„A kenethozó asszonyok korán reggel az életadó sírjához érkezvén, angyalt találtak a sírkövön ülve. Kik szólván hozzájuk mondá: mit keresitek az élőt a holtak között? Mit siratjátok az enyészhetetlent az enyészetben? Menvén ezt hirdessétek az ő tanítványainak!”

Ez a húsvéti sztichira gyakorlatilag elmondja, amit ma hallottunk az Evangéliumban. Bár a háttérbe húzódnak, nem akarnak nagy felhajtást, nem akarnak központi alakok lenni, mégis fontos szereplői a húsvéti történetnek a kenethozó asszonyok. A vicc szerint azért éppen az asszonyok értesültek először Jézus feltámadásáról, hogy biztosan elterjedjen a hír, minél többen értesüljenek a csodáról, „az asszonyok ezt úgysem tudják magukban tartani”, de legyünk őszinték: a kenethozó asszonyok jelentőségét másban kell keresnünk a mai vasárnap.

Három szóra szeretném ráirányítani a figyelmünket - igen, és az első szó máris a figyelem. Az asszonyok figyelték, hová tették, hová temették Jézus testét. Mint ahogy életében is figyeltek Jézusra, úgy figyeltek halála után is rá.  Mi kell vajon a figyelemhez? Egyáltalán, a figyelem csupán azt jelenti, hogy 45 percig odafigyelek az órán, amikor autóba ülök, a volán mögött a vezetésre koncentrálok, vagy figyelek a pap prédikációjára? Virrasszatok és imádkozzatok, „legyetek éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el a ti Uratok” – mondja Jézus. Keresztes Szilárd püspök atyától (akinek több gondolata is visszaköszön ezen sorokon) hallottam egykor, hogy virrasztani, ébren lenni annyit jelent, nem ahhoz méretezzük az alvást és az ébrenlétet, hogy nekünk mikor van kedvünk vagy erőnk hozzá, hanem ahhoz, hogy mikor van ránk szükség. Ezeknek az asszonyoknak a lelkébe volt írva ez a virrasztó szeretet. Ők, akik ott tudtak maradni, hogy némán imádkozzanak a lepecsételt sír előtt, ők lehettek az elsők, akiket ugyanez a vágy hajtott majd húsvét hajnalán, hogy vigyék a kenetet, és első tanúi legyenek a feltámadásnak. Mert újdonságot felfedezni, az élet szépségét látni, a szolgálat örömét megérezni, a föltámadás dicsőségébe belekóstolni az álmos ember sosem tud. Csak az, aki összerogyó tagokkal is tud ébren lenni, virrasztani, mert a lelke, a szíve, oda van kötve egy emberhez, egy beteghez, egy sírhoz, mint a jámbor asszonyoké a jeruzsálemi barlanghoz. Gondolkozzunk azon a mai napon, vajon mi képesek vagyunk-e valóban figyelni, befelé fordulni, kizárni a külvilágot és hallgatni az Istent? Jézus a Getszemáni kertben így fogalmazott: „A lélek ugyan  kész, de a test erőtlen.” A testet is meg kell erősíteni, a testet is edzeni kell az éber figyelem állapotáig: testtel és lélekkel kell koncentrálnunk az Istenre és meghallani, mit akar üzenni nekünk. Például most! Mit akar vajon üzenni ezzel a koronavírussal? Talán lehetőséget ad? Vajon az élet valamelyik területén hiányos az életem? Kevés időm van a családomra év közben? Kipróbálhatnék egy új hobbit vagy végre dolgozhatnék többet a kertben? Figyeljünk Krisztusra és vegyük észre az apró jeleket! Mit üzen az Isten nekünk? Virrasszatok és imádkozzatok, ahogy a kenethozó asszonyok is tették!

