont kő kövön nem marad. Ha elkezd sírni, azt a szomszéd faluban is meghallják, s még a kutyák is abbahagyják az ugatást. Céltudatos és akaratos, amit akar, elér, kiharcol magának.” Tűpontos helyzetjelentés mindenkiről, Míránál sem tévedtem. Egyre inkább körvonalazódik, hogy mennyire hasonlít Teóra természetében is. A sértődékenységével lehet, lesznek még gondjaink. Ő az, aki a cumija nélkül egy lépést nem tesz sehová. (Kivéve Nyíregyházán, ahol drákói szigor van, és cumi ügyben nincs kegyelem… :)) Ő a puzzle királynő a családban, akár 100 darabos kirakóval is elbíbelődik, s ami a legfontosabb, hogy van is türelme hozzá! Meg kitartása. „Nem adom fel, míg egy darabban látsz!” Ő sem adja fel, míg a puzzle-t nem látja egy darabban, muhaha… :) Másfél éve azt írtam róla, hogy az ő szeretetéért nagyon meg kell harcolnunk, nem adja könnyen magát – azért ebben az irányban nagyon sokat enyhült…

Teodornál leírtam annak idején, hogy a magyarok, a Fradi és a Real Madrid után a Liverpool és Szoboszlai Dominik lesz a következő focis dolog, amit tanítok neki, és ehhez tartottam is magam… De felismeri egyébként a Borussia Dortmund címerét is, ami keresztapja kedvenc futballcsapata. Ötödik születésnapját (is) a rozsályi IGI Vendégházban ünnepeltük, és azon a hétvégén volt a Real – Dortmund BL döntő, amit többek között Keresztapjával, Marcival néztem, Teodor azóta is emlegeti… Ősszel egyébként belekóstolt a Bozsik foci légkörébe, kétszer is eljutott a csengeri focifesztiválra. Örülni fogok, ha fog szeretni focizni, de erőltetni nem fogom. A néptánchoz viszont (testvéreihez hasonlóan…) biztosan több affinitása lesz, mint a szüleinek… Okos, nagyfiú már Teó, aki nagyon könnyen átvészelte, hogy minden barátja elballagott az oviból. Legalább több figyelmet tud szentelni húgaira, „szabadidejében” őket pátyolgatja… Vagy inkább nyüstöli. Előbbi tevékenység jobban áll neki… Még az óvónők szerint is úgy lehet beszélgetni vele 5 és fél évesen, mintha minimum 10-11 éves iskolás fiú lenne már. Nagyon jó humora van, aki érti és szereti is a viccet. Szeretem vele az apa-fia programokat, sokszor elkísér, ha mennem kell valahová – de ebben egyébként hála Istennek a csajok is egyre inkább partnerek.

Csak a hála és a köszönet nyelvén tudok szólni, felsorolni is lehetetlen, mennyi segítséget kaptunk az elmúlt években szüleimtől, anyósomtól kezdve a rozsályi pótnagymamáig, „Ági mama II”-ig (Kitti anyukája is Ágnes, így a megkülönböztetés céljából Teó adta ezt az elnevezést Sztolyka Áginak, nyugdíjas bölcsis néninknek…), meg a rozsályi óvodáig, ahol tényleg mindent megadtak, megadnak gyermekeinknek. Rozsály településnek (meg a hozzá tartozó fíliáknak) egyébként is nagyon hálásak vagyunk, és örülünk annak, hogy annak idején nem választottuk a könnyebbnek tűnő utat. Igen, messze volt a kórház, messze voltak szüleim. Sokat utaztunk, nem egyszer idegtépő is volt az utazás. De 3 és fél évvel a lányok születése után ki merem jelenteni: az Élet talán igazolta a mi döntésünket. Nem adtuk fel, nem menekültünk a kihívás elől, a Jóisten pedig megsegített bennünket. Köszönöm Kittinek, hogy mindenben mellettem áll. Tavasz óta egyébként hat órában könyvelőként dolgozik a hivatalban, megbecsültségét jelzi, hogy a júniusi önkormányzati választásokon, alig két hónapos munkaviszonnyal is számítottak rá, és kőkeményen befogták nagyjából 30 órás műszakban… Ezek alapján is úgy hírlik, elégedettek vele. Rozsályban segítőkész, jószándékú emberekre leltünk, akiktől mindent megkapunk (megkaptunk), amire szükségünk van (volt). Ha az autópálya (vagy legalább a gyorsforgalmi út) megépül a közeljövőben (erre azért van esély), pikk-pakk, egy szűk óra alatt akár Nyíregyházára is lehet majd érni. A határ megnyitása is óriási lehetőségekkel bír. Egy szó, mint száz: szeretünk Rozsályban élni!

Sokakat ki lehetne egyesével emelni (minden faluban van legalább 1-2 ember, család, nem beszélve a települések vezetőiről, polgármestereiről), de két külön köszönetnyilvánítást e helyütt muszáj tennem. Először is, szeretnék köszönetet mondani az ÉFOÉSZ-nak. Teóval korábban, de a lányokkal is egy egész tanéven keresztül jártunk minden héten korai fejlesztésre Nábrádra, ahol mozgásos, kézügyességes feladatokon keresztül rengeteget fejlődött a finommotorikájuk, a kreativitásuk, a tanult énekekkel, mondókákkal meg kitűnő alappal indultak a bölcsibe, oviba. Már itt elkezdődött a leszakadási folyamat. Mi naivan azt hittük, hogy majd sírni fognak utánunk. Egy frászt! Ahogy megérkeztünk a foglalkozásokra, és levettük a cipőjüket, már el is tűntek a gyógypedagógusokkal a játékok tengerében. Felénk se bagóztak. Már látjuk a jövőt… :)

