Fáj a legutolsó két meccs, ettől még tény, hogy múlt csütörtök este nem akármilyen mérföldkőhöz érkezett a magyar labdarúgó válogatott: a Törökországban vívott Nemzetek Ligája playoff meccs volt története 1000. mérkőzése! Ez előtt a nem hétköznapi szám előtt én is fejet hajtok, és a legemlékezetesebb (nem feltétlenül a helyszínen átélt) válogatott meccseimmel emlékszem erre az ezresre az elmúlt 26 25 évből – sajnos időszűke miatt csak utólag, de ezt nézzétek el nekem! 12 meccs, és mindaz, ami körülvette, megspékelve gólszépségversennyel és álomcsapattal, ha már ezt az m4sport és a Nemzeti Sport is megtette. Fogadjátok szeretettel!

1. Magyarország – Olaszország: 2-2 (2000. szeptember 3.) 

Van néhány meccs, ami már dereng 1999-ből: emlékszem egy fájó vereségre hazai pályán Szlovákiától, vannak emlékeim egy borzalmas 0-0-ról a már akkor sem világverő Liechtenstein ellen, és megvan az angolok elleni 1-1 is, amin Hrutka János azt a gyönyörű szabadrúgásgólt lőtte David Seaman-nak. Ám történetünket kezdjük kétezerben. Alig két hónap telt el a belga – holland közös rendezésű Eb óta, és máris az Eb ezüstérmes olasz válogatott érkezett Budapestre, hogy velünk indítsa a 2002-es világbajnoki selejtezősorozatot. A Távol-Keleten aztán megfázott a Squadra Azzurra (ki tudná elfelejteni azt a csalás cunamit, amivel Dél-Korea az elődöntőig menetelt…), és a magyar fővárosban is takaréklángon égtek, pedig a kis híján Európa-bajnokságot nyerő (a franciák elleni aranycsatát csak aranygóllal elveszítő) olaszok közül ott volt Francesco Toldo, Alessandro Nesta, Fabio Cannavaro, Paolo Maldini, Francesco Totti, Alessandro Del Piero és Filippo Inzaghi is a kezdő csapatban! Utóbbit bánhattuk igazán, mert „a lesen született gólvágó” kétszer is beköszönt, de nálunk is volt egy duplázó „Inzaghi”, Horváth Ferencnek hívták. Akkor értékes pontnak tűnt, de később kiderült, semmit nem ért az olaszok elleni remi. Egyébként nem állt akkor rossz nevekből a Bicskei Bertalan vezette magyar válogatott: a Király Gábor – Korsós György, Sebők Vilmos, Mátyus János, Fehér Csaba – Lisztes Krisztián, Halmai Gábor, Illés Béla, Hamar István – Horváth Ferenc, Tököli Attila tizenegy kezdett, csereként a jelenleg a Fehérvár FC edzőjeként dolgozó Pető Tamás, valamint Dombi Tibor és Lendvai Miklós álltak be. Ez volt a 745. hivatalos válogatott meccs! A múlt héten meg az ezrediket és az ezeregyediket is lejátszottuk már… (A következő meccsünket Litvániában vívtuk, 6-1-re nyertünk, ekkor rúgta Sebők Vilmos védőként a mesterhármasát, amivel szeret előhozakodni az angol vagy a német bajnoki összefoglalókban…)

2. Magyarország – Németország: 2-5 (2001. augusztus 15.)

Miután a románoktól oda-vissza, de még Grúziában is kikaptunk, semmi esélyünk nem volt kijutni a 2002-es vb-re. Akkor ez még csak 16 éve volt álom, jövőre már 40 éve lesz… 2001 nyarán mégis volt miért pezsgőt durrantani: centenáriumát ünnepelte az MLSZ! A német válogatott játszott a magyarral, de szó szerint, mert az ünnepi hangulat hamar tovatűnt és előjött a nagy magyar futballvalóság: vár állott, most kőhalom, volt halálhörgés és siralom is… Nálunk az olaszok elleni kezdőhöz képest Pető Tamás és Korsós Attila voltak az új emberek, míg a kispadról beszállt a Németországban légióskodó Dárdai Pál és a korábban német bajnokságot nyerő Hrutka János – ellenben a másik oldalon olyan nevek léptek pályára, mint Oliver Kahn, Dietmar Hamann és Carsten Jancker, a kispadról meg beállt egy bizonyos Lars Ricken, Miroslav Klose és Oliver Bierhoff. Alakult már a 2002-es vb ezüstérmet szerző csapat, de azért ez így is csúnya volt. Hogy mégis megemlítem ezen a listán, annak egyszerű oka van: ez volt az első válogatott meccs, amit élőben láttam, édesapámmal és a testvéreimmel voltam a meglehetősen lepusztult régi Népstadionban. Szépíteni 0-4 után Tököli Attilának és Horváth Ferencnek sikerült, aztán, amikor a 90+1. percben megrúgtuk a másodikat, és már a meccs kommentátora, Faragó Richárd is elhitte, megússzuk két gólos zakóval, egy percre rá Bierhoff megrúgta az ötödiket…

Ebben a videóban nincs benne minden gól, de Vikidál Gyula Himnusz éneklése miatt muszáj volt ezt belinkelnem. Király Linda-díjas éneklés volt... :) Vagy az övé volt Vikidál-díjas, mert ez volt előbb...

3. Magyarország – Lettország: 3-1 (2003. június 7.)

Ekkor már nem Bicskei Bertalan irányított Arany Ászokos nyakkendőben és ingben (elég mulatságosnak fest így két évtized távlatából…) , őt Gellei Imre váltotta, akinek a vezetésével 2002-ben Svédországban értékes pontot szerzett Eb selejtezőn a csapat (1-1, az volt az a meccs, amit nem közvetített a tv, ha jól emlékszem – szégyen!), meg a spanyolok ellen volt egy barátságos meccs itthon, amin szintén 1-1-re végeztünk – Miriuta Vasile lőtte a gólunkat. Persze, volt egy fehéroroszok elleni megmagyarázhatatlan hazai 2-5 is, szóval annyira azért mégsem voltunk jók. Vágyálomnak tűnt a 2004-es Eb-re való kijutás, bár a papírforma szerint nem lettünk volna sansztalanok. Mondjuk ehhez oda-vissza verni kellett volna a később helyettünk kvalifikáló letteket, de csak „oda” sikerült… A védelem kicserélődött: immár Urbán Flórián, Dragóner Attila és Juhár Tamás játszott, a kapuban meg Végh Zoltán védett, már amikor képes volt rá. Előrébb Lőw Zsolt, Dárdai Pál és Lipcsei Péter is szerepet kapott, míg a Szabics Imre, Kenesei Krisztián duó támadta az ellenfél kapuját. Az orrunk alá főleg a visszavágón sok borsot törő Maris Verpakovskis révén a lettek kerültek előnybe, majd a második félidő elején a fiatal, és pár hónappal később a Stuttgartba üstökösként berobbanó Szabics Imre néhány perc alatt duplázott, és megfordította a meccset. (Első három válogatott meccsén 5 gólt szerzett, szerintem sokan hittük róla, hogy csatárklasszis lesz belőle. Nem lett az, de a pályafutása miatt így sem kell szégyenkeznie.) Juhár Tamást kiállította a játékvezető, de a hajrában Gera Zoltán elvarrta a szálakat. Osztálykiránduláson voltunk, emlékszem, hogy belelkesültünk ezen a meccsen, aztán bilibe lógott a kezünk, mert Lettországban negyedóra leforgása alatt kaptunk hármat (kettőt Verpakovskistól), majd a lengyelek ellen az utolsó selejtezős meccset is elveszítettük. Sovány vigasz, hogy a lettek aztán a halálcsoportban is hóhérok lettek (muhaha…) a portugáliai tornán: a németek ellen (akik a felkészülés során ugye Torghelle Sándor duplájával égtek otthon velünk szemben…) pontot szereztek, így őket sikeresen magukkal rántották a mélybe…

A videóból Gera passzát érdemes figyelni Szabics második gólja előtt. Micsoda zsuga volt az, Uramisten… 

Szerintem még mindig a legjobb hazai sportkommentátor Hajdú B. István!

4. Magyarország – Olaszország: 3-1 (2007. augusztus 22.)

2004-ben hiába játszottunk a brazilokkal és a németekkel is, nekem Lothar Matthäus egyik első meccse tetszett a legjobban: a Japán elleni 3-2-es győzelem alkalmával idegenlégiósok nem játszhattak, így csak NB1-es futballistával sikerült, 2-0-s előnyt elszórakozva, végül a 92. percben megnyerni a meccset: két újoncunk, Juhász Roland és Huszti Szabolcs is gólt lőttek. (Hát igen, a Huszti hiszti egy külön tanulmányt érdemelne, az ő pályafutásában sokkal több lehetett volna, válogatott szinten mindenképp. Kár érte, az elmúlt 20 év egyik legjobb magyar játékosa volt. Nem álltak tömegek sorban ezért a címért…) A meccset Zalaegerszegen játszották, a japán csapat kispadján is egy egykori világklasszis, Zico, „a fehér Pelé” ült. A Matthäus-éra lement különösebben emlékezetes momentum nélkül (bár Messi debütálása és egy perc utáni kiállítása is az ő idejében történt, bár neki ehhez, valljuk be, sok köze nem volt…), majd a Bozsik Péter – Détári Lajos kettős ténykedése idejekorán, a máltai 1-2-vel véget ért. Abból a csapatból többen is feketelistára kerültek: Király Gábor 3, Dárdai Pál másfél, Szabics Imre közel öt évig nem volt válogatott, míg Fehér Csaba ezután már csak egyetlen félidőt kapott címeres mezben, azt is Erwin Koemantól, aki jól ismerte őt Hollandiából. De előtte Várhidi Péter volt az aktuális kapitány, aki látványos fiatalításba kezdett. Neki is egyetlen igazán emlékezetes meccs adatott, sajnos az is barátságos találkozó volt: a friss világbajnok olaszokat páholtuk el 2007 nyarán. Erős csapattal érkezett Itália: ott volt a kezdőcsapatban a legnagyobb sztárok közül Gianluigi Buffon, Fabio Cannavaro, Alessandro Nesta, Andrea Pirlo, Luca Toni és Alessandro Del Piero is. Nálunk éppen fiatalítás zajlott, a csapatépítés jegyében szegény Fülöp Márton védett, Juhász Roland párja Vaskó Tamás volt a védelem tengelyében, a középpályán a hamar elfelejtett Vass Ádám is játszott, meg az a Filkor Attila is, aki ma már a Budafok sportigazgatója, és akkor úgy tűnt, belőle is lehet valaki, na meg Dzsudzsák Balázs, akinek az volt a 2. válogatottsága, de először kezdett a nemzeti csapatban. A második félidő elején egy szerencsétlen góllal hátrányba kerültünk, de az utolsó félórában szétcincáltuk az olaszok védelmét. Különösen Fabio Cannavaro érezhette magát kellemetlenül, aki friss Aranylabdásként nem tudta néha, milyen rendezvényen van, Gera Zoltán és Priskin Tamás is bohócot csinált belőle egy-egy gól előtt. Léderer Ákos kommentátor azt mondta (mit mondta, üvöltötte…), hogy „Cannavaro ezt a napot egy életre meg fogja jegyezni”, hogy ez valóban így van-e, nem tudom, de hogy nem sokszor szívatták meg ennyire pályafutása során, abban egészen biztos vagyok. A harmadik gól előtt nem kicsit volt lépéselőnyben Gerához képest, aki úgy csúszott be, hogy a labda nála maradt, Fabio meg kibucskázott kb. a büféig. Zseniális volt, aztán az önzetlensége is, hogy nem ő akarta befejezni mindenáron az akciót. Gera Zoltán Európa-szintű klasszis volt! A második gólnál Priskin verte át egy csellel, és csak tizenegyest érően tudta felrúgni az olasz védő. Az első gólt Juhász Roland verte be egy nem hétköznapi mozdulattal.   A góljainkat Juhász Roland, Gera Zoltán és Feczesin Róbert szerezték. Hiába volt barátságos találkozó, aki látta ezt a meccset, soha nem feledi!

Erős Fradi kontingens: Böde, Gera, Dibusz...

5. Finnország – Magyarország: 1-2 (2010. október 12.)

Ugrunk egy nagyot az időben, Várhidi Pétert az 1988-as Eb győztes holland Erwin Koeman követte a válogatott kispadján, aki Matthäushoz hasonlóan nem váltotta meg a világot külföldi edzőként, egykori világklasszis labdarúgóként. (Manapság testvére, Ronald Koeman segédedzője a holland válogatottnál, ez a szerepkör jobban fekszik neki…) Majd jött Egervári Sándor, aki több mint 3 évig húzta a kispadon. Koeman a 2010-es vb előtt távozott, utolsó két meccsen összehozott 1-9-es gólkülönbsége akkor sem tűnik szépnek, ha az a német, holland páros törölte fel velünk a padlót, amelyik a dél-afrikai vb-n néhány héttel később ezüst és bronzérmet szerzett… Sanyi bácsira úgy emlékszünk a 2013 őszi bukaresti 0-3 és az amszterdami 1-8 után, mint bukott edzőre, és hát sajnos a vége tényleg nagyon csúnya lett, de menetközben voltak figyelemre méltó eredményei. Ha nagyon csapnivaló munkát végzett volna, biztos nem hagyják ennyi ideig dolgozni… 2010 őszén San Marinót 8-0-ra oktattuk – életemben nem láttam ennél nagyobb gólkülönbségű magyar győzelmet, tudom, korábban nem ritkán születtek hasonló eredmények. Emlékszem, a budapesti Központi Szemináriumban néztük a meccset, és milyen sokra hivatottnak tűnt ekkor a Szalai Ádám – Rudolf Gergely páros, akik ketten együtt 5 gólt lőttek. Szalai Ádám első gólját szerezte a válogatottban – rögtön egy mesterhármassal indított. Végül 26-ig jutott a számláló. A negyedik gólját néhány nappal később a finnek ellen szerezte Helsinkiben, nagyon fontos találat volt. Elhúzta a labdát a rosszul kimozduló Jussi Jääskeläinen mellett, majd higgadtan a kapuba gurított. A finnek a hajrában sajnos egyenlítettek, és már mindenki a lefújást várta, amikor Elek Ákos gondolt egyet, az általa lefülelt és megszerzett labdával elindult elindult a saját tizenhatosától, majd a legjobb ütemben passzolt Dzsudzsák Balázs elé, aki kilőtte a hosszú alsót – a 94. percben. Nagy győzelem volt ez, és rég nem látott esélyünk mutatkozott a 2012-es Eb-re való kijutásra. És még ezt is tudtuk fokozni!

6. Magyarország – Svédország: 2-1 (2011. szeptember 2.)

A 2011-es évünket talán még Marco Rossi is megtapsolta volna: 11 meccs, 7 győzelem, mindössze 3 vereség, 23-12-es gólkülönbség, egész pofás teljesítmény – a 12 gólból kilencet Hollandiától kaptunk… Nem ért semmit végül a relatíve bravúros év, pedig még a svédeket is megvertük hazai pályán – ellenük bőven volt elszámolnivalónk, mert az elmúlt években többször is utolsó pillanatos, szívszaggató, álmokat összetörő, szutyok vagy éppen szépségdíjas Ibrahimovic gólokkal vertek meg minket. Hajnal Tamás gyorsan kihagyott egy büntetőt, de a sok év után reaktivált Szabics Imre még az első félidőben megszerezte a vezetést. A svédek kiegyenlítettek, de a meccs a miénk lett: Priskin Tamás gyönyörű passzát Rudolf Gergely gólra váltotta, aki így ezen a meccsen gólt lőtt és gólpasszt adott. Ezen a találkozón felbuzdulva, és mert volt még esélyünk a pótselejtezős hely megszerzésére, megszerveztem a kispapok főduktoraként, hogy kimenjünk a finnek elleni meccsre. Mivel akkorra sajnos a többi meccs nem alakult úgy, ami nekünk kedvezett volna, már gyakorlatilag tét nélkül játszottunk egy bűnrossz 0-0-t a finnekkel, ahol Király Gábor volt csapatunk legjobbja… A svédek legyőzéséből hosszú távon nem tudtunk építkezni, de legalább elhittük: ők is verhetők, még Zlatanostul is! A 2012-es évünk csendesebb volt, kevesebb meccsel, de belefért egy bravúros törökverés: Koman Vladimir, Gera Zoltán és Szalai Ádám góljaival fektettük két vállra a nálunk már akkor is többre taksált, Hamit Altintoppal, Nuri Sahinnal és Emre Belözogluval felálló török válogatottat. Bár az Egervári-korszak keserű véget ért 2013 októberében, én köszönöm neki mindazt, amit a válogatottért tett, és megpróbálok a szépre emlékezni!

7. Magyarország – Norvégia: 2-1 (2015. november 15.)

2014-nek Pintér Attilával a kispadon vágtunk neki, de már az első tétmeccs után útilaput kötöttek a talpára – az észak-írek ellen hazai pályán veszítettünk. A dánok elleni stadionavató meccsen májusban én is ott voltam a lelátón Debrecenben, de a 2-2-nél sokkal fontosabb volt, hogy Gulácsi Péter bemutatkozott a válogatottban – látjuk, ezt is Pintér mesternek köszönhetjük. Ha ideiglenes kapitánynak is, de megérkezett Dárdai Pál, akit jobban vártunk, mint a karácsonyt – rögtön egy bukaresti pontszerzéssel (Dzsudzsák Balázs szabadrúgására Hrutka János is csak csettinthetett…), de ő nem maradhatott a végtelenségig, pár meccs után visszarendelte a Hertha, ahol a Bundesliga csapat edzője volt…), s helyébe érkezett az utánpótlásban dolgozó német Bernd Storck. Ő is a románok ellen debütált (zárt kapus 0-0, a stadionon kívül szurkoltunk, életemben először és utoljára volt könnygázas élményem, a rendőrök kicsit túl spirázták a szerepüket…), majd egy sikertörténetnek kevés jóindulattal nevezhető selejtezősorozat végén megcsíptük a 3. helyet a csoportban, ami az akkori lebonyolítás szerint már pótselejtezőt ért. A norvégok ellen volt néhány fájdalmas pofonunk az elmúlt években, de akkor már nem volt Ole Gunnar Solksjaer, Tore Andre Flo, John Carew vagy John Arne Riise szintű spílereik, és messze volt még Erling Haaland vagy éppen Alexander Sørloth. Martin Ødegaard suhancként bontogatta már a szárnyait ugyan Madridban, de őt akkor még senki nem vette komolyan. Szóval a norvégoknak nagy volt a mellényük, de 2000 óta ők sem jutottak ki egyetlen világtornára sem, és a klasszisaik is elfogytak. A kinti meccstől szerintem mindenki tartott, mert a legutóbbi pótselejtezős élmény emléke, bár közel 20 éve volt már, sokakban felsejlett (a jugoszlávok elleni 1-12-t én szerencsére csak felvételről láttam, bár úgysem volt kellemes élmény…), ráadásul nagy tragédia történt aznap a magyar futballban: Fülöp Márton feladta a rákkal szembeni harcot. Érte is küzdöttek a fiúk. És az abszolút újonc, klubjánál perifériára szoruló Kleinheisler László, akinek már a beválogatását sem sokan értették, gólt lőtt, amivel megnyertük az első meccset. A visszavágóra én is feljutottam, és életem egyik legnagyobb futballélménye volt. A mögött a kapu mögött ültem, ahová Priskin Tamás azt a félelmetesen nagy gólt rúgta! Viszonylag gyorsan kétgólos összesített előnyben voltunk, és a norvégokban nem volt semmi extra, magabiztos magyar csapatot láthattunk. Aztán a hajrában volt egy gyors gólváltás, Böde Dani meg úgy földhöz csapta az egyik norvégot, csak úgy nyekkent, ahogy a zsíros kenyeret szokás („asszem labdára ment…”) – 44 év után kijutottunk az Eb-re! Másnap a Mária Rádióból hívtak fel kora reggel, hogy elemezzem a történelmi meccset és az esélyeinket latolgassam – hát mekegtem, makogtam, értelemmel fel csak nehezen fogtam, hogy egy világversenyen nem az angol, a spanyol, az olasz, a francia német, hanem a magyar csapatnak szurkolhatok majd! 2015-ben 9 meccsen 5 győzelmet könyvelhettünk el, és csak egyszer kaptunk ki – szép volt fiúk! Ezt a kezdőt érdemes rögzíteni: Király Gábor – Fiola Attila, Guzmics Richárd, Lang Ádám, Kádár Tamás – Nagy Ádám, Elek Ákos – Lovrencsics Gergő, Kleinheisler László, Dzsudzsák Balázs – Priskin Tamás, Böde Dániel. „A magyar név megint szép lesz, méltó, régi nagy híréhez…” Ugye, mennyivel jobb volt így kijutni az Európa-bajnokságra, mintha más csapatok eredményei sodortak volna ki bennünket Franciaországba?

Vidisek, nem vidáman... Ha jól emlékszem, ez a Chelsea elleni Európa Liga döntetlen közvetlen közelében készült, egy csalódást keltő kisvárdai döntetlen után... Fiola Attila, Juhász Roland, Pátkai Máté, Paulo Vinicius azért megálltak egy képre...

8. Magyarország – Ausztria: 2-0 (2016. június 14.)

Ez a dátum fejből is megy… Az első Eb meccs az életemben! Debrecenben, a görögkatolikus érsekségen néztük jó sokan – és fogtuk a fejünket, amikor David Alaba a 34. (!!!) másodpercben szétforgácsolta a kapufát. Szerencsére ennél komolyabb helyzetük az egész meccsen nem volt. Békésen csordogált a meccs, amikor a szurkolók (akik egyébként ellepték Marseille, Bordeaux, Toulouse utcáit, attól függően, hogy éppen hol játszottak a mieink…) Szalai Ádám helyére Böde Dánielt követelték a pályára. Egy perccel később csodás Kleinheisler Lászlóval történő összjáték végén be lehetett azt piszkálni, tuszkolni, pöckölni – Szalai Ádám 550 nap (!!!) után szerzett gólt, a legjobbkor! Aztán egy piros lap is megkönnyítette a dolgunkat, majd egy gyors kontra végén Priskin Tamás remek labdájával Stieber Zoltán lépett ki, és átemelte a kapus felett. Öleltünk, akit értünk. Kisebbik húgom is ott volt velünk, örülök, hogy együtt élhettük át azt az eu(ro)fórikus élményt. Aztán az Izland elleni meccset Budapesten, a Szabadság téren néztük, még az M1 helyszíni tudósításába is bekerültünk – na nem azért, mert mi is a villamos tetején ugráltunk a nagyon értékes 1-1 után, amit a hajrában sikerült kiharcolni… Míg mi a 4 ponttal gyakorlatilag továbbjutottunk, a portugálok az életükért küzdöttek – micsoda meccs volt az utolsó csoportmeccsünk, az Eb legjobb találkozója! Volt itt minden, mint a búcsúban: Gera Zoltán gyönyörű bombagólja, a háromszori magyar vezetés, Dzsudzsák Balázs két szerencsésen pattanó szabadrúgása, Cristiano Ronaldo őrjöngése és két gólja (a második, amit sarokkal szerzett, elég látványos volt…), Elek Ákos kapufája, amivel talán nyertünk is volna – a portugálok meg kiesnek már a csoportból is. Ők végül megnyerték a tornát, mi meg brutálisan nehéz ellenfelet kaptunk a belgák személyében, ahol ekkor már ott volt Lukaku, Kevin de Bruyne, Hazard, Courtois, és még további klasszisok is. A 4-0 sima meccset sejtet, de három gólt az utolsó negyedórában kaptunk. Életem meghatározó futballélménye volt a 2016-os Eb, mint egy olyan álom, amiből nem akarunk felébredni, de a világ is felfigyelt a magyarokra! Király Gábor korrekorder lett, és a szürke mackónadrágjáról is mindenki be tudta azonosítani. A fiatal Nagy Ádám berobbant a felnőtt futballba. Guzmics Richárd pályafutása három évvel korábban még romokban hevert, de az Eb-n ő volt az egyik legstabilabb védőnk. Kleinheisler László pályafutásától akkor sokkal többet vártunk, de az igazi áttörés nála elmaradt. A Király, Juhász, Gera, Dzsudzsák négyes viszont megérdemelte, hogy a karrierjét megkoronázza egy Eb szerepléssel!

Ott vagyunk a riporter mögött a háttérben! :)

9. Magyarország – Izland: 2-1 (2020. november 12.)

Muszáj nagyot ugrani az időben, hogy egyszer a végére érjünk… A Bernd Storck mágia sajnos nem tartott sokáig, kapitánykodása végén volt egy feröeri 0-0, egy svájci 2-5, de a legkínosabb az Andorrában elszenvedett 1-0-s vereség volt. Storcknak távoznia kellett, és ha úgy is gondolják sokan, az ő sikereinek alapjait Dárdai tette le, nem felejthetjük el, a német edző egykori világklasszis társával, Andreas Möllerrel együtt mit tettek a magyar labdarúgásért. Bernd Storck neve aranybetűkkel kell, hogy bekerüljön a magyar futball históriáskönyveibe! George Leekensé nem úgy fog, őt még lábjegyzetként sem muszáj feltüntetni – bár hivatkozási alapnak talán még jó is, hogy egyszer itt is tartottunk. Hála Istennek az MLSZ is beismerte, hogy hiba volt a balga belga kinevezése (még jobb lett volna ezt meg sem tenni…), mindenesetre jöhetett Marco Rossi, akinél alkalmasabb embert nem találhattak volna a posztra. Nem állítom, hogy minden gördülékenyen indult, kellett kis idő, míg összerázódott a csapattal – a Nemzetek Ligája C divíziójából némi szerencsével sikerült szintet lépni és felkerülni a B osztályba, s bár az Eb selejtezők során két hazai bravúr is összejött (a horvátokat 2-1-re, a walesieket 1-0-ra vertük, mindkét meccsen betalált az azóta elfelejtett Pátkai Máté), a szlovákok elleni két vereség sokba került, lecsúsztunk a továbbjutásról. Walesben a lelketlen és semmilyen játékot látva még a lemondás gondolata is megfogalmazódott Rossi mesterben – nagy kár lett volna érte… 2020 tavaszán beütött a covid, ami megbénította az egész világot, és borzasztó volt átélni az egészet – a magyar válogatottra mégis, mintha jótékony hatással lett volna a világjárvány. Őszre tolódtak az Eb pótselejtezők, és a Nemzetek Ligája B divízió meccsei is, így két és fél hónap alatt kellett lejátszani 8 válogatott találkozót! A törökök ellen kezdtünk, kint nyertünk 1-0-ra, Szoboszlai Dominik félelmetesen nagy szabadrúgásgóljával. A legfontosabb meccsünk mégsem ez volt: miután túljutottunk a bolgárokon, Izland ellen kellett megtennünk az utolsó lépést a részben hazai rendezésű Eb részvételért. Gulácsi Péter gyorsan bevédett egy szabadrúgást… Nem játszottunk jól. És hát nagyon kevés idő volt már hátra… Aztán jött a dráma. És az, akitől talán a legkevésbé vártuk: Loic Nego csereként beállva egyenlített a 88. percben. Juhééé! Talán már mindenki a hosszabbítást várta. Üres stadion, kongó lelátó, mindenki otthon, a kanapén ülve szurkolhatott. Én nem éreztem valami jól magam a bőrömben, mint kiderült, covidos voltam, a meccs másnapjától két hétig karanténba kerültem… De ez akkor nem érdekelt. Mert a rendes játékidő hosszabbításában Szoboszlai Dominik úgy érezte, túl fáradt még 30 perchez, ezért elindult, majd rádurrantotta 20 méterről a labdát… Ha nem látjuk, nem hisszük el… Az egy évvel korábban átadott Puskás Aréna megérdemelte volna, hogy felrobbanjon 65 ezer ember hangorkánjától! Ez akkor nem történhetett meg – de ami késik, eljön, következő évben Eb meccseken léptünk pályára Budapesten!

10. Németország – Magyarország: 2-2 (2021. június 23.)

A mai napig nem értem, miért nem próbáltam meg jegyet szerezni a 2016-os Eb-re. Azt nem mondhattam, hogy távol van Franciaország, hiszen abban az évben három hetet eltöltöttem Amerikában, bejártam a keleti és a nyugati part legfontosabb és legszebb helyeit, életre szóló élményekkel gazdagodtam – talán ezért sem vállaltam be a franciaországi túrát. (Pedig egy idegenbeli meccs biztos hatalmas élmény lenne, ilyenben még nem volt részem.) Ezt a hibát még egyszer nem akartam elkövetni. Három Eb meccsre is sikerült jegyet vennem, ebből az elsőn a mieink is játszottak: a magyar – portugál előtti vonulás élménye vetekedett azzal, amit a meccsen átéltünk! Egy pillanatig elhittük, hogy vezetünk, de Schön Szabolcs sajnos lesről talált a kapuba. Túl sokáig volt 0-0 ahhoz, hogy könnyen felejthető és emészthető legyen a 0-3-as végeredmény, de muszáj volt továbblépni, nem volt idő a sebeket nyalogatni… Három góllal a portugálok nem voltak jobbak nálunk… A franciák sem ígérkeztek könnyebb ellenfélnek! Az első két meccsünkön a legutóbbi Eb két döntősével játszottunk, és a franciák ellen is jól játszott a csapat, sőt, Fiola Attila az első félidő hajrájában vezetéshez is juttatta a válogatottat – mehetett az asztalcsapkodás! Antoine Griezmann egyenlített, de ők sem erőltették meg magukat a győztes gólért, ez a döntetlen szerintem minden előzetes várakozásunkat felülmúlta! A sorsunk Németországban, Münchenben dőlt el. Míg mi a portugál-francia meccsen voltunk a Puskás Arénában, közben a németeknél párhuzamosan zajló eseményekre figyeltünk: mit nekünk Kylian Mbappé és Cristiano Ronaldo, amikor Szalai Ádám a második EB-jén is gólt szerzett? Schäfer András fejesével másodszor is előnybe kerültünk, a németek sajnos kiegyenlítettek, kiestünk, de ebben a brutális csoportban szereztünk 2 pontot – csak elismeréssel adózhattunk válogatottunk előtt, bravúros Eb volt, amit Szoboszlai Dominiknak, hiába lőtte ő ki a válogatottat a tornára, sajnos ki kellett hagynia sérülés miatt. Sosem felejtős lesz ez a 2 Eb meccs: az első, mert a magyarok játszottak a szemünk láttára, aztán mert világklasszisokat láthattunk – igaz, velük foglalkoztunk a legkevésbé. Így ki lehet esni egy Európa-bajnokságról… (A harmadik meccs, amire mehettem volna, a holland-cseh nyolcaddöntő volt, de azt elajándékoztam. Nem is baj: másfél héttel később megszülettek a hármas ikreim...:)

Korábbi válogatott játékosokkal: Priskin Tamással, Böde Danival és Nagy Ádámmal

11. Anglia – Magyarország: 0-4 (2022. június 14.)

A 2021-es Eb-t követő visszaesés a 2022-es vb szereplésünkbe került, nem fért bele az albánok elleni oda-vissza vereség… Na de még a vb előtt várt ránk a Nemzetek Ligája A csoportja, és azok a csodálatos angol – és német verések. Emlékezetes volt, hogy Szoboszlai Dominik büntetőjével vertük a Puskásban zárt kapus büntetés miatt gyerekek előtt az angolokat, hogy Szalai Ádám utolsó válogatott gólját oxival lőtte a németeknek, amivel le is győztük őket Lipcsében. Számomra a magyar-olasz is emlékezetes volt, mert bár kikaptunk 2-0-ra, ott voltam a lelátón édesapámmal és kisebbik húgommal, akivel Mola barátomon kívül a legtöbb közös meccsélményem van. De a Nemzetek Ligája sorozat legemlékezetesebb mérkőzése az angol-magyar volt, ami 3-6 helyett 0-4-el végződött. És amit teljes egészében nem is láttam élőben, mert a Keresztlányomnak általános iskolából ballagó osztályhangversenye volt. Utólag bőven pótoltam a mulasztást, és akkor is azt láttam, hogy nem volt az egy gyenge angol válogatott. A vb felkészülés jegyében zajlott az a Nemzetek Ligája sorozat, lehet, nem vették véresen komolyan a britek, de hogy kikapni nem akartak, főleg nem hazai pályán, főleg nem négy góllal, az hétszentség... De nálunk mindenki vért ihatott a meccs reggelén. Sallai Roland két gólt szerzett, Ádám Martin csereként beállva adott két gólpasszt. Nagy Zsolt a németek után az angoloknak is beköszönt, és még az a Gazdag Dániel is betalált, aki a válogatottban ritkán kap fontos szerepet. Szerencsétlen Aaron Ramsdale jelenleg a mindenféle negatív rekordokat döntögető, ligautolsó Southampton kapusa, de akkor még az Arsenal reményteli fiatal kesztyűseként ő állt a kapuban… Valószínűleg klubcsapata vergődésének aktív részeseként nosztalgiával gondol vissza arra a 0-4-re… Bevettük Wolverhamptont, és nagyon kevésen, egyetlen ponton múlt csak, hogy nem jutottunk be a Nemzetek Ligája négyes döntőjébe! Szép emlékek, amit nem vehet el tőlünk senki!

A 2016-os Eb egyik magyar hősével, Kádár Tamással

12. Magyarország – Montenegró: 3-1 (2023. november 19.)

Utolsó mérkőzésnek választhattam volna a skót meccset a tavalyi Eb-ről, amit a 100. percben rúgott Csoboth Kevin góllal nyertünk meg – káprázatos élmény volt, szó se róla, kár, hogy 3 nap múlva kiderült, a portugálok és az angolok nem hozták a saját meccsüket, ami kellett volna a mi továbbjutásunkhoz… De nem ezt a meccset választottam még a rangsorba, hanem az utolsó személyes élményemet. Azért nem minden évben fordul elő, hogy a magyar válogatott veretlenül zár egy évet. Nos, 2023-ban ezt is megélhettük. Jó-jó, kicsit csendesebb volt ez az esztendő, nem játszottunk francia, portugál, olasz szintű csapatokkal, de azért mégis… A szerbektől például bármikor ki lehet kapni. Nekünk 2023-ban nem sikerült, ellenben oda-vissza legyőztük őket 2-1-re. Voltak nehezebb meccseink, de végre olyan selejtezőcsoportba került a válogatott, ahonnan elvárható lehetett az egyenes ágú továbbjutás. Végül a csoportgyőzelem is összejött, de ehhez kellett az utolsó fordulóban a mindig kellemetlen Montenegró legyőzése. Szörnyű időben volt a meccs, és ezt most az időjárásra is értem (hideg volt, na…), meg a vasárnap délutáni 3 órás kezdési időpontra – 450 kilométerről felérni úgy, hogy papként számodra a vasárnap a legkeményebb munkanap, kihívás volt. De sikerült. Így élőben láthattuk, hogy az első félidőben tesze-toszán futballozunk, a vendégek pedig gólt szereznek a semmiből. Tele a Puskás Stadion, létezik, hogy az év utolsó meccsén bukjuk a veretlenséget? Hagyjuk már! A második félidő Szoboszlai Dominik és Dibusz Dénes show-t hozott. Csapatkapitányunk megszórta magát, rúgott két gólt, az első világklasszisokat megidéző találat volt, majd a meccs végén a kapusról kipattanó szabadrúgását vágta be Nagy Ádám. A Fradi kapusa meg bemutatott egy négyes védés sorozatot (más bravúrok mellett…), szóval nyugodtan mondhatjuk, rengeteget hozzátett a győzelemhez. A 3-1-es győzelem után már nem fáztunk annyira… És talán túl optimistán is vártuk az Európa-bajnokságot…

TOP10 MAGYAR VÁLOGATOTT GÓL AZ ELMÚLT 25 ÉVBŐL

Hála Istennek rúgott szép gólokat a magyar válogatott az elmúlt 25 évben, a Nemzeti Sport szurkolói és szavazói más sorrendben, de ugyanazt a 3 gólt tették a dobogóra, mint szerény személyem. Lássuk a www.lacusatya.blog.hu szerkesztőjének SZUBJEKTÍV tízes listáját a 10 legszebb gólról!

