„Történelem!” – írta Instagram oldalán a válogatottbeli csapattárs, Schäfer András. És hát valóban! Szoboszlai Dominik 70 millió euróért a Liverpool csapatához igazolt, ezzel a patinás klub történetének harmadik (!!!) legdrágább igazolása lett. Történelmi igazolás, történelmi lehetőség, szó se róla. Hogy ez nem álom? Valaki csípjen meg, és elhiszem neki! Általában megtervezem, hogy miről akarok írni, most is megvolt már a fejemben a következő írásom ötlete, de általában az Élet az igazi „ötletgazda”, és gyakran felülírja a mi elképzeléseinket. Így történt ez most is, hiszen ez egy nem tervezett, de annál nagyobb örömmel megírt poszt lett a részemről – ha már úgyis történelem születik, ne csak lássuk és éljük, de írjuk is meg! :)

Miután Szoboszlai Salzburgból Lipcsébe került, 2021 márciusában írtam egy cikket Melyik utat választja Szoboszlai Dominik? címmel. Én akkor a Leipziget tökéletes választásnak tartottam fejlődése szempontjából, de 4 negatív (Dzsudzsák Balázs, Koman Vladimir, Németh Krisztián, Rudolf Gergely) és ugyanennyi pozitív (Gera Zoltán, Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás és Gulácsi Péter) példán keresztül szemléltettem, mit is lehet kezdeni egy karrierrel, hogyan lehet jó vagy éppen rossz döntéseket hozni. Szoboszlai esetében már eddig is minden a terv szerint haladt, amiben megkerülhetetlen szerepe van az édesapjának, Szoboszlai Zsoltnak, aki a saját utánpótlásnevelő műhelyében, a Főnix Gold FC-ben építette fel fiát 2007 és 2015 között, valamint Esterházy Mátyásnak, aki közel egy évtizede a menedzsere már. Ők ketten mindig és minden döntésében ott voltak Dominik mögött. És akkor sem estek kétségbe, amikor első klubja, a Salzburg nem a felnőttcsapatában játszatta, hanem kölcsönadta fiókcsapatának, az osztrák második ligában szereplő Lieferingnek. Nem estek kétségbe, amikor a Leipzighez igazolva egy makacs sérülés miatt az első félévben egyetlen másodpercet sem futballozhatott. Nem estek kétségbe, amikor Domenico Tedesco nem igazán számolt vele. Az egész eddigi útja terv – és mintaszerű. Követendő. Mielőtt rátérnénk a már eddig is nagyon tartalmas pályafutására, nézze meg mindenki ezt a 3 gólt, amit az u17-es elitkörös Eb selejtezőkön lőtt hat évvel ezelőtt. Nem fogjátok megbánni!

Miből lesz a cserebogár...?

A Feleségemmel Salzburgban voltunk nászúton 2018 tavaszán, és meccsen is jártunk – a Salzburg csapatának akkor már Marco Rose volt az edzője, de Dominik sajnos még a fiókcsapatban szerepelt. De ott olyan jól játszott, hogy a Salzburg visszavitte még bőven a tizennyolcadik születésnapja előtt, és idővel húzóemberré vált az osztrák kirakatcsapatban – sőt, a 2017/18-as szezon utolsó fordulójában, néhány héttel a nászutam után, csereként pályára lépve be is mutatkozhatott a csapatban. A következő évben, ha kirobbanthatatlan még nem is volt, de szépen, lassan beépült a Salzburgba. Egy szezonnal később, sokadik próbálkozásra, immár az ő főszereplésével végre bejutottak a Bajnokok Ligája főtáblájára, ahol nagyon látványos és élvezetes meccseket játszottak. Az elitsorozat jelentette számára és a norvég tinicsillag, Erling Haaland számára is az áttörést. A salzburgi BL kalandba belefért egy Liverpool elleni kétmeccses párharc, s elhíresült a videó, ahogy Szoboszlai interjú közben fogadja a győztes szakvezető, Jürgen Klopp gratulációját… Ekkor még ki gondolta, hogy útjaik egyszer majd összefonódnak… Az viszont a napnál is világosabb volt már akkor is, hogy nem Salzburgban fog megöregedni, nyugdíjas éveit nem Mozart szülőházában tervezi eltölteni Dominik, ami alá egyébként rettentően közönséges módon odaépítettek egy Spar üzletet. A saját szemünkkel láttuk, mikor ott jártunk a házasságkötésünket követő első napokban, ellentétben a Salzburg – Szoboszlai házassággal, pedig a miénkhez hasonlóan ez utóbbi is gyümölcsöző volt: minden tétmeccset figyelembe véve 83 találkozón 26 gólt szerzett és 35 gólpasszt adott, ez azért több, mint egy kezdő cserkész szint.

Itt született Mozart. Na nem a Spar-ban... :)

Hogy mennyire jól is sikerült számára a koronavírus járvány miatt egyébként igen szenvedős 2020-as esztendő, csak néhány értékmérő. Azon az őszön, mikor a válogatottat kijuttatta Izland ellen azzal a szólógóljával a következő évi Európa-bajnokságra, a spanyol AS kapcsolatba hozta a Leipzig mellett a Real Madriddal, az Arsenallal és az AC Milannal is. A goal.com egyenesen így írt róla: „Egy igazi démon a rögzített helyzeteknél, de még ismertebb arról, ahogyan a játékostársait képes helyzetbe hozni, inkább előkészít, mint maga váltaná gólra a helyzeteket. Már most remek karmester, s kétségünk ne legyen, a világ egyik legjobb irányító középpályása válhat belőle. A legjobban a középpálya bal szélén érzi magát, innen húzhat befelé, kihasználva a nagyon jó jobb lábát.” A Voetbalzone című holland szakportál „Kevin De Bruyne-féle játékmesterként” aposztrofálta, a Salzburgnál és később Lipcsében is vele dolgozó Jesse Marsch pedig a modernkori David Beckhamnek titulálta. De Bruyne, Beckham, a világ legjobb irányítója… Túlzás lenne? A magyar fotelszurkoló szerint biztosan. De az nem lehet véletlen, hogy 2020-ban a The Guardian a világ 100 legjobb labdarúgója közé sorolta, az év osztrák labdarúgója szavazáson pedig – amelyen az osztrák futballistákon kívül az osztrák Bundesligában játszók „indulnak” – a 3. helyen végzett, egy bizonyos David Alaba és Marcel Sabitzer mögött. A Golden Boy díj szavazáson, amin a legjobb 21 éven aluli Európában futballozó játékost díjazzák, a 8. helyen végzett. Csak érdekességképpen, hogy kik előzték meg… 1. Erling Haaland (akkor még dortmundiként, ma már a Manchester City rettegett csatára), 2. Ansu Fati (megállt a fejlődése Barcelonában), 3. Alphonso Davies (már akkor is Bayern München), 4. Jadon Sancho (még a Dortmundban futballozott ekkor, a Manchester Unitedba nehezen sikerült beilleszkednie), 5. Eduardo Camavinga (ekkor még a francia Rennesben játszott, napjainkban öröm nézni a Real Madridban!), 6. Dejan Kulusevski (akkor még a Juventusban játszott, ma a Tottenhamben futballozik, tarthatna előrébb is karrierjében…), 7. Phil Foden (Haaland érkezésével, ha nem is lett kegyvesztett a City-ben, de tavaly sokkal kevesebbet játszott, mint korábban). S hogy közvetlenül kiket előzött meg? Tessenek leülni vagy megkapaszkodni: az Arsenal üdvöskéjét, Bukayo Sakát és a Real Madridban zsugázó Vinicius Juniort. Micsoda nevek – micsoda teljesítmény!!!

2020 előtt ők nyerték a Golden Boy díjat. Elég veretes névsor...

Szóval nagy volt a hype körülötte, mikor megérkezett Lipcsébe, de hát tett is ő ezért, éppen ezért óriási csalódás és szomorúság volt, hogy az első fél szezonjában nem mutatkozhatott be Julian Nagelsmannál. Na nem, mert pikkeltek volna rá, szeméremcsont gyulladás, meg mindenféle nyavalyák gyötörték. Szerintem senki nem gondolt ennyire rémálomszerű kezdésre Németországban. Nagelsmannál aztán végül egy percet sem játszhatott, mert a fiatal edzőgeneráció egyik legtehetségesebb tagja a Bayern kispadjára ült le – érkezett viszont a helyére Jesse Marsch. Ő ismerte Dominiket a Salzburgból, játszott is nála viszonylag sokat, ám mivel az eredmények elmaradtak, az amerikai számára elég hamar lett „marsch”. Domenico Tedesco végül BL helyre kormányozta az együttest, és története első trófeáját is megnyerte a klubbal, így végeredményében sikeresen zárult Szoboszlai első Bundesliga idénye, amiben hat gólt lőtt, nyolcat meg előkészített. Emlékezetes, amikor első kezdőcsapatos bajnoki meccsén duplázott a Stuttgart ellen (mindkét gólja szépségdíjas volt!), Leverkusenben győztes gólt szerzett a közvetlen rivális ellen, az utolsó fordulóban pedig az ő beadását fejelte be Willi Orbán, ami biztossá tette a BL indulásukat. A Bajnokok Ligájában nagyon nehéz csoportba került a Lipcse, az egy évvel korábban BL elődöntőbe jutó klub nem is tudta megugrani az akadályokat, de az oroszlán bajuszát egyszer-kétszer azért sikerült meghúzni, Dominik pedig mindkét nagyágyú ellen betalált. A PSG ellen a 92. percben sem remegett meg a lába, higgadtan értékesítette a döntetlent érő tizenegyest, még az őt provokálni igyekvő Neymar sem tudta kizökkenteni. („Gólt fogsz lőni?” „Igen.” „Biztos vagy benne?” „Igen. Én sosem hibázom.” A sors iróniája, hogy néhány hét múlva kihagyott egy tizenegyest a Bundesligában a Leverkusen ellen…) Aztán gólt lőtt az akkor a továbbjutásuk tudatában már igencsak tartalékosan felálló és takaréklángon égő Manchester City ellen – hamarosan ezt akár bajnoki meccsen is megteheti majd, de ne ugorjunk ennyire előre…

Haaland és Szoboszlai ekkor még csapattársak voltak Salzburgban...

Bemutatkozó idénynek ez egyáltalán nem volt rossz, de talán mondhatjuk, hogy joggal várhattunk tőle még ennél is többet. Nehezen indult a 2022/23-as futballszezon, mert Domenico Tedesco vagy nem számított rá, vagy rossz pozícióban játszatta. Miután Tedescóról kiderült, hogy az ed szócska utólag került a nevébe, s egyébként Tesco a neve, mivel ismerték a Tesco gazdaságos szlogent, kirúgták – mint kis híján engem is ezért a roppant kellemetlenül gyenge szóviccért… Szóval Te(de)sco, a gazdaságos után érkezett a régi jó ismerős, Marco Rose, s onnantól Dominik helye megkérdőjelezhetetlenné vált a csapatban! A Borussia Dortmund ellen gólpasszt adott Willi Orbánnak, majd csodálatos gólt szerzett. A Stuttgart ellen megint duplázott (az egyik gólja megint szabadrúgásból született!), gólpasszt adott a Bayern ellen, majd az utolsó előtti játéknapon egyetlen büntetőgólját is megszerezte a Bundesligában, éppen a bajorok ellen. A Lipcseiek egyik legjobb és legfontosabb játékosa volt, aki megint 6 góllal és 8 gólpasszal zárt. És újabb kupagyőzelemmel: az elődöntőben duplázott a Freiburg ellen, s a fináléban ő rúgta a második gólt, kivégezve ezzel a Frankfurtot. Egyrészt így ez volt az utolsó lipcsei gólja, másrészt ezzel a találattal 35 év után ő lett az első magyar, aki német kupadöntőben betalált. (Akkor egy bizonyos Détári Lajos volt a „bűnös”.)

Így, ezzel a képkockával jelentették be Liverpoolban...

Hosszú és tartalmas szezon volt, amit a kupagyőzelemmel zárt le Dominik. A válogatottban időközben csapatkapitány lett – Szalai Ádám utolsó válogatott góljához gólpasszt adott, a bolgárok ellen micsoda szabadrúgásgólt szerzett! Miközben szétszedte a sajtó és a közvélemény azért, mert egy barátságos válogatott meccsen kő, papír, ollóval döntöttek Sallai Rolanddal arról, ki rúgja a büntetőt… A Manchester City feldarabolta őket a BL-ben, Haaland egymaga rúgott nekik ötöt… Kétszer is kiállították a szezonban. Szóval volt ő fent és lent is. De az nem lehet véletlen, hogy a Bundesliga szezon végén két mértékadó szakportál, a WhoScored és a Sofacore is beválasztotta az év álomcsapatába. Az nem lehet véletlen, hogy a tavasszal folyamatosan monitorozták Szoboszlait a Premier League élcsapatai. Nem minden az, hogy parádés a rugótechnikája, jól cselez és játékintelligens. A mögöttünk hagyott szezonban a német bajnokságban a második legtöbb lövést előkészítő akciót produkálta (150), ez 90 percre lebontva 5.52, amellyel ő lett a liga legjobbja. Számai Európában is kiemelkedők, a topligákban a 14. legtöbb ilyen akció fűződik a nevéhez és olyan sztárok előzik meg csupán, mint például Lionel Messi, Bruno Fernandes vagy éppen Kevin De Bruyne.

Volt az elmúlt 20 évben néhány magyar labdarúgó a Premier League-ben. Mások mellett a minap visszavonult Priskin Tamás, vagy például Halmosi Péter, Torghelle Sándor, Buzsáky Ákos… Király Gábor nevére is biztosan emlékeznek arrafelé, akkoriban a PL egyik legjobb kapusa volt. Bogdán Ádám, na ő a Liverpoolban nem tudott gyökeret ereszteni, de Boltonban szép éveket töltött. Szegény Fülöp Marci… Lassan már 8 éve, hogy nincs köztünk, ő néhány meccsen még a Manchester City hálóját is őrizte. Az biztos, hogy a legnagyobb karriert Angliában Gera Zoltán futotta be. Rajongtak érte a szurkolók, de őt lehetett is nagyon szeretni! A kiesés elkerüléséért küzdő West Bromwich Albionból tudott úgy kiemelkedni, hogy sztár lehetett Angliában. Ő volt a Mágikus Magyar – kint kapta ezt a jelzőt, nem az itthoni közeg biggyesztette rá! A Fulhammel Európa-Liga döntőt játszott, s a menetelés során Gera vezéregyénisége volt a kicsi londoni csapatnak. Nagyon büszkék voltunk, lehettünk Gerzsonra! Ha nincs az a rengeteg sérülés, meg, ha nem tékozol el fontos éveket fiatalon… A csillagos ég lehetett volna számára a határ, mert Gera Zoli istenadta tehetség volt. Az elmúlt 30 év legjobb magyar játékosa! Emlékeztek, micsoda bombagólt lőtt a Liverpoolnak, meg milyen gólt ollózott a Manchester United hálóját védő Edwin van der Saarnak? És ez csak két kiragadott, de felejthetetlen pillanat a karrierjéből. Tíz éven keresztül Angliában futballozott, ebből 8 szezont a Premier League-ben töltött! Maximálisan megérdemelte, rászolgált a bizalomra.

És most megérkezik Szoboszlai Dominik, aki még Gera Zolinál is nagyobb tehetség! Már az nagyon izgalmas volt, hogy a Newcastle le akarta igazolni a Leipzig magyar középpályását. Egy nagy hagyományokkal bíró, szaúdi kézben lévő, tehát nagy reményeket szövögető és tőkeerős klub, egy fiatal és ambiciózus edzővel, tehetséges játszópajtásakkal, a világ legerősebb bajnokságában, ráadásul a Newcastle kiharcolta a BL szereplés jogát is! Ezt nyújtotta volna az Új Kastély! Nem lett volna rossz ez a forgatókönyv sem. Aztán viszonylag hirtelen bejött a képbe a Liverpool, és nagyon felgyorsultak az események. Én táboroztattam az elmúlt héten, és lehet, nem is jutott el hozzám minden információ. De nem is biztos, hogy baj: az átigazolási sagák csak felbosszantják az embert (ld: Mbappé és a Real Madrid végeláthatatlanul reménytelen és már-már dühítően irritáló szappanoperája…). A Liverpool a Sir Alex Ferguson vezette Manchester United melletti másik kedvenc angol csapatom, aminek először a 2001-es UEFA kupa döntőjében szurkoltam, amit 5-4-re (!!!) nyertek hosszabbítás után a Deportivo Alavés ellen, s aminek akkor Michael Owen, Robbie Fowler és Émile Heskey voltak a kulcsfigurái (egyébként abban a csapatban is volt egy McAllister, csak ő Gary volt és skót...), majd a 2005-ös BL döntőben csodálatos fordítás után, három gólos hátrányból nyertek BL-t a Milan ellen, később Fernando Torres náluk futballozva lett az egyik kedvenc csatárom, s Jürgen Klopp 2015-ös érkezése óta meg már az első számú kedvenceim a Szigetországban. Én mégis szkeptikusan fogadtam eleinte a hírt, hogy Szoboszlainak érdemes-e odaigazolnia. Nem Szoboszlai képességeiben kételkedtem. Ennek a srácnak helyén van az esze, a szíve, a tudása és az önbizalma is. De úgy vélem, a Lipcsében még jó helyen volt. Ebben a második szezonjában már igazi vezére volt a csapatnak, ráadásul Marco Rose bízott benne, jól ismerték egymást, és tudták, hogy mire számíthatnak a másiktól. A Bundesliga nem gyenge bajnokság, s jövőre is a Bajnokok Ligájában játszhatott volna. Elhagyni a biztosat (játékpercek, bizalom…) a bizonytalanért… Én nem bántam volna, ha egy évet még Lipcsében marad. Az is igaz viszont, hogy a lehetőségeket meg kell ragadni. Már pedig Szoboszlai Dominik most élete lehetőségét kapta meg, mindössze 22 évesen!

