Nem is tűnik annyira messzinek, hogy világbajnoki címe lett Messinek – és lám, miután lejátszották Budapesten a Bajnokok Ligája döntőjét, máris újra vb lázban ég a világ. Az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által rendezett tornára az eddigi 32 helyett 48 csapat utazhat; fájdalom, a magyar válogatottnak 40 év után sem sikerült a kvalifikáció, így nekünk továbbra is marad a kényelmes fotel és a sörpad. (Sajnos volt időnk ehhez hozzászokni…) Lesznek nagy visszatérői a világbajnokságnak, én például nagyon kíváncsi leszek a norvégokra, akik a skótokhoz hasonlóan 1998 után jutottak ki újra a mundialra, de például olyan nagy futballmúlttal rendelkező nemzetek hiányoznak majd a nyári seregszemléről, mint Dánia, Kamerun, illetve azok az olaszok, akik zsinórban a harmadik vb-n spórolnak a repülőjeggyel azáltal, hogy ezúttal is otthon nézik a meccseket, amennyiben lesz hozzá gyomruk és lelki erejük. Bezzeg, Haiti, Curacao és a Zöld-foki szigetek is zöld utat kaptak a részvételre – a FIFA mindent megtett annak érdekében, hogy kellőképpen felhigítsa a mezőnyt, bravó! A június 11 – július 19. között lebonyolított világbajnokságon az időeltolódás miatt rengeteg meccset fognak magyar idő szerint éjszaka vagy hajnalban játszani. Négygyermekes édesapaként nem feltétlenül terveztem a hajnali 2-kor megrendezett Ecuador – Curacao, a 3 órakor kezdődő Irán – Új-Zéland, a hajnali 5 órára kiírt Jordánia – Algéria, illetve az éjszaka fél kettes Kongó – Üzbegisztán mérkőzésekre felkelni – aztán ki tudja, talán ezek lesznek a legjobb meccsek. Várhatóan azért a csoportkör után válik majd igazán komolyan vehetővé a torna, de vajon ki az a kába, aki vb győzelmi esélyekkel utazik AmeriKába?

Na igen, ők idén sem lesznek ott a vb-n. Mondjuk mi sem...

Hogy máris egy jó hírrel kezdjem: mind a 48 csapatról nem tervezem írni, csak a legnagyobb esélyesekről, róluk is visszafogottabb terjedelemben. Bár világéletemben Panama és Katar szurkoló voltam, ők nem fizettek eleget az ingyenreklámért, így kiestek a rostán. (Azért ne hagyd most abba az olvasást…)  Didier Deschamps 2012 óta a francia válogatott szövetségi kapitánya, immár 14 éve, és tudvalevő, hogy a vb után átadja a stafétát, valószínűleg Zinedine Zidane-nak, aki nagyjából tíz éve vár arra, hogy egykori klub – és válogatottbeli társa lelépjen. A válogatott kispadján elért eredményei miatt nem kell a sarokban kukoricán térdepelnie a játékosként is világbajnok egykori válogatott csapatkapitánynak: nyert világbajnokságot (2018), volt vb (2022) és Eb (2016) ezüstérmes, és még egy Nemzetek Ligája győzelem is csurrant-cseppent. Nagyon jó, talán a legerősebb kerettel vághat majd neki az idei tornának is, nem túlzás, hogy a végső sikerre is esélyes lehet ez a generáció. A keretben találunk játékost a BL címvédő PSG-ből (Warren Zaire-Emery, Désiré Doué, Bradley Barcola, Ousmane Dembélé talán ki is józanodnak a világbajnokság kezdetéig), de a védelemben jól cseng a Liverpoolból távozó Ibrahim Konaté, Dayot Upamecano (Bayern München), William Saliba (Arsenal), Jules Kounde (Barcelona) és Theo Hernandez (Al Hilal) neve is – utóbbi évekig játszott együtt az AC Milannál Mike Maignan kapussal, így köztük biztos nem lesz kommunikációs katyvasz. Aki figyelemmel követte idén a nemzetközi labdarúgást, láthatta, milyen potenciált képvisel a Bayern München szélsője, Michael Olise, kérdés, hogy Kylian Mbappé (Real Madrid) és Ousmane Dembélé között milyen lesz az összhang. Nincs már Paul Pogba, Olivier Giroud és Antoine Griezmann sem, de ez a francia válogatott nélkülük is bitang erős!

Ők nagyon fognak hiányozni a világbajnokságról...

Carlo Ancelotti megtehetné, hogy egy yachton koktélozgat és élvezi az életet, miután második Real Madridhoz történő visszatérése is hozott bajnoki címet és két BL győzelmet – helyette beleült egy darázsfészekbe, ami meglehet, agyoncsipkedi a tomporát. Ez a brazil válogatott tele van középszerű játékosokkal. A 2002-es aranycsapatuk óta (Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho, Roberto Carlos, Cafu… Tovább is van, mondjam még?) a vb győzelem közelébe sem kerültek, elődöntőbe is csak egyszer jutottak, bár abban sem volt sok köszönet: ki ne emlékezne arra, hogy 2014-ben hazai pályán kaptak egy hetest a németektől? Távol álljon tőlem, hogy becsmérlően beszéljek a brazil válogatott keretéről… Hiszen a kapus, Alisson Becker (Liverpool) évek óta a világ egyik legjobbja a posztján. Marquinhos (PSG), Gabriel (Arsenal) és Wesley (AS Roma) nem rossz védők. A támadósorban bőven van opció. Vinicius Junior (Real Madrid) és Raphinha (Barcelona) a világ szűk elitjébe tartoznak. Egyszer Neymar is azok közé tartozott. Ő némileg meglepetésre került a keretbe, és nem lesz kockázatmentes a játszatása – az ő esetében alighanem a nép akarata érvényesült… Az angol bajnokság élvonalában igen jó szezont produkált Igor Thiago (Brentford) és Joao Pedro (Chelsea), utóbbi mégsem került be a keretbe, ellentétben azzal a Gabriel Martinellivel (Arsenal) aki messze nincs csúcsformában… De még akkor is legfeljebb egy negyeddöntős csapatnak tűnik ez a brazil együttes, ha Vinicius Junior hajlandó lesz visszazárni a védekezésbe, Neymar pedig teljesen fitt és egészséges lesz… Ami szerintem leginkább a brazilok mellett szólhat, az Carlo Ancelotti személye. És az a tény, hogy a 2002-es vb győzelmük előtti selejtező-sorozatban is csapnivalóan rossz formát mutattak - mint most... De egye fene: lepjenek meg!

Vajon mikor lesz legközelebb brazil Aranylabdás?

Esélyesként kell beszélnünk az Eb címvédő spanyol válogatottról is, akik a 2010-es, Casillas, Ramos, Iniesta, Torres, Villa fémjelezte vb győztes csapatuk óta minden világbajnokságon felsültek – de ez újra az ő tornájuk lehet. Bár kapusfronton továbbra sem lehet érteni, miért Unai Simon (Athletic Bilbao) az első számú favorit, amikor David Raya (Arsenal) és Joan Garcia (Barcelona) személyében minimum két olyan kapusuk van, aki jobb nála (látszik, mennyire is bizalmi ez a poszt…), azért nézzük már meg, milyen játékosaik vannak a többi pozícióban… Lamine Yamal nagyjából a húszadik játékos, akire ráaggatták az „új Messi” jelzőt, de ő az első, akire végre nem nagy ez a kabát… Zseniális a csávó, és még mindig csak 18 éves… Ő egyedül képes lehet vb-t nyerni a spanyoloknak. De talán nem egyedül akar, és álmai megvalósításában olyan társak segíthetik, mint Pedri (Barcelona), Rodri (Manchester City), Fermin Lopez (Barcelona), Oyarzabal (Real Sociedad), Dani Olmo (Barcelona), vagy éppen Marc Cucurella (Chelsea). Lehet, a 2008 – 2012 közötti aranygeneráció egyénileg jobb játékosokból állt, de csapatként bombaerősek lesznek a vb-n a spanyolok, a szövetségi kapitányuk, Luis de la Fuente pedig, akiről 4 éve még oly keveset tudtunk, lehet, az Eb után nyer egy vb-t is. Benne van a pakliban! Ha ez így lesz, azt Real Madrid futballista nélkül teszi majd, mert hogy a Királyi Gárdából nem hívott meg senkit a vb keretbe. Olyan még nem fordult elő, hogy a vb-n Real Madrid játékos nélkül szerepelt volna a spanyol válogatott, és bár az kétségtelen, hogy az előző szezon nem a madridiakról szólt, de Dean Huijsen helye megkérdőjelezhetetlen kellett volna, hogy legyen legalább a keretben – vannak nála szerintem gyengébb középhátvédek a spanyol csapatban. De Luis biztos jobban tudja, meg egyébként is, ő velem ellentétben már nyert Európa-bajnokságot…

Mintha Unai Simon kinevetné kapuskollégáit, David Rayát és Joan Garciát: csinálhattok ti bármit, úgysem fogtok védeni!

Jelenleg így áll a vb örök góllövőlista. Messinek és Mbappénak van idén esélye előzni - a francia mindössze 2 vb-n hozta össze a 12 gólt... Kora alapján akár még meg is duplázhatja eddigi vb góljai számát...

Hogy meglepetés lenne-e a portugálok győzelme? Cristiano Ronaldo (Al Nassr) 6., egyben utolsó világbajnoksága lesz ez, már ezért is érdemes figyelni rájuk. Mi magyarok testközelből láthattuk azt, milyen zseniális labdarúgói vannak Roberto Martinez szövetségi kapitánynak, hiszen egy selejtező csoportban voltunk velük, és bár Ronaldo kihagyhatatlan tagja lesz vélhetően a válogatottnak, ha végre a vb-n is szeretnének valamit villantani, nem építhetik a csapat támadójátékát kizárólag a 42. életévét taposó ötszörös Aranylabdásra. Az ugyanakkor borítékolható, hogy az eddig sem kevés önbizalma és motivációja csak nőtt azzal, hogy végre három és fél szezon után megnyerte a szaúdi bajnokságot a klubjával, mert már kezdett mémmé válni az, ahogyan élcelődtek azzal, hogy ezt a „Miki egér meg sivatagi kupát” sem képes megszerezni… Szinte minden poszton világklasszisokból áll ez a keret, a középpályájuk talán a legerősebb a világon, ahol Bruno Fernandes (Manchester United), Bernardo Silva (utolsó klubja a Manchester City volt, de onnan a nyáron eligazolt) és Vitinha (PSG) varázsolnak, de az üzbég, kongói, s talán a kolumbiai játékosoknak is könnyen álmatlan éjszakáik lehetnek, ha arra gondolnak, akár Nuno Mendes (PSG), Joao Cancelo (Barcelona), Rafael Leao (AC Milan) és Joao Neves (PSG) is szembe jöhet velük a világbajnokságon… Bevallom, nekem az egyik lieblingjeim a portugálok lesznek a tornán, mert nagyon szurkolok azért, hogy Cristiano Ronaldo vb győzelemmel zárhassa le a karrierjét. Kár, hogy ezeket a trófeákat nem ingyen osztogatják…

Van, akin nem fog a kor... :)

A német válogatottnak is volt honnan visszajönnie, hiszen a 2014-es vb győzelmük óta mindkét tornán a csoportban ragadtak – és ez mindkét esetben igen kínos volt! Julian Nagelsman vezetésével már két éve, a hazai rendezésű Eb-n is stílusos focit játszottak, pechjükre, a későbbi győztes spanyolok ellen már a legjobb nyolc között pályára kellett lépniük. Az elmúlt években teljes generációváltáson esett át a Nationalelf kerete, immár nem csak Miroslav Klose, Mesut Özil vagy Thomas Müller a múlt, de Manuel Neuer is – legalábbis úgy tűnt, de aztán visszatáncolt, és egyelőre úgy tűnik, a 35 éves Oliver Baumann ezúttal sem lesz első számú kapus. Bár nem mindenki ért egyet az egyszer már visszavonuló Neuer reaktiválásával, azt az idei szezonban is tapasztaltuk, hogy még mindig végtelenül magas szinten képes védeni, és az ő jelenléte nyugtatóként fog hatni a csapattársakra is. A védelemben Jonathan Tah (Bayern München), Nico Schlotterbeck (Borussia Dortmund) és Antonio Rüdiger (Real Madrid) szerintem kihagyhatatlan, a középpályát a Bayern München tengelye uralja: Leon Goretzka, Joshua Kimmich és Aleksandar Pavlovic, kiegészülve Florian Wirtz-zel (Liverpool), akinek a képességeivel mindenki tisztában van, de nem ez volt élete legjobb szezonja… Csatárposzton azért vannak kérdőjelek: Serge Gnabry (Bayern München) sikeres klubszezonon van túl, önbizalommal telve vághatott volna neki a tornának, de sérülés miatt nem lesz ott a vb-n, míg se Nick Woltemade (Newcastle), se Jonathan Burkardt (Eintracht Frankfurt) nem futott jó szezont, Kai Havertz (Arsenal) és Jamal Musiala (Bayern München) pedig tulajdonképpen az egész szezont kihagyták sérülés miatt. Lehet, hogy elérkezik a stuttgarti Deniz Undav ideje? Neki nagyon jó szezonja volt, de a nemzetközi színtéren még nem bizonyított, talán majd most. Bárhogy is, azért az idei csoportkört Elefántcsontpart, Ecuador és Curacao mellett illene túl élni… Onnan pedig már, ahogyan mondani szokták, bármi megtörténhet…

A mexikói Ochoa négy évente elkápráztatja a világot, aztán a következő világbajnokságig nem hallunk róla... Természetesen idén is, már 40 felett, de ott lesz a részben hazai rendezésű vb-n! :)

Bombaerős kerettel, és német edzővel érkeznek az angolok a világbajnokságra. Harry Kane (Bayern München) Aranylabdás formában futballozta végig a szezont, Declan Rice (Arsenal) az angol bajnokság egyik legjobb játékosa volt, míg Jude Bellingham (Real Madrid) a világ egyik legjobb középpályása. A britek szinte minden tornára éremesélyesként utaznak, ez most sem lesz másképp: kérdés, átlépik-e végre az árnyékukat, és ez a generáció megugorja-e, amire a Gerrard, Lampard, Beckham, Rooney nevével fémjelzett korosztály nem volt képes. Azt azért érdemes ízlelgetni, hogy olyan spílerek nem kerültek be a vb keretbe, mint Trent Alexander-Arnold, Phil Foden, Cole Palmer vagy Harry Maguire...  Izgalmas csapatnak tűnik a holland is, bár kulcsjátékosai közül a Liverpoolt erősítő Cody Gakpo, Virgil van Dijk és Ryan Graverbech is pocsék klubszezonon vannak túl. (Jeremie Frimpong pedig be sem került a keretbe…) A válogatott persze mindig más kávéház, és mellettük Frenkie de Jong, Memphis Depay, Donyell Malen és Denzel Dumfries is garantálják, hogy ütőképes lesz az Oranje. Egy nagy hiányzójuk azért lesz: Xavi Simons (Tottenham) nagyon fog hiányozni a játék szervezésből, a támadósorból. A vb címvédő argentinoknál négy évvel mindenki idősebb és rutinosabb lett, s Lionel Messi last dance még tartogathat néhány virtuóz lépést – nem megfeledkezve mondjuk Enzo Fernandezről (Chelsea), Lautaro Martinezről (Inter) és Julián Alvarezről (Atletico Madrid) sem… Engem személy szerint érdekel, hogy az előző két vb-n is érmet szerző horvát válogatott mire lesz képes a még 40 évesen is briliáns Luka Modric-csal, kíváncsi leszek, Erling Haaland, Aleksander Sorloth és Martin Oedegaard vezérletével mire mennek a norvégok, illetve, hogy a svédek, akik egy vb selejtezőt sem nyertek meg, a Nemzetek Ligájában való szereplésük miatt mégis pótselejtezhettek (nonszensz és kabaré…), hagynak-e maguk után nyomot. Mondjuk az Aleksander Isak, Viktor Gyökeres csatárduót szerintem sokan elfogadnák…

Öveket bekapcsolni, indulunk! Hosszú és fárasztó utazás lesz: bárhogyan is, de a végén győzzön a futball!

A 2026-os vb szereplő országok szövetségi kapitányainak 8,33%-át korábban kirúgta a Chelsea... Micsoda vicces statisztika! :)

Teodor fiam kiborult. Először egy márciusi szerda délután, amikor a Ferencváros 4-0-ra kikapott a portugál Braga csapatától Portugáliában, miután az odavágón 2-0-ra legyőzte. Nagyböjt ötödik szerdája volt, Előszenteltek Liturgiáját és a Krétai Szent András bűnbánati kánonját végeztük a templomban, egy percet nem láttam a meccsből (ezek szerint nem imádkoztam valami jól a Fradi sikeréért…), és Teodor, aki a második félidőt helyettem is nézte, sírva fogadott… Szerintem ez volt az első alkalom, hogy a Fradi miatt pityergett. Két héttel ezelőtt volt a második összeomlás. Szombat este az irodámban készültem a vasárnapra, amikor zokogva benyitott: a Győr 4-0-ra vezet a Diósgyőr ellen, és valószínűleg nem a Fradi lesz a bajnok! Csak úgy potyogtak a könnyei. Ezek nem kamukönnyek voltak, nem hisztizett: valódi volt a fájdalma. Sajnáltam szegényt. Ő ezt tragédiaként fogta fel. Aztán a minap, szombaton volt a harmadik összeomlás. Amikor lefújták a Kisvárda – Győr meccset, és a Kisalföldiek hivatalosan is bajnokká váltak. Eltört a mécses. Úton voltunk, és autóban néztük a párhuzamosan zajló utolsó fordulós meccseket. Amikor hazaérkeztünk, nem akart kiszállni az autóból. Nehezen sikerült megvigasztalni. Végeredményben értem a fájdalmát: hihetetlen, de Teodor születése óta minden évben a Fradi nyerte a bajnokságot! Elsőszülött gyermekem 2019. június 3-án született, néhány héttel korábban nyerte meg a Fradi a mostani hetes sorozat első bajnoki címét a Videoton ellen 13 pontos előnnyel, ami összességében a harmincadik bajnoki cím volt. Megdöbbentő, de Teodor életében nem volt a Fradin kívül más bajnokcsapata Magyarországnak. Épp itt volt már az ideje, mert a változatosság gyönyörködtet: mondjuk a színkombináció ugyanaz… (Sőt, még a dobogó harmadik fokán végző Paks is zöld-fehér színekben pompázik…)

A 2017/18-as szezon utolsó fordulójában a Fradi 3-3-s döntetlent játszott a szezon végén kieső Balmazújváros ellen, így nézett ki akkor a Fradi kezdőcsapata: Holczer Ádám – Lovrencsics Gergő, Batik Bence, Leandro, Marcos Pedroso – Stefan Spirovski, Varga Roland, Joseph Paintsil, Nagy Dominik, Bőle Lukács – Dejan Georgijevic. Pedrosóra és erre az utóbbi szerb támadóra nem is emlékszem, mindenesetre csereként három legenda lépett pályára a szezonzárón: Hajnal Tamás, Gera Zoltán és Böde Dániel. Mondjuk már csak ezzel a hármassal illett volna behúzni ezt a bajnokságot, mindenesetre ez még ennek a csapatnak nem sikerült. A bajnok az a Videoton lett akkor, aminek a keretében olyan jól csengő nevek is futballoztak, mint Pátkai Máté, Loic Nego, Kovács István, alias „Kis Kokó”, vagy éppen Bolla Bendegúz, a kispadján pedig az a Marko Nikolic ült, aki pár hete görög bajnokságot nyert a Varga Barnabást is foglalkoztató AEK Athénnal.) Hogy kontextusba tudjuk helyezni, milyen régen volt már nem a Fradi a bajnok: ekkor még Cristiano Ronaldo a Real Madridban futballozott, és lett egymás után háromszor BL győztes a spanyol csapat Zidane-nal a kispadon… És az oroszországi vb-n francia – horvát döntőt rendeztek 2018 nyarán. Emlékszem, friss házasként, miután a nászúton elmentünk a Salzburg – Sturm Graz bajnokavatóra Szívem Választottjával, ott voltunk az utolsó hazai bajnoki meccsen is a Groupamában: 4-0-ra győztünk a Diósgyőr ellen Paintsil duplájával, Böde Dani és az aktív labdarúgástól azon a meccsen visszavonuló Hajnal Tamás góljával. Rég volt, tán igaz sem volt… Szóval elég nagy szám ez a hetes, mely nem a feketeleves… De nem követte nyolcadik…

2018. májusában a Diósgyőr legyőzését követő képmontázs, Bödével, Priskinnel, Nagy Ádámmal, Paintsil-lel, Feleséggel, Hugicával... :)

Van ilyen. A PSG most ötnél tart Franciaországban. A Bayern München 10 év után veszítette el egyeduralmát a Leverkusen ellen. Ott sem ugrottak ki sorban a klubvezetők az irodaház 8. emeleti ablakából, pedig az a Leverkusen olyat produkált, ami nekik sohasem sikerült: veretlenül lettek bajnokok. (Még az idei „űrBayern” is kikapott egyszer a Bundesligában…) A Juventusnak is volt egy kilences győzelmi sorozata a 2010-es években. Korábban a közeli ismerős, a Fradisták által kevésbé kedvelt azeri Qarabag-nak is volt egy hetes győzelmi szériája, majd miután 2021-ben elveszítették a bajnoki címet, zsinórban nyertek megint négyet, hogy idén újra átadják másnak a trófeát. (Az előző 13 szezonból 11-ben a Qarabag nyert Azerbajdzsánban…) Szintén jól ismerjük Bulgária „örökös bajnokát”, a Ludogorecet, hiszen rengeteget játszottunk velük a nemzetközi kupákban (csak az előző szezonban volt ellenük 5 meccsünk…). Nos, a razgradi csapat 14 (!!!) megnyert bajnoki cím után idén csak bronzérmes lett. Az a Levszki Sofia nyerte meg a bajnokságot, amelyik legutóbb 2009-ben lett bajnok, amikor a Debrecen kiütötte őket a BL selejtezőből. (Életem egyik legnagyobb, élőben átélt futballélménye volt!) A horvát Dinamo Zagrebnek ebben az évezredben volt már egy tizenegyes és egy hetes győzelmi sorozata is! Tavaly elveszítették, most visszaszerezték az aranyérmet! Alighanem Ausztriában is mindenki tapsolt akkor, amikor 3 éve elveszítette a Salzburg tíz éven át tartó egyeduralmát – kivéve természetesen Mozart szülővárosának fanatikusait. Szóval minden sorozat véget ér egyszer (bár a Barátok köztről ezt sokáig nehezen hittük el, aztán 10 456 epizód után kiderült, a Mátyás király téren túl is van élet…); a Fradié most megtört, de ennél édesebb lesz jövőre majd újra a győzelem, ha összejön.