Az elmúlt 25 év legszebb magyar válogatottban szerzett góljai (a 10 góból 3 Szoboszlai Dominik, 2-2 Gera Zoltán, Szalai Ádám és Dzsudzsák Balázs nevéhez fűződik, hát igen, ők voltak a „nemzet bombázói” az elmúlt negyedévszázadban…)…

1. Szalai Ádám – Németország (2022, Nemzetek Ligája)
2. Gera Zoltán – Portugália (2016, Európa-bajnokság)
3. Szoboszlai Dominik – Izland (2020, Eb pótselejtező)
4. Priskin Tamás – Norvégia (2015, Eb pótselejtező)
5. Szoboszlai Dominik – Törökország (2020, Nemzetek Ligája)
6. Dzsudzsák Balázs – Románia (2014, Eb selejtező)
7. Szalai Ádám – San Marino (2010, Eb selejtező)
8. Szoboszlai Dominik – Montenegró (2023, Eb selejtező) „Ez világklasszis megmozdulás volt!” – Hajdú B. István
9. Gera Zoltán – San Marino (2002, Eb selejtező, 2003.)
10. Dzsudzsák Balázs – Finnország (2010, Eb selejtező)

És akkor kimaradt Böde Dániel Feröer elleni gólja 2015-ből, Gera Zoltán gólja Hollandia ellen 2011-ből, Sallai Roland csodálatos bombája Szerbia ellen, meg az Eb góljaink, pedig mindkét Szalai gól, Stieber emelése, Fiola gólja és Schäfer fejese gyönyörű volt! Egy húszas listára ők is felfértek volna! :)

AZ ELMÚLT 25 ÉV MAGYAR ÁLOMCSAPATA

Másfél évvel ezelőtt, a 2013-as amszterdami 1-8 tíz éves évfordulójára írt hosszú írásomban összeállítottam az elmúlt 10 év magyar álomcsapatát, abból a keretből csak Fiola Attila és Nagy Ádám nem férnek be az elmúlt 25 év legerősebb nemzeti csapatába, akik ebben az összeállításban sajnos soha nem léphettek pályára – pedig úgy megnézném együtt a védelem tengelyében a Juhász – Orbán párost, a középpályán meg azt hiszem, különösen izmos lenne a labdaszerző Dárdai Pál előtt a Lisztes, Gera, Szoboszlai trió… (A játékos neve mellett zárójelben a válogatottság, illetve a szerzett gólok száma – a vastagon szedett játékos még mindig aktív…)

Király Gábor (108/0) – Juhász Roland (95/6), Willi Orbán (56/6), Kádár Tamás (57/1) – Dárdai Pál (61/5), Lisztes Krisztián (49/9), Gera Zoltán (97/26), Szoboszlai Dominik (53/15) – Dzsudzsák Balázs (109/21), Szalai Ádám (86/26), Sallai Roland /58/14)

Néhány szó azokról, akik nem kerültek be az álomcsapatba…

Kezdjük a támadókkal! Szalai Ádám mellett nem nagyon volt esélye senkinek labdába rúgni kezdő csatárként, pedig például Nemanja Nikolics három bajnokságban is volt gólkirály. Legemlékezetesebb megmozdulásait a válogatottban Izland ellen érte el: a 2016-os Eb meccsen továbbjutást érő öngólt rúgatott a védővel, 2020-ban gólpasszt adott a pótselejtezőn Negónak. Bár Amerikából nem mindig volt kedve hazarepülni, de az vesse rá az első követ, aki tudva, hogy maximum perceket kap a csapatban, mindig szívesen jött volna első szóra, vállalva a feleslegesen sok utazást, időeltolódást, sérülésveszélyt, miegymást… Mégis alázatos játékos volt, aki, ha pályára lépett, tudott segíteni a válogatotton. 43 meccsen 8 gólt szerzett, de mindössze egy meccset játszott végig, és mindössze tíz alkalommal játszott egy félidőnél többet – ez azért árnyalja a képet. Igazán egy edzőnél sem volt ő első számú opció… Akárcsak Böde Dániel: szerintem ő a XXI. század legjobb olyan magyar csatára, aki sosem játszott külföldön. A válogatottban mindössze 25 meccs és 5 gól jutott neki, a legfontosabb a Feröer elleni duplája volt, anélkül lehet, nincs meg a pótselejtező sem 2015-ben… A norvégok és Izland is inkább öngólt szerzett ellenünk, minthogy Böde legyen a gólszerző – pedig ha annál a két szituációnál ő a befejező, és az ő nevét jegyzi meg a sajtó gólszerzőként, szerintem egészen más lehetett volna a megítélése, és több szerep jutott volna neki a későbbiekben a nemzeti csapatban. Aztán ott van Priskin Tamás, aki nagyon jól kezdett a válogatottban. Ha jól emlékszem, Bene Ferenc óta nem volt olyan játékos a nemzeti tizenegyben, aki egymás után 5 válogatott meccsén betalált volna – Priskin így nyitott, a 4-8. meccse között hozta össze ezt a bravúrt. Aztán visszavett a tempóból, de volt így is néhány felejthetetlen megmozdulása. 2011-ben az a gólpassz Rudolf Gergőnek a svédek ellen, 2015-ben a norvégok elleni pazar „kifligólja”, majd az Eb-n a kiugratása Stieber Zoltánnak, amiből megszületett a második magyar gól az osztrákok ellen. Priskin Tamás is hatalmas játékos volt! Végül 63 meccs jutott neki, ezeken 17 gólt szerzett, nem olyan rossz statisztika ez! Tököli Attilának (25/3), Szabics Imrének (36/13) és Németh Krisztiánnak (37/4) csak fellángolásai voltak a válogatottban – pedig utóbbi kettő nagyon ígéretesnek tűnt… Varga Barnabásnak még mindig elég jó a válogatott statisztikája (22 meccs / 7 gól), de a nyári Eb óta nem talált a kapuba, a válogatottban formán kívül játszik, meg ő túl friss ember is egy ilyen álomcsapathoz…

Szerintem a középpálya összetétele nem lehet kérdéses. Esetleg szárnyvédő kerülhetett volna be, de Kerkez Milos és Nagy Zsolt még nem bizonyítottak annyit, hogy nálam az álomcsapatban találják magukat. Esetleg Fiola Attila hiányozhat, ő talán felférhetett volna, mert nagyon sokat tett korábban a válogatottért, a franciák elleni gólját meg különösen megérdemelte, mert a 2016-os Eb-n megsérült az osztrákok ellen, mégis végigjátszotta a meccset – viszont ez a tornájába került… Sosem volt ő hatalmas spíler, de a szívét mindig kitette a pályára, a mentalitása, küzdeni tudása példaértékű! Ha pár év múlva készül egy ehhez hasonló lista, azon talán Schäfer András is rajta lenne, a jelenlegi válogatott egyik legfontosabb játékosa, középpályása. Kleinheisler László szerintem nem futotta be azt a karriert, amire predesztinálva volt, de két Eb-n is volt Man of the Match, ezt pedig nem veheti el tőle senki! Nagy Ádám szürke eminenciás, nem látványos a játéka, de nem véletlen a közel 90 válogatott meccse – szerintem lesz ő még válogatott, bár hosszú idő után most hiányzott először a keretből. Ha Huszti Szabolcs nem vágja be a durcit, és nem mondja le pályafutása csúcsán a válogatott szereplést, alighanem itt lenne az álomcsapatban – szerintem Gera, Dzsudzsák-szintű játékos volt ő, akire jó szívvel emlékezhetnek a Bundesligában. Koman Vladimir csodagyereknek indult, aztán nagyon hamar kiderült róla, hogy nincs benne semmi extra és a motivációja sem túl nagy…

A védőknél sem lehet kérdés: én se Vanczák Vilmost, se Lang Ádámot nem tartottam soha annyira jó hátvédnek, mint amennyi meccset kaptak, ellenben Juhász Roland a magyar futball legendája, majdnem százszoros válogatott, Willi Orbán úgy kellett ennek a csapatnak, mint egy falat kenyér, igazi vezére lett az együttesnek, míg a prime Kádár Tamás szerintem szuper játékos volt. Jelenleg az NB1-ben, az MTK-ban játszik, jó helyen van ott, s előtte Pakson is jól futballozott. A kapuba kerülhetett volna Gulácsi Péter vagy Dibusz Dénes is, számomra mégsem kérdés: Király Gábor legenda. Egyébként kapusfronton akkor is jól álltunk, amikor minden más poszton gyengélkedtünk: többek között egy Rabóczki Balázs, egy Vlaszák Géza, egy Szűcs Lajos sem tudta megvetni a lábát a válogatottban, pedig szerintem mindhárman kiváló kapusok voltak. Apropó, emlékszik valaki Posza Zsoltra? Hirtelen beugrott. Ő is kedvencem volt.

Szűcs, Vlaszák és Rabóczki

És máris írásom végére értem – én így emlékszem a magyar válogatott első ezer meccsére. Puskás visszahúzós csel utáni góljára, Mészöly Kálmán felkötött kézzel rúgott büntetőjére, Farkas János brazilok elleni találatára, Albert Flórián csípőre tett kezére és Aranylabdájára nem emlékezhetem, de az elmúlt 10 évben már az én generációmnak is lehettek olyan élményei, amelyekre büszkék lehettünk, és amelyekre felkapta fejét a világ! A törökök elleni meccsekről sok mondanivalóm lenne, de inkább bele sem kezdek. Jó volt három évig az A Ligában, de legyünk őszinték: a mi szintünk inkább a B Liga, ahol szintén nagyon erős riválisaink lehetnek majd. Ősszel meg jönnek a világbajnoki selejtezők – csak hogy legyen miről beszélni majd a következő ezer meccs kapcsán is…

Köszönöm, ha kitartottál, és elolvastad írásom! Gratulálok a magyar válogatottnak az első ezer meccséhez! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!

A Liverpoolról szinte már mindenki elhitte, hogy négy trófeával fogja zárni az idényt. Éppen ma fejeztem be Roberto Firmino önéletrajzi könyvét, amiben a 8 Anfielden töltött idényéről beszél, és bizony a 2021/22-es idény hajrájában még mind a 4 trófeáért harcban állt csapatával, aztán néhány napon belül elbukták a bajnokságot és a BL döntőt is. Két kupát így is nyertek, de a két legkevésbé fontosat (ahogyan Roberto is fogalmaz), így az egész csapat keserű szájízzel ment el a rövid vakációjára.

Mi, akik a tv előtt ülünk, csörgünk a szotyis zacskóval, sört szisszentünk, és nézzük a meccseket, elfelejtjük, hogy mekkora munka van a mögött, hogy bennünket a világ legjobb labdarúgói kiszolgáljanak és szórakoztassanak. Mi csak a külcsínt látjuk: az autót, a modellbarátnőt, a tetoválást. A befektetett munkát, aminek ezt köszönhetjük, nem. És elvárjuk, hogy hétről hétre ne csak megnyerjenek minden meccset, de sziporkázva tegyék mindezt, gólfesztivált rendezve. Pedig hát ők sem gépek. Az ő teljesítő határuk is véges. Ezért volt utoljára több mint 20 éve veretlenül bajnok egy angol csapat. Holott azóta volt egy gigantikusan erős United, City és Liverpool is, mégsem lettek veretlenül bajnokok. Ezért sikerül a legritkább esetekben több fronton tarolnia bizonyos klubcsapatoknak. Ebben az évezredben emlékeim szerint csak a Heynckes-féle Bayern München (2013), majd Hans-Dieter Flick csapata (2020), a Jose Mourinho vezette Inter (2010) és a Barcelona Pep Guardiolával (2009 és 2011) és Luis Enriquével (2015) tudott minimum három kupás szezont felmutatni, amiben a hazai bajnokság és a Bajnokok Ligája is benne volt. (A tévedés jogát fenn tartom, én ezekre emlékszem.) A válogatott játékosok is kifacsartan mennek a nemzeti csapathoz, szinte lerí róluk, hogy kedvük sincs az egészhez, a legtöbb vb és Eb meccs szinte már nézhetetlenül unalmas. (És itt tapsolom meg az illetékeseket, akik 64 csapatos vb-t akarnak 2030-ra. Lehetőleg Európa helyett még Ázsia kapjon vagy 10 helyet, és külön selejtezősorozatot indítsanak a jegesmedvékből és az eszkimókból összeverbuvált spílereknek… Ugye titeket is lázban tartana egy Madagaszkár – Kamcsatka Srí Lanka csoportmeccs?)

Bizony, a játékosok nem gépek. Sőt, tessenek megkapaszkodni, az edzők sem azok! Finálénak beillő párosítást hozott az új lebonyolítású Bajnokok Ligája nyolcaddöntője, a slágerpárosítás, hiába volt egy madridi háziderbi, meg egy német csúcstalálkozó is az étlapon, a PSG – Liverpool csörte volt. Utólag már viccesnek tűnik, hogy a Liverpool megnyerte első hét meccsét a sorozatban, és elsőként abszolválta az alapszakaszt – legközelebb biztos nem tesz így… A PSG-t meg még a kiesés szele is meglegyintette, papíron csak az utolsó körben vált biztossá, hogy becsúsznak a 24 közé. Való igaz, a párizsiak ősszel nem voltak csúcsformában. De tavasszal már egy másik PSG-t látunk. Véletlenül sem akarok hosszan belemenni az első meccsbe: a Pool-t ebben a szezonban még nem futballozták így le, Alisson Becker parádéi nélkül hatalmas méretű sallerbe futhattak volna bele a francia fővárosban, ehhez képest egyetlen valamire való helyzetüket a pár másodperccel korábban, Mohamed Szalah helyére beszálló Harvey Elliott gólra váltotta. Abszurd volt, hogy a Liverpool egygólos előnnyel készülhetett a visszavágóra – még a vak is látta, mekkorát futballoztak a franciák.

Szokták mondani, hogy a szerencse forgandó, meg azt is, hogy amit egyszer ad a gép, azt máskor elveszi… Nos, Liverpoolban, a visszavágón, bár ugyanazzal a kezdővel, de más felfogásban léptek pályára a „vörösök”, mégis a franciák rúgtak gólt már nagyon korán – ráadásul egy olyan védelmi megingásból, kapus és védő közötti meg nem értésből, amilyet az első meccsen, meg úgy az egész szezonban nem sokat láttunk. Volt még 80 perc a meccsből, +30 minutum ráadás, hogy a Pool újra a maga javára fordítsa a párharcot. Sikerült? Nem! Hogy miért? Ennek talán több összetevője is van. Egyrészt, amit említettem: most elvette a gép, amit egy hete adott. A mákdarálót ezúttal a franciák vágták zsebre anyuci konyhájából… Akkor Kvaratshelia rúgott lesgólt, most Szoboszlai Dominik. Akkor Alisson védett élete formájában, most Gianluigi Donnarumma járt eksztázis közeli állapotban. Ha meg már ő sem tudott segíteni, olyan önfeláldozóan védték kapujukat a franciák, ami még Robespierre, a jakobinus diktatúra vezetőjének is a becsületére vált volna. Egyszerűen mindenhol ott voltak, mindenbe belevetődtek. Szoboszlainak is volt egy jó lövése, ami lejött a blokkról. Többen emberfelettit nyújtottak: Donnarummán kívül William Pachot és Nuno Mendest említeném meg a védelemből, aki konkrétan megette Szalahot mindkét meccsen vacsorára. Nem lennék meglepve, ha csak egy jóféle francia bort kért volna az ünnepléshez a portugál, mert jól lakott az egyiptomival – a hizlalt borjút elég lesz levágni akkor, ha a BL-t is lenyeli megnyeri a PSG.

És talán itt is a második ok, ami az angol csapat kieséséhez vezetett. Mohamed Szalahnak momentuma sem volt a két meccsen. És az baj, ha a legjobb játékosod 210 perc alatt nem tud hozzátenni semmit csapatod játékához. Párizsban kifejezetten gyalázatos produkciót nyújtott (önmagához képest mindenképp…), de a visszavágón is csak az első félidőben vettük észre a jelenlétét, ámbár a labdát ezúttal is csak örökölni lehetett tőle – szerintem még álmában is azt szorongatta kispárna helyett... Mondjuk a tizenegyesét legalább belőtte, de erről majd később… Szalah a Premier League-ben 27 gólnál és 17 gólpassznál jár a szezonban, az Aranylabda elsőszámú várományosa… Volt, egészen idáig, mert tegnap este kapott néhány riválist maga mellé. Sok függ a BL végjátékától, de hirtelen olyan meglepetésemberek jelentkeztek be az Aranylasztira, mint a Barcelonában elképesztő szezont produkáló és a BL góllövőlistáját e pillanatban vezető Raphinha és a PSG-vel szárnyaló, 2025-ben már 21 (!!!!!) gólnál járó (igen, még csak márciust írunk…) Ousmane Dembélé. (Ha a Bayern nyeri a BL-t, én egy Harry Kane-t is el tudok képzelni díjazottnak, nem beszélve a madridi Mbappé, Vinicius, Bellingham trióról – de ennyire ne szaladjunk előre.) Szalah űrszezont produkál, de ezzel a két meccsel ő maga is nehezen fog elszámolni, mert a világ legjobbjait az különbözteti meg másoktól, hogy a legfontosabb pillanatokban a sereg élére állnak, és kihúzzák csapatukat a slamasztikából. Még mindig nem tudni, marad-e Szalah a szezon után, lehet, nem véletlen, hogy eddig várt a klubvezetés a szerződés-hosszabbítással…

Elképesztő Arne Slot első szezonja Liverpoolban, Jürgen Klopp távozása után senki nem gondolt ilyen könnyű átállásra, de nem hallgathatjuk el a tényt, hogy ezt a visszavágót ő is csúnyán benézte. Már az első meccsen nem értették sokan a taktikáját, abból végülis jól jött ki, bár sok köze a Pool-nak nem volt az odavágóhoz. Nem tudom, hogy a Newcastle elleni vasárnapi Ligakupa döntőre tartalékolt-e a visszavágó hajrájában. Az a hosszabbításban már látszott, hogy az angolok túlélésre játszanak: csak legyen meg a tizenegyes párbaj. Ha ez a terv megvolt Slot fejében, még kevésbé értem, miért cserélte le Alexis MacAllistert és Szoboszlai Dominiket, akik híresen jó tizenegyes lövők. Persze, számos klasszist tudnánk sorolni, akiknek megremegett már a lába sorsdöntő pillanatban (Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Kylian Mbappé, David Beckham, Harry Kane, Sergio Ramos, Roberto Baggio, Raúl, Andrij Sevcsenko, Kaká, Frank Lampard, tovább is van, mondjam még?) de MacAllister 13/12-es, Dominik 20/19-es statisztikai mutatója, ha úgy tetszik, lőlapja önmagáért beszél. Az argentin világbajnok előtte kapott egy sárga lapot, a következő meccsről kisárgázta magát – lehet, Slot nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg kap még egyet? Mert 1+1 még a hűvös briteknél is 2, s ha lapból van ennyi, az egy ember mínusz. Dominik viszont még láthatóan jól bírta erővel, és ő is meglepődött, hogy a hosszabbítás második félidejére már nem megy vissza. Donnarumma nem először vált büntetőpárbaj hősévé (bár antihős sem egyszer volt már, mert a potyagól is benne van a játékában), a 2021-es Eb döntőben az angol válogatott kedélyeit borzolta, és lett kontinensbajnok, ráadásul a londoni Wembleyben. Nem a közelmúltban fogja őt lovaggá ütni a brit uralkodó, III. Károly… Szalah magabiztos volt, mint általában, de az egész szezonban önbizalmát a béka feneke alatt is hiába kereső Darwin Nunez, meg a büntetőket egész pályafutása alatt nem igazán gyakorló, csereként beállva is keveset nyújtó Curtis Jones lövését különösebb megerőltetés nélkül hárította az olasz kapus. Nem volt jó ötlet őket a labdához engedni. Akkor már Van Dijk, vagy az első meccs hőse, Elliott rúghattak volna. Persze, nem csak ebben hibázott Slot. Pályára küldte Cody Gakpót, aki sérülés miatt egy ideje már nem játszhatott, és látszott rajta, még alig áll a lábán. Ellenben a szinte mindig jól beszálló japán Endo megint csak perceket kapott, Federico Chiesa pedig még annyit sem. Pedig abban a fiatalemberben lehetne potenciál, ha súlyos sérülése után felépítenék. De Slot egyáltalán nem bízik benne. Pedig mekkora sztori lett volna, ha egy olasz Eb győztes farkasszemet nézhetett volna egy olasz Eb győztessel, mondjuk a büntetőpárbajban…

Mondjuk így meg egy Eb győztes kapus egy világbajnok kapussal randevúzhat majd – mert, hogy a PSG Emiliano Martinez, a golyóbis egyik legvisszataszítóbb kapusának klubjával, az Aston Villával fog meccselni az elődöntőbe jutásért. Ne vegyük el a párizsiak érdemeit: a két mérkőzés alapján megérdemelten jutottak tovább. A már említett kapuson és védőkön kívül Vitinha is szenzációsan futballozott a középpályán. A grúz Kvaratsheliának nem kellett sok idő az akklimatizálódásra (januárban érkezett Nápolyból, ahol talán még a mai napig égetik a mezét…), Ousmane Dembélé pedig úgy játszik, ahogyan a Barcelona remélte, hogy játszani fog, amikor Neymar pótlására megvették 2017-ben a Dortmundtól. Apropó, Neymar. Milyen érdekes, hogy Neymar, Messi, Mbappé nélkül működik a párizsi csapat, jobban, mint ezekkel a klasszisokkal. És nem állítom, hogy innen már sétagalopp lesz a BL győzelem, de azt sem merném kategorikusan kijelenteni, hogy nincs esélyük a nagy fülű trófeára. Luis Enrique éppen 10 éve, hogy megnyerte a Barcelonával!

A Liverpool egy álommal talán szegényebb lett, de néha kell a fejbekólintás: a veretlenség mítosza még időben köddé vált. Vasárnap meglehet az első trófea, ami igaz, a legjelentéktelenebb, de az ilyen sikerek visszaadhatják egy csapat önbizalmát, ráadásul ezt a kupát címvédőként nyerheti meg újra a Pool – Szoboszlai Dominikkel, aki egy évvel ezelőtt sérülés miatt nem léphetett pályára a Chelsea elleni fináléban. Ha az meglesz, már csak annyi dolguk maradt, hogy lemenedzseljék a Premier League hátralévő fordulóit, amit egy ekkora maflás után is kizártnak tartok, hogy elveszítsenek. A vesztett pontok tekintetében is négy meccsnyi a pontelőnyük az Arsenallal szemben, amit nem fognak elszórakozni. Szalah még különböző rekordokat megdönthet, Szoboszlai Dominik személyében pedig magyar Premier League győztes lehet, amire igenis legyünk büszkék. Nem a vízhordó fiú, nem a bólyákat pakolgatja edzésen, hanem a csapat egyik legfontosabb játékosa, aki idén már nem egyszer nyújtott világklasszis teljesítményt. És ki tudja, lehet, nyártól lesz egy magyar csapattársa is – nagyot szólna, ha Kerkez Milos is a Mersey partjára költözne. A balhátvéd pozíció mellett még egy poszt biztosan erősítésre szorul egyébként a Liverpoolnál: egy kíméletlen középcsatárra szüksége lesz a csapatnak. Bár többen megbuktak már Angliában, akik Portugáliából érkeztek (Darwin Nunez is tökéletes példa erre…), Gyökeres Viktorra mihamarabb rá kéne repülniük, aki csak a nevében magyar: ő sajnos svéd válogatott.

Meglátjuk – mint ahogy a BL további párharcait is, immár a Liverpool nélkül. Gratulálok a PSG-nek, ez a projekt most szimpatikusabb Párizsban, mint az elmúlt tíz évben bármikor. A Liverpool meg élvezze ki a bajnoki szezont, és nyerje meg vasárnap a szezon első trófeáját!

Hajrá Dominik! Hajrá Liverpool! Nem ide tartozik, de HALA MADRID! :)

Ps. Ja, egyébként jó könyv volt, ajánlom!

Már amikor augusztus végén, először hallottam arról, hogy lehet, nem csak, hogy Magyarország rendezi meg a katolikus papok futsal Európa-bajnokságát, de egyenesen a Görögkatolikus Metropóliát éri a megtiszteltetés, hogy házigazdája lehet a rangos eseménynek, megfogalmazódott bennem, ha ez valóban így lesz, bármilyen beosztásban, munkakörben, szervezői feladatokkal, de szeretnék én is ott lenni ezen a rangos eseményen. (Hűha, már az első mondatom ilyen kacifántosan hosszú lett, mi lesz még itt később – take it easy…) Aztán január vége felé nem kevésbé volt megtisztelő, hogy négy különböző helyről, egymástól függetlenül is kaptam meghívást a tornára – na nem, mint futballista, hanem, mint helyszíni riporter, tudósító, újságíró, zsurnaliszta, firkász, ilyesmi. Álomszerű napok voltak ezek, amiket valószínűleg nehezen fog elfelejteni, aki átélhette – jelen blogbejegyzésben én a saját magam oldaláról világítom meg a történetet, azaz én így éltem meg a 17. papi futsal-Európa-bajnokságot Kisvárdán.

Bár sosem volt a kedvencem az argentin, de messiről indítok, muhaha… :) Kezdeném azzal, hogy nagyjából 11-12 éves koromban fertőződtem meg szenvedélyesen és végérvényesen a futballal – hogy miért nem korábban, egyszer majd talán megkérdezem a szüleimtől. ’87-es születésűként simán lehetnének már emlékeim a Fradi 1995-ös BL meneteléséről, vagy az 1997-es jugoszlávok elleni pótselejtezőkről (mondjuk a két meccsen összehozott 1-12-t szerintem azok is szívesen elfelejtenék, akik emlékeznek rá…), de én valamiért akkor még nem követtem a focit. Az 1996-os atlantai olimpiáról vannak a legelső sportélményeim, az 1998-as vb-re már tisztán emlékszem. (A horvát – holland vb bronzmeccset egy hittantáborban néztük Pécsett, ahol a később még megemlített Zadubenszki Norbi barátom kivételével mindenki a horvátoknak szurkolt, ha emlékezetem nem csal). Az első BL döntő, amiről vannak emlékeim, a drámai végjátékot és manchesteri fordítást hozó ’99-es finálé volt (akkor nem nézhettem végig, de a covid idején, amikor hónapokig megállt a futballélet is, újra leadta a tv a United - Bayernt…), Real Madrid (és Raúl) szurkolóvá a 2000-es BL döntőn váltam. Az első Fradi meccs, amire emlékszem, egy III. Kerület elleni 7-1, 1999 márciusából, amikor Szabics Imre négy gólt lőtt.

Szóval későn érő típus voltam, a futball is viszonylag későn kezdett érdekelni. Bár a püspöki udvarban, ahol gyermekkorom jelentős részét töltöttem, rengeteget pattogtattam a labdát (a kispapok legnagyobb örömére, akik közel 30 év után is szívesen szívják emiatt a véremet…), de a foci gyakorlati részével 5-6. osztályban kezdtem komolyabban foglalkozni. Már általános iskolában kiderült, a kapusposzt való nekem – nem azért, mert nem szerettem futni, vagy, mert ügyetlen voltam (egyébként az voltam…) hanem, mert nem féltem a labdától, és minden lövésbe nagyon szívesen belevetődtem. És egész jó reflexeim is voltak. Az iskolai csapattal városi versenyeken is védtem, volt részem sikerélményben, kupagyőzelmekben, jó csapatunk volt, Isten nyugtassa Jóska bácsit, az edzőnket. Gimnáziumban évente volt iskolai bajnokság, egy ezüstéremre emlékszem igazán jó szívvel, amikor a legjobb kapusnak is megválasztottak, és kaptam egy kapuskesztyűt. Annyira komoly futball pályafutásom összességében nem volt, és nem is erről akarok én beszélni, bár az előzmények hozzátartoznak a papi futsal Eb-n való részvételi szándékom megindokolásához. De ott még nem tartok, hiszen voltak kispapi focibajnokságok is, amik kitörölhetetlen emlékként élnek bennem: másodévesként a nyíregyházi szemináriummal aranyérmet szereztünk Esztergomban; akkor még igen nagy rang volt bekerülni a görögkatolikus kispapok csapatába, akik az időtájt szinte minden évben megnyerték a kupát.

Azt azért mindig tudtam, nekem ez megmarad hobbinak, nem voltam különösebben se tehetséges, se kitartó, a vereséget pedig mindig nagyon nehezen fogadtam el. Nem igazán vagyok jó versenyző típus. Aztán, mivel a kétezres évek elejétől gyakorlatilag minden létező sportújságot megvettem, és rengeteget olvastam, el kezdett érdekelni a másik oldal is: az újságírás, a riporterkedés. Mindig büszke leszek arra, hogy a 2006-os vb (és nem mellesleg: az érettségim) előtt Magyarország piacvezető sporthetilapja, a Sztár Sport megjelentette egy esélylatolgatásomat, az akkori főszerkesztő, a később a Nemzeti Sportnál is dolgozó Buzgó Józseftől kaptam egyenesen ímélt a jó hírről! Meg is gyászoltam, amikor 2011 januárjában megszűnt ez az újság… Sokáig a Zászlónk katolikus havi lapba írtam rendszeresen, majd jött egy lehetőség, és a Pázmány Labdarúgó Liga blogjába írhattam éveken keresztül – ezért nem tudok eléggé hálás lenni, minden percét nagyon élveztem. (Egyébként ebben a Ligában, ha jól emlékszem, 3 szemeszteren keresztül védtem is, el is ismerték a teljesítményemet, azt hiszem, ez volt futballpályafutásom csúcsa. :)) Aztán a covid alatt, 2020 tavaszán indítottam a saját blogomat, ahová elsősorban sportcikkeket és lelki tartalmakat, prédikációkat írok. Éppen jubileumnál tartok: ez a 150. írásom! Sosem titkoltam, a papi hivatás mellett számomra ez a másik szenvedély, az írás, és ha nem pap lennék, talán ezen a területen próbáltam volna ki magam.

És végre ennyi mellébeszélés és rizsa után eljutottunk a jelenbe, oda, amiről én alapvetően mesélni akarok. Eddig 2 kispapbajnokságon voltam korábban helyszíni szpíker, nagyon élveztem azokat a konferálásokat; nem sokat kellett gondolkoznom azon, hogy igent mondjak a felkérésre, és részt vegyek ezen a talán soha vissza nem térő lehetőségen. És ezt most nyugodtan érthetjük szó szerint is, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Görögkatolikus Metropólia a közeljövőben papi futsal-Európa-bajnokságot fog rendezni. Legutóbb 13 éve volt Magyarországon a torna, akkor Gyula volt a házigazda. 2025-ben meg Kisvárda. Jó volt belecsöppenni. Az elmúlt években tisztában voltam azzal, hogy van ilyen torna. Kicsit irigykedtem is azokra a papbarátaimra, akik részt vehettek a papi Eb-n. Természetesen sosem sajnáltam tőlük, csak kíváncsi voltam arra, milyen lehet például a körítés, a meccsek színvonala, a hangulat. Négy kisgyermekes édesapaként az meg sem fordult a fejemben, hogy én most 5 napra lelépjek otthonról. A két meccsnapon szerettem volna ott lenni, és kiélvezni az ott töltött időt. Sajnos a nyelvtudásom (vagy inkább annak megkopottsága…) sok mindenben korlátozott, jó lett volna beszélgetni, esetleg interjút is készíteni a külföldi atyákkal, de e nélkül is teljesnek érzem a Kisvárdán töltött két napot. Igyekeztem komolyan venni a rám bízott feladatot.

 Az első papi Európa-bajnokságot 2003-ban tartották, azt még nagypályás labdarúgótornaként, Ausztriában élő horvát papok ötlete nyomán. Később vált kispályássá, és egy ideje már évente rendezik. Ilyenkor kicsit a másik oldalukat is megmutatják a papok, hiszen ők is emberek (bárki bármit mond…), a futballpályán nemigen van barátság, mert mindenki győzni szeretne, és jó ilyenkor a fáradt gőzt is kiengedni – de lefújás után annál őszintébb az a kézfogás és ölelés. És ezeknek a napoknak a legfontosabb felismerése talán nem is a pályán zajlik: jó látni és megélni, hogy mi mindnyájan egy csapatban játszunk! Óriási élmény volt ennyi különböző nemzetiségű katolikus papot egyszerre látni! Ahogy Kovács Csaba atya, rozsrétszőlői parókus nyilatkozta valamelyik portálon: „életélmény volt!” Én is így gondolom, pedig én pályára sem léptem!

A csoportok sorsolását néhány héttel a kezdés előtt megtartották, maga az Eb február 10-én, hétfő este kezdődött. Látványos lehetett a megnyitó, és biztos, hogy gyönyörű és megható élmény lett volna részt venni a nyitó római katolikus szentmisén is, de erre még nem tudtam elmenni. (Látványosabb és gyönyörűbb, mint a Kisvárda – Vasas NB2-es bajnoki rangadó, amire a papi válogatott tagjai kilátogattak hétfő este. Csak nekik lehetett tapsolni, a nagyon gyenge színvonalú meccsnek nem – talán nem mondok nagyot, hogy a futsal Eb-n több és minőségibb játékot látott a nagyérdemű… Talán már Dzsudzsák Balázs is megbánta, hogy nem a „csuhások csapatai” végett utazott Kisvárdára…) Aztán majdnem lemondtam a keddet is, mert szinte egyszerre dőlt ki a négy gyerek, betegek lettek – egészen reggel 6 óráig vacilláltam azon, mitévő legyek. Mert az nem kérdés, hogy a prioritás a család, de azt is tudtam, hogy Kisvárdán számítanak rám – bár pótolhatatlan ember, mint olyan, nem létezik. Végül 2-3 óra alvás, éjszakai virrasztás, a Feleségemmel, Kittivel történő konzultálás után, és mert hála Istennek meg tudtuk oldani a pesztonkát, úgy döntöttem, elmegyek. Fehérgyarmaton átültem Magyar Ricsi lelkipásztori kisegítő barátomhoz, hogy az ő benzinjét fogyasszuk egy autóval menjünk, és uzsgyi, máris Kisvárdán találtuk magunkat. Én a Szent László Gimnáziumba voltam beosztva, a B és a D csoport küzdelmeit követtem, és közvetítettem – a magyar csapat sajnos a másik helyszínen, a Városi Sportcsarnokban játszotta a meccseit, de együtt tudtam élni a helyzettel, hogy őket a keddi játéknapon nem fogom élőben futballozni látni.

A hétfői napot én egyébként a torna egyik fő szervezőjétől, főszpíkerétől és tulajdonképpen mindenesétől, Király Andrástól kapott anyag tanulmányozásával töltöttem, információk a játékosokról, hogy tudjak mibe kapaszkodni a közvetítések során. Illetve az esemény Facebook oldalán található Tudtad? rovatot fordítottam le angolról magyarra – hogy legyenek érdekességek a tarsolyomban vészhelyzet esetén… :) Olyanok, mint, hogy a lengyelek az eddigi 16 Eb-n egy kivétellel  mindig éremmel zártak: a 8 arany mellé 5 ezüst és 2 bronz társult. Vagy, hogy a lengyel és a bosnyák válogatottban is pályára lépett egy-egy testvérpár – a magyarban meg egyébként két sógorpár, ami szintén kuriózum. Mint ahogy a magyar Veress Zoltán atya is az, aki egyedüliként lépett pályára az összes Európa-bajnokságon, ráadásul gólt is szerzett mindegyiken! (Nem árulok el nagy titkot, az idein is betalált…) Még maga Cristiano Ronaldo is mindössze 6 Eb-n vett részt és szerzett gólt – igaz, ő csak 4 évente léphetett pályára, Veress atyának 22 év alatt jött össze a 17 Európa-bajnokság… (A Cristiano Ronaldós hasonlat később az RTL Fókusz műsorában is elhangzott, sajnos nem védettem le időben a poént. Viszont én még azt is hozzátettem, hogy ha CR7 17 Eb-n szeretne pályára lépni, 68 éves futball karriert kéne terveznie. Mivel már 6 Eb-n pályára lépett, a néhány hete a negyvenet is betöltő portugál futballzseni számításaim szerint 2068-ban vonulhat vissza, 84 évesen, ha addig egyetlen Eb-t sem hagy ki. Szereti a rekordokat, végülis miért ne próbálhatná meg? :) Addigra hátha nyer egy vb-t is a nyavalyás portugálokkal…) Hazai pályán csak a horvátok (2006) és a lengyelek (2011) tudták megnyerni a tornát, míg egymás után háromszor csak a lengyeleknek (2007-2009) és a portugáloknak (2015-2017) sikerült. A bosnyákok hiába jutottak döntőbe az utolsó 3 Eb-n, mindet elveszítették. (Velük kapcsolatban elsüthető lett volna az „ők a futsal hollandjai” poén, akik sokszor közel kerültek a tűzhöz, de a ’88-as Eb kivételével mindent elveszítettek… De emlékeim szerint végül nem volt alkalmam ezt elmondani.) Szóval ilyen szuper információkat gyűjtöttek össze az illetékesek, és Király András elég sok játékosról is megtudott ezt-azt, mint például kedvenc szent, futballcsapat, étel, papi jelmondat, ilyesmik. Szóval azért közel sem csak sötétben tapogatóztam, és ezt hálásan köszönöm neki, nagy munkája volt benne. Egyébként a keddi játéknapon néhány Szent Lászlós gimnazista végzős fiatal a segítségemre voltak, segítettek tolmácsolásban, az eredmények jegyzetelésében, és bármi kérésem volt, alázatosan jöttek, és megcsinálták. Már legalább a harmadik meccsnél tartottunk, mikor egy lány megkérdezte tőlem, hogy az M4Sporttól jöttem-e? Látva a közszolgálati tv rendszeres bakiparádéit, a mai napig nem tudom, hogy ez bók vagy kritika akart-e inkább lenni… :)

És akkor nézzük gyorsan a meccseket – a tudósítások javarészt megjelentek a nyirgorkat.hu, a futsal Eb-ről szóló írásaiban is. A B csoport az olasz - portugál meccsel kezdődött – és egy gyors gólváltással. Egy öngóllal szereztek vezetést a portugálok, amit nagyon gyorsan egyenlített az ellenfél, de a 2. és a 3. gólra már nem érkezett válasz. (1-3) A román - cseh mérkőzésen keleti szomszédunk erődemonstrációt tartott, már a félidőben 3-0 volt, a végére hetet számoltak az ellenfélre. (7-0) A románok aztán az olaszokat sem kímélték, 3-0 után szép szabadrúgás góllal visszajöttek az olaszok a meccsbe - legalábbis egy percig bilibe lógott a kezük, aztán 5-1 lett a vége. A portugál - cseh meccsen sem borult a papírforma, a helyzeteivel jobban sáfárkodó, és gyorsan futballozó ötszörös bajnok felülmúlta a gólerős támadóval elég csehül álló ellenfelet, és végül 4-1-re nyert. Láttunk legalább egy portuGál(i)át. Az életben maradásért játszott egymással Olaszország és Csehország, a gyenge színvonalú meccsen Itália büszkeségei nyertek 2-0-ra. A csoportrangadót lényegesen jobb gólkülönbsége miatt Románia várta előnyösebb helyzetből, és bár nem játszott rosszul a sárga mezben játszó Románia, ő ezen a meccsen jobban szeretett kapni, mint adni, a portugálok 3-0-s győzelmével ért véget a csoport záró meccse. A D csoport mészárlással kezdődött, Szlovákia átgázolt Szlovénián, ez több volt puszta erődemonstrációnál, 10-0 lett a vége. A horvát - szlovák meccset behúzta a címvédő, de a szlovákok nem adták könnyen a bőrüket. 2-0-s félidő után szépíteni még sikerült, de a horvátok megnyerték ezt a számukra oly fontos találkozót. Mint ahogy aztán a szlovéneket is lesimázták, akik legalább annak örülhettek, hogy megúszták néggyel.