Jól fog állni az a mez rajta! :)

Volt a lipcsei szerződésében egy 70 milliós kivásárlási ár, ami csak június 30-ig volt érvényes – onnantól kezdve a németek többet is kérhettek tőle érte! A Liverpool nem akart többet fizetni, meg bárkivel is belemenni egy licitháborúba, de a 70 milliót megadta, ami hátborzongatóan soknak tűnik! Korábban csak Virgil van Dijk-ért a Southamptonnak és Darwin Nunezért a Benficának fizetett többet a hatszoros BEK/BL győztes angol gigász. Vegyük át még egyszer, és emésszük meg: Szoboszlai Dominik a Liverpool történetének harmadik legdrágább futballistája! Az átigazolási pletykáknál csak a megmondóemberek és a mindenben a rosszat és a negatívat látó kommentelők bosszantanak fel jobban. Bizony, Szoboszlai még ezzel a klubváltással sem győzte meg őket! Úgyis kispadozni fog, semennyit nem játszik majd, kevés ő ehhez a szinthez, úgyis lerúgják, és állandóan sérült lesz, Klopp nem ért a focihoz, régen ki kellett volna már rúgni… Meg egyébként, a haja is milyen… Nos, Drága Barátaim! A Mersey partiakról tudvalevő, milyen megfigyelő hálózatuk van, biztosak lehetünk abban, hogy minden részletre kiterjedően figyelték a magyar középpályást. Jürgen Klopp nem csenget csak úgy ki valakiért 70 millát – komoly terveik vannak Szoboszlai Dominikkel! Egy valami viszont nagyon fontos, és ezt Klopp sem győzte hangsúlyozni: a türelem. Nem valószínű, hogy rögtön a kezdőcsapatban találja magát, és kirobbanthatatlan lesz onnan. Felvenni az angol foci daráló stílusát és tempóját, megszokni a csapattársakat, akklimatizálódni még az időjáráshoz is, bizony, időigényes. A türelem játékperceket terem – mert abban egészen biztosak lehetünk, hogy ennyi pénzért nem a kispadra vették Szoboszlait. Meg fogja kapni a lehetőséget a bizonyításra – minimum 50-55 meccse várhatóan idén is lesz a Poolnak, lesz forgatva a keret. Szerintem még jól is jöhet, hogy idén csak Európa-Liga meccsei lesznek a Liverpoolnak, ott könnyebben meg fogja kapni a lehetőséget, mint a BL-ben. Szoboszlai Dominik mindenképp a jövő embere – 22 évesen mi más is lenne? Más egy karrier alatt nem ér el ennyi mindent. Kicsit irigylem tőle az életkorát… Na meg az edzőjét is…

 Emlékszem, első gyermekem, Teodor fiam születésének a napján, a kórházban, a szunyókáló fiam és a Feleségem mellett, két nappal a megnyert BL döntője után kezdtem el olvasni az önéletrajzi könyvét. Idestova ennek is már több mint négy éve. Jürgen Klopp szakmájában a világ egyik legjobbja. Bolondulnak érte a játékosai, eszméletlenül jó pedagógus, garantált, hogy az ő kezei alatt fejlődni fog Dominik – ha ő is akar. Illik is a csapatba, annak középpályájára, amire, valljuk be, ráfért már a vérfrissítés. A középpályáról távozott a veterán mindenes, James Milner, Naby Keita, Alex Oxlade-Chamberlain, Fabio Carvalho és kölcsönből visszatér a Juvéhoz Arthur Melo. Ellenben érkezett a friss világbajnok Alexis MacAllister a Brightontól és Szoboszlai Dominik. Klopp focijára jellemző, hogy magasan húzza meg a védelmi vonalat, és szeret labdavesztés után gyorsan visszatámadni. Ehhez a játékhoz viszont nagy munkabírás és folyamatos nyomásgyakorlás kell. Bár a Leipzig nem presszingelt annyit és olyan agresszíven, amennyit a Liverpool várhatóan fog, az előző Bundesliga idényben 39 alkalommal szerzett labdát Szoboszlai Dominik az ellenfél kapujától legfeljebb 40 méterre, és ezek közül 8 lövéssel is fejeződött be. Ebben a mutatóban csapata legjobbja volt, s a ligában is a 3. helyen végzett. A két Bundesliga szezon alatt adott 16 gólpassz nem annyira kevés, de aki nézte a Leipzig meccseit, jól tudja, ez a szám csak azért nem jóval több, mert Timo Wernerre és André Silvára jöttek ki ezek a helyzetek, ők pedig ugye nem a kíméletlen helyzetkihasználásukról híresek… Egyelőre a tavaly nyáron Liverpoolba költöző Darwin Nunez sem, de azért remélem, nem kell ecsetelnem, mennyivel másabb lesz őt, Mohamed Salahot, Diogo Jotát vagy Luis Diazt kiszolgálni, mint az említett úriembereket Lipcsében…

Alakul az a középpálya...

Valószínűleg rájön majd arra Szoboszlai Dominik, hogy nincs mindig mindenhol kolbászból a kerítés. (Németországban, a virsli hazájában ez lehet, így volt, muhaha…). Félő, hogy a darálós brit stílust ő sem fogja megúszni sérülések nélkül. Meg kell majd küzdenie a szabadrúgásokért, mert Trent-Alexander Arnold specialistája ennek a műfajnak, a világ egyik legjobbja – de amúgy Dominik is az! Ki tudja, lehet, lesz olyan szabadrúgás, aminek sorsáról kő, papír, ollóval döntenek majd! :I Meglehet, a nyolcas mezt (amelyet a legendás Steven Gerrard hordott oly sokáig) néha túl bőnek érzi majd magán, vagy szorítani fogja… Terheket ne pakoljunk rá (könnyű azt mondani, én is nagyon sokat várok tőle…), csak élvezzük, hogy a világ egyik legnagyszerűbb bajnokságának egyik legnagyobb klubjában futballozik egy magyar, s legyünk rá büszkék! És bízzunk abban, hogy mások is követhetik őt a legmagasabb szintre – akár már ezen a nyáron az AZ Alkmaarban felbukkanó Kerkez Milos! Hódítsd meg Kloppot, aztán a Kop-ot, s végül minden klappol! Csak szerényen és alázattal, de önbizalommal és hittel, a munkát meg nem spórolva, a játék élvezetét szem előtt tartva futballozz, és alighanem megszületik a Mágikus Magyar 2.0.

Hajrá Szoboszlai Dominik!

Ps. Aki eredeti, liverpool-i Szoboszlai mezzel szeretne megajándékozni, privátban megírom a címemet…

Véget ért a világbajnoksággal megspékelt, s ezért kaotikus hosszúságúra nyúló futballszezon, melynek elején csak két mondatot nem akartam leírni annak végén. Messi világbajnok. A Manchester City BL győztes. Nos, a sors ezúttal nem volt kegyes hozzám; miután mindkettő bekövetkezett az elmúlt 9 hónapban, ezeket az eseményeket sem hagyhatom figyelmen kívül szokásos szezonvisszapillantómban. Sok minden történt, sok mindenről kell beszélnünk a 4 topliga kapcsán, ezért vágjunk is bele!

Pep Guardiola megcsinálta! A Manchester City évről évre űrfutballt játszik, Angliát és a Premier League-t évek óta uralja, de ezidáig a Bajnokok Ligájával nem volt szerencséje. Ám most már erről is csak múlt időben beszélhetünk: új BL győztes született, s Milánó után immár Manchesternek is két BL győztes csapata van! A BL döntőt felvezető írásomban részletesen beszéltem a City erősségeiről, nem kéne ezt most bő lére eresztenem, de a címben feltett kérdésre muszáj reagálnom valamit. Nyert vagy veszített a futballvilág azzal, hogy a Manchester City nyerte a Bajnokok Ligáját? Nyert is, de talán veszített is. Alighanem mind a két tábornak igaza van. A Manchester City jelenleg a világ legjobb klubja. Pep Guardiola másfél évtizede a világ egyik legjobb edzője. A City-nél játszik a világ labdarúgásának a krémje. Megérdemelte, hogy végre felérjen Európa csúcsára? A döntőben nyújtott teljesítménye alapján pont nem, egyébként kétség sem férhet ahhoz, hogy járt már ez a BL győzelem a City-nek.

A csoportból néha takaréklángon égve is übersimán jutottak tovább, hogy aztán tavasszal minden ellenfelüket lesimázzák hazai pályán. Okos taktikával, kevés kockázatvállalással Lipcsében és Madridban is bőven belefért az 1-1, otthon meg aztán olyan szinten uralták a meccseket, hogy abba a Leipzig, a Real, de még a Bayern München is belerokkant. Soha nem fog kiderülni, hogy a müncheniek meg tudták volna-e nehezíteni az angolok (?) dolgát, ha a bajor vezérkar nem dönt úgy, hogy teljesen értelmezhetetlen módon edzőt vált a szezon legfontosabb szakasza előtt, mindenesetre nem kell, hogy a Manchester City-t ez picit is foglalkoztassa. Ők megcselekedték, amit megkövetelt a haza, s bár az olasz Internek nagyobb helyzetei voltak a döntőben, közelebb is állt a győzelemhez, a siker sosem szorul magyarázatra – már pedig a találkozón egyetlen gól született, amit az angolok spanyol középpályása, Rodri szerzett. A futball győzött, a sok csatát megélt, és ezek közül sokat el is veszítő Pep Guardiola visszatalált a győzelem útjára, immár háromszoros BL győztes, és már csak Carlo Ancelotti van előtte a BL győzelmek számában. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy lesz még esélye a katalán szakembernek őt is befogni… És ami még elképesztő magasságokba repíti őt: immár másodszor jött össze neki a triplázás, azaz a bajnokság, hazai kupa, BL kombó – Real szurkolóként talán érthető, miért tudom ezt jobban elfogadni, mint amikor a Barcelonával verte bucira a világot 2008/09-ben…

Zseniális ez a kép. A Real szurkoló mindig talál kifogást... :)

Bár volt néhány meccs, amin gyengén játszott, és nem tudott érvényesülni, mindenképpen meg kell, hogy említsem Erling Haalandot, aki nélkül ez a történelmi triplázás nem jöhetett volna létre. Félelmetesen sikerült, és minden várakozásunkat felülmúlta első angliai szezonja. Gólkirály lett a Premier League-ben, ráadásul a 36 gólja rekord is a PL 30 éves történetében. Természetesen az év játékosa is ő lett, ki más kaphatta volna ezt a díjat… Gólkirály lett a Bajnokok Ligájában is, igaz, árnyalja a képet, hogy a 12 góljából ötöt a Leipzig elleni hazai visszavágón szerzett. 22 éves, de ha elkerülik a sérülések és a kiégés, simán le fog nyomni minden olyan rekordot, amit Cristiano Ronaldo és Lionel Messi felállítottak… Kijelenthetjük egyértelműen: egy ilyen kapu előtti fenevadra volt szüksége a City-nek ahhoz, hogy végre a hőn áhított BL trófea is összejöjjön. És szerintem az Aranylabdáért folytatott versenyfutásban is le kellene győznie a kis argentint – bár tudjuk, a vb győzelem miatt szokásos módon úgyis Messinek ítélik majd az egyre értéktelenebbé váló díjat…

S hogy miért veszített a futball azzal, hogy a City győzött? Mert nem biztos, hogy jó és követendő ez az út… Már a Roman Abramovic vezette Chelsea is sokaknál kiverte a biztosítékot, de az kismiska volt ahhoz képest, amit az elmúlt évtizedben láttunk, elsősorban a Manchester City-nél és a PSG-nél. Katari és arab tulajdonosok, ki tudja, honnan áramló pénzek, vásárlások és fizetések, sikkasztások, tisztességtelen ügyletek és csalások… A futball pénzmosoda lett, a City-t több mint 100 pénzügyi szabálysértéssel vádolják – ezt a BL győzelmet elvenni úgysem fogják tőlük, de kérdés, lesz-e egyáltalán bármilyen retorzió az irányukba… Pedig, ha őket nem kérik számon, akkor ezek után bárki bármit megtehet majd. A semleges szurkoló sosem fog tudni teljes szívvel szurkolni az olyan csapatoknak, mint a City és a PSG. Utóbbinál pénz ugyan van, de koncepció az nincs, a projekt nagyon nem működik, pedig pénzen, lovon és paripán túl még kerti törpéjük és teknősbékájuk is volt az elmúlt két évben – ehhez képest kis híján a bajnokságot is elbukták idén, míg a Francia Kupában és a BL-ben ezúttal sem osztottak nekik lapot.

Azóta sem jött ez neki össze...

A magam nevében beszélek most. Hiába szimpatizálok, mondjuk Ruben Dias-sal, Bernardo Silvával, Erling Haaland-dal vagy Kevin de Bruynével, őket elismerem, mert tudom, hogy posztjukon a világ legjobbjai, magát a Manchester City-t, mint klubot, nem fogom soha megszeretni, s nem hibáztatom az ott futballozó, egyébként szimpatikus és világklasszis labdarúgókat azért, mert egy ilyen bűnrészes projekthez tartoznak. Remélem, sokan gondolkodnak úgy, mint én. Szóval szerintem veszített is a futball a City győzelmével, amire most már elmondhatjuk azt, ami eddig még nem minden esetben volt igaz: hogy a siker, a győzelem megvásárolható. A Manchester City BL győzelme bebizonyította, hogy van az a pénz… Ezért mernek majd más klubok is erre az útra lépni. Nem akarok vészmadárkodni, de ha a Newcastle hirtelen jött felemelkedését nézzük, vagy azt, hogy a Manchester United is hamarosan katari kézbe kerül, kimondhatjuk: veszélyben a futball. Veszélyben a világ legjobb futballbajnoksága, a Premier League.

Ezt a lúzert... :)

Premier League: Van élet a Manchester City-n túl is?

Furcsa a Manchester City dominanciájáról beszélni Angliában, miközben tudjuk, hogy a bajnokság nagy részén nem is álltak az élen. De a legjobbkor igen… Mikel Arteta munkája beérni látszik, az Arsenal remek szezon végén, de végül simán bukta el a bajnoki címet, de ezzel az ezüstéremmel nem lehet elégedetlen a londoni klub. Az a kérdés, hogy merre tovább? Ez volt-e a plafon, és megpróbálnak éveken keresztül kihívói lenni a City-nek, esetleg van ebben még több is, vagy pedig csak egy kiugró eredmény volt ez az idény a részükről? Nekem nagyon tetszett idén az Arsenal játéka, fiatal az átlagéletkor, Aaron Ramsdale jól védett, Martin Ödegaard világklasszis lett, Bukayo Saka sem tehetséges fiatal csupán, és szerintem a City-től érkező Oleksandr Zinchenko és Gabriel Jesus is jó igazolás volt. Amiért nem tudtak végig versenyképesek maradni, az a szűkös keret volt – azon mindenképpen mélyíteni kell, illetve szerintem egy kíméletlen középcsatárra is szükség lenne na nem Kai Havertz-re gondoltam, akit már meg is vettek a Chelsea-től… (bár alapvetően Gabriel Martinelli sem volt rossz), s talán jövőre is dobogós lehet az Arsenal!