A másik köszönetemet az Együtt a Szuperhősökért! felé szeretném kifejezni. Ez egy akkor még önkéntes alapon, ma már alapítványként működő szervezet, vezetője Jaczkovicsné Csoma Enikő. Hogy mit is kell tudni róla, és erről a szervezetről? A Feleségem felterjesztette tavasszal a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegye Civil Díjára, amit hála Istennek teljesen megérdemelten meg is kapott, az ő méltatásából idézek. „Enikő, az Együtt a Szuperhősökért önkéntes csoport vezetője, lelkes mozgatórugója, amely azért jött létre, hogy összefogja Nyíregyháza és a környező települések segíteni szándékozó embereit. A csoport célja: beteg gyermekek és családjaik támogatása. A csoport 2021-ben alakult, a tagok munka és család mellett végzik rendkívül áldozatos és időigényes tevékenységüket. A csoport alapvetően egy licit csoportot működtet, ahová a bevitt felajánlásokat licitálásra teszik fel. Időszakosan egy-egy konkrét célért sütivásárt, jótékonysági bált, egyéb rendezvényeket is szoktak rendezni. A licitekből, egyéb kezdeményezésekből, adományokból gyűjtik össze a támogatásokat. A 3 év alatt több mint 9 millió forintot gyűjtöttek össze, mellyel több, mint 10 gyermeket (főként gyógyszerek, gyógyeszközök vásárlását) támogattak eddig. (…) Enikő őszinte jószándéka, önzetlensége, kreativitása óriási munka- és teherbírása példaértékű vármegyei szinten is. Tevékenysége és lelkülete teljes mértékben autentikus, méltán hisznek benne és a munkájában ennyien. Őszinte hite az emberek jóságában és a beteg gyermekek fejlesztési lehetőségében és annak fontosságában nemcsak rendkívül megható, de kifejezetten hatékony és valódi kézzel fogható eredményeket szül. Köszönet az önzetlen munkájáért!” Én sem mondhatok mást: Köszönjük Enikő Neked, és csapatodnak, hogy még példái vagytok ebben a világban az emberségnek! Nem mi kerestük meg őket, minket beajánlottak ismerősök ehhez a szervezethez, hogy mi is olyanok vagyunk, akiket érdemes támogatni. Jártunk bent a gyerekekkel is a központban, a „Kuckóban”, sőt, Kittivel (illetve nővéremmel és férjével) a számunkra szervezett jótékonysági bálon is részt vettünk 2023 decemberében. Nagyon megható volt ebbe az egészbe belecsöppenni, és megtapasztalni ezt az önzetlen szeretetet. Szerintem ez az élmény, emlék hosszú évekig el fog még minket kísérni. Köszönjük, Enikő! És köszönjük természetesen a társainak, kollégáinak is!!!

És akkor, befejezésül, néhány aranyköpés a négy kölyöktől. Állandóan lehetne jegyzetelni, néhányat valóban sikerült lejegyezni. A teljesség igénye nélkül kis ízelítő…

Kisebbik húgom babát vár, és nem sokára megszületik a második gyermeke. Janka palacsinta evés közben megszólalt: „Amikor megnő a pocakom, akkor Dorci kistesója benne lesz." Mondja neki Kitti, hogy Dorci kistesója Anna pocakjában van. Mi a válasz: „Nem!” Mondtuk már, hogy icipicit akaratos? :)

Mírának egyszer azt mertem mondani a nagy göndör, „szőke Whoopi Goldberg” hajára is utalva, hogy egy szépséges boszorkány. Jött is a sértődött válasz: „Nem vagyok boszorkány, nem is van seprű a kezemben.” Végülis igaza volt… :)

Írtam Jankáról, hogy mindentől is fél. Egy ártatlan játszótéren: „Ezen a csúszdán nem tudok lecsúszni, mert sötét van.”

Pátyodon voltunk ősszel templombúcsún, ahol a felújított templomot áldotta meg Ábel püspök atya. Az iskolában az ebéd végén megköszönte a konyhásoknak az ebédet, és énekeltünk egy éljen sokát. Flóra megkérdezte tőlem: „Kinek van szülinapja?”

„Janka! Kínáld meg a testvéreidet a macis pufiból. Mindenkinek kettőt adj!” Válasz: „Hármat nem!” Majd később hasonló utasítást kapott, tény hogy a tesói nem reagáltak, de frappáns válasz jött: „Nem kérnek!” A lényeg, hogy ő megpróbálta… :)

Teó bevitt a nábrádi foglalkozásra egy csomag ropit, amit már a kocsiban felbontottam neki. A foglalkozás közben előkerült a ropi, és Judit néni megörült, hogy tud neki mutatni logopédiai feladatot (pl. nyelvén tartani a ropit és úgy beszélni). Judit néni akart tőle kérni egy ropit a játékhoz. Teó erre bölcsen csak annyit mondott, hogy az étel nem játék! :)

Talán mondanunk sem kell, mint a papagájok… Szeretik megjegyezni szüleik, nagyszüleik, meg az óvó nénik intéseit, aztán hetekig ezt hallgatjuk: „kutyavilág lesz”, „ha leesel a csúszdáról, agyon csaplak”, „összeakad a bajszunk”... Nagyon muris ezeket az ő szájukból hallani… :)

Hálás szívvel és szeretettel köszönjük Mindenkinek, aki velünk, mellettünk volt, van és lesz (akár imádsággal, akár fizikai jelenléttel, akár mindkettővel), és mindazoknak is, akik idejüket szánták erre az írásra, és elolvasták! „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik…” (Róm 8,28) Sikerekben, örömökben gazdag, szeretetben megélt, egészségben eltöltött, boldog 2025-ös esztendőt kívánok Mindenkinek! Találkozunk az eddigi sormintát követve másfél év múlva – a Három Grácia 5. születésnapján! :)

Karácsony közeledtével kicsit mindig megbolondul az üzleties és pénzdiktálta világ. A vásárlási láz ilyenkor soha nem látott méreteket ölt, az adventi forgatagban elvész az ember, a karácsonyi vásárban szét kell nézni, és ha már ott vagyok, venni is kell legalább valami csecsebecsét, aminek lehet, semmi hasznát nem fogom venni, de legalább jó drága volt, és akkor ott a kedvencem, a legcsábítóbb, ami nem más, mint a Black Friday, amikor minden akciós, amikor az ember ennek és ennek sem tud ellenállni, mert egyébként mindenre szükségünk van, ha meg olcsó, akkor még inkább, az ember már csak olyan, hogy mindent is meg akar kapni és szerezni. És ilyenkor néha kell a fejbekólintás, amit a mai vasárnap Evangéliumában olyan erőteljesen megkapunk, hogy talán még Karácsonykor is zeng a fülünk tőle. Te bolond! Miért foglalkozol csak a földi dolgokkal? Miért gyűjtesz magadnak? Az igazi kincsek nem itt várnak Rád!