Már a 6. születésnapjára Fradi tortát kapott... Mi lesz vajon idén? :)

Nem mondom, hogy a jó dolgokra rá lehet unni, de igenis, nem ugyanazt az élményt adja az első bajnoki cím, mint a hetedik. Bár lehet, ezt cáfolná Dibusz Dénes, aki minden évben utánozhatatlan tehetséggel tette fel a Fradi sálat az Albert szoborra, de a csapatkapitány kapuson, Botka Endrén és az utóbb futballcsukáját edzői szettre cserélő, és többször is sikeresen beugró Leandrón kívül senki más nem maradt szerintem hírmondónak az első bajnoki címet begyűjtő csapatból (bár a konyhás néniket nem ismerem, tudjuk, ők is a csapat fontos tagjai…). Hát igen, akkor olyan kulcsemberei voltak a csapatnak, mint Heister, Gorriarán, Isael, Haratin, Tokmac és Lanzafame… Nem tervezek végigmenni a hét szezonon, mert talán végeláthatatlanul hosszú lenne ez az írás, az pedig nem célom. Amire emlékszem, hogy rosszul érintett, és szomorú voltam, hogy az első bajnoki cím után Böde Dánielnek el kellett mennie. Végeredményben igaza volt a Thomas Doll-t sikeresen felváltó ukrán Sergij Rebrovnak, aki nem csak a magyar bajnokságban gondolkodott, és Böde nélkül, elődjével ellentétben neki már összejött a nemzetközi csoportkör – még a Bajnokok Ligájában is! Az elmúlt hét évben egyértelműen Sergij Rebrov volt a Fradi legjobb edzője, ugyanakkor abban nem vagyok biztos, hogy játékoskeret szempontjából az ő Fradija volt-e a legerősebb. Az mindenesetre tanulságos és jelzésértékű, mennyire ledominálták a bajnokságot évekig a zöld-fehérek. Az első két szezont 13 pont előnnyel, a következőt 14-gyel nyerte a csapat. A harmadikat 12-vel, ekkor már Sztanyiszlav Csercseszov ült a kispadon (miután az osztrák Peter Stöger csak néhány hónapot kapott a klubnál…) Majd jött egy hat pontos előnnyel behúzott bajnoki cím. Vicces látni ezekből az évekből a riválisok névsorát: kétszer a Videoton, majd a Puskás Akadémia, aztán a Kisvárda, végül a Kecskemét volt a legnagyobb kihívója a Fradinak. NB1, én így szeretlek… Csercseszovnak a BL selejtezős zakó miatt mennie kellett (a feröeri Klaksvik elleni 0-3 valóban az elmúlt 7 év mélypontja volt…), és a mai napig nehéz megérteni, Máté Csaba, aki kiválóan ugrott be, szinte minden meccsét megnyerte, ráadásul látványos támadójátékot produkált a csapattal, miért nem kapta meg hosszú távra a kispadot… Talán, mert helyet kellett szorítani a szerb Dejan Sztankovicsnak, akinek a debütáló meccsén ott voltam az akkor alig 4 éves Teodorral, Nagyecseden, a 8-0-ra megnyert kupameccsen. Ezt a szezont a korábbiaknál is nagyobb fölénnyel, 16 ponttal nyerte meg a Fradi, de az utolsó napokat beárnyékolta a Paks ellen elveszített kupadöntő, s a bejelentés, hogy Sztankovics a Szpartak Moszkvához távozik – és már a szezonzáró Újpest elleni derbin sem ül le a kispadra. Nem volt valami elegáns gesztus. Jött egy holland manus, Pascal Jansen, akiről nem annyira derült ki, hogy mennyire illik a Fradihoz, mert szilveszter előtt kivásárolták a szerződéséből.

Ekkor érkezett Robbie Keane, akiről még én is elhittem, hogy az elveszített bajnoki cím ellenére másfél évnél tovább marad a Ferencváros szolgálatában. Mai sajtóhírek szerint távozni fog, pedig az nem lett volna baj, ha van egy kis állandósság az öltözőben, mert Sergij Rebrov 2021-es távozása óta, tehát az elmúlt 5 évben az ideiglenesen kinevezett Máté Csabával és Leandróval együtt hét edző ült a kispadon. Ez pedig elég sok, ha azt nézzük, a Puskás Akadémia kispadján Hornyák Zsolt 2019 óta, a Paks kispadján Bognár György rövid MTK-s megszakítással 2020 óta ül. Általában persze nem a sikertelenség miatt távoztak az edzők (kivéve talán Csercseszovot és Stögert), hanem, mert a Fradi csak ugródeszka volt a karrierjükben, és innen továbbléphettek. Csak úgy, mint a legtöbb légiós, akik közül egyébként volt rengeteg tucatlégiós is (a teljesség igénye nélkül: Mikalaj Szihnevics, Julian Koch, Gastón Lodico, Rui Pedro, Roko Baturina, Giorgi Haraisvili, Fortune Bassey, Carlos Auzqui, Anderson Esiti, Mats Knoester, Tosin Kehinde, Aleksandar Cirkovic, tovább is van, mondjam még?), de ne legyünk igazságtalanok: Hajnal Tamás sportigazgatóként rengeteg kiváló játékost képes volt az Üllői útra csábítani. (Volt az a pénz, ez pedig Kubatov Gábor elnök és a magyar állam érdeme…) Kár, hogy hosszú távon, az edzőkhöz hasonlóan a legnagyobb spílerek sem az Üllői útról kívánták kapni a nyugdíjjárulékot. Pedig, amikor motiváltak voltak, és el akarták adni magukat, nemzetközi klasszisnak tűnt Myrto Uzuni, Isael, Aissa Laidouni, Franck Boli, Samy Mmaee, Marquinhos, Adama Traore, Ryan Mmaee, Tokmac Nguen és Saldanha is, bár utóbbi kb. 15-20 percet bírt a pályán, de abban a kevés időben sok gólt rúgott a temus Firmino. Kár, hogy így együtt ezek a spílerek sohasem alkották a Fradi csapatát, pedig minimum a Konferencialiga győzelemre rámehettek volna! :) Még mielőtt továbbmegyünk, csak néhány csapat, akikkel a Fradi találkozott a nemzetközi porond főtábláján az elmúlt években: Espanyol, Barcelona, Juventus, Bayer Leverkusen, Celtic, Betis, Trabzonspor, AS Monaco, Fiorentina, Anderlecht, Tottenham, Nice, Eintracht Frankfurt, AZ Alkmaar. Nem csak találkozott velük, helyt is állt ellenük, sőt, a hazai meccseken általában győzött is az igen rangos ellenfelekkel szemben. A Fradi Európában felnőtt a feladathoz: először csak csoportkörbe sikerült jutni annyi év várakozás után, aztán az elmúlt 3 évben már megélték a tavaszt is, idén pedig már Európa-Liga nyolcaddöntős volt a Ferencváros! Congratulation!

Hajnal Tamás és Borbély Balázs egykor csapattársak voltak a Kaiserslauternben. Még lehet, fognak együtt dolgozni...

Na, de beszéljünk egy kicsit Robbie Keane-ről. Biztos vagyok benne, hogy vegyes a megítélése a szurkolók körében is, amit leginkább az generál, hogy idén nem lett meg a bajnoki cím. Talán ez kicsit „keane-os” is… Ezt egy személyben nem kenhetjük rá, bár az kiderült, hogy nem egy futballforradalmár, és taktikailag sem biztos, hogy ő a legélesebb kés a fiókban. Legalábbis a hazai bajnokságban képtelen volt olyan taktikát kidolgozni, amivel dominálni tudta volna a meccseket, és amivel feltörhette volna az ellenfelek zárt védekezését – a nemzetközi helytállásért ugyanakkor mindenképp kalapemelést érdemel! Nem volt látványos a játék, rengeteg volt a pontrúgás után szerzett gól. (Mondjuk ez az Arsenalt sem érdekelte, akik ezt a fegyverüket kihasználva lettek angol bajnokok 22 év után...) Nincsenek információim arról, hogy a BL győztes Naby Keita és a fontos gólok mestere, Aleksadar Pesic miért nem játszottak tavasszal... Arról, hogy a téli szünetben eladták a két legfontosabb, ráadásul magyar játékosát, nem nagyon tehet Keane. Varga Barnabás és Tóth Alex jól jártak a külföldi szerződéssel – a csatár bajnok is lett Görögországban, Alex pedig a Premier League-be igazolt, ráadásul klubja, a Bournemouth jövőre a nemzetközi kupában indulhat majd! Mindenképp Keane dicsérete, ahogyan az Európa Liga meccsek előtt fel tudta tüzelni játékosait! Jó volt meghallgatni azokat az öltözői beszédeket… A nyolcaddöntős szereplés a klub történelmében is nagy eredmény. Az első 7 főtáblás meccsen veretlen maradt a csapat, többek között nyert a Salzburg és a Genk otthonában, hazai pályán megverték a Rangerst, döntetlent játszottak a Panathinaikosz ellen és a Fenerbahce otthonában… Szinte minden meccsen bravúrt hozott – Európában, mert hogy a magyar bajnokságban meg közben bukdácsolt… A régió legerősebb csapatává vált a Ferencváros, és Robbie Keane keze nyoma bőven ott van ezeken az eredményeken… Nekem kifejezetten tetszett, ahogyan Tóth Alexet kezelte, ahogyan beépítette a csapatba, és aztán ahogy elengedte… Így kell egy edzőnek viselkednie fiatal játékosával. Futballistaként is nagyon szerettem Keane-t, és azzal, hogy az első félévében megnyerte a bajnokságot (egyébként majdnem az is olyan kiélezett volt, mint az idei), idén pedig behúzta a kupát (amit az előző két év döntőjében elveszített a Ferencváros), a vizes lepedőt ne húzzuk le róla. Nála nagyobb edzőgéniuszok is veszítettek már el bajnokságot… (Pep Guardiola például most zsinórban kétszer nem nyerte meg a Premier League-t. Így jutottunk el odáig, hogy Robbie Keane-t Pep Guardiolához hasonlítottam… Várjunk! Guardiola távozása a Manchester City-től ma biztossá vált. Robbie Keane is távozhat a Fraditól. Lehet, ez a két edző helyet cserél egymással???)

Nem volt kis menet az idei kupamenetelés! :)

Igaz, felvet az kérdéseket, ha van magyar edző, aki képes idehaza bajnokságot nyerni, miért nem ül át a legsikeresebb magyar klubcsapat kispadjára. Szükség van-e Keane-re, ha van egy Borbély Balázs a „szomszédban”, aki ráadásul ezer szállal kötődik a klubhoz? A név kötelez: ez a Borbély remek fazont szabott a rendelkezésére álló alapanyagból, megcsinálta, és hadd élvezze most ki a sikert! Lesz ő még a Fradi edzője – mint ahogy dolgozott is már a klub utánpótlásában… Legutóbb Kondás Elemér nyert magyar edzőként bajnokságot a 2013/14-es szezon végén (Marco Rossi még nem volt magyar állampolgár, mikor a Honvéddal bajnok lett…), ez volt az a szezon, amikor a Loki csak a jobb gólkülönbségének köszönhetően nyerte meg a bajnokságot a Horváth Ferenc edzette Győr előtt… Akik így nem védhették meg címüket, amit Pintér Attila irányításával nyertek 2013 tavaszán. (Azok a régi szép idők, mikor még a Kondás, Pintér, Horváth trió uralkodott az NB1-ben. Szinte nosztalgiázni támadt kedvem. De csak szinte…)

Bizony, a Győr. Azóta sok víz lefolyt már a Rábán, de azért kíváncsi voltam az utolsó győri bajnokcsapatra… Kalmár Zsolt, Pátkai Máté, Lang Ádám, Varga Roland, Dordje Kamber… Volt minőség. Aztán 2015-ben a Questor botrány miatt majdnem megszűnt a klub, de az MLSZ számára nem jött rosszul, hogy az NB1 létszámának csökkentése miatt sok más csapattal együtt kizárhatták és egyenesen a harmadosztályba küldhették az ETO-t! Ez a döntés sok vidéki fellegvárat romba döntött: a Pécs azóta sem tért magához, de a Kecskemét, a Nyíregyháza és a Győr, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de újra felépítette magát. Ehhez kellett Világi Oszkár, a Dunaszerdahely tulajdonosa is, aki átvette a klubot, s bár nem indult minden zökkenőmentesen, a 2023/24-es másodosztályú szezon utolsó 5 fordulójára kinevezte vezetőedzőnek Borbély Balázst, akit máris egy mission impossible-lel bízott meg: nyerje meg az utolsó 5 meccsét, és jusson fel az élvonalba. Borbély Balázs meg erre mi mást mondhatott volna: „Fogd meg a söröm!”, és megcsinálta. 5/5, a Győri ETO a Nyíregyházával kéz a kézben felkerült az élvonalba, ahonnan annak idején egyszerre búcsúztak…

Az első fordulóban máris egymás ellen meccseltek, a Szpari nyert, az ETO egyébként is eléggé beragadt a rajton: 5 meccs után 1 ponttal álltak az utolsó helyen. Egy kevésbé türelmes vezető talán az edzőváltás mellett döntött volna… De Borbély Balázs megkapta a bizalmat. Tavasszal egészen az utolsó fordulóig veretlenek maradtak, akkor ugyan kikaptak a bajnoki címet bebiztosító Fradi ellen, de ez a teljesítmény elegendőnek bizonyult a 4. helyhez, ami Konferencialiga szereplést ért – újoncként mi ez, ha nem tündérmese? A Fradi mellett a Győr tartotta magát sokáig az európai porondon, csak a Rapid Wien ellen búcsúztak a playoff körben. De az már látszódott, hogy nem lesz gyenge a győri csapat – bár az, hogy versenyben lehetnek akár a bajnoki címért is, az ősszel szerintem még nem annyira volt benne a levegőben. Pedig akkor alapozták meg a sikert: a Fradi az Európa Ligában menetelt, de a hazai meccsekre kevesebb ereje maradt, ráadásul az „öt magyaros ajánlás” miatt bizonyos értelemben megvolt kötve az edző keze is – mert, hogy mindenki pénzből él, a Fradi pedig nem akart fontos forintokat elengedni… Ez persze még nem magyarázza meg, hogy tudott hazai pályán kikapni például a Nyíregyházától vagy kétgólos hátrányba kerülni, s onnan legalább a döntetlenig visszakapaszkodni szintén otthon a Diósgyőr ellen. Kétarcú volt a csapat: miközben győzött Genkben és Salzburgban az Európa-Ligában, a két nemzetközi meccs között csak döntetlent játszott a Pakssal és az Újpesttel… Miközben a Győr kiegyensúlyozott volt egész évben, sok pontot elhullajtott különösen a Groupama Arénában a Ferencváros, és ez a bajnoki címébe került.

A szezon egyik legszebb pillanata - legalábbis a zöld-fehér szurkolóknak... :)

Mondjuk, mi Teodorral éppen három győztes meccsen láttuk a Fradit a szezonban – igaz, egyszer sem a saját otthonában, talán ez volt a baj. Vágytam már nagyon arra, hogy meccsre mehessek a fiammal, igazi stadionhangulatot érezzen, persze, mint minden szülő, amiatt kicsit én is aggódtam, a külső hatások, a szurkolói megnyilvánulások, rigmusok, esetleges trágár kifejezések milyen hatással lesznek rá, mennyit fog meghallani és megérteni belőlük… December 4-én, csütörtökön, Kisvárdán volt egy elhalasztott bajnokija a Fradinak, jó helyszínnek tűnt, hogy átessen Teó a tűzkeresztségen. Egy barátunk révén skyboxban ülhettünk, ennek azért örültem, mert decemberben már nem volt olyan jó idő, és nem akartam kitenni Teót egy betegségnek. Azért így is sokat láttunk a meccsből, amely nem volt túl magas nívójú – Ötvös Bence tizenegyesével nyert 1-0-ra a Fradi. A meccs utáni találkozások sok mindenért kárpótoltak, a gyengébb játékot hamar elfelejtettük, amikor a sztárok egyesével mindenkihez odaálltak egy közös képre. Sikerült lencsevégre kapni Varga Barnabást és Tóth Alexet is – ekkor még nem sejthettük, hogy mindketten klubot váltanak pár hét múlva. Van képünk egy BL győztessel Naby Keitával, az edzővel, Robbie Keane-nel, sőt, a másodedzővel, Leandróval is, de fotózkodtunk Zachariassennel és Nagy Barnabással is. Első élménynek megtette!

Március 8-án jött a Fradi Nyíregyházára, tudtam, ezen a meccsen is ott a helyünk. Eddig egyszer jártam a nyíregyházi stadionban, másfél éve, éppen egy Fradi elleni bajnokin, édesapámmal és Mola barátommal mentem. Akkor a Fradi szektorba ültünk, most, mivel Teónak szurkolói kártyája nincs, a hazaiaknál foglaltunk helyet. Barátokkal mentünk, akik nagyon jó helyre, a pályához közel vették a jegyeket. Teó nagyon élte a meccset, mert rengeteg gyerek volt a társaságban, velük bandázott és szurkolt. A meccs előtt Robbie Keane nagyon közvetlen volt, odajött hozzánk, még a meccsjegyünket is aláírta. Jó volt maga a meccs is: 3-1-re nyert a Fradi, már a 8. percben 2-0 volt az állás… Gólra törő játék, pörgős futball, több ilyen meccs kéne… Teó sorban pacsizott le a melegítő cserejátékosokkal… Nagy élmény volt mindkettőnknek. Szerintem az egyik legjobb bajnoki teljesítményét ezen a meccsen nyújtotta a Fradi az egész szezonban!

A harmadik meccs a magyar kupadöntő volt május 9-én, a Puskás Ferenc Stadionban. Néhány nappal a finálé előtt dőlt el, hogy lesz jegyünk a meccsre, egy unokatestvéremmel és a férjével mentünk a családi szektorba. Jó helyen ültünk, közel a pályához, a szögletzászlóval egy vonalban, és viszonylag közelről láttuk középhátvédünk, Toon Raemaekersnek a bombagólját, amivel megnyerte a Fradi hosszabbítás után a meccset. Szerintem nem volt jó meccs, de rendesen gyűrték egymást a csapatok, a Fradi pedig megérdemelte a győzelmet, már csak azért is, mert a ZTE szemre is tetszetős, látványos játékából szinte semmi nem köszönt vissza. Állítólag látták Dibusz Dénest a meccs közben kiugrani egy kávéra a Keleti Pályaudvarra, annyira nem volt mit csinálnia… :) A meccs legjobbja, a kapott gól ellenére is Gundel-Takács Bence volt, aki még egy tizenegyest is megfogott a hosszabbításban. Szóval azért volt oka Teónak az örömre, az ünneplésre is. És a Fradi tábornak is: az előző két elveszített kupadöntő után némi gyógyír a sebekre, hogy idén legalább meglett ez a trófea – és a szenzációs nemzetközi szereplésről sem felejtkezhetünk meg, ha az idei szezont értékeljük. (Egyébként, bár a kupadöntőben Dibusz Dénes mezére pályázott, amit majdnem meg is kapott, hiszen látta a kapus Teó tábláját, csak fotózás miatt még nem adhatta oda a mezt, de Tóth Alex távozása óta Teó két kedvenc játékosa egyébként Abu Fani és Cebrail Makreckis. Jó ízlése van, mindketten nagy értékei a csapatnak...) A meccsről még annyit: nagyon jó ötlet volt szombatra, és este 6 órára tenni a kupadöntőt! Több mint ötvenezren voltak a meccsen, sok család, rengeteg gyerek... Ezt szerdán, vagy egy késő esti időpontban nem tudták volna így megszervezni. Tapasztaltuk Teóval, hogy a futball ünnepe volt május 9-én, a Puskásban. És mi lesz ott egy hét múlva, a Bajnokok Ligája döntője kapcsán...

Még az MLSZ insta sztorijába is bekerült Teó... :)

De most térjünk át kicsit a Győrre. Mert megérdemlik, hogy beszéljünk róluk. Nagyon igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem érdemelték meg a bajnoki címet. Hiszen a legkevesebb gólt kapták, a legkevesebb vereséget szenvedték el… És ami a legfontosabb: a legtöbb pontot gyűjtötték! Amire korábban sok példát láttunk, hogy egy csapat nem bírja el a nyomást, az a Győrnél nem szerepelt a tételek között… Utolsó hét bajnokijából megnyert hatot, közte legyőzte a Ferencvárost, és onnantól már célegyenesben érezhette magát. Tulajdonképpen csak arra kellett vigyáznia, hogy ne kapjon ki Debrecenben – ez volt az egyetlen alkalom, hogy pontot veszített a Győr. A játék ugyan nem mindig volt lenyűgöző, de a legtöbb meccset kézben tartották, és ha kellett, nyögvenyelősen, vérrel, verítékkel harcolták ki a győzelmet, mint például a Nyíregyháza ellen, akiket 1-0-ra vertek egy büntetővel. Nagy kilengéseik nem voltak: négy vereségükből kettőt a Zalaegerszeg ellen, egyet Kisvárdán szenvedtek el, és ősszel még megverte őket a Fradi. A játékoskeretben igen minőségi légiósokat találunk, például a kapus, Samuel Petrás, aki az utolsó fordulóban, Kisvárdán is rengeteget tett a győzelemért… Akit mindenképpen ki kell emelni, az a horvát Daniel Stefulj, aki egy bajnokit hagyott ki mindössze, s szélsővédőként rúgott 3 gólt és adott 8 gólpasszt. A házi gólkirály az algériai Nadir Benbouali lett, aki több hangszeren is játszik, amit jelez, hogy 15 gólján kívül 5 gólpassz is felkerült a neve mellé. Zeljko Gavric nem kellett a Fradinak, Győrben jobban megbecsülték, amit 6 góllal és 3 gólpasszal hálált meg. Talán nem túlzás azt állítani, a magyarok legalább annyira kulcsszereplői voltak ennek a győri diadalmenetnek, mint a légiósok. Csinger Márk 22 évesen is a védelem oszlopa volt, rá szép jövő várhat. Csak úgy, mint Tóth Rajmundra, aki védekező középpályásként volt meghatározó ember, az utolsó meccsen konkrétan bajnoki címet ért az egyik szerelése Kisvárdán… Természetesen mindketten felhívták magukra Marco Rossi figyelmét is, és meghívót kaptak a júniusi két felkészülési mérkőzés válogatott keretébe. Az egész szezon legjobb játékosa volt a középpályás Vitális Milán. Stefulj mögött ő töltötte a második legtöbb időt a pályán, és szenzációsan futballozott, szinte egész évben. 9 gólt lőtt, 4 gólpasszt adott, Benbouali mellett szerintem a csapat másik legfontosabb játékosa volt. Ami még látványos volt számomra, az Schön Szabolcs karriermentése – talán az utolsó pillanatban. A 2021-es Eb-n ő rúgta azt az épphogy lesgólt, amikor pár másodpercig elhittük, hogy vezetünk Portugália ellen… Aztán arra ébredtünk, hogy bilibe lóg a kezünk… Úgy nézett ki, megfeneklik a karriere. Az MTK-ban robbant be, majd futballozott Dallasban, a Videotonnál, aztán az angol harmadosztályú Boltonhoz igazolt, ahol nem játszhatott a saját posztján, nem is érezte jól magát… Győrben újjászületett, és otthonra talált – hat gólt lőtt, kiosztott három asszisztot, amik közül az utolsóval megnyerte a bajnokságot az ETO. Még mindig csak 25 éves, Szoboszlai Dominik kortársa, szóval innen még lehet visszaút a legmagasabb szintre. Számomra az egyik legszebb történet az ő sztorija. Pedig hát nem mindenki hitt abban, hogy kell ő Győrbe…