Dicséretet érdemel összességében a Manchester United is, főleg, ha visszagondolunk arra, milyen mélyről indultak… Erik Ten Haag fiai két vereséggel és 1-6-os gólkülönbséggel kezdtek, aztán jöttek a Cristi hisztik, aminek eredményeképp az ötszörös Aranylabdás Cristiano Ronaldo sikeresen elintézte a szerződésbontását, majd elment Szaúd-Arábiába haknizni, ahol hiába rúgdossa a gólokat, bajnok így sem lett, ráadásul szemünk elől is eltűnt – kár érte, kiváló ügynök volt… Az United mindenesetre, ha meg nem is táltosodott, azért a fonalat felvette, és Ten Haag szezonvégi eredménysorát nem érheti kritika. Nyert egy trófeát, még a Ligakupát februárban, FA kupa döntőt játszott a városi rivális City ellen, ráadásul bronzérmet szerzett a Premier League-ben, pedig az ősszel milyen távolinak tűnt az a dobogó… Az év egyik legnagyobb visszatérése Christian Eriksené, a dán karmester egy évvel az infarktusa után újra a legmagasabb szinten volt kulcsszereplő, maga mellé pedig megkapta társnak a posztján még mindig az egyik legjobbat, Casemirót, aki, valljuk be, hiányzott idén a Real Madridból. Elől a vb után volt Marcus Rashfordnak egy félelmetesen jó félszezonja, a védelem a csapatkapitány Harry Maguire kiszorulásával stabilizálódott (a friss világbajnok Lisandro Martinez hamarosan a világ legjobb belső hátvédje lesz!), a kapusposzt ugyanakkor még mindig óriási kérdéseket vet fel. Szerintem David De Gea nagyon jó kesztyűs, de a potyagól mindig benne van a játékában, s ha valamit fel lehet róni a Manchester Unitednek, az a Sevilla elleni Európa Liga kiesés, amiben vastagon benne volt a spanyol kapus. Összességében ez hosszú idő után egy vállalható szezon volt a Manchester United részéről – persze, az éppen tíz éve visszavonuló Sir Alex Ferguson idején nem ilyen eredményekhez szoktak arrafelé…

A Newcastle United meglovagolta azt a hullámot, hogy a Liverpool, a Tottenham és a Chelsea egyszerre futottak gyalázatos szezont, s odaért a még BL pozíciót érő negyedik helyre – ahhoz képest, hogy másfél – két éve még a kiesés elől menekültek a „szarkák”. A tulajdonosváltással pénz jött, de sokkal szimpatikusabb az az építkezés, amit ők csinálnak. Eddie Howe fiatal és ambiciózus edző, az egyik legtehetségesebb az új generációból, talán a legjobb angol kapust sikerült megszerezniük Nick Pope személyében egy éve, s a világ legjobbjai közé azért még nem tartozó Kieran Trippier, Sven Bootman, Bruno Guimaraes, Callum Wilson és Aleksandar Isak személyében nagyon erős és sokra hivatott mag alakult ki az „Új Kastélyban”. Ha tényleg komolyan gondolják Szoboszlait, és rárepülnek a Lipcse középpályására, az alighanem visszautasíthatatlan ajánlat lesz… Na, de ahogy az 1997-es Herkules című rajzfilmben elhangzik, igaz, más kontextusban: az álmodozás zöldfülűeknek való. Ébredjünk is fel… A Liverpool szezonja elég nagy hullámvasút volt. Az ő szintjükön az óriási blama, hogy jövőre nem lesz BL indulás, viszont voltak sokkal rosszabb pozícióban is az 5. helynél, így nem kell tragédiaként megélniük mindazt, ami történt. Mondjuk Mohamed Salahnak biztos furcsa lesz megélnie azt, hogy 12 év után először nem hallgatja a pályáról a Bajnokok Ligája himnuszát, de biztos megszokja majd – mint ahogy azt is, hogy az egy éve távozó Sadio Mané után idén a félelmetes triójuk másik tagja, Roberto Firmino is dobbant. A Premier League történetének egyik legjobb támadóhármasa volt az övék, széthullásuk felett adózzunk egy perces néma csönddel.

CSÖND

Ha ez megvolt, mehetünk is tovább! Európa Liga helyre futott be a Brighton is, ami a klub fennállásának legnagyobb eredménye, Roberto De Zerbi együttesét élmény volt nézni ebben az évben. Különösen a támadószekciója volt látványos, a cselkirály japán Kaoru Mitoma hét góllal és öt gólpasszal zárt, az univerzális Pascal Gross 9 góllal és 8 gólpasszal, Solly March 7+7-el, Danny Wellbecket sem kell bemutatni senkinek, s Evan Ferguson személyében van egy 19 éves csiszolatlan gyémántjuk is. Nehéz lesz bárkit is megtartani közülük, bár kifejezetten fiatalnak csak utóbbi számít, a világbajnok Alexis Mac Allistert el is vitte már potom pénzért a Liverpool, de aligha Brightonból szeretné majd a nyugdíját kapni a két kiváló ecuadori, Pervis Estupinan és Moisés Caicedo is. Onnan fogja viszont James Milner, mert az elnyűhetetlen középpályás 37 évesen odaigazolt Liverpool-ból. Ha szereted a jó focit, nézz Brighton meccset!

Ha sok gólt akarsz látni, akkor meg nézd a Tottenham-et! A pocsék a legfinomabb jelző, ami eszembe jut a Hotspur szezonjáról, nem egyszer szórták meg őket a szezon során, miközben Harry Kane azért idén is rúgott 30 gólt… A csapat szétesett, Antonio Conte még szezon közben távozott, a tűzoltásra kinevezett utódjai meg gyakorlatilag felgyújtották a házat. Jövőre nem lesz európai szereplés, mert a Steven Gerrardot váltó Unai Emery-vel feltámadt az Aston Villa, akik elcsípték a Konferencialigát jelentő helyezést. Nem a Tottenham bukta a legnagyobbat londoni csapatként: a Chelsea-t még a kiesés szele is megcsapta. az új amerikai tulajdonosnak, Todd Boehly-nak fogalma sincs arról, mit csinál. A szezon elején összekülönbözött az egy évvel korábban BL-t nyerő Thomas Tuchellel, akit lecserélt a Brightonnal elég jól szereplő Graham Potterre, de róla elég hamar kiderült, hogy varázstalan mugli, és csak névrokona a nagy Harry-nek. A Mágiaügyi Minisztérium jobb híján újra lépett, Pottert seprűre ültette és elreptette, és második ízben is leült a kispadra magát szénné égetni az egykori klublegenda Frank Lampard, aki valószínűleg minden kétkedőnek bebizonyította idén, hogy ő minden idők legrosszabb brit menedzsere. Előbb megbukott az Everton kispadján – csak azért nem esett ki a kisebb liverpooli csapat, mert még időben kirúgták. A Chelsea-vel sikerült még ezt a teljesítményt is bőven alulmúlnia, miközben ez a hozzá nem értő amerikai megvett mindenkit, aki mozdítható volt – és aki nem, azt is. Helyszűke miatt nem írom le a Chelsea téli igazolásait, de a vb legjobb fiataljának megválasztott, s ezért méregdrágán megvásárolt Enzo Fernandez lassan elkezdhetné törleszteni az árát, és szerintem az Arsenal szurkolói sem bánják, hogy Mykhaylo Mudryk helyett „csak” Leandro Trossard lett az övék… Frank Lampard kinevezésével annyi lehetett Boehly célja, hogy időt nyerjen, mert azt sejteni lehetett, hogy egy ekkora közönségkedvencet nem fog kicsinálni a Stamford Bridge népe – de mint utóbb kiderült, ennél még egy másik Frank, a Csupasz pisztoly vígjátékok esetlen, mégis minden ügyletét sikerrel záró Frank Drebin hadnagy is jobb munkát végzett volna… S hogy ezt mire alapozom? Első 4 bajnokiját elveszítette, egyébként 9 Premier League meccséből egyet nyert meg Lampard, két döntetlen és hat vereség mellett. Kielégítő eredménysor? Az Arsenal szurkolói számára biztosan… De hogy sírjanak kicsit az Everton szurkolók is: 12 győzelem, 8 döntetlen és 24 vereség, amit fel tud mutatni a szűk egy év alatt, amit náluk töltött, amíg ki nem rúgták, 16 meccséből mindössze kettőt (!!!) nyert meg, játszott 5 döntetlent és 9 meccset elveszített! Adjuk össze ezt a Chelsea-s 9 bajnokival: 25 meccs, 3 győzelem, 7 döntetlen és 15 vereség! Bravó! Csak azért nem írom, hogy várja a Vasas kispadja, mert azt az állást már betöltötték…

A londoni csapatok becsületét idén az Arsenal mentette meg – a West Ham United szezonja is csalódás az előző évekhez képest, de minden jó, ha vége jó, ők nyerték az Európai Konferencialigát, így végül trófeával zárták az idényt. Kevesen fogadtak volna arra a szezon elején, hogy mindhárom újonc bent marad. A Fulham kifejezetten jól szerepelt, még azt is elbírta a csapat, amikor a gólvágójukat Aleksandar Mitrovicot a játékvezető inzultálásáért hosszú hetekre eltiltották. A Bournemouth még az ősszel edzőváltáson átesett, mert az akkori edző, Scott Parker kb kerekperec kijelentette, hogy ezzel a kerettel képtelenség bent maradni – az utódja azért bebizonyította, hogy ez közel sem mission impossible… A Nottingham Forest több mint 20 (!) játékost vett tavaly, a másodosztályból feljutó keretben ennyira bíztak az élvonalban… Ilyenkor szokott minden tönkremenni, de ez a Nottingham még Robin Hood nélkül is viszonylag simán bent maradt – kapujában a tavasszal a PSG-től kölcsönvett, s a Real Madriddal háromszor BL-t nyerő costa rica-i Keylor Navas-sal. Az Everton is megmenekült az utolsó pillanatban, nem jött ez össze viszont a Leeds Unitednek, a Leicester City-nek és a Southamptonnak. A Soton utolsó lett, de fiatal és tehetséges játékosaik közül sokan alighanem eligazolnak majd egy jobb csapatba. Kár a Leicesterért. Immár hét éve, hogy a futballtörténelem egyik legnagyobb csodáját vitték végbe, és bajnokok lettek, most pedig elbúcsúztak az élvonaltól. Az akkori sikercsapatból Rijad Mahrez azóta még 4 Premier League-t és most egy Bajnokok Ligáját nyert a Manchester City-vel, N’golo Kanté világbajnok lett, majd BL győztes a Chelsea-vel, és éppen a minap igazolt Szaúd-Arábiába, Kasper Schmeichel pedig tavaly a francia Nice-hez ment – na, nem kedvességből (nice…). Volt néhány jó játékosa idén is a „rókáknak”, de James Maddison és Youri Tielemans zsenije ezúttal kevés volt. Jövőre újra bajnokok lehetnek – de ezúttal egy osztállyal lejjebb…

Volt egyszer egy bajnok csapat...

Serie A: három csapat is kupadöntőben – vajon jobb lett az olasz futball?

Ha már mindhárom nemzetközi kupasorozat döntőjében volt idén olasz csapat, folytassuk Itáliával. A Napoli mondjuk másra fókuszált, mint a kupadöntőkre, de ezt arrafelé most aligha bánják: az 1986/87-es és az 1989/90-es szezonok után, amikor még Diego Armando Maradona vezette sikerekre a csapatot, harmadszor is olasz bajnok lett a Nápoly! Azok után, hogy a dél-olaszok tavaly nyáron kulcsjátékosoktól és klublegendáktól váltak meg, minimum kérdéses volt, élcsapat marad-e a Napoli a Serie A-ban. Ehhez képest tönkre verték a mezőnyt, s azért nyerték meg csupán 16 ponttal (!!!), tehát több mint öt meccsnyi előnnyel a scudettót, mert tavasszal már belefért a félgőz is. A kolumbiai kapus, David Ospina 3, Fabio Ruiz 4, Kalidou Koulibaly 8, Dries Mertens 9, Lorenzo Insigne 12 év után köszöntek el Nápolyból, de nélkülük sem tört ki a Vezúv. Koulibaly-t például olyan jól pótolta a Fenerbahcéból érkező dél-koreai Kim Min-Jae, hogy lehet, már idén nyáron nem tudják Nápolyban tartani. (Lehet, még jobban működne, ha megvennék korábbi védőtársát, Szalai Attilát is, muhaha…) Jók voltak az imént említett legendák nagyon, nem beszélve a korábbi csillagokról, többek között Marek Hamsikról, Edinson Cavaniról vagy éppen Gonzalo Higuainról, de nekik valamiért nem sikerült. Úgy tűnt, hiányozni fognak a klasszisok, de hogy az ismert zenebohócot, Eötvös Gábort idézzem: „Nem baj, van másik!” Voltak, nem is akárkik! Volt ott például egy grúz csodagyerek, Khvicha Kvaratskhelia, aki, mint Erling Haaland az angolét, úgy rúgta be az olasz bajnokság ajtaját. 12 gólja, és 10 gólpassza magáért beszél, a bajnokság egyik legjobb játékosa volt, különösen az ősszel tündökölt, akinek nápolyi beceneve sem véletlen: ő „Kvaradona”. Aki viszont kétségkívül a legnagyobbat mente idén, az Victor Osimhen volt, aki első afrikai labdarúgóként lett Serie A gólkirály, 26 góljából ráadásul csak kettőt szerzett büntetőből. Rajtuk kívül a legtöbbet a szlovák Stanislav Lobotka, a kameruni Andre Zambo Anguissa, az észak-macedón Eljif Elmas, az olasz Giovanni di Lorenzo, a koszovói Amir Rrahmani és a lengyel Piotr Zielinski tették a sikerért. Egyikük sem világsztár, de történelmet mégis ők írtak! A Napoli abban az értelemben szakított a hagyományos olasz iskolával, hogy elsősorban lehengerlő támadójátékának köszönhetően iskolázta le a mezőnyt. Első két bajnokiján összesen 9 (!) gólt szerzett a Nápoly, első 15 meccséből mindössze kettőt (!) nem nyert meg a csapat, s első bajnoki vereségét már  az újévben, az Inter ellen szenvedte el. Majd ezután következett egy újabb nyolc (!!!) meccses győzelmi sorozat, tehát az első 23 meccsből huszat megnyert a Napoli! Akkora előnyük volt, hogy ha az utolsó két hónapban nem állnak ki egy bajnokira sem, akkor sem lehetett volna őket beérni… Persze, azért kiálltak, s bár ekkor már több meccsen is kihagyott a koncentráció, és ez pontokba került, s a Milan ellen volt egy csúnya vereségük is (0-4), semmi sem veszélyeztette a bajnoki címüket. A látványos, gólra törő játék egyébként a BL-ben is megmutatkozott (négyet rúgtak a Liverpoolnak, két meccsen tízet az Ajaxnak és hatot a Rangersnek), a Napoli titkos esélyese is lehetett volna a sorozatnak, de az ebben a szezonban rapszodikusan szereplő bajnoki címvédő AC Milan itt is kibabrált velük. A bajnoki cím azonban így is óriási sztori; Luciano Spalletti első bajnoki címét szerezte edzőként, de a páratlan bravúr ellenére, a De Laurentis elnökkel való konfliktusa miatt véget is ért két év után a Spalletti – Nápoly házasság. Mindegy, legalább autója kormányát visszakapta a szurkolóktól, amit korábban elloptak tőle…

Kvaradona az őt megillető helyen...

A Nápoly idei teljesítménye minden kalapemelést megérdemel, de azért ne hallgassuk el, hogy az ő diadalmenetükhöz kellett a riválisok bezuhanása is… Az Internazionale például a legerősebb kerettel rendelkezve sem tudott végig méltó vetélytársa lenni a nápolyiaknak, vagy, hogy Jim Carrey-t idézzem A maszk című klasszikusból: „Méltó ellenfél voltál igazán. De én mellettem csak másodhegedűs lehettél…” Ez mondjuk az Arsenal – City versenyfutásra még jobban illik, de most jutott eszembe. :) A gondok már akkor elkezdődtek, amikor az első 5 fordulóban két rangadót is elveszítettek, előbb a Lazio, majd a Milan ellen. Aztán a szeptemberi válogatott szünet előtti utolsó, majd az azt követő első meccset is bukták, s október elsején ez már a negyedik bajnoki vereségük volt. Sok – sokk. Még a vb előtt kikaptak a Juventustól is, így elmondhattuk, hogy gyakorlatilag minden rangadójukat elveszítették az ősszel. Hiába verték meg a vb-t követő első bajnoki meccsen az addig veretlen Napolit, a tavasszal megmagyarázhatatlan eredményeket produkált a csapat: hazai pályán vereség az Empolitól, gól nélküli döntetlen a rémgyenge és végül simán kieső Sampdoria otthonában, vereség Bolognában és a Spezia vendégeként is… Március – áprilisban volt egy 5 meccses nyeretlenségi sorozat, benne 4 vereséggel. Nagyon hiányzott a kiegyensúlyozottság a csapatból. Miközben a hazai kupában és meglepetésre a Bajnokok Ligájában egyenesen a döntőbe jutott az Inter – előbbi sorozatot meg is nyerték Lukakuék. Mivel az utolsó hét bajnokiból hatot megnyertek (csak Nápolyban maradtak pont nélkül) végül dobogón zártak, de még az ezüstérmes pozíciót sem tudták megkaparintani az elég szürkén futballozó, de tökéletes célfutballt reprezentáló, Maurizio Sarri vezette Laziótól. Lautaro Martinez, az Inter első számú gólvágója egész ősszel pocsékul futballozott, majd ezt megspékelte egy botrányos világbajnoki teljesítménnyel (furcsa ilyet írni egy világbajnokról, de ez nagyon nem az ő tornája volt…), de a Katarban történtektől olyannyira katarzisba került, hogy végül ő lett a milánóiak nyerőembere. 21 bajnoki góljával második lett Osimhen mögött a góllövőlistán, s ebből tizennégyet 2023-ban szerzett – nem beszélve arról, a Bajnokok Ligájában milyen fontos találatokat jegyzett, meg, hogy ő döntötte el duplájával a kupadöntőt. Ez a keret többre lehetett volna hivatott, de Simone Inzaghi második évében sem jött össze a scudetto az Internek. Bár látva az erőviszonyokat, és azt, hogy a Napoli várhatóan gyengülni fog a nyáron, erre még lehet esélye.

