Lefekvéshez készítettük a csajokat. Éppen Janka lányom feküdt az ölemben, s a tápszert itta, amikor Kós Hubert díjátadójára került sor. A feleségem ölében két gyermek volt, így egyedül Teodor fiam tudta méltóságteljesen meghallgatni a magyar Himnuszt. Szólni sem kellett neki: felállt, a szívére tette a kezét (nagyjából el is találta a helyét…), és néhány szövegmorzsát is mondott, amit tudott már a Himnuszból.

Bevallom, én nagyon szeretem a himnuszunkat. Nemcsak énekelni, szeretem sportversenyek előtt vagy után meghallgatni is, s közben nézni a sportolók arcait, akik éneklik. Vagy inkább imádkozzák. A magyar Himnusz imádság. Áldáskéréssel kezdődik. „Isten, áldd meg a magyart!” Amikor Kölcsey Ferenc megírta a Himnuszt lakhelyünktől, Rozsálytól nem is olyan messze, Szatmárcsekén, gondolt arra: az Istennel minden könnyebb lesz. Olvasok egy Csernus Imre könyvet, ami a magyarságról szól. A magyarok, ez a címe. A közismert pszichológus sok érdekes és fontos dolgot ír a könyvben, de nemzeti himnuszunktól nincs elájulva. Való igaz, bár nem hallottam még a világ összes országának himnuszát, a különböző nemzeti himnuszok inkább hasonlítanak egy indulóhoz, ami pörgős, gyors, valami győzelmi zene. Vagy éppen az uralkodó dicsőítése. Ezzel szemben a magyar himnusz inkább lírai, szomorkás, ódaszerű.  Én mindezek ellenére nem szeretném, hogy valaki írjon egy másikat. Bár a világ változik – erre is lehet, előbb – utóbb sor kerül majd. Gyerekként, nem tudom, miért, de a Cantemus énekkarban megtanultuk a francia himnuszt, a Marseilles-t. Szeretem a portugál és a spanyol himnuszt is, a dallama miatt. De a magyar – az a miénk.

Csernus doktor szerint, már az nem jelent jót, hogy a Himnusz első sorában jókedvet, meg bőséget kérünk, aztán meg védelmet. Mintha mi ezt önerőből nem tudnánk kiharcolni, nekünk ehhez külső segítség kell. Víg esztendőt is kérünk, arra a balsorsra, mely hazánkat sújtja évszázadok óta – hiszen „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Mintha más népnek nem lennének gondjai. Mintha máshol nem lett volna soha háború, megszállás, nyomor. A magyar csak panaszkodni tud. Bevallom, én még sosem néztem ilyen szemmel a magyar Himnuszra. Hogy ez egy (ahogyan Imre doktor fogalmaz…) búvalbélelt nép kesergése, jajveszékelése lenne. Én a Himnuszt mindig büszkén, felemelt fejjel éneklem, büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem! (Egyébként minden tiszteletem Csernus Imréé, ez a könyve is jó egyébként, nem lehúzni akartam, ajánlom mindenkinek, bár még nem jutottam a végére.)

Viszont van, amiben egyetértek Csernus dokival. Vajon egy külföldről jövő ember, vagy egy külföldi állampolgár milyennek láthatja a magyart? Depressziósnak? Boldogtalannak? Szomorúnak? Magányosnak? Esetleg üldözöttnek? Vagy valóban búvalbéleltnek, akinek semmi nem jó az életben? Valahol bicskanyitogatónak érzem, és a búvalbéleltségünket alátámasztja, a média, a bulvársajtó, a foteltársadalom reakciói az idei ötkarikás játékokkal kapcsolatban. És most maradjunk csak a sportnál, bár napestig tudnánk kritizálni a párizsi olimpiát szervezési hiányosságai, na meg provokatív lobbijai, Istent tagadó és az ember jogait és méltóságát sem tisztelő szellemisége, eszméi miatt... Az átlagos ember (mint én is), egy fárasztó nap végén leheveredik a kanapéra, esetleg szisszent egy sört, megnézi az olimpiai úszódöntőket, aztán meg fröcsög egy jót az Interneten, hogy ennek a Milák Kristófnak inkább edzenie kellett volna, meg időben érkeznie Párizsba, hogy engedheti ezt meg magának, hogy lehet valaki ennyire nagyképű… Értitek? Egy űrúszás után, egy félelmetesen jó, ráadásul hazai közönség előtt megtámogatott francia mögött másodikként ért célba egy olimpián, nyer egy ezüstérmet, a magyar ember meg ki van akadva. Azt most hagyjuk, hogy a Nemzeti Sport a csütörtöki címlapjával hogy feldobta a magas labdát a rengeteg károgónak. „Még mindig hiába várjuk az aranyat.” Címlapon az aznapi ezüstösek: Milák és a kardvívó válogatott. Kínos, hogy így jelent meg a csütörtöki lapszám. („Nemes bosszút álltak” Kós Hubert és férfi párbajtőrözőink, akik a következő két nap szállították az aranyakat. És Milák Kristóf sem maradt adós: néhány perccel ezelőtt megnyerte második olimpiai bajnoki címét. Bár a kritikusok ebben az úszásban is biztos találnak majd valami kivetnivalót: túl szoros volt a verseny...)