Az első play-off meccsen az olaszok nyögvenyelős játékkal két vállra fektették az erejükkel elkészülő, de végig szimpatikusan küzdő szlovénokat, akiknek a keretében helyet kapott egy 71 éves atya is - nem vén a szlovén, a becsületgólt nagyon megérdemelték, így az már ekkor kiderült, hogy nem zárják gól nélkül a tornát. A Szent László Gimnázium legjobb mérkőzése egyértelműen a portugál - szlovák csörte volt. A közvetítésben úgy vezettem fel a meccset, hogy két játszó csapat találkozik egymással, és nem cáfolt rám egyik együttes sem. A portugálok egy zseniális, gyors támadás végén megszerezték a vezetést, és kb. ott megnyertnek is tekintették a meccset a maguk részéről. A félidő második felében átvette az irányítást a szlovák csapat, és egy szerencsés gólnak köszönhetően 1-1-et mutatott félidőben az eredményjelző. A második félidőben jobbak voltak a szlovákok, rúgtak vagy 3 kapufát, kihagytak egy vagon ziccert, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a portugálok újra megszerezték a vezetést. Néhány nappal Tékozló fiú vasárnapja előtt nekem Jézus legszebb példabeszéde jutott az eszembe, amennyi helyzetet elpuskázott Szlovákia... Ám másfél perccel a vége előtt mégiscsak sikerült egyenlíteni, megérdemelten! Jöhet a büntetőpárbaj? Az mindig lutri! Inkább nyerjük meg a meccset 20 másodperccel a vége előtt! Elég egyszer vezetni, ha az a győzelmet jelenti. Úgy ünnepeltek a szlovákok, mintha Eb-t nyertek volna, de valóban nagy skalpot gyűjtöttek, Portugália a torna egyik favoritja volt! A nap utolsó meccsére egy ilyen drámai csata után nehéz volt ráhangolódni, a horvátok egy feszült és indulatokkal teli meccsen 1-0-ra megverték a románokat. (Egyébként ez a nap a Bajnokok Ligájában is hozott egy szinte teljesen ugyanolyan meccset, mint a portugál-szlovák, csak természetesen gyengébb kiadásban. A Manchester City kétszer vezetett, a Real Madrid jobban játszott, de másodszor csak a hajrában egyenlített, majd a legvégén megnyerte a meccset. Lehet Ancelottiék a délutáni szieszta után még a Kisvárdán történteket monitorozták???)

Nem állítom, hogy nem fáradtam el, délelőtt 10 órától háromnegyed 6-ig gyakorlatilag be nem állt a szám – hogy a helyszínen, vagy otthon a laptopok előtt mennyire jött át a kommentálás, nem tudom, én mindenesetre nagyon élveztem. A párhuzamosan, a Városi Sportcsarnokban zajló meccseken egyébként a magyarok 16-0-s gólkülönbséggel jutottak a legjobb 4 közé – a lengyel, horvát, szlovák trió társaságában. A másik csoportban a bosnyákok szája íze lehetett némileg keserű, akik az utóbbi három tornán aranymeccset vívtak, ám most a magyarok és a lengyelek ellen is szoros vereséget szenvedtek, így nem juthattak be az elődöntőbe. (A másik helyszínen zajló meccseket nem láttam, így nem tartanám ildomosnak, ha azokról írnék.) Szerdán a játékosok (atyák) kirándulni mentek, megnézték Nemzeti Kegyhelyünket, Máriapócson püspöki Szent Liturgián vettek részt, majd Nyíregyházán többek között a görög – és a római katolikus székesegyházat és a Görögkatolikus Múzeumot is meglátogatták.

Csütörtökön a helyosztókkal folytatódott a futsal Európa-bajnokság, immár egy helyszínen, a Városi Sportcsarnokban, ahol máris két, számomra addig ismeretlen nemzet randevújával indult a meccsdömping. Bosnyák ziccerekkel kezdődött a találkozó, és így a játéknap is, de az osztrák kontrákban is volt ekkor még némi veszély. Az osztrák kapus bravúrt bravúrra halmozott, a 8. percig tartott a mágia, aztán egy szép szabadrúgás kombináció után megtört a jég. 2-0 volt a félidő. Az első gólig volt esélye Ausztriának, addig is azért, mert a labda gömbölyű, játékban látványos volt a bosnyák fölény. A harmadik gólra 3 és fél percet kellett várni a 2. félidőben. Mire leírtam, már 4-0 volt... 3 perccel a vége előtt egy aréna tombolt az osztrákok szépítéséért, de nem sikerült góllal befejezni a labdaszerzést követő gyors akciót. A kapus tartotta a lelket csapatában, a második félidőben is nagy védésekkel járult hozzá ahhoz, hogy Ausztria megúszta 4 kapott góllal. A következő mérkőzésen a portugálok és a románok sem a megszokott színösszeállításukban léptek pályára. Az első percekben sok hibával játszottak, de veszélyesebbek voltak a portugálok. A gólt mégis a románok szerezték meg egy megpattanó szabadrúgás után, Gabriel Man góljával. Továbbra is a luzitánok irányították a meccset. A románok keveset birtokolták a labdát, de a focit gólra játsszák, abból az első játékrészben pedig csak a románoknak volt... A csoportban 3 góllal nyertek a portugálok, nem volt akkor ennyi a két csapat között. Minél jobban telt az idő, a portugálok annál inkább váltak idegessé, a román kapus, Vaida parádézott. A portugálok nagy offenzívát nyitottak, a románok másodpercekig sem tudták birtokolni a labdát. Az utolsó két perc nagyon izgalmasan alakult, a portugálok három komoly helyzetet is elpuskáztak, a végén viszont a románok rontottak meccslabdát. A keddi meccs fényében meglepő a román győzelem, de a portugálokból hiányzott ezúttal az átütő erő.

Alsóházi rangadón nyüstölte egymást a szerb és a cseh csapat, a félidő legvégén Tracsek Oszkár szemfüles góljával a szerbek szerezték meg a vezetést. A csehek végig támadták a második félidőt, de nem tudtak akkora helyzetbe kerülni, ami elég nagy lett volna nekik a gólhoz. Sokáig hiányzott egy Milan Baros, Tomas Rosicky, Jan Koller szintű spiler, akik a felnőtt válogatottnak az elmúlt 20 évben sok örömteli pillanatot szereztek, és a szerb kapus is elkapta a fonalat. Két perccel a vége előtt teljesen megérdemelten sikerült egyenlítenie a cseheknek. 40 másodperccel a vége előtt az addig jól védő szerb kapus hibázott egyet, aztán pár másodperccel a vége előtt egy öngóllal végleg megpecsételődött a sorsuk. 3-1 a vége! Már jött is a következő meccs: Szlovénia – Albánia. A szlovének nagyon gyors góllal adták meg a mérkőzés alaphangját. Nagyon szép támadás végén, sakk-mattig kijátszották az akciót, a 2. félidő 3. percében 2-0. Két perccel később egy újabb szép támadással eldöntötte a meccset Szlovénia. Az utolsó 6 perc tétje a becsületgól volt Albánia részéről. Nem jött össze, a szlovének elbántak az albánokkal. Izgalmasabban alakult a következő találkozó. Közelebb állt Koszovó a gólhoz, de az olasz kapus mindent védett, azt is, amit már bent láttunk. Az, hogy Koszovó a félidőben nem vezetett hárommal, kizárólag Bonifacio atya érdeme volt! A 2. félidő 6. percében gólt kiáltott a lelátó népe, de oldalháló volt. Két perccel a vége előtt érett góllá a mezőnyfölény – mégsem ért ez győzelmet. Merthogy az olaszok konkrétan a semmiből egyenlítettek, egy kezezés utáni büntetőből, szinte rögtön a koszovóiak vérrel-verítékkel megszerzett vezető gólját követően. Egy büntetőt sok büntető követett, mert, hogy azokkal dőlt el a meccs. Az olasz kapus itt sem adta alább: két ötméterest védett, majd utolsóként berúgta a sajátját, így az olaszok a 9. helyen végeztek.

A hetedik helyért a portugálok és az osztrákok meccseltek. Kijött a két csapat közötti tudáskülönbség, az ilyen mérkőzésekre szokták mondani, hogy nem igazán volt egy súlycsoportban a két gárda. Az osztrákok becsületesen küzdöttek, de még az utolsó napra is jutott egy kiütés: a portugálok még egyszer megrázták magukat, 5-0-ra nyertek, de a tornán elért 7. helyükre aligha lesznek büszkék. A bosnyákokat is hajtotta a dac, mert ők sem ezért jöttek: az elmúlt tornákon mindig a végső győzelemért küzdöttek, idén pedig be kellett érniük a legjobb, nem elődöntőt érő, 5. helyezéssel. A románoknak voltak szép skalpjaik, összességében erőn felül teljesítettek, de a végére elfogytak, a bosnyákok megérdemelten győztek, 3-0-ra (3 perc után már 2-0 volt az állás). Ezen a mérkőzésen már fent ültem a kakasülőn, magasból néztem a pályát, és úgy közvetítettem, hogy a pályán lévők és a helyszínen szurkolók nem hallották, amit mondtam, és így nem is zavarta őket – akik viszont otthonról, munkahelyről, vagy bárhonnan követték a tornát, képileg és hangilag is profi, első osztályú minőséget kaptak.

És elérkezett az oly régóta várt meccs, a magyar – szlovák elődöntő. A tét nem más volt, mint a történelemírás, hiszen egyik válogatott sem játszott még aranymeccset a papi futsal-Európa-bajnokságon. Ettől a magyarok viszonylag hamar távol kerültek, az első hat perc némi belső áramszünetet generált – ez elég is volt ahhoz, hogy a szlovákok két góllal megterheljék az addig a tornán még gólt sem kapó Rockenbauer Barnabás hálóját. Utána hiába volt végig egyenlő ellenfél a magyar válogatott, csak felzárkóznia sikerült kétszer is (Portik Lóránd lecsorgó labdából, míg Gorcsa Péter büntetőből talált be), de utóbb kiderült, az első öt-hat perc döntötte el a továbbjutást. Kár érte, egy álommal lett szegényebb a magyar papi válogatott. A másik elődöntő, a horvát – lengyel meccs kiegyensúlyozott csatát hozott, mindkét oldalon voltak helyzetek, a lengyel kapus ragyogóan védett, igaz, a horvátok egyenlítést jelentő góljában vastagon benne volt. Talán már mindenki a büntetőpárbajt várta, amikor 3 másodperccel (!!!) a vége előtt jött a dráma: a lengyelek jutottak a döntőbe! A bronzmeccs és a finálé előtt került sor a gálameccsre, amin Kisvárda NB3-as csapata mérkőzött meg a papi válogatottakból generált All Stars csapattal. Ezt a találkozót már még profibb módon, ismétlésekkel, lassításokkal közvetítette Kondás Sanyi atya team-je. A házigazdák szépen gurigáztak, vezettek 6-1-re is, a második félidő arról szólt, hogy valamelyest felzárkózhasson az All Stars – de a papok jó keresztényeknek mutatkoztak, és nem nagyon akarták elfogadni az ingyen ajándékot. Végül 6-3 lett, mint az évszázad mérkőzése – ez nem volt az, a végén már nagyon mulatságos jeleneteknek lehettünk szemtanúi…

A bronzmeccsre mindenki megkomolyodott, muszáj is volt, mert nagy volt a tét. Hiába, a bronzmeccs a csalódott csapatok csatája (micsoda alliteráció…), mégis, amelyik csapat nyer, az győzelemmel zárja a tornát, és talán pozitívabb hangulatban is lép a dobogóra, mint az a csapat, amelyik elveszíti a döntőt. És a bronzérem is minden idők legjobb magyar szereplése lett volna, szóval motiváció az volt bőven. A horvátok címet védeni jöttek a tornára, de miután eldőlt, hogy erre nem lesz esélyük, fel tudtak pörögni a bronzmeccsre is. Sajnos a mieink játékára rányomta a bélyegét a tét, görcsösen futballoztak, kapura elég kevés veszélyt jelentettek, bár az is igaz, hogy a horvátok sem futballoztak különösebben jól: második góljukat büntetőből szerezték, harmadik góljukat pedig a meccs utolsó néhány másodpercében, egy védelmi figyelmetlenség után. Szóval a 0-3 mindenképpen túlzó eredmény. És bár nem lett meg a történelmi bronzérem, a magyarok teljesítménye előtt kalapot kell emelnünk! A negyedik hellyel beállították eddigi legjobb szereplésüket!

És akkor egy kis névsorolvasás, avagy belőlük állt a nemzeti csapat! Gulácsi – Dárdai, Orbán, Balogh – Kerkez, Schäfer, Nikitscher, Nagy Zsolt – Sallai, Varga, Szoboszlai Fejes Csaba (csapatkapitány), Gorcsa Péter, Káplár Márton, Kocsis Dániel, Kovács Csaba, Pásztor Richárd, Portik Lóránd, Rockenbauer Barnabás, Stefán Zoltán, Szabó Tamás, Tamás Ferenc, Topsi Bálint, Varga Lóránt, Veress Zoltán. Edző: Marco Rossi Kranyik István. Szép volt, fiúk! Hajrá Magyarország!!!

Egy mérkőzés maradt, a finálé. A lelátón megjelentek valódi lengyel szurkolók, ami hihetetlen: a plébánosukért jöttek szorítani. Csodálatos! A döntő sokáig mezőnyjátékot hozott, kevés helyzettel, aztán egy kapusbravúrt követő lecsorgó labdával könnyed gólt szereztek a lengyelek – amit aztán a 2. félidő elején meg is dupláztak. A különbség túlzó, az utolsó két góljukat az utolsó két percben rúgták, akik az eddigi 17 Európa-bajnokságon már a 9. aranyérmüket szerezték. Szlovákia 4-0-ra kikapott, de ez egy csodálatos torna volt számukra, azt gondolom, előzetesen bőven aláírták volna ezt az eredményt.

 A hármas dudaszó a futsal Eb végét is jelentette – már csak az igényes és ünnepélyes díjátadó volt hátra. Az olasz kapus még énekelt egyet, egyszerre volt Celine Dion, Pavarotti – és Bonifacio atya. Kapott is egy külön díjat, bár én a legjobb kapus díját is odaadtam volna neki. A díjátadón (és természetesen a helyosztó mérkőzéseken is már) jelen volt Kocsis Fülöp érsek-metropolita, Szocska Ábel megyéspüspök, Seszták Miklós országgyűlési képviselő, Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár, Seszták Oszkár, a vármegyei közgyűlés elnöke, Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere, míg a magyar futballt Herczeg András, a DVSC Labdarúgó Akadémia technikai igazgatója, a Loki korábbi sikeredzője, Supka Attila, szintén bajnok Debrecen-edző és Kovács Gábor, az MLSZ futsal szakosztályának vezetője képviselték. Csak, hogy ne legyen értelmezhetetlenül hosszú a mondat, külön említem meg, hogy tiszteletét tette tornánkon két korábbi válogatott legenda is, a legnagyobb sikereit a belga Anderlechtnél elérő, egy évtizeden keresztül a nemzeti tizenegy védelmének betonbiztos és legstabilabb pontja, a 96-szoros válogatott Juhász Roland, valamint a németeket barátságos meccsen duplájával sokkoló, egyébként a braziloknak és az argentinoknak is betaláló, újabban a Sztárbox-ban villogó AirSanyi, „a levegő ura”,  a 42-szeres válogatott Torghelle Sándor. Egyikük sem rúgott mondjuk hét Eb-n isgólt, mint a mi Veress Zoltán atyánk, és nem is léptek pályára annyi kontinenstornán, mint aranylábú papjaink, de szívesen váltottam volna velük néhány szót – sajnos ezt benéztem, a gálavacsorára nem maradtak. Pedig felírtam 3 kérdést, amit a csillagszemű Juhász Rolandnak szívesen feltettem volna. A Fair Play díjat a bosnyák csapat kapta, tőlük került ki a gólkirály is. A legjobb játékosnak egy lengyelt, kapusnak a horvátok kesztyűsét választották.

Lassan ideje lenne lezárni az írást. Néhány köszönetnyilvánítás nélkül viszont ez nem megy. Amellett, hogy „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled, a világosság Atyjától”, éppen ezért minden kegyelem az ember életében, itt a Földön is van kinek köszönetet mondanom. A Hajdúdorogi Főegyházmegye főhelynökének, Seszták István atyának köszönöm a lehetőséget, és köszönöm Király Andrásnak is, aki az egész esemény egyik koordinátora, főszervezője volt. Hogy ennyire profin sikerült a papi futsal Eb, hogy tökéletes volt a szervezés, minden a helyén volt, és minden vendég kiválóan érezhette magát, nagyrészt az ő érdemük. Persze, nekik is voltak segítőik, akiket nevesíteni nem fogok, mert nem szeretnék kihagyni senkit. (És nem is láttam bele minden szervezői munkába.) Zadubenszki Norbert, Gerner Attila és Kondás Sándor atya nevét a profi közvetítések, grafikák, az internetes jelenlét, az esemény Facebook oldalának a szerkesztése, állandó frissítése miatt viszont mindenképp megemlítem. Sokat adott profizmusuk és lelkesedésük az élményhez, aki nem hiszi, járjon utána! Vagy legalább hallgasson bele az itt megosztott videókba! :) És természetesen köszönöm a srácoknak, paptestvéreimnek, hogy ekkora élményt szereztek nekem, nekünk! :) Szerintem előzetesen kevesen gondoltak arra, hogy ekkora médiafelhajtás övezi majd a katolikus papok futsal-Európa-bajnokságát – pedig a helyszínen forgatott az m1, a hirado.hu, Duna TV és az RTL Fókusz is. A Trollfocin keresztül meg az online térben is értesülhetett mindenki az eseményről. A csütörtöki játéknapon, főleg a magyarok meccsein egyébként nagyjából 1500 ember tombolt a Városi Sportcsarnok lelátóján – ez majdnem százszorosa a Puskás Akadémia és az MTK egész országot lefedő szurkolótáborának, muhaha… Olyan papokkal, ismerősökkel is találkoztam, akik soha nem ülnének le otthon megnézni egy meccset, talán még válogatott találkozót sem, de a magyarok teljesítményére kíváncsiak voltak, és eljöttek, szurkoltak. Parádés hangulat volt az arénában. A görögkatolikus SWOTA cég (Streetwear of the apostles, azaz az Apostolok ruházata) a zuhanyhíradó szerint már azt tervezi, hogy papi válogatott mezeket dob piacra. Mert túl sok már a szoboszlais mezben flangáló srác az utcákon. Mostantól a Gorcsa, a Pásztor, a Kocsis D., a Fejes Cs. feliratú mez lesz a menő. Gulácsit meg felejtsük is el: hiába védett két Eb-n is, egyik csoportkörben sem húzta le a rolót, bezzeg Rockenbauer Barnabás testvér…

A viccet félretéve: hatalmas élmény volt mindezt átélni és megtiszteltetés volt részt venni a 17. papi futsal-Európa-bajnokságon. 2026-ban Lengyelország lesz a házigazda. Megyünk? Ha kell, kikupálom az angolomat – de megtanulok lengyelül is! :) Köszönöm, ha velem tartottál!

Év végén, esetleg újév napjaiban az ember értékel, összegez, átgondolja az előző esztendőt. Jó szokásomhoz híven én ezt a futball vonatkozásában is megteszem! 11 olyan futballpillanatot, vagy inkább eseményt választottam a magunk mögött hagyott esztendőből, ami meghatározta 2024-et, és amiről alighanem évek múlva is sokat fogunk, fognak még beszélni! Fogadjátok szeretettel ezt az összeállítást – és szeretettel kérem, osszátok meg Ti is a legnagyobb élményeiteket, emlékeiteket az előző évből!

Na, de mindenekelőtt nézzük, mi újság a tavalyi tippjeimmel… Elöljáróban annyit: aki a jövőre kíváncsi, inkább a thébai delphoi jósdát keresse… :)

1. tipp: Helyet cserélnek a szabolcsiak, a Mezőkövesd viszont idén is megússza

Valóban volt helycsere Szabolcs vármegyében, a Nyíregyháza végre feljutott, a Kisvárda meg kiesett. A Mezökövesdet viszont elhagyta a korábbi szerencséje, és idén már nem úszta meg a kiesést a másodosztályba. Tök utolsóként, mindössze 21 pontot szerezve, az utolsó bent maradó Újpesttől 16 ponttal lemaradva. De még a Várda is 10 ponttal előzte őket. Nem lehetett kérdés. Értékelés: 1/0,5

2. tipp: Szoboszlai Dominik kupát nyer első évében a Liverpoollal és betalál a kupadöntőben

A tipp első fele megvalósult, Szoboszlai Ligakupát nyert első angliai szezonjában, ráadásul a sorozat korábbi szakaszában két gólt is szerzett. A fináléban viszont sérülés miatt nem léphetett pályára a Chelsea ellen, így gólt sem tudott rúgni. 2/1

3. tipp: A Real Madrid Bajnokok Ligáját, Bellingham Aranylabdát nyer!

A Real Madrid valóban megnyerte a Bajnokok Ligáját (volt egy felejthetetlen City elleni párharc a 8 között…), emellé a spanyol bajnokságot is hozzácsapta tükörsimán, mégsem volt ez elég ahhoz, hogy Jude Bellingham Aranylabdát kapjon – mert a spanyol Rodrival ellentétben ő „csak” ezüstérmes lett a nyári Európa-bajnokságon. Egyébként végül Vinicius Junior is beelőzte, így harmadik lett a szavazáson. 3/1,5

4. tipp: Erik Ten Haag-ot még a nyár előtt kirúgják

Nyáron még nem rúgták ki Erik Ten Haagot, pedig ki kellett volna… Végül október végéig húzta. Ekkor 14. volt a United, 9 meccs után 11 ponttal. Túl nagy fejlődésen azóta sem ment keresztül a klub… A megérzésem nem volt rossz, de ezért félpont sem jár nekem… 4/1,5

5. tipp: Harry Kane rekordot dönt, de a Bayern sorozata megszakad

36 góllal fejezte be Harry Kane a Bundesliga idényt, így Lewandowski 41 gólos rekordját nem döntötte meg. Nem sokon múlt. Az átok viszont tovább tart az angolnál, hiába igazolt el a Tottenhamből, a csapatsikerek továbbra is elkerülik. A Bayern München 11 év után először veszítette el a bajnoki címet, s a kupából és a BL-ből is idő előtt kiesett. Szegény Harry herceget szinte már sajnáltam. Jó hír a számára, hogy idén nagyon jó esélyei vannak arra, hogy ez az átok végre megtörjön… Mondjuk tavaly is azt hittük… :) 5/2

6. tipp: Messi és Ronaldo is kontinensbajnok lesz idén!

Messi megnyerte a Copa Americát, Cristiano Ronaldo ettől nagyon messze állt. Mármint a Copa Americától is. Meg az Eb győzelemtől is. Mindenesetre önbizalma az továbbra is van: két héten belül 40 éves lesz, de esze ágában nincs visszavonulni – a válogatottságtól sem… A minap megrúgta egyébként karrierje 919. gólját. Nem olyan rossz ez. 6/2,5

7. tipp: Negyeddöntőbe jut a foci válogatott az Eb-n

Ezzel lőttem mellé a legnagyobbat, bár tavaly januárban nem volt idehaza ismeretlen a hurráoptimizmus kifejezés. 2023-ban veretlen évet zártunk, jó formában volt nemzeti csapatunk – de az Eb-n végül nem hogy a negyeddöntőbe nem jutottunk, de még a csoportkört sem éltük túl.

7/2,5 – ha őszinték akarunk lenni, ez elég gyér teljesítmény…

Na, és akkor nézzük, kicsit részletesebben is, mi minden történt 2024-ben!

11. Mbappé végre tényleg habfehérbe öltözött

És végre megtörtént! Ez az átigazolási saga felért egy brazil szappanopera hosszával, és a végén már a Real Madrid szimpatizánsok sem igazán tudták eldönteni, hogy akarják – e ezt a transzfert. Azt mindenki tudta, mert hangoztatta úton-útfélen, hogy Kylian Mbappé gyermekkora óta Real Madrid szurkoló. Ez kiindulási alapnak nem volt rossz. De amit éveken keresztül a klubbal művelt, az szánalmas volt, bicskanyitogató, és a Mennyei Megyeiben biztos, hogy minimum bezárták volna néhány napra az öltözőbe a szurkolók, hogy tanuljon egy kis alázatot a csávó. Persze, mindenki pénzből él – hát ja, és valakinek ebből több van, de még több kell. (Mintha éppen a minap olvastuk volna a vasárnapi görögkatolikus Szent Liturgián: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten Országába.” Jézus szavaival eszemben nincs viccelni, mindenesetre Mbappé beceneve alapján nem teve, hanem teknős – őt a púpja helyett a páncélja akadályozza az előmenetelben…) Már két éve kevés híján eljött Madridba, 2022 tavaszán mindenki arról beszélt, hogy megköttetik az évszázad üzlete, de az utolsó pillanatban a francia „hűségesküt” tett – persze, nem azért maradt a PSG-ben, mert nem akarta ő elhagyni szülővárosát, hanem, hogy minél több pénzt csikarjon még ki belőle. Kár volt ezért a mizériáért: a francia szurkolók nagy része elfordult tőle, s az előző szezonban Luis Enrique is egyre többször kitette a csapatból. Tavaly nyáron már a Jóisten sem menthette meg attól a Madridot, hogy a játékosa legyen, pedig látszólag semmi nem indokolta az ő érkezését – kivéve talán Pérez hiúságát, akit nem hagyott nyugodni, hogy két éve bohócot csinált belőle Mbappé és a PSG. Azért csak övé lett az utolsó szó… Pérez elnök farsang idején új jelmez után nézhet…

Egy spanyol bajnok, BL címvédő csapatba érkezett, ami még klasszikus középcsatár nélkül is tökéletes gépezetként működött – mint ahogy az ősszel többször is kiderült, inkább a visszavonuló Toni Kroos pótlásáról kellett volna gondoskodni, vagy a jobb – és a bal szélre venni valakit, mert Ferland Mendy nem Madrid szint (soha nem is volt az), Dani Carvajal meg eddig is meglehetősen porcelánlábú volt – és sajnos ez idén is bebizonyosodott, az Eb győztes spanyol, akinek én nagyon szívesen láttam volna a kezében az Aranylabdát, az egész szezonra kidőlt. De nem baj, lyukas a védelem, s nincs Kroos-szintű szervező középpályásunk – de van Mbappénk, aki, persze, ingyen érkezett, de az aláírás pénz, amit kapott, nem csekély, a fizetéséről meg nem is beszélve. Bár első félszezonjában nem hozott nagyon rossz számokat (16 bajnokin 10 gól, 6 BL meccsen 2, de betalált az Európai Szuperkupa döntőn és az Interkontinentális Kupa döntőjében is), azért egyelőre Vinicius Junior árnyékában futballozik, és az nem mutatott jól, amikor egymás után két fontos pillanatban is tizenegyest hibázott. Ettől még nagyon is bejöhet az ő szerződtetése, de az kétségtelen, hogy a közvélemény többet várt tőle – az is igaz, hogy a francia bohócliga nem a spanyol bajnokság… Viszont, amikor ezek a sorok íródnak, az Atleticóval szemben 2, a Barcelona előtt 7 pont a madridiak előnye – hiába kapott két el clásicón kilencet a Real, hiába indult döcögősen a BL szezon, ez az idény még lehet csillogó-villogó, és Mbappé is lehet ünnepelt sztár. Az utolsó meccseken kétségkívül jó irányba indult ezen az úton.

10. Gasperini Atalantája elérte a plafont – vagy mégsem?

Eddig a 2019/20-as idényről beszéltünk úgy, mint az Atalanta zseniális éve: 98 rúgott gól, harmadik hely, mindössze 5 ponttal a bajnok Juventus mögött… Akkor a Luis Muriel, Duván Zapata duótól rettegett a Serie A minden védelme, s rajtuk kívül Josip Ilicsics, Papu Gomes vagy éppen Robin Gosens is az együttes kulcsjátékosai voltak… „Azok a boldog, szép napok, ég veled… Te nem tudod, milyen jó nélküled?” Nélkülük is van élet… Jelen pillanatban, nagyjából a bajnokság felén túl bronzérmes pozícióban van az Atalanta, s az új csatárpárosuk nem kevésbé félelmetes, mint a kolumbiai páros volt: Mateo Retegui 13, míg Ademola Lookman 9 gólnál jár a Serie A idei kiírásában – míg a középpályáról a belga Charles De Ketelaere nevét érdemes kiemelni, aki 5 gólja mellé kiosztott 4 gólpasszt is. Három játékost megneveztem, de az Atalanta legnagyobb ereje továbbra is a csapategységben és a családias légkörben rejlik – nem elhanyagolható módon a Bajnokok Ligájában is jól állnak, és minden esélyük megvan arra, hogy akár a playoff kört megúszva, a legjobb nyolc csapat közé férkőzve egyből a nyolcaddöntőbe kerüljenek. Bár idei teljesítményükre is büszkék lehetnek Gasperiniék, az előző szezon már elhozta Bergamóba a Kánaánt: a bajnoki negyedik hellyel kvalifikálták magukat a BL-be (egyébként két ponton múlt a dobogó…), az Európa Ligát pedig megnyerték, nem is akárhogyan: a nyolc között a végső győzelemre a legnagyobb esélyesnek tartott Liverpool-t ejtették ki (megfosztva Jürgen Kloppot attól, hogy utolsó szezonjában nemzetközi trófeával búcsúzzon), a döntőben pedig az egész szezonban minden sorozatot figyelembe véve veretlen Bayer Leverkusent iskolázták le – a 3-0-s győzelem mindhárom gólját Lookman szerezte. Lehet ennél feljebb? Hosszú idő után kiegyensúlyozott versenyfutás lehet az aranyért, bár a Juve, Lazio, Milan hármas kissé leszakadt, de a Napoli és az Inter dolgát megnehezítheti az Atalanta. Miért ne sikerülhetne? Gasperini életműve ettől válna teljessé.

9. Sztankovics arcátlan lelépése, és a szilveszteri „petárda”: kivásárolták az utódját…

Bár a téli szünetben nem a Fradi vezette az OTP Bank Ligát, tavasszal viszonylag hamar helyreállt a világ rendje, ráadásul volt három fölényes győzelme is a zöld-fehéreknek: az MTK-t úgy verték meg 5-1-re, hogy Varga Barnabás első félidei gólja után a második játékrészben 4 perc alatt rúgott még hármat… Az Újpest otthon, a Debrecen az Üllői úton kapott egy ötöst, ez utóbbi volt az a bizonyos anyák napi meccs, amin a játékosok édesanyja kísérte ki fiúkat a zöld gyepre.… Volt két emlékezetes győzelme is a csapatnak: a Paks a 89. percben kapitulált, Traoré akkor rúgta az egyetlen gólt, míg Zalaegerszegen 0-2-ről kiegyenlített a házigazda, de a 98. percben a Fradié volt az utolsó szó… A Fradi végül meggyőző fölénnyel, +50-es gólkülönbséggel lett bajnok – de a végül második helyre befutó Paks a kupadöntőben alaposan visszavágott, azt is mondhatjuk, hogy kupán vágta a Fradit. Az Atomerőmű 2-0-ra győzött, a Fradi szerb edzője, Dejan Sztankovics meg hebegett-habogott a sajtótájékoztatón, majd, mint aki jól végezte dolgát, távozott. Nem a sajtószobából, vagy az edzőpályáról – a Ferencvárostól. A Szpartak Moszkva 2,5-ször nagyobb fizetésére mondott úgy igent, hogy erről nem tájékoztatta az érintetteket. Élő szerződése volt, az oroszokkal a háború miatt a nemzetközi kupában sem indulhatott, ráadásul az utolsó bajnoki forduló, az Újpest elleni, mindig hatalmas téttel bíró Derby előtt dobbantott, nem valami szimpatikus módon. Sőt, egyenesen hányingerkeltően.

Sztanyiszlav Csercseszov és Dejan Sztankovics után jöhetett egy újabb felsőpolcos edző: a holland Pascal Jansen. Nála a korábbiaknál sokkal inkább kitűnt a prioritás: a hazai bajnokságban gyakran nézhetetlen volt a csapat játéka, ellenben a nemzetközi porondon ért el jó eredményeket a Fradi: a francia Nice-t, az ukrán Dinamo Kijevet és a svéd Malmöt is megérdemelten fektették két vállra a zöld-fehérek. Ugyanakkor érthetetlen volt ez a kétarcúság. Szilveszter napján aztán robbant a bomba, vagy ami ilyenkor szokott, a petárda: Pascal Jansent kivásárolta a City Football Group, hogy Pep Guardiola utódja legyen a Manchester City-nél… Na jó, addig azért lesz még néhány lépcsőfok a számára (elsőként a New York City). Bár a Fradi a jelek szerint jó ajánlólevél volt ahhoz, hogy egy ekkora vállalathoz kerüljön, reméljük, ha majd tényleg megkap egy topklubot, nem felejti el a „köszönömöt” a Fradinak – mert most nagy sietségében elbúcsúzni is elfelejtett… Hogy az utódja milyen edző lesz, majd az idő megmondja, mindenesetre Robbie Keane játékosként felsőpolcos volt. Nem volt akkora őstulok, mint a bátyja, Roy, és mindenhol remek számokat hozott. Ha csak megközelíti a legutóbbi Tottenham Hotspurs legendát, aki a Fradi kispadján ült, a zöld-fehér szurkolók dörzsölhetik a tenyerüket. Ezt a legendát ugyanis Sergij Rebrovnak hívják… Csütörtökön már élesben be is mutatkozik: Frankfurtban Európa Liga meccsen. Valószínűleg el tudott képzelni ennél könnyebb debütálást…

8. Mi a fontosabb: a klub vagy a válogatott? (Gulácsi és Kerkez)

Az előző évben két eset is volt a magyar válogatott kapcsán, amikor felvetődött ez a kérdés. Ami biztos, hogy a fizetésüket a klubjuktól kapják a játékosok. A klub megmondhatja, mint ahogy sok esetben meg is mondja, hogy nem engedi el játékosát nemzeti csapatához. A válogatott meghívó megtiszteltetés, ha saját nemzetét képviselheti valaki, szerintem érzelmi alapon is ugrani (vagyis jönni) kell. Az ősszel előbb Gulácsi Péter, majd Kerkez Milos is lemondta a válogatottságot, különböző okokból. Gulácsi arra hivatkozott, hogy a korábbi térdszalag-szakadásából visszatérve rengeteg meccset játszott, pihenésre van szüksége. Tényleg hihetetlen mélységből állt fel Gula, aki a Leipzigben is gyorsan visszaszerezte a helyét, sőt, ősszel talán élete legjobb formájában védett. Sokan nem értették, a sikeresen megvívott EB selejtezők után miért nem Dibusz Dénes marad a kapuban – aki akarta, már ekkor beleszállhatott Marco Rossiba és Gulácsiba. Szerintem is megérdemelte volna Dibusz Dénes, hogy pályára lépjen az Eb-n. Tett már ő annyit a válogatottért. Ugyanakkor nem értek egyet azokkal, akik Gulácsit hibáztatják a relatív gyengébb EB szereplésért. (Bár mi számít gyengének: lehetett elvárás a csoportból való továbbjutás?) Sokan úgy vélik, Gulácsinak az Eb-n félre kellett volna állnia bajtársáért… De a válogatottság nem a Máltai Szeretetszolgálat. Örüljünk, hogy két ilyen jó kapusunk van! Gulácsi, miután kapott egy ötöst a németektől, besokallt, és elege lett: ezután a meccs után is kapott hideget-meleget. Nem mondta le végleg, de az utolsó 4 meccset az évben már kihagyta. Innen már a kapitány térfelén a labda. Ha engem kérdeztek, szerintem fog még védeni Gulácsi a válogatottban. Remélem, egy világbajnokságon is… És hogy véleményt is alkossak az ügyről. Megértem Gulácsit. Azóta, hogy kiállt a szivárványos családok mellett egy kampány során, megosztóbb személyiség, mint Szalai Ádám volt bármikor – pedig vele is mennyi baja volt az egyszeri magyar szurkolónak. Az, hogy politikailag milyen véleményen van, nem befolyásolhatja, hogy egyébként közel egy évtizede a Bundesligában véd, és Németország egyik legjobb kapusaként tartják számon. Hihetetlen az az akaraterő, ahogyan visszaküzdötte magát a pokol legmélyebb bugyraiból. Az a sérülés sok játékos esetében a visszavonulást jelentette volna. De ő rendíthetetlen maradt. „Mikor már mások réges-régen feladták, én, akkor kezdtem mindig csak igazán, csak annak van végleg vége, amit magadban feladtál…”

Gulácsinak egyébként kiváló a posztriválisa, Dibusz nagyon jól véd a válogatottban is, és Kerkez Milos pótlása sem megoldhatatlan, az ő váltótársa az a Nagy Zsolt, aki hétről hétre zseniálisan futballozik a Puskás Akadémiában, és több poszton is bevethető. A délvidéki srác az utolsó két őszi mérkőzést mondta le sérülésre hivatkozva, miközben előtte és azóta is rendszeresen pályára lép kezdőként klubcsapatában. Nem állíthatjuk, hogy nem volt sérült, de azt sem, hogy ebben az esetben nem a klubkötelezettségeit helyezte előtérbe Milos – emiatt volt is pici mosolyszünet közte és Rossi között. Az vesse rá az első követ, aki a Premier League egyik legszimpatikusabb, nem mellesleg idén a nemzetközi kupaszereplés kiharcolásáért is küzdő csapatában nem szeretne betonbiztos helyet kiharcolni… Kerkez azóta még jobb formában van, három gólpasszt adott, mióta volt ez az ominózus csörte (abból kettőt a ManCity ellen), megrúgta első két gólját is az angol élvonalban, és a hírek szerint nagycsapatok is sorban állnak érte. (Hogy a Bournemouth-ból jelenleg megéri – e például a Manchester Unitedhez igazolni? A Manchester United mindig a Manchester United marad, akkor is, ha jelenleg 11 pont és 6 helyezés választja el a két csapatot – nem a United javára…) Kár lenne Kerkez Milosért, ne járjon úgy, mint Huszti Szabolcs, aki egy kapitányi affér miatt nem volt hajlandó felhúzni többet a nemzeti mezt; a következő 10-12 évben nagy szüksége lesz a magyar válogatottnak Milosra… Élmény nézni hétről hétre, hogy két magyar játékos is ennyire fontos láncszeme egy Premier League élcsapatnak!