Ketten Angliából, ketten Olaszországból távozhatnak: vajon merre vezet Roberto Firmino, Victor Osimhen, Lautaro Martinez és Harry Kane útja?

Mondanám, hogy a jelenlegi két legjobb olasz csapatról beszéltünk, a többi pedig a kutyát sem érdekli, de ez most lehet, nem igaz – végtére is, mindhárom európai kupadöntőt olasz csapat veszítette el, ráadásul a BL és az Európa Liga elődöntőjében rajtuk kívül is volt még egy-egy itáliai csapat. Az összkép ugyanakkor csalóka, mert nehéz azt mondani, hogy az olasz klubok felzárkóztak volna az európai elithez – talán az Inter és a Napoli a kivétel. Az AC Milan például nagyon messze járt tavalyi formájától; több esély volt arra, hogy Dagobert bácsi ellen csődeljárás indul, mint arra, hogy megvédik a scudettót a piros-feketék. Ha a Juventussal nem szórakoznak, s végül nem vesznek el 10 pontot tőlük, a Bajnokok Ligája indulást is bukhatták volna a rossonerik. Ebben az évben látszott, mekkora felülteljesítés volt az előző szezon, mert ez a keret azért közel sem annyira erős, mint amilyennek hittük. A szezon első felét világklasszis kapusuk, Mike Maignan nélkül kellett megvívniuk, ez bőven rányomta a teljesítményét a csapat teljesítményére. Magic Mike az első hét bajnokin védett, utána megsérült egy válogatott meccsen, ezután 16 meccsen Ciprian Tatarusanu állt a gólvonalon, aki kapott is 25 gólt. Maignan február végén tért vissza, az utolsó 15 meccs az övé volt, javult is a milánóiak védelme. Vele összesen 22 meccsen csak 18 gólt kaptak… Oliver Giroud és Rafael Leao, bár több góllal zárták ezt az idényt, mint azt, amelyikben bajnokok lettek, sem lehetnek maradéktalanul elégedettek, hiányzott a kiegyensúlyozottság az ő játékukból. Frissíteni kell a keretet, különben újra középszerű csapat lesz a Milan.

Azt hittük, Donnarumma legendává válik Milánóban. Helyette Mike Maignan halad ezen az úton...

 Egyelőre a Juventusról is nehéz elképzelni, hogy jövőre versenyképes lehet. Bár a lehetőségeikhez képest nem is zártak annyira csúfondáros szezont, ha nincs a pontlevonás, elcsíphették volna a dobogót is. A legtöbb Juve meccs egyébként nézhetetlen volt, akiktől sokat lehetett várni, mint például Dusan Vlahovic, Manuel Locatelli, Leandro Paredes, Federico Chiesa vagy Filip Kostic, szinte egész évben harmatgyengén futballoztak. Paul Pogbát azért a 113 bajnoki percért (ez is 6 meccs alatt jött neki össze…) érdemes volt visszahozni Manchesterből, egyébként összesen 45 meccset (!!!) hagyott ki a szezonban sérülés miatt. Aki nem játszott rosszul, az Angel di Maria, de ő egy szezon után már dobbant is Torinóból. Ami mindenképp pozitív, hogy a bajnoki meccsek felén, 19 találkozón nem kaptak gólt (volt egy 8 meccses kapott gól nélküli szériájuk, benne egy Lazio és Inter veréssel, aztán ezt lezárandó kaptak egy ötöst Nápolyban…), meg hogy néhány fiatal elég sokszor megmutathatta magát, mert Massimiliano Allegri bizalmat szavazott nekik, mint a 19 éves Fabio Miretti, a 22 esztendős Nicolo Fagioli és az októberben még csak a húszat töltő Samuel Iling Junior.

Az AS Roma Európa Liga döntőt játszott Budapesten, de el is veszítette azt – immár Jose Mourinho sem hibátlan a nemzetközi kupadöntőkben. Ennél nagyobb probléma, hogy a Serie A-ban egyáltalán nem sikerült az előrelépés. Többen tudásuk alatt futballoztak, Paulo Dybala debütáló szezonja, rengeteg sérülése dacára, ugyanakkor nem sikerült rosszul. Ő némi fény volt a sötét római éjszakában. A Fiorentina két döntőt elveszített, s végül a nyolcadik helyre futott be, így a következő szezonban nem indulnak Európában – mivel hosszú idő után először nyerhettek volna bármit, nehéz azt mondani, hogy ez a pohár most félig tele van… A korábban megbonthatatlannak gondolt és félelmetesnek tűnő kolumbiai csatárduó, a Duvan Zapata – Luis Muriel kettős összesen 5 gólt szorgoskodott össze az Atalantában, melyben ezúttal a fiatal norvég dán, Rasmus Højlund és Ademola Lookmann szállították a gólokat, a bajnoki ötödik helyezésüket viszont leginkább talán a 10 gólig és 5 gólpasszig jutó Teun Koopmeinersnek köszönhetik. A Lazio játékosaként sosem szerzett még ilyen kevés, 12 bajnoki gólt Ciro Immobile (mióta Rómába költözött, sorrendben 23, 29, 15, 36, 20 és 27 gólos szezonjai voltak), legutóbb a 2015/16-os szezonban hozott ennél gyengébb mutatókat. Igaz, sérülésekkel is bajlódott, meg egyébként megoldották helyette a srácok: Ivan Provedel például 22 meccsen nem kapott gólt (ez félelmetes teljesítmény), Mattia Zaccagni pedig 10 gólig és 6 gólpasszig jutott – talán ők voltak ebben a szezonban az ezüstcsapat legfontosabb játékosai.

A Salernitana az előző évben drámai körülmények közepette maradt bent az első osztályban, idén ez simábban ment, és én is szurkoltam nekik, mert a télen érkezett hozzájuk egyik kedvenc kapusom, a világbajnokságok hőse, a Ted Mosby hasonmásverseny győztese, a mexikói Guillermo Ochoa, aki a 16 gólos Boulaye Dia és a rutinos Antonio Candreva mellett talán a legtöbbet tette a nyugodt és izgalommentes szezonzárás érdekében. Átlagosan öt meccsenként hozott egy clean sheet-et, ami egy kis csapatnál nem olyan rossz, de sokkal figyelemreméltóbb, hogy minden meccsen hány és hány bravúrja volt. Szerintem még mindig nagyon alulértékelt kapus, de örülök, hogy egy élbajnokságban futballozik! A Monza abszolút újoncként szerintem sokak szimpátiáját kivívta, s egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy bent maradnak-e az élvonalban. A közelmúltban elhunyt Silvio Berslusconi utolsó nagy dobása volt ez… A Sampdoria évek óta a tűzzel játszott, idén meg is égette magát, kiesett a másodosztályba, ahonnan viszont visszajutott a „tesó”, a Genoa.

Spanyolország: Most akkor máris minden rendben van a Barcelonánál?

 Arra számítani lehetett, hogy még egy ilyen könnyen megnyert bajnoki címe nem lesz a Real Madridnak, de hogy a Barcelona máris ennyire felszívja magát… Én azért reméltem, hogy ezt a feltámadást sikerül még néhány évvel elodázni. Nos, annyira volt sima a Barcelona bajnoki címe, mint a Nápolyé, és ezzel mindent el is mondtam. Igaz, hol van már a szezononként 40-50 bajnoki gólt szerző Messi, a félelmetes MSN, vagy akár egy David Villa, egy Samuel Eto’o… Volt egy Robert Lewandowski, aki annak rendje és módja szerint gólkirály is lett első spanyolországi évében, de ezt a bajnokságot nem a sziporkázó támadójátékával nyerték meg a katalánok. De ha már a lengyel gólzsákot felhoztam. Az jó, hogy a 23 gólját 18 meccsen szerezte. Elosztotta a góljait, nem azt csinálta, hogy három meccsen rúgott mesterhármast, aztán meg 10 meccsen semmi. Ugyanakkor 34 bajnokin pályára lépett, s csak 18-szor szerzett gólt, ez már nem olyan jó statisztika egy kezdőcsatártól. Nem beszélve arról, hogy a legfontosabb meccseken nem mindig tudott hozzátenni a csapat teljesítményéhez – ez a Bajnokok Ligájában, az Európa Ligában és a hazai kupában is visszaütött. Nem hiszem, hogy bárki csalódásként fog visszatekinteni Lewandowski első barcás évére, de azért ennyi kritikát meg merek fogalmazni az irányába.

Most már azért kapus is van... :) 

Akit viszont nem lehet kritizálni, az André Ter Stegen. Emberi ésszel felfoghatatlan számomra, milyen szezont produkált a német kapus. Én elvből nem nagyon nézek Barcelona meccseket, ezért megkérdezem: ennyire rosszak a La Liga csatárai, vagy a német védett idén fenomenálisan? Aki átaludta az évet, annak egy kis infó. Az első 8 bajnokin egyetlen gólt kapott! Aztán a Real Madridtól hármat. Majd a következő négyen egyet sem, végül az ötödiken, ami a vb előtti utolsó meccs volt, kaptak egyet.  Vagyis az első 14 meccsből tizenegyen nem kapott gólt a Barcelona és mindössze kettőt nem nyertek meg. Katarból hazatérve a végül kieső Espanyol szerzett egy pontot a Barca ellen, de kihúzhatta a kezét a biliből minden Real szurkoló, mert ezután megint 8 győzelem következett, mindössze 1 kapott góllal. 23 meccs után 7 kapott gól. Szerintem világrekord gyanús. Miközben az első 23 meccsből huszat megnyertek, abból nyolcat 1-0-ra! Ezután Almeriában jött egy váratlan vereség (0-1), majd újabb hat meccs, amin nem kaptak gólt (igaz, közte volt két 0-0 is). 30 meccs után 8 kapott gól. (Időközben mondjuk a Manchester United ellen kipottyantak az EL-ből és a Real Madrid 4-0-ra lemosta őket a kupavisszavágón, de ezek kit érdekelnek, ugye bár…). És ez elég volt a bajnoki címhez, mert az utolsó nyolc meccsből négyszer is kikaptak, háromszor az utolsó 4 fordulóban. Így a szezonzárás miatt végül nem lettek rekordpontszámmal bajnokok, és a 20 kapott góljuk is kevés volt (pontosabban több, muhaha…) ahhoz, hogy abszolút történelmet írjanak. De ízlelgessük azért azt, hogy 30 meccs után 8 kapott gólnál jártak. Azért ez nagyon durva. A Barcelonát sosem ez a fajta játék jellemezte. De a cél szentesítette az eszközt, Xavi nimbusza pedig aligha csökkent azzal, ahogyan bajnokságot nyert. De a sikeres nemzetközi szerepléshez ennél azért masszívabb csapat kell. Ami biztos, hogy a legutóbbi katalán aranycsapat utolsó mohikánjai, Gerard Piqué, Sergio Busquets és Jordi Alba távoztak a klubtól. Barcelonában új csapat épül.

Sok gólos meccseket játszott idén a Barcelona. Ja nem... :)

A fővárosban is új fog, miután a Real Madrid támadószekciójának 80 %-a lelépett a szezon végeztével. Éden Hazard távozásáért maximum a gyorséttermek fognak krokodilkönnyeket hullajtani, Mariano Diazról nem is mindig tudtuk, hogy a csapatnál van, Marco Asensio és Karim Benzema távozása viszont hatalmas érvágás. Utóbbi azért is az, mert felkészületlenül ért mindenkit, még Ancelotti sem tudott BigBenz szándékairól. Asensio a több játéklehetőség reményében megy a Paris St. Germainhoz. Lelke rajta; lehet, többet fog játszani, de remélem, tavaly jól megnézte magának a Bajnokok Ligája trófeát, mert egy darabig biztosan nem fogja közelről látni… No de most ne a jövőről beszéljünk – bár a magunk mögött hagyott szezonról meg nem nagyon érdemes… A Real Madrid kicsit lazára vette a figurát a simán nyert bajnoki cím és a bravúrosnak mondható BL győzelem után. Casemirót Tchouameni egyelőre nem tudta pótolni, Benzema sokat bajlódott sérüléssel, Vinicius Junior, bár szerintem nagyon jó szezont zárt, a forrófejűségével néha inkább ártott a csapatnak, bár nem biztos, hogy mi könnyebben tűrnénk azt a szitokáradatot, amit neki le kellett nyelnie… B, mint Benzema, de ő mégis, mintha csak az A terv lett volna, nem volt más opció, ha például a francia sérült volt, vagy pihennie kellett volna… Már tavaly kellett volna venni egy klasszis középcsatárt – tudom, mit énekel a Jaa+Az: „Csak az a volna ne lett volna…” A bajnokságban nem sokáig volt versenyben a csapat, de a BL elődöntővel és a kupagyőzelemmel azért siralmas sem volt ez az év – a hazai kupát legutóbb 2014-ben nyerte meg a Real Madrid. Azért volt három meccs, amire jó lesz visszaemlékezni. A Barcelona őszi legyőzése (3-1), majd a kupa elődöntő visszavágóján, miután a Bernabeuban kikaptunk 1-0, 4-0-ra nyertünk ellenük, s a Liverpool elleni 5-2-es győzelem idegenben, az Anfielden, szintén szép emlék marad. A többit szinte el is felejthetjük...

Jó lesz ez a középpálya jövőre...

Az őszi szezonja elég hektikusan alakult az Atletico Madridnak. Nem elég, hogy a Bajnokok Ligája csoportköréből, egy nem túl nehéz négyesből kizúgtak utolsóként, a következő évi BL indulásuk is komoly veszélybe került. Na meg talán Diego Simeone állása is – ehhez képest az utolsó pillanatig volt esélyük az ezüstérem megszerzésére is. A tavasszal a gólcsap is kinyílt már: hatot rúgtak a Sevillának, ötöt a Valladolidnak és a Cádiznak… Nem mindig a sok gólos győzelmekhez szoktunk tőlük… Bár több jó teljesítmény is volt a csapatban, egyértelműen Antoine Griezmann az, akit ki kell emelnünk, pedig emlékezhetünk rá, mennyire nem akart fizetni érte az Atletico, a Barcának meg nem kellett… Rossz volt nézni, ahogyan szivatta mindkét klub. Nos, nélküle a „matracosok” szegényebbek lennének 15 góllal és 16 gólpasszal… A katari vb-n elkapta a fonalat, a döntőig menetelő franciák egyik legjobbja volt, és azóta kb megállíthatatlan; azóta 10 gólt és 13 gólt szerzett. A spanyol bajnokság legjobb játékosa volt, kár azért a rózsaszín hajért…

Angliában világklasszisok voltak, de Spanyolországban egyiküknek sem jött be az élet...

A veterán David Silva BL-t érő helyre kormányozta a Real Sociedadot, ami nem kis bravúr. A norvég Aleksander Sorloth több helyen felsült már, de San Sebastianban egész jól futballozik, míg a japán Takebusa Kubo a Real Madridnak bizonyítja, kár volt róla lemondani. A védő Robin Le Normand és a középpályás Mikel Merino számára válogatottságot ért a Sociedadban való sikeres szereplésük... A Villareal és a Betis számára csak néhány fellángolás jutott erre a szezonra, de az az igazság, hogy mindkét csapatnak volt már jobb idénye. Az Osasuna hiába veszítette el a kupadöntőt, befutott a 7. helyre, ezzel pedig indulhat a Konferencia Ligában. Ez arrafelé hatalmas tettnek számít, emeljünk kalapot! A Sevilla három edzőt fogyasztott idén, a kieséstől megmenekült, de a 12. helye még mindig botrányos – ugyanakkor szokásához híven megint megnyerte az Európa Ligát, igy pedig a Bajnokok Ligájában indulhat jövőre. A tűzoltónak érkező Jose Luis Mendilibar megkapja a bizalmat hosszú távon, meg is dolgozott érte. Aki viszont nem dolgozott meg az élvonalban maradásért, az a Valencia. Egy újabb minősíthetetlenül gyenge év az egykori sikercsapattól, ahol még Gennaro Gattuso kezdett a kispadon egy éve, de ő hamar belátta, jobb ennek a történetnek nem a részese lenni – a klublegenda Rubén Baraja végül bent tartotta a csapatot óriási mázlival, de ez a legtöbb jó, amit elmondhatunk arról a förtelemről, ami Valenciában játszódik. Kísértik a sorsot: csak ne a Schalke vagy a Sampdoria sorsára jussanak… Az Elche tükörsimán kiesett az élvonalból, a négy topbajnokság talán leggyengébb csapata volt, de mintha a kiesés tudatában felszabadultak volna a játékosok: utolsó 7 meccsükből csak egyet veszítettek el, miközben 4-0-ra verték a Rayo Vallecanót, legyőzték az Atletico Madridot és az Athletic Bilbaót, s ikszeltek a Sevillával. Ha az első 30 fordulóban is ehhez hasonló eredményeket hoztak volna, talán megkapaszkodni is sikerül…

Németország: Most akkor ki az igazi lúzer?