A példabeszédek könyvében ezt olvassuk: „Tudást válasszatok inkább, mint aranyat, mert becsesebb a bölcsesség minden drágaságnál.” A bölcsesség értékét hangsúlyozza az ószövetségi szent irat, s a bölcsesség ellentétje az esztelenség. A mai példabeszédben egy esztelen gazdag emberről hallottunk. Közvetlenül Jézus példabeszéde előtt, egyfajta felvezetésként mondja Jézus ezt a mondatot: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” Ezt tökéletes példával alá is támasztja. Látszólag a történetben szereplő férfi példamutató életet él: jól dolgozott, s ennek jutalma, hogy meggazdagodott. Nincs kivetnivaló és erkölcstelen a viselkedésében. Sikeres, takarékos, körültekintő, gondol a jövőre, mi rossz lehet ebben, hiszen ezek mind fontos emberi tulajdonságok, erények. Akkora vagyont sikerül felhalmoznia, ami évekig elég lesz. Övé Dáriusz király összes kincse, vagyonát látva Dagobert bácsi is a sarokban pityereg. Olybá tűnik ugyanakkor, hogy ez az ember teljesen elszigetelt az emberi társadalomtól. Nem esik szó se csinos feleségről (de még csúnyáról se!), sem csíntalan gyerekekről, akiknek örökül hagyhatná vagyonát, vagy barátokról, akiket támogathatna, akik között szétoszthatná, amit felhalmozott. Nem is beszéli meg senkivel anyagi lehetőségeit és terveit, csak saját magával. A jövőre vonatkozó gondolataiban és terveiben más nem szerepel, csak saját maga. Ezt látjuk akkor is, amikor egyes szám első személyben beszél, s nem valaki mást, hanem saját magát nyugtatgatja: egyél, igyál, pihenj, lazulj el, ne foglalkozz a világ dolgaival, élvezd az életet! Vajon ez így helyes magatartás és mentalitás? Milyen motivációja, életcélja lehet az ilyen embernek?

A példabeszéd hősének nem az a fő problémája, hogy gazdag, hanem az, hogy önző, és teljes mértékben csak a földi életre koncentrál. Világnézetéből teljesen hiányzik az örökkévalóság dimenziója. „Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.” – teszi fel magának a kérdést ez az ember. Kicsit hasonlít ez a kérdés, mint amit múlt vasárnap is feltett az írástudó Jézusnak az irgalmas szamaritánus példabeszéde előtt: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Bár ordít mégis a különbség. Az írástudót, vagy a gazdag ifjút, aki egy másik történetben szintén megkérdezi ezt Jézustól, valóban érdekli az örök élet. A mai példabeszédben szereplő esztelen gazdagot viszont az örök élet egyáltalán nem hozza lázba: csak a földi életre összpontosít. A földi élvezeteket hajszolja.

Ez a történet nem arról szól, hogy valaki nem lehet gazdag. A gazdagság nem bűn, az élet szeretete önmagában nem bűn – ha helyet hagyunk benne Istennek. Ha szeretnénk Istenben is gazdaggá válni. Ha Ővele együtt tervezünk! Hiába tervezi látszólag a jövőt ez az ember, hiszen a jövőre gondol, a megélhetésére, ezért bontja le a korábbi magtárait, és épít újakat, tulajdonképpen a jelenben él és ezzel az Isten szembesíti is: „Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” Hát igen. Kié lesz? Innen nem viszünk magunkkal semmit! A földi élet végtelennek tűnhet, de előbb-utóbb elérkezik az igazság pillanata. Ez lehet Isten hangja, ami váratlanul megszólal az ember életében, lehet a betegséggel, egy tragédiával való találkozás. Amikor meglegyint a halál, az elmúlással találkozunk, bizony, ami addig értékesnek tűnt, értékét veszíti és változik talán életünkben a fontossági sorrend. A példabeszédben a halál váratlanul jön a gazdag emberhez, s gyakran így történik ez a valóságban is. Az élet hirtelen véget ér, amit megtakarított, gyűjtött, beszerzett az ember, az itt marad, és nincs semmi, amibe kapaszkodhatna.

Ez a gazdag ember úgy él és cselekszik, mintha nem létezne Isten, nem létezne körülötte senki. Csak ő van, és minden, amit elért az életben, egyedül az ő érdeme. De egy valamit, valami nagyon fontosat figyelmen kívül hagy: a halált. Szemet huny felette, életét sok évre előre tervezi meg. A halál váratlanul toppan be, és ő nem áll készen rá. Nem tehetünk úgy, mint ha a halál nem létezne. „A halál is csak az élet része” – mondja Forrest Gump a hat Oscar díjat nyert amerikai filmben! Nem lehet tabuként kezelni! „Memento mori!” – emlékezz a halálra, ismerjük ezt a felszólítást, ami még véletlenül sem arról szól, hogy ez a gondolat, ez az emlékezés meg akarná mérgezni az embernek a földi életét és a földi örömeit. Ha a kereszténység tiltaná a jókedvet, nem lennének tele az örvendezésre való felhívásokkal, felszólításokkal az Újszövetség lapjai. Már pedig tele vannak; akár az evangéliumokat, akár az apostoli leveleket olvassuk, erre látunk példát. De ez az örvendezés, ez az ujjongás nem a földi javak bőségéből származik. Ezt az örömöt, amit az Istentől kapunk, amit az Isten ültetett belénk, nem árnyékolja be a halál emlékezete. Nem tudunk rá eléggé készülni, ezért mindig felkészültnek kell lenni, mert nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát. A halál pillanata az Isten titka és misztériuma, és ez örökké, vagy legalábbis Krisztus második eljöveteléig így is marad.