7. BL döntő legjobb barátommal

13 éves korom óta vagyok Real Madrid szurkoló, idén lesz 25 éve, hogy a királyi csapattal szimpatizálok. Gyermekkorom óta legjobb barátom még régebb óta szurkol kedvenc csapatának, a Borussia Dortmundnak. Ezt azért tartom még szebb szerelemnek az enyémnél, mert a Dortmund szinte mindig a Bayern München árnyékában létezett, korántsem nyert annyi címet, mint a Real Madrid – de ha az ember igazán szerelmes, az sem számít, ha hangosan horkol szíve választottja, vagy ha felszed pár kilót. A szerelem attól még szerelem marad. Mondjuk a Dortmund a ’90-es évek második felében és a kétezres évek elején éppen szívdöglesztő volt a fiatal Lars Rickennel, Tomas Rosickyval, Jens Lehmannal, Jan Kollerrel, Cristoph Metzelderrel, meg a később a magyar válogatottnál Bernd Storck másodedzőjeként dolgozó Andreas Möllerrel, szóval nem csodálom, hogy akkor elcsavarta Marci barátom fejét. Azóta, ha egymással játszott a két csapat, általában megbeszéltük a meccset. Volt, hogy a Real 3-0-s előnyről majdnem elbukta a párharcot (2-0 a visszavágón), volt békés döntetlen, de olyan is volt, amikor Robert Lewandowski egymaga gurított négyet. Egy valami nem volt még: közös Bajnokok Ligája döntő. Egészen 2024 júniusáig. Az előző szezonban végre úgy alakult, hogy ez a két csapat játszotta egymással a Bajnokok Ligája fináléját. A Real döntőbe jutása nem volt sétagalopp; már a Willi Orbán vezette Leipzig ellen bőven kieshettek volna a 16 között, aztán a ManCity ellen egy végletekig kiélezett, 3-3 és 1-1 után tizenegyesekkel jutott tovább a Madrid, hogy aztán a Bayern München ellen csak rájuk jellemző, cserecsatár általi fordítással jussanak a döntőbe. A Dortmundnak ehhez képest kikövezett volt az útja, bár se az Atletico Madrid, se a PSG ellen nem ők számítottak esélyesnek, mégis mindkét gigászt eltakarították az útból.

A Bajnokok Ligája döntő éppen arra a hétvégére esett, amikor Teodor fiam születésnapját akartuk ünnepelni; legjobb barátom, Marci éppen a keresztapja Teónak, és ilyenkor mindig nálunk töltik családostul az egész hétvégét. Lehet-e ennél jobban összehangolni? A szülinapi buli vasárnap volt, a meccs szombaton, és még Marci bátyja, a szintén futballőrült John (két kislányával), és egy Real Madrid szurkoló jóbarátom, Ádám is eljöttek, így remek hangulatban élvezhettük a meccset. Amin a Dortmund egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet, sőt, a nagyobb helyzetei neki voltak. Csak, mint 2022-ben a Liverpool ellen, Thibaut Courtois megint szenzációsan védett. Egészen a hajráig nem született gól, aztán az a Dani Carvajal törte meg a jeget, akitől talán a legkevésbé várták – majd Vinicius Junior állította be a 2-0-s végeredményt. Nem ez volt minden idők legjobb BL döntője, kicsit sajnáltam Marcit, mert az ő csapatának sokkal kevesebb ilyenfajta sikerélmény jut, de főleg azért tettem fel a tavalyi év legnagyobb élményei közé, mert boldog vagyok, hogy együtt átélhettünk egy ilyen meccset. Voltunk már együtt a Puskás Stadionban 2021-ben Eb meccsen, voltunk Nürnbergben német másodosztályú bajnoki találkozón, élőben láttuk Zsóri Dániel Puskás díjas gólját a Fradi ellen a debreceni VIP szektorból – de kedvenc csapatunk egymás elleni BL döntője, még ha csak tv-n keresztül is, de más milyen élményt adott. És azóta Teó is mindig felismeri a Borussia címerét, mikor meglátja, és mondja: „Hajrá Dortmund!” És legalább annyira szomorú egy Dortmund vereségnél, mint amikor a Real Madrid kikap.

6. Végül csak a futball győzött az Európa-bajnokságon…

Egy végtelenül gyenge Európa-bajnokságon én kevés dolognak tudtam örülni, de a spanyolok győzelmének igen. Igazából ez volt az egyetlen igazságos forgatókönyv. A franciák úgy jutottak a legjobb 4 közé, hogy a hatodik meccsükön (!!!) szerezték az első akciógóljukat. Az angolok döntőt játszottak, a keret erőssége miatt ez a szereplés benne volt a pakliban, de az a futball, amit a torna után leköszönő Gareth Southgate játszatott a válogatottal, alsó hangon is két év börtönért kiált. Meccseiknél izgalmasabb volt nézni a fű növését és hallgatni a tücsök zenéjét is… Sok kritika éri a futballt, hogy egyre kevesebb a futballvirtuóz, már a született zsenikből is gépeket kreálnak, akik betartják a taktikai utasításokat, minden edzői utasítást óramű pontossággal végrehajtanak, de közben meg a játékosság és a szenvedély kivész a játékosokból. A középpályáról mára eltűntek a Zidane-ok, a támadószekcióban sincsenek már Ronaldinhók, Bergkampok, se Raúlok. Van helyettük Rodri, Calhanoglu és Declan Rice. Ők sem rosszak – de más a futball, mint 10-15 éve volt. És ezt ez az Európa-bajnokság tökéletesen alátámasztotta. Mondom ezt úgy, hogy hála Istennek a sors igazságot szolgáltatott, és az a válogatott nyerte meg, amelyik talán egyedüliként megérdemelte.

A spanyolok voltak talán az egyetlen olyan válogatott, ami minden meccsén jól futballozott. Már a csoportkörben is: az olaszok megúszták egy góllal, de ezen a meccsen is helyzetek sokaságát dolgozta ki a Vörös Fúria. A horvátok hármat, Georgia négyet kapott, a német, francia, angol hármas ellen pedig 2-1-re győztek. Olyan klasszisaik nem voltak, mint 2008 és 2012 között (Iker Casillas, Sergio Ramos, Carles Puyol, Andrés Iniesta, Xavi, David Silva, Cesc Fabregas, Fernando Torres, David Villa, micsoda névsor volt, könnybe lábad a szemem ettől a csapattól…), de azok közül érdekes mód senki nem nyert Aranylabdát, míg az idei csapatból Rodri megkapta a díjat. Mondjuk, ha még Lionel mindig az Öreg Kontinensen futballozik, a spanyol aranylabda talán továbbra is vágyálom lenne… Rodrin kívül Dani Olmo, Fabián Ruiz, Nico Williams és legfőképpen Lamine Yamal vitték el a pálmát, ők voltak a húzónevek. Ebből is látszik, hiányoznak az egyéniségek a mai futballból. Sok a szorgos iparos, de kevés az igazán nagy klasszis. A spanyolok győzelme megkérdőjelezhetetlen, de hogy lesz-e olyan legendás ez a csapat, mint a másfél évtizeddel ezelőtti? Erre is választ kapunk majd a közeljövőben.

5. Egy láncszem kiesett, és atomjaira omlott a Manchester City

A Manchester City zsinórban negyedik alkalommal lett Anglia bajnoka – Pep Guardiola 8 szezonjából immár hatodszor! Szinte tökéletes gépezetként működött a City, megbízható kapussal, gyors szélsővédőkkel, kiváló briliáns középpályásokkal, a világ talán legjobb középcsatárával… Talán jogosan is járt már ki egy Aranylabda valamelyik City játékosnak, bár én előzetesen szívesebben adtam volna Erling Haalandnak vagy Kevin de Bruynének. Rodri kapta, és vitathatatlan, hogy nem csak a City-ben nyújtott teljesítmény, de főleg az Eb győzelem nyomott sokat a latban a szavazóknál. Rodri inkább egy szürke eminenciás, voltak sokkal korszakosabb középpályásai a spanyol futballnak a közelmúltban, akik nem kaptak Aranylabdát – Rodri biztos, hogy nem jobb se Xavinál, se Iniestánál. Mindenesetre ő is olyan játékos, akinek a hiányát akkor vesszük észre, amikor nincs. Már pedig most már egy jó ideje nincs, és ezt már a vak is észrevette. A Manchester City-ben az Arsenal elleni csúcsrangadón szeptember 22-én keresztszalag-szakadást szenvedett, az elmúlt évek angol sikercsapata meg azóta szenved. Nem nehéz észrevenni az összefüggést – még ha furcsa is, hogy egyetlen játékos ekkora hatással lehet egy ilyen kaliberű klubra. Utána 4 bajnokiból hármat még megnyert a City, viszont mindet egyetlen góllal – szenvedett a csapat a tökutolsó és kilátástalan Southampton (1-0) és a gyengén védekező és rengeteg gólt kapó Wolverhampton (2-1) ellen is. Ám aztán jött a Tottenham elleni Ligakupa vereség és kiesés október 30-án, ami elindított egy lavinát: ezt a meccset is beleszámítva zsinórban öt vereség, összesen 7 meccs győzelem nélkül, legközelebb a Nottingham Forest ellen nyert az együttes, december 4-én.

 A legutóbbi 18 meccsből ötöt nyert a City (abból négy az utolsó 6 tétmeccsen jött össze), miközben Kerkez Milos két gólpasszával kikaptak Bournemouth-ban, Ruben Amorim előbb a Sportinggal verte el a BL-ben (1-4), majd már a Uniteddal is megtréfálta a városi rangadón (1-2), a Tottenham saját közönsége előtt alázta meg (0-4), elveszítette a Liverpool elleni csúcsmeccset is, Haaland még büntetőt is rontott az Everton ellen, s kikapott Torinóban, a Juventus vendégeként is, a BL-ben. Konkrétan sorsdöntő meccset játszottak a héten a szintén harmatos PSG ellen, hogy életben maradjanak a továbbjutási esélyeik. Roncsderbi volt a javából, amit kétgólos előnyről is képesek voltak elveszíteni... Jelenleg az 5-6. hely között ingázik a City a Premier League-ben, miközben a Liverpool egy meccs hátrányban is 12 pontot ver rájuk. Láttunk már nagy feltámadásokat a futball történelmében, de talán azt nem kiabálom el, hogy a bajnoki cím esélye elszállt. Ám a dobogóért is teperniük kell majd: a Nottingham Forest ugyan erőn felül teljesít, és szerintem egyszer kipukkad majd az a lufi, amit még Robin Hood vitt el személyesen a városba, de az Arsenal, a Chelsea és a Newcastle sem tűnik annyira könnyű prédának. Guardiola közvetlenül a mély hullámvölgy előtt hosszabbított szerződést a klubbal – talán korai volt… A fején éktelenkedő karmolás nyomok nem a feleségétől származnak (pedig ez jó alibi lehetett volna…), akivel ráadásul 30 év után a házassága is menthetetlenül megromlott. Hogy jobban folytatódik majd a 2025-ös év, ahogyan a tavalyi befejeződött? Guardiolához hasonlóan ez is elválik majd…

Nem néz ki jól ez az eredménysor...

4. Kilenc év után élvonalban a Szpari, és még a stadionja is felépült!

Nyíregyházán szeretik a focit. Megérdemelt egy új, modernebb stadiont Szabolcs vármegye fővárosa. Persze, nem az alsóbb osztályba. 2015-ben, amikor licenc hiányában, váratlanul és teljesen érthetetlen módon, csak, hogy a 16 csapatos első osztályt négy együttessel lefaraghassák, kizárták a Szparit az élvonalból, és a harmadosztályba száműzték, sejtettük, hogy nem lesz fáklyásmenet a következő pár év. Mondjuk arra nem számítottam, hogy ennyire nehezen megy majd a visszakapaszkodás. A 2014/15-ös szezont, azaz, aminek a végén megtörtént a kizárás, a 12. helyen zárta a Szpari, az utolsó Lombard FC Pápára 11, a Dunaújvárosra 8 pontot vertek, de egyébként megelőzték a Haladást és a Honvédot is. Ebben az évben a Fehérvár lett a bajnok, Nemanja Nikolics a gólkirály, a Ferencváros az ezüstérmes, kispadján meg Thomas Doll ült. Nem ma volt. A másodosztályba rögtön visszajutott a Nyíregyháza, ott azonban általában középcsapatként vegetált. Egészen két évvel ezelőttig, amikor majdnem kiesett a másodosztályból: a Veszprém ellen osztályozón jött össze a bentmaradás. Sorrendben volt 12., 5., 10., 8., 7., 10. és 18. a csapat. Nem valami ütős eredménysor. És ezután ült le Tímár Krisztián a csapat kispadjára. Az egykor a válogatottban is pályára lépő védő jött, látott és győzött: a Nyíregyháza tönkreverte a másodosztályt, és meggyőző fölénnyel, 10 pont előnnyel, mindössze 3 vereséggel jutott fel 2024 tavaszán az élvonalba. Pedig nem könnyítette meg a helyzetüket, hogy hazai pályán is albérletbe kényszerültek. Voltak ők házigazdák Sényőn, meg Balmazújvárosban is. Sőt, az idei szezont sem otthon kezdhették, ideiglenes otthonuk Mezőkövesd volt – késett a stadion átadása.

Miután a szintén zenész, azaz újonc Győrt megverték a nyitómeccsen 2-1-re, három pont nélküli 90 perc következett, míg következett a Fehérvár elleni stadionavató, és 3-3-as döntetlen! A nyíregyházi stadion rendre megtelt ősszel, a csapat stílusos focit játszik, és hazai pályán bárkire veszélyes: presztizsrangadót nyertek a Debrecen ellen, de legyőzték otthon a dobogóra pályázó MTK-t és Paksot is. Az idegenbeli szereplésükön kéne csiszolni és kevesebb kapitális védelmi hibát összehozni meccsenként – a jelenlegi pozícióval (8. hely) nincs semmi baj, ezzel év végén is kiegyeznénk, de mindenképp kell majd néhány bravúr eredmény tavasszal is! Én az utolsó őszi meccsen, a Fradi ellen tudtam a helyszínen szurkolni. Bevallom, a vendégszektorban ültem, de nagyon szurkoltam a hazai pontszerzésért. Nem sokon múlott egyébként, a Fradi mindkétszer megszenvedett a Nyíregyháza ellen – az első alkalommal, a Groupamában ki is fütyülte őket saját táboruk, Nyíregyházára meg a PAOK elleni 0-5-ből érkeztek, és motiválatlanul, kedvetlenül futballoztak. A Szparinak immár első osztályú a stadionja, csak remélni merem, hogy tavaszi teljesítményével kivívja, hogy jövőre is az legyen a futballcsapat is!

3. A majdnem veretlen Leverkusen tündérmeséje

Konkrétan utolsó előtti helyen állt a Bundesligában a Bayer Leverkusen, nyolc forduló után mindössze egyetlen győzelemmel és öt ponttal, amikor leült a kispadra Xabi Alonso 2022 október 5-én, hogy aztán másfél évvel később a klub történelmének első aranyérmét ünnepelhesse! Kétségkívül az év egyik legnagyobb sztorija volt, amit a Bayer Leverkusen elért! És csak azért nem lett hibátlan az egész 2023/24-es szezon, mert az Európa-Liga döntőben az Atalanta elporolta őket – de ezt a meccset leszámítva egyetlenegy vereséget nem szenvedtek el. Nem elég, hogy 11 év után elvették a Bayern Münchentől a Salátástálat, de olyat csináltak, ami még a bajoroknak sem sikerült soha: veretlenül lett Bundesliga első a Leverkusen! Emellett a Német Kupát is megnyerték – a finálé előtti európai kupadöntőben, a szezon 52. meccsén (!!!) szenvedtek először és utoljára vereséget. Ha mindhárom sorozatot figyelembe vesszük, +102-es gólkülönbséggel zártak! Meccseik több, mint 81%-át megnyerték! Elképesztő űrszezon volt, általában űrfocival, és néha piszok nagy mázlival. Rengeteg olyan meccs volt, különösen az Európa Ligában, ahol elszállhatott volna ez a veretlenség, de mindig volt valaki, aki átlendítette a csapatot a holtponton.

Lukas Hradecky képességeivel tisztában voltunk, de világklasszis kapusnak nem tartotta senki – élete legjobb szezonját kellett produkálnia ahhoz, hogy a Leverkusen végig stabilan az élen legyen. A két szélsőhátvéd, Jeremie Frimpong és Alex Grimaldo teljesítményére nem igen vannak jelzők: előbbi a bajnokságban 9 góllal, 7 gólpasszal, utóbbi 10 góllal és 13 gólpasszal zárt – még egyszer mondom, ők nem csatárok… Florian Wirtz a 11 gólja mellé 11 asszisztot tett a közösbe. Victor Boniface elég sokat volt sérült, de 14 gólja és 8 gólpassza így is volt. Patrick Schick a bajnokságban 7 gólt lőtt, de nála talán fontosabb volt az az 5 találat, amit az Európa Ligában szerzett. Nagyon fontos láncszem volt a középpályán Granit Xhaka, akinek néha azért a lába is elsült… Szóval bámulatos egy csapat volt ez. 17 pontos előnnyel a Bayern München sem gyakran szokott Bundesligát nyerni, a Leverkusennek most sikerült – és az utolsó fordulóban ráadásul a Stuttgart is beelőzte a rekordbajnokot, akik így csak bronzérmesek lettek. Tovább tart a Harry Kane átok… Ha hamarabb nem is, a februári Bayern elleni 3-0-s győzelem után már elhihették Leverkusenben, hogy ebből bajnoki cím lesz. És jelenleg, a 2024/25-ös szezonban, túl a féltávon sem kell lemondaniuk a címvédésről, bár egyelőre a Bayern elég magabiztos, de csak 4 pont a hátránya a „gyógyszergyáriaknak”. Ami igazán üdítő, hogy nem szedték szét rögtön ezt az együttest: az edző és a kulcsjátékosok is együtt maradtak. Nem lesz ez sokáig így, de bármerre is sodorja később az élet Xabi Alonsót, Wirtzet, Frimpongot, vagy Jonathan Tah-t, ezt a sikersztorit együtt írták Leverkusenben! És ezt nem veszi el tőlük senki!

Kerkez Milos, Dárdai Bence, Willi Orbán, Szoboszlai Dominik, Schäfer András: masszív angol és német légióskontingensünk van. Reméljük, idén a legifjabb Dárdai fiúból is magyar válogatott lesz! :)

2. Klopp távozott, Slot érkezett, a Pool meg szárnyal

Sokáig nagyon jól futott a szekere a Liverpoolnak az előző szezonban, aztán, miután Jürgen Klopp nem kis megdöbbenést kiváltó bejelentése megtörtént, miszerint a szezon végén távozik a klubtól, megtört valami. A Tottenham szurkolókon kívül (akiknek évszázadokat kell várni egy-egy trófeára, ezért minden csecsebecsének, szélfújta díjnak örülnek…) senkit nem érdeklő Ligakupát megnyerték ugyan, így Szoboszlai Dominiknak megvan az első kupagyőzelme Angliában, mindenesetre a bajnokságban és az Európa Ligában is lecsúsztak a győzelemről. Jürgen Klopp így is a klub történetének egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású edzőjeként távozott, akit nagyon nehéz lesz pótolni… Gondoltuk mi. A német edzőfejedelemnek volt egy nagyon szép gesztusa a búcsúztatása során: el kezdte utódjának, Arne Slotnak a nevét az ő nevére írt dalban énekelni, skandálni. Csak hogy a Liverpool szurkolóknak ne fájjon annyira a búcsú – és hogy a hollandnak is könnyebb legyen kicsit az antré. Nos, akkor még ezt nem tudhattuk, de Slotnak nem volt szüksége erre az ingyen promócióra. Mert bár Jürgen Kloppból csak egy van, őt minden Pool szurkoló örökre a szívébe zárta (vele 30 év után végre bajnokságot nyert a csapat, és 3 BL döntőt is játszhatott!), Arne Slot valami olyat produkált, amihez nem nagyon szoktak hozzá még Angliában sem. 19 bajnoki mérkőzés után mindössze egyetlen vereség attól a Nottingham Foresttől, aki szépen, csendben a Pool fő üldözője lett, karöltve az Arsenallal – egy meccs hátrányban is hat pont az előnye a Mersey partiaknak. Miközben a BL alapszakaszában eddig mind a 7 meccsüket megnyerték, és gyakorlatilag továbbjutottak. Ezek mellett értelemszerű, hogy állnak még az FA és a Ligakupában is – a Tottenham elleni első meccset ugyan elveszítették, de semmi sincs veszve. Apropó, Tottenham! Karácsony előtt hatot rúgott a Pool a Spurs otthonában, Szoboszlai talán legjobb angliai meccsét hozta: gól, gólpassz, de nagyjából mindegyik találatban közreműködött. Jó volt látni ezt az önfeledt játékot! Slot taktikai elképzelésében Dominik sokkal közelebb játszik a kapuhoz, irányító és támadó feladatokkal, és a szezon elejéhez képest megérkeztek a gólok és a gólpasszok is – miközben a védekezésben és a letámadásban is emberfeletti az a teljesítmény, amit letesz az asztalra. Minden magyar büszke lehetne rá – ha nem lenne a magyar egy irigy és rosszindulatú nép… (Tisztelet a kivételnek!) A Liverpoolnak minden esélye megvan arra, hogy 3 (akár 4) trófeával is zárja a szezont.

A Szentlélek két hét késéssel szállt le galamb képében a Liverpoolra, mindenesetre ez jelzésértékű: ebből bizony bajnoki cím lesz... :)

A kérdés, hogy lesz-e valamikor komolyabb hullámvölgye a csapatnak? Mert eddig mindössze néhány döntetlen csúszott csak be – de közben botladozik az Arsenal és a Chelsea is, a Manchester City-ről meg ne is beszéljünk… Illetve, hogy dűlőre jutnak – e végre azzal a három kulcsjátékossal, akinek a nyáron lejár a szerződése? Virgil Van Dijk, Mohamed Szalah és Trent-Alexander Arnold szerződése is kifut az idény végén, és egyelőre még egyikük jövője sem tisztázott. Van Dijk ügye a legtisztább, ő maradni szeretne, és valószínűleg a klub feltételeit is elfogadja. Bár, ha ez valóban ilyen egyszerű, nem tudom, még mire várnak. Alexander Arnoldot nagyon csábítja a Real Madrid, és az angol most van abban a korban, amikor még álmai klubjába igazolhat – ha az ő álma nem az, hogy klublegendává váljon Liverpoolban. Szalah élete formájában futballozik, nagy kár lenne őt elengedni – de az is érthető, a 32 éves egyiptomi elé miért nem akarnak letenni egy 3 éves szerződést. Ez a teljesítmény bármikor beeshet. Látjuk, milyen jó most Szalah. És mi lesz, ha másfél év múlva már járni sem fog tudni? Akkor a nyakukon marad? Mondjuk a szaúdiaknak akkor, félroncs állapotban is jó lesz majd. De még nem tartunk ott. Szóval ez befolyásolhatja még ezt a szezont. Bár ez még a jövő zenéje, bízom abban, hogy Szoboszlai Dominik 4 hónap múlva már angol bajnoknak mondhatja magát – és nem játékkonzolon…

1. Amikor egy fradista örül egy újpesti góljának…

Szerintem sok futballszurkoló egyetért velem abban, hogy annak ellenére élte meg hatalmas katarzisként Csoboth Kevin 100. percben szerzett győztes gólját Skócia ellen a nyári Eb-n, hogy napokkal később kiderült, ez csak a szép halálhoz volt elég. Sokat vártunk a tavalyi Eb szerepléstől, és a túlzott elvárások miatt talán kevesebbet kaptunk. A Svájc elleni nyitómeccsünk katasztrofálisan kezdődött, de csak egy félidő volt vállalhatatlan a tornán – azt a gyatra kezdést azon a meccsen már nem sikerült javítani, 3-1-re kikaptunk, pedig halvány esély volt a pontszerzésre is. Taktikailag is elveszítette azt a csatát Marco Rossi, két nagyon rossz meccse volt tavaly a misternek, ez volt az egyik, a másik a németek elleni. Na, nem az Eb-n játszott, hanem ősszel a Nemzetek Ligájában: az a pofon tényleg fájt. Na de vissza a kontinensviadalra… A németek ellen is pontszerzési reményekkel indítottunk, a hurráoptimizmust a legutóbbi 3 németek elleni meccsünk táplálta. A 2021-es Eb-n 2-2, utána a Nemzetek Ligája sorozatban 4 pont ellenük. A legutóbbi 3 meccsünkön veretlenek maradtunk velük szemben. Aztán bilibe lógott a kezünk. Bár Musiala góljánál felmerült a szabálytalanság, Willi Orbán túl könnyen adta meg magát Gündogannal szemben… A tisztes helytállás után 0-2.

Skócia ellen mindkét csapatnak kellett a 3 pont, de mivel mindkét csapat jobban félt a vereségtől, mint amennyire hajtotta a győzelem vágya, ezért kifejezetten gyenge volt a meccs. Mégis emlékezetes marad. Először is, Varga Barnabás horrorisztikus fejsérülése miatt. Elterült a földön a kapussal való ütközés után, az eszméletét is elveszítette. Ijesztő látvány volt. Az utolsó 20 percben érte is küzdött a csapat. De csak az utolsó percekben volt érdemi foci. A 10 perces hosszabbításban Szoboszlai Dominiknak ziccere volt, Csoboth Kevin pedig a kapufát találta el. Elpuskáztuk az utolsó esélyt? Talán sokan így gondolták. Egy skót szögletből jött a magyar kontra a 90+10. percben, Ádám Martin blokkolt, Szoboszlai labdáját Csoboth játszotta ki üres területre, Sallai Roland felé, aki az alapvonal felé robogott, majd visszagurította, Szoboszlainak nem volt jó, de a második hullámban érkezett Csoboth Kevin… És az eksztázis! Bevallom, én még nem mertem örülni, mert féltem, hogy Sallai lesen kapta a labdát, de a VAR kicentizte, a gól szabályos volt! Magyarország a 2016-os osztrák-verés után nyert újra Eb meccset! Aztán meg indult a jól ismert számolgatás… Másnap a horvát – olaszon számunkra kedvező eredmény, döntetlen született. Már csak az angolok és a portugálok sikerében kellett bíznunk. De egyikük sem tette meg Magyarországnak azt a szívességet, hogy nyerjen. Az angolok a szlovénok ellen ikszeltek, a portugálok Georgiától kikaptak. Csalódást keltő, de az túlzás, hogy miattuk estünk ki. Ha a svájciak ellen szerzünk egy pontot, most nem beszélnénk a pofátlan portugálokról és az antipatikus angolokról… Egy álommal talán sokan szegényebbek lettek, de ez a meccs, és főleg annak végkifejlete, azt hiszem, minden futballszurkoló számára sokáig emlékezetes marad!

Te hogy emlékszel vissza a 2024-es futballévre?

Mit várok és remélek 2025-től? A Real Madridtól és a Liverpooltól bajnoki címet, Kerkez Milostól egy topklubos szerződést, minimum 20 Juve döntetlent a Serie A szezon végére (jelenleg 13-nál tartanak...) és egy meglepetés-csapat Bajnokok Ligája győzelmét! (Mondjuk, ha az Arsenal nyerne, az elég nagy meglepetés lenne, nem?)

Kegyelmekben gazdag, egészségben eltöltött, szeretetben megélt, boldog újévet kívánok Mindenkinek!!!

„Mi minden körülmények között az operában voltunk operálni” – hangzik el ez a legendás mondat a Hyppolit, a lakáj című klasszi(ku)s magyar vígjátékban. Képzeletben mi is ott voltunk, az operában, de nem orvosi beavatkozás céljából: az Operaházban ünnep volt január 13-án, Veronika napján. A Sport, egészen pontosan a Magyar Sport ünnepe.

Az este díjazottjai

Egy évvel ezelőtt én is ambivalens érzésekkel néztem az M4Sport – Az év Sportolója Gálát, mert miközben nagy futballszurkoló vagyok, és tudom, hogy a legnépszerűbb sportág hazánkban is a labdarúgás, kicsit túlzásnak éreztem, hogy a legjobb férfi sportoló Szoboszlai Dominik, míg a legjobb edző Marco Rossi lett, csak azért, mert előbbi a világ egyik legnagyobb klubjához igazolt magyar ésszel nehezen értelmezhető összegért, míg utóbbi veretlen selejtezősorozaton keresztül juttatta ki a labdarúgó válogatottat az Eb-re. Miközben a férfi vízilabda válogatott például nyert egy világbajnokságot is 2023-ban.

Az idei gálával kapcsolatban az biztosnak tűnt, hogy a labdarúgó erődemonstráció nem fog bekövetkezni. És nem csak azért, mert a nyári Eb nem úgy sikerült, ahogyan mi azt elképzeltük, hanem mert tavaly olimpiát is rendeztek, és hát a magyar sport számára az ötkarikás játékok kiválóan sikerültek. Egyszerűen tarolniuk kellett az olimpikonoknak! Azért a foci Eb így is megkerülhetetlen része volt az estének: Csoboth Kevin skótok ellen lőtt 100. perces gólja természetesen ott volt az év sportpillanatai jelöltjeinek 10 fős listáján, sőt, az sem volt meglepő, hogy a top3-ba is bekerült. Ha igazán őszinte akarok lenni, én biztos voltam abban, hogy meg is fogja nyerni a kategóriát, különösen azután, hogy kiderült, egy csehszlovák Európa-bajnok labdarúgó, Antonín Panenka adja át a díjat. Bár utóbb kiderült, továbbjutást nem ért az a gól és az a győzelem, szerintem évek múlva is fog mindenki emlékezni arra, hol élte meg azt a katarzist. Az év sportpillanata meg valami olyan legyen, ami valóban megmarad az emberek emlékezetében. Meg egyébként is: milyen gyakran fordul elő, hogy egy Fradi szurkoló tapsol egy újpesti góljának? Na ugye… :)

Egyébként volt olyan díj, amit nem annak a sportágnak a képviselői kaptak, mint amit a díj átadója képviselt. Például én bedőltem a látszatnak, hogy a hagyományos csapatsportágak kategóriában egy háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Biros Péter és a szintén háromszoros ötkarikás győztes, a világ egykori legjobbjának, Benedek Tibornak az özvegye, Epres Panni adták át a trófeát. A három jelölt között volt is egy vízilabdacsapat, a Ferencváros tavaly mindent is megnyert (BL-t, bajnokságot, kupát, 38 meccséből 37-et behúzott…), adta volna magát a győzelmük. Ezek után számomra mindenképp meglepetés volt, hogy a díjat a női kézilabda válogatott kapta, bár szerintem megérdemelték (a Magyar Vízilabda Szövetség erről mást gondol…) Már az olimpiai 6. helyezés sem volt éppen megvetendő teljesítmény (emlékezzünk, milyen kevésen múlt az elődöntő…), de a decemberi, részben hazai rendezésű Európa-bajnokság minden magyar szívet megdobogtatott. Bronzérmes lett nagy tornán 12 év után a válogatott! Emlékszem, 20-25 éve „bele voltam zúgva” a kézis lányokba, Ferling Bernadettbe, Pigniczki Krisztinába, Pálinger Katalinba, Tóth Tímeába, szegény Kulcsár Anitába, aki idén 20 éve hunyt el, tragikus körülmények között, autóbalesetben (január 19-én lesz ez a borzasztó évforduló…). És most ezek a remeklő lányok kicsit a kamaszkori lelkesedésemet hozták vissza: Szemerey Zsófi, aki harmadik számú kapusként kezdte a tornát, aztán ő védett messze a legtöbbet, és a legjobb hatékonysággal. A szemtelenül fiatal Lukács Petra, a kiváló szélső, Győri-Lukács Viktória, na meg persze Klujber Katrin, aki Eb gólkirály lett, és a torna álomcsapatába is bekerült. Ő belőle lehet egy Radulovics Bojana és Görbicz Anita szintű klasszis! És akkor ott van az év edzője kategóriába jelölt Golovin Vladimir, aki el is vitte a trófeát, szerintem ő is megérdemelte. (Bár a sok fotelhuszár természetesen vitatja ezt is, nekik ez a dolguk, ezért fizetik őket, az elégedetlenségükért. Bár lehet, ők a „fizetéssel” is elégedetlenek, muhaha.) Nagyon érzelmes pillanata volt ez az estének, számomra a legérzelmesebb, meg is könnyeztem: a többi edzőt emelte ki rövid beszédében, és gratulált nekik, nem magát méltatta. Példamutatásból és alázatból jeles! (Egyébként a BL győztes győri kézisek lettek a harmadikok, a 4. helyre meg csak befutott az elmúlt években többször is kategória győztes futball válogatott…)

És ha már érzelmes pillanatok… Ugorjunk a gála végére. Az utolsó díjat Bölöni László vehette át Sulyoki Tamás köztársasági elnöktől, a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) Életműdíját. És hát a székelyföldi BEK győztes labdarúgó, majd edzőlegenda, a 102-szeres román válogatott, majd már edzőként a pályán többek között Cristiano Ronaldót is elindító Bölöni sem bírta ki könnyek nélkül. „Saját pályafutásomra visszatekintve úgy érzem, egy időben tudtam becsületes magyar ember lenni és korrekt román állampolgár. A magyar színeket sohasem képviselhettem, de azért valamit talán tettem értük. Azt, amit génjeimmel, neveltetéssel sikerült elérnem. Hogy az o betű felett ott maradjon a két pont.” Megható szavak ezek, és igazából valóban furcsa, hogy ő nem volt soha magyar szövetségi kapitány, pedig a tudása és karaktere alighanem meg lett volna ahhoz, hogy a nemzeti együttest irányítsa.

