Nem kell megijedni. Nem az Újszövetséget írtam át, nem Jézus születésének körülményeiről találtam valami különlegeset. Se nem csaptam fel Benedek Eleknek, és kezdtem el mesegyűjtésbe. A cím mi reánk, a rozsályi Obbágy Family-re vonatkozik. Az első karácsony – ami tudjuk, hogy már nem az első volt. Tulajdonképpen négy gyerekkel is már a negyedik volt, ami leírva is durvának tűnik. Bizonyos tekintetben ugyanakkor mégis az első volt. Az első volt anyós/nagymama nélkül, csak magunkra utalva. Az első volt betegségektől nem csak mentesen, de azoktól nem is rettegve. Az első volt, amin a lányaink már sok mindent megértettek a karácsonyból – csodálták a fényeket, kíváncsian nézték a betlehemeket, falták a szaloncukrot, és rengeteget kántáltunk. Az első volt, és emiatt különös boldogságot érzek, hogy Szenteste is ott lehettek mindannyian a templomban. Mi az, hogy ott lehettek! Flóra ministráns ruhában volt spontán angyalka, Janka pedig bárány (vagy inkább báránybőrbe bújt farkas, muhaha…) a pásztorjátékban. Csodás karácsonyunk volt. Az elsőt az ember mindenben nehezen felejti el. Nekünk sok tekintetben a negyedik volt olyan, mintha első lenne.

De mielőtt belemennék a „más mesékbe”, a legutóbbi ilyen jellegű írásomhoz hasonlóan ezúttal is szeretném a SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNNYEL kezdeni, a félreértések elkerülése végett. „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék. Nem az a megbízható, aki magát ajánlja, hanem, akit az Úr ajánl.” (2 Kor 10,17-18) Hálával a szívemben és a dicsekvés, magamutogatás szándéka nélkül, de büszkén és boldogan fogalmaztam meg ezt az írást is, egy percig el nem felejtve, hogy minden kegyelem az ember életében, és semmi nem a mi érdemünk. Többen azt javasolták, írjunk naplót a gyerekekről, évek múlva milyen jó lesz visszaolvasni, hogyan fejlődtek a mi pici Csodáink. Én ezt azért teszem meg nyilvánosan, mert tudom, ismeretlenül is mennyien imádkoztak értünk, fogták a kezünket a nehéz pillanatokban, és támogattak bennünket, és én azzal szeretném mindezt meghálálni, hogy leírom, és aztán kibontom: minden ima jó helyre ment! :) Fogadják szeretettel, örüljenek velünk együtt, és kérem, továbbra se hagyják abba az értünk mondott imákat! Köszönjük az eddigieket is! Istené a dicsőség!
Ha valaki szívesen elolvassa vagy belenéz a korábbi írásokba…

Áldás, és nem kereszt, avagy hármas ikreink születtek!

Hármas ikreink kétévesek lettek!!!

Másfél évvel ezelőtt egy határátlépős élménnyel fejeztem be, s most sem megyünk messze a határtól, és nem csak azért, mert hála a Jóistennek január elsejétől Románia schengeni csatlakozásával megszűnt a határellenőrzés (innentől határ a csillagos ég… :)), hanem azért is, mert továbbra is megunhatatlan látni azokat a megdöbbent arcokat, amikor a személyi igazolványokat nézik a magyar és a román rendőrök. Lerí, hogy ők sem látnak minden nap ilyet. De kedvesen gratulálnak, mosolyognak, keresik a lányok tekintetét, és hála Istennek ilyenkor eszükbe sem jut felnyitni a csomagtartót, hogy megnézzék, mit is „csempészünk” át a határon… (Nem, a lányokat nem alibinek, s elterelő hadműveletként használjuk…) Mivel Szatmárnémeti önmagában nagyobb, mint Csenger és Fehérgyarmat, sokkal nagyobb bevásárlóközpontok is találhatók ott, néha átjárunk nagybevásárlást tartani – a három grácia ezekben az üzletekben is kuriózumnak számít. Kuriózumban Zajtának is volt része nyár közepén: július 13-án végre egy régóta várt találkozás is összejött. Tudtuk, hogy a zajtai kocsmárosnak, Raduka Pistinek hármas iker lányai vannak, de eddig nem találkoztunk velük – ám a Visszatérés Napjának ünnepén ez megváltozott. Jó volt találkozni, beszélgetni, megismerkedni a Lányokkal (Patríciával, Vandával és Alexandrával), és kicsit beleborzongani abba: bizony, a mi lányaink is lesznek majd egyszer huszonéves egyetemisták…