Jézus által az evangéliumban kínált értékrend ellentétben van azzal, ami szerint a gazdag ember építette az életét. Jézus nem ígér tanítványainak földi békét, jólétet, örömet, gazdagságot. Éppen ellenkezőleg, szenvedést, bánatot, nehézségeket, nélkülözést jósol nekik. De még ezekben a kínokban, gyötrelmekben is öröm vár rájuk. Nem a gyorsan elhalványuló, elfogyó, véget érő földi öröm, hanem az az öröm, amit János evangélista szavai szerint is, senki nem vehet el tőlük, még a halál sem. Ennek az örömnek a forrása Krisztus. A mi örömünk forrása is Ő legyen.

A válogatott szünetet a klubcsapatok és a játékosok sem különösebben szeretik; „csak egy púp a háton”, „a fizetését a klubjától kapja”, „na, megint megsérült, míg a válogatottnál volt”, és még mantrázhatnánk a sok-sok elpuffogtatott közhelyet. Ha nem is mindenki szereti, arra jók ezek a szabad hetek, hogy a sérültek akár visszatérhetnek, az edzők és a klubvezetők meg átgondolhatják a szezon korábbi szakaszát, akár tervezni is lehet kicsit a jövőt. Tökéletes alkalom ez edzőmenesztésre is, muhaha… Persze, én nem erre adok most tippeket. Az év utolsó válogatott szünetét kihasználom, és mert eddig nem tudtam a nyári nagy edzőkeringővel foglalkozni, most megteszem. Talán a Real Madrid, a Manchester United City, az Inter, az Arsenal és a PSG kivételével minden igazán nagy klub edzőt váltott a nyáron. 8 elit klub és 8 top(?)edző (+ a Fradi) – de  vajon hogy indult az új kaland? Törvényszerű, hogy az új seprű mindig jól seper? Értékelés és osztályozás egytől tízig, és akkor lássuk is a medvét!

9. AC MILAN: Paulo Fonseca

Lesz más csapat is Itáliából, részletezni majd ott fogom, most legyen elég annyi: az első hat helyezett két ponton belül van a Serie A-ban, aztán hatalmas szakadék, és következik az AC Milan hat pont lemaradással. Tehát jelenleg 7. a csapat, ami méltatlan a klub hagyományaihoz, pláne az előző szezonokhoz. Paulo Fonseca napjai megvannak számlálva – már egy ideje. Nagyon érdekes, mindig, amikor kirúghatnák, virít egy olyan eredményt, ami után egyszerűen nem lehet kirúgni. Már szeptember közepén napirenden volt a menesztése, miután az első 4 bajnokijából csak egyet nyert meg, s hazai pályán kikapott a Liverpooltól a Bajnokok Ligájában. Aztán szeptember 22-én megverték a városi rivális és bajnoki címvédő Intert annak pályaválasztásával, ami olyan ritka mostanában, mint a fehér karácsony, meg is kapta a további bizalmat. Ám a helyzet nem javult a várt mértékben: vereség a Fiorentinától, hazai pályán a Napolitól, s újabb BL meccsen Leverkusenben is. Végre ki lehet rúgni Fonsecát, erre meg nem lesimázták Madridban a Realt? Ez a 3-1 nagyot szólt, csak az szólt volna nagyobbat, ha ezek után menesztik… Fonseca nem lesz hosszú távú megoldás az AC Milan élén, ezt mindenki látja (Stefano Pioli igazából sikeredzőként távozott a klubtól, hiszen vele hosszú idő után bajnoki címet nyert a csapat és BL elődöntőbe is jutott), ugyanakkor az Inter és a Real elleni győzelmek még mindig a kispadon tartják. Pedig a kapus Mike Maignan, a szélsőhátvéd Theo Hernandez (2 gól és ugyanennyi gólpassz), a középpályás Tijjani Reijnders és a támadó Christian Pulisic (5 gól, 3 assziszt) kivételével a többiek még adósak a tartósan jó játékkal. A leginkább talán Rafael Leao formája az ingadozó, pedig ez a portugál sokat tehetne azért, hogy egy másik portugál ne veszítse el idő előtt az állását…

ÉRTÉKELÉS: 10/5

8. BORUSSIA DORTMUND: Nuri Sahin

A Borussia Dortmund két klublegendája távozott a nyáron (Marco Reus és Mats Hummels), a kispadra meg leült egy harmadik, Nuri Sahin, miután Edin Terzic az elveszített BL döntő után elbúcsúzott szeretett klubjától. Bár Terzic megosztó személyiség volt, azt, hogy ezzel a totálisan esélytelennek gondolt Dortmunddal bejutott a Bajnokok Ligája fináléba, senki nem veheti el tőle. Igaz, azt is nehéz lesz elfelejteni, ahogyan az utolsó játéknapon a saját kezükben volt a sorsuk, mégis elbukták a Bundesligát 2023 tavaszán. Sahin nehéz örökséget vett át, és egyelőre nehéz látni, milyen edző is ő. Meg az eredményekből is nehéz messzemenő következtetéseket levonni. Jelenleg 7. a tabellán a Dortmund, 10 pont hátrányban a Bayern München mögött, 0-s gólkülönbséggel, már 4 vereséget elszenvedve. A védelmük továbbra is átjáróház, ötöt rúgott nekik a Stuttgart és a Real Madrid is (pedig ellenük kettővel mentek a szünetben…), de közben hetet rámoltak be a skót Celticnek és megverték az addig veretlen és a legkevesebb gólt kapó Leipziget. A Bajnokok Ligájában eddig nagyon jól áll a szénájuk (bár a madridi meccs második félideje nagyon nem nézett ki jól, és ott Sahin is csúnyán elcserélte magát), a Bundesligában ugyanakkor előreláthatólag nagyon teperniük kell majd a BL szereplésért, mert a Bayern mellett a Leipzig, a Frankfurt és bizonyára a címvédő Leverkusen is szeretne a top4-ben végezni. A Stuttgartból elhozott, tavaly 28 bajnoki gólt jegyző Serhou Guirassy eddig nagyjából hozza magát, de kevesen nőnek fel mellé, és így nagyon kiegyensúlyozatlan a csapat. A nemzetközi kupaporondon való kicsivel jobb szereplés miatt sorolom őket előrébb az AC Milannál. Én szurkolok neki, mert remek és szimpatikus játékos volt – igaz, Dortmundból nagy hiba volt Madridba igazolnia, a Realnál, mint sokaknak azokban az években megfeneklett a karrierje, és sosem lett már a régi… Hihetetlen, de egyébként még mindig csak 36 éves.