Az év női sportolói között is ott volt a top3-ban Klujber Katrin, de várható volt, hogy ehhez a díjhoz olimpiai bajnoki cím kell. Gulyás Michelle a zárónapon lett öttusában olimpiai bajnok, egy nagyon emlékezetes verseny végén. Nem hinném, hogy megkérdőjelezhető győzelmének jogossága – bár a tékvandós Márton Viviana is megkaphatta volna ezt az elismerést. Remélem, csalódottságában nem rúgott le 3 méter magasból pörgő rúgással egy cserépvázát. A viccet félretéve: nem gondoltam, hogy én valaha tékvandót fogok nézni, és bár nem tervezem beíratni Teodort tékvandóra (bár stresszkezelésnek nem lenne rossz terápia, inkább, mint hogy a húgait nyüstölje…), ha nem is lett az év sportolónője Márton Viviana, egy dolgot legalább elért: paprika spray-re nem kell költenie, mert nincs az az ostoba, idióta ember, aki az olimpián nyújtott tökéletes versenyzése után egy sötét sikátorban is bele merne kötni…

És ha már belekötés… Abba is sokan belekötöttek, hogy Szoboszlai Dominik hogy került be egyáltalán a top10-es listára a férfi sportoló kategóriában – címvédőként ez nem jár alanyi jogon, és hát a válogatottnak, és neki is volt egyénileg már jobb éve… (Mint utóbb kiderült, negyedik lett…) Mindenesetre a top3-on aligha vitatkozott bárki: három úszó (k)úszott fel a dobogóra, ilyet még nem látott a világ, de Magyarország biztosan nem! Még mondja valaki, hogy nem vagyunk úszó nemzet! Mondjuk, a boldogságban is többet lehetne, de ez egy másik cikk témája kéne, hogy legyen… Kós Hubert szerezte az olimpián az első magyar aranyérmet, igazán emlékezetes úszással – a díjátadón meg jó volt hallgatni a szavait, merthogy ő kapta a trófeát. Milák Kristóf ott sem volt a gálán (ezen már meg sem lepődtünk), Rasovszky Kristóf 10 km-es nyílt vízi úszása pedig továbbra is kalapemelést érdemel. Már azért is, hogy beleugrott abba a mocskos Szajnába, aztán, hogy végig is úszta a távot, sőt, meg is nyerte… Azért, akik átadták ezt a díjat, sem voltak akárkik: a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka éppen néhány napja jelentette be visszavonulását, míg az ausztrál Ian Thorpe minden idők egyik legnagyobb úszófenoménja. Remélem, legalább kapott egy finom vacsorát, ha már túl sok s(z)ót nem evett meg a gálán, muhaha… Katinkának olvastam az inspiráló önéletrajzi könyveit, hálásak lehetünk azokért az élményekért, amiket adott nekünk fenomenális sportteljesítményei által!

Párbajtőrt nagyjából annyit néztem eddig, mint tékvandót, de örülök, hogy második olimpiai aranyérmünk szállítója, a férfi párbajtőr-válogatott vitte haza az egyéni sportágak csapatversenyének trófeáját – és a jó hír (mármint kinek…), hogy 3 és fél év múlva újra olimpia, amikor már lehet, magamtól le fogok ülni, és megnézek egy tékvandó vagy egy párbajtőr meccset. Utólag bánom, hogy a paralimpiát nem figyeltem, állítólag csodálatos versenyzéseink voltak. És jó, hogy ezen a gálán őket is kiemelik. A fogyatékkal élő sportolók is megérdemlik a nekik járó tiszteletet és elismerést, mi nem is látjuk azt, nekik milyen áldozatot kell hozniuk azért, hogy álmaik megvalósuljanak. „Plakátokon masíroznak az igazi hősök, Vagy elképzelt lovakon vágtatnak az ismerősök, Nekem Te vagy a hősöm, kire fel kell, hogy nézzek, Milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed…” – énekli a Vad fruttik. Még csak plakát sem kell, anélkül is fel kell, hogy nézzünk rájuk: ők az igazi Hősök. Mindannyian Bajnokok.

Nekem, akinek a Csupasz pisztoly a kedvenc filmjeim közé tartozik, egy ilyen gálán nehéz nem arra gondolni, mint amikor Frank Drebin hadnagy (az utánozhatatlan Leslie Nielsen…) a borítékokat bontogatja az Oscar gálán, hogy kiderüljön, melyikben van a bomba.  Egyszer szívesen részt vennék egy ilyen gálán – az sem baj, ha nem adnak a kezembe bombát rejtő borítékot… Végül idén az Operaházban robbant a bomba: a sport legendái után a hazai zenei élet legendáit, Charlie-t, Korda Györgyöt és Fenyő Miklóst hallhattuk egyszerre énekelni. Megöregedtünk, megöregedtek, és bár általában az ilyen esték róluk szólnak, de a show-t ezúttal nem lopták el. Mert a pálmát ezen az estén nem vihette el más, mint a magyar sport. Nem történt (s)portalanítás az Operaházban – mert a magyar sport fiatalos, élete teljében van és virágzik!

Köszönöm, hogy felidézhettük a tavalyi év katartikus sportteljesítményeit egy ilyen színvonalas gála keretében! Gratulálok a díjazottaknak, a jelölteknek – és minden jóérzésű magyar sportszerető embernek! Isten áldd meg a magyart és a magyar sportolóinkat idén is! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!!!

Ha valaki szívesen elolvassa az olimpiával foglalkozó írásaimat, szeretettel ajánlom!

Gondolatok a Himnuszról, a balsorsról és az olimpiáról

Botrányoktól sem mentes olimpia volt, de még néztük volna - Párizs megér egy mesét

Nem kell megijedni. Nem az Újszövetséget írtam át, nem Jézus születésének körülményeiről találtam valami különlegeset. Se nem csaptam fel Benedek Eleknek, és kezdtem el mesegyűjtésbe. A cím mi reánk, a rozsályi Obbágy Family-re vonatkozik. Az első karácsony – ami tudjuk, hogy már nem az első volt. Tulajdonképpen négy gyerekkel is már a negyedik volt, ami leírva is durvának tűnik. Bizonyos tekintetben ugyanakkor mégis az első volt. Az első volt anyós/nagymama nélkül, csak magunkra utalva. Az első volt betegségektől nem csak mentesen, de azoktól nem is rettegve. Az első volt, amin a lányaink már sok mindent megértettek a karácsonyból – csodálták a fényeket, kíváncsian nézték a betlehemeket, falták a szaloncukrot, és rengeteget kántáltunk. Az első volt, és emiatt különös boldogságot érzek, hogy Szenteste is ott lehettek mindannyian a templomban. Mi az, hogy ott lehettek! Flóra ministráns ruhában volt spontán angyalka, Janka pedig bárány (vagy inkább báránybőrbe bújt farkas, muhaha…) a pásztorjátékban. Csodás karácsonyunk volt. Az elsőt az ember mindenben nehezen felejti el. Nekünk sok tekintetben a negyedik volt olyan, mintha első lenne.

De mielőtt belemennék a „más mesékbe”, a legutóbbi ilyen jellegű írásomhoz hasonlóan ezúttal is szeretném a SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNNYEL kezdeni, a félreértések elkerülése végett. „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék. Nem az a megbízható, aki magát ajánlja, hanem, akit az Úr ajánl.” (2 Kor 10,17-18) Hálával a szívemben és a dicsekvés, magamutogatás szándéka nélkül, de büszkén és boldogan fogalmaztam meg ezt az írást is, egy percig el nem felejtve, hogy minden kegyelem az ember életében, és semmi nem a mi érdemünk. Többen azt javasolták, írjunk naplót a gyerekekről, évek múlva milyen jó lesz visszaolvasni, hogyan fejlődtek a mi pici Csodáink. Én ezt azért teszem meg nyilvánosan, mert tudom, ismeretlenül is mennyien imádkoztak értünk, fogták a kezünket a nehéz pillanatokban, és támogattak bennünket, és én azzal szeretném mindezt meghálálni, hogy leírom, és aztán kibontom: minden ima jó helyre ment! :) Fogadják szeretettel, örüljenek velünk együtt, és kérem, továbbra se hagyják abba az értünk mondott imákat! Köszönjük az eddigieket is! Istené a dicsőség!
Ha valaki szívesen elolvassa vagy belenéz a korábbi írásokba…

Áldás, és nem kereszt, avagy hármas ikreink születtek!

Hármas ikreink kétévesek lettek!!!

Másfél évvel ezelőtt egy határátlépős élménnyel fejeztem be, s most sem megyünk messze a határtól, és nem csak azért, mert hála a Jóistennek január elsejétől Románia schengeni csatlakozásával megszűnt a határellenőrzés (innentől határ a csillagos ég… :)), hanem azért is, mert továbbra is megunhatatlan látni azokat a megdöbbent arcokat, amikor a személyi igazolványokat nézik a magyar és a román rendőrök. Lerí, hogy ők sem látnak minden nap ilyet. De kedvesen gratulálnak, mosolyognak, keresik a lányok tekintetét, és hála Istennek ilyenkor eszükbe sem jut felnyitni a csomagtartót, hogy megnézzék, mit is „csempészünk” át a határon… (Nem, a lányokat nem alibinek, s elterelő hadműveletként használjuk…) Mivel Szatmárnémeti önmagában nagyobb, mint Csenger és Fehérgyarmat, sokkal nagyobb bevásárlóközpontok is találhatók ott, néha átjárunk nagybevásárlást tartani – a három grácia ezekben az üzletekben is kuriózumnak számít. Kuriózumban Zajtának is volt része nyár közepén: július 13-án végre egy régóta várt találkozás is összejött. Tudtuk, hogy a zajtai kocsmárosnak, Raduka Pistinek hármas iker lányai vannak, de eddig nem találkoztunk velük – ám a Visszatérés Napjának ünnepén ez megváltozott. Jó volt találkozni, beszélgetni, megismerkedni a Lányokkal (Patríciával, Vandával és Alexandrával), és kicsit beleborzongani abba: bizony, a mi lányaink is lesznek majd egyszer huszonéves egyetemisták…

Na de addig is… Kis gyerek, kis gond… Hogy a nagy gyerek, nagy gond – e, egyszer majd kiderül – de addig is, remélem, mindenki derül, mert az élet csodaszép, minden nehézségével és megpróbáltatásával együtt. Az Isten senkit nem kímél a keresztektől, de ad erőt is azok elviseléséhez. A lányok születése pillanatától kezdve, minden bennünket (pontosabban őket…) érintő kihívás ellenére érezzük a Jóisten kegyelmét. Ahogy egykoron váci és budapesti spirituálisom, barátom, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye főpásztora, Palánki Ferenc püspök atya fogalmazott: „Tenyerén hordoz bennünket az Isten. Csak néha összecsapja a tenyereit…” Nem állhatunk máshogy az élethez, csak pozitívan és optimistán. Hittel és reménnyel. Különben nagyon nehéz lenne. Nehezebb, mint amilyen valójában. Panaszkodni nagyon könnyű. Talán a legkönnyebb ezen a világon. Önsajnálkozni, elégedetlenkedni, panaszkodni mindenki tud. Hinni, bízni, küzdeni, remélni, már nehezebb. Hosszú távon mégis ez az üdvözítőbb.

Ja, igen, ott tartottam, hogy kisgyerek, kis gond… Minden kornak megvan a maga szépsége és a nehézsége. Valami viszont változatlan: az aggódásfaktor. Most még leginkább a betegségek, meg az elkerülhetetlen balesetek miatt aggódunk. Betegség és baleset, persze, később is lehet, de akkor már amiatt őszül a szülő, hogy miért egy agyontetovált, orrpiercinges ürgével jön haza a lányom, meg, hogy melyik egyetemre adjuk majd őket… És, hogy ne egy évben akarjanak majd férjhez menni… :) Az ember életében sok változás következhet be, rengeteg komplikációval, nem várt eseménnyel, de amikor az ember szülővé válik, és gyermekei lesznek, minden komplikáció és nem várt esemény háttérbe szorul, mert csak a családjának akar élni. Ez lenne a normális, az ideális – kár, hogy a világ, amiben élünk, az egyre kevésbé normális, és az ideálistól is olyan messze áll, mint az, hogy a magyar fociválogatott kopasz szövetségi kapitánya, Marco Rossi új szerződést kap – egy samponreklámra…

És ha már behoztam a labdarúgást, végülis miért ne tettem volna… :) Aki ismer engem, tudja, mennyire szeretem a focit. Játszani is, nézni is, írni és beszélni róla meg különösen. Három olyan élményem is van az elmúlt bő egy évből gyermekeimmel kapcsolatban, ami át kellett, hogy értékelje picit a futball iránti áhítatomat, szenvedélyemet. Az első ilyen eseményhez kicsit vissza kell ugranunk az időben. 2023. október 22. Diósgyőrben játszott a Fradi bajnoki meccset. Mint általában, egyik legjobb barátommal, Molával mentem a meccsre. Kitti múcsonyi, ez a falu Miskolctól kb. 25 km-re van, másnap nemzeti ünnep, tehát munkaszüneti nap volt: jó ötletnek tűnt rövid időre hazamenni Kitti szüleihez – én meg legalább el tudtam menni a meccsre. Aha. Flóra már este nyűgös volt, aztán a meccs másnapján, reggel 7-kor mentőt kellett hívni hozzá, mert lázgörcse lett. A miskolci kórházban még úgysem jártunk. Nem is voltak olyan kedvesek velünk, mint Nyíregyházán, de nem is ez a lényeg. Nem volt semmi előzménye, de az egy napos rövid szabadságunk aggódással telt. Kitti bent volt Flórával a kórházban, én a másik három gyerekkel apósoméknál, Múcsonyban. Szerencsére egy nap után, kedden hazaengedték a kórházból Flórácskát, de ez a hétvége egyáltalán nem marad meg kedves emlékként. Annak ellenére sem, hogy a Fradi egy felejthető meccsen legalább nyerni tudott.

2024. március 10. Az angol bajnokság tavaszának egyik legjobban várt meccse, egy igazi szuperrangadó volt ezen a napon: Liverpool – Manchester City. Én is nagyon készültem rá, mióta Szoboszlai Dominik a Liverpool-ban játszik, még érdekesebbek a meccseik a magyar ember számára (bár én Jürgen Klopp miatt is szurkoltam már nekik, meg korábban, az Owen, majd a Fernando Torres nevével fémjelzett csapattal is szimpatizáltam). Kitti közben diavetített Teó szobájában a gyerekeknek. Nem tudom megfogalmazni, szinte remegek most is, miközben gépelek – pedig lassan egy év eltelt már. Az első félidő vége felé járt a meccs. Janka elájult, eszméletét veszítette. A szeme fenn akadt, a szája bekékült, nem tért magához. Kicsit mintha rángatózott is volna. Merevek voltak a végtagjai. Hasonló tünetei voltak, mint egy epilepsziásnak, persze, az talán még rémisztőbb, erre ne kerüljön sor soha. Pár hónapos korukban elkapták az RSV vírust (hörgőcske gyulladás), abba Flóra majdnem belehalt, de Janka is súlyos állapotban volt kórházban. (Flóra 22 napig, abból két hetet lélegeztetőgépen és inkubátorban töltött…) Azóta ez rájuk már nem nagyon veszélyes, de új félelmünk a lázgörcs. A lázgörcshöz nem kell, hogy a gyerek lázas legyen. Volt Teónál és Flóránál is, Jankának már ez volt a harmadik – talán ez utóbbi volt a legfélelmetesebb. Csak Flóra imént említett miskolci rosszulléténél hívtunk korábban mentőt, de éreztük, hogy most is muszáj. A diszpécser segítőkész volt, végig ellátott bennünket utasításokkal. Ismerős mentős tiszt érkezett, ami engem megnyugtatott. Egyik képviselőtestületi tagom férje, Huszti Laci. Életemben először ültem mentőautóban. Kitti ezt már sajnos többször megtapasztalta, én most először, mert én mentem be Jankával a fehérgyarmati kórházba, ahol ráadásul a nyíregyházi pulmonológusunk ügyelt, aki ismeri a csajokat. Egy estét és éjszakát töltöttünk bent, másnap már viszonylag korán kiengedtek bennünket. De ezt az érzést, és főleg, ezt a látványt senkinek nem kívánom. Ja, egyébként 1-1 lett a meccs. De abban a pillanatban ez már a legkevésbé sem volt fontos. (Egyébként minden, a lázgörcs miatt aggódó fiatal szülőnek: ijesztőbbek a tünetek, félelmetesebb a látvány, mint amilyen valójában. Ez persze nem fog megnyugtatni, ha egyszer át kell élned…)

Nagyon vártam a foci Európa-bajnokságot is: a magyarok szereplésére is kíváncsi voltam, meg hát egyébként is. Az Eb az Eb! :) A kutyákat nem szeretem, de az Eb az más. (Ehhez hasonlóan gyenge poénoktól kímélem a Kedves Olvasót a továbbiakban, ne most kattints a cikk bezárására…) Két nappal a kezdés előtt (június 12.) súlyos baleset érte a lányokat. Flóra és Janka másodfokú égési sérüléseket szenvedtek. Egyszerre fürdött a három lány. Mírát már kivette a feleségem a kádból, a másik kettő még ott maradt pancsolni, játszani. Volt már ilyen. Olyan viszont még nem volt, hogy megnyitották a csapot, és magukra engedték a forró vizet. Néhány másodperc elég volt, és megtörtént a baj. Szokták mondani, hogy egyszer mindent ki kell próbálni… Ezt jobb lett volna inkább megúszni. Én már csak arra értem haza, mikorra megtörtént a baleset. Rögtön a fehérgyarmati kórházat tárcsáztuk, ahonnan Mátészalkára irányítottak bennünket. Hála a Teremtőnek, polgármesterünk Felesége, Ildikó volt olyan kedves, eljött hozzánk, és vállalta a másik kettőt, éjszakára is, míg mi Kittivel autóba ültünk. Még most is hallom a lányok keserves sírását. Megszakad a szívem. Kicsit ott is megszakadt. Bekötötték, és ellátták a sebeiket, majd a nyíregyházi kórházba küldtek minket. Este 11 volt már, mire felvettek minket osztályra, a fájdalomcsillapító kicsit lenyugtatta a kedélyeket, és viszonylag békében telt az éjszaka. Akkor még csak sejtettük, hogy ez nem „egyéjszakás kaland” lesz… Délután hazamentem Rozsályba Teóért és Míráért, és elvittem őket Nyíregyháza – Kertvárosba, szüleimhez, a biztonságot, védelmet és szeretetet nyújtó parókiára. Én meg ingáztam, mint a régi szép időkben, a kezdetek kezdetén, a Rozsály – Kertváros – Kórház útvonalon. Minden nap alapos orvosi vizsgálatokon, meg sebkötözéseken vettek részt a lányok, ilyenkor nem igazán volt őszinte a mosolyuk. A baleset egy szerdai napon történt, Jankát következő hétfőn kiengedték a kórházból, egy nappal később már rá is állhatott a lábára. Flórának még tíz napot bent kellett lennie, következő csütörtökön kaptuk meg, ha nem is Ady versbe csomagolva az elbocsátó, szép üzenetet. Nem csak neki volt ez brutálisan megterhelő, szegény 3 éves lány, aki egész nap csak fekhet és ölben lehet… Még szerencse, hogy olyan erős nyugtató fájdalomcsillapítókat kapott, hogy néha fél napokat aludt végig. Ott volt mellette a Feleségem is, aki szintén nem élte meg könnyen ezt a két hetet. De legalább évek óta először elolvashatott egy regényt.

A foci Eb első két hetében nem az Eb szerepelt gondolataim középpontjában: amikor Nyíregyházán voltam, apával általában néztük a bűnrossz meccseket, Teót is igyekeztem nevelni (a német – magyar második félidejére például bementünk a belvárosi görögkatolikus parókiára, és társaságban, kivetítőn néztük a meccset. „Apa, miért szurkolnak ilyen hangosan?”), de olyan is volt, hogy bent a kórházban néztem meccset telefonról, míg Flóra aludt, Kitti pedig kiment kicsit a városba friss levegőt szívni. A magyarok első és utolsó meccsét Kálmán Dávid református lelkész barátom társaságában izgultuk végig. A Svájc meccsre én ugrottam át Méhtelekre, a skót meccset pedig nálunk néztük Rozsályban – talán életemben először örültem egy Újpest játékos góljának, mindenesetre Csoboth Kevin gólja nem kevés érzelmet váltott ki belőlünk. Más kérdés, hogy végül az a 100. perces győztes gól nem ért továbbjutást. Szóval 3 futballélmény, amik a lányaimmal történt nehézségek után fejbe kólintottak: a futball csak futball. Valaki ezt így fogalmazta meg: „A labdarúgás a legfontosabb dolog a nem fontos dolgok közül.” Valószínűleg igaza van. Szerencsére ezeken a nehézségeken is túl lendültünk.

Még mielőtt átmennék sportcikkbe (szóljanak rám, hajlamos vagyok elkalandozni…), hadd említsem meg, hogy egy pozitív kórházas élményünk is volt ebben az évben. Egy szürke októberi napon a szokásos pulmonológiai vizsgálatra vittük a Csajokat, amikor egy remek ötletünk támadt: mi lenne, ha beköszönnénk a koraszülött osztályra? Oda, ahol heteken, hónapokon keresztül küzdöttek az életükért? Menjünk vissza oda, ahol életben maradtak… Megható találkozás volt. És talán azért, mert nem úgy alakult, ahogy mi elképzeltük. Azt hittük, ha becsöngetünk az osztályra, az osztályvezető főorvos kijön, megnézi a gyerekeket, konstatálja, hogy minden rendben, ’oszt csókolom. Aha, persze. E helyett behívtak minket az osztályra, a lányoknak tesztelték az ügyességét, majd a nővérek mindhárom lányt bevitték egy kórterembe, és megmutattak nekik egy-egy inkubátort, egy-egy újszülöttel. Nem valószínű, hogy sokat megértettek belőle, de ez a gesztus nagyon sokat jelentett nekünk. Szívünkig hatolt, és nagyon meghatott: látni azt, hogy a nővérek, ápolók számára mit jelentett a mi látogatásunk. Látták, hogy van értelme a munkájuknak. Talán furcsa, hogy ezt írom… Biztos, hogy rengeteg babát elveszítenek, és nem tudnak mindenkit megmenteni. De a mieinket sikerült… Látták, milyen egészségesek, súlyban is nagyjából behozták a lemaradást, kellőképpen fejlettek és talpraesettek. Boldoggá tettük a nővérek napját, és reményt adtunk számukra. Nagyon hálásak vagyunk az ő munkájukért, szolgálatukért, hitükért és kitartásukért, rengeteget tettek a mi gyerekeinkért, és azt hiszem, ezzel a látogatással sikerült valamit visszaadnunk nekik.

Már most látom, hogy hosszú lesz ez az írás, pedig a lényegről még nem is írtam… Más nehézségeink is voltak az előző másfél évben, de erről csak keveset szeretnék beszélni. Nem azért, mert nem tartom fontosnak Kitti betegségét, és azt az utat, amin ő, és ketten együtt is átmentünk, hanem, mert még felidézni is rossz. 2023 februárjában kiderült, hogy a Feleségemnek van egy petefészek cisztája, ami nem fog felszívódni, hanem műteni kell. Május végén megműtötték, de a szövettan eredménye után 4 kemoterápiás kezelést javasoltak. A kezelések után kicsit lettek jobbak az eredmények, de még mindig nem voltak jók, az a bizonyos tumor marker érték nem akart lejjebb menni. Újabb vizsgálatok következtek, majd februárban egy másik nőgyógyászati műtét, majd újabb vizsgálatok, és a nyári mindent tudó, alapos PET CT is azt igazolta, minden rendben. A 2 hónappal ezelőtti pajzsmirigy műtét már semmi nem volt ehhez képest. A 2023-as évben megint olyan kihívással találkoztunk, aminek leküzdése nem ment volna az Istenbe való kapaszkodás és egymás szeretete nélkül... Hála Istennek, lekopogom, tényleg úgy tűnik, hogy minden rendben. A rövid haj pedig kifejezetten jól áll Kittinek! :) (Ma már kendőzetlenül tud ő is beszélni a kendős hónapokról - borzasztó időszak volt, de túl vagyunk rajta. Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy végig megőrizte bennünk a hitet.)

Hogy is mondja John Cleese a Monthy Phyton Repülő cirkuszában? „És most valami egészen más…” Elég a fránya betegségekből és a kórházakból… A gyerekeinknek is elegük van már belőlük. Bár éppen néhány napja emlegette Janka, hogy ült velem mentőautóban, Flóra pedig, hogy volt, hogy Laci papa vitte kötözésre… Szóval azért elég nehezen gyógyulnak a sebek. Na de beszéljünk valami vidámabbról! Szeptember óta négy ovis gyermekünk van! A délutáni alváskor a matracaik elfoglalják a fél csoportszobát. Nem viccelek, tényleg! :) Óvoda előtt néhány hónapig bölcsisek is voltak a gráciák. Ők voltak a „teszt üzemmód” a május elején nyílt bölcsődében – két héttel a hivatalos nyitás előtt már bevittük őket, hogy rajtuk keresztül megnézhesse a vezető, a gondozók a napirendet, hogy bonyolódik le az ebéd, esetleg milyen hibák, javítanivalók vannak a bölcsiben. Az első hét után már ott is aludtak, mondjuk abban nem volt sok köszönet. Maradjunk annyiban, hogy az oviba beszoktatás már gyerekjáték volt, a bölcsiben alvás viszont komoly kihívást jelentett gondozó és szülő számára. Ha sikerült elaludniuk, az vért és verítéket jelentett, ha nem, az is, csak az az otthoni műszakban… :)

Egyébként szerették a bölcsit, őket is szerették ott, de szeptembertől már várta őket az óvoda. Jól érzik ott is magukat, a kezdetek óta nyitottak mindenre. Azt hittem, fognak néhány könnycseppet hullajtani utánunk, de az, hogy nagyon kevés az „undorodom az ovitól, és nem akarok oda menni” reggelünk, Kati óvó néni, Rózsa óvó néni, és minden ott dolgozó óvónő és dadus érdeme. Teodortól a karácsony utáni hagyományos családi találkozónkon megkérdezte a mikulás bácsi, hogy ki a kedvenc óvó nénije, és hosszas töprengés után azt válaszolta: „Nem tudok dönteni, mindenkit nagyon szeretek!” Nagyon jó volt ezt hallani. Őszinte volt, és bár nem ismeri a szót, kicsit diplomatikus is, ettől függetlenül nem politikusnak készül a fiú. (Sokkal inkább papnak, fotósnak, néptáncosnak, tűzoltónak, szerelőnek, focistának… Mikor minek. :)) Az ovis hittanon hat gyermekem van – abból négy a sajátom. Hát na… Nincs még egy szülő, aki annyi cuccal jár egy-egy ágynemű hazaküldős hétvégén, mint mi… Nem különösebben őszinte a mosolyom, mikor gyalog megyek értük, és az oviban tudatosul bennem, hogy vagy most növesztek még négy csápot valahová, és megyek át polipba, vagy bízom abban, hogy Rozsály City autóval közlekedő lakói közül megsajnál valaki, és legalább az ágyneműket, a négy aktuálisan kedvenc nyunyót, és a meg nem evett uzsonnát hazaviszi. És akkor nekem már „csak” a 4 pulya marad. (Több, mint négy éve Szatmárban élünk, ott így mondják…) Egyébként büszkék vagyunk rájuk. Szinte minden nap tanulnak valami új mondókát, versikét, éneket. Túl vannak az első közös ovis fotózáson, ahol úgy viselkedtek, mint a kisangyalok. Nem is értjük… De a legnagyobb erőt és derűt az ő mosolyuk és nevetésük adja. Boldog gyerekek. Állandóan jó kedvük van. Rengeteget kacagnak, és kacagunk mi is velük együtt. Csodálatraméltó kisemberek, szerencsések vagyunk, hogy a szüleik lehetünk. A legszerencsésebbek.

Miről írjak még… A hármas babakocsi maximum a döbbent fejek, arcok miatt hiányzik - láttunk belőlük eleget például a szemészeti vizsgálatok alkalmával, vagy amikor városokban sétáltunk... A tápszerről és a pelenkáról tavaly augusztusban szoktak le – ha egyszer majd a cumit is félreteszik, az lesz ám az igazi Kánaán… :) A legidegesítőbb, gondolom, ezt az érzést minden szülő ismeri, amikor elgórják a cumit, nem emlékeznek, hol felejtették, de aztán rajtunk keresik… Súlyban nem nagyon van lemaradásuk, 10,5 és 13 kiló között mozognak. Bár a nagy budapesti és balatoni nyaralás még kimaradt számunkra, (pedig már tervezzük!), rövid kirándulásaink már voltak: nagyon élvezték Szilvásváradon a nyuszimotorozást (mi kevésbé, meglehetősen életveszélyes volt, ahogyan száguldoztak, nem tehettünk mást, mint hogy loholtunk utánuk…), s tavaly nyáron, Lillafüreden és Miskolc-Tapolcán is voltunk velük. Előbbi helyen a cseppkőbarlangot még szerintem csak Teodor értékelte igazán, a barlangfürdőben viszont végre volt egy jó és közös strandos élményünk is, nagyon élvezték a vizet!

Néhány szeretettel, és hálával teli mondatot hadd meséljek róluk!

Flóráról másfél évvel ezelőtt azt írtam, hogy a legmosolygósabb és a legbujósabb gyerekünk. Ez a mai napig nem változott. Amikor sír, amikor panaszkodik, amikor van valami kínja, ő akkor is mosolyog. Az egész csaj egy nagy mosolygásból áll. Egy mosolygombóc. Egyszer azt mondta nekem néhány hónapja: „Olyan jó apa, hogy hazajöttél!” Csodálatos csaj, a mi legnagyobb CSODÁNK, aki a legtöbbet küzdött azért, hogy életben maradjon. Azt hiszem, életem végéig el fog kísérni, amit vele átéltem 2021 októberében, bent a kórházban. Amikor az orvosok sem voltak biztosak abban, hogy meg tudják menteni őt. Csoda, hogy köztünk van. Róla azóta minden betegség lepereg. Annyi mindenen ment már keresztül. Természetesen az égési sérülést is neki kellett elszenvednie… Egyébként ő a villámhárító is a családban: ha a tesók összevesznek valamin, ő a békenagykövet. :) És ha még megtanulna egyedül és gyorsan is enni… De hogy lehet valaki ennyire pici és cuki???

„Janka a leghuncutabb csajszi. Egy zsivány. Neki a szeme sem áll jól. Ő az, aki nem fog beengedni a szobájába, amikor kamaszodik. Aki csak azért is azzal a sráccal fog randizni, akit mi a legkevésbé sem komálunk majd. A „csakazértis” lázadó lány lesz a családban.” Ez a jellemzés is megállja a helyét másfél évvel később is. Bár szerintem sokat változott. A lányok közül talán most ő kötődik hozzám leginkább érzelmileg. Ő az árulkodó a családban, aki előszeretettel panaszolja el sérelmeit, és köpi be testvérei galád tetteit. Emellett ő a hangember – akinek a szája nagy, de mindentől is fél. Amíg ki nem kell próbálnia és közelebb nem kell mennie, addig nagyon bátor és nagy a szája… De hangember egyébként más értelemben is: olyan erőteljesen énekelt és kántált egész adventben, hogy azt biztos meghallották az angyalok is a mennyországban – néhányan fel is ajánlották a helyüket az égi kórusban… Egy dumagép a csajszi, be nem áll a szája egész nap – de mi így szeretjük! :)

„Míra a legnyugodtabb baba. Egy ideig. Aztán viszont kő kövön nem marad. Ha elkezd sírni, azt a szomszéd faluban is meghallják, s még a kutyák is abbahagyják az ugatást. Céltudatos és akaratos, amit akar, elér, kiharcol magának.” Tűpontos helyzetjelentés mindenkiről, Míránál sem tévedtem. Egyre inkább körvonalazódik, hogy mennyire hasonlít Teóra természetében is. A sértődékenységével lehet, lesznek még gondjaink. Ő az, aki a cumija nélkül egy lépést nem tesz sehová. (Kivéve Nyíregyházán, ahol drákói szigor van, és cumi ügyben nincs kegyelem… :)) Ő a puzzle királynő a családban, akár 100 darabos kirakóval is elbíbelődik, s ami a legfontosabb, hogy van is türelme hozzá! Meg kitartása. „Nem adom fel, míg egy darabban látsz!” Ő sem adja fel, míg a puzzle-t nem látja egy darabban, muhaha… :) Másfél éve azt írtam róla, hogy az ő szeretetéért nagyon meg kell harcolnunk, nem adja könnyen magát – azért ebben az irányban nagyon sokat enyhült…

Teodornál leírtam annak idején, hogy a magyarok, a Fradi és a Real Madrid után a Liverpool és Szoboszlai Dominik lesz a következő focis dolog, amit tanítok neki, és ehhez tartottam is magam… De felismeri egyébként a Borussia Dortmund címerét is, ami keresztapja kedvenc futballcsapata. Ötödik születésnapját (is) a rozsályi IGI Vendégházban ünnepeltük, és azon a hétvégén volt a Real – Dortmund BL döntő, amit többek között Keresztapjával, Marcival néztem, Teodor azóta is emlegeti… Ősszel egyébként belekóstolt a Bozsik foci légkörébe, kétszer is eljutott a csengeri focifesztiválra. Örülni fogok, ha fog szeretni focizni, de erőltetni nem fogom. A néptánchoz viszont (testvéreihez hasonlóan…) biztosan több affinitása lesz, mint a szüleinek… Okos, nagyfiú már Teó, aki nagyon könnyen átvészelte, hogy minden barátja elballagott az oviból. Legalább több figyelmet tud szentelni húgaira, „szabadidejében” őket pátyolgatja… Vagy inkább nyüstöli. Előbbi tevékenység jobban áll neki… Még az óvónők szerint is úgy lehet beszélgetni vele 5 és fél évesen, mintha minimum 10-11 éves iskolás fiú lenne már. Nagyon jó humora van, aki érti és szereti is a viccet. Szeretem vele az apa-fia programokat, sokszor elkísér, ha mennem kell valahová – de ebben egyébként hála Istennek a csajok is egyre inkább partnerek.

Csak a hála és a köszönet nyelvén tudok szólni, felsorolni is lehetetlen, mennyi segítséget kaptunk az elmúlt években szüleimtől, anyósomtól kezdve a rozsályi pótnagymamáig, „Ági mama II”-ig (Kitti anyukája is Ágnes, így a megkülönböztetés céljából Teó adta ezt az elnevezést Sztolyka Áginak, nyugdíjas bölcsis néninknek…), meg a rozsályi óvodáig, ahol tényleg mindent megadtak, megadnak gyermekeinknek. Rozsály településnek (meg a hozzá tartozó fíliáknak) egyébként is nagyon hálásak vagyunk, és örülünk annak, hogy annak idején nem választottuk a könnyebbnek tűnő utat. Igen, messze volt a kórház, messze voltak szüleim. Sokat utaztunk, nem egyszer idegtépő is volt az utazás. De 3 és fél évvel a lányok születése után ki merem jelenteni: az Élet talán igazolta a mi döntésünket. Nem adtuk fel, nem menekültünk a kihívás elől, a Jóisten pedig megsegített bennünket. Köszönöm Kittinek, hogy mindenben mellettem áll. Tavasz óta egyébként hat órában könyvelőként dolgozik a hivatalban, megbecsültségét jelzi, hogy a júniusi önkormányzati választásokon, alig két hónapos munkaviszonnyal is számítottak rá, és kőkeményen befogták nagyjából 30 órás műszakban… Ezek alapján is úgy hírlik, elégedettek vele. Rozsályban segítőkész, jószándékú emberekre leltünk, akiktől mindent megkapunk (megkaptunk), amire szükségünk van (volt). Ha az autópálya (vagy legalább a gyorsforgalmi út) megépül a közeljövőben (erre azért van esély), pikk-pakk, egy szűk óra alatt akár Nyíregyházára is lehet majd érni. A határ megnyitása is óriási lehetőségekkel bír. Egy szó, mint száz: szeretünk Rozsályban élni!