Néhány szóban azért a maradék 10 csapatról is essék szó. A Paks nagyot hajrázott, és bár menetközben volt egy nagyobb hullámvölgye a csapatnak, végül befutott a harmadik helyre. Így zsinórban harmadszor lett bronzérmes, Böde Dániel pedig, bár nem védte meg gólkirályi címét, 10 gólt így is berámolt, alig több, mint 800 perc alatt, közel a negyvenhez, ez így is bámulatos. A Debrecen, miután tavaly majdnem kiesett, idén úgy ünnepelte meg a negyedik helyet, mint ha bajnokok lettek volna – és ki tudja, mi lett volna, ha Bárány Donátnak nem kell a tavaszi szezon nagy részét kihagynia. Két fiatal középpályásra, mint az egyaránt 21 éves Cibla Flóriánra és Szűcs Tamásra érdemes volt odafigyelni, utóbbit nehéz lesz már most nyáron megtartani. Nagy szükség volt Dzsudzsák Balázs, Lang Ádám rutinjára, és üde színfoltja volt ennek a csapatnak Kocsis Dominik is. Sergio Navarro személyében szimpatikus, felkészült edzőt ismerhettünk meg, de az már a záró meccs utáni pezsgős ünnepléskor kiderült, hogy távozik a spanyol szakember. A Zalaegerszegnek a játékával nem volt gond, de az eredmények sokáig nem jöttek, kellett idő, míg a portugál Nuno Campos felvette a ritmust. Utána viszont az egyik legstílusosabb csapata lett az egész mezőnynek. A csapatnak volt 5 6 meghatározó magyar játékosa (Gundel-Takács Bence, Várkonyi Bence, Csonka András, Skribek Alen, Kiss Bence és Szendrei Norbert), de sokat tettek hozzá a csapat erőn felüli teljesítéséhez a távoli ismeretlenből érkező külföldiek: a spanyol Jose Calderon, az argentin Fabricio Amato, illetve az egyaránt brazil Daniel Lima, Joao Victor, Maxsuell Alegria trió. 24 és fél évével az NB1 legalacsonyabb átlagéletkorával az 5. hely és a kupadöntőbe jutás tiszteletet érdemlő! A Puskás Akadémia a 2018/19-es szezon óta nem szerepelt ilyen mélyen, Hornyák Zsolt hetedik szezonját zárta a csapat kispadján, s mindössze másodszor nem végzett a dobogón. Szappanos Péter jól védett, Markgráf Ákos válogatott meghívót kapott, Lukács Dániel társ gólkirály lett, és ősszel gólokat lőtt a válogatottban is – a többiek nem igazán dicsérhetők. Különösen a két támadót, Dárdai Bencét és Németh Andrást érdemes elmarasztalni, akik nagy reményekkel érkeztek tavaly nyáron, de sok vizet nem zavartak Felcsúton…

Az Újpest, Kisvárda, Nyíregyháza hármas egyaránt 40 ponttal végzett, stabilan bent maradtak, bár Újpesten, a Szélesi Zoltán, Dárdai Pál kettős talán nem mindent így képzelt el tavasszal. A Fradi elleni 0-5 például nagyon nem nézett ki jól az utolsó előtti fordulóban… Fiola Attila és Bese Barnabás felett sajnos eljárt az idő, Aljosa Matko Lukács Dániellel együtt mesterlövészek lettek, a Horváth Krisztofer, Fenyő Noáh párosnak voltak jobb és rosszabb meccsei. Nejc Gradisar, Giorgi Beridze és Patrizio Stronati füstje nagyobb volt, mint a lángja – bár a pünkösdi Szentlélek tüze bármire képes lehet, házon belül is… A Kisvárda akár büszke is lehetne arra, hogy újoncként egy percig nem voltak kiesési gondjai, de ezzel a tavasszal nehezen fog tudni elszámolni: utolsó 8 meccséből két döntetlen mellett hatot elveszített. (Mondjuk az egyik iksz a Fradi ellen jött össze, így azt is mondhatjuk, hogy ők fosztották meg a zöld-fehéreket az újbóli címvédéstől…) Révész Attila mindenes klubigazgatónak lesz dolga ezzel a csapattal, ha stabilan az első osztályban szeretné tartani… Mélyen volt a Nyíregyháza Spartacus, amikor ősszel Szabó István helyett leültették Bódog Tamást a kispadra, aki az ősszel még csak túlélésre játszott, viszont a kőkemény téli felkészülést követően szenzációs tavaszt produkált: 7 győzelem, 5 döntetlen és 2 vereség (a Fraditól és a Győrtől). A két tavasszal érkező csatár, a nigériai Muhamed Tijani 8 gólt (3 gólpassz mellett!), az osztrák Marko Kvasina 7 gólt szerzett, sajnos csak utóbbit sikerül megtartani a következő idényre is. Rajtuk kívül a mindössze 21 éves Manner Balázs, a 7 gólpasszt kiosztó Nemanja Antonov, illetve Teodor személyes kedvence, a védőként négy gólt szerző Temesvári Attila emelhető ki.

Kvasina és Tijani összesen 15 gólt rúgtak tavasszal a Szpariban...

Az MTK jól kezdett, de aztán csapnivalóan folytatta, és a sikertelenség a korábbi sikeredző Horváth Dávid állásába került… Pinezits Mátéval nehezen egyenesedett ki a csapat, de végül simán bent maradt az élvonalban. A szezon végén két legendás játékosuk visszavonult a futballtól: Németh Krisztián és Kádár Tamás is meghatározó karakterei voltak az elmúlt másfél évtized honi labdaművelésének. Németh Krisztián karrierjében azt hittem, több lesz, hiszen ő a Liverpool akadémiáján nevelkedett, a 2009-es U20-as vb-n brillírozott… De nem mindig igazolt jó klubba és sérülékeny is volt – azért így is büszke lehet a pályafutására. Kádár Tamás Juhász Roland és Willi Orbán mellett szerintem a XXI. század legjobb magyar válogatott védője volt, aki nagyon hirtelen, de nem érdemtelenül kopott ki Marco Rossinál a válogatottból. Mindketten ott voltak a 2016-os Eb csapatban – sose felejtem el Kádár gólpasszát, amit Priskin Tamásnak adott 2015. november 15-én a norvégok elleni pótselejtező visszavágóján. Azon a meccsen is ott voltam, az Eb után pedig Debrecenben egy meccsen közös kép is készült Kádárral. Köszönjük mindkettejüknek, amit a magyar labdarúgásért tettek!

A Loki egyik Európa Liga selejtezőjén futottunk össze Kádár Tamással...

A Kazincbarcika kiesése nagyjából már a szezonrajtnál nyilvánvaló volt, de Kuttor Attilát és stábját dicséri, hogy azért ért el bravúros eredményeket (a legnagyobbat talán az Újpest legyőzése és a Diósgyőr elleni 4-0 szólt…), és nagy különbséggel csak ritkán verték meg. Helytálltak, de kérdés, találkozunk – e még velük az első osztályban. A másik kiesőt szintén Borsodban kell keresnünk: a Diósgyőr egész szezonon át tartó vesszőfutása már nem most kezdődött, de rengeteg összetevő vezetett odáig, hogy szétesett a klub. Még ha kicsit sajnálnám is a Diósgyőrt, mivel így a Szpari bent maradt, én krokodilkönnyeket értük nem fogok hullajtani.

Igen, megint a könnyek. Teodoréi is lassan felszáradnak majd.

„Két szót ismerek: mindig és soha. Küzdeni mindig, feladni soha!”

Gratulálok a Győri ETO FC bajnoki címéhez! Kívánom, hogy Európában is sikeresen öregbítsék a magyar futball hírnevét!

KUPAGYŐZTES!!!

„Elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt...” - írja Vörösmarty Mihály a Szózatban... Bizony, sokan elhullottak a hosszú szezon során, de négyen még talpon vannak! Szürreális, hogy várhatóan két mennyire különböző párosítás vár ránk a Bajnokok Ligája elődöntőjében! Az egyiken a világ jelenlegi két legjobb, leglátványosabb támadójátékát bemutató klubcsapata találkozik egymással, két olyan együttes, akiknek valószínűleg csak a döntőben kellene összecsapniuk... De ez nem lehetséges, mert a másik ágon is lesz egy meccs a fináléért, ahol lehet, az első 210 percet le sem kellene játszani, és rögtön a tizenegyes-párbajjal kezdhetnék... PSG – Bayern München a Szépség, Atletico Madrid – Arsenal a Szörnyeteg. A cél pedig Budapest, hiszen május 30-án ott játsszák az Év Meccsét! Vajon a Szépség elnyeri a jutalmát, vagy a Szörnyeteg megtöri a „rózsaceremónia átkát”?

Most mondhatnám, hogy én világ életemben Bayern München szurkoló voltam, de szüleinktől, a Tízparancsból, valamint a Harry Potter és a Főnix rendjéből is tudjuk, hogy hazudni bűn… Nem tagadom, a kétezres évek elejének bajor sztáralakulatával nagyon nem szimpatizáltam, sőt, ez a Kahn, Effenberg, Jancker, Elber vonulat az egyik legkevésbé kedves csapat volt a számomra. (Éppen abban az időben szerettem bele a labdarúgásba, amikor ez a Bayern München többször is BL döntőbe jutott, és a Real Madridot is párszor megfricskázta a sorozatban…) Talán Miroslav Klose és Philipp Lahm voltak az első olyan Bayern fecskék, akik miatt éreztem némi szimpátiát az FC Hollywood irányába, később Robert Lewandowski miatt is félretettem az ellenérzéseimet… Persze, mindig örömmel konstatáltam, amikor a Werder Bremen, a Stuttgart, a Wolfsburg vagy a Klopp-féle Dortmund elorozta előlük a bajnoki címet, de azért ritka volt az olyan év, mikor nem Münchenbe került a Salátástál… A 2012/13-as, Jupp Heynckes-féle és a 2019/20-as Hansi Flick vezette triplázó Bayern München is csodálatos csapat volt, és Pep Guardiola három éve alatt is tarolt a Bayern, legalábbis hazai földön, mert a BL cím ezekben az években nem jött össze Neueréknek. Ám egyelőre az idei csapat felülmúlja a korábbi, általam is látott legendás Müncheneket: ugyanakkor a kérdőjel csak azután változik valódi felkiáltójellé, ha a Bayern München megnyeri idén a Bajnokok Ligáját! De hogy miért is kezdtem ezzel a kis nosztalgiával? Azt hiszem, ezt a Bayern Münchent nem lehet nem szeretni. Ennek a csapatnak igen könnyű a szurkolójává válni… Aki jó focit akar, gólokat akar, nem sablonos játékot akar… Nézze a Bayern Münchent! Ennyi…

A Bundesliga gólrekordját már bőven átadták a múltnak (az 1971/72-es szezonban a Gerd Müller vezette együttes 101 gólt szerzett), jelenleg, 31 forduló után 113 lőtt gólnál tart a német rekordbajnok, és mindössze 12 gólnyira vannak a Grande Torino csúcsától – három meccsük lesz ennek a rekordnak a beállítására. (Mondjuk nem elhanyagolható tény, hogy az olasz csapat ezt 40 meccs alatt hozta össze, a német Bundesliga meg mindössze 34 találkozóból áll…) Harry Kane a Tottenhamben is ontotta a gólokat, de ott a trófeák még elkerülték – Münchenben még neki is sikerült szintet lépnie. (Bezzeg nélküle a Tottenham… De az egy másik, sokkal szomorúbb történet…) Pedig sokan kockázatosnak gondolták azt, hogy légiósnak áll, ahelyett, hogy inkább Alan Shearer Premier League rekordját kezdte volna üldözni… Első szezonjában 36, a másodikban 26 gólt lőtt, az ideiben 33-nál jár – és csak azért nincs esélye megdönteni Robert Lewandowski 41 gólos rekordját, mert több meccsen is pihenőt kapott a sorozatterhelés miatt. De nehéz nem őt látni ma a világ legjobb kilencesének. Aki nem csak vércseként csap le a lecsorgó labdákra, mint Filippo Inzagni vagy Ruud van Nistelrooy, akik mesterei voltak a lesipuskás góloknak, de visszazár védekezni, gólpasszokat ad, támadásokat indít. Harry Kane ma a tökéletes támadó megtestesítője. A BL-ben is jó esélyei vannak a gólkirályi címre, de ahhoz azért a PSG ellen is szüksége lesz még gólokra… A német kupa góllövőlistáját is vezeti 7 góllal, ott is döntőt játszanak majd – egyébként meglepő, de 6 év után először jutott be a Bayern a hazai kupadöntőbe… Jelenlegi formája alapján számomra megkérdőjelezhetetlen, hogy ő az Aranylabda legfőbb esélyese.

Persze, van egy klubtársa, Michael Olise, aki beleköphet a levesébe, mert ő is elképesztő szezont fut. A Bundesligában 13 gólja és 18 (!) gólpassza van, két éve érkezett a Crystal Palace csapatától, bevallom, én nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz a bajorokra a játéka. A kolumbiai Luis Diazról sem (lehet, velem van a probléma???), aki, látva Cody Gakpo esendőségét (minősíthetetlen teljesítményét…), nagyon hiányzott idén a Liverpoolból… Első németországi szezonjában a bajnokságban 15 gólja és 13 gólpassza van, a BL-ben pedig 6 és 3 ez a szám. Ez a három gólgép eddig 95 gólt szerzett összesen a szezonban (Kane 52, Olise 19, Diaz 24), míg adott 49 gólpasszt. Félelmetes! Már-már a Messi, Neymar, Suarez és a Benzema, Bale, Cristiano Ronaldo triók jutnak róluk az eszünkbe… De ezek az említett úriemberek megnyerték a legnagyobb trófeákat is! Hogy mennyire lesz korszakos egy csapat, azt nagyrészt a trófeák száma és minősége dönti el! Ők hárman a csapat motorjai, de azért megemlíteném az éppen sérült, de idén 17 évesen felfedezett Lennart Karl-t (5 bajnoki és 4 BL gól…), a nyári klub vb-n megsérülő, de a szezon végére felépülő Jamal Musialát, az újjászülető, de a szezon végére kidőlő, és a vb-t is kihagyni kényszerülő Serge Gnabry-t, valamint a cserecsatárt, Nicolas Jacksont is (7 bajnoki, 3 BL gól). A védelemben Dayot Upamecano mellett idén már Jonathan Tah játszott, jóval stabilabb is volt a tengely. Joshua Kimmich még 30 felett is klasszis, mellette beépült Aleksandar Pavlovic, aki Leon Goretzkát küldte nyugdíjba tette partvonalon túlra… Manuel Neuer 40 évesen is világklasszis, bár a Real Madrid elleni visszavágón két gólban is vastagon benne volt… De ki számolja?

Egyébként sokkal simább párharcot vártam a negyeddöntőben, a Madrid felvette a kesztyűt Kompany kompániájával. Bár a német továbbjutás megérdemelt, meleg lehetett volna az a bizonyos pite, ha Camavingát nem állítják ki a visszavágó utolsó perceiben. Hosszabbításra álltak a felek, a Realnak pedig híresen jó kiélezett csatákban az állóképessége… Na de ezt már nem tudjuk meg soha, és vicc is lett volna, ha, és ezt Real Madrid szurkolóként írom, ez az Arbeloa-féle szedett-vedett társaság a Manchester City után a Bayern Münchent is eltakarította volna az útból… Az edzőről, Vincent Kompanyról csak nagyon röviden. Szerintem sokan nem értették, hogy került a Premier League-ből csont nélkül kieső Burnley kispadjáról a Bayern Münchenére. Szerintem sok károgót sikerült elhallgattatnia. Pep Guardiola tanítványaként talán a mester is elmorzsolt néhány könnycseppet…

Bruno Fernandes és Van Dijk kivételével egy Bayern, Arsenal álomcsapat...

A másik oldalon Luis Enrique is bizonyított már, akinek a párizsi projektjében sokan nem hittek, egészen tavaly tavaszig, aztán olyan menetelést folytattak, aminek a vége BL győzelem lett – Mbappé, Messi, Neymar és társaik nélkül… És úgy tűnik, ez nem egynyári kaland volt a részükről: ha sikerül a Bayern Münchenen túl jutniuk, már csak egyetlen lépés, és megvédik a BL címüket… Nem lesz könnyű. A legnagyobb váltás az egy évvel ezelőttihez képest kapusfronton történt. A BL címhez rengeteget tett hozzá Gianluigi Donnarumma, de Luis Enrique lemondott róla, az olasz kapus pedig Manchesterig meg sem állt. A Lille-től érkezett a helyettese, Lucas Chevalier, aki aztán a télen kegyvesztetté vált, és azóta Matvey Safonov élvezi a bizalmat – és alapvetően nem is véd annyira rosszul. Bár ha valahol, itt megfoghatóak lesznek a franciák meglátásom szerint. Nekik is a támadójátékuk a fő erősségük: a friss Aranylabdás, Ousmane Dembelé, a fiatal Desire Doue és Bradley Barcola is életveszélyesek a kapu előtt. A szezon legjobb játékosa a francia bajnoknál ugyanakkor szerintem Khvicha Kvaratshelia, mondom ezt annak ellenére, hogy francia bajnoki meccseket nem nézek… A grúz támadó szerintem csak azért nem lesz soha Aranylabdás, mert képtelenség leírni a nevét… Egyébként egészen félelmetes idén a csávó. És ugyanez elmondható nagyjából a Párizsról is. A Liverpoollal konkrétan feltörölték a padlót a negyeddöntő első meccsén – de a sima, 4-0-s továbbjutáshoz kellett a masszív középpálya, Vitinhával, Zaire-Emeryvel és Joao Neves-sel. A védelem két szélén meg ott van az a két játékos, akitől kiverheti a víz a bajor védőket: Achraf Hakimi és Nuno Mendes mint a gyorsvonat, mennek, mint a gép. Nem kérnek, de nem is adnak kegyelmet senkinek!

A nagyképű angol csapatok bántóan simán kizúgtak...

Előző éjszaka azt álmodtam, hogy bár hetek óta várom a meccset, elfelejtkezem róla, és csak a végén kapcsolom be a tv-t, amikor 7-5-re vezet a Párizs – de az utolsó percekben két gólt rúg a München, és 7-7 lesz a vége. Ezzel az eredménnyel szerintem sokan kiegyeznénk… Ha még ez az álmom sem hozta meg a kedvet ehhez a meccshez, csak még néhány adalék… A Bayern és a PSG 38-38 gólt lőtt a BL - ben, meccsenként több mint 19 lövésük van, ezekben mind listavezetők. A Bayern 60, a PSG 66 százalékban birtokolja átlagban a labdát. Nem adják azt könnyen és szívesen! Izgalmas, fordulatos, gólokban gazdag meccsekre számítok!

A másik párharcban valószínűleg összesen nem lesz hét gól a két meccsen… De azért taktikai finomságokat és érdekességeket tartogathat ez a dupla csörte is. Mikel Arteta fiainak úgy 40 nappal ezelőtt még 4 kupára is esélyük volt. Toronymagasan vezették a Premier League-t, megnyerték a BL alapszakaszát, kevés gólt kaptak, és bár igazán látványos focit ritkán láttunk az Arsenaltól, de a pontrúgásaik, leginkább szögleteik állandó veszélyt hordoztak magukban, amik folyamatosan hozták a gólokat, és a meccseket. 17 szöglet utáni góljuk van a bajnokságban, ami Premier League-rekord; és ez egyébként veszélyes fegyverük lehet az Atletico ellen is, mert ők meg hét gólt kaptak szöglet után, ami meg a negyedik legtöbb a spanyol bajnokságban. Aztán március 22-én elveszítették a Ligakupa döntőt a Manchester City ellen – utóbbiak vérszemet kaptak, előbbiek elbizonytalanodtak. A Ligakupa döntőt is beleszámítva, az utolsó hét meccséből mindössze kettőt nyert meg az Arsenal. Kezdett fogyni a pontelőny, becsúszott néhány vereség, miközben a BL-ben még két nyögvenyelős továbbjutás összejött a Leverkusen és a Sporting ellen, az FA kupából kiestek a másodosztályú Southampton ellen, és miután a ManCity elleni rangadót is elbukták, 200 nap után elveszítették az első helyet a bajnokságban.

Nem sokat volt élen a Manchester City, mégis lehet, hogy megnyeri a Premier League-t...

Még két kupáért versenyben vannak, de már egyáltalán nem lenne meglepő, ha idén sem nyernének semmit az Ágyúsok. Az pedig könnyen Arteta állásába kerülhet… Azt hittük, azzal, hogy a nyáron jelentős összeget költöttek egy klasszisnak tűnő gólvágóra, gyökeres változás áll be a játékukban – nos, Viktor Gyökeresről kiderült, hogy a legfontosabb meccseken nem használható, egyszerűen nem illik abba a fociba, amit Arteta az Arsenallal játszik. Az orosz irodalomból ismert csinovnyik, a „felesleges ember” jut az eszembe róla. Amiben bízhat az egyetlen állva maradt angol csapat (pedig milyen nagy mellénnyel kürtölték világgá, hogy a 16 között öt angol csapat lesz…), hogy Bukayo Saka visszatérhet, hogy David Raya kiváló formában véd egész évben, hogy Gabriel és Saliba találnak egy-egy gólt, hátul meg tökéletesen zárnak… De egyébként szinte mindig vannak sérültjeik, Arteta pedig nem igazán tud fontos pillanatokban jól belenyúlni a meccsbe. Nem lennék meglepve, ha kivárásra játszanának, ebben pedig tökéletes partnerre találhatnak az Atletico Madrid személyében.

Arra sem hiszem, hogy sokan fogadtak volna nagy tételben a szezon előtt, hogy a Barcelona, Real Madrid duó helyett az Atletico Madrid lesz még érdekelve május elején is a Bajnokok Ligájában. Hihetetlen, de a spanyol pontvadászatban idén csapnivalóan teljesítő „matracosok” a spanyol kupából és a Bajnokok Ligájából is kigolyózták a Barcelonát, elképesztő nagy mázlival, nem kevés bírói hátszéllel – persze, a győzelmeket nem kell megmagyarázni. A kupameccs első felvonásának első félidejében például négyet rúgott az Atletico – és még így is majdnem sikerült kiesnie, mert a Barcelona a négyből három gólt ledolgozott a visszavágón. A Bajnokok Ligájában mindkét meccsen kiállítottak egy-egy Barca játékost, ennek fényében tükörsimábban tovább kellett volna jutnia az Atleticónak. Körömrágósan, de végül sikerült, de a nyolc félidőből maximum háromban voltak jobbak a madridiak… De lehet, sokat mondtam...

Na, de ez a kutyát nem fogja érdekelni, ha Diego Simeone harmadik próbálkozásra végre behúzza a BL serleget. Ami jó hír, hogy a Real Madrid már biztosan nem jöhet szembe velük: 2014-ben és 2016-ban is drámai körülmények között veszítették el a házi döntőt. A mostani csapat szerintem nem védekezik annyira jól, viszont hatékonyabban támad, ezért bízhatunk abban, hogy ahol Julian Alvarez, Alexander Sorloth, Antoine Griezmann és Ademola Lookman varázsolhat, ott nem két pocsék 0-0-t fogunk látni. A világbajnok argentin Julian Alvarez csípőprobléma miatt kihagyta az utolsó négy bajnokit (a kupadöntőn ellenben játszott, ki is hagyta a tizenegyesét a Real Sociedad elleni szétlövésben…), játékára nagy szükség lenne, mert a Bajnokok Ligájában van már 9 gólja és 4 gólpassza a szezonban. Ademola Lookman télen érkezett az Atalantától, és ő azon kevés játékos közé tartozik, akinek gyorsan sikerült az Atleticónál az akklimatizálódás: eddigi 18 mérkőzésén 7 gólt és 4 gólpasszt jegyez. Tudvalevő, hogy Antoine Griezmann a szezon végén távozik a csapatból, és az Orlando játékosa lesz. Talán az ő lelkének tenné a legtöbbet egy Bajnokok Ligája győzelem: a klub történetének legeredményesebb gólszerzőjeként ezzel válna teljessé életműve – és a halhatatlan státusza.