ÉRTÉKELÉS: 10/5,5

7. FERENCVÁROS: Pascal Jansen

Egyelőre elég kétarcú a Fradi Pascal Jansennel, azt is mondhatjuk, hogy janus arcú Jansen. :) Bár legyünk őszinték: már Csercseszovnál és Sztankovicsnál is megfigyelhető volt, mintha ők maguk is érezték volna a különbséget a hazai bajnokság és a nemzetközi kupa között, s ha tehették, utóbbira fektették a hangsúlyt. Hát igen, a hazai porond úgy is meglesz, kit érdekel, de kitűnni és feltűnni (meg aztán eltűnni…) Európában lehet. Nekem nem tetszik ez a hozzáállás. És meg vagyok győződve arról, hogy a meccsekre járó szurkolótársaim sem örülnek annak, hogy köpedelem, amit a Fradi a magyar bajnokságban letesz az asztalra. A Fradi úgy vezeti jelenleg az OTP Bank Ligát, hogy teljesítményének maximum az 50%-át nyújtja. De lehet, csak 30 az az 50%... Sima vereség Pakson, döntetlen Győrben, előtte a Nyíregyháza ellen konkrétan kifütyülték a csapatot és a tökutolsó, biztos kieső Kecskemét ellen is szenvedett legutóbb a Ferencváros. Mégis ott vannak az első helyen. De hiányzik a csapatból a tűz, a szenvedély, a lélek. Ennek a Fradinak idehaza minden ellenfelét 4-5 góllal kéne lepofoznia. Nagyarányú győzelmeket az NB1-ben még nem láttunk a Fraditól. A legtöbb meccs nyögvenyelős és szenvedős, közel nézhetetlen volt. Persze, mit számít, amíg jönnek a pontok. De igenis számít. Bezzeg Máté Csaba néhány meccsén kinyílhatott a gólzsák… Pedig Adama Traoré, Kristoffer Zachariassen, Abu Fani, Cristian Ramirez és Varga Barnabás sem felejtettek el futballozni. És melléjük érkezett még a wishről rendelt Firmino, a brazil Matheus Saldanha is. Na de nem panaszkodom. Már csak azért sem, mert ellenben az Európa Ligában, ott villog Pascal Jansen és a Fradi. Két szoros és vállalható vereség után (Anderlecht és Tottenham ellen is 1-2) utolsó két meccsüket már megnyerték a zöld-fehérek. A francia Nice ellen egy öngóllal győztek, de dominálták a meccset, és közelebb álltak a második gólhoz, mint a vendégek az egálhoz. A Dinamo Kijev ellen Hamburgban pedig gólfesztivált rendeztek: jó, az ukránok emberhátrányban futballoztak egy órán keresztül, de a 4-0 az minden körülmények között 4-0. Ez egy történelmi győzelem volt, amivel közel került a Fradi a rájátszást érő helyekhez. Még 4 meccsük lesz, a PAOK és a Frankfurt ellen idegenben, a Malmö és Jansen előző klubja, az AZ Alkmaar ellen itthon. Ha a négy meccsből egyet megnyer a Fradi, meglesz a továbbjutás. Szóval ezt nézve sikeres Jansen. De a hazai pontvadászatot mégsem tudja ledominálni – és el az illúzióktól: nem azért, mert annyira erős lenne az első osztályú bajnokságunk…

ÉRTÉKELÉS: 10/6,5

6. CHELSEA: Enzo Maresca

Elképesztően kaotikus szezonon van túl a Chelsea, Mauricio Pochettino nem tudott úrrá lenni azon a helyzeten, hogy az új amerikai tulajdonosi kör egy „hatvan fős” játékoskeretet vásárolt össze neki. Még a szezon végére sem állt össze az alapcsapat, ami rengeteg gólt kapott (a 63 egy Premier League élcsapatnál – meg hát igazából minden más bajnokságban is soknak számít…), de a végére így is befutott a 6. helyre, megelőzve a két Unitedet, a Newcastle-t és a Manchestert. Col Palmer (22 gól és 11 gólpassz), valamint Nicholas Jackson (14 gól és 5 gólpassz) jelentették a fényt az éjszakában, mindenesetre ez a Chelsea nagyon szedett-vedett klub benyomását keltette. Enzo Maresca korábban Pep Guardiola segítője volt a Manchester City-nél, tőle mondjuk tanulhatott ezt-azt, aztán a másodosztályba kipottyanó, pár éve még bajnok Leicester City-t nagyon simán visszajuttatta az élvonalba, és ez elég is volt ahhoz, hogy megkapja a londoni kispadot. Legközelebb épp előző kenyéradója otthonában bizonyíthat majd a válogatott szünet után, de azt hiszem, jelenleg nincs olyan Chelsea szurkoló, aki csalódásként élné meg eddig a szezont: 11 forduló után, igaz, négyes holtversenyben, az Arsenal, a Nottingham és a Brighton mellett bronzérmes pozícióban vannak, 4 pontra a jelenlegi második Manchester City mögött. Valamelyest stabilizálódott a védelmük, de elsősorban a támadószekciójuk miatt jó nézni a meccseiket, igaz, 21 góljukból 13-at Palmer és Jackson lőttek, akik már összesen 8 gólpasszt is kiosztottak. Rajtuk áll vagy bukik a Chelsea eredményessége, de ez a keret bombaerős, és egy Christopher Nkunku, egy Noni Madueke, vagy mint legutóbb, az Arsenal ellen bombagólt szerző Pedro Neto is bármikor előhúzható a kalapból. És akkor Joao Felixet, Mykhalio Mudryk-ot, Moises Caicedót vagy Enzo Fernandezt meg sem említettem. Enzo Marescának szerencséje van, hogy ilyen kerettel dolgozhat, amit egyébként első lépésként leszűkített, így már nem tapossák egymás sarkát a játékosok az edzőközpont szaunájában, s csak azokkal dolgozik, akikkel dolgozni szeretne. Az eredmények eddig önmagukért beszélnek.