Na de addig is… Kis gyerek, kis gond… Hogy a nagy gyerek, nagy gond – e, egyszer majd kiderül – de addig is, remélem, mindenki derül, mert az élet csodaszép, minden nehézségével és megpróbáltatásával együtt. Az Isten senkit nem kímél a keresztektől, de ad erőt is azok elviseléséhez. A lányok születése pillanatától kezdve, minden bennünket (pontosabban őket…) érintő kihívás ellenére érezzük a Jóisten kegyelmét. Ahogy egykoron váci és budapesti spirituálisom, barátom, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye főpásztora, Palánki Ferenc püspök atya fogalmazott: „Tenyerén hordoz bennünket az Isten. Csak néha összecsapja a tenyereit…” Nem állhatunk máshogy az élethez, csak pozitívan és optimistán. Hittel és reménnyel. Különben nagyon nehéz lenne. Nehezebb, mint amilyen valójában. Panaszkodni nagyon könnyű. Talán a legkönnyebb ezen a világon. Önsajnálkozni, elégedetlenkedni, panaszkodni mindenki tud. Hinni, bízni, küzdeni, remélni, már nehezebb. Hosszú távon mégis ez az üdvözítőbb.

Ja, igen, ott tartottam, hogy kisgyerek, kis gond… Minden kornak megvan a maga szépsége és a nehézsége. Valami viszont változatlan: az aggódásfaktor. Most még leginkább a betegségek, meg az elkerülhetetlen balesetek miatt aggódunk. Betegség és baleset, persze, később is lehet, de akkor már amiatt őszül a szülő, hogy miért egy agyontetovált, orrpiercinges ürgével jön haza a lányom, meg, hogy melyik egyetemre adjuk majd őket… És, hogy ne egy évben akarjanak majd férjhez menni… :) Az ember életében sok változás következhet be, rengeteg komplikációval, nem várt eseménnyel, de amikor az ember szülővé válik, és gyermekei lesznek, minden komplikáció és nem várt esemény háttérbe szorul, mert csak a családjának akar élni. Ez lenne a normális, az ideális – kár, hogy a világ, amiben élünk, az egyre kevésbé normális, és az ideálistól is olyan messze áll, mint az, hogy a magyar fociválogatott kopasz szövetségi kapitánya, Marco Rossi új szerződést kap – egy samponreklámra…

És ha már behoztam a labdarúgást, végülis miért ne tettem volna… :) Aki ismer engem, tudja, mennyire szeretem a focit. Játszani is, nézni is, írni és beszélni róla meg különösen. Három olyan élményem is van az elmúlt bő egy évből gyermekeimmel kapcsolatban, ami át kellett, hogy értékelje picit a futball iránti áhítatomat, szenvedélyemet. Az első ilyen eseményhez kicsit vissza kell ugranunk az időben. 2023. október 22. Diósgyőrben játszott a Fradi bajnoki meccset. Mint általában, egyik legjobb barátommal, Molával mentem a meccsre. Kitti múcsonyi, ez a falu Miskolctól kb. 25 km-re van, másnap nemzeti ünnep, tehát munkaszüneti nap volt: jó ötletnek tűnt rövid időre hazamenni Kitti szüleihez – én meg legalább el tudtam menni a meccsre. Aha. Flóra már este nyűgös volt, aztán a meccs másnapján, reggel 7-kor mentőt kellett hívni hozzá, mert lázgörcse lett. A miskolci kórházban még úgysem jártunk. Nem is voltak olyan kedvesek velünk, mint Nyíregyházán, de nem is ez a lényeg. Nem volt semmi előzménye, de az egy napos rövid szabadságunk aggódással telt. Kitti bent volt Flórával a kórházban, én a másik három gyerekkel apósoméknál, Múcsonyban. Szerencsére egy nap után, kedden hazaengedték a kórházból Flórácskát, de ez a hétvége egyáltalán nem marad meg kedves emlékként. Annak ellenére sem, hogy a Fradi egy felejthető meccsen legalább nyerni tudott.