Ez a kemény, nem a kád széle... :)

Ami érdekes lehet még az Atleticónál, az a kapuskérdés. Juan Musso nem védett rosszul Jan Oblak sérülése idején, de az elveszített kupadöntő után, az utolsó két bajnokira visszakerült a szlovén a kapuba, aki alapvetően Simeone egyik bizalmi embere, de a hiba egyre gyakrabban benne van a játékában. Kíváncsi vagyok, ki fog védeni, alighanem Oblak… Meg, hát az is érdekes, a 2011 decembere, tehát lassan 15 éve (!!!) az Atletico Madrid kispadján ülő Diego Simeone milyennek fogja értékelni az idei szezont, ha az elveszített kupadöntő mellett (amit 13 év után lett volna lehetősége újra elhódítani…) a Bajnokok Ligájában végül nem jön össze a finálé, a bajnokságban pedig, bár a BL indulás nincs veszélyben, de a dobogóról valószínűleg lecsúsznak. Simeonén talán nincs akkora nyomás, mint Artetán, de azért rajta is van, mert az elmúlt években már a világ összes pénzét is elkölthették a „matracosok”, és ennyi új igazolás és megújulás után az már elvárható lenne, hogy versenyképesebbek legyenek a Barcelonával és a Real Madriddal szemben… Az senkit ne tévesszen meg, hogy ősszel az alapszakaszban az Arsenal egyszer már hazavágta az Atleticót egy 4-0-lal. Az más Atletico volt. És igen, más Arsenal is… Nagy teszt lesz ez Arteta számára. Simeone számára pedig lehetőség. Nem gondoltam, hogy valaha ezt leírom: valószínűleg nem az Atletico Madrid miatt nem lesz gólzáporos ez a párosítás…

Ott van Szoboszlai a BL szezon álomcsapatában!

A Puskás Ferenc Stadionban a futball ünnepére készülnek május 30-án. Szerintem Bayern München – Arsenal meccset látunk majd, de, hogy mennyire kiegyensúlyozottnak tűnik a két elődöntő párosítása, nem lenne különösebb meglepetés a PSG – Atletico Madrid finálé sem. Csak a magyar szurkolók járnának rosszabbul (bár túl sok szabad jegyre úgysem lehet lecsapni…). Mert a hazai PSG és Atletico szurkolók száma talán még annál is kevesebb, mint amennyi trófeát eddig Mikel Arteta az Arsenal kispadján szerzett… És ha ez utóbbi nem gyarapodik a közeljövőben, az ősz hajszálai valószínűleg fognak…

 Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, a zsidóktól való félelem miatt zárva volt, Jézus eljött, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek is hívtak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ujjamat a szegek helyére nem teszem és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,19-29)

 Kíváncsi voltam. De tényleg. Április 13-án vajon fel fog-e kelni a nap? És megtörtént! Bár borongósan indult a reggel, olykor még ki is sütött a nap. Az utcán emberek jártak, a boltok nyitva voltak, lehetett ügyet intézni, autóba ülni, dolgozni menni. Felkelt a nap. Juppííí!

Persze, sokan csalódottan, mások derűsebben ébredtek. Akik nem Garfield mentalitását követik („Utálom a hétfőket…”), azok között is nagy volt az érzelmi – és lelkiállapot miatti hullámzás. Még a kedélyállapotunk ingadozása is megosztóvá tett bennünket. Van ilyen. És hát mindez valahol érthető is. A magyar ember számára nagyon fontos nap volt a 2026. április 12. A választások napja. Amikor az ember szavazhatott, polgárjogi, és egyébiránt lelkiismereti kötelességeként is elmondhatta (egészen pontosan x-elhette…) a véleményét önmaga és Magyarország jövőjéről, sorsáról. Sokan, rengetegen voltak, akik várták ezt a napot. Mindenféle hangokat, véleményeket lehetett hallani ezzel kapcsolatban. Szinte már elhittük, hogy idén tavasszal nem csak a gólyák, de még az Izlandon élő honfitársaink is hazaköltöznek… Voltak kulturáltabb, meg kevésbé kulturált hangok is. (Puzsér Róbertből azért ne legyen kultúráért felelős államtitkár…) Bevallom, én jobban vártam a másnapot (és tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül), és vártam, hogy véget érjen az a gyűlöletcunami, ami az egész kampányidőszakot jellemezte. Mondanám, hogy nem ért ennyit az egész… De Magyarország jövője forgott kockán ezen a választáson, így nem mondhatom. Óvatosan szeretnék fogalmazni, nehogy belém kössenek (bár a kötekedéshez ma mindenki nagyon ért…). Néhány választási ciklust megéltem már, de ilyen ótvar stílusú, mocskolódó kampányidőszakra nem emlékszem. Nem kenhetjük ezt erre vagy arra a pártra. De hogy az egész közbeszéd ilyen lett az elmúlt hónapokban Magyarországon, az elkeserítő, siralmas, és nekem személy szerint nagyon fáj.

Persze, megvan nekem is a véleményem. Mint minden gondolkodó embernek, nekem is van elképzelésem arról, hogy én milyen Magyarországon szeretnék élni, milyen jövőt szeretnék a gyermekeimnek. De miután egy ártatlan, de sokat mondó és még többet sejtető (Sapienti sat…) Deák Ferenc és Wass Albert idézet Facebookon történő megosztása után megkaptam, hogy papként ne politizáljak (köszönjük a semmit…), a véleményem zömét megtartom magamnak. De csak a zömét… Kampányolni fogok – de talán nem úgy, ahogyan azt sokan hiszik. Kampányolni fogok, de ezzel a „kampánnyal” én vigasztalni és békíteni szeretnék. Kampányolni szeretnék a Szeretet Istene, a Feltámadt Krisztus mellett! Első „kampányfogásként” hadd osszak meg máris egy ószövetségi idézetet. Én nem hiszek a véletlenekben. Múlt héten kaptam kézhez keresztlányom gimnáziumi ballagási meghívóját, és Jeremiás prófétától volt rajta egy idézet. Tökéletes idézet időzítés, aligha a véletlen műve. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jer 29,11) (Idézet időzítés: mondd ki ezt egymás után tízszer, és vendégem vagy egy Bambira! :))

Azt hiszem, ezen a prófétai kinyilatkoztatáson érdemes elgondolkodni. Aki elgondolkodik rajta, más megvilágításban fogja látni nem csak a vasárnapi eredményeket – hanem az egész életet is. Csak a Jóisten tudja, milyen terve van velünk és a világgal, de nem romlást, hanem békességet és reményteljes jövőt ígér. Nekem ez a kormányzási program tetszik. A Jóisten nincs benne a pártpolitikában, én mégis inkább rászavaznék… (Egy apró megnyugvás: aki képes ilyen idézetet választani a ballagási meghívójára, az április 11-én valószínűleg nem rendszerbontó rendezvényeken tüntetett Budapesten – köszönöm nekik, hogy táplálják bennünk a reményt, hogy vannak ma olyan fiatalok, akik számára a keresztény értékrend még jelent bármit is. Az ő esetükben pacsit érdemelnek a szülők is, akik képesek még jó irányba terelni őket, és átadni saját értékeiket is gyermekeiknek. Egyik legnagyobb kincsünk a szókincsünk, és üdvös, ha ezt nem kizárólag pocskondiázásra, gyűlöletkeltésre, verbális szidalmakra „költjük el”, hanem mondjuk dicséretekre, hálaadásra, egy-egy kimondott szeretlek-re…)

A Húsvétot követő vasárnap János evangéliumának a végéből olvastuk fel azt a részt az Evangéliumban, amikor Jézus először megjelenik feltámadása után a tanítványoknak, majd külön megjelenik Tamás apostolnak is, aki az első alkalommal nem volt jelen. Érdekes, hogy Jézus hogyan köszönti az apostolokat. „Békesség nektek!” Jeremiás próféta pedig ezt mondja az idézetben: „békességet és nem romlást tervezek…” A Szent Liturgia első könyörgéseiben is a békéért imádkozunk: „Békességben könyörögjünk az Úrhoz…” „A mennyei békéért és lelkünk üdvösségéért könyörögjünk az Úrhoz…” Majd a Liturgia végén: „Békében távozzunk!” Igen, azért is imádkozunk, hogy a templomból kilépve ne köpködjük máris a másikat. Jézus nem beolvas a tanítványoknak, amiért cserben hagyták őt a Getszemáni kertben. Azt mondja nekik a viszontlátáskor: „Békesség nektek!” Keresztre feszítését követően meg mit mond: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” A követendő példa. Lenne. Lehetne.

Lehet szimpatizálni egyik vagy másik párttal és politikai oldallal. Lehetnek nézetkülönbségek emberek között, mert nem gondolkodhat mindenki egyformán. De megdöbbentő, hogy kvázi ellenségeket gyártottunk magunk körül a kampányidőszakban. Mintha nem lenne elég a világban zajló sok – sok háború… Mi magunk is gyakorlatilag háborús övezetté váltunk. Egy háborúnak csak vesztesei vannak, igazi győztesei nincsenek… Szárovi Szent Szerafimnak szeretem egy idézetét: „Szerezd meg a lelki békességet, és ezrek fognak üdvözülni körülötted!” Rendszerváltást akar(t) Magyarország. Először a saját magam rendszerét változtassam meg. Ha benned békesség van, a körülötted élők, a külvilág is megtapasztalja a békét. A Kowalsky meg a Vega zenekar egyik slágerének ez a refrénje: „Keresd az élet pozitív oldalát, változtasd meg magad, és megváltozik a világ!” A világ sok esetben olyan, amilyennek te látni akarod! Bizony, tehetsz azért, hogy szebb legyen! Ha mindent rossznak látsz, állandóan panaszkodsz, semmivel nem vagy megelégedve, depressziós vagy – persze, hogy a világ is olyan lesz a szemedben. Csúnya, rút, és mindenki keresztbe tesz neked. Mindenki az ellenséged. Ha képes vagy pozitívan gondolkodni, örülni az apró dolgoknak is, ha tudsz hálát adni, a világot is szebbnek fogod látni. Kevesebb gyűlölködés, harag, irigység, több ölelés, kedvesség, jó szándék és alázat. Szerintem ez csak döntés kérdése, mert az Isten a szabad akaratomban nem korlátoz. Ha békét akarok, mondjak igent a békére – és tegyek is érte… „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják őket!” Jézus boldogságmondásai között is kiemelt helyen szerepel a békességre törekvés, talán nem véletlen. Ha csalódás ér, ha szomorú, esetleg dühös vagyok, nehéz a békét keresni. Nehezen találom a kapaszkodót. De éppen az a Valaki adja a kapaszkodót, aki a Szentírás lapjairól üzeni: „Békesség nektek!” Ez talán még annál is fontosabb, mint az, milyen eredmények születtek vasárnap este…

Rendszerváltást akarsz? Szavazz a békére, szavazz a szeretetre, szavazz a hitre – szavazz Krisztusra! Szavazz, és ne savazz, amiért ezt javasolni merem… Egyébként a hit, mint a békesség is, csak döntés kérdése, és Tamás apostol Jézussal való találkozásának igen fontos eleme. Tamás apostol kételkedik Jézus feltámadásában, nem hiszi el, neki szüksége van bizonyítékra… „Hiszem, ha látom…” Elég óvodás hozzáállásnak tűnik, de sajnos mi is ilyenek vagyunk. Amit nem látok, nem érzékelek, nem tapintok, az egyszerűen nem létezik! Próbáld ki: kapaszkodj, bízz benne, merj ráhagyatkozni, érintsd meg Krisztust Tamáshoz hasonlóan, és rájössz: igenis létezik. Ott van veled, melletted, benned. Nem mese habbal az, hogy egy mustármagnyi hittel is hegyeket lehet mozdítani! Nem kézzelfogható az isteni jelenlét: nem fogom úgy meg a kezét, mint a feleségemnek és a gyermekeimnek – de Ő fogja a mi kezünket, láthatatlanul is. Ezt érezhetjük komoly döntéseink előtt, betegségeink, kereszthordozásaink alkalmával, imádságaink során is. Akkor lesz majd igazi rendszerváltás, amikor Krisztust akarom megérinteni. Amikor nem a saját erőmben, képességeimben, tehetségemben, adottságaimban bízom, hanem alázatosan meghajtom a fejemet, és azt mondom: Uram, a Tiéd vagyok, segíts rajtam! Amíg ez nem történik meg, addig minden csak hiábavalóság. Kamu, szemfényvesztés, képmutatás. És ez igaz a politikusokra, az ország vezetőire is. Alázattal ismerjük be, hogy mi önerőnkből semmire nem vagyunk képesek. Ha keresztény nemzetnek tartjuk magunkat (már pedig államalapító királyunk, Szent István óta ez így van…), nem elég, ha elméleti síkon azok vagyunk. Jó lenne, ha ez tetteinkben is megmutatkozna. Mert, ahogy „a hit cselekedetek nélkül halott”, a kereszténységünk is az, ha csak bort iszunk és vizet prédikálunk. Igen – és ez nem csak a papok vállát nyomja. Minden keresztény ember hivatása, küldetése, feladata ez. Tamás apostol az érintés hatására hisz. Jézus pedig ezt mondja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Higgy abban, hogy az Isten a legjobb rendező. (Francis Ford Coppola, Steven Spielberg és Quentin Tarantino is elbújhatnak mellette…) Minden úgy történik, ahogyan történnie kell.

Véletlenül sem szeretném elbagatellizálni, vagy azt a látszatot kelteni, hogy nem kell foglalkoznunk a vasárnapi eseményekkel. Lehet csalódottnak lenni, kiborulni. Lehet ünnepelni, táncolni, mondjuk mindezt ne feltétlenül a villanyoszlopokon vagy a villamosok tetején tegyük… De van ennél fontosabb dolgunk is. Szent Maximilian Kolbe atya mondta: „Ezen a földön egyetlen dologgal foglalkozz – lelked üdvösségével, megnyugodva Isten akaratában.” Emberek vagyunk – emberek is maradunk. Az élet megy tovább. Mert képzeljétek, hihetetlen, de a hét többi napján is felkelt a nap! Az Isten boldogságra teremtette az embert. És bár tudom, ez a boldogság elsősorban nem e világra szól, de az örök boldogság előízét már a földön megkóstolhatjuk. Ebbe viszont nem fér bele az állandó félelem, aggódás, fenyegetőzés, vagdalkózás, gyűlölet és düh. „Örüljetek akkor is, ha most kicsit szomorkodnotok kell…” Olvassuk Péter apostol levelében. „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” – írja Szent Pál apostol a Filippiekhez írt levelében… Van okunk örülni. Van okunk a boldogságra. Mert van kibe kapaszkodnunk, van kiben bíznunk, hinnünk és remélnünk. Mindannyian az üdvösségre készülünk. És abban a hitben és reményben élünk és munkálkodunk a Földön, hogy méltók leszünk az Isten Országára, amit egyrészt már mi magunk, itt a Földön építünk („Az Isten Országa köztetek van!”), másrészt földi életünk végeztével az örök boldogság ígéretével kecsegtet. Szent Pál apostol szavait ismerjük: „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik.” Vagyis: ha jó helyre x-elsz (és Krisztust választod), minden rendben lesz! Aláírom: van, amikor úgy érezzük, nehéz kapaszkodni az Istenbe. Tele van az életünk krízisekkel. Talán hitelesnek érzitek tőlem, tőlünk, a családunktól azt, ahol a jócskán koraszülött hármas ikreink nagyon sokáig betegek voltak, sokat voltunk kórházban, s a Feleségemmel együtt is sok mindenen keresztülmentünk… Hogy a krízisekből, az élet nehézségeiből és kihívásaiból is talpra lehet állni. Ha hiszel, bármi megtörténhet! Ne légy te sem hitetlen, hanem hívő! Be kell látnunk, a magyar történelem is krízisek sorozatából áll. De mindig fel tudtunk állni. Mert a magyar az szívós nemzet. De lelkünkben, érzelmeinkben, Isten – és embertársi kapcsolatainkban most legalább annyi a krízis. Azt is rendeznünk, tisztáznunk, újjáépítenünk kell. Ha igazi rendszerváltást akarsz, kapcsolódj Hozzá, szavazz Krisztusra. Mert tudjuk a választ Szent Pál apostol költői kérdésére: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”

A Húsvétot követő héten, Fényes héten a görögkatolikus templomok ikonosztázionjain nyitva vannak az ajtók, középen a királyi ajtó és az oldalajtók is, ez a mennyország nyitott kapuját szimbolizálja. Az ajtókat Tamás vasárnap bezártuk – cserébe nyissuk meg szívünk ajtait, és engedjük, hogy ezen az ajtón, szívünkbe és az életünkbe is beléphessen Krisztus. „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Én hiszek abban, hogy az igazi, örök boldogságunk nem a vasárnapi választás eredményeitől függ! És Te hiszel benne?

Évről évre, amikor Jézus Krisztus szenvedéstörténetét olvasom a Nagyhéten, mindig van egy-egy olyan mozzanat, mondat, ami megfog. Amin korábban talán átsiklott a figyelmem, de az adott évben valamiért az a mondat talál meg. Nem annyira látványos, közismert mondat az, ami idén megérintett, de ott találjuk Máté evangéliumában, még hozzá a Getszemáni kertben zajló jelenetnél. Júdás katonák gyűrűjében érkezik, és egy cél vezérli, hogy a gonoszok kezére adja a Mestert. És Jézus feltesz egy kérdést Júdásnak, amit egyedül Máté evangélista jegyzett le: „Barátom, miért jöttél?” Ezen a kérdésen gondolkodtam az előző napokban.

Jézus barátjának nevezi azt az embert, aki másodpercekkel később elárulja Őt. Jézus barátainak nevezi a tanítványait. Barátainak hív minket is. Bizony, mi mindnyájan, akik Húsvétkor ünneplőbe öltöztettük szívünket, lelkünket, otthonainkat, előkészítettük pászkás kosarainkat, és meg is töltöttük tartalommal, finom ételekkel… Mi a feltámadt Krisztus barátai vagyunk! Barátai vagyunk a Feltámadottnak, akik részesedni akarunk Húsvét öröméből, látni óhajtjuk azt a Csodát, amire ember nem lehetett képes, csak az Isten… A feltámadásnak tanúi vagyunk, látjuk a húsvéti Csodát. De vajon ott voltunk-e mellette a kiszolgáltatottság, a megalázások, a korbácsütések idején is? Hol voltam én a keresztre feszítés órájában? Könnyű akkor ott lenni a barátom, a másik mellett, támogatni, segíteni, amikor nincs fájdalma, nincs gondja. De amikor igazi vigasztalásra vágyik, amikor nekem is áldozatot kell hoznom érte, a barátomért, vajon akkor ott állok-e mellette? Ismerjük a mondást: a bajban ismerszik meg az igaz barát. Krisztus, mint jó és igaz barátom, ott van velem, fogja a kezem a szenvedésben, a fájdalomban, a betegségemben, a gyászomban, a kereszthordozásomban. De ott van mellettem a sikereimben, az örömeimben is, várja, hogy velem ünnepelhessen és osztozhasson a boldogságomban.

„Barátom, miért jöttél?” A 41. zsoltárban találunk utalást arra, ami a Getszemáni kertben történt: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is ellenem támadt.” Különös: az utolsó vacsorán még tizenketten ültek az asztalnál, aztán a kereszt alatt már csak egy valaki állt ott, János apostol. És a többiek? Féltek, bezárkóztak, elmenekültek. Hogy Jézust nem érte váratlanul ez a cserbenhagyás, az János evangéliumából derül ki, mert a búcsúbeszédében így fogalmaz: „Eljön az óra, már el is jött, amikor elszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Mi sem panaszkodhatunk, hiszen hogyan is búcsúzik Jézus Húsvét után 40 nappal a tanítványaitól? „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!” Azaz: bármikor számíthatok rá! Barátom, Te, aki ma itt vagy és ünnepelsz, tudod, miért jöttél? Miért vagy itt? Mit jelent számunkra a Húsvét? Mit jelent számunkra a feltámadás? Mit jelent számunkra az üres sír látványa? 

Jézus a barátjának mond bennünket. De az igazi barátság, az kölcsönös. Akit én szeretek, akit a barátomnak tartok, azt nem hagyom cserben. Amellett kiállok, kitartok, védem és oltalmazom. Mint a testvéremet. A barátok egymást sokszor szólítják testvérnek. Sőt, a jó testvérek egymás barátai is. Szeretem húsvéti énekeink közül azt, amelyik így kezdődik: „Feltámadás napja van, világosodjunk fel ezen ünnepéllyel, és egymást, mint testvérek öleljük…” De vajon képesek vagyunk-e még ölelni? Képesek vagyunk-e még szeretni? A szeretet leglátványosabb jele az ölelés, a puszi, a csók. Ezt a gesztust afelé mutatom, akit szeretek, aki fontos nekem. Evangélium csókolás, ikoncsókolás, keresztcsókolás alkalmával kifejezem a Krisztus iránti szeretetemet. De a csókom ugye nem Júdás csókja? Az én jelenlétem nem a képmutató, áruló jelenlét?

A barátok védik, óvják, támogatják egymást. Többet kéne Krisztus mellé, az Ő oldalára állnunk. Jobban kéne keresztény hitünkre és értékrendünkre vigyázni és támaszkodni. Jobban kellene törekednünk a békére, a békességre, ami a krisztusi tanítás egyik fő motívuma. Hiszen Ő békességet jött teremteni erre a világra. Amikor feltámadása után először megjelenik a tanítványoknak, nem azt mondja, hogy gyűlölködj, hogy haragudj, hogy szidd a másikat, hogy kígyót-békát kiabálj a másikra, hogy panaszkodj… Azt mondja: Békesség nektek! Többet kéne imádkoznunk is a békéért. Lehet, úgy érezzük, mi nem halljuk a fegyverek zaját és ropogását, de attól az a háború például még a szomszédunkban van. Néhány száz kilométerre tőlünk. A háború szóból én a borút emelném ki. És azt, hogy egy háborúnak nincsenek igazi győztesei. Csak vesztesei vannak. De nem kell a szó szerinti háborúra gondolnunk. Amilyen csatatérré vált hazánk az elmúlt hónapokban, az aggasztó. Hónapok, lassan évek óta egymás torkának esünk, ha valaki másképpen gondolkodik, ahogyan mi szeretnénk. A szemünk előtt hullnak szét családok, csak azért, mert a gyerek máshogy látja a jövőt, mint a szülei. Megéri ez? Április 13-án ugyanúgy felkel majd a nap, és nekem ugyanúgy bele kell majd néznem a másik ember, szüleim, gyerekeim, szomszédom, munkatársam szemébe. A legnehezebb, mégis legfontosabb feladat embernek maradni. Hónapok óta megy az üzengetés, hogy még ennyi nap, még annyi nap… És változás lesz, vége lesz, mindenki megy a levesbe… Szeretném megkérdezni: vajon azt is így striguláztuk és vágtuk a centit, hogy hány nap van még Húsvétig? Miért hagytuk, hogy a Lényeg háttérbe szoruljon? Ha bennem nem történik meg feltámadás, a külvilágtól se várjam. Krisztus az, aki megoldja a problémát. Krisztus az, aki megváltotta a világot. Amikor Krisztust hívjuk segítségül, akkor lesz újra békesség és szeretet hazánkban és az egész világon!

A barátság ikonja

A nagyhéten a Bárdos Lajos Görögkatolikus Általános Iskolában a lelki napon megkérdeztem egy másodikos diáktól, hogy tudja-e, miért feszítették keresztre Jézust. Azt mondta, azért, mert szégyellték őt. Érdekes megközelítés: vajon én szégyellem Krisztust? Akit én a barátomnak tartok, azt nem szégyellem, felvállalom, sőt, ha bántják, megvédem. Krisztus nem szégyell bennünket – pedig talán lenne miért, kettőnk közül ugyanis én vagyok a bűnös, nem Ő. Ő mégis feltámadt a halálból. Ő mégis keresi az embert, akit üdvözíteni akar. Ő mégis a barátjának nevez engem. Eljátszhatom sokszor a bizalmát, a barátságát nem veszítem el. Gondoljunk erre, és a gyűlölködés, a sárdobálás, az indulatos megnyilvánulások helyett törekedjünk a békére, a megbocsátásra és a szeretetre! Nagyon szeretem a Rómeó és Júlia musicalt, hadd idézzek belőle zárásként egy mondatot: „Lehetnénk földi mennyország, hát belül miért a pokol rág?” Miért van ez így???