ÉRTÉKELÉS: 7

5. JUVENTUS: Thiago Motta

Sokan várták már azt a napot, hogy Massimiliano Allegri helyett végre új vezetőedzője legyen a Juventusnak, és ez a nap végül eljött. Thiago Motta remek munkát végzett a Bologna élén, Bajnokok Ligája indulást érő helyen zárt vele a tavasszal, az Öreg Hölgy annak módja és rendje szerint le is csapott rá. És eddig működik a dolog Torinóban is. Mondjuk a játék nem valami látványos. Igaz, hogy az első hat bajnokin nem kapott gólt a Juventus, de abból három meccse is 0-0-ra végződött. Még mindig csak hét kapott gólnál járnak, igaz, abból négyet egyetlen meccsen nyeltek be. Az Inter otthonában nem tipikus Serie A rangadót vívtak, mert 4-4 lett a végeredmény! Az Inter a négy gólból kettőt büntetőből lőtt, s a Juve erejét jelzi, hogy 2-4-ről sikerült egyenlítenie. Legjobb és legrosszabb meccsét egyébként szerintem a Bajnokok Ligájában vívta a csapat. Előbb győzött Lipcsében úgy, hogy emberhátrányban fordította meg a meccset (pazar találkozó volt, kár vitatni), majd egy másik német csapat, a Stuttgart Torinóban győzte le, igaz, csak 1-0-ra, de lefutballozta az olaszokat, ott kvázi meccsben sem voltak Mottáék. Mindazonáltal szép jövő előtt állhat ez a projekt, ahol több fiatal is kulcsfigurává lépett elő: a 21 éves Francisco Concencaio és Nicolo Savona, a 19 éves Kenan Yildiz is markáns szereplői az idei Juvénak, de a legnagyobb sztár továbbra is Dusan Vlahovics, akinek a jövője viszont bizonytalan Torinóban. Wojciech Szczesny távozott ugyan, de nincs kapuskérdés: Michele di Gregorio gyorsan bevált, de helyettese, Mattia Perin is védett már idén, nem is rosszul! Az ne tévesszen meg senkit, hogy csak a 6. helyen áll a Juventus: mindössze két ponttal előzi őket az éllovas Napoli. És ami igazán sokatmondó, hogy veretlen még 12 forduló után – Európa topbajnokságaiban ezt rajtuk kívül már csak a Paris St. Germain és a Bayern München mondhatja el magáról…

ÉRTÉKELÉS: 7

4. NAPOLI: Antonio Conte

És ha már Napoli… Két éve bajnok volt a Napoli, aztán a sikerkovács Luciano Spalletti lelépett, Dél-Olaszországban pedig hamar a feledés homályába veszett a bravúros bajnoki cím. Merthogy tavaly egymásnak adták át a kilincset a rosszabbnál rosszabb edzők: a szezont Rudi Garcia kezdte, aztán jött Walter Mazzarri legkevésbé sem sikeres időszaka, majd február közepétől már Francesco Calzona kezében volt a staféta (aki egyébként közben a szlovák válogatott szövetségi kapitánya is volt…) – ő is kormányozta be a csapatot a dicsőséges 10. helyig, ami konkrétan katasztrófával ért fel. Idén a „véres kezű” Aurelio De Laurentiis klubelnök tizenkilencre lapot húzott és rizikót vállalt: Antonio Contét nevezte ki edzőnek. Nem Conte szakértelmével van a baj, hiszen a Juventus vele kezdte a közel egy évtizeden keresztül tartó sikerkorszakát, majd már az Inter edzőjeként ő is zárta azt le, és legutóbb vele ünnepelt bajnoki címet a Chelsea is, de mindenki tudja, nem egy könnyű ember. Nehéz természetét a legtöbb helyen nehezen tolerálják, ő aztán tényleg képes bárkivel, még az élő fával is összebalhézni. Eddig ezt az arcát nem láttuk, viszont a Napoli a vártnál sokkal jobban indította az idényt – pedig az átigazolási szezon utolsó pillanataiban elveszítette első számú játékosát és gólvágóját, Victor Osimhent. Hogy a nigériai mehetett – e volna a Galatasaraynál jobb klubba, valószínűleg igen, viszont Conte boszorkánykonyhájában eddig kifogástalanul főz abból, amije van. 12 mérkőzésből nyolcat megnyert, mindössze 9 gólt kapott, és 1 pont előnnyel vezeti a Serie A-t, igaz, nagy a tolongás mögötte: az Atalanta, az Inter, a Lazio és a Fiorentina azonos pontszámmal állnak. Az új szerzemények közül Romelu Lukaku 4 gólt és ugyanennyi gólpasszt szerzett már, s a Manchester Unitedtől kiebrudalt Scott McTominay is beilleszkedett a csapatba, míg Khvicha Kvaratskhelia a bajnoki cím évében nyújtott formáját hozza (5 gól és 2 assziszt). Veronában 0-3-al indították a szezont, akkor szerintem senki nem gondolta, hogy ilyen álomszerűen alakul a folytatás, de nagyon messze még a vége, ugyanakkor az látszik, hogy az idei Serie A szezon végre kiegyensúlyozott lesz, talán még áprilisban sem fogjuk tudni megmondani, ki lesz a bajnok. Ez jót tenne az egész olasz futball megítélésének – a Napoli mellett az mindenképpen szól, hogy idén nincs nemzetközi porond, tehát a figyelemnek nem kell többfelé összpontosulnia. Ez akár döntő is lehet majd a tavasszal kifacsart futballistákkal szemben…

