Felbecsülhetetlen a szerepe a kántornak egy egyházközség életében, különösen a liturgikus szolgálatokban. Egy jó kántor áldás és ajándék a közösség számára. A pap akkor tudja igazán átadni magát az istentiszteletek alkalmával az imádságnak, ha van, aki vezesse az éneket, mert ismeri a szertartások menetét és dallamait. Ha nincs a közösségnek kántora, fel van adva a lecke az adott lelkipásztornak, hogy az oltár körül történő cselekmények és az imádság mellett az énekvezetésre is odafigyeljen. Magyarország legkeletibb csücskében van egy pici falu, Rozsály, ahol élt valaki, aki több mint hét évtizeden keresztül szolgált kántorként. Sajnos személyesen nem ismerhettem; két évvel Rozsályba költözésünk előtt elhunyt. Idén lett volna 100 éves Tarcza Laci bácsi, én pedig eme jeles évforduló kapcsán egyik dédunokájának a róla szóló házidolgozata és Márta lányának a személyes kiegészítései segítségével, korábban vele szolgáló görögkatolikus papokat is megszólaltatva szeretnék emléket állítani neki.

„Ő a hang birtokosa, az utolsó mohikán, az egyetlen ember az országban, aki mára hetvenhárom éve lát el görögkatolikus kántori szolgálatot Rozsályban. Élete, töretlen szolgálata, hite, alázata, családszeretete, aktivitása példaértékű.” Juhász Zsombor, a dédunoka méltatja így dolgozatában írásom főszereplőjét. S hogy ez nem csak egy közeli családtag elfogult megnyilvánulása, alátámasztja, hogy bárkit megkérdeztem a faluban, de még a megszólaltatott paptestvérek is osztották ezt a véleményt. Tarcza László 1924. március 30-án született, idén nagyszombaton ünnepelte volna a 100. születésnapját! 2018. szeptember 18-án távozott el az élők sorából – 95. életévében. Irigylésre méltóan szép kort élt meg, ráadásul szinte végig makkegészségesen. Utolsó 5 évét, felesége elvesztése után már lányánál, Tyukodon töltötte, s még ott, bőven a 90 felett is vállalta a kántorizálást! Leírni is félelmetes; Rozsályban 8 (!) pap mellett szolgált: Galamb György, Fülöp Miklós, Vajdics János, id. Tóth Elek, Ihnáth János, Gorcsa György, Orosz István és Kiss Andor. Érdemei elismeréseként komoly kitüntetésben is részesült: Magyarország köztársasági elnöke, hét évtizedes kántori szolgálatát megköszönve a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést adományozta neki.

Édesapja cipész volt, édesanyja a család tulajdonában lévő boltban dolgozott. Három éves korában elveszítette az édesapját. Édesanyja egyedül maradt három gyermekkel, újra férjhez ment, és Budapestre költözött. A gyermek László az apai nagyszülőkkel Rozsályban maradt. Később az apai nagypapa kérte, hogy maradjon a gyerek nála, mert elhunyt fiát látta unokájában. Kezdettől vallásos neveltetésben részesült. Kérdés sem volt, hogy menni kell vasárnap templomba. Mennyivel másabb idők voltak azok… A szertartások menetét, az énekeket igen korán megtanulta. Nem csak szép hangja, de nagyon jó hallása is volt. Ekkor még egy apai unokatestvér segített a papnak az éneklésben, de ő 1939-ben meghalt.  Nem sokkal ezután nagyapját is elveszítette – főhősünk mindössze 16 éves volt ekkor. Ezután gyermektelen nagybátyja nevelte Lászlót.

1940-ben új pap érkezett a faluba, aki buzdította a fiatal srácot az éneklésre. Élete első vecsernyéjét túlizgulta, a betűket is alig látta, mégis hatalmas dicséretet kapott a paptól. „A cigány a lovát nem tudja úgy dicsérni, mint ahogy akkor megdicsértek.” Nem érezte jogosnak a dicséretet, viszont ettől erőre kapott, kellett ez a támogatás a pályája elején. 1942-ben küldték először kántorképzőbe, amit Hajdúdorogon tartottak. Csatlakozott a KALOT-hoz (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete), ami nemcsak a vallási, hanem a népi hagyományok, zene, művészet, mezőgazdaság és ipari tevékenységek mélyítését is megcélozta. A kántorképző alatt bekapcsolódott a Gyöngyös bokréta mozgalomba is. Itt népi táncra tanították őket. A kántorképző végeztével, a faluba hazatérve, a falu apraja-nagyjával megtanították ezeket a népi táncokat. 1946. december 26-án kötött házasságot Sturovics Máriával. Öt lányuk született.