2024. március 10. Az angol bajnokság tavaszának egyik legjobban várt meccse, egy igazi szuperrangadó volt ezen a napon: Liverpool – Manchester City. Én is nagyon készültem rá, mióta Szoboszlai Dominik a Liverpool-ban játszik, még érdekesebbek a meccseik a magyar ember számára (bár én Jürgen Klopp miatt is szurkoltam már nekik, meg korábban, az Owen, majd a Fernando Torres nevével fémjelzett csapattal is szimpatizáltam). Kitti közben diavetített Teó szobájában a gyerekeknek. Nem tudom megfogalmazni, szinte remegek most is, miközben gépelek – pedig lassan egy év eltelt már. Az első félidő vége felé járt a meccs. Janka elájult, eszméletét veszítette. A szeme fenn akadt, a szája bekékült, nem tért magához. Kicsit mintha rángatózott is volna. Merevek voltak a végtagjai. Hasonló tünetei voltak, mint egy epilepsziásnak, persze, az talán még rémisztőbb, erre ne kerüljön sor soha. Pár hónapos korukban elkapták az RSV vírust (hörgőcske gyulladás), abba Flóra majdnem belehalt, de Janka is súlyos állapotban volt kórházban. (Flóra 22 napig, abból két hetet lélegeztetőgépen és inkubátorban töltött…) Azóta ez rájuk már nem nagyon veszélyes, de új félelmünk a lázgörcs. A lázgörcshöz nem kell, hogy a gyerek lázas legyen. Volt Teónál és Flóránál is, Jankának már ez volt a harmadik – talán ez utóbbi volt a legfélelmetesebb. Csak Flóra imént említett miskolci rosszulléténél hívtunk korábban mentőt, de éreztük, hogy most is muszáj. A diszpécser segítőkész volt, végig ellátott bennünket utasításokkal. Ismerős mentős tiszt érkezett, ami engem megnyugtatott. Egyik képviselőtestületi tagom férje, Huszti Laci. Életemben először ültem mentőautóban. Kitti ezt már sajnos többször megtapasztalta, én most először, mert én mentem be Jankával a fehérgyarmati kórházba, ahol ráadásul a nyíregyházi pulmonológusunk ügyelt, aki ismeri a csajokat. Egy estét és éjszakát töltöttünk bent, másnap már viszonylag korán kiengedtek bennünket. De ezt az érzést, és főleg, ezt a látványt senkinek nem kívánom. Ja, egyébként 1-1 lett a meccs. De abban a pillanatban ez már a legkevésbé sem volt fontos. (Egyébként minden, a lázgörcs miatt aggódó fiatal szülőnek: ijesztőbbek a tünetek, félelmetesebb a látvány, mint amilyen valójában. Ez persze nem fog megnyugtatni, ha egyszer át kell élned…)

Nagyon vártam a foci Európa-bajnokságot is: a magyarok szereplésére is kíváncsi voltam, meg hát egyébként is. Az Eb az Eb! :) A kutyákat nem szeretem, de az Eb az más. (Ehhez hasonlóan gyenge poénoktól kímélem a Kedves Olvasót a továbbiakban, ne most kattints a cikk bezárására…) Két nappal a kezdés előtt (június 12.) súlyos baleset érte a lányokat. Flóra és Janka másodfokú égési sérüléseket szenvedtek. Egyszerre fürdött a három lány. Mírát már kivette a feleségem a kádból, a másik kettő még ott maradt pancsolni, játszani. Volt már ilyen. Olyan viszont még nem volt, hogy megnyitották a csapot, és magukra engedték a forró vizet. Néhány másodperc elég volt, és megtörtént a baj. Szokták mondani, hogy egyszer mindent ki kell próbálni… Ezt jobb lett volna inkább megúszni. Én már csak arra értem haza, mikorra megtörtént a baleset. Rögtön a fehérgyarmati kórházat tárcsáztuk, ahonnan Mátészalkára irányítottak bennünket. Hála a Teremtőnek, polgármesterünk Felesége, Ildikó volt olyan kedves, eljött hozzánk, és vállalta a másik kettőt, éjszakára is, míg mi Kittivel autóba ültünk. Még most is hallom a lányok keserves sírását. Megszakad a szívem. Kicsit ott is megszakadt. Bekötötték, és ellátták a sebeiket, majd a nyíregyházi kórházba küldtek minket. Este 11 volt már, mire felvettek minket osztályra, a fájdalomcsillapító kicsit lenyugtatta a kedélyeket, és viszonylag békében telt az éjszaka. Akkor még csak sejtettük, hogy ez nem „egyéjszakás kaland” lesz… Délután hazamentem Rozsályba Teóért és Míráért, és elvittem őket Nyíregyháza – Kertvárosba, szüleimhez, a biztonságot, védelmet és szeretetet nyújtó parókiára. Én meg ingáztam, mint a régi szép időkben, a kezdetek kezdetén, a Rozsály – Kertváros – Kórház útvonalon. Minden nap alapos orvosi vizsgálatokon, meg sebkötözéseken vettek részt a lányok, ilyenkor nem igazán volt őszinte a mosolyuk. A baleset egy szerdai napon történt, Jankát következő hétfőn kiengedték a kórházból, egy nappal később már rá is állhatott a lábára. Flórának még tíz napot bent kellett lennie, következő csütörtökön kaptuk meg, ha nem is Ady versbe csomagolva az elbocsátó, szép üzenetet. Nem csak neki volt ez brutálisan megterhelő, szegény 3 éves lány, aki egész nap csak fekhet és ölben lehet… Még szerencse, hogy olyan erős nyugtató fájdalomcsillapítókat kapott, hogy néha fél napokat aludt végig. Ott volt mellette a Feleségem is, aki szintén nem élte meg könnyen ezt a két hetet. De legalább évek óta először elolvashatott egy regényt.