Mondanám, hogy a szezon lúzere a Bayern München lett… De az utolsó pillanatban, egy hatalmas huszárvágással a Borussia Dortmund megkaparintotta a díjat. Legalább ez az övék lett… Zsinórban 10 (!!!!!) bajnoki cím után soha vissza nem térő alkalom volt ez a trónfosztásra a Bundesligában. A Dortmundnak nem kellett volna mást tennie, csak győznie az utolsó fordulóban a Mainz ellen. Képesek voltak erre? Hát persze, hogy nem! Persze, felvetődhet bennünk a kérdés, vajon megérdemelte volna-e a Dortmund a bajnoki címet? Mert alapból csak azért lehetett még esélye a Borussiának, mert a bajorok teljesen szétestek minden téren tavasszal. Vajon arról Julian Nagelsmann tehet, hogy Robert Lewandowski alsó hangon évente termelt 35 gólját nem pótolta a vezetőség? Vajon arról Nagelsmann tehet, hogy a csapatkapitány Manuel Neuer a sikertelen vb után elment síelni, és a lábát törte? De a balhét azért vigye el az edző… Teljesen indokolatlanul rúgták ki Nagelsmann-t, akkor, amikor még minden sorozatban álltak, és egyáltalán nem volt komoly hullámvölgyben a csapat. Meglehetősen imponálóan is kezdték a szezont. A Leipziget 5-3-ra verték a német Szuperkupában, majd hatot rúgtak Frankfurtban, s hetet Bochumban. Aztán jött három döntetlen, és egy vereség – egy ici-pici rövidzárlat. Ezután a Freiburg ötöt kapott, a Werder és a Mainz hatot, miközben az önbizalomra az is pozitívan hatott, hogy hibátlanul teljesítették azt a BL csoportot, amiben az Inter és a Barcelona is ott volt. Ősszel az apróbb megingások ellenére úgy tűnt, Lewandowski nem is nagyon hiányzik ebbe a csapatba…

2023 aztán nem indult könnyen: három 1-1-es döntetlennel, amiből kettőt hazai pályán ért el a csapat. Ezután visszatalált a győzelem ösvényére a Bayern, még a PSG-t is simán eltakarították az útból a Bajnokok Ligájában, ám a Bundesligában előbb a Mönchengladbachtól kaptak ki, majd Leverkusenben is, és… Hasan Salihamidzic és Oliver Kahn agyában elpattant valami. „A szezon legfontosabb szakasza előtt váltsunk edzőt!” Hogy ez akkor jó ötletnek tűnt? Ez már akkor sem tűnt jó ötletnek… Julian Nagelsmannt a márciusi válogatott szünetben kirúgták, menesztéséről még a játékosok sem tudtak – közvetlenül a Dortmund elleni rangadó, meg a különböző kupacsaták előtt. A fő rivális Dortmund ellen sikerült is nyerni, na de ami ezután következett… Abban sok köszönet nem volt! Vereség és kiesés hazai pályán a Freiburg ellen a kupából, 0-3 a Manchester City otthonában, majd 4-1-es összesítéssel búcsú. A bajnokságban? Hét bajnoki, 4 győzelem, 1 döntetlen, két vereség, s az utolsó forduló előtt két pontos hátrány a Dortmunddal szemben. Ez minden, csak nem meggyőző antré szegény Thomas Tucheltől… A Borussiának tényleg semmi dolga nem lett volna, mint hogy fanatikus, 80 ezres szurkolótábora előtt, bárhogy is, de otthon tartsa a három pontot. Egy bajnoki címért induló csapattól túl nagy elvárás ez? Aztán a Mainz megszerezte a vezetést. A Dortmund büntetőt rontott. A Mainz rúgott még egyet. Közben Kölnben a Bayern is vezetett.  A Dortmund szépített, de ez még kevés volt. A Köln egyenlített. Néhány percig tényleg úgy tűnt, bajnok lesz a Dortmund. De aztán Musiala megrúgta a győztes gólt a Münchennek. De ez még kevés lett volna, ha a Dortmund nyeri a maga meccsét. De ők a 96. percben csak egyenlíteni tudtak. A Bayern a sírból hozta vissza ezt a bajnoki címet, talán már ő maguk sem hitték el, hogy sikerülhet. De le kell szögezni, hogy ezt nem a Bayern nyerte meg. A Dortmund szúrta el. Nem kicsit, nagyon. Csóri Thomas Tuchel csak belekerült az események sűrűjébe (Löw Zsolt másodedzővel együtt), s bár ő elszenvedője mindannak, ami történt, nem vetett volna jó fényt müncheni karrierjére, ha mindent elveszít a szezon végére. A két korábbi játékoslegendát, a sportigazgató Hasan Salihamidzicet és a vezérigazgató Oliver Kahn-t rögtön kirúgták, felelősségteljes pozícióban halmoztak hibát hibára, állásukat a végül behúzott bajnoki cím sem mentette meg. Nem kár értük…

A Bayernnek tükörsimán kellett volna megnyernie ezt a Bundesligát. A játékoskeret még úgy is bombaerős, hogy a védelem egyértelműen erősítésre szorul, és kell egy középcsatár. A kameruni Eric Maxim Choupo-Moting sokkal jobb volt, mint amire előzetesen számítottak tőle, de szerintem senki nem gondolta át tavaly, hogy ő lesz a kezdőcsatár. Se Kingsley Coman, se Serge Gnabry, se Leroy Sane, se Sadio Mané nem tudtak huzamosabb ideig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani. Mindenkinek voltak jó meccsei, de szörnyű periódusai is. A klublegenda, Thomas Müller meg lehet, perifériára szorult… A legjobb teljesítményt a csapatban kétségkívül a fiatal Jamal Musiala nyújtotta, aki középpályás létére második lett a házi góllövőlistán, és 12 gólt szerzett. Keylor Navas és a mexikói Ochoa mellett egy harmadik alulértékelt kapus új sorsának is örülök. Yann Sommer évek óta a Bundesliga egyik legjobb kapusa, de eddig csak a többnyire középszerű Mönchengladbachban védett. Ám Neuer helyére őt szerezte meg télen a Bayern, és nem miatta hullott szét a müncheni projekt. Ő jó helyre került!

Legjobb barátom Dortmund szurkoló, és miatta nagyon szurkoltam a sárga-feketéknek… De egy ilyen botlás sajnos megbocsáthatatlan! Elvárás nem volt arrafelé a bajnoki cím, de az, hogy ilyen közel jártak hozzá, mégis elúszott… Az bizonyára nagyon fájdalmas. Egy éve új belső duója lett a Dortmundnak, a Bayerntől érkező Niklas Süle és a Freiburgtól jött Nico Schlotterbeck beilleszkedése nem ment egyik napról a másikra, de végül a rutinos Mats Hummels-szel kiegészülve elég erős hátsó mag alakult ki – megfejelve Gregor Kobellel, aki a Bundesliga egyik legjobb kapusa. Legjobb játékosa pedig Jude Bellingham volt, hivatalosan legalábbis őt választották – a múlt idő indokolt vele kapcsolatban, mert a fiatal angol immár a Real Madrid futballistája. Apró vigasz a Dortmundnak, hogy őt legalább nem a bajorok rabolták le… Marco Reus magához képest gyengébb szezont futott, Julian Brandt viszont gyanúsan erőset. A Salzburgtól érkező Karim Adeyemi nyitószezonja nem volt annyira borzadály, figyelemreméltó a 18 éves Youssoufa Moukoko idei góltermése is (nem vicc, tényleg így hívják a palit…), de a legcsodálatosabb teljesítmény és történet alighanem Sebastian Halleré, akinél friss dortmundi igazolásként hererákot diagnosztizáltak, az ősszel nem is léphetett pályára, de aztán meggyógyult, s fél szezon alatt szerzett 9 bajnoki gólt. Az ilyen betegségből való gyors visszajövetel, és felépülés, na, az az igazi teljesítmény, nem egy mesternégyes…

A magyaros csapatok az előző évhez hasonlóan idén is hasítottak a Bundesligában, s jó látni, hogy a mi fiainknak is osztottak lapot klubjaik. Gulácsi Péter mondjuk október óta harcképtelen, azóta Willi Orbán a csapatkapitány, s nem csak ebben a minőségében villog: szerintem továbbra is a Bundesliga egyik legjobb védője! Egyetlen bajnokit hagyott csupán ki, azt is egy önzetlen orvosi beavatkozás miatt, őssejtet adományozott. Egy Dortmund elleni meccsen 70 percet, egy kupameccsen pedig egy félidőt játszott, azon kívül minden bajnoki, BL, kupa és válogatott meccset végigtolt. Csúcsteljesítmény a javából! A tavalyi év után idén is behúzta a német kupát a Leipzig, tavaly Gulácsi, idén Willi Orbán emelte magasba csapatkapitányként a trófeát. Jó érzés volt ezt látni! Jövőre nem biztos, hogy harmadik magyarként Szoboszlai Dominik fogja, ha hinni lehet a híreknek és tényleg eligazol… Idei teljesítményét már neki sem érhette kritika! Felnőtt a feladathoz, kulcsszereplője lett a Leipzignek! Persze, ehhez az is kellett, hogy az újabban a belga válogatott kispadján is megbukni készülő Domenico Tedescót az a Marco Rose váltotta még időben, aki ismerte Szoboszlait még Salzburgból, és tudta, hogy mire számíthat tőle. Dominik pedig nem okozott csalódást! 3 bajnokit hagyott ki mindössze, mindet eltiltás miatt – hát igen, forrófejűségén van még mit csiszolni, mert kétszer is kiállították… A 31 bajnoki meccse közül 17-et végigjátszott, abból 13-at tavasszal – ezeken 6 gólt szerzett és 8 gólpasszt adott. Nála több gólpasszt a Bundesligában csak Rapfael Guerreiro (Dortmund – 12), Kolo Muani (Frankfurt – 11), Musiala (Bayern München – 10), Kainz (Köln – 10) és Hofmann (Mönchengladbach – 9) adott. A kupamenetelés során 6 meccs alatt 3 gól és 2 gólpassz volt a mérlege. A Leipzig mind a 8 meccsén pályára lépett a BL-ben, 1 gólt lőtt, 2 gólpasszt adott. Tehát a Lipcsében idén 45 meccsen játszott, 10 gólt lőtt, 12 gólpasszt adott. Ez már azért így szódával elmegy…

A Leipzig nehéz kezdés után végül befutott a harmadik helyre, ez nem akkora bravúr, mint amit az Union Berlin véghez vitt, Schäfer Andrásék ugyanis végül lehajrázták a Freiburgot és az ősszel BL indulók lesznek! Stabil háttér, de nem annyira acélos játékoskeret, mindenesetre az immár nagyobbik berlini klub évről évre építkezik, és nagyon jó úton halad afelé, hogy huzamosabb ideig is élcsapat legyen! A télen Josip Juranovic a Celtictől érkezett a védelmet erősítendő (ez annyira bejött, hogy a Bayernnel karöltve a legkevesebb gólt kapták a bajnokságban), Aissa Laidouni pedig a Fraditól érkezett a középpályára – túl sok idő neki sem kellett az akklimatizálódáshoz. Schäfer Andrásnak abból a szempontból nem annyira jön be a berlini kaland, hogy rengeteget sérült, de az edző, Otto Fischer bízik benne, ez látszik, és nincs ennél fontosabb. Az első 11 bajnokiból csak egyen nem lépett pályára csereként sem, a kálváriája november elején kezdődött. A vb előtti utolsó 3 bajnokit ki kellett hagynia, majd januárban, a visszatérését követően rögtön megsérült. Miután 11 fordulót ki kellett hagynia, három bajnokin játszhatott 106 percet a szezon hajrájában, majd az utolsó két fordulóban megint nem tudott pályára lépni. Csak remélni merem, hogy nem ilyen lesz egész pályafutása…

Sallai Rolandnak kifejezetten gyengén sikerült ez a szezon, főleg, ha az előzővel hasonlítjuk össze. Az 5. fordulóban súlyos szemsérülést szenvedett, ezért szinte az egész őszt ki kellett hagynia, utána meg hazaküldte Di Capriót, és vasálarcosnak öltözött. Tavaszi szezonjára az átigazolási mizéria is rányomta a bélyegét, amit édesapja robbantott ki, miszerint „ahhoz megy a lányom, akihez szeretne, ez egy szabad döntés”. Ez utóbbi félmondatot félkómásan, hulla fáradtan írtam egyik este, s másnap visszaolvasva úgy döntöttem, annyira nem is hülyeség, és nem húzom ki… Szóval lehet, Sallai „újra nősül”, a kérdés az, honnan lesz a menyecske? Letett már ő annyit az asztalra a Bundesligában, és elég fiatal még ahhoz, hogy jó deal legyen bárki számára, akár országon belül is, de a hírek szerint Olaszország lehet a következő állomás. A Freiburg azzal szúrta el a biztosnak tűnő BL indulását, hogy az utolsó 4 meccséből hármat is elveszített – ráadásul kettőt közvetlen rivális, a Leipzig és az Union Berlin ellen. De a keserűpirulát így sem kell, hogy lenyeljék, már az is felülteljesítés, hogy egymást követő második szezonban indulhatnak az Európa Ligában.

A híres kő, papír, olló a válogatottban...

A Leverkusent láttuk a Fradi ellen és az Európa Liga elődöntőjében is, a végére kicsit elfáradt a csapat, de Xabi Alonso első közel teljes idénye nem sikerült annyira rosszul. Hiába nyert Európa Ligát egy éve, s jutott idén kupadöntőbe, a Frankfurt megvált Oliver Glasner vezetőedzőtől. Meglehet, ez is fájdalmas jövő képet fest, de rosszabbul fog esni, amikor a szezon egyik legjobb játékosát, Randal Kolo Muanit is elveszítik majd, aki 15 gólt rúgott, és 11 gólpasszt adott idén. Azért nem lett csak gólkirály, mert a lipcsei Christophe Nkunku és a brémai Niclas Fullkrug eggyel több gólt szereztek nála. De milyen érdekes: Robert Lewandowski és Erling Haaland távozásával idén 16 góllal is gólkirály lehetett valaki a Bundesligában! (Egy évvel ezelőtt a lengyel 35, a norvég 22 góllal zárt, Patrick Schick 24 gólt szerzett, Nkunku és Modeste 20 gólt, tehát az idei gólkirályok tavaly a 6. helyen végeztek volna idei gól mennyiségükkel…) Egy magyaros csapat van, ahol nincs ok elégedettségre. A Hertha BSC harmadszor is visszahívta Dárdai Pált, exszövetségi kapitányunk pedig volt annyira ostoba lokálpatrióta, hogy elvállalta. Annyit tett már ő ezért a klubért, és annyiszor vették már őt palira (szó szerint is…), hogy minimum megkérdőjelezhető, jó döntést hozott-e. Harmadszor nem tudott csodát tenni a berliniekkel, de legalább a másodosztályban is ő irányíthatja az együttest, Egyébként azon a 6 meccsen, amin Dárdai ült újra a forró berlini kispadon, 7 pontot szerzett a csapat, két győzelem és egy döntetlen mellett háromszor kapott ki, ennél azért láttunk már tragikusabb edzői kezdést is… Dárdai Márton idén elég sokat bajlódott sérüléssel, de van benne potenciál, a német U21-es válogatottban éppen Európa-bajnokságon játszik, a következő szezonban, apja kezei között újra felépítheti magát egy magasabb szintre.

 Még az NB1-ben is több gólt szerzett idén a gólkirály, mint a Bundesligában! :)

10 meccs, amit kár lett volna idén kihagyni!

Nem biztos, hogy taktikai szempontból ezek voltak a legjobb meccsek. Voltak szorosabb, változatosabb, izgalmasabb találkozók. De 10 olyan meccset tettem fel erre a listára, amit én is elkaptam, és biztos, hogy valamilyen oknál fogva évek múlva is emlékezni fogok rá! Három meccs maradt le a szűkített listáról! Slovan Bratislava – Ferencváros (1-4), Barcelona-Inter (3-3) és a Liverpool – Brighton (3-3). A Bundesligát tavaly nem tudtam nézni, ezért német bajnokit ne várjatok, és spanyol bajnokit is csak akkor nézek, ha a Real játszik. Ezért fókuszban a Premier League és a nemzetközi kupasorozatok! (Nem mindenhol engedte a belinkelést a videó, de youtube-on mindegyik összefoglalót meg lehet nézni! Érdemes!)

Újpest – Ferencváros: 0-6 (2022. szeptember 4.)