Keressük a békét, legyünk mi is békesség teremtők, akarjunk mi is a Feltámadt Krisztus barátaivá válni, hogy ezen az ünnepen, és életünk minden napján is egymást, mint testvérek ölelhessük át! Áldott, meghitt, békés Húsvétot kívánok!

Nagypéntek csendjében évről évre szíven üt Jézus szenvedéstörténete. A görögkatolikus egyházban nagycsütörtök este végig olvassuk a 12 kínszenvedési evangéliumot, majd a királyi imaórákon és Jézus Krisztus temetési szertartásában, a sírbatételi vecsernyén is halljuk a négy evangélista tolmácsolásában a passió eseményeit. Ilyenkor mindig rádöbbenek: mennyire erős az Isten szeretete. Az Isten szeret engem, szeret téged, szeret mindnyájunkat. Mert Isten maga a szeretet. Ennek ma és minden egyes nagypénteken az egyértelmű és nyilvánvaló jelét látjuk. Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében így fogalmaz: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki. (…) Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” A gyermekeimmel nagycsütörtökön este Jézus keresztre feszítéséről néztünk mesét. Míra lányom a végén, Jézus halálakor zokogásban tört ki. Valódi könnyek voltak, nem olyan hiszti, amire egy 4-5 éves gyermek hajlamos. Elgondolkodtató: vajon mi meg szoktuk siratni Krisztus értünk vállalt halálát? Szoktunk sírni a bűneink miatt? Eszünkbe jut néha, akár nagypénteken is túl, hogy Jézus Krisztus mit vállalt értünk?

Az Isten szeret engem – néha talán magam sem értem, miért. Talán mindnyájunk életében volt már olyan pillanat, amikor úgy éreztük, nem érdemeljük meg ezt a szeretetet. Amikor bűnt követek el, amikor szeretetlenül viselkedem, gyűlöletben, haragban, irigységben élek, és tudom, hogy nem vagyok méltó az Ő szeretetére – az Isten miért képes így is szeretni? Megdöbbentő és sokkoló a tudat, hogy lehetek én bárki, élhetek én bárhogyan, az Isten mégis feltétel nélkül szeret. Mi mégis, ma is, oly gyakran vádoljuk, elítéljük, arcul köpjük, kigúnyoljuk, keresztre feszítjük az Istenembert, Jézus Krisztust. Őt hibáztatjuk, ha valami nem úgy sikerül az életünkben, ahogy szeretnénk. Szidjuk a háborúk, az emberi gyűlölet, személyes boldogtalanságunk, kudarcaink miatt. Az eszünkbe sem jut, hogy a világ tökéletlenné válása a mi művünk. Mert az Isten tökéletes világot teremtett. A gyűlölet, a háború, a szeretetlenség, a személyes boldogtalanságunk a mi művünk – a mi bűnünk. Az Isten terve gyakran ütközik az én tervemmel. De attól, hogy az nem az én tervem, még nem biztos, hogy rossz terv. Az Isten nem hátráltat, nem akadályoz engem a boldogulásomban, nem keresztbe tesz nekem. Hanem az életét adja értem. Meghal értem. Megvált engem. Minden egyes nagypéntek erről a felismerésről, erről a megdöbbenésről szól. Amikor betérek a templomba ezekben a napokban, leborulok majd a Szentsír előtt, és lepereg előttem életem filmje, annak örömeivel és kudarcaival, sikereivel és fájdalmaival együtt, azzal az alázattal, hittel és hálaadással tegyem ezt, hogy Jézus értem is, érted is, mindnyájunkért meghalt a kereszten.

Ez mind szép és jó, de ha az Isten szeret engem, miért vannak az én életemben is keresztek? Miért van szenvedés, betegség, halál? Nagypéntek borzalmához hozzátartozik a szenvedés megtapasztalása – ez elkerülhetetlen az ember számára, de Krisztus osztozik az ember szenvedésében és fájdalmában, és ez is Isten szeretetének a jele. Nem kell, hogy megmagyarázza a miértet. Nekem nem kell, hogy ezt megértsem. Hányszor van, hogy ezeket a kereszteket mi nem önként cipeljük? Hányszor teszi azt ránk úgy az Isten, hogy nem értjük, miért a miénk, miért mi kapjuk, de valamiért megkapjuk, és nekünk hordoznunk kell, nekünk vállalnunk kell. Nekünk együtt kell szenvednünk Krisztussal – és Ő is együtt fog szenvedni velünk. Nem azért van nehezebb keresztem, mint másoknak, mert jobban megérdemlem. Nem azért, mert az Isten úgy tekint rám, mint a kitaszítottra, a megvetettre, a bűnösre. Akit csak megtűrnek ezen a világon, de ha nem lenne, akkor sem tűnne fel senkinek. Életünk keresztjeinek ne kreáljunk látható okot. Elég az oknak és indoknak, hogy a szenvedés, a kereszthordozás tanít meg engem az empátiára, az együttérzésre, az alázatra. Igenis, szükségem van nekem, szükségünk van mindannyiunknak arra, hogy az Isten felnyissa a szemünket: ideje megállni, vagy legalább lassítani. Ebben a rohanó világban csak hajszoljuk a sikert, az eredményt, az elismerést. De ez mind, mármint a siker, az eredmény és az elismerés, ha valóban valódi, nem evilági. Mert ami evilági, az múlandó. Ha valami rossz dolog történik velem, ha nehézséggel küzdök, feltehetem a kérdést, hogy miért velem történik mindez? De Isten szeretetében, irgalmában és igazságosságában ne kételkedjek. A hitet, a reményt személyes nagypéntekjeim sötétségében se veszítsem el, mert csak így fogom tudni megélni, átélni a harmadnapi feltámadást, a húsvét misztériumát!

Mert a kereszt nem vég, hanem Isten üdvözítő tervében egy új fejezetnek a kezdete. Ebben a fejezetben benne van a mi jelenünk, egyéni sorsunk, a jövőnk. Ez a fejezet szembesít minket igazi önmagunkkal, hibáinkkal, nyomorúságainkkal, de azzal is, hogy bármilyen nagyok a bűneink, bármennyire is gyarlónak, elesettnek és bűnösnek érzem magam, Isten szeretete mindig nagyobb a bűneinknél. Isten szeretetét nem lehet korlátozni és megakadályozni. Isten szeretetét megfélemlítéssel, gyűlölettel, indulatokkal, haraggal, keresztre feszítéssel sem lehet korlátozni és megakadályozni. Az mindig erősebb lesz. A szeretet, Isten szeretete győzedelmeskedik!

Merj leborulni és nem kiborulni ezen a nagypénteken Krisztus lábai előtt, s kételkedés helyett a hitünk legyen erősebb: az Isten szeret engem, szeret téged, szeret mindnyájunkat! Áldott, szent Feltámadást kívánok!

Beteget látogattam a minap, és a mátészalkai kórházból kilépve egy szirénázó mentőautó hangja csapta el a csendet. Nem meglepő egy kórház környékén szirénázó mentővel találkozni. Egyébként Édesapám 2014-es szívinfarktusa óta minden szirénázó mentő egy minimum belső keresztvetésre késztet, de bevallom, az elmúlt években sajnos nekünk is volt szerencsénk (?) bőven a mentőautóhoz. Hármas ikreink születése után óta nem egyszer élvezhettük a szirénázó jármű vendégszeretetét (volt, hogy én feküdtem be a kislányommal a kórházba), és bár a lelkiismeretes és szolgálatkész, alázatos mentőtisztek, meg más, még a hivatástudatot nem csak hírből ismerő egészségügyben dolgozók előtt kalapot emelek és fejet hajtok, őszinte leszek, nem a legkényelmesebb és legotthonosabb járgány a mentőautó. A garázsban nem tartanék otthon egyet…

Mindenesetre ez a szirénázó mentőautó felhívta valamire a figyelmemet. Talán nem véletlen a sziréna. Ez a sziréna valamit jelezni akar. A jellegzetes, erőteljes hangja egyébként is egyfajta jelzés a külvilág számára. Jelzés, hogy mindenki álljon félre, engedjen utat ennek az autónak, ami súlyos betegeket szállít, és néhány perc is sokat érhet a kórházba jutás szempontjából. De ez a sziréna most nekem jelzett. Ez a sziréna lehet, hogy mindnyájunknak jelez. Jelzi, hogy baj van. Az életemen, a mentalitásomon, a gondolkodásomon, az Istenkapcsolatomon is változtatnom kellene. Talán mindnyájunknak. De én nem hallom a szirénákat – mert a szirénekre figyelek. Őket inkább meghallom…

Mert kik azok a szirének? A görög mitológia alakjai, akiknek csodás hangjuk van, de gyilkos természetű élőlények. Bölcsek, vonzók, ugyanakkor a halálba taszítanak, egyszerre mennyeiek és pokoliak. Én speciel Homérosz Odüsszeiájából emlékszem rájuk. A tengerek eldugott, távoli szigetein húzódtak meg, s az arra tévedő tengerészeket előbb elcsábították, majd megölték. Könnyű volt bedőlni nekik: gyönyörű hangjuknak, éneküknek nem lehetett ellenállni. Kicsit hasonlít ez az ördög játszmáihoz, a kísértésekhez, amikre az ember nehezen mond nemet, de miután megfertőztek, lehetetlen szabadulni: a kísértésekből bűn lesz, a bűn pedig, amennyiben nem kíséri bűnbánat és bűnbocsánat, a halálba taszít. Van, hogy az ember próbál küzdeni a „szirének” ellen, de inkább belenyugszik. „Ha úgyis meghalok, legalább úgy haljak meg, hogy minden földi gyönyört kipróbáltam, mindent átéltem és megtapasztaltam, mindenben is volt részem.”

Az ördög nagyon jól dolgozik egyébként is. Ez már a sokadik olyan Húsvétunk lesz, amikor szerencsésen elvonja a figyelmet a lényegről. „Na nehogy már Te Krisztus keresztáldozatára és a dicsőséges feltámadására koncentrálj! Na, ide süss! Megkeverem kicsit a kártyákat. Ugye, mennyivel jobb ez így? Néhány héttel húsvét előtt robbantsunk ki egy világjárványt. Eleget beszéltünk már a kereszténység legnagyobb ünnepéről, most beszéljünk a pusztulásukról, zárjuk be a templomokat, mindenki csak otthon ünnepelhet, kijárási tilalom, covid teszt, rendőri ellenőrzések. Zseniális! Hát mennyivel jobb ez a húsvét! Na, a covid már lejárt lemez, és unalmas. Robbantsunk ki egy háborút, szintén már a nagyböjtben, ami megint csak összekuszálja a szálakat. Jó, azzal nem számoltam, hogy az emberek összefognak, segíteni fognak, és rengeteg adományt visznek rászorulóknak, meg a háború elől menekülők közül is sokakat befogadnak… Jó, beismerem, ezzel elszámoltam magam. De mégis, négy éve rettegésben él a világ, és ezt mind nekem, a diabolosznak köszönheti. Hát nem sokkal jobb vagyok én, mint bármelyik isten? Még a keresztről sem szedte le egyetlen fiát… Ha annyira fontos volt neki, miért nem mentette meg? A háború megy a maga sodrásában, szerencsére esze ágában sincs senkinek békét kötni… De uncsi ez is… Én, az alvilág uraként szeretem a pörgést. Szeretem, ha mindig történik valami. Tegyük tönkre 2026-ban a húsvétot a választással. Dobjunk be egy olyan atombombát, ami szét fog robbantani családokat, egy munkahelyen dolgozókat, egy közösségben élőket, sőt, egy templomi gyülekezetbe járókat is. Megfélemlítés, megfenyegetés, gyűlölet cunami… Ez való nekem! A legkeményebb merénylet lesz, talán még a vírusnál és a háborúnál is jobban fog fájni… Hát milyen jó már azt látni, ahogy egymás torkának esnek az emberek azért, mert máshogy gondolkodnak, mint ők. Ez a Facebook is, vagy, ahogy mifelénk hívják, „pofakönyv”, egy őrületesen jó találmány. Így ország, világ előtt alázhatja le a gyerek az édesanyját a kommentszekcióban, mert bizonyos kérdéseket másképp lát. Milyen jó már az, hogy korábban ünnepelt és jogosan vagy jogtalanul, de piedesztálra emelt énekesek, színészek és sportolók kerülnek tiltólistára, meg „vágóhídra”, mert valamelyik politikai párt mellett nyíltan állást foglalnak. Mostantól nem hallgatom a zenédet, és soha nem nézem meg egy filmedet sem – én intéztem, hogy újra visszamenjünk a dedóba, bár a büdös pelenkától eltekintettem volna… Annyira boldog vagyok, hogy azt látom, ez a húsvét már megint egy elfuserált húsvét lesz… Még hogy Jézus azt mondja, hogy „én legyőztem a világot!” Én győztem le Jézust… Az emberek teljes szívükből és őszintén gyűlölik egymást, belerúgnak abba, aki már egyébként is fekszik, tiszteletlenek, irigykednek, rágalmaznak. Mindent a pénz és a hatalom diktál. Kétezer éve már történt egy ártatlan keresztre feszítés, miért ne ismételhetnénk ezt meg újra? Miközben néhány önjelölt messiás meg, akit az emberek birkamódjára követnek, butítsa és zavarja össze a népet, az egész világmindenséget… Amit akartunk, elértünk. Ez volt a cél, jó munkát végeztünk! Az alkotó pihen… És nekem ezek után nincs is más dolgom, mint otthon befeküdni a pokolian bugyborékoló jakuzzimba, kibontani egy Hell-t (mily ötletes, muhaha…) és megpróbálni kirakni egy ördöglakatot, miközben kísér(t)ő filmként, háttérzajként a Sátántangó megy majd. És amennyiben nem sütöttem még el minden alvilági poént, Ördög Nóra meghívására a Séfek séfe konyhájában atlanti ördöghalat készítünk majd. Nem ördögtől való gondolat ez. Ja de, pont, hogy az…”

Jó, az utolsó mondatok alapján talán ez úgy is tűnhetne, mint ha elbagatellizálnám. Pedig szó sincs róla. Az a baj, hogy a szirénhangokra – mint a szirénahangokra is, jobban oda kellene figyelnünk. Mindössze egy betű a különbség. Szirén vagy sziréna. Mégis, a különbség többnek tűnik egy betűnél… Aki csak a szirénekre figyel, azt látja, ami itt a Földön van, és csak az is érdekli, ami itt elérhető. Nem lát tovább, és nem is gondolkodik távlatokban. „Amit itt a Földön elérhetsz, megkaphatsz, gazdagság, karrier, hatalom, azt érd el. Ha kell, a bűntől se riadj vissza!” Probléma, hogy az ember tényleg képes azt elhinni, hogy mindent szabad neki – ráadásul minden az ő érdeme. Mindent magának köszönhet. Ha meg olykor megszólal a lelkiismeret (ne szólaljon meg!!!), azt valahogyan elcsitítjuk. Olyan világban élünk, ami próbálja elhitetni azt, hogy a bűn nem létezik. VI. Pál pápa mondta, hogy a XX. század legnagyobb bűne, hogy tagadja a bűnt. És miközben a világ próbálja eltüntetni az emberek életéből a bűnt és a bűntudatot, ezzel elveszi annak a boldogító tudatnak is a lehetőségét, hogy a bűnből van kiút.

Az órát átállítottuk vasárnap éjszaka, de az időt, azt nem tudjuk. Ami történt, megtörtént. A múltban elkövetett hibát, baklövést én helyrehozni már nem tudom. Megbánni, terhemet letenni, bocsánatot kérni és új életet kezdeni viszont tudok… És élhetem úgy a jelent, és tervezhetem úgy a jövőt, hogy szemléletet váltok. Kezdhetem azzal, hogy nem gyűlölök mindent és mindenkit. Megpróbálok pozitívabban gondolkodni. Többet mosolyogni. Sugározni, és nem megjátszani azt, hogy boldog ember vagyok. Elhinni azt, hogy lehet, mégsem nekem a legrosszabb. Hogy a hazánk nem is egy élhetetlen pusztulat, nem is olyan rossz hely ez. Eszembe juthat többek között az is, hogy bármi történik két hét múlva, a választásokon, másnap ugyanúgy felkel majd a nap. És ott lesz a családtagom, a rokonom, a szomszédom, akit pár nappal korábban még guillotine alá akartam küldeni… De ő továbbra is a gyermekem, az apám, a testvérem, a szomszédom marad… A szeretetlenség, a gyűlölködés az nem megoldás. Az tragédia. Hiszek abban, hogy döntés kérdése az egész.

Most, nagyhéten, Jézus passiójának eseményeit átgondolva, egyébként is látjuk a sok-sok döntést. Nem mind jól sült el. Mit gondolt például Poncius Pilátus? Nem találta bűnösnek Jézust, de annál gyávább ember volt ő, hogy felmentse, mert félt a zsidó néptől, hogy bemártják a császárnál, rossz hírét keltik, stb. Gyűlölte a zsidókat, ezért, ahol tudott, keresztbe tett nekik, de a főpapok és vének vezetésével az emberek politikailag is, kvázi megzsarolták, ezért nem tehetett mást, bár szimpatizált Jézussal, kivégeztette. De előtte még mosta kezeit, azaz áthárította a felelősséget a zsidó népre. Vajon dönthetett volna-e másképp Pilátus? Ott van karióti Júdás, az áruló. A legsúlyosabb tett, amit elkövethetett, hogy elárulta az Emberfiát, ráadásul a szeretet, a csók jelével. De még ezt a bűnét is tetézte azzal, hogy kételkedett Isten megbocsátó szeretetében, vagyis abban, hogy a legnagyobb bűnöket is megbocsáthatja az Isten. És ezért a látszólag könnyebb utat választotta, és önkezével vetett véget az életének. De vajon dönthetett volna-e másképp Júdás? Ott van Péter apostol, a főapostol, aki miután elfogták a Getszemáni kertben Jézust, csak távolról merte követni őt, de kíváncsi volt a fejleményekre. Félt attól, hogy baja eshet, amikor felismerték a főpap udvarában, szemrebbenés nélkül letagadta, hogy ismeri Jézust. A harmadik tagadása után megszólalt a kakas – és a lelkiismerete is. Keserves sírásra fakadt, de ő képes volt szembenézni tette következményével, és képes volt megbocsátani önmagának – az Isten is megbocsátott neki. Életével, szolgálatával később bőven rászolgált a Krisztustól kapott hatalomra – és bizalomra. Vajon dönthetett volna-e ott és akkor másképp Péter? Ha ők mind máshogy döntenek, ki tudja, hogyan fejeződik be az Evangélium, hogyan alakul az üdvösségtörténet… A mi saját történetünket viszont még mi írjuk – a döntéseinkkel is. 

Döntések előtt állunk, és nem csak a nagyhét főszereplőit illetően. Döntés, hogy szirénákat vagy sziréneket hallunk és követünk-e inkább – és szívesebben. Egyszer elhallgatnak majd a szirénák – ne akarjuk azt megvárni, mert lehet, már késő lesz az „elemcsere”… Homérosz eposzában Odüsszeusz sikeresen megmenekült a szirénektől, mert Kirké tanácsára emberei fülét viasszal tömte be, magát pedig árbóchoz kötöztette, hogy ellenálljon a csábításnak – miközben a sziget mellett hajóztak, bár tépte a köteleket a szirének bűvös-bájos énekét hallgatva, azok a kötelek erősek voltak…

Nem szirének szájából halljuk majd, de szirénaként zengjen a szívünkben, a lelkünkben Húsvét vasárnap örvendetes és felszabadító himnusza: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” Hoppá, kicsit előre ugrottam, hiszen Húsvétig még van néhány nap. Mintha üzenne Krisztus. „Nem baj! Sosem tudhatják meg elég korán az emberek az Örömhírt: Ne féljetek! Én legyőztem a világot!” Igen, a sziréneket is beleértve…

Május 30-án Budapestre figyel majd a futballvilág: a 2019-ben átadott Puskás Ferenc Stadionban rendezik a Bajnokok Ligája döntőt. Korábban voltak már igen nagy presztízsű mérkőzések a létesítményben, volt már házigazdája Európa Liga és Európai Szuperkupa döntőnek, a 2021-es Eb idején is több meccset rendeztek ott, s a covid idején nem egy sztárklub vitte oda aktuális BL mérkőzését, de minden kétséget kizáróan ez lesz az eddigi legnagyobb durranás Magyarország nemzeti stadionjában. (Azahriah három telt házas koncertjét most fedje jótékony homály…) Magyar szemmel nem lehet nem szurkolni annak, hogy Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos is részese legyen majd annak a fiesztának, ám a Liverpool idei szezonját látva nagy tételben nem biztos, hogy érdemes fogadni arra, hogy az angol bajnoki címvédőt látjuk május végén a Puskásban. Ha ennyi szubjektív megjegyzés elfér ezeken a hasábokon: én leginkább egy Liverpool – Real Madrid finálénak tudnék örülni. Szoboszlai Dominik gyermekkora kedvenc klubja ellen válhatna végleg világklasszissá – a Madrid belga kiválóságának, Thibaut Courtois-nak úgysem rúgott még szabadrúgásgólt…

Egyébként nem áll rosszul a mez... :)

Nem csak amiatt lenne pikáns egy Pool – Madrid meccs, mert Szoboszlai Dominik Real Madrid szurkoló, hanem mert a hírek szerint a spanyol gigász kívánságlistáján konkrétan szerepel a magyar válogatott csapatkapitányának a neve. Jó, de ki nem? Nem csalás, nem ámítás, ez a hír nem hápog, tehát nem kacsa, és még csak nem is április elsején látott napvilágot: Szoboszlai Dominik a világ legjobb klubcsapatainak a radarjára került. Hogy miért? Leginkább azért, mert ebben az idei halvány Liverpoolban is ragyog, és ez nem túlzás, az egész Premier League egyik legjobb játékosa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy bekerült aközé a 14 futballista közé, akire az eddigi teljesítmény alapján lehet szavazni, mint a szezon legjobbja. (Én szavaztam, toronymagasan Bruno Fernandes vezet a szavazáson, és Dominik ott van a második helyen!) Aztán nem hagyhatjuk figyelmen kívül (és Madridban sem hagyják…) sokoldalúságát, ami ritka kincs, de az egyik legnagyobb erény a mai labdarúgásban. Vannak játékosok, akiknek megvan a posztjuk, és abban a pozícióban valóban világklasszis teljesítményre képesek. Nos, Szoboszlai Dominiket a pálya bármelyik pontjára beteheted, sőt, különleges talentumait elégetheted jobbhátvédként is, nem fog csalódást okozni! Miközben ezeket a sorokat gépelem, a szezon minden meccsét figyelembe véve 11 gólnál (karriercsúcs!), és 7 gólpassznál jár már – és még csak március közepén járunk… Hogy a világ legtöbb klubcsapatába beférne, afelől nincs kétségem. De, hogy nem lenne jó döntés most a Real Madridba igazolnia, afelől sincs.

Létezik, hogy pályafutása során először trófea nélkül zár egy szezont?