A foci Eb első két hetében nem az Eb szerepelt gondolataim középpontjában: amikor Nyíregyházán voltam, apával általában néztük a bűnrossz meccseket, Teót is igyekeztem nevelni (a német – magyar második félidejére például bementünk a belvárosi görögkatolikus parókiára, és társaságban, kivetítőn néztük a meccset. „Apa, miért szurkolnak ilyen hangosan?”), de olyan is volt, hogy bent a kórházban néztem meccset telefonról, míg Flóra aludt, Kitti pedig kiment kicsit a városba friss levegőt szívni. A magyarok első és utolsó meccsét Kálmán Dávid református lelkész barátom társaságában izgultuk végig. A Svájc meccsre én ugrottam át Méhtelekre, a skót meccset pedig nálunk néztük Rozsályban – talán életemben először örültem egy Újpest játékos góljának, mindenesetre Csoboth Kevin gólja nem kevés érzelmet váltott ki belőlünk. Más kérdés, hogy végül az a 100. perces győztes gól nem ért továbbjutást. Szóval 3 futballélmény, amik a lányaimmal történt nehézségek után fejbe kólintottak: a futball csak futball. Valaki ezt így fogalmazta meg: „A labdarúgás a legfontosabb dolog a nem fontos dolgok közül.” Valószínűleg igaza van. Szerencsére ezeken a nehézségeken is túl lendültünk.

Még mielőtt átmennék sportcikkbe (szóljanak rám, hajlamos vagyok elkalandozni…), hadd említsem meg, hogy egy pozitív kórházas élményünk is volt ebben az évben. Egy szürke októberi napon a szokásos pulmonológiai vizsgálatra vittük a Csajokat, amikor egy remek ötletünk támadt: mi lenne, ha beköszönnénk a koraszülött osztályra? Oda, ahol heteken, hónapokon keresztül küzdöttek az életükért? Menjünk vissza oda, ahol életben maradtak… Megható találkozás volt. És talán azért, mert nem úgy alakult, ahogy mi elképzeltük. Azt hittük, ha becsöngetünk az osztályra, az osztályvezető főorvos kijön, megnézi a gyerekeket, konstatálja, hogy minden rendben, ’oszt csókolom. Aha, persze. E helyett behívtak minket az osztályra, a lányoknak tesztelték az ügyességét, majd a nővérek mindhárom lányt bevitték egy kórterembe, és megmutattak nekik egy-egy inkubátort, egy-egy újszülöttel. Nem valószínű, hogy sokat megértettek belőle, de ez a gesztus nagyon sokat jelentett nekünk. Szívünkig hatolt, és nagyon meghatott: látni azt, hogy a nővérek, ápolók számára mit jelentett a mi látogatásunk. Látták, hogy van értelme a munkájuknak. Talán furcsa, hogy ezt írom… Biztos, hogy rengeteg babát elveszítenek, és nem tudnak mindenkit megmenteni. De a mieinket sikerült… Látták, milyen egészségesek, súlyban is nagyjából behozták a lemaradást, kellőképpen fejlettek és talpraesettek. Boldoggá tettük a nővérek napját, és reményt adtunk számukra. Nagyon hálásak vagyunk az ő munkájukért, szolgálatukért, hitükért és kitartásukért, rengeteget tettek a mi gyerekeinkért, és azt hiszem, ezzel a látogatással sikerült valamit visszaadnunk nekik.

Már most látom, hogy hosszú lesz ez az írás, pedig a lényegről még nem is írtam… Más nehézségeink is voltak az előző másfél évben, de erről csak keveset szeretnék beszélni. Nem azért, mert nem tartom fontosnak Kitti betegségét, és azt az utat, amin ő, és ketten együtt is átmentünk, hanem, mert még felidézni is rossz. 2023 februárjában kiderült, hogy a Feleségemnek van egy petefészek cisztája, ami nem fog felszívódni, hanem műteni kell. Május végén megműtötték, de a szövettan eredménye után 4 kemoterápiás kezelést javasoltak. A kezelések után kicsit lettek jobbak az eredmények, de még mindig nem voltak jók, az a bizonyos tumor marker érték nem akart lejjebb menni. Újabb vizsgálatok következtek, majd februárban egy másik nőgyógyászati műtét, majd újabb vizsgálatok, és a nyári mindent tudó, alapos PET CT is azt igazolta, minden rendben. A 2 hónappal ezelőtti pajzsmirigy műtét már semmi nem volt ehhez képest. A 2023-as évben megint olyan kihívással találkoztunk, aminek leküzdése nem ment volna az Istenbe való kapaszkodás és egymás szeretete nélkül... Hála Istennek, lekopogom, tényleg úgy tűnik, hogy minden rendben. A rövid haj pedig kifejezetten jól áll Kittinek! :) (Ma már kendőzetlenül tud ő is beszélni a kendős hónapokról - borzasztó időszak volt, de túl vagyunk rajta. Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy végig megőrizte bennünk a hitet.)