Sokakat ki lehetne egyesével emelni (minden faluban van legalább 1-2 ember, család, nem beszélve a települések vezetőiről, polgármestereiről), de két külön köszönetnyilvánítást e helyütt muszáj tennem. Először is, szeretnék köszönetet mondani az ÉFOÉSZ-nak. Teóval korábban, de a lányokkal is egy egész tanéven keresztül jártunk minden héten korai fejlesztésre Nábrádra, ahol mozgásos, kézügyességes feladatokon keresztül rengeteget fejlődött a finommotorikájuk, a kreativitásuk, a tanult énekekkel, mondókákkal meg kitűnő alappal indultak a bölcsibe, oviba. Már itt elkezdődött a leszakadási folyamat. Mi naivan azt hittük, hogy majd sírni fognak utánunk. Egy frászt! Ahogy megérkeztünk a foglalkozásokra, és levettük a cipőjüket, már el is tűntek a gyógypedagógusokkal a játékok tengerében. Felénk se bagóztak. Már látjuk a jövőt… :)

A másik köszönetemet az Együtt a Szuperhősökért! felé szeretném kifejezni. Ez egy akkor még önkéntes alapon, ma már alapítványként működő szervezet, vezetője Jaczkovicsné Csoma Enikő. Hogy mit is kell tudni róla, és erről a szervezetről? A Feleségem felterjesztette tavasszal a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegye Civil Díjára, amit hála Istennek teljesen megérdemelten meg is kapott, az ő méltatásából idézek. „Enikő, az Együtt a Szuperhősökért önkéntes csoport vezetője, lelkes mozgatórugója, amely azért jött létre, hogy összefogja Nyíregyháza és a környező települések segíteni szándékozó embereit. A csoport célja: beteg gyermekek és családjaik támogatása. A csoport 2021-ben alakult, a tagok munka és család mellett végzik rendkívül áldozatos és időigényes tevékenységüket. A csoport alapvetően egy licit csoportot működtet, ahová a bevitt felajánlásokat licitálásra teszik fel. Időszakosan egy-egy konkrét célért sütivásárt, jótékonysági bált, egyéb rendezvényeket is szoktak rendezni. A licitekből, egyéb kezdeményezésekből, adományokból gyűjtik össze a támogatásokat. A 3 év alatt több mint 9 millió forintot gyűjtöttek össze, mellyel több, mint 10 gyermeket (főként gyógyszerek, gyógyeszközök vásárlását) támogattak eddig. (…) Enikő őszinte jószándéka, önzetlensége, kreativitása óriási munka- és teherbírása példaértékű vármegyei szinten is. Tevékenysége és lelkülete teljes mértékben autentikus, méltán hisznek benne és a munkájában ennyien. Őszinte hite az emberek jóságában és a beteg gyermekek fejlesztési lehetőségében és annak fontosságában nemcsak rendkívül megható, de kifejezetten hatékony és valódi kézzel fogható eredményeket szül. Köszönet az önzetlen munkájáért!” Én sem mondhatok mást: Köszönjük Enikő Neked, és csapatodnak, hogy még példái vagytok ebben a világban az emberségnek! Nem mi kerestük meg őket, minket beajánlottak ismerősök ehhez a szervezethez, hogy mi is olyanok vagyunk, akiket érdemes támogatni. Jártunk bent a gyerekekkel is a központban, a „Kuckóban”, sőt, Kittivel (illetve nővéremmel és férjével) a számunkra szervezett jótékonysági bálon is részt vettünk 2023 decemberében. Nagyon megható volt ebbe az egészbe belecsöppenni, és megtapasztalni ezt az önzetlen szeretetet. Szerintem ez az élmény, emlék hosszú évekig el fog még minket kísérni. Köszönjük, Enikő! És köszönjük természetesen a társainak, kollégáinak is!!!

És akkor, befejezésül, néhány aranyköpés a négy kölyöktől. Állandóan lehetne jegyzetelni, néhányat valóban sikerült lejegyezni. A teljesség igénye nélkül kis ízelítő…

Kisebbik húgom babát vár, és nem sokára megszületik a második gyermeke. Janka palacsinta evés közben megszólalt: „Amikor megnő a pocakom, akkor Dorci kistesója benne lesz." Mondja neki Kitti, hogy Dorci kistesója Anna pocakjában van. Mi a válasz: „Nem!” Mondtuk már, hogy icipicit akaratos? :)

Mírának egyszer azt mertem mondani a nagy göndör, „szőke Whoopi Goldberg” hajára is utalva, hogy egy szépséges boszorkány. Jött is a sértődött válasz: „Nem vagyok boszorkány, nem is van seprű a kezemben.” Végülis igaza volt… :)

Írtam Jankáról, hogy mindentől is fél. Egy ártatlan játszótéren: „Ezen a csúszdán nem tudok lecsúszni, mert sötét van.”

Pátyodon voltunk ősszel templombúcsún, ahol a felújított templomot áldotta meg Ábel püspök atya. Az iskolában az ebéd végén megköszönte a konyhásoknak az ebédet, és énekeltünk egy éljen sokát. Flóra megkérdezte tőlem: „Kinek van szülinapja?”

„Janka! Kínáld meg a testvéreidet a macis pufiból. Mindenkinek kettőt adj!” Válasz: „Hármat nem!” Majd később hasonló utasítást kapott, tény hogy a tesói nem reagáltak, de frappáns válasz jött: „Nem kérnek!” A lényeg, hogy ő megpróbálta… :)

Teó bevitt a nábrádi foglalkozásra egy csomag ropit, amit már a kocsiban felbontottam neki. A foglalkozás közben előkerült a ropi, és Judit néni megörült, hogy tud neki mutatni logopédiai feladatot (pl. nyelvén tartani a ropit és úgy beszélni). Judit néni akart tőle kérni egy ropit a játékhoz. Teó erre bölcsen csak annyit mondott, hogy az étel nem játék! :)

Talán mondanunk sem kell, mint a papagájok… Szeretik megjegyezni szüleik, nagyszüleik, meg az óvó nénik intéseit, aztán hetekig ezt hallgatjuk: „kutyavilág lesz”, „ha leesel a csúszdáról, agyon csaplak”, „összeakad a bajszunk”... Nagyon muris ezeket az ő szájukból hallani… :)

Hálás szívvel és szeretettel köszönjük Mindenkinek, aki velünk, mellettünk volt, van és lesz (akár imádsággal, akár fizikai jelenléttel, akár mindkettővel), és mindazoknak is, akik idejüket szánták erre az írásra, és elolvasták! „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik…” (Róm 8,28) Sikerekben, örömökben gazdag, szeretetben megélt, egészségben eltöltött, boldog 2025-ös esztendőt kívánok Mindenkinek! Találkozunk az eddigi sormintát követve másfél év múlva – a Három Grácia 5. születésnapján! :)

Karácsony közeledtével kicsit mindig megbolondul az üzleties és pénzdiktálta világ. A vásárlási láz ilyenkor soha nem látott méreteket ölt, az adventi forgatagban elvész az ember, a karácsonyi vásárban szét kell nézni, és ha már ott vagyok, venni is kell legalább valami csecsebecsét, aminek lehet, semmi hasznát nem fogom venni, de legalább jó drága volt, és akkor ott a kedvencem, a legcsábítóbb, ami nem más, mint a Black Friday, amikor minden akciós, amikor az ember ennek és ennek sem tud ellenállni, mert egyébként mindenre szükségünk van, ha meg olcsó, akkor még inkább, az ember már csak olyan, hogy mindent is meg akar kapni és szerezni. És ilyenkor néha kell a fejbekólintás, amit a mai vasárnap Evangéliumában olyan erőteljesen megkapunk, hogy talán még Karácsonykor is zeng a fülünk tőle. Te bolond! Miért foglalkozol csak a földi dolgokkal? Miért gyűjtesz magadnak? Az igazi kincsek nem itt várnak Rád!

A példabeszédek könyvében ezt olvassuk: „Tudást válasszatok inkább, mint aranyat, mert becsesebb a bölcsesség minden drágaságnál.” A bölcsesség értékét hangsúlyozza az ószövetségi szent irat, s a bölcsesség ellentétje az esztelenség. A mai példabeszédben egy esztelen gazdag emberről hallottunk. Közvetlenül Jézus példabeszéde előtt, egyfajta felvezetésként mondja Jézus ezt a mondatot: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” Ezt tökéletes példával alá is támasztja. Látszólag a történetben szereplő férfi példamutató életet él: jól dolgozott, s ennek jutalma, hogy meggazdagodott. Nincs kivetnivaló és erkölcstelen a viselkedésében. Sikeres, takarékos, körültekintő, gondol a jövőre, mi rossz lehet ebben, hiszen ezek mind fontos emberi tulajdonságok, erények. Akkora vagyont sikerül felhalmoznia, ami évekig elég lesz. Övé Dáriusz király összes kincse, vagyonát látva Dagobert bácsi is a sarokban pityereg. Olybá tűnik ugyanakkor, hogy ez az ember teljesen elszigetelt az emberi társadalomtól. Nem esik szó se csinos feleségről (de még csúnyáról se!), sem csíntalan gyerekekről, akiknek örökül hagyhatná vagyonát, vagy barátokról, akiket támogathatna, akik között szétoszthatná, amit felhalmozott. Nem is beszéli meg senkivel anyagi lehetőségeit és terveit, csak saját magával. A jövőre vonatkozó gondolataiban és terveiben más nem szerepel, csak saját maga. Ezt látjuk akkor is, amikor egyes szám első személyben beszél, s nem valaki mást, hanem saját magát nyugtatgatja: egyél, igyál, pihenj, lazulj el, ne foglalkozz a világ dolgaival, élvezd az életet! Vajon ez így helyes magatartás és mentalitás? Milyen motivációja, életcélja lehet az ilyen embernek?

A példabeszéd hősének nem az a fő problémája, hogy gazdag, hanem az, hogy önző, és teljes mértékben csak a földi életre koncentrál. Világnézetéből teljesen hiányzik az örökkévalóság dimenziója. „Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.” – teszi fel magának a kérdést ez az ember. Kicsit hasonlít ez a kérdés, mint amit múlt vasárnap is feltett az írástudó Jézusnak az irgalmas szamaritánus példabeszéde előtt: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Bár ordít mégis a különbség. Az írástudót, vagy a gazdag ifjút, aki egy másik történetben szintén megkérdezi ezt Jézustól, valóban érdekli az örök élet. A mai példabeszédben szereplő esztelen gazdagot viszont az örök élet egyáltalán nem hozza lázba: csak a földi életre összpontosít. A földi élvezeteket hajszolja.

Ez a történet nem arról szól, hogy valaki nem lehet gazdag. A gazdagság nem bűn, az élet szeretete önmagában nem bűn – ha helyet hagyunk benne Istennek. Ha szeretnénk Istenben is gazdaggá válni. Ha Ővele együtt tervezünk! Hiába tervezi látszólag a jövőt ez az ember, hiszen a jövőre gondol, a megélhetésére, ezért bontja le a korábbi magtárait, és épít újakat, tulajdonképpen a jelenben él és ezzel az Isten szembesíti is: „Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” Hát igen. Kié lesz? Innen nem viszünk magunkkal semmit! A földi élet végtelennek tűnhet, de előbb-utóbb elérkezik az igazság pillanata. Ez lehet Isten hangja, ami váratlanul megszólal az ember életében, lehet a betegséggel, egy tragédiával való találkozás. Amikor meglegyint a halál, az elmúlással találkozunk, bizony, ami addig értékesnek tűnt, értékét veszíti és változik talán életünkben a fontossági sorrend. A példabeszédben a halál váratlanul jön a gazdag emberhez, s gyakran így történik ez a valóságban is. Az élet hirtelen véget ér, amit megtakarított, gyűjtött, beszerzett az ember, az itt marad, és nincs semmi, amibe kapaszkodhatna.

Ez a gazdag ember úgy él és cselekszik, mintha nem létezne Isten, nem létezne körülötte senki. Csak ő van, és minden, amit elért az életben, egyedül az ő érdeme. De egy valamit, valami nagyon fontosat figyelmen kívül hagy: a halált. Szemet huny felette, életét sok évre előre tervezi meg. A halál váratlanul toppan be, és ő nem áll készen rá. Nem tehetünk úgy, mint ha a halál nem létezne. „A halál is csak az élet része” – mondja Forrest Gump a hat Oscar díjat nyert amerikai filmben! Nem lehet tabuként kezelni! „Memento mori!” – emlékezz a halálra, ismerjük ezt a felszólítást, ami még véletlenül sem arról szól, hogy ez a gondolat, ez az emlékezés meg akarná mérgezni az embernek a földi életét és a földi örömeit. Ha a kereszténység tiltaná a jókedvet, nem lennének tele az örvendezésre való felhívásokkal, felszólításokkal az Újszövetség lapjai. Már pedig tele vannak; akár az evangéliumokat, akár az apostoli leveleket olvassuk, erre látunk példát. De ez az örvendezés, ez az ujjongás nem a földi javak bőségéből származik. Ezt az örömöt, amit az Istentől kapunk, amit az Isten ültetett belénk, nem árnyékolja be a halál emlékezete. Nem tudunk rá eléggé készülni, ezért mindig felkészültnek kell lenni, mert nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát. A halál pillanata az Isten titka és misztériuma, és ez örökké, vagy legalábbis Krisztus második eljöveteléig így is marad.

Jézus által az evangéliumban kínált értékrend ellentétben van azzal, ami szerint a gazdag ember építette az életét. Jézus nem ígér tanítványainak földi békét, jólétet, örömet, gazdagságot. Éppen ellenkezőleg, szenvedést, bánatot, nehézségeket, nélkülözést jósol nekik. De még ezekben a kínokban, gyötrelmekben is öröm vár rájuk. Nem a gyorsan elhalványuló, elfogyó, véget érő földi öröm, hanem az az öröm, amit János evangélista szavai szerint is, senki nem vehet el tőlük, még a halál sem. Ennek az örömnek a forrása Krisztus. A mi örömünk forrása is Ő legyen.

A válogatott szünetet a klubcsapatok és a játékosok sem különösebben szeretik; „csak egy púp a háton”, „a fizetését a klubjától kapja”, „na, megint megsérült, míg a válogatottnál volt”, és még mantrázhatnánk a sok-sok elpuffogtatott közhelyet. Ha nem is mindenki szereti, arra jók ezek a szabad hetek, hogy a sérültek akár visszatérhetnek, az edzők és a klubvezetők meg átgondolhatják a szezon korábbi szakaszát, akár tervezni is lehet kicsit a jövőt. Tökéletes alkalom ez edzőmenesztésre is, muhaha… Persze, én nem erre adok most tippeket. Az év utolsó válogatott szünetét kihasználom, és mert eddig nem tudtam a nyári nagy edzőkeringővel foglalkozni, most megteszem. Talán a Real Madrid, a Manchester United City, az Inter, az Arsenal és a PSG kivételével minden igazán nagy klub edzőt váltott a nyáron. 8 elit klub és 8 top(?)edző (+ a Fradi) – de  vajon hogy indult az új kaland? Törvényszerű, hogy az új seprű mindig jól seper? Értékelés és osztályozás egytől tízig, és akkor lássuk is a medvét!

9. AC MILAN: Paulo Fonseca

Lesz más csapat is Itáliából, részletezni majd ott fogom, most legyen elég annyi: az első hat helyezett két ponton belül van a Serie A-ban, aztán hatalmas szakadék, és következik az AC Milan hat pont lemaradással. Tehát jelenleg 7. a csapat, ami méltatlan a klub hagyományaihoz, pláne az előző szezonokhoz. Paulo Fonseca napjai megvannak számlálva – már egy ideje. Nagyon érdekes, mindig, amikor kirúghatnák, virít egy olyan eredményt, ami után egyszerűen nem lehet kirúgni. Már szeptember közepén napirenden volt a menesztése, miután az első 4 bajnokijából csak egyet nyert meg, s hazai pályán kikapott a Liverpooltól a Bajnokok Ligájában. Aztán szeptember 22-én megverték a városi rivális és bajnoki címvédő Intert annak pályaválasztásával, ami olyan ritka mostanában, mint a fehér karácsony, meg is kapta a további bizalmat. Ám a helyzet nem javult a várt mértékben: vereség a Fiorentinától, hazai pályán a Napolitól, s újabb BL meccsen Leverkusenben is. Végre ki lehet rúgni Fonsecát, erre meg nem lesimázták Madridban a Realt? Ez a 3-1 nagyot szólt, csak az szólt volna nagyobbat, ha ezek után menesztik… Fonseca nem lesz hosszú távú megoldás az AC Milan élén, ezt mindenki látja (Stefano Pioli igazából sikeredzőként távozott a klubtól, hiszen vele hosszú idő után bajnoki címet nyert a csapat és BL elődöntőbe is jutott), ugyanakkor az Inter és a Real elleni győzelmek még mindig a kispadon tartják. Pedig a kapus Mike Maignan, a szélsőhátvéd Theo Hernandez (2 gól és ugyanennyi gólpassz), a középpályás Tijjani Reijnders és a támadó Christian Pulisic (5 gól, 3 assziszt) kivételével a többiek még adósak a tartósan jó játékkal. A leginkább talán Rafael Leao formája az ingadozó, pedig ez a portugál sokat tehetne azért, hogy egy másik portugál ne veszítse el idő előtt az állását…

ÉRTÉKELÉS: 10/5

8. BORUSSIA DORTMUND: Nuri Sahin

A Borussia Dortmund két klublegendája távozott a nyáron (Marco Reus és Mats Hummels), a kispadra meg leült egy harmadik, Nuri Sahin, miután Edin Terzic az elveszített BL döntő után elbúcsúzott szeretett klubjától. Bár Terzic megosztó személyiség volt, azt, hogy ezzel a totálisan esélytelennek gondolt Dortmunddal bejutott a Bajnokok Ligája fináléba, senki nem veheti el tőle. Igaz, azt is nehéz lesz elfelejteni, ahogyan az utolsó játéknapon a saját kezükben volt a sorsuk, mégis elbukták a Bundesligát 2023 tavaszán. Sahin nehéz örökséget vett át, és egyelőre nehéz látni, milyen edző is ő. Meg az eredményekből is nehéz messzemenő következtetéseket levonni. Jelenleg 7. a tabellán a Dortmund, 10 pont hátrányban a Bayern München mögött, 0-s gólkülönbséggel, már 4 vereséget elszenvedve. A védelmük továbbra is átjáróház, ötöt rúgott nekik a Stuttgart és a Real Madrid is (pedig ellenük kettővel mentek a szünetben…), de közben hetet rámoltak be a skót Celticnek és megverték az addig veretlen és a legkevesebb gólt kapó Leipziget. A Bajnokok Ligájában eddig nagyon jól áll a szénájuk (bár a madridi meccs második félideje nagyon nem nézett ki jól, és ott Sahin is csúnyán elcserélte magát), a Bundesligában ugyanakkor előreláthatólag nagyon teperniük kell majd a BL szereplésért, mert a Bayern mellett a Leipzig, a Frankfurt és bizonyára a címvédő Leverkusen is szeretne a top4-ben végezni. A Stuttgartból elhozott, tavaly 28 bajnoki gólt jegyző Serhou Guirassy eddig nagyjából hozza magát, de kevesen nőnek fel mellé, és így nagyon kiegyensúlyozatlan a csapat. A nemzetközi kupaporondon való kicsivel jobb szereplés miatt sorolom őket előrébb az AC Milannál. Én szurkolok neki, mert remek és szimpatikus játékos volt – igaz, Dortmundból nagy hiba volt Madridba igazolnia, a Realnál, mint sokaknak azokban az években megfeneklett a karrierje, és sosem lett már a régi… Hihetetlen, de egyébként még mindig csak 36 éves.

ÉRTÉKELÉS: 10/5,5

7. FERENCVÁROS: Pascal Jansen

Egyelőre elég kétarcú a Fradi Pascal Jansennel, azt is mondhatjuk, hogy janus arcú Jansen. :) Bár legyünk őszinték: már Csercseszovnál és Sztankovicsnál is megfigyelhető volt, mintha ők maguk is érezték volna a különbséget a hazai bajnokság és a nemzetközi kupa között, s ha tehették, utóbbira fektették a hangsúlyt. Hát igen, a hazai porond úgy is meglesz, kit érdekel, de kitűnni és feltűnni (meg aztán eltűnni…) Európában lehet. Nekem nem tetszik ez a hozzáállás. És meg vagyok győződve arról, hogy a meccsekre járó szurkolótársaim sem örülnek annak, hogy köpedelem, amit a Fradi a magyar bajnokságban letesz az asztalra. A Fradi úgy vezeti jelenleg az OTP Bank Ligát, hogy teljesítményének maximum az 50%-át nyújtja. De lehet, csak 30 az az 50%... Sima vereség Pakson, döntetlen Győrben, előtte a Nyíregyháza ellen konkrétan kifütyülték a csapatot és a tökutolsó, biztos kieső Kecskemét ellen is szenvedett legutóbb a Ferencváros. Mégis ott vannak az első helyen. De hiányzik a csapatból a tűz, a szenvedély, a lélek. Ennek a Fradinak idehaza minden ellenfelét 4-5 góllal kéne lepofoznia. Nagyarányú győzelmeket az NB1-ben még nem láttunk a Fraditól. A legtöbb meccs nyögvenyelős és szenvedős, közel nézhetetlen volt. Persze, mit számít, amíg jönnek a pontok. De igenis számít. Bezzeg Máté Csaba néhány meccsén kinyílhatott a gólzsák… Pedig Adama Traoré, Kristoffer Zachariassen, Abu Fani, Cristian Ramirez és Varga Barnabás sem felejtettek el futballozni. És melléjük érkezett még a wishről rendelt Firmino, a brazil Matheus Saldanha is. Na de nem panaszkodom. Már csak azért sem, mert ellenben az Európa Ligában, ott villog Pascal Jansen és a Fradi. Két szoros és vállalható vereség után (Anderlecht és Tottenham ellen is 1-2) utolsó két meccsüket már megnyerték a zöld-fehérek. A francia Nice ellen egy öngóllal győztek, de dominálták a meccset, és közelebb álltak a második gólhoz, mint a vendégek az egálhoz. A Dinamo Kijev ellen Hamburgban pedig gólfesztivált rendeztek: jó, az ukránok emberhátrányban futballoztak egy órán keresztül, de a 4-0 az minden körülmények között 4-0. Ez egy történelmi győzelem volt, amivel közel került a Fradi a rájátszást érő helyekhez. Még 4 meccsük lesz, a PAOK és a Frankfurt ellen idegenben, a Malmö és Jansen előző klubja, az AZ Alkmaar ellen itthon. Ha a négy meccsből egyet megnyer a Fradi, meglesz a továbbjutás. Szóval ezt nézve sikeres Jansen. De a hazai pontvadászatot mégsem tudja ledominálni – és el az illúzióktól: nem azért, mert annyira erős lenne az első osztályú bajnokságunk…

ÉRTÉKELÉS: 10/6,5

6. CHELSEA: Enzo Maresca

Elképesztően kaotikus szezonon van túl a Chelsea, Mauricio Pochettino nem tudott úrrá lenni azon a helyzeten, hogy az új amerikai tulajdonosi kör egy „hatvan fős” játékoskeretet vásárolt össze neki. Még a szezon végére sem állt össze az alapcsapat, ami rengeteg gólt kapott (a 63 egy Premier League élcsapatnál – meg hát igazából minden más bajnokságban is soknak számít…), de a végére így is befutott a 6. helyre, megelőzve a két Unitedet, a Newcastle-t és a Manchestert. Col Palmer (22 gól és 11 gólpassz), valamint Nicholas Jackson (14 gól és 5 gólpassz) jelentették a fényt az éjszakában, mindenesetre ez a Chelsea nagyon szedett-vedett klub benyomását keltette. Enzo Maresca korábban Pep Guardiola segítője volt a Manchester City-nél, tőle mondjuk tanulhatott ezt-azt, aztán a másodosztályba kipottyanó, pár éve még bajnok Leicester City-t nagyon simán visszajuttatta az élvonalba, és ez elég is volt ahhoz, hogy megkapja a londoni kispadot. Legközelebb épp előző kenyéradója otthonában bizonyíthat majd a válogatott szünet után, de azt hiszem, jelenleg nincs olyan Chelsea szurkoló, aki csalódásként élné meg eddig a szezont: 11 forduló után, igaz, négyes holtversenyben, az Arsenal, a Nottingham és a Brighton mellett bronzérmes pozícióban vannak, 4 pontra a jelenlegi második Manchester City mögött. Valamelyest stabilizálódott a védelmük, de elsősorban a támadószekciójuk miatt jó nézni a meccseiket, igaz, 21 góljukból 13-at Palmer és Jackson lőttek, akik már összesen 8 gólpasszt is kiosztottak. Rajtuk áll vagy bukik a Chelsea eredményessége, de ez a keret bombaerős, és egy Christopher Nkunku, egy Noni Madueke, vagy mint legutóbb, az Arsenal ellen bombagólt szerző Pedro Neto is bármikor előhúzható a kalapból. És akkor Joao Felixet, Mykhalio Mudryk-ot, Moises Caicedót vagy Enzo Fernandezt meg sem említettem. Enzo Marescának szerencséje van, hogy ilyen kerettel dolgozhat, amit egyébként első lépésként leszűkített, így már nem tapossák egymás sarkát a játékosok az edzőközpont szaunájában, s csak azokkal dolgozik, akikkel dolgozni szeretne. Az eredmények eddig önmagukért beszélnek.

ÉRTÉKELÉS: 7

5. JUVENTUS: Thiago Motta

Sokan várták már azt a napot, hogy Massimiliano Allegri helyett végre új vezetőedzője legyen a Juventusnak, és ez a nap végül eljött. Thiago Motta remek munkát végzett a Bologna élén, Bajnokok Ligája indulást érő helyen zárt vele a tavasszal, az Öreg Hölgy annak módja és rendje szerint le is csapott rá. És eddig működik a dolog Torinóban is. Mondjuk a játék nem valami látványos. Igaz, hogy az első hat bajnokin nem kapott gólt a Juventus, de abból három meccse is 0-0-ra végződött. Még mindig csak hét kapott gólnál járnak, igaz, abból négyet egyetlen meccsen nyeltek be. Az Inter otthonában nem tipikus Serie A rangadót vívtak, mert 4-4 lett a végeredmény! Az Inter a négy gólból kettőt büntetőből lőtt, s a Juve erejét jelzi, hogy 2-4-ről sikerült egyenlítenie. Legjobb és legrosszabb meccsét egyébként szerintem a Bajnokok Ligájában vívta a csapat. Előbb győzött Lipcsében úgy, hogy emberhátrányban fordította meg a meccset (pazar találkozó volt, kár vitatni), majd egy másik német csapat, a Stuttgart Torinóban győzte le, igaz, csak 1-0-ra, de lefutballozta az olaszokat, ott kvázi meccsben sem voltak Mottáék. Mindazonáltal szép jövő előtt állhat ez a projekt, ahol több fiatal is kulcsfigurává lépett elő: a 21 éves Francisco Concencaio és Nicolo Savona, a 19 éves Kenan Yildiz is markáns szereplői az idei Juvénak, de a legnagyobb sztár továbbra is Dusan Vlahovics, akinek a jövője viszont bizonytalan Torinóban. Wojciech Szczesny távozott ugyan, de nincs kapuskérdés: Michele di Gregorio gyorsan bevált, de helyettese, Mattia Perin is védett már idén, nem is rosszul! Az ne tévesszen meg senkit, hogy csak a 6. helyen áll a Juventus: mindössze két ponttal előzi őket az éllovas Napoli. És ami igazán sokatmondó, hogy veretlen még 12 forduló után – Európa topbajnokságaiban ezt rajtuk kívül már csak a Paris St. Germain és a Bayern München mondhatja el magáról…

ÉRTÉKELÉS: 7

4. NAPOLI: Antonio Conte

És ha már Napoli… Két éve bajnok volt a Napoli, aztán a sikerkovács Luciano Spalletti lelépett, Dél-Olaszországban pedig hamar a feledés homályába veszett a bravúros bajnoki cím. Merthogy tavaly egymásnak adták át a kilincset a rosszabbnál rosszabb edzők: a szezont Rudi Garcia kezdte, aztán jött Walter Mazzarri legkevésbé sem sikeres időszaka, majd február közepétől már Francesco Calzona kezében volt a staféta (aki egyébként közben a szlovák válogatott szövetségi kapitánya is volt…) – ő is kormányozta be a csapatot a dicsőséges 10. helyig, ami konkrétan katasztrófával ért fel. Idén a „véres kezű” Aurelio De Laurentiis klubelnök tizenkilencre lapot húzott és rizikót vállalt: Antonio Contét nevezte ki edzőnek. Nem Conte szakértelmével van a baj, hiszen a Juventus vele kezdte a közel egy évtizeden keresztül tartó sikerkorszakát, majd már az Inter edzőjeként ő is zárta azt le, és legutóbb vele ünnepelt bajnoki címet a Chelsea is, de mindenki tudja, nem egy könnyű ember. Nehéz természetét a legtöbb helyen nehezen tolerálják, ő aztán tényleg képes bárkivel, még az élő fával is összebalhézni. Eddig ezt az arcát nem láttuk, viszont a Napoli a vártnál sokkal jobban indította az idényt – pedig az átigazolási szezon utolsó pillanataiban elveszítette első számú játékosát és gólvágóját, Victor Osimhent. Hogy a nigériai mehetett – e volna a Galatasaraynál jobb klubba, valószínűleg igen, viszont Conte boszorkánykonyhájában eddig kifogástalanul főz abból, amije van. 12 mérkőzésből nyolcat megnyert, mindössze 9 gólt kapott, és 1 pont előnnyel vezeti a Serie A-t, igaz, nagy a tolongás mögötte: az Atalanta, az Inter, a Lazio és a Fiorentina azonos pontszámmal állnak. Az új szerzemények közül Romelu Lukaku 4 gólt és ugyanennyi gólpasszt szerzett már, s a Manchester Unitedtől kiebrudalt Scott McTominay is beilleszkedett a csapatba, míg Khvicha Kvaratskhelia a bajnoki cím évében nyújtott formáját hozza (5 gól és 2 assziszt). Veronában 0-3-al indították a szezont, akkor szerintem senki nem gondolta, hogy ilyen álomszerűen alakul a folytatás, de nagyon messze még a vége, ugyanakkor az látszik, hogy az idei Serie A szezon végre kiegyensúlyozott lesz, talán még áprilisban sem fogjuk tudni megmondani, ki lesz a bajnok. Ez jót tenne az egész olasz futball megítélésének – a Napoli mellett az mindenképpen szól, hogy idén nincs nemzetközi porond, tehát a figyelemnek nem kell többfelé összpontosulnia. Ez akár döntő is lehet majd a tavasszal kifacsart futballistákkal szemben…

ÉRTÉKELÉS: 10/7,5

3. BAYERN MÜNCHEN: Vincent Kompany

És akkor jöjjenek a szezon eddigi nagyágyúi… :) A Bayern Münchennek volt honnan és volt hová újra felépítenie magát, miután tavaly némi csorba esett a renoméján. A Bayer Leverkusen 10 év után trónt fosztott, de a bajor óriás erősebben tért vissza – kár volt megráncigálni az oroszlán bajszát… Vincent Kompany nem volt rossz játékos, hosszú éveken keresztül volt az épülő Manchester City vezérbikája és csapatkapitánya, de edzőként még elég zöldfülűnek számít, ezért is volt meglepetés a kinevezése. Az angol Burnley élén volt egy kiváló éve az angol másodosztályban, majd a feljutást követően a Premier League egyik aktuális pofozógépe volt – hamar kiderült, hogy amivel tönkreverték a Championship-et, az kevés lesz az első osztályban. Mondjuk a borzasztó és összesen 104 gólt kapó Sheffield Unitedet nem múlták alul, de így is simán kiestek. Ehhez képest nem kicsit volt megdöbbentő, hogy a Bayern Münchentől a szezon végére még az ezüstérmes pozíciót is elbukó Thomas Tuchel helyére kinevezték a korábbi 89-szeres belga válogatottat. Ám az antréját kevés kritika érheti: 10 forduló után még veretlen, ráadásul már most 5 pontos előnnyel vezeti a tabellát a Leipzig előtt, és ez az olló valószínűleg tovább fog még nyílni… 33 rúgott góljuk jelzi, abszolút támadószellem jellemzi Kompanynak ezt a kompániáját is, miközben a 7 kapott góljuk is teljesen rendben van. Eddig két gyengébb meccsük volt a szezonban. A Barcelona rendesen elkalapálta őket a BL-ben, míg a Frankfurt ellen játszottak egy 3-3-at – mondjuk ez a Frankfurt nagyon erős idén. Mindeközben a Bochumnak és a Werder Bremennek ötöt, a Stuttgartnak négyet, a Holsten Kielnek hatot, míg a Dinamo Zagrebnek (ez egészen elképesztő) kilenc gólt rúgtak. Harry Kane ott folytatta, ahol tavaly abbahagyta, már 11 gólos a bajnokságban, de nem egyszemélyes a támadógépezet: Jamal Musiala és a remekül beilleszkedő Michael Olise is öt gólnál járnak már. A Bundesliga nem dőlt még el, de hazai színtéren nagyon magabiztosnak tűnnek a bajorok, ugyanakkor november és december fordulóján lesz egy hét, amikor sok kérdésünkre választ kaphatunk a Bayern München trófeaszerzési esélyeit illetően: előbb a PSG ellen egy hazai BL meccs (az átalakított Bajnokok Ligájában van már két vereségük, itt aligha fér bele még egy bukta…), aztán a Borussia Dortmund elleni idegenbeli rangadó, majd a Bayer Leverkusen elleni német kupa meccs. A Bayern München eddig hozza, amit vártak tőle, Vincent Kompany meg annál talán még többet is.

És akkor most mondd ki gyorsan tízszer: Kompany kompániájának a mániája. :)

ÉRTÉKELÉS: 10/8

2. BARCELONA: Hans-Dieter Flick

Azt tudtuk Hans-Dieter Flickről, hogy kiváló edző. Állítólag Joachim Löw mellett is ő volt az agy a világbajnok német válogatott edzői stábjában (de vajon ki volt a ravasz és a két füstölgő puskacső?), aztán a Bayern Münchennel letarolta az egész világot – a Barcelona elleni 8-2 miatt szerintem még ma is sok katalán szurkoló sírja tele éjjelente a párnáját. A német válogatott szövetségi kapitányaként nem tudott kiteljesedni, a katari vb-n a csoportból sem jutott tovább a Nationalelf. Kvázi megbukott, de idén nyáron óriási feladat találta meg: miután a klublegenda Xavi méltatlanul és kabaréba illő módon távozott (előbb kirúgták, majd marasztalták, végül megint kirúgták…) a pénzügyi nehézségektől küszködő és Messi távozása óta krízisben és lejtmenetben lévő Barcelona benne látta a jövő sikerének a zálogát. Én azt hiszem, a legelvakultabb Barca szurkolók sem látták érkezni ezt a bravúros őszt. Jó, most épp a második bajnoki vereségük után vagyunk – de mivel a két vesztes meccs kivételével minden más találkozójukat megnyerték, már kiépítettek egy tekintélyes előnyt a bukdácsoló és sérüléshullám által tizedelt Real Madrid előtt. 13 bajnoki alatt rúgtak 40 gólt, sőt, ez már 12 meccs alatt összejött, mert a Sociedad ellen csak érvénytelen gólig jutottak. A Bajnokok Ligájában 4 meccs után 15 góljuk van. 17 meccs alatt ez összesen 55 találat. 7 nap leforgása alatt ötöt rúgtak az egykor szebb napokat látott Sevillának, négyet a Bayern Münchennek, majd ugyanennyit a Real Madridnak. De kapott már tőlük hetet a Valladolid, ötöt a Villareal, és négyet a tavalyi meglepetéscsapat Girona is. Flick kezei alatt élete legjobb formájában futballozik Raphinha, aki Xavinál nagyon nem találta a helyét. A bajnokságban 7 gólnál, 6 gólpassznál jár, a Bajnokok Ligájában ez a szám 5 és 3. Robert Lewandowskit sokan temették már, de 36 évesen sokadvirágzását éli: a Bajnokok Ligájában 5, a bajnokságban 14 gólja van, ezzel már most toronymagasan vezeti a La Liga góllövőlistáját. Lamine Yamal is csúcsformában van: a még mindig csak 17 éves csodagyerek elsősorban az Eb-n nyújtott parádés teljesítménye miatt végzett a 8. helyen az Aranylabda szavazáson, de jövőre akár még feljebb kúszhat a listán: a ligában 5 gólja és 7 asszisztja van már, a BL-ben mindkettőből 1-1. Ők hárman 37 gólt lőttek és 19-et készítettek elő. Bámulatos. Már lassan a Messi, Neymar, Suarez trióra emlékeztető eredményesség és színvonal. Irigylésre méltó, hogy a La Masia továbbra is számolatlanul termeli a fiatal gyémántokat. Persze, kicsit a pénzhiány is rásegít erre, de idén az alapcsapat tagja Yamal mellett a 17 éves Pau Cubarsi is – mellettük szinte veteránnak számít már a 20 éves Gavi, valamint az egyaránt 21 éves Pedri, Pablo Torre, Fermin Lopez, Alejandro Balde és Marc Casado. Hol játszana egy Real Madridban, vagy a világ bármely klubcsapatában egyszerre 6-7 22 éven aluli siheder? Szép jövőkép látszik a Barcelona előtt, akik túl hamar átvészelték ezt a nehéz időszakot… Hans-Dieter Flick pedig remek edző! A Barcelona nagyon régen volt érdekelt utoljára a Bajnokok Ligája végjátékában (ha emlékeim nem csalnak, legutóbb 2019-ben volt elődöntős, de abban a Liverpool elleni 3-0-s előny utáni 0-4-ben nem volt sok köszönet – kis túlzással a jelenlegi játékoskeret fele akkor még pelenkát hordott…), idén az egyik potenciális esélyesei az egész sorozatnak! Egyetlen hátráltató tényezőjük, ami a keret fiatalságából ered, a rutintalanságuk lehet.