A TSZ-ben dolgozott, mint szinte mindenki más: nappali őr volt és a csikókat gondozta. Nem igen volt választási lehetőségük: a földtulajdonosokat lelki és fizikai erőszakkal kényszerítették a Termelő Szövetkezetbe való belépésre. Nehéz idők voltak azok, amiket az én generációm csak hallomásokból és történelemkönyvekből ismer. Az ’50-es években kezdődő kommunista rendszer célja nemcsak az egyházak háttérbe szorítása, hanem konkrétan leépítése, megszüntetése volt. Egy faluban értelemszerűen mindenki ismert mindenkit. Akkorára nyolc falu határában tudták, hogy Tarcza László a görögkatolikus kántor. Egy templomba járó ember. El is kezdődött a „szurkálás” az irányába. Szerencsére a TSZ elnök is hívő családból származott, az ő jóindulatára lehetett számítani. Azt sikerült elérnie, hogy amikor egyházi elfoglaltsága volt (például egy temetés), a TSZ-ben nem lehetett beosztani munkára. Volt olyan, hogy a felesége ment be helyette, míg a férje az egyházi szolgálatot végezte. Ebből a szempontból az egyik legérdekesebb kántori feladat a házszentelés volt. Akkor sokkal nagyobb volt a falu, mégis, Vízkereszt után két nap alatt bejárták az összes házat. Mindenkihez be kellett menni. Azokhoz is, akik a TSZ-ben dolgoztak, akik a falu vezetői voltak, és akik egyébként nem néztek jó szemmel az Egyházra…

Tarcza László nemcsak a nagybetűs életben kapott társat maga mellé, de a kántori szolgálatban is. Lánya, Juhász Jánosné Tarcza Márta így emlékszik vissza ezekre az időkre. „1959-től már rendszeresen volt kántortársa Sturovics Antal személyében, aki jól megtanulta a szertartásokat és szép hangjával nagy segítséget jelentett a különféle ünnepi alkalmakon. Ő fiatalabb volt édesapámnál, de sajnos 14 évvel korábban meghalt. Nagyon mélyen érintette a szeretett „kántorcimbora” elvesztése, de a Jóisten úgy rendelte, hogy a ’90-es években Magos Mihály már kezdett beletanulni a görögkatolikus szertartásokba. Annak örült a legjobban, hogy Rozsály nem marad kántor nélkül. Édesanyánk halála után, 2013-ban hozzánk költözött Tyukodra.” Megkérdeztem Sturovics Antal bácsi lányát, Sztolyka Lászlóné Sturovics Ágnest is arról, ő hogyan emlékszik vissza Laci bácsira, illetve a kántorok kapcsolatára. „Nagyon alapos, ügyes, csendes ember volt. Hátra tett kézzel jött fel mindig a faluba, és mindig énekelt útközben valamit. Az Előszenteltek Liturgiáját is olyan csodálatosan énekelték apuval. Amikor megöregedtek, egymást támogatták. Nagyon szerettek ketten járni kántorizálni, soha nem rivalizáltak egymással. Laci bácsi és apu is, megvédték a mindenkori papot. Semmi rosszat nem mondhattunk róluk. És egymással sem veszekedtek soha!”

Abban az időben szinte mindenki küzdött a megélhetésért. Kis faluban ez talán még nehezebben is ment. Ha valamit kaptak is a TSZ-ben a közösből, mondjuk szalmát vagy fát, azt levonták a fizetségből. A kántori szolgálatért sem járt fizetség – szolgálat és áldozat volt ez a javából! Családja biztos megélhetését az állattartásból fedezte: időnként hat-nyolc tehenet tartott, néhány disznót, kecskét, baromfit. Gyakran éjjel kettőkor elment a töltésre kaszálni. A felesége kézzel fejte a teheneket – lányaik taníttatása miatt nem volt pénzük gépekre. Amikor Laci bácsi végzett a kaszálással, hazament, majd elvitte a tejet a csarnokba – és mehetett dolgozni a TSZ-be. Este aztán kezdődött minden elölről. A szövetkezeti idő alatt többször megkapta a TSZ „Kiváló dolgozó”-ja kitüntetést. A házkörüli munkák csak az utolsó évtizedekben csökkentek. Az állattartást egy idő után elengedték, volt viszont kert… Szilva, tök, zöldség, kaszálnivaló. A szilvalekvárfőzés kötelező, több napos családi programmá vált.