Hogy is mondja John Cleese a Monthy Phyton Repülő cirkuszában? „És most valami egészen más…” Elég a fránya betegségekből és a kórházakból… A gyerekeinknek is elegük van már belőlük. Bár éppen néhány napja emlegette Janka, hogy ült velem mentőautóban, Flóra pedig, hogy volt, hogy Laci papa vitte kötözésre… Szóval azért elég nehezen gyógyulnak a sebek. Na de beszéljünk valami vidámabbról! Szeptember óta négy ovis gyermekünk van! A délutáni alváskor a matracaik elfoglalják a fél csoportszobát. Nem viccelek, tényleg! :) Óvoda előtt néhány hónapig bölcsisek is voltak a gráciák. Ők voltak a „teszt üzemmód” a május elején nyílt bölcsődében – két héttel a hivatalos nyitás előtt már bevittük őket, hogy rajtuk keresztül megnézhesse a vezető, a gondozók a napirendet, hogy bonyolódik le az ebéd, esetleg milyen hibák, javítanivalók vannak a bölcsiben. Az első hét után már ott is aludtak, mondjuk abban nem volt sok köszönet. Maradjunk annyiban, hogy az oviba beszoktatás már gyerekjáték volt, a bölcsiben alvás viszont komoly kihívást jelentett gondozó és szülő számára. Ha sikerült elaludniuk, az vért és verítéket jelentett, ha nem, az is, csak az az otthoni műszakban… :)

Egyébként szerették a bölcsit, őket is szerették ott, de szeptembertől már várta őket az óvoda. Jól érzik ott is magukat, a kezdetek óta nyitottak mindenre. Azt hittem, fognak néhány könnycseppet hullajtani utánunk, de az, hogy nagyon kevés az „undorodom az ovitól, és nem akarok oda menni” reggelünk, Kati óvó néni, Rózsa óvó néni, és minden ott dolgozó óvónő és dadus érdeme. Teodortól a karácsony utáni hagyományos családi találkozónkon megkérdezte a mikulás bácsi, hogy ki a kedvenc óvó nénije, és hosszas töprengés után azt válaszolta: „Nem tudok dönteni, mindenkit nagyon szeretek!” Nagyon jó volt ezt hallani. Őszinte volt, és bár nem ismeri a szót, kicsit diplomatikus is, ettől függetlenül nem politikusnak készül a fiú. (Sokkal inkább papnak, fotósnak, néptáncosnak, tűzoltónak, szerelőnek, focistának… Mikor minek. :)) Az ovis hittanon hat gyermekem van – abból négy a sajátom. Hát na… Nincs még egy szülő, aki annyi cuccal jár egy-egy ágynemű hazaküldős hétvégén, mint mi… Nem különösebben őszinte a mosolyom, mikor gyalog megyek értük, és az oviban tudatosul bennem, hogy vagy most növesztek még négy csápot valahová, és megyek át polipba, vagy bízom abban, hogy Rozsály City autóval közlekedő lakói közül megsajnál valaki, és legalább az ágyneműket, a négy aktuálisan kedvenc nyunyót, és a meg nem evett uzsonnát hazaviszi. És akkor nekem már „csak” a 4 pulya marad. (Több, mint négy éve Szatmárban élünk, ott így mondják…) Egyébként büszkék vagyunk rájuk. Szinte minden nap tanulnak valami új mondókát, versikét, éneket. Túl vannak az első közös ovis fotózáson, ahol úgy viselkedtek, mint a kisangyalok. Nem is értjük… De a legnagyobb erőt és derűt az ő mosolyuk és nevetésük adja. Boldog gyerekek. Állandóan jó kedvük van. Rengeteget kacagnak, és kacagunk mi is velük együtt. Csodálatraméltó kisemberek, szerencsések vagyunk, hogy a szüleik lehetünk. A legszerencsésebbek.

Miről írjak még… A hármas babakocsi maximum a döbbent fejek, arcok miatt hiányzik - láttunk belőlük eleget például a szemészeti vizsgálatok alkalmával, vagy amikor városokban sétáltunk... A tápszerről és a pelenkáról tavaly augusztusban szoktak le – ha egyszer majd a cumit is félreteszik, az lesz ám az igazi Kánaán… :) A legidegesítőbb, gondolom, ezt az érzést minden szülő ismeri, amikor elgórják a cumit, nem emlékeznek, hol felejtették, de aztán rajtunk keresik… Súlyban nem nagyon van lemaradásuk, 10,5 és 13 kiló között mozognak. Bár a nagy budapesti és balatoni nyaralás még kimaradt számunkra, (pedig már tervezzük!), rövid kirándulásaink már voltak: nagyon élvezték Szilvásváradon a nyuszimotorozást (mi kevésbé, meglehetősen életveszélyes volt, ahogyan száguldoztak, nem tehettünk mást, mint hogy loholtunk utánuk…), s tavaly nyáron, Lillafüreden és Miskolc-Tapolcán is voltunk velük. Előbbi helyen a cseppkőbarlangot még szerintem csak Teodor értékelte igazán, a barlangfürdőben viszont végre volt egy jó és közös strandos élményünk is, nagyon élvezték a vizet!