ÉRTÉKELÉS: 10/7,5

3. BAYERN MÜNCHEN: Vincent Kompany

És akkor jöjjenek a szezon eddigi nagyágyúi… :) A Bayern Münchennek volt honnan és volt hová újra felépítenie magát, miután tavaly némi csorba esett a renoméján. A Bayer Leverkusen 10 év után trónt fosztott, de a bajor óriás erősebben tért vissza – kár volt megráncigálni az oroszlán bajszát… Vincent Kompany nem volt rossz játékos, hosszú éveken keresztül volt az épülő Manchester City vezérbikája és csapatkapitánya, de edzőként még elég zöldfülűnek számít, ezért is volt meglepetés a kinevezése. Az angol Burnley élén volt egy kiváló éve az angol másodosztályban, majd a feljutást követően a Premier League egyik aktuális pofozógépe volt – hamar kiderült, hogy amivel tönkreverték a Championship-et, az kevés lesz az első osztályban. Mondjuk a borzasztó és összesen 104 gólt kapó Sheffield Unitedet nem múlták alul, de így is simán kiestek. Ehhez képest nem kicsit volt megdöbbentő, hogy a Bayern Münchentől a szezon végére még az ezüstérmes pozíciót is elbukó Thomas Tuchel helyére kinevezték a korábbi 89-szeres belga válogatottat. Ám az antréját kevés kritika érheti: 10 forduló után még veretlen, ráadásul már most 5 pontos előnnyel vezeti a tabellát a Leipzig előtt, és ez az olló valószínűleg tovább fog még nyílni… 33 rúgott góljuk jelzi, abszolút támadószellem jellemzi Kompanynak ezt a kompániáját is, miközben a 7 kapott góljuk is teljesen rendben van. Eddig két gyengébb meccsük volt a szezonban. A Barcelona rendesen elkalapálta őket a BL-ben, míg a Frankfurt ellen játszottak egy 3-3-at – mondjuk ez a Frankfurt nagyon erős idén. Mindeközben a Bochumnak és a Werder Bremennek ötöt, a Stuttgartnak négyet, a Holsten Kielnek hatot, míg a Dinamo Zagrebnek (ez egészen elképesztő) kilenc gólt rúgtak. Harry Kane ott folytatta, ahol tavaly abbahagyta, már 11 gólos a bajnokságban, de nem egyszemélyes a támadógépezet: Jamal Musiala és a remekül beilleszkedő Michael Olise is öt gólnál járnak már. A Bundesliga nem dőlt még el, de hazai színtéren nagyon magabiztosnak tűnnek a bajorok, ugyanakkor november és december fordulóján lesz egy hét, amikor sok kérdésünkre választ kaphatunk a Bayern München trófeaszerzési esélyeit illetően: előbb a PSG ellen egy hazai BL meccs (az átalakított Bajnokok Ligájában van már két vereségük, itt aligha fér bele még egy bukta…), aztán a Borussia Dortmund elleni idegenbeli rangadó, majd a Bayer Leverkusen elleni német kupa meccs. A Bayern München eddig hozza, amit vártak tőle, Vincent Kompany meg annál talán még többet is.

És akkor most mondd ki gyorsan tízszer: Kompany kompániájának a mániája. :)

ÉRTÉKELÉS: 10/8

2. BARCELONA: Hans-Dieter Flick

Azt tudtuk Hans-Dieter Flickről, hogy kiváló edző. Állítólag Joachim Löw mellett is ő volt az agy a világbajnok német válogatott edzői stábjában (de vajon ki volt a ravasz és a két füstölgő puskacső?), aztán a Bayern Münchennel letarolta az egész világot – a Barcelona elleni 8-2 miatt szerintem még ma is sok katalán szurkoló sírja tele éjjelente a párnáját. A német válogatott szövetségi kapitányaként nem tudott kiteljesedni, a katari vb-n a csoportból sem jutott tovább a Nationalelf. Kvázi megbukott, de idén nyáron óriási feladat találta meg: miután a klublegenda Xavi méltatlanul és kabaréba illő módon távozott (előbb kirúgták, majd marasztalták, végül megint kirúgták…) a pénzügyi nehézségektől küszködő és Messi távozása óta krízisben és lejtmenetben lévő Barcelona benne látta a jövő sikerének a zálogát. Én azt hiszem, a legelvakultabb Barca szurkolók sem látták érkezni ezt a bravúros őszt. Jó, most épp a második bajnoki vereségük után vagyunk – de mivel a két vesztes meccs kivételével minden más találkozójukat megnyerték, már kiépítettek egy tekintélyes előnyt a bukdácsoló és sérüléshullám által tizedelt Real Madrid előtt. 13 bajnoki alatt rúgtak 40 gólt, sőt, ez már 12 meccs alatt összejött, mert a Sociedad ellen csak érvénytelen gólig jutottak. A Bajnokok Ligájában 4 meccs után 15 góljuk van. 17 meccs alatt ez összesen 55 találat. 7 nap leforgása alatt ötöt rúgtak az egykor szebb napokat látott Sevillának, négyet a Bayern Münchennek, majd ugyanennyit a Real Madridnak. De kapott már tőlük hetet a Valladolid, ötöt a Villareal, és négyet a tavalyi meglepetéscsapat Girona is. Flick kezei alatt élete legjobb formájában futballozik Raphinha, aki Xavinál nagyon nem találta a helyét. A bajnokságban 7 gólnál, 6 gólpassznál jár, a Bajnokok Ligájában ez a szám 5 és 3. Robert Lewandowskit sokan temették már, de 36 évesen sokadvirágzását éli: a Bajnokok Ligájában 5, a bajnokságban 14 gólja van, ezzel már most toronymagasan vezeti a La Liga góllövőlistáját. Lamine Yamal is csúcsformában van: a még mindig csak 17 éves csodagyerek elsősorban az Eb-n nyújtott parádés teljesítménye miatt végzett a 8. helyen az Aranylabda szavazáson, de jövőre akár még feljebb kúszhat a listán: a ligában 5 gólja és 7 asszisztja van már, a BL-ben mindkettőből 1-1. Ők hárman 37 gólt lőttek és 19-et készítettek elő. Bámulatos. Már lassan a Messi, Neymar, Suarez trióra emlékeztető eredményesség és színvonal. Irigylésre méltó, hogy a La Masia továbbra is számolatlanul termeli a fiatal gyémántokat. Persze, kicsit a pénzhiány is rásegít erre, de idén az alapcsapat tagja Yamal mellett a 17 éves Pau Cubarsi is – mellettük szinte veteránnak számít már a 20 éves Gavi, valamint az egyaránt 21 éves Pedri, Pablo Torre, Fermin Lopez, Alejandro Balde és Marc Casado. Hol játszana egy Real Madridban, vagy a világ bármely klubcsapatában egyszerre 6-7 22 éven aluli siheder? Szép jövőkép látszik a Barcelona előtt, akik túl hamar átvészelték ezt a nehéz időszakot… Hans-Dieter Flick pedig remek edző! A Barcelona nagyon régen volt érdekelt utoljára a Bajnokok Ligája végjátékában (ha emlékeim nem csalnak, legutóbb 2019-ben volt elődöntős, de abban a Liverpool elleni 3-0-s előny utáni 0-4-ben nem volt sok köszönet – kis túlzással a jelenlegi játékoskeret fele akkor még pelenkát hordott…), idén az egyik potenciális esélyesei az egész sorozatnak! Egyetlen hátráltató tényezőjük, ami a keret fiatalságából ered, a rutintalanságuk lehet.