Hogy veszi a bátorságot valaki, aki nem sportolt versenyszerűen, semmit nem tud arról, mekkora áldozattal, lemondással jár az élsport, beleszálljon valakibe, aki az életét feltette valamire, amiben egyébként kivételesen jó is, de most volt még nála is jobb? Erről szól a sport. Küzdök a célokért, de mindig lesznek ellenfelek! Ellenfél nélkül a győzelem sem esik olyan jól… Teljesen megértem Milák Kristófot és támogatom abban, hogy nem áll szóba újságírókkal. A verseny utáni érzelemtől túlfűtött spontán nyilatkozatoknak egyébként sincs sok értelme. Majd ha lesz mondanivalója, elmondja. Ő biztos nem a farsangi jelmezéről akar majd beszélni… Ja igen, Szoboszlai Dominiktől egyszer ezt kérdezte egy magyar újságíró. Még a Liverpool nyolcasa szégyellte el magát. Van az a szint, ami alá nem kéne süllyedni. Sportolóinkat pedig hagyni kéne, hogy kizárólag az előttük álló cél teljesítésével foglalkozzanak. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha…, de talán a magyar válogatott is túl lett hyepolva a foci Eb előtt. Ha nincs ennyi reklám, ígérgetés, fogadkozás… Még egy dokumentumfilm-sorozat is készült a magyar csapatról. Jó lett volna reálisan látni a helyzetet. Lehetünk mi alapvetően sportnemzet, de ettől mi még kis ország vagyunk. És kár belekeverni a politikát: ha az éremtáblázat első tíz helyén szerepelnénk, akkor is kis ország lennénk. Nem azért nincs 14 aranyérmünk egy hét után, mint Kínának, mert X és Y vezetik az országot, mert minden politikus lop, csal, meg hazudik (ahogyan azt ugye sokan állítják, sőt, bizonyos kereskedelmi csatornának érdekesmódon mindig, mindenhol vannak beépített tanúi is...) és mert sportdiplomáciában nullák vagyunk (egyébként szerintem ez nincs így), hanem, mert kis ország vagyunk. (Ja, és ha már Dominiket szóba hoztam: mennyire szánalmas már az a szitokáradat, nyafogás, amit a Liverpoolba szerződése óta kap. Aki irigy, aki rosszindulatú és gonosz, az úgyis csak a fizetését látja, az elpasszolt labdáit, a tetoválásait. Azt nem, milyen úton jutott el idáig, meg hogy egyébként mekkora klubban focizhat – és egyébként milyen magas nívón is teszi ezt… Nagy az Isten állatkertje, de sajnos túl alacsonyan van a kerítés...)