ÉRTÉKELÉS: 10/8,5

1. LIVERPOOL: Arne Slot

Ezt a versenyt nem nyerheti meg más, csak Arne Slot. Jó referenciákkal érkezett, hiszen kiváló munkát végzett az AZ Alkmaar és a Feyenoord élén is, de láttuk a közelmúltban, attól, hogy valaki Hollandiából sikeredzőként érkezik, még bukhat ordas nagyot a Premier League-ben – erről Eric Ten Haag tanulmányt is írhatna… Egy olyan edzőlegendát kell nemcsak pótolnia, de feledtetnie is, mint Jürgen Klopp, aki visszavezette a klubot oda, ahová való, s nemcsak, hogy BL-t nyert vele, de 30 év után bajnoki címet is, amire mindenki ki volt már éhezve a Mersey partján – talán az Everton szurkolókat leszámítva, muhaha… Nem túlzás kijelenteni: Slot minden várakozást felülmúlóan teljesít első angliai szezonjában! Nem érkezett új ember a csapatba (aki érkezett, Federico Chiesa, ő még nem sokat tudott játszani…), ugyanazokkal vágott neki a szezonnak, akikkel Klopp végigtolta az utolsó évét, és ha játékban nem is nagyon látjuk azt a heavy metal focit, amit a német képviselt és mindenhol meg is valósított, néha unalmas a játék, ez a Liverpool szervezettebbnek tűnik, s eddig a Nottingham Forrest elleni bajnokiját és az Arsenal elleni rangadóját leszámítva minden tétmeccsét megnyerte a szezonban. Ez összesen 17 meccset és 15 győzelmet jelent. Sosem kezdett még csak megközelítőleg sem így edző a Liverpool kispadján! A bajnokságban viszonylag könnyű sorsolással kezdett a Pool, és mindenki félt az október, novemberi rangadó dömpingtől. Október 20. óta sorrendben a Chelsea-vel (otthon), az RB Leipziggel (BL, idegenben), az Arsenallal (idegenben), a Brightonnal kétszer (Ligakupa, idegenben, majd bajnoki otthon), aztán a Leverkusennel (BL, otthon), végül az Aston Villával (otthon) játszottak, s az Arsenal elleni 2-2-t leszámítva minden meccsükből győztesen jöttek ki. November végén még vár rájuk a Real Madrid és a Manchester City, de azt hiszem, ezektől a meccsektől féljen inkább az ellenfél. A Premier League-t öt ponttal vezetik, a ManCity sosem látott válságban van, Pep Guardiola sosem veszített még edzőként zsinórban négyszer – abból kettő a bajnokságban jött össze. Ha a Pool megveri a City-t (adná az Isten…), nyolc pont előnyre tenne szert, ami több mint bizakodásra adhatna okot. A BL-ben eddig mind a négy meccsét megnyerte a Pool, pedig eddig két olasz és két német csapat került az útjukba – a Madrid számára sokkal komolyabb tétje lesz annak a meccsnek, még az is beleférhet, hogy a Mersey partiak ne pörögjenek ezerrel azon a rangadón. Slot jól kommunikál, szépen forgatja a keretet, mindenkit tűzben tart, és attól, hogy Szoboszlai nem kezdő minden meccsen, látszik, hogy a holland tréner számít rá, mert minimum 20-25 percet szinte mindig ad neki. Labda nélkül a Liverpool egyik legfontosabb játékosa. Labdával még nem az. De elfutásai, hely csinálása, a letámadása, védekezése elsőrangú. Előbb-utóbb meg fognak jönni a gólok és a gólpasszok is. Addig megrúgják azokat a többiek. Mohamed Salah idén is kirobbanó formában van (már most 10 gólnál és ugyanennyi gólpassznál jár a szezon 17 tétmeccsét figyelembe véve – ha ő tényleg elmegy Szaúd-Arábiába, lehetetlen, vagy legalábbis embert próbáló feladat lesz pótolni…), de Luis Dias és Cody Gakpo is jól és gólveszélyesen játszanak, középen meg Ryan Graverbech és Dominik posztriválisa, Curtis Jones az, aki kiemelhető. Ha Arne Slot vezetésével már az első szezonjában bajnok lesz a Liverpool, lehet, lesz olyan szurkoló, aki tavasszal megkérdezi majd: ki is az a Jürgen Klopp? Persze, ez túlzás: Klopp fektette le ennek a csapatnak az alapjait, és az ő érdeme az is, hogy érzékelte, a Liverpoolnak most van szüksége új impulzusokra. Slot pedig jó érzékkel épít várat. Mindenkinek ilyen új impulzust kívánok! :)

ÉRTÉKELÉS: 10/9

Akik kimaradtak, de talán megérdemeltek volna néhány szót: a Fiorentina és a Lazio is új edzővel vágott neki a szezonnak, s eddig mindkét csapat erőn felül teljesít! Két egykori élcsapat meg most váltott edzőt. A Debrecennel együtt három… :) A Manchester United végre kirúgta Erik Ten Haagot, a Sportingtól kivásárolt Ruben Amorim a válogatott szünet alatt ismerkedik azokkal, akik nem képviselik ezúttal hazájukat, első tétmeccse jövő hétvégén következik. Az AS Románál már a harmadik edző ül a kispadon (és még csak november közepe van…), ezúttal az állandó beugró, a veterán, 73 éves és a nyugdíjból visszahívott Claudio Ranierinek kéne mentenie a menthetőt. Hát nem tudom. A Leicester City-vel csodát művelt, jó és szimpatikus edző, de ehhez a botrányosan gyenge csapathoz nem tudom, hogy elég lesz-e…

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Ti hogy állítanátok fel a sorrendet? Mit gondoltok az új edzőkről és csapataikról?

Holnap kiosztják a 2024-es Aranylabdát. Kicsit megcsúszva, de én is eredményt hirdetek – persze, csak egy kis (közel)múltidéző után, amiből nem maradhat ki a legfontosabb információ: a Messi – Ronaldo korszak (legalábbis ami az Aranylabdát illeti), úgy néz ki, végérvényesen véget ért.

Zinédine Zidane, Rivaldo, Luis Figo, Michael Owen, Ronaldo (az „original”), Pavel Nedved, Andrij Sevcsenko, Ronaldinho Gaucho, Fabio Cannavaro és Kaká. Ők nyertek Aranylabdát 2000 1998 és 2007 között. Raúl Gonzales, David Beckham, Thierry Henry, Alessandro Del Piero, Roberto Carlos, Oliver Kahn, Ryan Giggs, Frank Lampard, Gianluigi Buffon, Steven Gerrard, Deco, Andrea Pirlo. Akár róluk is szólhatna a 12 dühös ember című színdarab, mert ez az egytucat játékos, hát nem volt tucatjátékos, mégsem kapták meg az aranygolyót az előbb említett jól öltözött úriemberek miatt. Már ők is sorbaállhatnak a DASK-ért, vagyis a jómagam által alapított „Díj a Stresszkezelésért” trófeáért, de akkor mit mondjanak a 2008 és 2017 között mindhiába alibiző güriző futballspílerek? Ebben az időintervallumban, bizony, csak Lionel Messinek és Cristiano Ronaldónak osztottak lapot – ebben az esetben Aranylabdát. És bár ahhoz kétség sem férhet, hogy a futballtörténelem két legendás alakja kergette a bőrgolyót az elmúlt két évtizedben (sőt, az argentin valószínűleg a minden idők legjobbja címre is joggal pályázik, de CR7 sincs sokkal mögötte…), nem egy olyan Aranylabda volt, amit másnak kellett volna kapnia. Sőt, bővítsük ki a kört egészen 2023-ig: az elmúlt 16 évben mindössze két olyan esztendő volt, amikor nem kettejük közül valaki kapta a díjat: 2018-ban a vb ezüstérmes és BL győztes Luka Modric (egyébként teljesen megérdemelten), és 2022-ben Karim Benzema, aki hátára vette a Real Madridot, és a legfontosabb pillanatokban rúgott nagyon fontos gólokat a BL győzelemig vezető úton. Az ő győzelmükkor, nem tudom, talán elaludt a biztonsági őr vagy lefagyott a rendszer, valami magyarázaíta csak van ennek a „megmagyarázhatatlan malőrnek”, mindenesetre minden más évben Lionel vagy Cristiano keresztnevű labdarúgó vitte haza a díjat, és keresett helyet számára túl zsúfolt vitrinjében – akkor is, ha egyébként más jobban rászolgált volna az elismerésre.

Akik nem kapták meg, de nekem személyes kedvenceim voltak: Iker Casillas és Raúl Gonzales

Akik elől Messi és Ronaldo mindig ellopták a show-t, avagy akik nem kaptak Aranylabdát…

Mert vegyük szépen végig, kik maradtak le időközben a legragyogóbb, bár fényéből az utóbbi évek cirkuszokba való bohóckodásai miatt sokat veszítő egyéni díjról: Andrés Iniesta, Wesley Sneijder, Virgil van Dijk, Robert Lewandowski, Fernando Torres, Xavi, Manuel Neuer, Antoine Griezmann, Neymar, Kevin de Bruyne és Böde Dániel Mohamed Salah. Bizony, ennek a 11 futballhérosznak kijárt volna egy picike dicsőség – de a showt szinte mindig ellopta a Messi, Ronaldo páros. Bizony, még a piperkőc és fetrengő Neymarnak is juthatott volna egy, aki legjobb évében, 2015-ben csúcsszinten futballozott, és a triplázáshoz többet tett hozzá, mint Messi – mégis, az argentin kapta év végén az Aranylabdát. Kevin de Bruyne konzisztensen egy évtizede a világ legjobb középpályása, a Manchester City-vel mindent is megnyert, mégis mindössze egyszer állhatott fel még a dobogóra is. Nem lett volna földindulás Mohamed Salah aranylabdája után sem, hiszen az egyiptominak is volt olyan éve, különösen a bajnoki cím, BL győzelem, City-t mindig megszorongató, nagyjából 2018 és 2021 közötti időszakban, amikor rászolgált volna az elismerésre.

Nagy spíler Kevin de Bruyne is: sokat tanulhatott Zidane-tól, Modrictól és Iniestától...

Cristiano Ronaldo utolsó Aranylabdáját 2017-ben nyerte, s az öt díjból egyre mondom azt, hogy mindenképp másnak kellett volna megkapnia. 2008-ban a Manchester Uniteddal, 2014-ben, 2016-ban és 2017-ben a Real Madriddal nyert BL-t, ráadásul mindegyik sorozatban kulcsfigura volt, rengeteg gólt szerzett (még ha nem is mindig a döntőben, de az addig elvezető úton), 2016-ban ezt még egy Eb győzelemmel is megspékelte. Ám 2013-ban volt egy ellenállhatatlan Bayern München, amely 7-0-ra semmisítette meg például a Barcelonát a BL elődöntőjében, aztán a trófeát is behúzták Jürgen Klopp Dortmundja ellen – mint ahogy a bajnokságot és a kupát is megnyerték. Jupp Heynckes triplázó bajor együtteséből kiemelkedett Franck Ribéry, aki csak a harmadik helyen végzett a szavazáson – Ronaldo mellett természetesen Messi is megelőzte. Szóval Cristiano barátunknak egy kivétellel mindig legalább Bl-t kellett nyernie az Aranylabdához – de 2008-ban az Eb győztes (a finálét is eldöntő) és élete formáját futó Fernando Torres, 2014-ben a világbajnokságot nyerő német válogatottból Manuel Neuer (vagy Mesut Özil, esetleg Toni Kroos), 2016-ban pedig a két fronton is hatalmasat játszó, végül a BL és az Eb döntőt is elveszítő Antoine Griezmann is simán megérdemelték volna – és ebben az esetben Ronaldo sem tehetett volna mást, mint hogy elismerően tapsol. Még ha őt nem is ilyennek ismerjük. (Sokat kellett volna gyakorolnia a csalódottságát leplező, a másik sikerét elismerő vesztes szerepét, ami még az „elismert” színésznek, Joey Tribbianinak sem nagyon sikerült a Jóbarátok című, idén 30 éves szitkomban…)

Manuel Neuer és Franck Ribéry: a 2013-as Bayern München bombaerős volt!

Bár cikkem eredeti témája az idei Aranylabda szavazás, a kukacoskodást nem hagyhatom abba, mert Lionel Messi több Aranylabdája is bicskanyitogató volt számomra. Nyolc Aranylabdát kapott: 2009-ben, majd utána zsinórban még háromszor, aztán 2015-ben, végül további három páratlan évben: 2019-ben, 2021-ben és 2023-ban. Utóbbi alkalommal úgy, hogy a katari világbajnokság mellett semmi, de tényleg semmi érdemlegeset nem csinált. A PSG-ből nem emelkedett ki, a BL-ből hamar kiestek, aztán le is lépett a napfényes Miami-ba. Én elhiszem, hogy az egész világ azért szurkolt, hogy Lionel Messi végre világbajnokságot nyerjen, ehhez a játékvezetőkön kívül (hű, de mocsok vagyok), még Kolo Muani is sokat hozzátett, aki a döntő utolsó pillanatában lábon lőtte ziccerben Emiliano Martinezt. De a vb legjobb játékosának megválasztották Messit, így azért a teljesítményért akkor jutalmazták. Erling Haaland és Klyan Mbappé lettek az „udvarhölgyei”, bármelyikük jobban megérdemelte volna – bár, ami késik, egyszer az ő életükben biztosan el fog jönni… (Ha csak Lamine Yamal meg nem nyeri a következő 15 Aranylabdát, amekkora potenciál van abban a srácban…) Felháborító számomra Lionel Messi 2023-as Aranylabdája, különösen azért, mert a vb győzelemre hivatkoznak vele kapcsolatban. Érdekes, hogy 2010-ben ez a világon senkit sem érdekelt, amikor Andrés Iniesta győztes gólt vert a hollandoknak, Iker Casillas ziccereket védett a döntőben, Xavi meg szintén páratlan teljesítményt nyújtott – klubszinten is. De Messi kapta a díjat, akinek az argentin válogatottját 4-0-val intézték el a németek, és aki, ha jól emlékszem, egyetlen gólt sem rúgott ezen a tornán. Ugyanebben az évben ott volt a holland Wesley Sneijder is, akire ma már nem emlékezünk talán úgy, hogy mekkora játékos volt, de a 2010-es évben BL-t nyert az Interrel, s Diego Milito mellett ő volt ennek a győzelemnek a másik kulcsembere, a holland válogatottal meg szárnyalt a vb-n, 5 góljával társgólkirály lett, s egészen a döntőig jutott. A 2010-es Aranylabdát Iniestának és Sneijdernek kellett volna lemeccselnie egymás között, ehhez képest Leo nyert, Sneijder pedig még a dobogóra sem fért fel.

Luka Modric nyert Aranylabdát, Andrés Iniesta nem...

Az első Aranylabdáját egy évvel korábban teljesen megérdemelten kapta: Pep Guardiola első évében triplázott a Barcelona, Messi a BL döntőben is gólt szerzett. Bár már a megelőző két esztendőben is dobogón végzett, végérvényesen szerintem ebben az évben vált a világ legjobb futballistájává. Hiába tartotta fent ezt a státuszát több mint egy évtizeden keresztül, én az utolsó 3 Aranylabdájának a jogosságát teljes mértékben megkérdőjelezem. 2019 a Liverpool éve volt: a Premier League-t egyetlen pont különbséggel elveszítették a ManCity-vel szemben (97 pont sem volt elég a győzelemhez…), de a BL-t megnyerték, következő évben végre a PL aranyat is, óriási fölénnyel, s összeállt a teljes Klopp kirakós, ahol Mohamed Salah és Sadio Mané már korábban is tündökölt, de időközben megérkezett a védelembe Virgil van Dijk, a kapuba meg Alisson Becker. Jellemző a liverpooli erőfölényre, hogy a top10-be ők négyen mind bekerültek. De megnyernie mégis annak a Messinek sikerült, aki a pályán nézte végig, hogyan fordította meg 0-3-ról a Liverpool a párharcot szeretett klubja ellen. Ciki, hogy ebben az évben nem Van Dijk kapta meg a díjat – ő végzett a második helyen. Van dijk, nincs dij(k). Életem legrosszabb poénja volt, elnézést érte.

Alisson Becker és Virgil van Dijk is Aranylabda nélkül maradtak

Az Aranylabda szavazás legnagyobb vesztese összességében mégsem ő (se Iniesta, se Ribéry…), hanem Robert Lewandowski. Lengyel barátunk 2020-ban 34 góllal Bundesliga gólkirály lett, de megnyerte sok próbálkozás után végre a Bajnokok Ligáját is, ahol szintén ő lett a mesterlövész (és ahol a Barcelonát egy 8-2-vel küldték Messire, muhaha…). Igen ám, de a covid miatt ebben az évben nem adták oda a díjat senkinek, hiába fejezték be a legtöbb helyen végül a nemzeti bajnokságokat. Köszönjük Emese, a semmit – ostobaság és igazságtalanság a köbön. Szerencsére Lewandowski nem a duzzogást választotta, hanem a következő évben rápakolt még egy lapáttal, és egyéni szinten még jobb szezont zárt: megdöntötte Gerd Müller megdönthetetlennek vélt 40 gólos Bundesliga rekordját, és 41 góllal zárt. Ez biztos elég lesz az Aranylabdához – főleg annak fényében, hogy már egy évvel korábban meg kellett volna kapnia. Még szerencse, hogy a szavazók csupa dilettánsokból álltak, vagy valóban meg volt töltve a fejükhöz tartott puskacső, mert ezt az Aranylabdát is Lionel Messi kapta. Nem is akárhogy: bajnoki harmadik helyezés után, miután a BL-ből már a 16 között kiverte őket az Mbappé fémjelezte PSG – de a La Ligában még utoljára gólkirály lett, s mivel azon az őszön már a PSG mezében futballozott, a France Football szépen megvette neki ezt a díjat. Én általában naív vagyok, és nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, de ebben egészen biztos vagyok. Mert semmi más nem szólt Lionel Messi hetedik Aranylabdája mellett. Spanyol harmadik hely? Az Atletico lett a bajnok, ahol a Barcából kiebrudalt Luis Suarez sokadvirágzását töltötte, a Real meg a második. A katalánok a BL-ben is súlytalanok voltak, csak Mbappé négy gólt rúgott nekik a két meccsen. Teljesen értelmezhetetlen a 2021-es Aranylabdája is. És a tavalyi is, még ha azt meg is lehet magyarázni a 2022-es világbajnoki címmel. (Egyébként 2021-ben komoly esélyei voltak egy bizonyos Jorginhónak is, aki Eb-t nyert az olaszokkal, Bl-t a Chelsea-vel, ezért sokan őt vizionálták győztesnek. Tehetséges és szorgalmas középpályás ő, de sosem volt a világ aktuálisan legjobbja, inkább volt szerintem jókor jó helyen, így az sem baj, hogy abban az évben ő csak harmadik helyre futott be. De Robert Lewandowskitól konkrétan elrabolták a 2021-es Aranylabdát.)

Csak gólkirályi címek jutottak Lewandowskinak...

Akik már-már Messi fóbiával gyanúsítanak, jól teszik, és igazuk van, mert Real Madrid szurkolóként sosem tudtam kicsit sem szurkolni neki (még ha el is ismerem nagyságát – na nem úgy, mert még a növekedési hormon hatására is csak sámli segítségével éri el a kilincset…), de várom a kultúrált és érvekkel alátámasztott véleményt, hogy a 8 Aranylabdájából egy sem volt kamu. Ha engem kérdeztek a Messi – Ronaldo 8 – 5, igazából 5-4, és utólag Iniestának, Ribérynek, Van Dijknak és Lewandowskinak is adnék egy díjat, mint az adott év legjobb játékosának (és akkor Neymar és Haaland miatt még csak nem is hisztiztem - eleget…)

Na, de. Napokon belül kiosztják a 2024-es Aranylabdát, és miután Messi pofátlan módon eligazolt Franciaországból (sőt, még csúnyákat is mondott a PSG-re, ejnye-bejnye), rá sem került a France Football harmincas listájára. A teveligából ez Cristiano Ronaldónak sem sikerült (hiába lett gólkirály az angol, a spanyol és az olasz liga után a nem kevésbé erős és elismert szaúdi bajnokságban is…), így elmondhatjuk, hogy a Messi-Ronaldo ciklus végérvényesen lezárult. Nem vonultak ők még vissza: Ronaldo az ezredik góljára készül (még 94 választja el tőle…) és gőzerővel készül a 2026-os világbajnokságra (egy újabb kapitány fog belebukni abba, hogy CR-nek a pályán kell lennie?), míg Messi legutóbb a válogatottban, meg a klubjában is rúgott egy-egy mesterhármast. Ha nem is a legmagasabb szinten, de még mindig tényezők ők az egyetemes futballban. Ám a történelmet kevésbé fogják már ők írni.

Érdekes lesz hosszú idő után egy olyan Aranylabda gála, ami nem róluk fog szólni. Legutóbb 2006-ban nem volt egyikük sem a dobogón. Abban az évben a világbajnok olasz válogatottból Fabio Cannavaro és Gianluigi Buffon végzett az első két helyen, és Thierry Henry lett a harmadik. Cristiano Ronaldo a 14., Lionel Messi a 21. lett.

Az idei Aranylabda szavazás jelöltjei

Na de elég belőlük. Lássuk, mit, illetve kiket tartogat a jövő. És a jelen. Nem sorolom fel most a 30 nevet, de mindenkiről lesz szó.

Minden évben vannak olyan játékosok, akiken csodálkozik kicsit a közvélemény. Valószínűleg nem véletlenül vannak ott, alighanem megalapozott a helyük, és a labdarúgáshoz kicsit is konyítók hozták létre a listát. Máris egy vicces döntéssel kezdek. A 30 jelölt között egyetlen kapust találunk. Nem Gianluigi Donnarummát, akinek valóban volt már jobb éve. Nem Alisson Beckert, aki valószínűleg jelenleg a világ legjobb kapusa. Nem Yann Sommert, aki parádés szezont futott az Interrel. Nem Mike Maignant, aki a városi rivális AC Milan hálóját őrzi, általában hibátlanul – tökéletes pótlás volt a Dagobert bácsi pénztárcáját választó Donnarumma helyett… Szerintem Andrij Lunin is felfért volna a listára, aki szinte hiba nélkül helyettesítette egy egész szezonon keresztül a súlyos sérülést szenvedő Thibaut Courtois-t. Nem került fel, mint ahogy a ManCity hálóőre, Éderson se. Hát akkor ki? Emiliano Martinez, aki az angol Aston Villa kapusa, akinél a felsorolt úriemberek közül mindenki jobb (talán Lunint kivéve), és aki még mindig a világbajnoki aranyérméből él. Ne legyünk igazságtalanok: a nyáron nyert egy Copa Americát is, de akkor ennyi erővel a spanyol Unai Simon is felkerülhetett volna, aki Eb győztessé vált a nyáron. Emiliano Martinez az egyetlen kapus a harmincas listán, ami egy vicc. Persze, megnyerni nem fogja, mert az elmúlt két évtizedben nem nyerte meg Casillas, Buffon, Neuer, Petr Cech, Van der Saar, Oliver Kahn és Dida sem. Martinez mindezeknek a cipőfűzőjét se köthetné be – és bár egyéniségek voltak ők is, olyan gusztustalan ünnepléseket egyiküktől sem láttunk, mint amiket az argentin tol az arcunkba.

Aranylabdát neki...

Túl sokat személyeskedem? Most már argentin fóbiás is lennék??? Van egy másik argentin is a listán, ő róla fogok szebbeket is mondani…

Az Aranylabda szavazásnál már tavaly is szezont, és nem naptári évet néztek. Tehát október 28-án a 2023/24-es futballszezon legjobbjait fogják elviekben díjazni – és ebben a nemzeti bajnokságok mellett, vagy inkább az azok felett álló Bajnokok Ligájában és az Európa-bajnokságon nyújtott teljesítmény lehet mérvadó. Ilyen indíttatásból kerülhetett fel a listára az Eb győztes spanyol válogatottból Nico Williams, Dani Olmo és Lamin Yamal is. Utóbbi játékos a következő tíz év legjobb futballistája lesz – a fene enné meg a La Masiát, hogy megint onnan fut ki egy ekkora tehetség… Sok mindenkire mondták már, hogy új Messi lesz, de eddig mindenkire nagy volt a kabát Péter. Ám Yamal… Uramisten! Már a tavalyi évben is elképesztő dolgokat művelt a Barcelonában, aztán az Eb-n konkrétan ő volt a legjobb spanyol játékos – mindössze 17 évesen! Hogy én mit csináltam 17 évesen, meg hogy a legtöbb fiatal mit csinál ebben a korban, most nem mennék bele, de már most Yamal lábai előtt hever a futballvilág – miközben készülnie kéne a másnapi felelésre, és kiskorúként ki sem szolgálják még egy szórakoztatóipari egységben sem. Az idei évet is pazarul kezdte a Barcelonában, de erről majd legközelebb írok – viszont ha nem akarják Ansu Fati sorsára juttatni (aki még mindig csak 21 éves, de már kiégett…), jó, ha idejében kapcsolnak: ő csak 17 éves siheder! Ne hajtsák túl… Az Eb-n varázslatos teljesítményt nyújtott, de nagyon korai lenne számára még idén az Aranylabda. Mondjuk, ha már az első 15-ben fog végezni, amire minden esélye megvan, nem lehet csalódott – mondom: mindössze 17 éves… Nico Williams a másik oldalon futballozott nagyon jól, őrületbe kergetett minden szembejövőt, az Atletic Bilbaót meg Európa-Liga helyre kormányozta, amihez 5 góllal és 11 gólpasszal járult hozzá – de az Aranylabdától olyan távol áll, mint Shane Tusup a Sztárbox megnyerésétől… Akárcsak Dani Olmo, akinek az Eb-n nyújtott teljesítményét el kell ismernünk, hiszen Pedri sérülése után hátára tudta venni a Vörös Fúriát, és igen fontos gólokat lőtt. Klubcsapatában, Lipcsében ugyanakkor hullámzó volt a teljesítménye és sérülések is akadályozták a rendszeres és jó játékban. Hármójuk közül Lamine Yamalnak lehetne bekerülni a top10 közé, de én másokat favorizálok – a fiatal spanyolnak lesz még esélye legalább nyolc, de akár kilenc Aranylabdát is nyernie, ha olyan alázatos marad, mint Messi, és a sajtó, a közvélemény, az egész futballtársadalom is annyira fogja őt szeretni… Williams és Olmo örüljenek, hogy a listán lehetnek – a kétezres évek elején, amikor még hihetetlen egyéniségekkel volt tele a futballvilág, az Eb győzelem lehet, kevés lett volna…

Lamine Yamal és Nico Williams: övék a jövő

A harmincas listán egy olyan játékos van, akit kicsit túlzásnak érzek, bár az ő szerepeltetése is védhető: Ademola Lookman Európa-Ligát nyert az Atalantával, s a fináléban az ő mesterhármasával gyűrték le az egész szezonban, minden tétmeccset figyelembe véve is ezt az egy meccset elveszítő Leverkusent. Lookman a Serie A-ban 11 gólt lőtt és 7 gólpasszt adott, az Európa Ligában öt góljából hármat a döntőre tartogatott – Gianluca Scamacca mindkét fronton eredményesebb volt, de ő nem döntött el európai kupadöntőt. Végülis igazuk van: egy Atalanta játékos beférhetett a top30-as listába, és akkor miért ne az legyen, aki megnyerte történetük első európai trófeáját? A Bayer Leverkusen szinte makulátlan szezont zárt, nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy mindent vigyenek, de történetük első bajnoki címe, és a mellé csapott kupagyőzelem miatt azt hiszem, nincs hiányérzetük. Az Arsenalból érkező Granit Xhaka a középpálya motorja volt, nagyon jól illeszkedett Xabi Alonso játékstílusába, az egyik legfontosabb láncszeme volt a 17 (!!!) pontos előnnyel bajnokságot nyerő Leverkusennek. Hát még Alejandro Grimaldo, aki 10 gólt és 13 gólpasszt jegyzett – na, nem csatárként vagy támadó középpályásként, hanem bal oldali szárnyvédőként (a másik oldalon Jeremie Frimpong 9 + 7-tel zárt, éppenséggel az sem volt gyenge teljesítmény.) Későn érő típus a spanyol, idén már a 29. életévét is betöltötte, de csak egy éve játszik topligában – és ezzel nem akarom megbántani a portugál Benficát, ahová eddigi éveit pazarolta…

Két német középhátvéd is meghívót kapott a harminc közé: Antonio Rüdiger BL-t és spanyol bajnokságot nyert a Real Madriddal, míg Mats Hummels a másik oldalon állt a fináléban. A Bajnokok Ligájában egészen varázslatosan futballozott a 2014-es világbajnok, aki az elmúlt másfél évtized egyik legjobb középhátvédje volt, de elszállt már felette az idő, s a Bundesligában nagyon kétarcú volt ő és a Dortmund is; az, hogy ő ott van a listán, bőven megkérdőjelezhető. Rüdiger ellenben maximálisan megérdemli, megalkuvást nem tűrő játéka, intelligenciája és fontos góljai okán: mondjuk azt a hentes fejet látva mernénk nem rá szavazni… A Manchester City és az Arsenal ádáz harcot vívott tavaly is az aranyéremért. Mindkét angol klubot képviseli egy-egy középhátvéd az Aranylabdára esélyesek között – és bár tudjuk, védő ezt a díjat négy szökőévente kapja, Rubén Dias és William Saliba a posztjukon a legjobbak közé tartoztak tavaly. Az Arsenalból Declan Rice és Martin Ödegaard is ott van a listán – aki követi az angol bajnokságot, tudja, miért… Phil Fodent választották az előző Premier League szezon legjobb játékosának (19 gólja és 8 gólpassza megfelelő alapot szolgáltatott erre), talán miatta kellett távoznia a zseniális Col Palmernek a City-től, aki a Chelsea-ben kiteljesedhetett és hétről hétre hasít (22 gól és 11 gólpassz csak a bajnokságban…) – mind szuper játékosok, de a top 10-be szerintem nem fognak bekerülni az Aranylabda szavazáson. Mint ahogy szerintem, és ez most lehet, merész kijelentés a részemről, Kylian Mbappé sem, aki a francia bajnokság mellett más területen nem nagyon villogott – és még az Eb-n is rémgyenge volt. Volt klubtársát, Vitinhát én keveset láttam játszani, PSG és francia meccseket nem nagyon nézek: szerintem ő valahol a 20. és a 30. hely között fog végezni. Nála mindenképp jobb volt Hakan Calhanoglu – még ha nem is a világ legjobb középpályása, ahogyan magát nevezte. Hogy egyszer az lesz – e az uruguayi Federico Valverde, nem tudom, de idén nem kisebb kalibert kell pótolnia a Real Madridban, mint Toni Kroos, és szerintem jó úton halad afelé, hogy posztján a legjobbak közé kerüljön. Tavaly még találkozott a pályán az azóta Rómába igazoló ukrán Artem Dovbykkal, aki az egész szezon meglepetéscsapatában, a Gironában ontotta a gólokat és lett a spanyol bajnokság gólkirálya – az ő listán való szereplése egy ilyen szezon után megkérdőjelezhetetlen.

Phil Foden és Col Palmer, az angol futball csiszolatlan gyémántjai

És akkor nézzük, nálam hogyan nézne ki a top 10!

10. Lautaro Martinez (argentin, Internazionale)

Kevés szó esik az Inter csatáráról, és senki nem tartja őt Aranylabda esélyesnek, pedig olasz bajnok lett az Interrel és Copa Americát nyert az argentin válogatottal. És a Szuperkupát is az ő gólja döntötte el, de ez a kutyát se érdekli – és milyen igaza van, mármint a kutyának… A Serie A-ban 24 góljával mesterlövész lett, nélküle aligha sikerült volna 3 év után visszahódítania a scudettót a kék-feketéknek. A Copa Americán is kiválóan játszott, 5 gólt szerzett, abból egyet a Kolumbia elleni fináléban – ezzel a góllal nyert Argentína. Lehet, nem ő a legnagyobb esélyes, de azért vegyük komolyan – még ha a világ egyik legalulértékeltebb csatáráról is beszélünk…

9. Bukayo Saka (angol, Arsenal)

Félelmetes számokat hozott Bukayo Saka a Premier League-ben a 2023/24-es szezonban: 16 gólja mellé 9 asszisztot is tett a közösbe. A Bajnokok Ligájában 4+4 volt a mérlege, de ez sem volt elég egy hosszabb meneteléshez – a Bayern már a 8 között megálljt parancsolt az „Ágyúsoknak”. Az angol bajnokságban megint sokáig versenyképesek voltak, de ezúttal is lemaradtak az aranyéremről, míg az Európa-bajnokságon is csak ezüstérem jutott Sakának és az angol válogatottnak – én ezért nem tettem előbbre a listán, mert egyébként csúcsformában tolta végig az egész előző idényt.

8. Daniel Carvajal (spanyol, Real Madrid)

A Real Madrid jobbhátvédjének soha nem lenne esélye Aranylabdát nyerni, csakhogy… Carvajal az egyetlen futballista a listán, aki hazája bajnoksága mellett a Bajnokok Ligáját és az Európa-bajnokságot is megnyerte! Már pedig az egyik kritérium a trófeák száma… Az kétségtelen, hogy ragyogó idényt futott Carvajal, gólt szerzett a BL döntőben és az Európa-bajnokságon is; Michel Salgado óta a Madrid top jobbhátvédje (már túl is szárnyalta talán…), de ha olyan szélsővédők nem kaptak soha Aranylabdát, mint Philipp Lahm, Ashley Cole, Jordi Alba vagy éppen a 4 brazil: Marcelo, Daniel Alves, Roberto Carlos és Cafu, Carvajal sem fogja megkapni. Végre elkerülték a sérülések és végigjátszhatott egy idényt, sokat köszönhet neki a Madrid – cserébe viszont sajnos ezt az egész évet ki fogja hagyni. Bár lenne még visszaút számára a térdszalag-szakadása után…

7. Harry Kane (angol, Bayern München)

Engem meglep, hogy senki sem beszél Harry Kane esélyeiről. Idegen országban robbant úgy be, hogy már az első szezonjában majdnem megdöntötte Robert Lewandowski 41 gólos Bundesliga rekordját – amit egyébként 60 évig Gerd Müller tartott, 40 találattal. 36 gólt szerzett, 8 gólpasszt adott, s mivel a Bajnokok Ligájában is beköszönt nyolcszor, első Bayernes idényében 45 meccsen 44 gólt szerzett. Őt személy szerint nagyon lehet sajnálni azért, hogy a bajor klub 10 év után először éppen most veszítette el a Salátástálat, és továbbra sem nyert semmilyen trófeát. A Kane-átok a válogatottra is kihat: két ezüstérem után jöhetne valami fényesebb – talán majd éppen azzal a Thomas Tuchellel fog sikerülni, aki leamortizálta a Bayern Münchent az előző idényben… Kane már egy aranyérem valahol…

6. Florian Wirtz (német, Bayer Leverkusen)

A Bayer Leverkusen csodájára járt tavaly az egész világ. Történetük első bajnoki címét veretlen teljesítménnyel szerezték meg, a német kupát is megnyerték, és az Európa-Ligában is döntőbe jutottak. Szezonbeli egyetlen vereségüket a fináléban szenvedték el. Florian Wirtz ehhez a páratlan eredménysorhoz csodás játékkal járult hozzá. A Bundesligában 11 gólja mellé 12 gólpasszt adott, az Európa-Ligában 4+4, a hazai kupában 3+4 volt a termése. 49 mérkőzésén 38 gólban vállalt közvetlen szerepet a szezonban. Nélküle nem ért volna csúcsra a Leverkusen – pedig nem felejthetjük el, milyen súlyos sérülésből tért vissza előtte. Az Európa-bajnokságon is rúgott kettőt a többre hivatott német csapatban, nem rajta múlt, hogy a Nationalelf már a 8 között elbúcsúzott.

5. Erling Haaland (norvég, Manchester City)

Tavaly neki kellett volna kapnia, és alighanem lesz még erre esélye – több, mint idén. Átlagos szezont hozott: „csupán” 27 gólt szerzett a Premier League-ben, igaz, így is viszonylag simán gólkirály lett. A BL-ből címvédőként már a 8 között kiesett a ManCity, és a bajnokságon kívül nem is nyertek mást. Haaland a világ jelenlegi legjobb kilencese, de igen meglepő lenne, ha most ő kapná a díjat.

4. Toni Kroos (német, Real Madrid))

Tudni kell visszavonulni! Nem sikerül mindenkinek időben és méltóságteljesen háttérbe vonulni, de Toni Kroos, mint a pályán, csupa elegancia és csokornyakkendő a hétköznapi életben és a döntéshozatalaiban is. Van, aki idős lesz, van, aki egy súlyos sérülés következtében teszi le a lantot, nos, Toni Kroos élete talán legjobb szezonját futotta visszavonulása előtt, s parádés passzjátékának eredménye a spanyol bajnoki cím és utolsó klubmeccsén egy BL győzelem. Visszavonulásával nagy űrt hagyott maga mögött a Real Madrid középpályáján, s az a helyzet, hogy óriásit szólna, ha őt díjaznák az elismeréssel. Egyfajta életműdíj is lenne ez. Nem mondom, hogy nem érdemelné meg, de nem kaphatja meg a Modric, Kroos duó mindkét tagja, ha a Xavi – Iniesta kettős egyikét sem díjazták soha. Viszont zseni volt, azt meg kell hagyni, korszakunk egyik legjobb középpályása.