Néhány szeretettel, és hálával teli mondatot hadd meséljek róluk!

Flóráról másfél évvel ezelőtt azt írtam, hogy a legmosolygósabb és a legbujósabb gyerekünk. Ez a mai napig nem változott. Amikor sír, amikor panaszkodik, amikor van valami kínja, ő akkor is mosolyog. Az egész csaj egy nagy mosolygásból áll. Egy mosolygombóc. Egyszer azt mondta nekem néhány hónapja: „Olyan jó apa, hogy hazajöttél!” Csodálatos csaj, a mi legnagyobb CSODÁNK, aki a legtöbbet küzdött azért, hogy életben maradjon. Azt hiszem, életem végéig el fog kísérni, amit vele átéltem 2021 októberében, bent a kórházban. Amikor az orvosok sem voltak biztosak abban, hogy meg tudják menteni őt. Csoda, hogy köztünk van. Róla azóta minden betegség lepereg. Annyi mindenen ment már keresztül. Természetesen az égési sérülést is neki kellett elszenvednie… Egyébként ő a villámhárító is a családban: ha a tesók összevesznek valamin, ő a békenagykövet. :) És ha még megtanulna egyedül és gyorsan is enni… De hogy lehet valaki ennyire pici és cuki???

„Janka a leghuncutabb csajszi. Egy zsivány. Neki a szeme sem áll jól. Ő az, aki nem fog beengedni a szobájába, amikor kamaszodik. Aki csak azért is azzal a sráccal fog randizni, akit mi a legkevésbé sem komálunk majd. A „csakazértis” lázadó lány lesz a családban.” Ez a jellemzés is megállja a helyét másfél évvel később is. Bár szerintem sokat változott. A lányok közül talán most ő kötődik hozzám leginkább érzelmileg. Ő az árulkodó a családban, aki előszeretettel panaszolja el sérelmeit, és köpi be testvérei galád tetteit. Emellett ő a hangember – akinek a szája nagy, de mindentől is fél. Amíg ki nem kell próbálnia és közelebb nem kell mennie, addig nagyon bátor és nagy a szája… De hangember egyébként más értelemben is: olyan erőteljesen énekelt és kántált egész adventben, hogy azt biztos meghallották az angyalok is a mennyországban – néhányan fel is ajánlották a helyüket az égi kórusban… Egy dumagép a csajszi, be nem áll a szája egész nap – de mi így szeretjük! :)

„Míra a legnyugodtabb baba. Egy ideig. Aztán viszont kő kövön nem marad. Ha elkezd sírni, azt a szomszéd faluban is meghallják, s még a kutyák is abbahagyják az ugatást. Céltudatos és akaratos, amit akar, elér, kiharcol magának.” Tűpontos helyzetjelentés mindenkiről, Míránál sem tévedtem. Egyre inkább körvonalazódik, hogy mennyire hasonlít Teóra természetében is. A sértődékenységével lehet, lesznek még gondjaink. Ő az, aki a cumija nélkül egy lépést nem tesz sehová. (Kivéve Nyíregyházán, ahol drákói szigor van, és cumi ügyben nincs kegyelem… :)) Ő a puzzle királynő a családban, akár 100 darabos kirakóval is elbíbelődik, s ami a legfontosabb, hogy van is türelme hozzá! Meg kitartása. „Nem adom fel, míg egy darabban látsz!” Ő sem adja fel, míg a puzzle-t nem látja egy darabban, muhaha… :) Másfél éve azt írtam róla, hogy az ő szeretetéért nagyon meg kell harcolnunk, nem adja könnyen magát – azért ebben az irányban nagyon sokat enyhült…

Teodornál leírtam annak idején, hogy a magyarok, a Fradi és a Real Madrid után a Liverpool és Szoboszlai Dominik lesz a következő focis dolog, amit tanítok neki, és ehhez tartottam is magam… De felismeri egyébként a Borussia Dortmund címerét is, ami keresztapja kedvenc futballcsapata. Ötödik születésnapját (is) a rozsályi IGI Vendégházban ünnepeltük, és azon a hétvégén volt a Real – Dortmund BL döntő, amit többek között Keresztapjával, Marcival néztem, Teodor azóta is emlegeti… Ősszel egyébként belekóstolt a Bozsik foci légkörébe, kétszer is eljutott a csengeri focifesztiválra. Örülni fogok, ha fog szeretni focizni, de erőltetni nem fogom. A néptánchoz viszont (testvéreihez hasonlóan…) biztosan több affinitása lesz, mint a szüleinek… Okos, nagyfiú már Teó, aki nagyon könnyen átvészelte, hogy minden barátja elballagott az oviból. Legalább több figyelmet tud szentelni húgaira, „szabadidejében” őket pátyolgatja… Vagy inkább nyüstöli. Előbbi tevékenység jobban áll neki… Még az óvónők szerint is úgy lehet beszélgetni vele 5 és fél évesen, mintha minimum 10-11 éves iskolás fiú lenne már. Nagyon jó humora van, aki érti és szereti is a viccet. Szeretem vele az apa-fia programokat, sokszor elkísér, ha mennem kell valahová – de ebben egyébként hála Istennek a csajok is egyre inkább partnerek.