ÉRTÉKELÉS: 10/8,5

1. LIVERPOOL: Arne Slot

Ezt a versenyt nem nyerheti meg más, csak Arne Slot. Jó referenciákkal érkezett, hiszen kiváló munkát végzett az AZ Alkmaar és a Feyenoord élén is, de láttuk a közelmúltban, attól, hogy valaki Hollandiából sikeredzőként érkezik, még bukhat ordas nagyot a Premier League-ben – erről Eric Ten Haag tanulmányt is írhatna… Egy olyan edzőlegendát kell nemcsak pótolnia, de feledtetnie is, mint Jürgen Klopp, aki visszavezette a klubot oda, ahová való, s nemcsak, hogy BL-t nyert vele, de 30 év után bajnoki címet is, amire mindenki ki volt már éhezve a Mersey partján – talán az Everton szurkolókat leszámítva, muhaha… Nem túlzás kijelenteni: Slot minden várakozást felülmúlóan teljesít első angliai szezonjában! Nem érkezett új ember a csapatba (aki érkezett, Federico Chiesa, ő még nem sokat tudott játszani…), ugyanazokkal vágott neki a szezonnak, akikkel Klopp végigtolta az utolsó évét, és ha játékban nem is nagyon látjuk azt a heavy metal focit, amit a német képviselt és mindenhol meg is valósított, néha unalmas a játék, ez a Liverpool szervezettebbnek tűnik, s eddig a Nottingham Forrest elleni bajnokiját és az Arsenal elleni rangadóját leszámítva minden tétmeccsét megnyerte a szezonban. Ez összesen 17 meccset és 15 győzelmet jelent. Sosem kezdett még csak megközelítőleg sem így edző a Liverpool kispadján! A bajnokságban viszonylag könnyű sorsolással kezdett a Pool, és mindenki félt az október, novemberi rangadó dömpingtől. Október 20. óta sorrendben a Chelsea-vel (otthon), az RB Leipziggel (BL, idegenben), az Arsenallal (idegenben), a Brightonnal kétszer (Ligakupa, idegenben, majd bajnoki otthon), aztán a Leverkusennel (BL, otthon), végül az Aston Villával (otthon) játszottak, s az Arsenal elleni 2-2-t leszámítva minden meccsükből győztesen jöttek ki. November végén még vár rájuk a Real Madrid és a Manchester City, de azt hiszem, ezektől a meccsektől féljen inkább az ellenfél. A Premier League-t öt ponttal vezetik, a ManCity sosem látott válságban van, Pep Guardiola sosem veszített még edzőként zsinórban négyszer – abból kettő a bajnokságban jött össze. Ha a Pool megveri a City-t (adná az Isten…), nyolc pont előnyre tenne szert, ami több mint bizakodásra adhatna okot. A BL-ben eddig mind a négy meccsét megnyerte a Pool, pedig eddig két olasz és két német csapat került az útjukba – a Madrid számára sokkal komolyabb tétje lesz annak a meccsnek, még az is beleférhet, hogy a Mersey partiak ne pörögjenek ezerrel azon a rangadón. Slot jól kommunikál, szépen forgatja a keretet, mindenkit tűzben tart, és attól, hogy Szoboszlai nem kezdő minden meccsen, látszik, hogy a holland tréner számít rá, mert minimum 20-25 percet szinte mindig ad neki. Labda nélkül a Liverpool egyik legfontosabb játékosa. Labdával még nem az. De elfutásai, hely csinálása, a letámadása, védekezése elsőrangú. Előbb-utóbb meg fognak jönni a gólok és a gólpasszok is. Addig megrúgják azokat a többiek. Mohamed Salah idén is kirobbanó formában van (már most 10 gólnál és ugyanennyi gólpassznál jár a szezon 17 tétmeccsét figyelembe véve – ha ő tényleg elmegy Szaúd-Arábiába, lehetetlen, vagy legalábbis embert próbáló feladat lesz pótolni…), de Luis Dias és Cody Gakpo is jól és gólveszélyesen játszanak, középen meg Ryan Graverbech és Dominik posztriválisa, Curtis Jones az, aki kiemelhető. Ha Arne Slot vezetésével már az első szezonjában bajnok lesz a Liverpool, lehet, lesz olyan szurkoló, aki tavasszal megkérdezi majd: ki is az a Jürgen Klopp? Persze, ez túlzás: Klopp fektette le ennek a csapatnak az alapjait, és az ő érdeme az is, hogy érzékelte, a Liverpoolnak most van szüksége új impulzusokra. Slot pedig jó érzékkel épít várat. Mindenkinek ilyen új impulzust kívánok! :)

ÉRTÉKELÉS: 10/9

Akik kimaradtak, de talán megérdemeltek volna néhány szót: a Fiorentina és a Lazio is új edzővel vágott neki a szezonnak, s eddig mindkét csapat erőn felül teljesít! Két egykori élcsapat meg most váltott edzőt. A Debrecennel együtt három… :) A Manchester United végre kirúgta Erik Ten Haagot, a Sportingtól kivásárolt Ruben Amorim a válogatott szünet alatt ismerkedik azokkal, akik nem képviselik ezúttal hazájukat, első tétmeccse jövő hétvégén következik. Az AS Románál már a harmadik edző ül a kispadon (és még csak november közepe van…), ezúttal az állandó beugró, a veterán, 73 éves és a nyugdíjból visszahívott Claudio Ranierinek kéne mentenie a menthetőt. Hát nem tudom. A Leicester City-vel csodát művelt, jó és szimpatikus edző, de ehhez a botrányosan gyenge csapathoz nem tudom, hogy elég lesz-e…

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Ti hogy állítanátok fel a sorrendet? Mit gondoltok az új edzőkről és csapataikról?