Előre elnézést kérek újpesti barátaimtól… De ami nekik a 2010-es mészárlás volt, amiről még eléggé bicskanyitogató módon az újságjukat is átnevezték, nekünk ez a győzelem volt az. És bár gyengébben sikerült a tavaszi szezon, az Európa Liga menetelést, és ezt a győzelmet soha, egyetlen Fradista sem fogja elfelejteni! Az ősszel kiváló formában futballozó Zachariassen góljával a 9. percben szereztük meg a vezetést, majd az Újpest specialista, a télen sajnos eladott Franck Boli duplázta meg az előnyt. Az első félidőben az akkor még nagy kedvvel futballozó, később a magyar mezőnybe beleszürkülő Adama Traoré is betalált, a félidő végén Boli pedig tizenegyesből megrúgta a negyediket. A második félidőben már takaréklángon égtek a zöld-fehérek, de két csereember, Auzqui és Ryan Mmaee még betalált, így 6-0 lett a vége. Ez a meccs akkora önbizalmat adott a Fradinak, hogy a következő héten, első Európa Liga csoportmeccsükön hatalmas bravúrral megverték a török Trabzonspor-t úgy, hogy Eidar Civic kiállítása miatt majdnem az egész meccset emberhátrányban töltötték. Még egy Fradi meccs esélyes lehetett volna arra, hogy felkerüljön a listára. A Slovan Bratislava elleni BL selejtező visszavágó. Az Üllői úton elég buta módon kikapott a Fradi 2-1-re, de nem is baj, mert nagyon jól esett aztán idegenben nyerni 4-1-re!

Magyarország – Olaszország: 0-2 (2022. szeptember 26.)

A meccs, amin ott voltam. És bár kikaptunk a Nemzetek Ligája A divíziójának zárómérkőzésén, de volt mit megköszönnünk a válogatottnak. Ez volt Szalai Ádám búcsúmérkőzése a nemzeti csapatban, néhány nappal korábban győztes gólt oxizott a németeknek. Pár hónappal előtte meg Wolverhamptonban oktattuk az angolokat. Óriási dolog, amit az elmúlt években Marco Rossi elért a nemzeti csapattal, s bár az olaszok ellen ekkor kikaptunk, de a meccs nagy részében nem játszottunk rosszul, a mezőny legjobbja pedig az olaszok kapusa, Donnarumma volt, akinek 3-4 óriási bravúrja is volt. Egy tizenegyest talán megkaphattunk volna, de kár ezen keseregni. Boldog vagyok, és hálás, hogy ezen a meccsen ott lehettem. (Részletesebben erről a meccsélményemről IDE kattintva olvashatsz!)

Argentína – Franciaország: 3-3 (2022. december 18.)

A meccs, amit nem akartam megnézni… Dehogy fogok én szurkolni ezek közül bárkinek is… Na, és miután Messi góljával vezettek a gauchók, el is döntöttem, hogy nincs az az Isten… Aztán Di Maria megrúgta a másodikat, én pedig nem akartam szembesülni azzal, hogy Messi tényleg világbajnok lesz. De azért mégiscsak, egy vb döntő. 4 évente rendeznek ilyet… Üsse kavics! A második félidőre a 4 éves Teodor fiammal elmentem Rozsályban egy kisebb társasághoz, ahol kivetítőn néztük a meccset. Teó csodálkozott, hogy ekkora TV-t még nem látott… :) Jó döntés volt, hogy nem hagytuk ki ezt a meccset. Bár sokáig úgy tűnt, egy oldalú ez a meccs, sima döntőnek tűnt, és Hajdú B. István is elkönyvelte az argentin győzelmet, amikor a franciák egy perc leforgása alatt rúgtak kettőt, és a semmiből kiegyenlítettek. Jöhetett a hosszabbítás, ahol bármelyik oldalra eldőlhetett volna a meccs, mindkét csapatnak voltak helyzetei. Messi megrúgta a második, Mbappé a harmadik gólját is a vb döntőben (igaz, kettőt tizenegyesből), így jöhetett a tizenegyes párbaj. Az idegek harcát az argentínok bírták jobban, akik közül senki nem hibázott, míg a franciák közül ketten is. Az argentínok 1978 és 1986 után harmadszor lettek világbajnokok, és hiába kapott sok kritikát a katari világbajnokság, hiába volt rengeteg borzasztóan rossz meccs, minden jó, ha vége jó: a finálé minden idők talán legjobb vb döntője volt!

Napoli – Juventus: 5-1 (2023. január 13.)                        

A Napoli fantasztikus őszi szezont zárt, még veretlen volt, amikor újév első napjaiban az Inter legyőzte. Ezután a Napoli a Juvén állt bosszút, akik hozzászagolni nem tudtak ehhez a meccshez. Osimhen a 14., Kvaratskhelia a 39. percben rúgott gólt, s mivel a Juventus a szünet előtt Di Maria góljával szépített, akár azt is gondolhattuk volna, hogy a torinóiak felállnak. Nem ez történt: Rrahmani az 55., Osimhen a 65., Elmas a 72. percben szerzett gólt. Ha valakinek eddig nem lett volna világos, a legkésőbb ezen a meccsen megtudta: ettől a Napolitól senki nem veheti majd el a bajnoki címet!

Barcelona – Manchester United: 2-2 (2023. február 16.)

A második félidőt láttam, de az volt a lényeg! Marcos Alonso góljával az 50. percben vezetést szerzett a Barcelona, de két percen belül Rashford egyenlített, majd az 59. percben szerzett Kounde öngóllal már vezettek is az angolok! A 76. percben éppen Kounde adott gólpasszt, Raphinha kiegyenlített. Nagyon jó iramú, és változatos mérkőzés volt ez az Európa Liga Playoff meccs a nyolcaddöntőért, a visszavágón 2-1-re nyert az United az Old Traffordon, és továbbjutott.

Liverpool – Real Madrid: 2-5 (2023. február 21.)

A Real Madrid legjobb meccse volt a szezonban, pedig szűk negyedóra után már 2-0-ra vezetett a Liverpool! Nunez és Salah sokkolta és mattolta a Madridot, de Vinicius túl korán, már a 21. percben szépített, sőt, még az első félidőben ki is egyenlített a brazil. Courtois és Allison is a világ 5 legjobb kapusa közé tartozik, de az első félidőben mindketten kaptak egy kabaréba illő gólt! A második félidőben már csak egy csapat volt a pályán. Ritkán cincálják így szét a Pool-t az Anfielden, de a második félidőben Militao nagyon gyorsan megfordította a meccset, majd Benzema rúgott kettőt – a második gólja egyszerre volt parádés és megalázó. A visszavágó már csak formalitás volt, de 1-0-ra azt is megnyerte a Real.

Liverpool – Manchester United: 7-0 (2023. március 5.)

Az első félidő alapján nem tűnt úgy, hogy ebből történelmi meccs lesz, aztán a második félidőben manchesteri oldalon minden elromlott, ami elromolhatott, a Liverpool pedig minden helyzetét berúgta. Cody Gakpo 43. percben szerzett góljával 1-0 volt az első félidő végén. Innen még bármi lehet? Igen, és annak az ellenkezője is… Az 50. percben már 3-0 volt, Nunez és Gakpo gólja eldöntötte a meccset. De a Liverpool úgy döntött, igyekszik kárpótolni a közönséget a gyengébb eredményekért! Betalált kétszer Salah, majd Nunez újra, így mindhárom kezdő támadója duplázott a Poolnak, ami azért elég ritka egy meccsen. A végén pedig csereként beszállva egyfajta búcsúajándékként Roberto Firmino rúgta a hetediket. Őrületes meccs volt! És ami vicces: az United a harmadik, a Liverpool az ötödik helyen végzett…

Barcelona – Real Madrid: 0-4 (2023. április 5.)

Semmi jele nem volt annak, hogy a hazai 1-0-s vereség után majd a katalán katlanban vívja ki a továbbjutást a Real Madrid a spanyol kupa elődöntőjében. Az első félidő legvégén azonban Vinicius Junior góljával ledolgozta a hátrányt a Real. Volt egy félideje, hogy rúgjon még egyet. Vagy hármat. Hogy miért esett szét a Barcelona, nem tudom, mindenesetre Karim Benzema olyat csinált, amire még Cristiano Ronaldo sem volt képes: mesterhármast rúgott a Camp Nou-ban. Ahogyan a Real szurkolók nem sajnálták Lionel Messi távozását Barcelonából, úgy azt hiszem, a katalánok sem sajnálják, hogy immár a BBC egyik tagja sem futballozik habfehérben. Csak a La Liga sajnálhatja, mert ők szegényebbek lettek néhány klasszissal…

Newcastle – Tottenham: 6-1 (2023. április 23.)

Ez a meccs azért kívánkozik ide, mert élő ember olyat nem láthatott korábban, mint ami ezen a meccsen történt. Bevallom, élőben én sem láttam – vasárnap koradélután játszották, csak a második félidőt néztem. De aztán pótoltam az első félidőt is – nagy hiba lett volna lemaradni róla. A Newcastle 21 perc után 5-0-ra vezetett! A 2., a 6., a 9., a 19., majd a 21. percben is gólt kapott a Spurs, majd Harry Kane szépítő gólja után Callum Wilson révén a második félidőre is jutott egy Newcastle találat. Az a bő 20 perc kitörölhetetlenül ott lesz a Premier League legendás momentumai között!

Liverpool – Tottenham: 4-3 (2023. április 30.)

A Liverpool negyedóra után hárommal vezetett. Jones a 3., Diaz az 5., Salah a 15. percben szerzett gólt. Simaliba. Ebből nagyon csúnya zakó lesz? Mindkét csapat másképpen gondolta. Kane még az első félidőben szépített, aztán Son a 77. percben minimálisra csökkentette a különbséget. Richarlison a 93. percben kiegyenlített, mégsem szerzett pontot a Tottenham, mert a néhány perce csereként beszálló Lucas Moura kapitális hibájából Diogo Jota a 94. percben berúgta a hazaiak győztes gólját.

Sevilla – Juventus: 2-1 (hosszabbítás után – 2023. május 18.)

Nagyon jó meccset hozott a hazája bajnokságában gyengébb szezont futó spanyol és olasz csapat Európa Liga elődöntőjének visszavágója. Már az első félidőből is csak a gólok hiányoztak, aztán a 65. percben az egy perccel korábban becserélt Dusan Vlahovic megszerezte a vezetést a Juvénak. Egészen 6 percig örülhetett is neki, aztán a másik oldalon is egy csereember, Suso talált be. Mivel az első meccs is 1-1 lett, jöhetett a hosszabbítás, aminek 5. percében egy másik csereember, a korábban gólpasszt is jegyző Lamela góljával már a Sevilla vezetett – és ezt az előnyt már meg is tartották! De volt itt minden; rengeteg helyzet, feszültség, dráma, remek edzői húzások, s a végén egy ostoba kiállítás, Acunát állították ki második sárgával, aki így kijátszotta magát a fináléról is…

Ennél a szezonnál csak ez a cikk volt hosszabb. De ez is, az is véget ért... :) Számotokra milyen volt a futball év? Szerintetek megérdemelte a Manchester City a BL győzelmet? Miért lehetett otthon ilyen jó a Napoli és a Barcelona? Ti kirúgtátok volna a Bayern edzőjét szezon közben? Szerintetek többet érdemelt volna az Arsenal? Melyek voltak a legjobb meccsek, amelyet láttatok? Ha van kedvetek, osszátok meg velem, velünk gondolataitokat! Köszönöm, ha velem tartottatok! Szép hétvégét és jó pihenést a nyárra Mindenkinek! :)

Akinek jó a memóriája, könnyen felidézheti, hogy tavaly rendezési hiányosságok, egészen pontosan, a szurkolók stadionba történő késleltetett beengedése miatt 36 perces spéttel kezdődött a Bajnokok Ligája fináléja Párizsban. A késésre idén is megvan minden esély, hiszen InterCity döntőt rendeznek a legrangosabb európai kupasorozatban, a vonatok pedig ugye ritkán érkeznek a menetrend szerint. Hogy a Manchester City esélyese a BL-nek, ez már évek óta menetrendszerű, de hogy idén legalább a trend változik-e a menetrendből, és végre átlépik a saját árnyékukat Pep Guardiola tanítványai, arra most még nehéz határozott igennel válaszolni, de az esély adott. Történelmi triplázást látunk, vagy az olasz Inter kiénekli a sajtot a manchesteriek szájából?

2016. augusztus 13. Manchester City – Sunderland: 2-1. Pep Guardiola első bajnoki meccse a Manchester City kispadján. A történeti hűség kedvéért idézzük fel az akkori kezdőcsapatát: Caballero – Sagna, Stones, Kolarov, Clichy, Fernandinho, David Silva, Sterling, De Bruyne, Nolito – Aguero. Csereként pályára lépett Jesus Navas, F. Delph és Iheanacho. A csapathoz tartozott a jelenlegi csapatkapitány, Ilkay Gündogan is, de ő sérülés miatt akkor nem játszhatott. Mondanom sem kell, mennyit változott azóta ez az együttes. Bár az sem volt egy gyenge team, első nekifutásra bronzérem jött össze Guardiolának a Chelsea és a Tottenham mögött, az akkori kezdőből pedig már csak ketten maradtak hírmondónak, Stones és De Bruyne, s a jelenlegi együttesbe az akkoriak közül talán csak a csúcsformában futballozó és tíz évvel fiatalabb David Silva és Kun Aguero férhetne be. Esetleg. Mivel nem szóltam előre, hogy 3 napi hideg élelemmel és ágyneművel vágjanak neki ezen írás megemésztésének, nem lennék korrekt, ha részletesen elemezném az elmúlt hat hét évet. Nem is szándékozom. De rövid múltidézés keretében azért gyorsan fussuk át, hogyan jutott el a City a 2023-as esztendőig – ha másért nem, legalább az íze kedvéért.

A Premier League-t volt, hogy elsöprő fölénnyel nyerték, de olyan esztendőre is emlékezhetünk, hogy hihetetlen drámák közepette értek révbe, a Bajnokok Ligájában viszont örömmel láttam mindig azt a banánhéjat, amin elcsúszott ez az elzárhatatlan pénzcsapja miatt olaj milliókban fürdő dúsgazdag, és ezért nem annyira szimpatikus gigaklub. De odahaza azért rendesen hasítottak… Második szezonjában 100 ponttal lett bajnok, s 19 pontot vert a második helyezett városi rivális Unitedra. 106 (!!!) gólt rúgtak, míg a második legtöbbet szerző Liverpool 84-et… A harmadik szezonjában 98 ponttal végeztek, s egyetlen ponttal előzték meg az akkor BL győztes, és nagyon erős Liverpool-t. Negyedik szezonjában a Mersey partiak aztán leiskolázták a mezőnyt, 30 év után bajnok lett a Pool, 18 pontot vertek a City-re, akik abban az évben is eljutottak azért 102 bajnoki gólig. Az egy páratlan liverpool-i szezon volt, a 38 meccsből megnyertek 32-t!!! A következő évben visszaült a trónra a City, ekkor elég volt 86 pont az elsőséghez, így is 14-el előzték a Unitedet. Majd jött egy újabb drámai szezon, amikor az utolsó fordulóban dőlt el a bajnoki cím: bár a Liverpool is megérdemelte volna, 92 pontot szerezve, de a City végül eggyel többel zárt – pedig az utolsó játéknapon két gólos hátrányban is volt az Aston Villa ellen… Az alig másfél hete véget ért szezonban az Arsenal sokáig elhihette magáról, hogy bajnok lehet, de a nyomást nem bírta elviselni, a City pedig bámulatos tavaszt produkálva végül újra megkoronáztatott.

Rüdiger Madridban nem engedte levegőhöz jutni Haalandot. A visszavágón sajnos nem játszott a német...

Guardiola a hét manchesteri évéből ötben bajnok lett! Unalmas? Nem hiszem, hogy ezt arrafelé így gondolják. A Premier League a világ egyik legjobb, legszínvonalasabb bajnoksága. Spanyolországban 2, legfeljebb 3 csapat verseng évről évre a bajnoki címért, Németországban 1, esetleg 2, Olaszországban is inkább 2-3. Angliában hagyományosan big sixnek nevezik az élcsapatokat (Liverpool. Arsenal, Chelsea, Tottenham, meg a két manchesteri óriás), akik közül négyen-öten minimum esélyesként is kezdik a szezont. Aztán néhányan menetközben mindig kiszállnak, mint idén a Chelsea és a Pool, és szűkül a kör, de az izgalom mindig garantált. Én nem hiszem, hogy Pep Guardiola vagy a játékosai unják már ezt az érzést, mert a Premier League-t oltári komplikált megnyerni. Főleg ennyiszer. Láttuk, egy-egy kifutott szezonra képes volt Antonio Conte a Chelsea-vel vagy Jürgen Klopp a Liverpool-lal, volt egy év, amikor a Big Six tagjainak hibázásait kegyetlenül kihasználva bajnok lett a Leicester City… De hogy hét évből ötször bajnok legyen valaki… Ezek már lassan fergusoni magasságok!