Nem azt mondom, hogy ne álmodjunk nagyot. Ne is értsen félre senki. Csak ne legyünk búvalbéleltek egy olimpiai ezüstérem után. A kedvenc sztorim Szilágyi Ároné. A legutóbbi három olimpián nyert, idén viszont már az első körben kiesett egyéniben. A megmondóemberek már bújtak is ki sötét barlangjaikból, amiknél csak ők maguk a sötétebbek, s a kormány, a közpénz, a nyaralás, a motiválatlanság, a felkészületlenség, a katasztrofális szavak uralták két napig az online médiát. Egészen addig, amíg csapatban ezüstérmes nem lett, valami félelmetesen nagy vívással. Legutóbb 1996-ban jutott egyáltalán döntőbe a kardcsapat! Az volt az első olimpia, amiről vannak emlékeim. 28 éve volt... Nem mintha neki bármit bizonyítania kéne még, de bebizonyította emberi nagyságát. Mégis rengetegen szekálták az egyéniben történő korai búcsú miatt. Aztán negyedik olimpiájáról is éremmel távozhat. (A történeti hűség kedvéért: Szilágyi Áron mellett Gémesi Csanád, Szatmári András és Rabb Krisztián alkották a kardcsapatot.) Na meg szegény Kovács Richárd… A máriapócsi bokszoló élete első olimpiáján ötödik lett, a legjobb 8 között vérzett el egy francia ellen. Hát, amilyen köpködést az interneten olvastam róla… „Gyáva volt, nem mert kezdeményezni, ez nem boksz volt, mintha nem is olimpián lenne…” Hölgyeim és uraim, olimpiai 5. helyezettről van szó! Lehet utána csinálni… Nekünk az olimpia szóból maximum a pia jut… Ma délelőtt kikapott a világbajnok női kardcsapatunk a negyeddöntőben. Csak egy komment a sok közül: „Legközelebb nem csak a fuchsokat és a szempillaspirált kell kivinni a pástra.” Biztosak lehetünk abban, hogy a szívüket – lelküket odatették ezek a hölgyek, és szerettek volna olimpiai érmet szerezni. Fucsovics Mártonnak pechje volt, hogy Rafael Nadallal már a legelső körben össze kellett csapnia. Voltak kifejezetten szép labdaadogatásaik, nem vallott szégyent a mi fiúnk, a magyar kommentelő viszont mással sem foglalkozott, csak azzal, hogy miért nem nemzeti színű felsőben teniszezik. „Hát milyen hazafi az ilyen?” Még csak véletlenül sem azt nézzük, hogy egyébként megizzasztotta a világ egykori legjobbját. Hanem, hogy egy külső szemlélő nem látja rajta, hogy magyar… „Bezzeg Nadal, ő büszke spanyol, és ez a felsőjén is megmutatkozott…”

„Balsors, akit régen tép…” Óriási balszerencsével veszítették el férfi kéziseink a norvégok elleni meccset. Végig nagyon jól játszottunk, a meccs nagy részében vezettünk is. Talán 7-8 másodperc volt a meccsből, mikor döntetlen állásnál a győzelemért támadhattunk. Igazából a döntetlen sem lett volna annyira rossz eredmény. Az egyik legbiztosabb kezű játékosunk, Imre Bence kihagyta a ziccert… Üsse kavics, legfeljebb döntetlen lesz. Vagy nem. Két másodperccel a vége előtt a norvégok megnyerték a meccset. És most mi lesz? Ássuk el Imre Bencét? Vagy Chema Rodriguezt? Ez magyar betegség, csak velünk fordulhat elő, dekoncentráltság hiánya, bénák vagyunk… Sok mindent lehetett olvasni a meccs után. Vajon három nappal korábban, mikor a csajok az utolsó másodpercekben verték a brazilokat, ugyanilyen kommentek születtek? Vagy 12 éve Izland ellen, azon az emlékezetes olimpiai negyeddöntőn, ahol frenetikus véghajrával nyertek Fazekas Nándorék? Aki látta azt a meccset, sohasem fogja elfelejteni... Húsz év után először van ott mindkét kézi – és vízilabda válogatottunk. Én nagyon örülök ennek. Mindkét kézicsapatunk piszok nehéz csoportba került, és helyt állnak. A férfi vízilabdában meg elmúltak azok az idők, mikor a magyarokon kívül csak a délszlávok, meg az olaszok ismerték a játékot. Hát mekkora gólt csavartak nekünk ma az ausztrálok? Mint Vári Attila a 2000-es olimpiai döntőben... Lássuk ezeket a tényeket, még mielőtt bárkit is keresztre feszítünk…