A következő „tanulnivaló” a kenethozó asszonyoktól, nem más, mint a szolgálatkészség. Illatszereket vásároltak, hogy elmenjenek megkenni Jézust. A férfiak önző, ha kell, Jézust is megfeszítő világával szemben ott van az a másik világ, a szolgálatnak a világa. És ezt a világot mindig a nők, az asszonyok, az édesanyák testesítik meg. Mindnyájan Isten szolgái vagyunk, de ennek a méltóságnak a legmagasztosabb, leghitelesebb megfogalmazását egy asszony, Mária mondta ki: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint!” Mit érezhettek az Úr szolgálói, a jámbor asszonyok? A tehetetlen együttérzés, a semmit tenni nem tudó szeretet, a másik szenvedésének szemlélése órájában csak azt érezhették, amit Jézus, hogy ezt az Isten így rendelte, ezt a Messiás így fogadta el, és nekik nem marad más, mint ezt a sorsot, ezt az összetört embert, ezt a kiközösített prófétát az utolsó percig figyelni, szeretni, lélekben szolgálni. A szolgáló szeretetről mondta Jézus: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért.” Most, amikor odaadta az életét a világért, voltak még körülötte néhányan, akik értették és értékelték ezt a szeretetet, akik elfogadták ezt a reménytelen szolgálatot, és néma jelenlétükkel állítottak emléket annak, amit Jézus mindnyájunk hivatásául rendelt, a szolgáló szeretetnek.

A figyelem és a szolgálatkészség után a harmadik szó látszólag nem egy pozitív dolog: a félelem. Nem is egyszer derül ki, mennyire félnek az asszonyok. Első félelmüket meg is fogalmazzák: ki hengeríti el azt a követ? Aztán ott a második félelmük: ki ül a sír bejáratánál? Végül az Evangélium befejező mondatában ezt olvastuk: „Elfogta őket a rettegés és a félelem, és senkinek semmit sem mondtak, mert féltek.” És ez addig a meggyőződésig így is maradt, amíg szeretett Mesterük, Jézus Krisztus, kit láttak két nappal korábban a kereszten meghalni, valóban fel nem támadt. Drága Testvéreim! Mindnyájunk életében vannak félelmek. Ám az Isten mentőövet nyújt, segítséget ad, hogy ezeket a félelmeket legyőzzük - sokszor rejtetten, titokban, észrevétlenül, de segít. (A napokban volt lehetőségem meglátogatni Fóton élő unokatestvéreméket, akiknek másfél éve születtek hármas ikreik. Aktuális volt találkoznom velük, s az olasz származású férj olyan hittel, szeretettel, kiegyensúlyozottságról árulkodó derűvel, már-már sugárzó arccal beszélt gyermekeiről, erről az időszakról, sőt saját korábbi félelmeiről is, amik engem is megerősítettek és megnyugtattak. Mert igen, félelmeim néha még nekem is vannak... Én azt hiszem, őt küldte nekem most az Isten. Találkoznom kellett ezzel az Édesapával. Hallanom kellett az ő félelmeimet legyőző és engem meggyőző szavait.) Mindnyájan más kihívásokkal és félelmekkel állunk szemben - pályaválasztás, családalapítás, betegség, gyász, magánéleti válság, stb...  Hívjuk segítségül az Istent akadályaink leküzdéséhez: tegyük le minden félelmünket a Megfeszített, s harmadnap a sírból kilépő Krisztus lábai elé. Minden félelmünket járja át a feltámadás boldog gondolata! Már csak azért is, mert Szent Pál apostol is így ír Timóteusnak: „Nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” A nagypénteket mindig húsvét követi, a keresztre feszítést feltámadás. Az asszonyok bizonyosságot nyertek Jézus feltámadását illetően! Éppen ezért nagyon fontos, hogy megjegyezzük: nem az Istentől kell félni, hanem az Istent kell félni! Hittel, reménnyel és szeretettel, ami a kenethozó asszonyok életéből sem hiányzott.

Férfiak és nők, fiatalok és idősek, gyermekek és szülők – váljunk ma kicsit mindnyájan kenethozó asszonyokká! Csak a mi kenetünk és illatszerünk a figyelem, a szolgálatkészség, az Istenfélelem legyen. A mi kenetünk és illatszerünk az imádság, az önzetlen szeretet, a kitartás, a remény és a hit. S azon a hajnalon, saját Feltámadásunk hajnalán mi is világgá kürtölhetjük majd személyes győzelmünket és újjászületésünket: „A megfeszített Názáreti Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt! Íme, itt a hely, ahová tették őt!”