Csak a hála és a köszönet nyelvén tudok szólni, felsorolni is lehetetlen, mennyi segítséget kaptunk az elmúlt években szüleimtől, anyósomtól kezdve a rozsályi pótnagymamáig, „Ági mama II”-ig (Kitti anyukája is Ágnes, így a megkülönböztetés céljából Teó adta ezt az elnevezést Sztolyka Áginak, nyugdíjas bölcsis néninknek…), meg a rozsályi óvodáig, ahol tényleg mindent megadtak, megadnak gyermekeinknek. Rozsály településnek (meg a hozzá tartozó fíliáknak) egyébként is nagyon hálásak vagyunk, és örülünk annak, hogy annak idején nem választottuk a könnyebbnek tűnő utat. Igen, messze volt a kórház, messze voltak szüleim. Sokat utaztunk, nem egyszer idegtépő is volt az utazás. De 3 és fél évvel a lányok születése után ki merem jelenteni: az Élet talán igazolta a mi döntésünket. Nem adtuk fel, nem menekültünk a kihívás elől, a Jóisten pedig megsegített bennünket. Köszönöm Kittinek, hogy mindenben mellettem áll. Tavasz óta egyébként hat órában könyvelőként dolgozik a hivatalban, megbecsültségét jelzi, hogy a júniusi önkormányzati választásokon, alig két hónapos munkaviszonnyal is számítottak rá, és kőkeményen befogták nagyjából 30 órás műszakban… Ezek alapján is úgy hírlik, elégedettek vele. Rozsályban segítőkész, jószándékú emberekre leltünk, akiktől mindent megkapunk (megkaptunk), amire szükségünk van (volt). Ha az autópálya (vagy legalább a gyorsforgalmi út) megépül a közeljövőben (erre azért van esély), pikk-pakk, egy szűk óra alatt akár Nyíregyházára is lehet majd érni. A határ megnyitása is óriási lehetőségekkel bír. Egy szó, mint száz: szeretünk Rozsályban élni!

Sokakat ki lehetne egyesével emelni (minden faluban van legalább 1-2 ember, család, nem beszélve a települések vezetőiről, polgármestereiről), de két külön köszönetnyilvánítást e helyütt muszáj tennem. Először is, szeretnék köszönetet mondani az ÉFOÉSZ-nak. Teóval korábban, de a lányokkal is egy egész tanéven keresztül jártunk minden héten korai fejlesztésre Nábrádra, ahol mozgásos, kézügyességes feladatokon keresztül rengeteget fejlődött a finommotorikájuk, a kreativitásuk, a tanult énekekkel, mondókákkal meg kitűnő alappal indultak a bölcsibe, oviba. Már itt elkezdődött a leszakadási folyamat. Mi naivan azt hittük, hogy majd sírni fognak utánunk. Egy frászt! Ahogy megérkeztünk a foglalkozásokra, és levettük a cipőjüket, már el is tűntek a gyógypedagógusokkal a játékok tengerében. Felénk se bagóztak. Már látjuk a jövőt… :)