1972-től újra volt kántorképző Máriapócson, amire Laci bácsi rendszeresen járt továbbra is. Ezek egy hetes kurzusok voltak. Hogy nem lett belőle okleveles kántor, annak is megvan az oka. Az egyik képzés végén vizsgázniuk kellett, amikor Laci bácsi szót kért. Innentől mesélje el a dédunoka: „Elmondta, hogy ők a bőrük kockáztatásával kitartottak az Egyház mellett. Nekik nem kell kiváló, vagy ötös, egyszerűen csak megfelel, vagy nem felel meg minősítés. Már csak azért sem, mert velük annak idején, falun nem tanítottak kottát. Mindent hallás után tanultak meg. Szókérése, volt, akinél megrendülést, volt, akinél csodálatot váltott ki. Nem akart feltűnést kelteni, nem akart középpontba kerülni, egyszerűen csak alázatát akarta kifejezni, melyet az egyház szolgálata iránt érzett, tanúsított.”

A TSZ-ből 1984-ben vonult nyugdíjba, a kántori szolgálatot ezután megkötések nélkül tudta végezni. Ő énekelt két lányának is az esküvőjén, de nászának, nászasszonyának a temetésén is ő volt a kántor. A dédunoka hozzávetőleges számadatot is közölt dolgozatában. Ha hiszünk ennek a statisztikának, amiben 73 év minden vasárnapjának általában 3 Liturgiája, a 73 év minden ünnepének Liturgiája, az óévi hálaadások, a májusi ájtatosságok, a környező falvak templombúcsúi, az esküvők, temetések, különböző avatások és szentelések is benne vannak, ez több mint 16 000 liturgikus szolgálat, Szent Liturgia 73 év alatt. Én azt gondolom, hogy ez egyedülálló kuriózum – talán nemcsak Magyarországon… 2010. július 31-én volt a Csengeri Esperesi Kerületnek egy találkozója Rozsályban, ahol Kocsis Fülöp püspök atya, Kiss Andor akkori parókus és Sztolyka Zoltán polgármester úr köszöntötték abból az alkalomból, hogy hetven éve látott el kántori szolgálatot a településen. Magyarország köztársasági elnöke, 2012. március 15-én Tarcza Lászlónak hét évtizedes kántori munkája elismeréseként, a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést adományozta, amelyet dr. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes adott át neki a Károlyi-Csekonics Rezidencián Budapesten.

De talán minden kitüntetésnél többet ér, ahogyan a faluban emlékeznek rá. „Mindenki szerette a faluban, segítőkész volt, közvetlen és alázatos, semmi rosszat nem tudok róla mondani. Nagyon messze lakott a templomtól, napjában, ha kellett, feljött mégis kétszer gyalog.” „Gyönyörű hangja volt, kislány koromtól kezdve emlékszem, milyen szépen énekelt, felnéztem rá emiatt. A munkáját mindig úgy időzítette, hogy a kántori szolgálatot el tudja végezni, és ne hagyja cserben a papot.” Az egyik fíliában így vélekedtek róla: „Mint embert, és mint kántort is, nagyon kedveltem. Szeretett beszélgetni, nagyon szerette a papjait, mindig tisztelettel beszélt róluk. Jó kedélyű volt. A házszentelések alkalmával mindig nálunk ebédeltek, nagyon szerette az egész családom. Az Egyháznak élt.”