Az tény és való, hogy eddig nem ez a magyar sport történetének legeredményesebb olimpiája. De ha Isten velünk, ki ellenünk? Már pedig az Isten velünk. És itt muszáj visszautalnom a Himnuszra. „Isten, áldd meg a magyart…” Még ha a világ egyre kevésbé is kér a Te áldásodból. Nincs jobb szó arra, ami az olimpia megnyitóján történt: hányingerkeltő. Hála Istennek nem volt se időm, se lehetőségem nézni. Akik kihagyták, nos, ők az olimpia első győztesei… Nekem ne akarja senki beadni, hogy minden, Leonardo da Vinci Utolsó vacsora festményével való hasonlóság, kvázi egyezés csak véletlen egybeesés volt. Művészettörténet és görög mitológia, hát hogyne. Mese habbal. Nem most másztunk le a falvédőről...  Szegény Celine Dion-t sajnálom, aki talán már bánja, hogy fellépett ezen a förmedvényen. Lobbi, provokáció. Betegség. Most még beteg a világ. Reméljük, ez a betegség nem válik halálára… Itt az olimpia, ami a sport ünnepe lehetne. Több mint egy hete tart már. A legtöbbet mégsem egy gólról, egy asszóról vagy egy világrekordról beszélnek. A botrányos megnyitóról, valamint az algériai bokszoló nőről, aki biológiailag férfi – de ne legyünk kirekesztők, hadd verje büntetlenül a nőket. Merthogy közöttük versenyezhet. Szerencsétlen olasz ellenfele 46 másodperc alatt feladta, mert két akkora ütést kapott, amibe még Balu is beleszédült volna Geszti Péter musicalében, a Dzsungel könyvében. Majd a verseny másnapján inkább visszavonult. Kár érte. Hidegrázó, hogy ez megtörténhet. Tavaly a Nemzetközi Bokszszövetség eltiltotta Iman Helifet, de az Olimpiai Bizottság engedi versenyezni… Ez az igazán szomorú. Mert ez így nem fair, igazságtalan. Ma Hámori Lucával versenyzett, aki tudják, mit mondott? „Bízom Istenben, mert ha azt akarja, hogy nyerjek, nyerni fogok!” Igen, az Isten… Akinek egyébként jó a humora is. Én legalábbis annak tudom be azt az áramszünetet, ami a botrányos megnyitó után 24 órával köszöntött egész Párizsra (egyetlen templom maradt kivilágítva…), illetve, hogy a Szajna folyó szennyezettsége miatt a vízi programokat halasztani kellett. Ha valaki ezekből a jelekből sem értett, forduljon szakorvoshoz… Ha Isten velünk, ki ellenünk… Mert az Istenszeretőknek valóban minden a javukra válik… (És bár Hámori Luca nem jutott tovább, de ebben az igen szubjektív sportágban csak pontozással maradt alul, végig bírta a tempót, az ütéseket, amikből egyébként nem csak kapott, adott is, és nem csak Magyarország, hanem az egész világ megismerte a nevét! Szép volt, Luca!)

A sport az érzelmekről szól, nagy győzelmeket, fájdalmas kudarcokat már pedig Párizsban is látunk. Egészen sok vívást néztem, mert eddig ez idén a sikersportunk – bár, hogy őszinte legyek, a szabályokat még mindig nem igazán értem. Több női röplabda meccsbe is belenéztem, főleg azért, mert az Eurosporton egy barátom közvetített. Jó volt hallgatni őt, s ügyesek voltak a röpis lányok is. Majdnem olyan jól tolták, mint a rozsályi röplabdacsapat a helyi iskola tornatermében péntek esténként. Sose néztem még ennyit egy teniszmeccsből, de lekötött a Fucsovics Márton – Rafael Nadal ütközet. Nem értek a teniszhez, de helytállt Marci, gratula neki! Jó volt látni kardvívóink mosolyát az ezüstérem után, gyerekeimmel együtt szurkoltunk Kós Hubertnek, s megkönnyeztem a párbajtőrözők díjátadóját az aranytussal megnyert finálé után – hiszen ők, a mi honfitársaink is könnyeztek a pódium tetején. (A csapat: Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid, Siklósi Gergely.) A finálé után meghajoltak a legyőzött japánok előtt. Mi pedig meghajlunk előttük…

Ők már a világ tetejére értek. A legkevésbé sem érdekli őket az egykori balsors… Mi is legyünk optimistábbak, pozitívabb gondolkodásúak, mert ezzel tehetünk azért, hogy szebb legyen a világ. Amilyennek az Isten egyébként megteremtette.

SOK SIKERT MINDEN MAGYAR VERSENYZŐNEK! HAJRÁ MAGYARORSZÁG – ÉS NEM CSAK AZ OLIMPIÁN!!!