A másik köszönetemet az Együtt a Szuperhősökért! felé szeretném kifejezni. Ez egy akkor még önkéntes alapon, ma már alapítványként működő szervezet, vezetője Jaczkovicsné Csoma Enikő. Hogy mit is kell tudni róla, és erről a szervezetről? A Feleségem felterjesztette tavasszal a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegye Civil Díjára, amit hála Istennek teljesen megérdemelten meg is kapott, az ő méltatásából idézek. „Enikő, az Együtt a Szuperhősökért önkéntes csoport vezetője, lelkes mozgatórugója, amely azért jött létre, hogy összefogja Nyíregyháza és a környező települések segíteni szándékozó embereit. A csoport célja: beteg gyermekek és családjaik támogatása. A csoport 2021-ben alakult, a tagok munka és család mellett végzik rendkívül áldozatos és időigényes tevékenységüket. A csoport alapvetően egy licit csoportot működtet, ahová a bevitt felajánlásokat licitálásra teszik fel. Időszakosan egy-egy konkrét célért sütivásárt, jótékonysági bált, egyéb rendezvényeket is szoktak rendezni. A licitekből, egyéb kezdeményezésekből, adományokból gyűjtik össze a támogatásokat. A 3 év alatt több mint 9 millió forintot gyűjtöttek össze, mellyel több, mint 10 gyermeket (főként gyógyszerek, gyógyeszközök vásárlását) támogattak eddig. (…) Enikő őszinte jószándéka, önzetlensége, kreativitása óriási munka- és teherbírása példaértékű vármegyei szinten is. Tevékenysége és lelkülete teljes mértékben autentikus, méltán hisznek benne és a munkájában ennyien. Őszinte hite az emberek jóságában és a beteg gyermekek fejlesztési lehetőségében és annak fontosságában nemcsak rendkívül megható, de kifejezetten hatékony és valódi kézzel fogható eredményeket szül. Köszönet az önzetlen munkájáért!” Én sem mondhatok mást: Köszönjük Enikő Neked, és csapatodnak, hogy még példái vagytok ebben a világban az emberségnek! Nem mi kerestük meg őket, minket beajánlottak ismerősök ehhez a szervezethez, hogy mi is olyanok vagyunk, akiket érdemes támogatni. Jártunk bent a gyerekekkel is a központban, a „Kuckóban”, sőt, Kittivel (illetve nővéremmel és férjével) a számunkra szervezett jótékonysági bálon is részt vettünk 2023 decemberében. Nagyon megható volt ebbe az egészbe belecsöppenni, és megtapasztalni ezt az önzetlen szeretetet. Szerintem ez az élmény, emlék hosszú évekig el fog még minket kísérni. Köszönjük, Enikő! És köszönjük természetesen a társainak, kollégáinak is!!!

És akkor, befejezésül, néhány aranyköpés a négy kölyöktől. Állandóan lehetne jegyzetelni, néhányat valóban sikerült lejegyezni. A teljesség igénye nélkül kis ízelítő…

Kisebbik húgom babát vár, és nem sokára megszületik a második gyermeke. Janka palacsinta evés közben megszólalt: „Amikor megnő a pocakom, akkor Dorci kistesója benne lesz." Mondja neki Kitti, hogy Dorci kistesója Anna pocakjában van. Mi a válasz: „Nem!” Mondtuk már, hogy icipicit akaratos? :)

Mírának egyszer azt mertem mondani a nagy göndör, „szőke Whoopi Goldberg” hajára is utalva, hogy egy szépséges boszorkány. Jött is a sértődött válasz: „Nem vagyok boszorkány, nem is van seprű a kezemben.” Végülis igaza volt… :)

Írtam Jankáról, hogy mindentől is fél. Egy ártatlan játszótéren: „Ezen a csúszdán nem tudok lecsúszni, mert sötét van.”

Pátyodon voltunk ősszel templombúcsún, ahol a felújított templomot áldotta meg Ábel püspök atya. Az iskolában az ebéd végén megköszönte a konyhásoknak az ebédet, és énekeltünk egy éljen sokát. Flóra megkérdezte tőlem: „Kinek van szülinapja?”

„Janka! Kínáld meg a testvéreidet a macis pufiból. Mindenkinek kettőt adj!” Válasz: „Hármat nem!” Majd később hasonló utasítást kapott, tény hogy a tesói nem reagáltak, de frappáns válasz jött: „Nem kérnek!” A lényeg, hogy ő megpróbálta… :)

Teó bevitt a nábrádi foglalkozásra egy csomag ropit, amit már a kocsiban felbontottam neki. A foglalkozás közben előkerült a ropi, és Judit néni megörült, hogy tud neki mutatni logopédiai feladatot (pl. nyelvén tartani a ropit és úgy beszélni). Judit néni akart tőle kérni egy ropit a játékhoz. Teó erre bölcsen csak annyit mondott, hogy az étel nem játék! :)

Talán mondanunk sem kell, mint a papagájok… Szeretik megjegyezni szüleik, nagyszüleik, meg az óvó nénik intéseit, aztán hetekig ezt hallgatjuk: „kutyavilág lesz”, „ha leesel a csúszdáról, agyon csaplak”, „összeakad a bajszunk”... Nagyon muris ezeket az ő szájukból hallani… :)

Hálás szívvel és szeretettel köszönjük Mindenkinek, aki velünk, mellettünk volt, van és lesz (akár imádsággal, akár fizikai jelenléttel, akár mindkettővel), és mindazoknak is, akik idejüket szánták erre az írásra, és elolvasták! „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik…” (Róm 8,28) Sikerekben, örömökben gazdag, szeretetben megélt, egészségben eltöltött, boldog 2025-ös esztendőt kívánok Mindenkinek! Találkozunk az eddigi sormintát követve másfél év múlva – a Három Grácia 5. születésnapján! :)