November elsején, a kántorok sírjánál évről évre külön-külön elvégezzük a pannachidát Rozsályban. Sajnos ebben az esztendőben Sturovics Antal és Tarcza Laci bácsi mellett már harmadik kántorunknál is megtartjuk majd a halotti megemlékezést: Magos Mihály kántor úr idén január 17-én költözött át az Örökkévalóságba. Szép hagyomány ez: emléküket ápolni kell. Elfelejteni a nevüket, amiért küzdöttek, ahogyan éltek és amilyen példát mutattak, nem szabad. Nagyon sokat tettek ők, talán nemcsak Rozsályban, a görögkatolikus egyházért. Tarcza Laci bácsi mind közül a legtöbbet: adjunk hálát hosszú életéért, hitéért, az Egyház iránti végtelen szeretetéért, valamint kitartó és alázatos 73 évnyi szolgálatáért.

„Adj Urunk, tőlünk elköltözött László szolgádnak boldog nyugalmat, és készíts neki örök emléket!”

Emlékmorzsák:

Gorcsa György atya (1987 – 1995 között szolgált Rozsályban): „Felszentelésem utáni első helyem Rozsály volt. Nagyszerű falu, nagyszerű görögkatolikus hívekkel. Jobb kezdő helyet nem is kívánhattam volna magamnak. Zenét tanuló emberként pedig úsztam a boldogságban, hogy két kántora is volt egyházközségünknek. Tarcza László főkántor és Sturovics Antal segédkántor. Fantasztikus harmónia volt közöttük, soha sem veszekedtek, sem a szertartások végzésén, sem az anyagi javakon. Laci bácsi fiának tekintett, és a jobb kezem volt ottlétem ideje alatt. Csendes, szerény, egyházát az utolsó erejéig szolgáló ember volt. Emlékszem, hogy a házszentelések alkalmával beosztottuk, hogy ki mit fogad el a házaknál. Felesége, Mariska néni pedig mindenben támogatta. A névnapi összejövetelek valóban családiasak voltak. Hét falu és Rozsály volt a terület. Az almáskert kaszálása külön örömünnep volt. Hárman, 65-70 évesen és én vágtuk két-három alkalommal a füvet évente. A temetéseket pedig kimért ünnepélyességgel végezte a segédkántorral együtt. Mindig ketten jöttek és becsületesen osztoztak a stólán is. Kérdeztem egy alkalommal: „Tud főzni?” „Egy teát se.” Hangzott a válasz, majd folytatta: „Öt lányom van, mind férjnél. Ha Mariska megy el előbb, csak befogad magához valamelyik!" Így is lett. Nem sok híja, hogy megérhette volna a 100. évét. A mennyországi kántorok kórusában biztos megtalálta a maga helyét. Nyugodjon Békében!”

 Orosz István atya (1995 – 2001): „Rozsályban az a mondás járta, hogy bátor ember az, aki még a templomban is mer fütyülni. Laci bácsi, végtelen jó kedélyű ember volt, gyakran dudorászott, fütyörészett, leginkább egyházi énekeket. A több mint 70 évnyi kántorság sem tette elbizakodottá, mindig készült a szertartásokra. Fiatal pap koromban nekem is gyakran fütyülte el egy-egy sajátos vecsernyei ének helyi dallamát. Így tanított beilleszkedni ebbe a görögkatolikus, hitéhez büszkén ragaszkodó maréknyi közösségbe. Születésétől számítva 4 görögkatolikus templom épült az Erdőháton, és Ő élete végéig büszkén, önzetlenül szolgált ezekben.”

Kiss Andor atya (2001 – 2020): „Tarcza Laci bácsi a kántorságra úgy tekintett, hogy számára ez hivatás és az első és legfontosabb feladat. Szolgálni az Istent és szolgálni az embereket. Emlékszem, hogy egyik alkalommal, amikor reggel ½ 8-kor a fíliákba indultunk Szent Liturgiát végezni, éppen akkor jöttek haza a gyerekei. Ő ekkor ezt mondta: „Csak menjetek be, én majd jövök a három Szent Liturgia után”. Első volt számára a szolgálat. Többször beszélt arról, hogy a kommunista időkben volt arra is példa, hogy megfenyegették, hogy kiteszik az állásából, ha nem hagyja abba a kántorizálást. Ő nem hagyta abba és az állásából sem tették ki. Mindig őszinte alázattal tekintett a munkájára. Még idős korában is képes volt fejlődni, új dallamokat megtanulni. Azt szerette, ha szépen, ütemesen megy az ének. Számomra Ő volt a nagybetűs KÁNTOR, aki a szolgálatnak élt. Mindig szeretettel gondolok vissza arra a több mint 12 évre, amit együtt töltöttünk el Rozsályban.”