Már az elején szeretném leszögezni: 13 éves korom óta, immár 26 éve Real Madrid szurkoló vagyok. Az egyik sportcsatorna a korábbi Bajnokok Ligája döntőket újraközvetítve adja le mostanában, és a közelmúltban elcsíptem a 2000-es BL finálét, amit a Real Madrid a Valenciával játszott. Az volt az a meccs, amin én Real Madrid szurkolóvá váltam. Raúl, Morientes és Steve McManaman voltak a három gólszerző, de rajtuk kívül ott volt még mások mellett Fernando Redondo, Roberto Carlos, Michel Salgado, na meg a nagyon fiatal Iker Casillas… Alázatos csillagok, futballzsenik. Nem sokkal ezt megelőzően a két évvel későbbi BL döntőt is levetítette a sportcsatorna, amin a Bayer Leverkusennel játszott a Madrid: Raúl lőtte az elsőt, aztán Zidane a másodikat, ez a sorozat történetének a mai napig az egyik legemblematikusabb gólja. Akarva, akaratlanul könnybe lábad az igazi szurkoló szeme, ha arra a csapatra gondol: Vicente del Bosque volt az edző, Fernando Hierro a csapatkapitány. Sosem tagadtam, megboldogult ifjúságom kedvenc labdarúgói Raúl és Iker Casillas voltak. Két olyan karaktere, egyéniségei voltak ők nem csak a Real Madridnak, de az egyetemes labdarúgásnak is, akik miatt lehetett szurkolni egy klubnak – még a Real Madridnak is… Még akkor is, ha már azokban az években is az a Florentino Pérez volt a klub elnöke, aki napjainkban is uralja a klubot – és ezt értsük nyugodtan szó szerint… El nem vitatva az érdemeit, és hogy mi mindent tett és áldozott kedvenc játékszerére (Santiago Bernabeu után a klub második legnagyobb elnöke, akinek a regnálása alatt jött össze a tizenöt BEK / BL győzelemből nyolc…), a legtöbb Real Madrid szurkoló szerintem vegyes érzelmekkel tekint rá. Az például, ahogyan a közelmúltban a 79. születésnapját ünneplő Presidente a klub legendáival bánik, szerintem nem csak nálam csapja ki a biztosítékot. A teljesség igénye nélkül, és a játékosok felelősségét most nem firtatva, de Fernando Hierro, Fernando Morientes, Raúl, Guti, Iker Casillas és Sergio Ramos is méltatlan körülmények között voltak kénytelenek távozni szeretett klubjuktól. De ezeket a békákat, ha nehezen is, lenyeltük, még én is..

Egy galaktikus, de szerethető Real Madrid...

Ám ahogyan idén januárban a klub kirúgta Xabi Alonsót, számomra a megbocsáthatatlan kategória. Nagyon messziről indulnánk, ha az egész sztorit felgöngyölíteném most, február közepén írt cikkemben sok más téma mellett ezt is kibontottam. Csak nagyon röviden. Öt évig játszott a klubban, utolsó szezonjában BL győztes lett, és legendastátuszba emelkedett. Miután az edzői pályára lépett, veretlen bajnoki szezont produkált a Bayer Leverkusennel, s megnyerték a német kupadöntőt és bejutottak az Európa Liga döntőbe is. Az egyetlen meccs, amit az egész szezonban elveszítették, ez a finálé volt. Tárt karokkal várták Madridban – hogy aztán félév alatt kicsinálják. Pedig a mérlege közel sem volt tragikus a Real Madrid kispadján. 34 meccsből 24 győzelem, 4 döntetlen, 6 vereség, 72-38-as gólkülönbség, 2.24-es pontátlag. Szóval Xabi Alonsót nem az eredmények miatt rúgták ki, hanem, mert felfalták az öltözőben a nagy egók. Az olyanok, mint a brazil Vinicius Junior, akiről egyszerre jut eszembe Kosztolányi Dezső Szegény kisgyermek panaszai című verse, meg a Harry Potter univerzumból ismert Hisztis Mirtill – Pérez elnök meg benyelte ezeket a siralmakat, mint kacsa a nokedlit. Vinicius Junior személye még Madridban is nagyon megosztó. Hiába rúg ő bámulatos gólokat, és egyébként a világ egyik legjobb játékosa (ezt kár is vitatni), viselkedésével többet árt a klubnak, mint használ. Hiába játssza ki rendszeresen a rasszista kártyát, bár az valóban gusztustalan, amit rendszerint kap a szurkolóktól, legyünk őszinték, tesz is ő ezért a szitokáradatért, és érdekes, a másik több ezer színes bőrű futballistát nem inzultálják hétről hétre… Jobb lenne túl adni rajta, de minden jel arra utal, hogy ő Madridban képzeli el a jövőjét. És valószínűleg nem a Rayo Vallecanónál…

Nem volt rosszabb Alonso, sőt...

Na, de hogy vajon Szoboszlai hol képzeli el a jövőjét… Ennyi Madridozás után végre visszatérhetünk Liverpoolba. Szóval, hogy miért ne igazoljon Madridba? A legkézenfekvőbb: Liverpoolban legenda válhat belőle, Madridban pedig mindig csak egy lesz a sok közül – vagy még az sem. Ami három évvel ezelőtt, a nyolcas mezszám választásakor még közröhej tárgyát képezte, és emiatt nagyképűnek is gondolták Dominiket, valósággá válhat: benne ott a potenciál, hogy Steven Gerrard-szintű karrierívet fusson be. Annyi különbséggel persze, hogy neki már most van egy angol bajnoki címe, míg „Steve Wondernek” ez soha nem adatott meg – ígérem, több pikírt megjegyzés nem lesz a részemről… Egyébként Szoboszlai kimondta, hogy se új Gerrard, se új Puskás nem akar lenni, ő a maga útját akarja járni – és ez jól is van így. Ő Szoboszlai Dominik, rá így emlékezzen az utókor. És bár biztos, hogy ha a Real Madrid hív, arra nem nagyon lehet nemet mondani, főleg, ha gyermekkorodban arról álmodtál, hogy ott futballozol majd… De már Liverpoolhoz is ezer szállal kötődik válogatottunk csapatkapitánya. 14 évesen varratta magára az első tetoválását, ami speciel egy Steven Gerrard idézet volt: „A tehetség isteni áldás, de akarat és alázat nélkül mit sem ér.” Csodálatos mondat! Szerintem Hősünk is tudja, hogy jó helyen van. Dominik rendkívül tudatosan, lépcsőről lépcsőre építette fel a karrierjét. Éppen négy öt évvel ezelőtt, ilyenkor, nemzeti ünnepünk környékén (március 19.) írtam arról cikket, amikor már látszott Dominik tehetsége, de még a Salzburgban futballozott, hogy két út áll előtte, és kíváncsian várom, vajon melyik útra fog lépni. Opciókat is írtam: nem követendő példákat (Dzsudzsák Balázs, Koman Vladimir, Németh Krisztián, Rudolf Gergely) és követendő példákat (Gera Zoltán, Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás, Gulácsi Péter) is ajánlottam a figyelmébe. (Ez az írásom IDE kattintva megtekinthető!) Négy Öt év távlatából elmondhatjuk: Szoboszlai Dominik jó döntéseket hozott! A Salzburg – Lipcse – Liverpool útvonalon jutott el oda, hogy immár a futballvilág csúcsait ostromolja – a Mersey partjáról szakmai előrelépést alighanem már csak valóban a Real Madrid vagy a Barcelona jelentene. Kérdés, megérné – e váltania… Jürgen Klopp, aki annak idején Liverpoolba vitte Szoboszlait, emlékeztetett arra, néhány éve Philippe Coutinho már megégette magát azzal, hogy 2018-ban nagy csinnadrattával elhagyta a Liverpoolt a Barcelona kedvéért. „Mondtam neki, hogy maradj itt, és majd szobrot emelnek a tiszteletedre. Ha elmész máshova, a Barcelonába, a Bayern Münchenbe vagy a Real Madridba, ott csak egy újabb játékos leszel. Itt viszont annál sokkal több.” Coutinho pedig eltűnt a süllyesztőben, pedig zseniálisan jó játékos volt – 33 évesen, ha jól tudom, jelenleg klubja sincs…

A hétvégi gólját így ünnepelte...

Egy ideje már napirenden van Szoboszlai Dominik szerződés-hosszabbítása Liverpoolban, mert a klubnál is érzik, 2028-ban lejáró kontraktusát nem kéne hagyni kifutni. Bár valószínűleg van mit a tejbe aprítania, és reggel a közértben nem a legolcsóbb szalámit kell, hogy megvásárolja, az elég nonszensznek tűnik, hogy eddig fizetési rangsorban nagyjából a 12-13. volt csapaton belül. Amennyiben új szerződést kötnek vele, felzárkózhat Van Dijk és Mohamed Szalah mögé, ami teljesen jogos és reális elvárás is lehet a részéről, ha megnézzük a csapaton belül betöltött szerepét. Ha nem sietnek, még a végén Madridon kívül egy zsírosabb szaúd-arábiai ajánlat is befut – bár a Spíler TV legalább a Közel-Keletre is küldhetne állandó tudósítót, és így lenne értelme annak, hogy a csatorna valami perverz indíttatásból kifolyólag missziójának érzi, hogy nappalinkba hozza a szaúdi futballt… Szoboszlai Dominik az egész szezonban kiemelkedő teljesítményt nyújt, szinte nincs rossz meccse. Kihagyhatatlan az együttesből, gyakorlatilag csak eltiltás miatt hagyott ki egy-két találkozót. Miközben egymást múlják felül szabadrúgásgóljai: győztes gólt ért az Arsenal elleni bombája, elsült a lába a Manchester City elleni rangadón is, előző hétvégén is állított labdából köszönt be a Tottenham ellen, miközben a Marseille ellen meg rafinált, sorfal alatti szabadrúgásgólt szerzett. A hagyományosan „Big Six” közé sorolt csapatok közül háromnak már rúgott szabadrúgásgólt ebben a szezonban, és a másik kettővel (Chelsea, Manchester United) is fog még játszani… Félelmetes statisztika: a Premier League idei szabadrúgásgóljainak 25 %-át (!!!) Szoboszlai Dominik lőtte! A Bajnokok Ligája alapszakaszában 4 gólt és 4 gólpasszt jegyzett! Míg az első két szezonjában lehetett azt érezni, hogy nem minden esetben bíznak benne, passzolnak neki a társai, ebben a szezonban előlépett nemcsak vezérré, de potenciális csapatkapitány-jelöltté! Arne Slot maximálisan elismeri játékosa képességeit, más kérdés, hogy nagyon rosszul használja Dominiket a holland edző. Az a kreativitás, ami a liverpooli nyolcasban van, nem jöhet ki jobbhátvédként. A The Athletic közelmúltbeli statisztikája szerint a bajnokságban a játékidő 25%-ában játszott jobbhátvédet, 34%-ában támadó középpályást, 29%-ában jobb oldali középpályásként, míg 12%-ban védekező középpályásként futballozott. Pár hete egy podcast interjúban megint kidomborodott az az alázat, ami Szoboszlait a világ egyik legjobb játékosává teheti. „A középpályás szerintem a legnehezebb pozíció a futballban, mert az ellenfelek ott jönnek elölről, hátulról, jobbról, balról, mindenhonnan. Ha hozzászoktál, hogy folyamatosan figyelned kell minden irányba, jobb oldali védőt játszani tulajdonképpen nyaralás, mert onnan mindent látsz. Odamehetnék az edzőhöz, és mondhatnám, hogy nem szeretnék jobbhátvédet játszani, de ez nem kívánságműsor, ez a Liverpool, itt, ha azt mondják, hogy jobb oldali védőt játszol, akkor ott kell helytállnod..." És Dominik helytáll ott is. Ez a világklasszisok ismérve. (Slotról csak még egy mondat: valószínűleg az is a korlátait mutatja, hogy mennyire nem tudja kihozni idén a maximumot játékosaiból – pocsék formában van a korábban piedesztálra emelt, és a Mersey partján tündöklő Van Dijk, Konaté, Szalah, Gakpo, valamint a nyáron nagy reményekkel, és rengeteg zsetonért érkező Florian Wirtz is. Nagyon csodálom, hogy még nem fogyott el a levegő Slot körül, és még mindig ő a csapat edzője…)

Már négyszer választották idén a szurkolók a hónap legjobb Pool játékosának!

Szoboszlai Dominik a Transfermarkt kimutatása szerint jelenleg a világ 17. (!) legértékesebb játékosa (Julian Alvarezzel, Aleksander Isakkal és az Aranylabdás Ousmane Dembélével együtt 100 millió euróra taksálják!), a Premier League-ben pedig a 7. – valóban, nagyon közel áll ahhoz, hogy világklasszis legyen. A jobb lába, az alázata, az univerzalitása már most a legnagyobbak közé emeli. Az idei teljesítményét látva a valóságtól nem elrugaszkodott gondolat, hogy még a 30 fős Aranylabda listára is felkerülhet. Angliában és szinte a világ bármely pontján elismerik a teljesítményét, sőt, még azok is megkövetik, akik korábban kritizálták… Már csak mi, magyarok nem tudjuk a helyén kezelni és értékelni azt, hogy Liverpoolban mindenki egy magyar fiúról beszél. Közel negyven évig irigykedtünk a hazánkat körülvevő országok labdarúgására. Mert a cseheknél volt egy Pavel Nedved, meg egy Karel Poborsky. Az ukránoknál egy Andrij Sevcsenko, a szlovákoknál egy Marek Hamsik, a románoknál egy George Hagi, a horvátoknál egy Luka Modric meg egy Ivan Rakitic, a szlovéneknél egy Zlatko Zahovic… Még a bosnyákoknak is volt egy Edin Dzekójuk, a bolgároknak meg egy Hriszto Sztoicskovjuk, Dimitar Berbatovról nem is beszélve… Nekünk Détári Lajos, a ’90-es évek elejének géniusza óta nem volt világklasszisunk. Voltak jó játékosaink, de különböző okok miatt Gera Zoltánból, Lisztes Krisztiánból, Dzsudzsák Balázsból és Huszti Szabolcsból sem lett nemzetközi klasszis. Szoboszlai Dominik az, akire a magyar futballtársadalom már közel 40 éve várt… És talán azért is éltük meg nagy csalódásként, hogy elbuktuk a vb selejtezőket, mert titkon azt reméltük, Dominikkel ez könnyebb lesz… Vele majd sikerülni fog…

Erre legyünk büszkék... :)

Szoboszlai még mindig csak 25 éves. Pályafutása legjobb évei még előtte állnak! A Real Madrid is állandó kényszermegoldást alkalmaz idén jobbhátvéd pozícióban, szóval ebben a tekintetben illik a Real Madridba. De bármennyire is szeretem ezt a csapatot, és lennék mérhetetlenül büszke, ha ennek a klubnak a habfehér mezét öltené magára, volt rá bőven példa, hogy kiugrási szándékból odaigazolva, valami újat keresve, klasszisok égtek porrá a Santiago Bernabeu gyepén. Michael Owen, Antonio Cassano, Javier Saviola, Fabio Cannavaro, Emerson, Nuri Sahin, Hamit Altintop, Cristoph Metzelder neve vajon még mond valamit? Bizony, ők is voltak a Real Madrid futballistái – de minek… Jelenleg Trent Alexander-Arnold az, aki talán a fejét veri az öltöző falába, amiért a nyáron elhagyta a biztonságot nyújtó és gyermekkorától fogva otthonául szolgáló Anfield Road-ot. Sérülékeny, ráadásul a csapatban sem találják a helyét. Egyelőre nagy kérdőjel, mi lesz vele. Trent Alexander-Arnold jó barátja Dominiknek, az ő személye akár szólhatna is a Real mellett, de a szabadrúgásokat megint át kellene engednie. (Gondoljunk csak bele abba, hogy hány szabadrúgásgólja lehetne a magyar válogatott kapitányának, ha az előző két évben is többször odaállhatott volna a labda mögé…) Szerencsére Liverpool mellett is szól egy barát: ő Mohamed Szalah, akivel kapcsolatban sokáig az volt a narratíva, hogy önző, nem passzol a magyar játékosnak, nem tudnak együtt játszani. Ehhez képest sokkal jobban össze vannak hangolva, mint Mátészalkán a lámpák… (Hogy ez erőltetett és gyenge poén volt? Csak, mint a Pool idei játéka…) A Liverpool egy család, ahol a szurkolók szeretnek, keblükre ölelnek, már a második jól sikerült meccsed után dalt írnak rólad. Jó példa erre Kerkez Milos esete. Bizony, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a Liverpool felnőtt keretében két magyar játékos van (Pécsi Ármin személyében pedig van egy a tartalékoknál is!), és Milos a nehezebb ősz után kiváló tavaszt produkál, egyre kevésbé hiányzik a kezdőcsapatból a klublegenda Andrew Robertson, akinek a helyén játszik Milos. És a szurkolók is kedvelik már. Madridban három gyengébb meccs után füttykoncertet és fehér zsebkendőt kapsz… Liverpoolban megbecsülnek az emberek. Mondjuk Madridban is várják, hogy valakiért rajonghassanak a szurkolók… Szoboszlai Dominik alkalmas lenne eme pozíció betöltésére. Az elmúlt negyedévszázadban mindig voltak olyan játékosok a Real Madridban, akikkel szívesen azonosult az ember, akik miatt őszintén lehetett szurkolni a csapatnak. Nekem Raúl, Casillas, Roberto Carlos, David Beckham, Sergio Ramos, Özil, Marcelo, Özil, Xabi Alonso, Keylor Navas, Özil, Cristiano Ronaldo és Luka Modric voltak a liblingjeim. A horvát karmester tavalyi távozásával nem maradt ilyen játékos a csapatban. Talán a jelenlegi keretből Federico Valverde az, aki a küzdőszelleme és váratlanul nagy góljai miatt a leginkább rászolgál a „közönségdíjra”. Meg Thibaut Courtois, akinek a teljesítménye előtt fejet kell hajtanunk - mint kiderült, Casillas és Navas után is volt élet a Madrid portáján, szóval ott a kapuba biztosan nem kéne beállnia Dominiknek… Hogy Arda Gülerbe bele kéne-e állnia… Nekik tavaly tavasz, a magyar-török meccsek óta van még egy elrendezetlen ügyük… Na, az ő személye sem szól Dominik mellett. És igazából szerintem Valverdéé sem: két ennyire univerzális, csupaszív, alázatos, a csapatért magát feláldozó, sokoldalú játékos nem biztos, hogy elfér egy középpályán… Vagy jobbhátvédként…

Bár Szoboszlai Dominik aligha az én szubjektív véleményem alapján fog döntést hozni, bárhogy is alakul a sorsa, az lesz a jó döntés. Válhat ő klublegendává Liverpoolban, de álmait beteljesítve lehet a Real Madrid futballistája is – bár tudom, ezek korántsem a legnagyobb álmai és vágyai. Az ugyanis egy világbajnoki szereplés lenne azzal a címerrel a szíve felett, amit mindennél jobban szeret. A környező országok klasszisainak ez mind összejött – most már rajtunk a sor!

Az ember sok mindenen érezheti az idő múlását. Ha csak magamra gondolok: húsz éve érettségiztem, és kezdtem a szemináriumot, idén már a nyolcadik házassági évfordulónkat ünnepeljük majd Kittivel, Teodor fiam, aki szinte még csak „tegnap” született, szeptembertől iskolás nagyfiú lesz, a hármas ikrek pedig nyáron az ötödik születésnapjukat ünneplik majd. Telik és múlik az idő, észre sem vesszük, és csak úgy elrepülnek az évek. Mint az elmúlt tíz év is. Elevenen él még bennem egy évtized távlatából is életem legnagyszerűbb utazása… Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak sorsfordító pillanatok, illetve olyan élmények, amiket soha nem akar elfelejteni. Én ezen írásomban egy ilyen élményemnek szeretnék emléket állítani saját blogfelületemen. Nem azért, mert dicsekedni szeretnék. „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” (1Kor 1,31) Sokkal inkább azért, hogy elmeséljem, az álmok valóra válhatnak, és mert ez egy szürreális élmény volt. Egy olyan utazás, amire normális esetben valószínűleg az én életemben soha nem kerülhetett volna sor, és amilyen élményem valószínűleg nem is lesz már. Ami igazán különlegessé tette ezt az utazást, hogy a két húgommal élhettem át. A Cantemus énekkarral Szentpétervártól kezdve Párizsig, Londonig és Svájcig sok helyen megfordultam. Kedvenc városomban, Rómában is sokszor jártam, és eljutottam kedvenc külföldi klubcsapatomnak, a Real Madridnak a stadionjába is (igaz, egyelőre nem meccsre, de ami késik…). De Amerika az más. Egy másik kontinens. Egészen más kávéház. És nem az volt, hogy jártunk egy-két városban, oszt annyi. Felfedeztük a keleti és a nyugati partot is. Idén már 10 éve, március 11-én indult a kaland és április 3-án ért véget. De álmaimban Amerika még mindig visszainteget…

„Ami Amerikában történt, az ott is marad!” – na, ilyen fogadalmat nem tettünk, de természetesen mindenről azért nem szándékozom beszámolni. De ami igazán fontos, arról igen, bízva abban, hogy a Kedves Olvasó nem megbotránkozik, nem nagyképűnek gondolja ezt az írást (és annak szerzőjét), inkább velem, velünk örül, és éli át tíz év távlatából ezt az utazást. Mondjuk, ha Anna húgom nem kap a kétezer-tízes évek elején egy zenei ösztöndíjat Amerikába, talán soha nem jut eszünkbe, hogy kimenjünk. De nem csak, hogy megkapta ezt az ösztöndíjat, de becsületesen végig is gürizte az ottani éveket, és 2016 márciusában diplomaosztó koncertre készült. Az apropót az utazáshoz ez adta. Mártus húgom ekkor már dolgozott a fővárosban, én az ország egyik legnagyobb egyházközségében, Debrecenben, az Attila téren szolgáltam kántorként és hitoktatóként. És igen, már az elején meg kell köszönnöm Kocsis Fülöp érsek-metropolita atyának, illetve Fekete András parókus atyának, hogy elengedtek, és így megvalósulhatott ez az álomutazás. Bár lehet, amikor megadták az engedélyt, nem gondolták át, hogy a nagyböjt utolsó heteit, a nagyhetet és a húsvétot fogja kihagyni a debreceni kántor – végülis nem ez az év legmozgalmasabb, legszebb és legszentebb időszaka liturgikus szempontból. Ja, de…

A világ legkacskaringósabb utcája San Franciscóban

Nagyböjt ötödik szerdája estéjén még elvégeztük a Krétai Szent András bűnbánati nagykánont, majd másnap a hittanórák után felutaztam Budapestre, hogy péntek délelőtt elrepüljünk… 16 órányi repülőút, egy varsói átszállás után érkeztünk az Újvilágba. Anna New Yorktól nagyjából kétórányi autóútra, egy Annandale-on-Hudson nevű településen, a Bard egyetemen tanult – kicsit távol a civilizációtól, közvetlenül a Hudson folyó partján, festői szépségű helyen. Ilyen tájért talán még én is megtanulnék zongorázni. Vagy angolul… :) Március 11-én, pénteken, késő este (magyar idő szerint inkább reggel volt már az…) érkeztünk, s Anna koncertjére öt nappal később, 16-án került sor, addig ezen a gyönyörű helyen töltöttük az időt. Aztán másnap indult a road trip…

Annandale-on-Hudson

Kétszer béreltünk kocsit, s több ezer kilométer levezetése közben (köszönjük Tibi és Anna!), Amerika legszebb tájait és városait csodálhattuk meg. Vázlatosan: a keleti parton Boston – Niagara vízesés (Toronto) – New Jersey – Philadelphia – Washington volt a sorrend, majd miután átrepültünk a nyugati partra, ott Los Angeles – San Francisco – Grand Canyon – Las Vegas volt az útvonal. A kaszinók városából aztán visszarepültünk New Yorkba, s onnan repültünk haza. Erre nem félévünk, de még csak nem is egy hónapunk volt, hanem mindössze két és fél hetünk, ezért elég feszített volt a tempó; egyedül Los Angelesben és New Yorkban töltöttünk el egy éjszakánál többet, s hála Anna kapcsolatainak és nyelvtudásának, csak a Grand Canyonnál és Las Vegasban kellett fizetnünk a szállásért! :)

Golden Gate híd

Tudtuk, hogy ilyen lehetőség a mi életünkben alighanem egyszer adatik meg, s éppen ezért is marad felejthetetlen és megismételhetetlen számunkra ez a három hét. Kezdtük azzal, hogy Bostonban nagyon csúnyán megáztunk a Harvard Bridgen, aztán Szent Patrik napot egy ír vendéglátóegységben, ír zenével ünnepelhettük, original írek társaságában – másnap a Harvard Egyetemre is benéztünk! A Niagara vízesés annak ellenére is csodás látványt nyújtott, hogy elcsúfították giccses fényekkel, világításokkal – a pénz hatalma diktál, ezért sajnos „muszáj” volt, ráadásul a turizmus miatt mindenféle betonházakat, éttermeket, szállodákat nyitottak, amik egyrészről elveszik a varázsát, másrészről a vízesésen játszódó filmekben érdekes módon nem látszódnak… :) A Niagara Kanada határánál húzódik, így nem hagyhattuk ki a sanszot, hogy átlépjünk bizonyos határokat – egészen Torontóig kocsikáztunk, s ott is eltöltöttünk néhány kellemes órát.