3. Jude Bellingham (angol, Real Madrid)

Sokáig a góllövőlistát is vezette Spanyolországban, ha az őszi szezon után kell győztest hirdetni, aligha kapja más a díjat! 19 bajnoki góljából 13-at karácsony előtt szerzett, míg a Bl-ben mind a négy gólját ősszel rúgta, nem egy győztes gól, vagy utolsó pillanatos találat volt. Benzema elment, Mbappé akkor még nem érkezett, mégsem hiányoztak a csatárgólok, mert az angol megoldotta. Bár a tavasza sokkal visszafogottabb volt már, a 42 meccsen szerzett 23 gólja és 13 gólpassza azért messze nem tragikus – Madridban már azért Aranylabdát adtak volna neki, hogy a szezon mindkét bajnoki el clásicóját eldöntötte az utolsó pillanatokban. Ráadásul az Eb-n is a jobbak közé tartozott az angoloknál, a szlovákok ellen csodás ollózós góllal hozta vissza a sírból nemzetét. Nem lenne meglepetés az Aranylabdája…

Rodrigo nem került a listára, de Vinicius és Bellingham megnyerhetik a díjat

2. Rodri (spanyol, Manchester City)

A legkevésbé sem látványos a poszt, ahol játszik, a reflektorfény ritkán találja meg, a modern labdarúgásban viszont megkerülhetetlen az a szerepkör, ahol ő játszik. Az egyéni díjakat mondjuk ritkán kapják ők. Rodri a Premier League-ben négy meccsen nem lépett pályára, ebből hármat elveszített a Manchester City; több mint egy évig veretlen volt vele a csapat. A Manchester City zsinórban ötödször lett bajnok, a spanyol válogatottal pedig Európa-bajnokságot nyert, kulcsfiguraként a középpályán. Hogy mennyire fontos játékosa ő klubjának, legkésőbb tavasszal kiderül, mert elülső keresztszalag-szakadás miatt számára véget ért az egész idény. Nehéz lesz őt pótolni…

1. Vinicius Junior (brazil, Real Madrid)

Legnagyobb esélye neki van az Aranylabdára, mert spanyol bajnok lett, Bajnokok Ligáját nyert a Real Madriddal, és a legfontosabb pillanatokban vette hátára a csapatot. A Bayern elleni odavágón duplázott, és betalált a fináléban is. A bajnokságban 15 gólt lőtt és 6 gólpasszt adott – az előző szezonban 39 tétmeccsen 35 gólban vállalt tevékeny részt gól vagy assziszt formájában. Nehéz vitatni, ha csak a futballtudást és csapatára gyakorolt hatását nézzük, ott a helye vitrinjében az aranylasztinak, de árnyalja a képet az az arrogáns viselkedés, meg az ellenfél állandó heccelése, amit a pályán látunk tőle. Nagyon sokan vannak, akik Vinicius visszataszító magatartása miatt szurkolnak erősen Bellinghamnek és Rodrinak. Én bevallom, hiszek a csodában és a meglepetés erejében: remélem, Carvajal vagy Toni Kroos nyeri az Aranylabdát!

További díjak, amik gazdára várnak:

Kapusok
Diogo Costa (portugál, FC Porto)
Gianluigi Donnarumma (olasz, Paris Saint-Germain)
Gregor Kobel (svájci, Borussia Dortmund)
Andrij Lunyin (ukrán, Real Madrid)
Mike Maignan (francia, Milan)
Giorgi Mamardasvili (grúz, Valencia)
Emiliano Martínez (argentin, Aston Villa)
Unai Simón (spanyol, Athletic Bilbao)
Yann Sommer (svájci, Internazionale)
Ronwen Williams (dél-afrikai, Mamelodi Sundowns)

Vélemény: Elfogultság nélkül, szerintem Andrij Lunyin vagy Yann Sommer kéne, hogy megkapják, de úgyis E. Martinez lesz a legjobb.

A legjobb 21 éven aluliak
Pau Cubarsí (spanyol, Barcelona)
Arda Güler (török, Real Madrid)
Alejandro Garnacho (argentin, Manchester United)
Karim Konaté (elefántcsontparti, RB Salzburg)
Kobbie Mainoo (angol, Manchester Untied)
Joao Neves (portugál, Paris Saint-Germain)
Savinho (brazil, Girona; jelenleg Manchester City)
Mathys Tel (francia, Bayern München)
Lamine Yamal (spanyol, Barcelona)
Warren Zaire-Emery (francia, Paris Saint-Germain)

Vélemény: Szerintem itt nincs kérdés! Mivel Gruber Zsombor és Lisztes Krisztián sincsenek a listán, Lamine Yamal fogja megkapni, de egyébként nagy jövő előtt áll Pau Cubarsi, Arda Güler, Alejandro Garnacho és Savinho is. Meg a többiek is. Ez egy pazar névsor...

Legjobb edző férficsapatnál
Xabi Alonso (spanyol, Bayer Leverkusen)
Carlo Ancelotti (olasz, Real Madrid)
Luis de la Fuente (spanyol, spanyol válogatott)
Gian Piero Gasperini (olasz, Atalanta)
Pep Guardiola (spanyol, Manchester City)
Lionel Scaloni (argentin, argentin válogatott)

Vélemény: Szerintem valamennyi sansza Gasperininek is van, ez az EL győzelem bravúr volt a javából, de alapvetően háromesélyes ez a csata. De la Fuente Eb-t nyert, Ancelotti BL-t, mindkettő vonzó, de amit Xabi Alonso művelt, az egyedülálló. Én neki adnám, de szerintem az Eb vagy a BL győzelem többet fog nyomni a latban.

Legjobb férfi klubcsapat

Borussia Dortmund (német)

Girona (spanyol)

Bayer Leverkusen (német)

Real Madrid (spanyol)

Manchester City (angol)

Vélemény: Ha nem a Real Madrid, akkor a Bayer Leverkusen! Az ő győzelmüket el tudnám viselni, bár a Girona is hatalmasat ment tavaly, és ősszel a Bajnokok Ligájában is bemutatkozhattak!

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Szerintetek ki nyeri az Aranylabdát?

Napra pontosan 11 évvel az amszterdami 1-8 után megint Hollandia jön szembe – az előjelek nem valami kedvezőek számunkra, ráadásul első számú kapusunk is váratlanul dobbantott. Bár a Szpari legutóbb éppen elveszített egy keleti rangadót, az Nb1es visszatérése egyelőre reménykeltő. Kupa csapataink nemzetközi szereplése is az volt, a Puskás Akadémia nagyon közel állt a csodához – a Fradit viszont talán a Tottenham ellen láttuk először idén igazán versenyképesnek. Itt a válogatott szünet, a nemzeti bajnokságok leálltak – magyarozzunk kicsit!

Nemzetek Ligája: a realitás a B divízió lenne?

A két szeptemberi Nemzetek Ligája találkozó finoman fogalmazva nem sikerült valami fényesen a magyar válogatott számára. Gólt nem rúgtunk a 180 perc alatt, viszont alig kezdődött el a tanév, a németektől máris kaptunk egy ötöst, ráadásul a gut melléknév új felső fokú ragozását is megtanultuk egy életre (gut, besser, Havertz Wirtz) – mondjuk ezzel az „érdemjeggyel” aligha fog bárki is dicsekedni… A bosnyákok ellen a tartását legalább megmutatta a válogatott, ha jól nem is játszottunk, szervezettek voltunk, és szinte csak nekünk volt helyzetünk – ám a 0-0-val nagyon nehéz helyzetbe kerültünk az A divízióban maradást illetően. Mondjuk, jó lenne végre őszintének lenni, nem hiú ábrándokat kergetni, és kimondani a realitást: a B Ligában lenne inkább a helyünk, ahol kiélezett és izgalmas meccseket játszhatnánk egy norvég, egy svéd vagy egy ukrán szintű válogatottal. Az előző kiírás csodaszámba ment, és ez mindenkit elaltatott. Pedig a realitás akkor sem az volt, hogy két meccsen öt góllal jobbak vagyunk a legutóbbi két Európa-bajnokság ezüstérmesénél… Óriási győzelmeket értünk el, való igaz, de akkor még se az angolok, se a németek nem vettek minket kellőképpen komolyan. A németek most nem követték el ezt a hibát, kőkeményen beleálltak a meccsbe, és igazából a kezdő sípszóig volt esélyünk a pontszerzésre. Ez a 0-5 még ránk nézve volt hízelgő… Más dinamikában, ritmusban, dimenzióban futballozott a Nationalelf, ahol még a cserék is olyan motiváltan szálltak be, mint akik vért ittak a kispadon… Ráadásul Rossi sem élete legjobbját meccselte, kissé elmérte a taktikát; az eddigi biztonsági játékot feladva feljebb védekezett a csapat, viszont rengeteg volt az üres terület, a házigazda meg szétkontrázott bennünket. A második kapott gól tökéletes látlelet volt, és rossz volt ezzel szembesülni: a mi szögletünk után rúgott gólt Jamal Musiala… Németországban ki lehet kapni, akár öt góllal is, viszont olyan szintű szétesést még nem produkált Marco Rossival a válogatott, mint ezen a szeptemberi szombat estén. Miután a második meccsen nem tudtuk feltörni a bosnyákok védelmét (sem), mindenképpen nyernünk kell majd hétfőn Boszniában – nem megoldhatatlan feladat, de egyáltalán nem lesz könnyű a kivitelezése…

Marco Rossi a két szeptemberi meccs között volt 60 éves - biztos nem ilyen ajándékról álmodott, de azért Isten éltesse és tartsa tenyerén a Kapitányt! :)

Ezek a hollandok már nem azok a hollandok, de a pontszerzéshez így is óriási bravúr kell…

De előtte még jönnek régi barátaink, játszópajtásaink, a hollandok… Jupppííí! És igen, ez már nem az a holland válogatott, amelyik macska-egér harcot vívott velünk éveken keresztül, de azért van félni valónk. Legutóbb 11 éve játszottunk a hollandokkal, mit ad Isten, éppen október 11-én. Na, azt az amszterdami nyolcast, míg élünk, nem felejtjük. Ebbe a vereségbe bukott bele Egervári Sándor. Ezután a meccs után nyitotta ki Szalai Ádám a száját azon a sajtótájékoztatón… Most meg stábtagként (talán pályaedzőként?) fog debütálni, éppen Hollandia ellen! :) 2010 és 2013 között ötször játszottunk a hollandokkal (előtte 1994-ben meccseltünk velük utoljára): volt egy barátságos a 2010-es vb előtt (amin egyébként döntőig jutottak, nagyon szép és látványos focival), két Eb selejtező, majd a számukra bronzéremmel véget érő 2014-es vb előtti kvalifikációsorozatban két meccs. És bár ebben az időszakban fénykorát élte a holland futball, olyan spílerek játszottak életük formájában (vagy legalábbis ahhoz közel), mint Wesley Sneijder, Arjen Robben, Dirk Kuyt vagy éppen Robin van Persie, ez nem mentség arra, hogy ezen az 5 meccsen összesen 27 (!!!!!!!) gólt kaptunk. (Még rosszabb a statisztika, ha az 1994-es meccset is hozzácsapjuk, mert akkor 7-1-re kaptunk ki, tehát 6 meccsen 34 gólt szedtünk be Hollandiától. Nálunk Mészöly Géza, Halmai Gábor, Márton Gábor, Illés Béla, Csertői Aurél és Lipcsei Péter játszottak, náluk a de Boer fivérek, Frank Rijkaard, Marc Overmars, Ronald Koeman és Dennis Bergkamp... Még szerencse, hogy csak barátságos meccs volt, de akkor sem nézett ki jól...) 2010-ben a hollandok 6-1-el hangoltak a dél-afrikai vb-re. Pedig Dzsudzsák Balázs góljával vezettünk, és a félidőben is 1-1 volt még… Szegény Fülöp Marci védett, elöl Priskin Tamás és Torghelle Sándor volt a két csatár… Hogy kinek az ötlete volt júniusban délután 2-re rakni ezt a meccset. Anélkül is elég melegünk volt… (Ez volt egyébként az éppen holland Erwin Koeman utolsó meccse a válogatott kispadján.) Aztán 2011 márciusában, az Eb selejtezősorozatban előbb Budapesten kaptunk ki kilátástalan játékkal 4-0-ra, majd érdekesmódon már 4 nappal később újra meccseltünk, s Amszterdamban az egyetlen vállalható teljesítményünket produkáltuk, de még így is kaptunk egy ötöst. Igaz, Gera Zoltán egyik legjobb játékát hozta a válogatottban, két gólt szerzett, és Rudolf Gergely is betalált. 0-1 után fordítottunk, 2-3 után egyenlítettünk, ez a meccs nem nézett ki rosszul! Viszont aztán a két vb selejtezőn megint kitömtek minket: Budapesten 1-4, Amszterdamban 1-8. Ezt a 12 gólt már Bogdán Ádám nyelte be… Mindkét meccsen Dzsudzsák rúgta a gólunkat, aki így összesen 3 gólt szerzett Hollandia ellen úgy, hogy korábban a holland liga ünnepelt sztárja volt. Hogy volt – e bármi öröme ebben a 3 meccsben, erősen kétlem… Ha beütjük a google keresőbe, hogy „csihipuhi”, akár a legutóbbi holland-magyarokat is kiadhatná találatnak, szerencsére más tartalmakat találunk ennél a szócskánál. De hogy ez a jövőben is így legyen, meg kéne úszni kivételesen négy alatt. Csak hogy milyen játékosaink léptek pályára valamelyik holland mészárláson: Horváth Gábor (ő ki?), Laczkó Zsolt, Lázár Pál (rá se nagyon emlékszem…) és a jó öreg Devecseri Szilárd, akire a meccs után egy egész facebookos sportoldalt felépítettek, a Trollfocit. Az övé több volt 15 perc hírnévnél… :)

Újkori történetünk legsúlyosabb vereségeit nehezen fogjuk elfelejteni...

Azért ma már más szelek fújnak mindkét válogatottnál. A hollandoknál is lezajlott egy komlett generációváltás, a magyar válogatott pedig rendkívül sokat lépett előre. Ettől függetlenül nem mondhatjuk azt, hogy mi lennénk az esélyesek – és nem csak a hollandok EB elődöntős szereplése mondatja ezt velem. Az szerintem kicsit túl teljesítés volt a részükről. Ugyanakkor világklasszis játékosaik most is vannak. Na, akkor soroljuk. Ha csak a védelmet nézzük. Virgil van Dijk a Liverpool oszlopa, Denzel Dumfries és Stefan de Vrij az Interben focizik, Jeremie Frimpong a német bajnok Leverkusenből, Matthijs de Ligt az angol alsóházi (…) Manchester Unitedből kapott meghívót. Mindannyian jó nevű védők. Kérdés, mennyire lesznek próbára téve általunk. A középpályán ott lesz a vérfarkas Fenrir Greyback a Harry Potterből Ryan Gravenberch a Liverpoolból, Xavi Simmons a Leipzigből, Teun Koopmeiners a Juventusból és Tijjani Reijnders az AC Milanból. Ők mind jó korban vannak, és a jövő emberei, de már a jelenben is meghatározóak. Elől nem kell bemutatni Cody Gakpót, aki van Dijkhoz és Gravenberchez hasonlóan csapattársa Szoboszlai Dominiknek a Liverpoolban, Justin Kluivert egyelőre még nem lépett apja nyomdokaiba, de jó úton jár, Donyell Malen a Dortmundban játszik, Joshua Zirkzee pedig Manchester vörös felében szenved – de ez nem csak az ő hibája. A védelme és a középpályája jelenleg is bombaerős az oranje-nak. Nem az a csapat, mint ami a kétezertízes években rendszeresen péppé vert minket, de hatalmas bravúr lesz ellenük mindkét meccsen a pontszerzés.

Egy évvel ezelőtt írtam egy érdekes és izgalmas írást, amiben a magyar válogatott tíz éves útját elemeztem, a 2013-as 8-1-től kezdve 2023 októberéig. Ha még nem találkoztál ezzel a cikkel, mindenképp skubizz bele, érdemes! :) Már nem elátkozott tizenegy, avagy ami nem öl meg, az megerősít!

Gulácsi Péter nélkül…

Mondanám, hogy Gulácsi Péter Xavi Simmonst jól ismeri, hiszen klubtársak, de ennek az ismeretségnek most semmi jelentősége nincs, hiszen Gulácsi nem lesz ott a válogatott, még hátralévő idei négy fellépésén. Volt már ilyen, hiszen több mint egy évet kihagyott sérülés miatt – de olyan még nem, hogy ő maga kérte a szövetségi kapitányt, hogy tekintsen el a beválogatásától. Mióta kihirdette Marco Rossi a keretet, folyamatosan megy a spekuláció, a találgatás, s ez a döntés megosztja a magyar futballkedvelő társadalmat. Gulácsi Péter azzal indokolta döntését, hogy a nagyon súlyos sérülése után és a rengeteg meccs mellett regenerációra van szüksége, szeretne kizárólag a klubkarrierjére koncentrálni. Én ezt meg tudom érteni. Sosem volt keresztszalag-szakadásom. Gulácsi rendkívül kemény harcot vívott meg sikeresen az elmúlt két évben. A többség már leírta, a helyettese, Janis Blaswich még a német válogatottban is bemutatkozhatott keretbe is bekerült, olyan jól pótolta Gulát. De Gula visszatért. Blaswich megijedt élete lehetőségétől, és sorra kapta a potyákat. Tavaszra nem csak, hogy visszaverekedte magát Péterünk a kezdőcsapatba, de még az utódjának szánt, egyébként roppant tehetséges, mindössze 22 éves, fiatal belga kapusnak, Maarten Vandervoordtnak sincs esélye kiszorítani őt – Blaswich pedig jobbnak látta el is igazolni, pedig sokáig úgy tűnt, végre megnyeri Gulácsival szemben a háborút.

Az őszt élete formájában kezdte a magyar kapus: idei hat Bundesliga meccséből ötször gólt sem kapott, mindössze a bajnoki címvédő Leverkusen ellen kapitulált kétszer, a Kicker az eddigi hat fordulóból háromszor is betette a forduló csapatába… Egy élete formájában védő Gulácsira a válogatottnak is nagy szüksége lenne. Csakhogy… Erősek azok a hangok is, amik arról szólnak, hogy Gulácsi nem teljesít ugyanúgy a válogatottban, mint a klubjában. Persze, mert a válogatottban Willi Orbánon kívül nem Leipzig –képességű védőkkel játszhat együtt. Egy Botka Endre nem egy David Raum és egy Lang Ádám sem egy Lukas Klostermann. Nem kell annyira megerőltetnem magam, hogy visszaemlékezzek néhány látványos Gula hibára címeres mezben. 2017-ben, még a Bernd Storck érában Svájc ellen kaptunk egy maflást (2-5) és ott minimum egy gólban vastagon benne volt. A 2021-es Eb-re majdnem ki sem jutottunk az Izland ellen bevédett szabadrúgás miatt. (Igaz, amiről mindenki elfelejtkezik: ha előtte Bulgáriában nem véd bravúrosan, Izland ellen nem is játszottunk volna…). A 2021-es Eb-n a németek ellen is sokan elővették a második gólért, és a szeptemberi ötösből is lett volna fogható… De nem emlékezhetünk csak a negatívra. Bár a magyar ember gondolkodásába ez be van kalibrálva. Gulácsit már régen nem a teljesítménye miatt ítélik meg idehaza. A szivárványcsaládok miatti 2021-es kiállása verte ki sokaknál a biztosítékot – és onnantól már védhetett ő bárhogyan, bekerült a negatív spirálba, az ámokfutó magyar szurkoló beskatulyázta, mert ahhoz nagyon ért.

Dibusz Dénes személyében kiváló második számú kapusa van a magyar válogatottnak, aki Gulácsi távollétében tökéletesen helyt állt a 2024-es Eb selejtezőkben. A Montenegro elleni tripla védésére mindenki emlékszik. A harmadik Eb-jén ült szó nélkül a kispadon. Pedig megérdemelte volna a lehetőséget, főleg, mert a kijutásban elévülhetetlen érdemei voltak. Akik most Gulácsi döntését kritizálják, arra hivatkoznak, ezt a lépést már az Eb előtt meghozhatta volna. Akkor még nem volt fontos a klubkarrier? Miért nem lépett akkor hátra, és adta át a lehetőséget a Fradi kapusának? Miért most? Talán fél, hogy a hollandok is megszórják? Egyébként félhetett volna. Mostanában többször védett felváltva Gulácsi és Dibusz. Általában Gulácsi kapta a nehezebb meccset. Most bizonyíthat Dénes a hollandok ellen. Viszont, ha kap egy ötöst, nem tudom, akik őt követelik évek óta a kapuba, fognak – e „meaculpázni”… Mindkét kapusunk nagyon jó, és örüljünk ennek! Dibusz Dénes nem állt légiósnak, igaz, hogy évek óta komoly nemzetközi meccseken is bizonyította már rátermettségét, de ez még mindig összehasonlíthatatlan Gulácsi Péter teljesítményével, aki lassan egy évtizede a világ egyik legerősebb bajnokságának élcsapatában véd, 2020-ban még BL elődöntőt is játszott, s éveken keresztül Manuel Neuer és Yann Sommer mellett a Bundesliga legjobb kapusaként emlegették. És ha az idei statisztikákat nézzük, most sincs nála jobb a posztján. Csak ezt a teljesítményt Németországban jobban értékelik. Mint ahogy Szoboszlait is itthon lehúzzák, pedig az egyetlen igazán fontos vélemény Arne Sloté, aki az edzője, és aki minden héten áradozik róla. De ez kit érdekel? A fotelből mi sokkal jobban tudjuk…

Szerintem Gulácsi döntése mögött nem csak a fáradság, a kimerülés áll, hanem elege van abból, ahogy a magyar közvélemény és az ostoba szurkolói réteg hozzááll. Szerintem Gulácsiról úgy fogunk beszélni évtizedek múlva, mint a magyar labdarúgás történetének egyik legjobb kapusa (mondjuk a top8-ban biztos benne lesz). Dibuszról nem biztos, hogy fogunk így beszélni. Hiába szimpatikus, alázatos és fantasztikus sportember, aki hűséges szeretett csapatához, de az, hogy nem próbálta ki magát soha külföldön, nem fogja a legnagyobbak közé helyezni. Illés Béla is, itthon a legnagyobb király volt a ’90-es években, de külföldi karrier hiányában senki nem beszél róla úgy, mint egy Vincze Istvánról, Kiprich Józsefről, de még az izraeli bajnokságot meghódító Sallói Istvánról, Pisont Istvánról és Halmai Gáborról sem. Bár utóbbi háromnál alighanem jobb volt, de ők mind közönségkedvencek voltak egy idegenországban – erre Béla király is képes lehetett volna.

Na de vissza Dibusz Déneshez. Én nem sajnálom tőle a válogatottságot. Az ő eddigi 37 válogatott meccsét nem a szél fújta össze. (Nagy Ádám 85 válogatottságával már a 9. az örökranglistán, annyira nem volt posztriválisa az elmúlt évtizedben, és simán még a top5-ig is felkúszhat, mindössze 9 válogatottság kell ahhoz, hogy beérje Juhász Rolandot. De azok közül, akiket láttam játszani, nem értem Vanczák Vilmos 79 és Lang Ádám 70 válogatott meccsét sem – na, az övék nagy részét a szél fújta össze…) Éppen tíz éve, még Dárdai Pál idején debütált Dibusz Dénes, azóta állandó tagja a keretnek. (Egyébként Gulácsi is 2014-ben debütált, az ő első válogatott meccsén ott is voltam Debrecenben a dánok elleni stadionavatón). Király Gábor 2016-os év végi visszavonulása után sokáig egyértelmű első számú kapus volt a Leipzig kesztyűse, a verseny 2020 őszétől élesedett ki köztük, amikor Gulácsi a páros meccsnapok második találkozójáról többször is engedéllyel hazatért a Lipcsébe – ilyenkor értelemszerűen Dibusz védett. Ebben az évben a koronavírus járvány sok mindent megváltoztatott, s nagyjából onnan datálható a Rossi mágia kezdete. Ősszel, a Nemzetek Ligája nyitómeccsén Törökországban nyertünk 1-0-ra Szoboszlai pokolian nagy szabadrúgásgóljával (ki ne emlékezne rá…), ekkor még Gulácsi védett, de innentől kezdve nagyjából fej-fej mellett haladt a két kapus, és néha úgy tűnt, maga a szövetségi kapitány sem tudja, ki az első számú választása. Hogy azért egyértelműen letette a voksát valaki mellett, a két Európa-bajnokság megmutatta: 2021-ben és 2024-ben is három meccs jutott nekünk, s mindannyiszor a lipcsei Péterrel kezdődött nemzeti csapatunk összeállítása.

2020 szeptember 3-a óta 27 meccsen védett Gulácsi, négyszer cserélték le ez idő alatt. Ebből háromszor Dibusz állt be a helyére (egyszer, még 2021 nyarán, az Eb előtti teszt meccsen, hogy milyen megfontolásból, azt nem tudom, de Bogdán Ádám), aki ezekkel együtt a vizsgált időintervallumban (azaz 2020. szeptember 3. óta) összesen 28 alkalommal védett. Mivel eddig 37 válogatottság van Dibusz lábában, az azért kijelenthető, hogy ennek jelentős részét az utolsó 4 évben érte el, és biztos, hogy szerepet játszik ebben a magas számban Gulácsi súlyos sérülése is, ami másfél évre partvonalon kívül tette. (Ebben az időszakban 12 meccsen védett a Fradi hálóőre). Igaz, a csapatépítőkön és az edzőtáborokon többször ott volt Gulácsi akkor is, mikor még csak „félkész” állapotban volt, de pályára nem lépett. Még ha valahol érthető is ez a háttérbe vonulás, számomra inkább megdöbbentő, és nagyon remélem, hogy ezzel nem csukta be végleg maga mögött a válogatott ajtaját. Nem tűnt ez hivatalos visszavonulásnak, és Gulácsiban, főleg amilyen formában véd, még bőven lenne néhány jó év a legmagasabb szinten is, a válogatottnak pedig szüksége van a lehető legjobb játékosokra. (Egyébként kapusok közül csak a 108-szoros válogatott Király Gábor és a 86-szoros Grosics Gyula előzik meg a pályára lépési rangsorban. Egyébként Dibusz előtt is csak egy Szabó Antal található a két világháború közötti időszakból, és éppen ezeken a meccseken előzi meg Petry Zsoltot.) Most Dibusz megmutathatja minden fanyalgónak, meg azoknak is, akik évek óta őt követelték a csapatba, hogy milyen fából faragták: a hollandoktól kapott 5-6 gól ugyanakkor a belé vetett bizalmat is megingathatja. Mert a szurkoló már csak ilyen. Különösen, ha magyar…

Beszéljünk másokról is…

Erről a témáról rengeteget tudnék még írni, de inkább néhány szót azokról a valódi kerettagokról, akik jól kezdték az idei szezont. Akikre igenis büszkék lehetünk, az Kerkez Milos, Szoboszlai Dominik, Schäfer András és Balogh Botond. Ők elitbajnokságban stabil kezdők. Még Szoboszlai Dominik is, akit rengeteg magyar a kispadra vagy a tarcsiba zavart volna már, és mégis, Klopp után Slot is egyik legfontosabb játékosaként tekint rá. De nincs könnyű helyzetben, mert itthonról és Angliából is folyamatosan kapja az ívet, és rengeteg nyomás nehezedik rá. Legalább akkora, amekkorát ő gyakorol az ellenfélre, hiszen ő kezdi a letámadást, nagyon fontos a pressingje. A játékszervezésből is jobban kiveszi a részét, így, hogy közelebb játszik a kapuhoz, néha hozhatna jobb döntést és lehetne önzőbb – néha, sőt, elég gyakran még a passz lehetőséget keresi, ahelyett, hogy ő maga vállalná a befejezést. Kerkez Milos klubcsapatának, a Bournemouth-nak idén nem lesznek szerintem kiesési gondjai, és nagyon jó látni, hogy stabil alapember, és egyáltalán nem lóg ki lefelé, sajnos sérülés miatt ő az októberi válogatott meccseken nem lesz bevethető. Balogh Botond az újonc Parmában játszik minden héten (végig a pályán volt például az AC Milan bravúros legyőzése alkalmával is), és az Union Berlinnek sem lesz olyan zaklatott szezonja, mint tavaly, s ebben Schäfer Andrásnak is fontos szerepet szán Bo Svensson. Sallai Roland és Varga Barnabás formája miatt viszont lehet kicsit aggódni. Sallai az Eb után sérült is volt, na meg klubot váltott, s a megmondóemberek már dörzsölik a tenyerüket, hogy mekkora visszalépés a török bajnokság a némethez képest… Ez lehet, hogy így van, de a Galatasaray kupákért fog küzdeni, velük Európában is megmutathatja majd magát (leghamarabb tavasszal), igaz, olyan posztriválisai vannak, akiket hosszú távon nehéz lesz kiszorítania. A Freiburgban a jövőre lejáró szerződése miatt nem igazán osztottak volna már neki lapot, s ha innen nézzük, jobb, hogy nem várta meg a kispadon, míg kifut a szerződése… Varga Barnabás súlyos fejsérülést szenvedett a skótok elleni Eb meccsen, s visszatérését követően kellett idő, míg formába lendült. Azért 1-2 szép gólt pötyögtetett már, de a Fradiban meg a fejére hoztak egy sztárcsatárt, kérdés, ez picit is megzavarta-e. Egyelőre a játékpercei nem csökkentek.

Többet vár(t)unk a Fraditól, a Paks és az „Akadémia” rendben van…

És ha már Fradi… Azt nem állítom, hogy Pascal Jansen napjai meg vannak számlálva, lehet bármennyire szimpatikus a pali (mondjuk a sittes fejű Sztankovics nem tette túl magasra a lécet…), egyelőre nem tett le olyat az asztalra, amitől hasra kellene esnünk. Szigorúan szubjektív vélemény következik: eddig 16 tétmeccset játszott a Fradi, ebből összesen 2,5 meccs volt olyan, amilyet a szurkolók szeretnének látni – és ebből egyik sem NB1-es meccs volt. Az eddig 7 lejátszott bajnokiból volt két kínkeserves 1-0 a Kecskemét és az Újpest ellen, volt egy, a lehengerlőtől még távol álló diósgyőri 2-0, a Szpari elleni 2-1 (amin egyenesen fütyült a közönség!), egy MTK elleni 3-1, a Puskás Akadémia elleni rangadó, amit számszerileg könnyen nyert a Fradi, de amíg Saldanha be nem állt, minden volt ez, csak könnyű babazsúr nem. A Paks ellen, mondhatni szokás szerint beleszaladt a késbe a Fradi (a 37 éves exkedvenc Böde Dani úgy fejelt nekik gólt, hogy ehhez kb. nem kellett semmit tennie…), így már Jansen sem hibátlan. Az említett 2,5 meccs valahol Európában jött össze. A walesi TSN TNS hazai földön nem okozott gondot. Traoré mesterhármas, 5-0. Ez rendben volt. A dán Midtjyllland elleni visszavágó első félideje nem nézett ki rosszul, a kinti két gólos vereségből egyet le is faragott, de a továbbjutás álom maradt. A bosnyák Banja Luka elleni, főtábláért zajló párharccal vallatni lehetett volna, szégyen volt az a teljesítmény. Az Anderlecht ellen hitehagyott futballistákat láttam, még a Tottenham elleni produkció volt úgy-ahogy rendben, de sosem fogjuk megtudni, egy fullmotivált, a legerősebb kezdőjével felálló Tottenham ellen mennyi esélyünk lett volna. Gyanítom, nem sok, de így azért ki lehet kapni. Mindenesetre hosszú évek után most először érzem azt, hogy a Hajnal hajó léket kapott. A mostani átigazolások eddig nagyon nem működnek. Elengedtük Samy Mmaéét és Marquinhost, de hol vannak az új Uzunik, Tokmakok, Laidounik? Szinte mindenki formán kívül, aki korábban kulcsember volt (Traoré, Zachariassen, Ramirez, Abu Fani, rájuk sem lehet ismerni…), az újak meg nem ütik meg még a Fradi szintjét sem. Kivéve a wishről rendelt Firminót, a brazil Saldanhát, de a Tottenham és a Paks ellen ő is felsült. Kutyaütőket meg továbbra is kár idehozni, mert elveszik a helyet Gruber Zsomboréktól!

Pakson nincs ilyen probléma. A továbbra is csak magyarok alkotta keret tavasszal is dobogóesélyes lesz, ha a Fradi elleni játékából indulunk ki. A nemzetközi szereplés nem indult jól számukra, a román másodosztályú Vajdahunyad saját pályájukon verte őket 4-0-ra, de a talpra állásuk kalapemelést érdemel! Idegenben felére csökkentették a hátrányt, majd a Konferencialigában mentek két kört, és kevésen múlt, hogy nem kerültek főtáblára – ez történelmi bravúr lett volna. A Puskás Akadémia részéről is, mely első párharcából meccs nélkül ment tovább, mert a nekik kisorsolt unkrán Dnyipro-1 megszűnt, de aztán megdolgozott az elismerésért. Az olasz Fiorentina ellen Firenzében 3-3, itthon 1-1, úgy, hogy mindkét meccsen jobban játszott a Puskás – a visszavágón a hosszabbításban ráadásul kettős emberelőnyben is voltak, és lett volna lehetőség megnyerni a meccset, de büntetők után a legutóbbi két Konferencialiga döntőjében elhasaló Fiorentina ment tovább. Pedig a Felcsút megérdemelte volna a főtáblát – a vele egy időben odajutó Fradinál biztos jobban…

Magyar edzőkeringő... Laczkó Zsolt a Honvédnál, Pintér Attila a Vasasnál nem tudja megváltani a világot. Hátul középen Márton Gábor többször volt nehéz helyzetben, a ZTE-t kell most kihúznia a slamasztikából. A középső sorban Szabó István Kecskeméten nyugodtan dolgozhat, Pascal Jansennel viszont aligha lesznek türelmesek a vezetők. Az alsó sorban Máté Csaba és Pető Tamás is tudják, nem nyugdíjas állás az övék... Ha tippelnem kéne: szerintem Zalaegerszegen és a Videotonnál, valamint a két másodosztályú csapatnál lesz még idén edzőváltás...

Futballhangulat és egyre több szurkoló – kellett a Szpari és a Győr feljutása, a Diósgyőr sikerszériája, de várunk egy jobb Újpestet is…

Röviden még annyit, hogy nagyszerű, hogy idén sok a hangulatos meccs, több a szurkoló a stadionokban, ami nagyrészt a Nyíregyháza feljutásának is köszönhető, másrészt az újpesti tulajdonosváltásnak, és annak, hogy most relatíve nem olyan rossz a csapatuk. Meg az sem árt a nézőszámnak, hogy a Diósgyőr hat meccse veretlen! A Szpari, mióta saját stadionjában játszhat, szárnyal (még a Diósgyőr elleni vereség után is ezt mondom), Tímár Krisztián jó munkát végez, szimpatikusak a játékosok. Szerintem nem átutazó jegyet váltottak, és maradnak az első osztályban – Kovácsréti Márk, Nagy Barnabás és a kortábbi válogatott, Nagy Dominik üde színfolt a csapatban. (Érdekes tendencia, hogy több csapatban milyen fiatal kapus véd: Nyíregyházán a 20 éves Tóth Balázs védett az utolsó 3 bajnokin, Fehérváron a szintén 20 éves Dala Martin, a Puskás Akadémiánál a 19 éves Pécsi Ármin az első számú kapus. Pakson Szappanos Péter távozása után 5 bajnokin a 20 éves Simon Barnabás védett, de a Fradi ellen már az új igazolás, a rutinos Kovácsik Ádám állt a gólvonalon, szerintem ő lesz hosszú távon az első számú választás.) A másik újonc a Győr, ami kicsit beragadt az első fordulókban, de most már szorgosan gyűjtögetik a pontokat – a Paks, Újpest, Fehérvár trió ellen hetet sikerült az utolsó 3 meccsen! A két újonc megkapaszkodására látok esélyt, ez viszont aggasztó hír lehet különösen a Kecskemét és a Zalaegerszeg háza táján, Másfél éve előbbi csapat ezüstérmes lett, utóbbi pedig megnyerte a Magyar Kupát – szerintem ez a két csapat kéz a kézben fog kiesni. Jövőre meg küzdhetnek a Vasassal és a Honvéddal, akik történelmi mélységekben sínylődnek. Mindkét helyen volt már edzőváltás, a Vasasnál a Gera Zoltánt váltó exszövetségi kapitány, Pintér Attila minden meccsét elveszítette a csapattal, de Laczkó Zsolttal is szenved a Honvéd – ebből még harmadosztály is lehet… De nem lesz nyugodt idénye a Debrecennek sem, ahol eddig Máté Csaba is elveszítette mindhárom bajnokiját (pedig úgy várták, mint a Messiást…), s Fehérváron a tavalyi kiegyensúlyozottabb idény után megint a kiesés elkerüléséért megy majd a küzdelem – kérdés, meddig tart a türelem Pető Tamás felé…

A Kedves Olvasóktól eddig kértem (mármint a türelmet…), remélem, velem tartottatok! Ha bármelyik témában (Gulácsi, hollandok elleni esélyek, kerettagok formája, Fradi szereplése…) véleményed van, oszd meg velünk! Találkozzunk. legközelebb! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!