A jó öreg Fergie most biztos kiröhögne, ha ezt olvasná. „Fergusoni magasságok? Én nemzetközi eredményeket is fel tudok mutatni!” Hát igen, ez jogos. Az elvárások nőttek, már nem elég otthon győzni! Nagy Sándor vagy Napóleon lábai előtt is ott hevert saját hazájuk, de ők az egész világot akarták… Szerintem már legalább 3, de inkább 4 éve a Manchester City a Bajnokok Ligája legnagyobb esélyese. Olyan keretük van, olyan játékosaik vannak, ami predesztinálja őket arra, hogy ezt el is higgyék magukról. Akkor eddig vajon miért nem sikerült? Vagy a helyzetkihasználás, vagy a pech, vagy Guardiola túl gondolta, mindenesetre a stadionon évek óta ott lóghatna egy hatalmas tábla, LÚZER felirattal… Nézzük, hogyan zúgott ki a korábbi években a Guardiola csapat! A 2016/17-es szezonban, vagyis Pep első szezonjában a nyolcaddöntő jelentette a végállomást. Hiába verték meg otthon a Monacót 5-3-ra, sok volt a kapott gól, mert akkor még létezett az idegenben lőtt gólok szabálya. A Monaco, többek között a fiatal Kylian Mbappéval, Fabinhóval és később a City-nél kiteljesedő Bernardo Silvával a soraiban 3-1-re győzött, és továbbjutott. Egy évvel később egy körrel továbbment a City, de az akkor csúcsra járatott (de Karius potyái miatt BL-t még nem nyerő…) Liverpool tönkre verte az első meccsen. Az Anfield Roadon 3-0 lett a vége, és bár a visszavágón Gabriel Jesus már a 2. percben betalált, 2-1-re a visszavágót is elveszítették. A következő évben újra jól ismert, hazai rivális ellen buktak, nem is kicsit. A Tottenham 1-0-ra megverte őket Londonban, a visszavágó pedig őrült egy meccset hozott. A 21. percre már 5 (!!!) gól esett! Nagyon gyorsan, már a 4. percben vezetett a City Sterling góljával. Aztán a 7. és a 10. percben a dél-koreai Son Heung-Min duplázott. Ekkor nagyon távolinak tűnt a manchesteri továbbjutás. Igen ám, de egy perccel Son második gólja után Bernardo Silva kiegyenlített, majd tíz perccel később Sterling is megrúgta a második gólját. Amikor az 59. percben Aguero megrúgta a negyediket, úgy tűnt, mégis meglesz az előzetesen is várt továbbjutás, aztán a csereember, Fernando Llorente a semmiből összehozott egy gólt – a Tottenham 4-3-ra kikapott, de továbbment. Azok a fránya idegenbeli gólok…

A három olasz csapatból ketten már elveszítették a maguk európai kupadöntőjét...

Mindhárom eddig említett esetben a Manchester City volt a párharc esélyese, de akkor mit mondjunk a covidos 2020-as évről? Ekkor semleges helyszínen, Lisszabonban bonyolították le a véghajrát, egy nyolcas döntő keretében, és egy meccs döntött a továbbjutásról. Ekkor tömték ki a Barcelonát nagyon csúnyán, erre a Bayern elleni 2-8-ra mindig jó visszaemlékezni – a bombaerős Manchester City meg 3-1-re kikapott a Lyontól, máig érthetetlen módon… A 2020/21-es szezonban végre megtört a jég: bejutott a fináléba a Manchester City, az elődöntőben egy nagy vadat, a PSG-t elejtve! A Chelsea ellen abszolút esélyesnek számítottak, a londoniaknál pár hónapja edzőváltás volt, a keretük sem volt olyan erős és mély… De a Manchester City ezt is képes volt elveszíteni! Gratulálok! A tavalyi évre nem nehéz visszaemlékezni. A City pazar és felejthetetlen meccsen verte 4-3-ra a Real Madridot az elődöntőben, s a visszavágón is vezetett, aztán két perc alatt két gólt kapott és összeomlott. Hét év alatt öt bajnoki címet nyerni óriási teljesítmény! Ám a Bajnokok Ligájában Guardiola eddig nagyon szenvedett a manchesteriekkel: hat év alatt egy döntő, egy elődöntő, 3 negyeddöntő és egy nyolcaddöntő a mérleg. Ám most újra fináléban a manchesteri kékek, s talán jogosan mantrázhatjuk: ha most sem sikerül, akkor soha.

Ilyen szoros őrizetet kapott Haaland Madridban...

De egy Bajnokok Ligája döntőben meg lehet nevezni egy abszolút favoritot? Néha igen, és most ezt a „néhát” éljük… A Manchester City-nek évek óta világválogatott kerete van. Egy bravúrokra képes, de egyébként lábbal is erős kapussal, Édersonnal (ez Guardiolánál nagyon fontos szempont, az egyébként középszerű Victor Valdés is ezért lehetett nála első számú választás még a Barcelonában…), megbízható védőkkel, nagyon erős középpályával, s több poszton is bevethető támadókkal. Csak néhány szóban… A védelemben úgy nézett ki, John Stones parkolópályára került, de Pep újra kihozta belőle az állatot, Ruben Diasról tudtuk, mire képes, de Nathan Akétól és Manuel Akanjitól szerintem mindenképp többet kaptunk, mint amit várni lehetett. A középpályán egy Aranylabda lassan már Kevin de Bruynének is kijárna, a hatos pozíciójában szépen, csendben a világ egyik legjobbja lett Rodri, Bernardo Silvára és Ilkay Gündoganra pedig bármikor és bármilyen pozícióban lehet számítani. Támadófronton, bár korábban volt egy klasszis klublegendájuk, Kun Aguero személyében, mindenki tudta, hogy Guardiola szeret előretolt csatár nélkül, inkább hamis kilencessel játszani. Erre a szerepkörre ott volt Gabriel Jesus, Raheem Sterling, Phil Foden, Rijad Mahrez és Jack Grealish. Közülük bárki tud szélen is játszani, de ha a középcsatár pozíciójában kellett helyt állniuk, ott sem volt probléma. Mi hiányzott mégis ebből a csapatból?

A Manchester City-nek ennél jóval értékesebb a kerete...

Talán éppen az, amit Erling Haaland hozott. A magabiztosság, a gyilkos ösztön. Aki kiélezett helyzetekben a különbséget jelentheti. Aki nem fél a saját árnyékától, akinek nem fog megremegni a lába – remegjen meg az ellenfélnek, féljenek tőle a riválisok! Ő egy kétlábon járó gólgép. Már Salzburgban és Dortmundban is eszméletlen számokat hozott. A City élete üzletét kötötte azzal, hogy tavaly magához láncolta. A Premier League-t 36 góllal zárta, a szezonban 52 gólnál jár; megdönthetetlennek hitt rekordokat adott át a múltnak. A norvég nem kopogtatott a Premier League kapuján, hanem egyenesen berúgta az ajtót, talán még a La Manche csatorna túloldalán is hallották ezt a robajt… Erling Haaland miatt még az elképzeléseihez általában ragaszkodó Pep Guardiola is hajlandó volt taktikát váltani. A szezon során sokszor úgy tűnt, hogy egyébként nem jobb vele a City, mert bár ő kegyetlenül rúgdosta a gólokat, ősszel a csapatjáték még gyakran akadozott. Sőt, volt, hogy az Arsenal 8 ponttal is vezette a bajnokságot. Haalandnak rengeteget kellett fejlődnie a labda nélküli játékban, a visszamozgásokban. A City-nél nem lehetsz csak bólyacenter, akire felrúgják a labdát, te meg bepüfölöd a kapuba. A játékban, a támadásokban is részt kell venned. Ebben óriásit fejlődött, s bár a tavasszal már nem mindig övé volt a támadások befejezésekor a (nor)végszó (muhaha…), a csapat játéka és eredményessége rengeteget fejlődött. Az utolsó 15 bajnokiból csak hármat nem nyert meg a City, abból kettőt az utolsó két fordulóban játszott. Volt egy 11 meccses győzelmi sorozata a szezon hajrájában, s az Arsenalt oda-vissza bántóan simán megverte – végül ezek a győzelmek kellettek a bajnoki címhez.

Vajon Haalandnak is a hajában van az ereje?

Na de vissza még Haalandhoz! Kíméletlen befejező, talán nincs még egy ilyen jelenleg ezen a golyóbison. Kivéve Ádám Martint. 36 bajnoki góljából huszonhármat ballal, hatot jobbal, hetet fejjel szerzett. Emellett kiosztott nyolc gólpasszt is! Mindenhez is ért. Ha meg éppen nem ment neki (ritkán volt ilyen...), lekötötte a védők figyelmét, és a Real Madrid ellen például Bernardo Silva, a Manchester United elleni FA kupa döntőn pedig Ilkay Gündogan tudott duplázni. 9 olyan bajnoki volt, amin egynél több gólt szerzett, és négy mesterhármas is fűződik a nevéhez. Simán eljuthatott volna 40 gólig is, de az utolsó 7 fordulóban már csak 4 gólt szerzett, igaz, Guardiola nem egyszer már pihentette is. Hiába távozott tavaly Sterling, Gabriel Jesus és Zinchenko, hiába vált a taktika áldozatává a korábbi húzóember, Joao Cancelo, akinek emiatt nem is lehetett a télen maradása, a hiányzó láncszem megérkezett, a dominó utolsó darabja alighanem Erling Haaland volt. Ő teheti a legtöbbet azért, hogy Pep Guardiola 2009 és 2011 után újra BL-t nyerjen. 12 éve szerintem kevesen gondolták, hogy a katalán mester bő tíz évig el lesz átkozva, és rendszerint túl gondolja majd a BL párharcait. (Ahogyan kiesett 2014-ben a Real Madrid ellen, az is megérne egy misét, az a müncheni 4-0-s győzelem életem egyik legnagyszerűbb futball élménye volt…). 2010-ben egyébként egy bizonyos Inter fogott ki a verhetetlennek hitt Barcelonáján, most revanst vehet a Manchester City kispadján, igaz, abból a Jose Mourinho-féle parkolt buszból már mindenki elhagyta a pályaudvart.

Amihez Jose ért...

De azért érdemes megnézni, hogy állt fel a 2010-es BL győztes Inter a Bayern München elleni fináléban, miután kiejtették a katalán óriást. Júlio César – Maicon, Lúcio, Walter Samuel, Christian Chivu – Javier Zanetti, Esteban Cambiasso, Wesley Sneijder – Samuel Eto’o, Diego Milito, Goran Pandev. Csereként pályára lépett Dejan Stankovic, Sulley Muntari és időhúzás céljából a hajrá perceire Marco Materazzi. A kispadon ült továbbá Francesco Toldo, Ivan Cordoba és a jó öreg, de akkor még igen fiatal Mario Balotelli is. Nem volt az egy rossz Inter, de a legtöbben szerintem a tökéletesen kivitelezett védekezéssel azonosítják. Ahogyan a Milánóban megnyert 3-1 után Barcelonában, szinte az egész meccset emberhátrányban játszva kihúzta egyetlen kapott góllal, az a védekezés magas iskolája volt. Ki ne emlékezne Sergio Busquets elégedett kikacsintására, amikor Jászai Mari díjas színészi alakítása után kiállították Thiago Mottát, de a Barcelona egészen a 84. percig nem tudta feltörni a milánói reteszt, s Piqué gólja kevés volt a továbbjutáshoz. Szóval az Inter egyszer már bebizonyította, hogy meg tudja állítani Pep Guardiolát. Jose Mourinho azóta rég nem „Special One” már, de akkor még nagyon működött az (in)terve. Legalább hasonlóra lesz szüksége Simone Inzaghinak is, különben csapata nagyon el lesz verve, de én nem féltem a korábban a Laziónál is sikeresen dolgozó szakembert. Érdekes, de pár hónapja még arról szóltak a hírek, hogy ki érkezhet Inzaghi helyére a csalódást keltő szezon után, most meg a BL győzelemért száll harcba. És bár meglepetés, hogy ott vannak a fináléban, azt nem állíthatjuk, hogíy érdemtelenül jutottak be oda. És most a mundér becsületét is megvédhetik: hiába jutott be mindhárom nemzetközi kupadöntőbe olasz csapat, a maga fináléját a Roma és a Fiorentina is elveszítette… Szóval Milánó kék felén minimum Itália szeme!

Az AC Milan elleni BL elődöntő visszavágón így kezdett az Inter. Onana – Darmian, Acerbi, Bastoni – Dumfries, Barella, Calhanoglu, Mikhitarjan, Dimarco – Lautaro Martinez, Dzeko. A Fiorentina elleni kupadöntőn annyi volt a változás, hogy Handanovic védett, Mikhitarjan helyett pedig Brozovic játszott a középpálya tengelyében. Nem merném sokkal gyengébbnek mondani ezt az Intert, mint azt, amelyik 13 évvel ezelőtt felült Európa csúcsára. A 2010-es BL győztes csapatból, akik egyértelműen beférnének ide (persze nem most, hanem még kerekesszék nélkül), Lúcio, Zanetti, Sneijder és Eto’o. (Nem megbántva a Samuel, Cambiasso és Diego Milito fanokat, mert pályafutásuk csúcsán ők sem voltak éppen rosszak.) Szerintem Onana személyében van olyan kesztyűse jelenleg az Internek, mint amilyen Éderson a Manchester City-nél. A középpálya szerintem bombaerős. Barella és Brozovic évek óta húzóemberek, míg Calhanoglu másodvirágzását éli. A támadósorban is bőséges a választék, hiszen, ha nem megy a Martinez, Dzeko páros valamelyikének, ott van az egyre jobb formában futballozó Romelu Lukaku és Joaquin Correa is. De azért általában megy az előbbieknek… Dzeko számára azért pikáns ez a párharc, mert ő korábban játszott a City-nél, sőt, még a Guardiola éra előtt két bajnoki címet is nyert a klubbal. Lautaro Martinez a világ egyik legjobb középcsatára, de nagyon ingadozó a teljesítménye. A katari vb óta kimondottan jó formában van, ott viszont elég gyengén szerepelt – na de így is világbajnoknak mondhatja magát! Egy idő után a kezdő pozícióját is elveszítette Scaloninál, s az a Julian Alvarez került a helyére, akivel ellenfélként találkozhat szombaton – az ifjonc meg is hálálta a bizalmat a sivatagban! Haaland mellett mindenki más halandó, s Alvareznek sem volt sok esélye a csapatba kerülésre, amikor viszont játszott, nem okozott csalódást, a játékperceihez képest nem szerzett kevés gólt idén. Szóval az argentin támadók csatája miatt is izgalmas lesz a döntő!

Lautaro Martinez és Julian Alvarez címeres mezben egymás oldalán küzdenek, de most ellenfélként fognak találkozni...

Elvileg a védelem lehetne az Inter Akhilles-ina, de tavasszal mindössze egyetlen meccsen kaptak gólt a Bajnokok Ligájában, a Benfica elleni adok-kapok visszavágón, igaz, akkor hármat is. A Portót és a városi rivális Milánt lenullázták. Ne felejtsük el, milyen kőkemény csoportból, a Bayern München mögött, de a Barcelonát megelőzve jutottak tovább a tavaszi folytatásra. A legtöbben az ő korai kiesésüket vizionálták… De megcsinálták! Egy meccsen pedig, legyünk őszinték, bármi megtörténhet… Főleg semleges helyszínen. A Manchester City mindhárom vendégszereplése alkalmával 1-1-et játszott: Lipcsében, Münchenben és Madridban is. Odahaza aztán kinyílt a gólzsák, a Lipcsének hetet, a Bayernnek hármat, a Realnak négyet rúgtak. Hazai pályán összesen 14 gólt szereztek ezen a három meccsen. Félelmetes… De most nem hazai pályán fognak játszani… Persze, benne van, hogy magukat megrázzák, az ellenfelet pedig megszórják, mert ez a ManCity félelmetes. De nem tartom valószínűnek. 2000 óta, tehát az elmúlt 23 évben mindössze háromszor fordult elő, hogy két gólnál nagyobb különbséggel nyert az egyik csapat a BL döntőben – csak a rendes játékidőt nézve! 2000. Real Madrid – Valencia: 3-0, 2004. Porto – Monaco: 3-0, 2017. Real Madrid – Juventus: 4-1. Az elmúlt tíz évben mindössze négy olyan döntő volt, amin egy gólnál nagyobb volt a differencia, s az utolsó három finálé 1-0-s eredményt hozott. Szóval én nem gondolom, hogy ez egy sima döntő lesz.

Ettől függetlenül a Manchester City korszakos csapat, ha behúzzák, nem lesz érdemtelen a győzelmük, ugyanakkor, bár én egy internetes (nem interes...) tippjátékban a szezon előtt a City végső győzelmére és Erling Haaland gólkirályi címére tettem, az Internek fogok szurkolni. De csak ebben a 90 percben, mert egyébként HALA MADRID!

 

Idén ünnepli huszadik születésnapját a Kowalsky meg a Vega, Isten éltesse Magyarország egyik legnépszerűbb és legjobb zenei formációját! Mint minden házasságban, itt is voltak természetesen hullámhegyek és hullámvölgyek, Kowáék sok mindenen keresztülmentek, míg eljutottak ehhez a szép jubileumhoz. Elsősorban nem is az ő történetükről szeretnék beszélni, mesélni. Hanem az enyémről – velük. Remélem, ez az írás kedves lesz Mindazoknak, akik velem együtt haladtak az úton, és segítettek megismerni és megszeretni a zenekart, de kedves lesz azoknak is, akik nem ismernek engem személyesen, az együttesért viszont rajonganak! Koncert – és személyes élményeim, valamint kedvenc dalaim, na meg jó pár szívbe markoló és hitet adó idézet – köszönöm, ha velem tartotok! Jó szórakozást, örömteli nosztalgiázást és zenehallgatást kívánok Mindenkinek!