A Niagara vízesés

Philadelphiában jó példáját láthattuk a felhőkarcoló-tömegeknek (az egész keleti partot ez jellemezte egyébként Bostontól New Yorkig), a lábunkat lesétáltuk, de a legnagyobb látványosság talán a szállásadónk volt: egy Steve nevű amerikai férfi (nem sokkal lehetett idősebb nálam), aki néhány évet tanult a Debreceni Egyetemen, ezért elég jól beszélt magyarul, közvetlenségével és nyitottságával belopta magát a szívünkbe. Az Egyesült Államok fővárosa volt a következő úti célunk: Washingtonban is megnéztük a legfontosabbakat (Capitolium, Fehér Ház, Lincoln szobor…), bevallom, a legnagyobb élmény számomra a Természettudományi Múzeum volt, ahol az Éjszaka a múzeumban című film is játszódik. Állatok, ősemberek, barlangrajzok, 35 ezer évvel ezelőtti fuvolaszó, evolúció, stb… Volt ott minden, mint a búcsúban! 😊 Tényleg látványos és érdekes volt, örülök, hogy bementünk! A Történelmi Múzeum ehhez képest nem volt nagy durranás… Egy évtized távlatából is emlékszem arra, mekkora büszkeséggel töltött el, hogy este a tv-ben éppen valami német összefoglaló ment, s a Hertha akkori vezetőedzőjét, Dárdai Pált láttuk nyilatkozni – Washingtonban! :)

A szabadság harangja Philadelphiában

Másnap hajnalban repültünk át a nyugati oldalra, ahol Los Angelesben 35 fok, napsütés, pálmafák és a Hungarian House fogadott bennünket: 2 éjszakát ingyen tölthettünk a kinti magyarok szállójában, amennyiben Mártus és Anna adtak egy koncertet. Egye a fene… :) A Csillagok Sétányát (Hollywood walk of fame) már első nap letudtuk, s ez ijesztően nagy tömeget vonzott: konkrétan tízszer többen vártak arra, hogy ráálljanak kedvenc színészük csillagjára, illetve hogy fotózkodhassanak a kamu és kiköpött Jack Sparrow kapitánnyal (alacsony és dagi, de mindenképp kamu Pókemberrel, Mickey Mouse-sal, szigorú Batman-nel, Minyonnal, és ki tudja, még hány kamu formával…), mint bármelyik washington-i múzeum előtt (pedig a fővárosban mindig minden múzeum ingyen látogatható!!!). A hömpölygő tömeg és a hatalmas forgatag láttán beláttuk, Budapest nem is különösebben nyüzsgő város – itt aztán van élet!  A Los Angeles-i napok krónikájához hozzátartozik az Universal Studio vidámparkja, ami egy egész napos szórakozást garantált nekünk, s a Harry Potter, Jurassic Park, Simpson család, Shrek, Minyonok, Transformers és Múmia filmek 3 és 4D-s „adaptációi” mellett egy körutazáson is részt vehettünk, ahol rávilágítottak a szomorú igazságra. Bizony, minden hollywood-i filmet ugyanazon a helyszínen forgatnak, ne legyenek illúzióink: egy a helyszíne az őserdőknek, az óceánoknak és a nagy városoknak is… Nehezen feledem ezt a napot, hát még mit mondjak arra, ami másnap, Malibun, a Csendes óceán partjain történt velünk: hideg volt a víz, de kicsit bemerészkedtünk az óceánba, amikor tőlünk öt méterre a nagy hullámok közül ki nem repült egy fóka. Jól olvastátok, fókát írtam. Az ember általában állatkertbe megy, ha erre a műsorra vágyik, de nekünk élőben is összejött a fóka show: gondoljatok bele, ha valaki békésen napozik a parton, s rázuhan egy 150 kilós állat, az valószínűleg nem éli túl a találkozást… Mindenesetre barátunk megvárta, míg nyomtunk vele néhány selfie-t, aztán visszaúszott a habok közé, egyszersmind bebizonyítva, hogy bírta a strapát, s ő bizony életben van. Mindez rímekbe szedve: megéltünk egy fókalandot, mikor mellettünk egy fóka landolt…

Egyik kedvenc színészem csillagánál Los Angelesben

Élő fóka show Malibun

A koncert után, még éjszaka továbbindultunk, mert kemény távok vártak ránk. Nagyszombat délelőttjén megérkeztünk San Franciscóba, ahol a világ egyik legnagyobb börtönét, az Alcatraz-t is meglátogattuk (természetesen önszántunkból, s nem valami alvilági maffiabandához történő csapódásunk következményeként…), valamint a világ legkacskaringósabb utcáján is kocsikáztunk egyet. Megboldogult, de boldog gyermekkoromba repített vissza, hogy láthattuk a Mrs. Doubtfire és a Reszkessetek betörők filmek helyszínéül szolgáló kultikus házat… :) Az igazi csoda azonban nem ez volt. Ha valaki az amerikai utazásunkat megelőző 10-15 évben megkérdezte tőlem, hogy melyek a legszebb helyek, ahol valaha jártam, gondolkodás nélkül rávágtam Erdélyt, Szentpétervárt, Rómát, Nürnberget és Budapestet. Nos, a 2016-os év nagyszombati és húsvéti élményei mindet verték – nem kicsit, nagyon… A San Francisco öböl a Golden Gate híddal egy napig a legszebb helynek számított az életemben, s egy magas kilátóban, a Föltámadt Krisztust ismételgetve, leírhatatlan panorámában gyönyörködve fogyasztottuk el a Pászkánkat – elsősorban nem a torkosság vezérelt bennünket, hanem hogy ne romoljon meg a sárgatúró az autóban. (A sárgatúrót még előző nap, Los Angelesben, a Magyar Házban készítettük, a konyhás néni legnagyobb örömére, aki nem ismerte ezt a különleges húsvéti ételt.) Aztán másnap, a Grand Canyon még ezt az élményt is felülmúlta… Útközben a kocsiban elvégeztük az egész feltámadási szertartást, a Grand Canyon ormainál pedig a lemenő nap sugaraival szemben a Vecsernye gyönyörű himnuszát, az Enyhe világosságát imádkoztuk el. (Egyébként hadd jegyezzem itt meg: az amerikai hetekben leszámolhattunk olyan sztereotípiákkal, hogy Amerikában minden mesterkélt és mű: a Niagara vízesés, a San Francisco öböl vagy a Grand Canyon azt bizonyítják, itt bizony természeti szépségekben sem szenvednek hiányt.)  Különleges húsvétunk volt, nem lesz ilyen még egyszer az életemben (érsek atya is finoman megkért rá, hogy ne csináljak belőle rendszert…), de amíg élek, nem fogom elfelejteni ezeket a napokat. A Grand Canyonnál 6-7 órát töltöttünk, de egy hét sem lett volna elég arra, hogy körbejárjuk, s megunjuk. Egy nagy Nemzeti Park területén található az egész, aminek az elején ott hagytuk a kocsit, s mivel hatalmas területről van szó, buszok szállították az embereket a látványosabb helyekre – mert gyalogszerrel néhány óra alatt képtelenség volt bejárni az egész mindenséget.

Életem egyik legnagyobb élménye, a Grand Canyon

Észrevehetően nagy volt a kontraszt, mikor másnap Las Vegas felé vettük az irányt (az útba ejtett Hoover gát még kicsit ezt a feelinget adta át nekünk). Sok filmélményünk van Las Vegasról, s azt kell, hogy írjam, semmi nem túlzó, amit ezekben a filmekben látunk. Szó szerint a bűn városa, ahol több a kaszinó, mint az iskola, s ahol az utcán szétszórva mindenütt éjszakai klubokat, 18-as karikás szórakozóhelyeket hirdető szórólapok hevernek. Ha a Grand Canyonnál kirázott a hideg, itt is – csak ezúttal más értelemben… Mindenesetre egy napra érdekes volt belecsöppenni ebbe a világba; körbejártuk a kaszinókat, megnéztük a „helyi” Rómát, New Yorkot és Egyiptomot, sőt, még egy showműsorra is elmentünk. Elég volt Las Vegasból másfél nap – húsvét keddről szerdára virradóan visszarepültünk New Yorkba. Az utolsó három napot itt töltöttük – ebbe belefért egy opera a MET-ben (az ajándékboltjában vásároltam egy Monthy Phyton-os karórát, amit a mai napig hordok), s a MET múzeum is, séták a Times Square-n, kívülről a Jóbarátok sorozatból ismert ikonikus ház, a Central Park, az Empire State Building (na, onnan szép volt a város…), s egy jazz-bár is utolsó este.

A Jóbarátok című szitkomból ismert ház

New York híres Diadalíve

Az a három hét is hamar eltelt, hát még az azóta megélt tíz esztendő. Köszönöm Húgaimnak és Tibinek, hogy megvalósíthattuk ezt az álomutazást. Köszönöm Szüleimnek, hogy támogattak bennünket ezen tervünk kivitelezésében. Óriási élmény volt és marad, a legtöbb helyre most azonnal szívesen visszarepülnék. Ha mindez nem is reális: ezt a három hetet már nem veszi el tőlünk senki. Tíz év távlatából is mondhatom, életem legnagyszerűbb utazása volt, s még ha néha-néha fáradtak is voltunk (lehetett rá okunk…), minden percét élveztük ezeknek a napoknak! De az élet nem állt meg, megy tovább, és új élethelyzetünk okán sincs miért panaszkodnunk: életünk utazásait immár családosokként tesszük, és várjuk, hogy az újabb életre szóló élményeket, kalandokat gyermekeinkkel élhessük át. Minden kegyelem az ember életében – és bár én ezt a kegyelmet nem biztos, hogy megérdemeltem, végtelenül hálás vagyok a Jóistennek azért a Csodáért, amit átélhettem. Ez a Csoda, ez a Kegyelem életem végéig el fog kísérni, és velem, velünk marad.

Köszönöm, ha velem tartottál a nosztalgiám során!

Az egyébként is csak ideiglenesen kinevezett Darren Fletchert Michael Carrick váltotta a Manchester United kispadján, míg Xabi Alonso helyére Alvaro Arbeloát nevezték ki a Real Madrid első számú bábjának. Nem ritka, hogy egy korábbi kedvenc, klubikon leül szeretett csapata kispadjára, ahol aztán vagy megég és picit rontja azt a renomét, amit játékosként felépített, vagy edzőként is a klub legendájává válik. Utóbbi tábort erősíti többek között Zinedine Zidane, Pep Guardiola és Luis Enrique. Nos, annyit elárulok, hogy róluk nem lesz szó ebben az írásban. Carrick és Arbeloa eddigi rövid ténykedéséről e helyütt még nem akarok állást foglalni, bár az United esetében egyelőre rég nem látott lelkesedés tapasztalható a klub körül. És ez nem is baj, egy jó Manchester Unitedra szüksége lenne a világ futballjának… Megpróbáltam széles palettáról válogatni, és egy klubot lehetőleg csak egy edzővel összefüggésbe hozni – bizonyára nem lett hibátlan és makulátlan ez az összeállítás, de azért sikerült találnom hangos visszatéréseket – amikből aztán volt zajos siker, de csendes lelépés is…

Heten napjaink legjobb edzői közül - Te kit hiányolsz a képről? :)

AC Milan: Mester és tanítványai, avagy Carlo Ancelotti, Filippo Inzaghi, Clarence Seedorf és Gennaro Gattuso

Máris megdől az egy klub, egy ikon teóriám, de mivel én szabom a szabályokat, a pofogadásokat is magam kötöm, és magamnak osztom ki… (Vö: Így jártam anyátokkal…) A kétezres évek első évtizedének egyik legjobb klubcsapata az AC Milan volt, amelyiknek az a Carlo Ancelotti ült a kispadján, aki 1987-92 között a milánóiak játékosa volt. Már ebben a minőségében beírta magát a klub históriás könyvébe (bár az a csapat a három hollandról szólt: Ruud Gullit, Frank Rijkaard és Marco van Basten rendszeresen ellopták a show-t…), de edzőként legendává vált a rossoneriknél. Bajnok, kétszeres BL győztes, és olyan sztárokból tudta kihozni a legjobbat, mint Alessandro Nesta, Cafu, Kaká, Pirlo és Sevcsenko. Ma csak sírnak az ilyen kaliberű játékosok után (nem csak Milánóban…), de Ancelotti is minden idők egyik legjobb pedagógusedzője, neki még Vinicius Juniort is sikerült megreguláznia… 420 mérkőzés a kispadon, messze az AC Milan kispadján ült a leghosszabb ideig – még a Real Madrid kispadján is csak 363 meccs jutott neki. A nyári világbajnokságon a brazil válogatottal is nagy dobásra készül…

Abból a Milánból, amit Ancelotti trenírozott, többen kipróbálták magukat a másik oldalon is – több, de inkább kevesebb sikerrel… Clarence Seedorf három különböző klubbal nyert BL-t, amit nem intézhetünk el annyival, hogy mindig jókor volt jó helyen. Művésze volt ő ennek a csodás játéknak! Edzőként sajnos nem tudott kibontakozni, ha jól tudom, fel is hagyott a szakmával. A korábban bajnokságot nyerő Massimiliano Allegri helyét vette át 2014. januárjában, de mindössze 4 hónap jutott neki a kispadon. 22  meccsbe belefért az Atletico Madrid elleni BL kiesés (az Atletico ebben a szezonban BL döntőbe jutott…). A 11. helyen állt a Milan, amikor átvette az irányítást, közvetlenül a Genoa és a Sampdoria közé beékelődve. A második félév teljesítménye alapján negyedik helyen végzett a csapat – így lett összességében a 8. Szóval, ha csak az ő teljesítményét nézzük, az nem volt gyalázatos. Philippe Mexés, Sulley Muntari, Ricardo Montolivo, Nigel de Jong, Robinho, Mario Balotelli… Voltak azért még jó nevű játékosok ebben a csapatban, de ez a szezon nem aranybetűkkel került be a klub históriás könyvébe… Az ő helyére érkezett Filippo Inzaghi, és ő még ezt is alulmúlta…

 Pippo Inzaghi több mint tíz évet töltött játékosként Milánó vörös felében, 202 meccsen 73 gólt lőtt, nyert olasz bajnokságot, kétszer Bajnokok Ligáját, a másodikat az ő két góljával nyerték meg. Andrij Sevcsenkóval a XXI. század egyik legjobb támadó kettősét alkották. Jobb lett volna, ha csak így emlékezünk rá… 2014 június 9 és 2015 június 4 között volt az AC Milan vezetőedzője. Kapott egy teljes szezont, amit 35 %-os (!!!) győzelmi mutatóval „hálált meg”: 14 győzelem, 13 vereség, 58-52-es gólkülönbség. Mellette szól, hogy… Nem, nem szól mellette semmi. Botrány volt az a csapat, aminek a kispadjáról végül felállították.

A harmadik Milan legenda, aki leült szeretett klubja kispadjára, Gennaro Gattuso volt. A jelenlegi olasz szövetségi kapitány játékosként igazi verőlegénye volt a Milánnak, persze, a jobbik fajtából. Nem volt különösebben fineszes, de csupaszív játékos volt. Az a típus, akire minden edzőnek szüksége van. 2017 novemberében az u19-es csapat edzőjeként vállalta el a megbízatást, másfél szezon, és összesen 83 tétmeccs jutott neki. A 6. helyre kormányozta be a csapatot, majd egyetlen teljes szezonjában úgy végzett az 5. helyen, hogy mindössze egy ponton múlt a 3. hely. Ez az az időszak volt, amikor a Juventus mindenkit tönkre vert, ezt a bajnokságot a Napoli előtt 11 ponttal nyerték, a többiekre meg több mint 20 pontot vertek… Emlékeim szerint Gattuso nem bukott meg edzőként, de akkora extrát sem villantott, és egyelőre még nem derült ki róla, sikeres edző lesz-e, mert a Valencia és a Marseille kispadján például megégett, és a Nápolyból sem tudta kihozni a maximumot. Miután az olaszok kihagyták a legutóbbi két vb-t, ha a pótselejtezőn kivívja a részvétel jogát, szerintem már mindenki boldog lesz, mert jelenleg amúgy egy elképesztően középszerű válogatottjuk van…

 Manchester United: Ole Gunnar Solksjaer

A „babaarcú gyilkos”, Ole-Gunnar Solksjaer 366 mérkőzésen lépett pályára a Manchester Unitedban és összesen 126 gólt szerzett – a leghíresebbet kétségtelenül az 1999-es BL döntőben, amit a sírból hozott vissza csapatának. Ha mást nem csinált volna az Old Traffordon, már megérdemelné, hogy piedesztálra emeljék, de ő nem volt egy hétköznapi játékos – például csereként beszállva 28 gólt szerzett, ami klubrekord. Nem volt egy vándormadár: norvég nevelőklubjából, a Clausenengenből a Moldéba, majd onnan 1996-ban Manchesterbe került, és onnan is vonult vissza 2007-ben. Hatszor lett bajnok, kétszer ezüstérmes a Uniteddal, hát igen, ebben az időben leuralták a bajnokságot a „vörös ördögök”… Vezetőedzőnek is a Moldétól érkezett 2018. december 19-én, és egészen 2021. november 21-ig, tehát közel három évig maradt is. Miután az első 19 meccsén rendkívül meggyőző teljesítményt nyújtott, 14 győzelmet szerzett, 2.32-es pontátlagot hozott, sokan már az új Sir Alexet látták benne (konkrétan 8 győzelemmel kezdett, 6 bajnoki és 2 FA kupa sikerrel…), majd a BL-ben jött egy bravúros, de legalább annyira mázlis továbbjutás a PSG ellen… Jött is a várt szerződéshosszabbítás… Majd a problémák. A Cristiano Ronaldo hatás elérte a klubot: neki jól ment, rugdosta a szebbnél szebb és fontosabbnál fontosabb gólokat, de a csapat nem szerepelt jól. Négyet kaptak Watfordban, ez volt az utolsó szeg a koporsóban – de már előtte, otthon kaptak egy ötöst a Liverpooltól, négyet Leicesterben… Ő volt az edző, amikor büntetőpárbaj után elbukta az Európa-Liga döntőt a Villareal ellen – gyenge 0-0 után 12-11 lett a szétlövés után a spanyoloknak. Ha az elmúlt évek eredménysorát nézzük, Solksjaer sokkal jobb volt Erik ten Haagnál és Rubin Amorimnál, játékos múltja miatt sokkal több kredittel is rendelkezett, és elfogadták a szurkolók – és bár akkor meg lehetett indokolni a váltást, szerintem az elmúlt három évben nagyon sokan sírták vissza azt az Unitedet az Old Traffordon. Aztán most meglehet, Michael Carrick újra visszavezeti a Manchestert, ahová való – de az egy másik cikknek a témája lehet majd…

Juventus: Andrea Pirlo

Andrea Pirlo papíron levezetni érkezett a Juventushoz, miután az AC Milannal már mindent megnyert, de onnan szépen-lassan kikopott – utólag elmondhatjuk, hogy annyira volt az levezetés, mint amit napjainkban csinál Luka Modric, szintén Milánóban… Pirlo úgy lett közönség kedvenc Milánó vörös-fekete szegletében, hogy a városi rivális Intertől érkezett, és úgy vált legendává Torinóban, hogy a két milánói csapat kulcsjátékosa volt korábban. A Milánban a világ egyik legjobb középpályása volt, 401 mérkőzésen játszott, és kevesen gondolták, hogy a Juventusban ő még a legmagasabb szinten fog és akar majd futballozni – de talált motivációt, és Paul Pogbával, valamint Arturo Vidallal bitang erős középpályát alkotott, aminek csúcspontjaként pályafutása vége előtt pályára léphetett a negyedik BL döntőjén is – de a Juve átkot neki sem sikerült megtörnie… A Juventusból 164 meccs, 19 gól és 38 gólpassz után távozott 2015 júniusában a New York City-hez, hogy aztán, pályafutása befejezése után más minőségében térjen vissza.

2020. június 30-án a Juventus U21-es csapatának lett az edzője, majd már augusztus 8-án, miután Maurizio Sarritól a BL búcsú után gyorsan megszabadultak, átirányították a felnőtt csapathoz. Nem volt sok mérlegelési lehetősége: edzője lett többek között korábbi klubtársai közül Buffonnak, Bonuccinak, Chiellininek, de Cristiano Ronaldónak, Paulo Dybalának és Alvaro Moratának is. Egy szezon jutott neki a kispadon: 52 meccs, 34 győzelem, 10 döntetlen, 8 vereség,    108-50-es gólkülönbség, 2.15-ös meccs/pontátlag… Ezzel nem lett volna gond. Az nem nézett ki jól, hogy a Juve 10 év után először veszítette el a bajnoki címet, mi az, hogy elveszítette, még a dobogóról is lecsúszott – igaz, egyetlen pontra volt az ezüstérem, a Lukaku, Lautaro Martinez fémjelezte Inter viszont túl távol volt. Cristiano Ronaldo hiába lett Serie A gólkirály 29 góllal, de ennek maximum ő örült (de ő bizonyára örült…), a túlzott CR7-függőség a bajnoki címbe került, a BL-ben pedig a 16 között a Porto ellen búcsúztak… Pirlo bukott edzőként lett elkönyvelve, de nem csak az ő hibája volt, hogy a Juventus kispadján nem jött számára az áttörés…

Barcelona: Xavi

Hihetetlen, de már több mint egy évtizede annak, hogy Xavi eligazolt a Barcelonából Katarba. Pedig, mint Real Madrid szurkoló, én még emlékszem arra, mennyi borsot tört kedvenc csapatom orra alá. Nem sok játékost irigyeltem a Barcelonából, de ő és Iniesta szerintem bármelyik Real kezdőcsapatba befért volna… (Mondjuk a Modric – Kroos – Casemiro középpálya miatt Madridban sem sokat kellett pironkodni…) Xavi végigjárta a szamárlétrát, és minden korosztályban megfordult, mire az 1998/99-es szezonban felkerült a nagycsapathoz. Aztán másfél évtizeden keresztül tündökölt, a világ meg a csodájára járt – igaz, ami igaz, Pep Guardiola Barcelonájának volt igazán kihagyhatatlan és emblematikus tagja. 767 mérkőzésen lépett pályára a Barcelonában, 78 gól és 168 gólpassz büszke tulajdonosa ő. Bajnokságot nyolcat, Bajnokok Ligáját négyet, hazai kupát hármat nyert, edzőként egyelőre még nincs ekkora dicsőségtablója. A katari Al Sadd kispadjáról két és fél év után távozott, hogy leüljön álmai kispadjára. Rossz ötlet volt? Inkább azt mondanám: rosszkor volt rossz helyen.