Tóth István Konstantin atya, akinek édesapja, id. Tóth Elek 1960-1977 között szolgált Rozsályban: „Mivel én 14 éves koromban elkerültem Rozsályból, valójában csak gyerekkori élményeim vannak. Édesapám nemcsak kántorként becsülte Laci bácsit, hanem a két család is rendkívül jó kapcsolatban volt. Sokszor voltunk náluk gyerekfelügyeleten (bár akkor ezt a szót nem használták), főleg vasárnapokon, amikor a szüleim búcsúkba mentek. A csengeri kerületben minden pap részt vett a másik falu búcsúünnepén. Rozsályban is mindig számolták, hányan jöttek el. A körmenetre általában már mindenki ideért. Laci bácsi öt lánya közül akkoriban már csak Margit és Ilus voltak a szüleiknél, mindketten tőlem idősebbek, így iskolába nem jártunk közösen. Így ők is foglalkoztak velem és kisebb testvéreimmel. Az 1960-as években ők még otthon sütöttek kenyeret, azóta is emlékszem a foszlós házi kenyér ízére, amit zsírral vastagon megkenve, kristálycukorral megszórva kaptunk. Igazi csemege volt, mert otthon ilyet nem kaptunk. Aztán még egy dolog maradt meg bennem, házszenteléskor ministránsként mindig ott fejeztük be a napot a Tisztaberek felé vezető úton, majdnem a falu végén, Mariska néni pedig sok finomsággal kínált bennünket. Később felnőttként, ha visszamentünk a testvéreimmel Rozsályba, Laci bácsiékat mindig meglátogattuk. Amikor 2002-től a szüleim gondozását elvállaltam itt Győrben, nyáron mindig Fábiánházán töltöttünk néhány hetet, ebben az időszakban elmaradhatatlan program volt, amíg édesapám egészségi állapota engedte, hogy Rozsályban Tarczáékhoz bemenjünk. 2013-ban édesapám fábiánházi temetésén Laci bácsi a csaholyi kántorral, Kicsák Pali bácsival együtt kántorkodott. Nyírcsaholyban édesapám haláláig ugyanilyen jó kapcsolatban volt Kicsákékkal. Pali bácsi sohasem mulasztotta el, hogy a nyári fábiánházi tartózkodásunkkor ne jött volna át hozzánk. 2018 szeptemberében édesanyám és Laci bácsi pár nap különbséggel költözött az örökkévalóságba. A Tarcza és a Tóth család ekkor a gyászban osztozva találkozott a rozsályi és a fábiánházi temetésen.”

Tóth András atya: „Tarcza Laci bácsi nagyon fontos személy az életemben. Családjaink nagyon jóban voltak és napi kapcsolatban. Amióta járni tudtam, mellette ültem a kántori székben. „Kiskántornak” hívtak már óvodás korom óta, és együtt mentünk fel mindig a kórusra a templom végében lévő falépcsőn. Ez napi liturgiát jelentett gyerekkorunkban is. Fiaként szeretett és tanítgatott, nagyon jó pedagógiai érzékkel, hogy hol csendesítsek, milyen ütemben énekeljek, mutatta a kezével. Kivételes tehetségű, hallásban és hangban kiemelkedő énekes volt. Gyerekkoromban szerettem a felnőtteket hallgatni, és emlékszem egy történetére. Budapesten járt és a Mátyás Pincében vacsoráztak, odajött a cigányzenekar az asztalukhoz, hogy melyik nótát húzza, Laci bácsi énekelni kezdett és megállt a levegő, az étteremben mindenki elhallgatott. Amikor a dal végére ért, odajött egy asztaltól egy komoly, ismeretlen úriember, és azt kérdezte tőle: „Mondja uram, maga a budapesti Operában énekes? Az éneke alapján ott van a helye!” Laci bácsi elmosolyodott – ismerem ezt a mosolyát – és azt válaszolta: „Uram, én csak egy egyszerű falusi kántor vagyok, de Rozsályban, ami nekem a világ közepe!”