Játékos múltja miatt kicsit még én is szurkoltam neki, persze, csapatának nem, csak neki… Első neki futásra bajnok lett a Barcával, azt a fél szezont, amit megkapott, jól menedzselte. Egy elképesztően védő Ter Stegennel a kapujában (mindössze 20 gólt kapott a Barcelona a bajnokságban…) tíz pont előnnyel lett bajnok a csapat. A BL-ből kiestek (ez még inkább elődjének, Ronald Koemannak a sara…), de az Európa Ligát sem sikerült megnyernie, már a 32 között egy jó kis Manchester United elleni párharc várta őket, s hát ők húzták a rövidebbet… Xavi egyetlen teljes szezonjában a Real Madrid dominálta a bajnokságot, mindössze egyszer kaptak ki (sőt, a BL-t is megnyerték…), Xavi Barcája meg, miután Ter Stegen sérülés miatt a szezon nagy részét kihagyta, 24 góllal többet kapott, mint egy évvel korábban… 2024 január végén, miután ötöt kaptak a Villarealtól, lemondott, aztán meggyőzték, hogy maradjon, végül év végén csúnyán elbántak vele, és kirúgták. A Barcelonával ennél jobb nem is történhetett volna, hiszen Hansi Flick érkezett a helyére, de Xavi ennél több bizalmat talán megérdemelt volna. A 2.07 pontátlag nem olyan rossz – mondjuk Pep Guardiola 2.36 és Luis Enrique 2.41-e mellett eltörpülhet – amúgyis alacsonyabb volt a két edzőgéniusznál…

AS Roma: Daniele de Rossi

459 bajnoki, 61 Bajnokok Ligája, 55 olasz kupa, 31 UEFA /Európa Liga meccs, egyébként minden sorozatot figyelembe véve 616 mérkőzés a klub mezében, 63 gól és 60 gólpassz. Daniele De Rossi és az AS Roma házassága a mennyben köttetett. Mármint, még amikor játékosként lépett vele frigyre. Edzőként ez a kapcsolat nem működött – bár bíztatóan indult… 2024 januárjától szeptemberéig tartott a római kaland edzőként. A klub történetének egyik legnagyobb gladiátoraként egy nagyon zavaros időszakban ült le a kispadra (egy bizonyos Jose Mourinhót váltott…) úgy, hogy mindössze 13 meccs jutott neki a SPAL vezetőedzőjeként. Szóval rutinnal nem volt vádolható. 18 bajnokin 12 győzelem, 4 döntetlen, mindössze két vereség, hatodik hely a bajnokságban, miközben az Európa Ligában az elődöntőben búcsúztatta az egész szezont tekintve is mindössze egyetlen vereséget elkönyvelő Bayer Leverkusen. Első 10 tétmeccséből nyolcat megnyert, De Rossival szerződést hosszabbított a Róma… Ekkor úgy tűnt, minden szép és jó, és akár hosszú távon is meglehet a Roma vezetőedzője. Aztán az utolsó 10 tétmeccsükből már csak hármat nyertek meg a szezonban, így lemaradtak a BL indulásról. Az új szezonban 4 forduló után 3 döntetlent értek el, De Rossi nem jött ki a vezetőséggel, és ez elég volt ahhoz, hogy az egykori klublegendát 4 forduló után lapátra tegyék. Az utódját, Ivan Juricot kevesebb, mint két hónap után menesztették…

Chelsea: Frank Lampard

Több mint 900 klubmeccsen lépett pályára, amiből 648 alkalommal a Chelsea mezét viselte – 211 gólja és 151 gólpassza önmagáért beszél. Jose Mourinho 215, Claudio Ranieri 159, Carlo Ancelotti 83, Rafa Benitez 38, Guus Hiddink 21 meccsen, míg korábban, még a West Hamnél Harry Redknapp 187 meccsen volt az edzője – szóval volt kiktől tanulnia a szakmát. Jelenleg az angol másodosztályú Coventry City vezetőedzője, és csapatával vezeti a pontvadászatot – jó esélyei vannak a feljutásra! Nem ismeretlen terep számára a Premier League, hiszen két ízben már dolgozott ott, szeretett csapatát, a Chelsea-t irányítva – igaz, sok öröm nem volt benne… Először a 2019/20-as szezonban ült le a kispadra, és másfél szezont bírt vele a csapat – az a Thomas Tuchel – Löw Zsolt páros váltotta, akik néhány hónappal később Bajnokok Ligáját nyertek… Az első periódusban 84 meccset kapott, benne 44 győzelemmel, 15 döntetlennel és 25 vereséggel, na meg 1.75-ös pontátlaggal. Egyébként emlékeim szerint izgalmas csapat volt, mely rengeteg gólt lőtt, és borzasztóan sokat is kapott, viszont engedte játszani a fiatalokat, bátran épített be újakat, igaz, erre rá is volt kényszerítve, mert emlékeim szerint két átigazolási időszakból is ki volt zárva a klub: a 22 éves Tammy Abraham, a 21 éves Christian Pulisic, a 19 éves Callum Hudson-Odoi, a 19 éves Conor Gallagher, a 21 éves Mason Mount és a 20 éves Reece James is valósággal berobbant Lampard kezei alatt. A konzisztens teljesítmény, a látványos fejlődés azonban hiányzott a csapatból – azt ugyanakkor ne hallgassuk el, hogy a BL győztes csapat alapjait Frank barátunk rakta le. Azt sem hallgathatjuk el, hogy a visszatérése ugyanakkor szörnyűre sikerült… Miután az Evertont bent tartotta az élvonalban, csapnivaló őszt produkált a csapattal (legyen elég annyi: utolsó 10 tétmeccséből kilencet elveszített, 20 bajnokiból csak hármat nyert meg…), a Chelsea vezetői ugyanakkor másodszor is benne látták a megoldást. Ez a deal nem tűnt jónak. Mindössze 11 meccset kapott, igaz, abból nyolcat elveszített a Chelsea (hat bajnoki és a Real Madrid elleni oda-visszavágó a BL-ben), kvázi alsóházi csapat lett a londoni óriásból… 9-21-es gólkülönbség, 0.45-ös pontátlag, azt hiszem, ezt nevezik történelmi mélységeknek. Meglepődnék, ha kapna harmadik esélyt majd egyszer – igaz, a Chelsea-nél nem lehet tudni. „Soha ne mondd, hogy soha…”:)

Dortmund: Nuri Sahin

Nuri Sahin a csúcsra járatott, Jürgen Klopp-féle Borussia Dortmundnak volt kulcsjátékosa, és egyik legfontosabb láncszeme. A 2010/11-es bajnokságot megnyerte a csapattal, ő lett a bajnokság legjobb játékosa. Azt a prime Sahint soha többé nem láttuk. Pedig a Real Madrid nagy reményekkel igazolta le 2011-ben, ahol már az első évében spanyol bajnok lett, bár sokat ehhez a győzelemhez nem tett hozzá – négy meccsen játszott mindössze 126 percet, az igen… A három madridi szezonjából egyet kölcsönben Liverpoolban töltött, de erre szerintem csak a legelvakultabb szurkolók emlékezhetnek… Volt számára visszaút Dortmundba, előbb kölcsönbe érkezett, majd végleg megvásárolta a Borussia, de ez a töltött káposzta már felmelegítve sem esett jól senkinek… Mindent összevetve azért legendának legenda maradt: több mint húszezer játékperc, 274 tétmeccs, 26 gól és 50 gólpassz. Az a bajnok Dortmund, amiben hősünk is villogott, elég jó erőkből állt: Robert Lewandowski, Mario Götze, Mats Hummels, Jakub Blaszczykowski, Sinji Kagawa és Nuri Sahin. Sahin lelépett, ez a csapat meg szintet: újabb bajnoki cím, majd BL döntő… Jürgen Klopp nélkül mindez álom maradt volna, az ő fanatizmusa, szenvedélye és energiája elengedhetetlen volt a sikerhez.

Sahin egyelőre még nincs klopp-i magasságokban, és ez kiderült akkor, amikor edzőként visszatért a klubhoz. Mondjuk nem kis örökséget kapott a nyakába: Edin Terzic megosztó személyiség volt, a játékstílus miatt sok kritika érte, de közvetlenül előtte vitte BL döntőbe a Dortmundot, és a bajnokságban is a legvégéig tartotta a lépést a Bayern Münchennel… Sahin másodedzőből vezetőedzővé avanzsált, de sokan féltették ettől a szereptől – végül januárban, négy egymást követő bajnoki vereséget követően fogyott el körülötte teljesen a levegő, amikor a Bundesligában a 10. helyen állt a csapattal. A még mindig csak 37 éves Sahinnak 27 tétmeccs jutott, amik közül 12-t megnyert, 11-et viszont elveszített, és ez így nagyon sok volt. Az 1.48-as meccs/pont átlagára sem lehet különösebben büszke. Mint ahogy a Real Madrid elleni meccselésére sem a Bajnokok Ligájában: 2-0-ra vezettek Madridban, kezükben lehetett volna a meccs, erre a félidőben lehozta a csapat támadójátékának motorját, a gólt is szerző Jamie Gittenst, hogy védekezőbb taktikára válthasson át, a második félidőben pedig kapott egy ötöst…

Atletico Madrid: Diego Simeone

Diego Simeone két részletben futballozott az Atletico Madridban: 1994-1997 januárja között (a Sevillából jött, az Interbe ment), majd pályafutása végén, 2003-2005 között még két szezont. Bár jó szívvel emlékezhetnek rá az olasz Inter és Lazio szurkolói is, a legtöbb meccset az Atletico Madrid mezében játszotta (170 meccs, 30 gól, 5 gólpassz). Akkor még talán nem volt klublegenda. Hogy edzőként milyen szintre jutott a „matracosokkal”, azt nem igazán kell ecsetelnem. 2011 karácsonya előtt foglalta el az Atletico Madrid vezetőedzői állását, ez több, mint 14 éve történt… Miközben ezen sorokat pötyögöm, 771 mérkőzésnél jár, amiken 1,99-es pontátlagot gereblyézett össze. Nem túlzás azt állítani, hogy középcsapatot vett át – nos, azóta szinte folyamatosan ott liheg a Barcelona, Real Madrid nyakában, kétszer bajnokot is csinált a klubból, szintén kétszer Bajnokok Ligája döntőjébe vezette az Atletico Madridot – igaz, mindkét házi döntőt elveszítette a Reallal szemben. Játékstílusát, játékosai otromba magatartását gyakran érte kritika, de az vitathatatlan, hogy napjaink egyik legszenvedélyesebb edzője. A kezei alatt vált világsztárrá Antoine Griezmann, klasszisnak tűnt Koke, Marcos Llorente és Diego Godin, újjászületett Luis Suarez és David Villa. Bár többször szóba került az elmúlt egy-két évben, hogy talán megfáradt ez a kapcsolat, ha egyszer valóban távozik majd az Atletico kispadjáról, az nemzetközi gyásznap lesz a klub életében. És bevallom, én máshol nem is igazán tudom őt elképzelni. Bár volt klubjai közül a Laziót felvirágoztatni megint egy nemes feladat lenne… :)

Lazio: Simone Inzaghi

És ha már Lazio… Simone Inzaghi pályafutása legszebb és leghosszabb időszakát a Lazióban töltötte. Közel kétszáz mérkőzésen játszott a római Sasoknál, és bár talán nem volt akkora spíler, mint a bátyja, Filippo, azért egy BL mesternégyesre emlékszem a repertoárjából… 1999/2000-es szezontól volt a klub játékosa, és bár sosem volt kiemelkedően jó góllövő, legjobb idényében sem jutott hat bajnoki gól fölé… De szerették őt Rómában – hát még mennyire szerették edzőként! Simone Inzaghi volt az, aki a Laziót hosszú idő után visszatette nemcsak Olaszország, de Európa térképére is! A 2015/16-os szezon hajrájára ugrott be megbízott edzőként, aztán egyenesen a 2020/21-es szezon végéig maradt. Első teljes szezonjában 5., a másodikban is 5., a harmadikban 8., a negyedikben negyedik, az ötödikben 6. hely. Nem csoda, hogy az Inter lecsapott rá, mint az egyik legígéretesebb fiatal olasz edzőre – Milánóban négy szezont töltött, de csak egyszer lett bajnok a legerősebb kerettel rendelkező milánóiakkal, miközben kétszer is BL döntőbe vezette az Intert. Miután a PSG alaposan elverte őket tavasszal, a szaúdi Al Hilalhoz ment – hiszem, hogy látjuk őt még jó csapat kispadján, és Európában…

Inter: Christian Chivu

Az ezredforduló utáni román futball másik legmeghatározóbb alakja Adrian Mutu mellett, aki 2003-ban került a holland Ajaxtól Olaszországba: előbb az AS Románál húzott le 4 szezont, majd országon belül váltott csapatot, és bár sorozatos sérülései miatt talán klublegenda nem lett belőle, azért csak nyert egy Bajnokok Ligáját, és futballozhatott a nagy Jose Mourinho Interjében… 109 bajnoki és 35 nemzetközi kupamérkőzés jutott neki, mielőtt 2014 tavaszán szögre akasztotta a lábbelijét. Tavaly ősszel ült le a milánói kispadra úgy, hogy előtte a Parmánál volt minimális edzői tapasztalata. Nem kicsit tűnt rizikósnak a helyzet, de szerencséje van, és egyre inkább úgy tűnik, hogy kiöregedőben lévő és megújulásra váró kerete egy bajnoki címre még jó lehet. Bár a rangadókon és a nagy meccseken eddig többnyire betlizett, a Serie A-t jelenleg viszonylag megnyugtató előnnyel vezeti, 24 bajnokiból eddig 19-et megnyert, több mint bíztató eddig, amit a csapattól látunk.

Valencia: Rubén Baraja

A Real Valladolid és az Atletico Madrid futballistája volt, majd leigazolta a Valencia, és a klub történetének egyik legnagyszerűbb játékosává vált! 2000 – 2010 között 361 meccsen, 56 gól, 25 gólpassz. Kétszeres spanyol bajnok, BL döntőt Hector Cúperrel veszített, UEFA kupát Rafa Benitezzel viszont nyert. Olyan csapattársai voltak, mint Santiago Canizares, Pablo Aimar, Vicente, David Villa, Joaquin, David Silva, Roberto Ayala és Kily Gonzáles. Még a futball romantikus időszakából volt egy nagyon szerethető futballcsapat a Valencia! Ám közel egy évtizede súlyos válságban, lejtmenetben van a klub, és bár eddig megúszták a kiesést (a szintén ezredfordulós sikercsapat, a Deportivo La Corunával ellentétben), hogy ez az állapot 3-4 év múlva is így lesz-e, afelől vannak kétségeim. Rubén Baraja is visszatért tűzoltóként egykor sikerei helyszínére, 2023. február 14-én, de még egy évet sem kapott, a karácsonyfa alá a kirúgását hozta a Jézuska… 78 meccs alatti 1.26-os átlagától nem csak a karácsonyi beiglit nem érdemelte meg, de azt az eredményt valószínűleg az ablakba sem tette ki két héttel korábban fényesre pucolt csizmájában. Gyenge játékoskerete volt, és végig hiányzott a stabilitás a csapatból, két egymást követő meccsen is totál különböző Valenciát láttunk – és ez nem csak Baraja hibája volt, de tudjuk, hogy a balhét mindig az edző viszi el. A 26 győzelem, a 20 döntetlen, a 32 vereség méltatlan a klub legsikeresebb időszakaihoz, persze, ahhoz képest, hogy korábban Gennaro Gattuso (2022/23-ban 22 meccs, 7 győzelem, 5 döntetlen, 10 vereség, 1,18-as pontátlag, mindössze hat hónap után menesztés), és még korábban Garry Neville (2015/16-ban 28 meccsen 10 győzelmet, 7 döntetlent és 11 vereséget tudott felmutatni, de csak a bajnokikra vetítve 16 meccsen 3, 5, 8 ez az arány, és 0,88-as pontátlag, ami egyenesen katasztrofális teljesítmény) milyen mélységekbe vitte a klubot, nos, hozzájuk képest legenda volt. Edzőként is…

Arsenal: Mikel Arteta

Talán az Everton játékosaként emlékeznek rá többen, pályafutása utolsó öt szezonját azonban az Arsenalnál töltötte, és több mint 100 meccset lejátszott az Ágyúsok mezében is. Visszavonulását követően rögtön Pep Guardiola segédedzője lett a Manchester City-nél, majd 2019. december 20-án kinevezték az Arsenal edzőjének. Előtte Freddie Ljungberg már megbukott korábbi klublegendaként, igaz, ő talán csak megbízott menedzsernek volt kinevezve, és Unai Emery sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A francia Arséne Wenger 22 év után távozott 2018-ban, tulajdonképpen még útkeresésben volt a csapat. Kellett a stabilitás, ami kezdetben Mikel Arteta Arsenaljából is hiányzott. De, hogy mekkora változáson ment keresztül vele a csapat… December 26-án, egy Bournemouth elleni idegenbeli Premier League meccsen debütált, és ezt a kezdőcsapatot küldte pályára: Bernd Leno – Maitland-Niles, Papastathopoulos, David Luiz, Bukayo Saka – Torreira, Granit Xhaka, Nelson, Özil – Aubameyang, Lacazette. Azóta nagyot változott a világ, és változtak az erőviszonyok is a Premier League-ben. Közel 330 mérkőzés, 202 győzelem, 55 döntetlen, 70 vereség, 2.02-es meccs/pontátlag. Két szezonnal ezelőtt a Manchester City, egy éve a Liverpool kihívója volt, idén nagyon jó esélyekkel révbe ér, és a 2004-es, veretlenül megnyert bajnoki cím után újra az Arsenal klubházába kerül a Premier League trófea. A győzelmet nem kell magyarázni, bár a játékstílus miatt sokan fanyalognak, a londoniak nem kevésbé fogják boldogan durrogtatni a pezsgőt, ha a Pirés, Vieira, Sol Campbell, Ashley Cole, Thierry Henry nevével fémjelzett generáció után újra övék lesz a Premier League arany. És bizony, ez tanulságul is szolgálhat majd: érdemes türelmesnek maradni, mert ez a kapcsolat sem úgy indult, hogy ebből feltétlenül tündérmese lesz.

Real Madrid: Xabi Alonso

Xabi Alonso végtelenül gazdag játékos-pályafutásából komoly szeletet kapott a Real Madrid, ahová 2009 nyarán érkezett, abban az évben, amelyikben Cristiano Ronaldo, Karim Benzema és Kaká is. Nem nagy nevek, á, dehogy… Xabi Alonso volt a középpályán a professzor, bár a show-t ellopta általában Mesut Özil, Angel di Maria és Cristiano Ronaldo, mindenki tudta, hogy Xabi Alonso nélkülözhetetlen ebből a csapatból. Madridban öt szezont töltött, ebbe belefért 236 meccs, 6 gól, 31 gólpassz, számtalan tért ölelő átadás, kevés borotválkozás, két egy bajnoki cím, két kupagyőzelem és egy Bajnokok Ligája diadal. 2014-ben Münchenbe igazolt, Pep Guardiolával nem volt nehéz további trófeákat nyernie, Bajorországból is vonult vissza, talán két korsó sör között hozta meg ezt a nehéz döntést a müncheni Oktoberfesten… Aztán a mezt öltönyre cserélte, és átállt „a sötét oldalra”… A Real Madrid utánpótlásánál kezdte az edzői munkát, majd a Real Sociedad B csapatánál dolgozott, amikor megtalálta őt a Bayer Leverkusen. Először is, egy alsóházi csapatból csinált Európa Liga induló együttest. Aztán a Bayer Leverkusen első bajnoki címét is megszerezte – veretlenül, kupagyőzelemmel és Európa-Liga döntővel. Egyedül ennek a fináléját veszítették el Alonsóék az egész szezonban… Csodájukra járt Európa, de talán a legnagyszerűbb, hogy valami csoda folytán ekkor még sikerült egyben tartani a csapatot… Ezután csendesebb szezon következett, címvédésre természetesen nem volt esélye, de simán meglett a BL indulás. Várható volt, hogy Xabi Alonsót tárt karokkal várja valamelyik exklubja… Lehetett hallani a Liverpoolról és a Bayern Münchenről is, végül Madrid lett a befutó. A hely, ahol látványosan nem becsülik meg a klublegendákat…

Alonsónak nem volt könnyű dolga. Jobb esetben a klubok a nyár egy részén pihennek, aztán meg alapoznak, készülnek a következő évre – a Real Madridnak a megújított és 32 csapatosra duzzasztott klub világbajnokságon volt jelenése… A PSG ellen sima vereséget szenvedtek a 4 között, a játék még nem volt gördülékeny… Aztán elindult az új szezon, és első 7 tétmeccsét megnyerte a csapat. Majd jött az Atletico Madrid ellen egy csúnya 2-5. Ezt követte újabb 4 győzelem. Október 26-án úgy fogadhatták a Barcelonát, hogy előtte 12 meccsből 11-et megnyertek… Konkrétan lefocizták a katalánokat, több góllal kellett volna nyerniük, de csak 2-1 lett – és itt kezdődtek a problémák… Mert le merte cserélni az érinthetetlennek gondolt Vinicius Juniort… Ezután még 15 meccset kapott, az utolsót szintén a Barcelona ellen meccselhette… Ebben az etapban még nyolcszor nyert a csapattal, de kevés volt a gólzáporos, meggyőző teljesítmény. Már pedig Madridban nem elég csak nyerni, szépen kell nyerni… (Erről Fabio Capello is tudna mesélni, akit kétszer is azért rúgtak ki bajnoki cím után Madridból, mert nem volt elég látványos a csapat játéka…) Mbappén kívül szinte mindenki formán kívül futballozott. Xabi Alonso mérlege közel sem volt tragikus a Real Madrid kispadján. 34 meccsből 24 győzelem, 4 döntetlen, 6 vereség, 72-38-as gólkülönbség, 2.24-es pontátlag. Santiago Solari 28 meccs után 2.00-s átlaggal távozott 2019-ben, előtte Julen Lopeteguinek 14 meccs, mindössze 6 győzelem, és 1.43-as pontátlag jött össze. Rafa Benitezt 2015 januárjában szintén 2.24-es átlaggal rúgták ki. Zinedine Zidane az első időszakában 2.30-at, másodszor 2.04-et hozott. Carlo Ancelotti 2.36-tal, majd 2.25-tel zárt. Szóval Xabi Alonsót nem az eredmények miatt rúgták ki. Felfalták a nagy egók. És hetekkel a történtek után sem tudok higgadt maradni azt illetően, hogy Pérez elnök inkább a „Hisztis Myrtil” Vinicius Junior siralmait nyelte be… A brazilnak már régen nem lenne a helye Madridban, de az új udvari bohóc, Alvaro Arbeloa, aki nem biztos, hogy csak farsangkor bújik álarc mögé, már körbenyalta annyira, hogy ezek után az lesz a meglepő, ha ebből nem egy életfogytig tartó hűségesküt kapunk… 26 éve vagyok Real Madrid szurkoló, Florentino Péreznek sok megkérdőjelezhető döntése volt már az elmúlt évtizedekben… De most átlépett egy határt… És 26 év után először azt érzem, hogy picit kiszerettem a csapatból. Nem nagyon, picit. Lesz visszaút. Az idő minden sebet begyógyít, muhaha… :) Azért csak: HALA MADRID!

Ennek az írásnak az nem volt a célja, hogy mindenképpen ítéletet hirdessen az exjátékosok szeretett klubjukhoz edzőként való visszatérését illetően. Ez így is, és úgy is elsülhet. Nekem Raúl volt a kedvenc játékosom, egyszer szívesen megnézném a Real Madrid edzőjeként. Bár, ha jót akar magának, megvárja, míg Florentino Pérez rács mögé kerül… Nem, nem börtönbe, hanem egy idősek otthonába… Szerintem nagyon izgalmas lenne egyébként Thierry Henry-t látni az Arsenal menedzsereként, vagy Wayne Rooney-t a manchesteri kispadnál a szokásosnál is vörösebb fejjel. Ti kit látnátok szívesen korábbi csapata kínpadján? Köszönöm, hogy ezúttal is velem tartottatok!