 

„AJÁNDÉK MINDEN PERC, AMIT KAPSZ, ÉS AZ ÓRA KÖRBE JÁR. AZ IDŐ, AMIT ELPOCSÉKOLSZ, PEREG, ÉS NEM JÖN TÖBBÉ VISSZA MÁR…”

Nem véletlenül időzítettem a mai napra ezt az írást. Napra pontosan 11 évvel ezelőtt, 2012. május 26-án hallottam először élőben a zenekart. Sőt, ha jobban belegondolok, magáról a zenekarról sem hallottam korábban. Ezen a szép májusi estén, Máriapócson lépett fel a Kowalsky meg a Vega, az ifjúsági búcsún. Ma már elképzelhetetlen módon, akusztikus felállásban, például Kovács Zsuzska személyében volt egy hölgy tagja is a csapatnak, aki hegedűn játszott, s a mai tagok közül Balázs Gyulán (Kowán) kívül csak Vidák Robi „More” volt akkor is tagja az együttesnek. (Szórád „Jimmy” Csaba és Vajda „Sóder” Péter korábban is tag volt, később vissza is tértek, de akkor éppen nem tartoztak a zenekarhoz.) Ez az előadás a máriapócsi zarándokház udvarán akkor inkább tűnt hangversenynek, mint koncertnek, Kowát például azóta sem láttam ülni színpadon, mindenesetre maradtak fent videók arról az estéről, érdemes megnézni, milyen feelingje volt akkor egy Kowa koncertnek – és milyen ma. Összehasonlíthatatlan. Engem mindenesetre már akkor, ott helyben megvettek… :)

„JÓL LÁTOD, MITŐL SZÉP EGY REGGEL, MINDEN FŰSZÁL ÜNNEPEL, ÉS SOHA NE FELEJTSD EL, AZT, HOGY ÖRÖM VAGY VALAKINEK, HISZEN SOHA NEM VAGY MAGAD…”

 2012-re, mire én először hallottam róluk, már öt lemezük megjelent, s abban az évben kiadták az Évtized lemezét is, ami egy válogatás volt a korábbi slágerekből. Mire először találkoztam a zenekarral, a régebbi, népszerű koncertdalok közül is megvolt már többek között a Többet érdemelsz, az Ennyi csak, az Új templom épül, a Ki van ez találva, a Nem minden szarka farka, az Otthon édes otthon, vagy éppen az Argo című film betétdala, a Balul sül el. A máriapócsi koncertélmény nem múlhatott el nyomtalanul: visszatérve Budapestre, a vizsgaidőszakban három dalnak kinyomtattam a szövegét, és elkezdtem megtanulni, miközben rongyosra hallgattam őket. Ez a három dal tetszett legjobban az első koncerten: Ki van ez találva, Új templom épül, Ennyi csak. 2012 nyarán az akkor még létező Zöld Pardonban voltam egy budapesti koncerten, majd az ifjúsági gyalogos zarándoklaton is felléptek a GörKapocs Fesztivál keretein belül. A zarándoklaton ekkor már elindítottuk a ZÖLD csapatban a hagyományt, hogy indulót írtunk egy közismert dalra. 2010-ben a foci VB hivatalos indulójára, meg Máté Péter Zene nélkül mit érek én? című slágerére is született egy remekmű, 2011-ben az Ohio volt a kiválasztott dal. 2012-ben pedig új múzsánk, Kowáék adták az ihletet. A Ki van ez találva című dalra írtuk – nekem a mai napig ez az egyik kedvenc Zöld zarándok indulóm… :)

Mert soha nem a forgalom irányítja a rendőrt,

A ZÖLDEK száma idén jól megnőtt,

De a kávé is jól jön reggel

Vízhólyagod este kezeltesd!

Nem a telefon tölt konnektort

És meleg víz sincs egykor,

Bár gyanús minden még néha,

De a helyére kerül.           

Mert soha nem a szín választja az embert ki

A Zöldekhez sem jöhet akárki

Nem a luxusszállóért jöttél,

De a dorogi strandon fürödtél

Nem a távok teszik az embert,

De a szíved súgja: tedd meg,

És végül kiderül mindig,

És te is érzed,

Azt hogy,

Ki van találva az eleje, a vége

Zarándoklunk már tízedik éve

Egy cél vezérel, s ez ami éltet,

(Hogy) elérjük a pócsi Kegyképet.

Véletlenül lépsz félre,

Ha színnek választod a kéket, de

Tudjuk jó pár éve,

Hogy csak a ZÖLD szín éltet!!!

Mert soha nem a postást hozza a küldemény:

Száz éve van Egyházmegyénk!!!!!

Nem a harang húzza a sekrestyést

Nem a tolvaj számolja a perselypénzt

Nem a pohár önti a vizet,

S a gulyás sohasem lesz hideg

Bár gyanús minden hús néha,

De a gyomrodba kerül,

Mert soha nem a homlok törli a kendőt le,

S nem érkezünk ejtőernyővel

Nem a reverenda hord kispapot,

Pénteken várt ránk a Görkapocs,

Nem a szín teszi a zarándokot,

De lökj ide egy nyomós okot,

Hogy miért nem vagy esetleg ZÖLD még,

Ideje, hogy csatlakozz közénk, mert

Ki van találva az eleje, a vége

Zarándoklunk már tízedik éve

Egy cél vezérel, s ez ami éltet,

(Hogy) elérjük a pócsi Kegyképet.

Véletlenül lépsz félre,

Ha színnek választod a kéket, de

Tudjuk jó pár éve,

Hogy csak a ZÖLD szín éltet!!!

(Szeretettel ajánlom ezt a rövid videót Mindenkinek, Kowa is nyilatkozik benne, és betekintést nyerhettek kicsit az ifjúsági zarándoklatba is!:)

 „AZT MONDOD, BÁNTOTT AZ ÉLET, ÉN AZT MONDOM: ÖRÜLJ, HOGY ÉLED! MINDEN FÁJDALOM, ÖRÖM AZÉRT VAN, HOGY MAGADBÓL TÖBBET MEGÉRTHESS…”

Szerencséje van a Kedves Olvasónak, mert a hosszú évek alatt sok minden történt, és minden egyes Kowa élményemre nem fogok, mert nem tudok visszaemlékezni. De azért néhány eszembe jut. Azt hiszem, legtöbb koncertjükön Debrecenben voltam. 3 évig ott laktam, így talán ezzel is magyarázható ez, de olyanra is emlékszem, hogy Nyíregyházáról átugrottam egy koncertre. A kálvinista Rómában a Roncsban, a Lovardában, a Campus fesztiválon, meg a Nagyerdei Stadionnál, a Hall-ban is hallottam őket, utóbbi két helyszínen többször is. A Lovardához két emlék is köt. Egyszer nagy késéssel kezdődött ott a koncert. Szinte már felháborodtunk, annyit kellett várnunk. Aztán megtudtuk az okot. Lassú volt a beléptetés, és Kowáék nem akarták addig elkezdeni a zenélést, amíg nem jut be mindenki. Ez nagyon emberi volt a részükről. A másik élményem, hogy a Főnix Csarnokban voltunk görögkatolikus rendezvényen, ahol Bagossy Brothers koncert volt. Ők sem rosszak, de tudtuk, hogy pár száz méterre, a Lovardában Kowalsky koncert van, éppen akkor. Belépőnk nem volt, egy biztonsági őr állt az ajtóban, ami egyébként tárva nyitva volt. A zene kihallatszott, s láttuk is Kowáékat, a színpadot. Majdnem olyan élmény volt, mintha bent lettünk volna… Kintről is élveztük a koncertet! A Roncs az egy kicsi kocsma Debrecen belvárosában. Kowáék egymást követő két este adtak ott koncertet. Aztán a túl nagy jegyigénylés miatt végül harmadik este is visszajöttek. Talán ekkor álltam a legközelebb a színpadhoz.

Piros ingben befigyelek...

„MÁR TUDOM, SZERETNI NEM AZT JELENTI, HOGY KÉT EMBER EGY IGÁT VON, HANEM A MÁSIKAT BÍZTATNI, REPÜLNI ÁT EGY VILÁGON…”

Na meg Kisvárdán .Kowáék a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye fiataljainak szervezett KÖVET Fesztivál keretein belül léptek fel, mit ad Isten, éppen 2017. május 26-án, tehát ennek is évfordulója van ma. Óriási dolog, hogy ezen a rendezvényen ekkora sztárfellépő volt – mondjuk biztos nem két fillérbe került az a koncert. Mint ahogy nekem se eljutni rá... Abban az évben tízedik évfolyamon tanítottam a nyíregyházi Szent Imre Gimnáziumban, s meg is hívtak a diákok a KÖVET-re. Miattuk és Kowáék miatt is úgy éreztem, ott a helyem. Pénteki napon volt a koncert. Csütörtökön még Budapesten udvaroltam, szombaton pedig szintén a fővárosban volt jelenésem, egy focibajnokságon védtem. Péntek hajnalban vonatra ültem, elmentem Kisvárdára. Megérte, a koncert zseniális volt. Aztán elmentem Nyíregyházára, aludtam egy keveset, majd egy hajnali vonattal felmentem Pestre. És a védés sem ment rosszul. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy az egész országot átutaztam egy koncert miatt… :) (A videón a 28. perc elejétől vannak Kowáék, nézzetek bele!)

„MERT VALAHOGY MINDEN ÖSSZEÁLL, AZ ISTEN MINDENT JÓL CSINÁL, MINDENT ÚGY, AHOGY KÉNE, MINDENKIT ÚGY, AHOGY KÉRTE…”

A debreceni Roncs mellett a legkisebb hely, ahol élőben hallottam őket, Kazincbarcikán volt. Na, ez tényleg nagyon kicsi hely volt, és fülledt volt a levegő. Borsodban voltak azért ennél kellemesebb élményeim is velük. Hallottam őket Miskolcon is, na, az egy nagyobb utazás volt, hiszen oda már Balkányból mentünk a Feleségemmel, úgy, hogy Debrecenben felvettük egy barátunkat. Szerencsen a Csoki fesztiválon érkezett el a történelmi pillanat. Egyrészt, az indulónk szövegét odaadtuk a biztonsági szolgálatuknak, akik megígérték, hogy eljuttatják Kowáéknak – hogy tényleg megkapták-e, már soha nem fogjuk megtudni… De ezen hamar túl tettük magunkat. Viszont másfél óra várakozás után megjelent Kowa és Vajda Péter „Sóder”, így velük tudtunk fotózkodni. Szerencse, hogy megvártuk őket Szerencsen… :)

 „MÉG JÓ, ÁLDÁS, HOGY TE VÁLASZTHATSZ, HOGY MELYIK ÚTON JÁRSZ! MÉG JÓ, HOGY MINDEN NAP ÚJRAKEZDHETED!” 

Kétszer a velencei EFOTT Fesztiválon is hallottuk őket. Nyíregyházán a Continental Arenában (a régi „BUSZACSÁ”-ban) volt egyszer egy Retro fesztivál, ahol a Napoleon Boulevard, Aradszky László, az Edda és Caramell is fellépett, de az este fénypontjai Kowáék voltak, fergeteges koncertet adtak – mint mindig. Nyíregyházán egyébként az Egyetemen és a Kossuth téren is hallhattam őket, mindkét találkozás nagyszerű volt a zenekarral. Budapesten több nyárkezdő bulin ott voltam a Barba Negrában. A 2014-es foci vb egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy a hollandok elverték 5-1-re az akkori címvédő spanyolokat; a meccs helyett koncerten voltam, de nem bántam. Mint ahogy két évvel később, az angol-orosz (1-1) Eb meccs alatt is koncerten voltunk ott, ha jól emlékszem, kegyetlenül megáztunk… 2018. augusztus 31-én egy évkezdő koncertjükön voltunk a Budapest Parkban Kittivel, ahol szerencsésen elveszítettük egymást koncert közben, és a nagy tömegben nem is találtunk vissza egymáshoz, csak a végén…

Első koncertélményünk férjként és feleségként, 2018. júliusában, az EFOTT Fesztiválon, a Velencei tónál

Koncertre hangolódás, 2018. augusztus 31-én

„NEM ISMERED A JÖVŐT, NEM LÁNCOL LE A MÚLT, TE VAGY AZ ÚT, AMIT AZ JÁR VÉGIG VELED, AKI ADNI SOSE FÉL, AKI NEM HIBÁKAT KERES, ÖNZETLENÜL CSAK SZERET, PUSZTÁN AZÉRT, MERT ÉLSZ.”

Egy évig Dunaújvárosban laktam, s egyszer ott is fellépett a zenekar. Az ágyban fekve hallottam az Otthon, édes otthon-t, s másnap tudtam meg, hogy Kowa koncert volt. Nem is nagyon volt hirdetve, plakátot sem láttam. Így Dunaújvárosban nem, de például Hajdúhadházon voltam Kowa koncerten. Oda már szintén Balkányból mentünk, a születésnapom előtti este – a Feleségemmel akkor még nem voltunk négy gyermekes szülők, megtehettük… Balkányból egyszer egyébként egy dedikálással egybekötött focimeccsre is átruccantunk Debrecenbe – Kowáék egy jótékonysági meccset vívtak a debreceni öregfiúkkal. Jó móka volt, de azért a zenéhez jobban konyítanak… :)

Koncert a Barba Negrában

Unokahúgaim és unokaöcsém első Kowa koncertjén, Nyíregyházán; mint az Árnyék és fény című album címében, a fényviszonyoktól csak árnyékokat látni... :)

„TUDD AZT MAGADRÓL, AZT, HOGY MEZTELEN SZÜLETTÉL, ÉS MAJD MEZTELENÜL MÉSZ. SEMMIT NEM HOZTÁL ÉS NEM VISZEL, MINDENED AZ MAGA, HOGY: ÉLSZ!”

A covid óta háromszor voltam koncerten. Fehérgyarmaton 2021 augusztusában, Nyírbátorban tavaly nyáron (oda Kitti is elkísért), illetve legutóbb ősszel, Cégénydányádon. Hajdúhadház mellett alighanem a legkisebb település, ahol én élőben hallottam őket… Nagy élmény volt a 15 éves nagykoncertjük 2018 februárjában a Budapest Parkban – boldog vagyok, hogy azon ott lehettem, ha már idén februárban, a huszadik évfordulóra esélyem sem volt eljutni. És ki tudja, a harmincadik évfordulóra talán már Teodor fiam és a triker lányaink is elkísérnek bennünket…

A nyíregyházi FŐHÉ-n nővérem kísért el a Kowa koncertre, köszönöm!!! :)

Tavaly nyáron Nyírbátorban református lelkészkollégámmal és feleségével is összefutottunk a koncerten

„DE BOLOND VÁGYAK HELYETT TÖBBET ÉR, HA VAN BENNED HIT ÉS ERŐ, S JÓKOR VAGY JÓ HELYEN. AMÍG VAN ÚJABB NAP, AMÍG A SZÍVED VISZ, NEHÉZ AZ LEHET, DE LEHETETLEN AZ NINCS.”

Két sztorit hadd mondjak el röviden. Sokat gondolkoztam annak idején a lánykérésen. Annyit rögtön tudtam, hogy nem szokványos lánykérést szeretnék. 2017 május elsején, este írtam a Kowalsky meg a Vega zenekarnak, mert Kitti is szereti őket, volt jegyünk a június 17-i budapesti nagykoncertjükre, s jó gondolatnak tartottam egy ekkora tömeg előtt feltenni a nagy kérdést… (Több ezer ember előtt csak nem mond nemet, muhaha…) Leírtam a levélben, hogy mennyire nagy hatással van rám a zenéjük, hogy tavaly, 2016-ban kilenc koncertjükön voltam (összesen pedig több mint harmincszor hallottam őket élőben), s hogy életre szóló élmény lenne mindkettőnk számára, ha a koncertjükön lehetne a lánykérés. Már másnap válaszolt a tour manager; nagyon korrekt, de elutasító levelet írt. „Kedves László! Nagyon szépen köszönjük az elismerő szavakat és boldogok vagyunk, hogy ennyi koncertre elkísérsz bennünket! A probléma csak annyi, hogy koncertenként 30-40 hasonló kéréssel fordulnak hozzánk (születésnap, névnap, lánykérés, stb…). Nem tudunk senkivel kivételezni és nem is tudunk ennyi kérésnek eleget tenni! Ezért úgy döntött a zenekar, hogy ilyen jellegű felkérést nem vállal! Megértésed előre is köszönjük és nagyon sok boldogságot kívánunk Nektek! Csapó Tamás, tour manager.” Teljesen korrekt. A B verzió szerintem egyébként még jobban sikerült, mert egy máriapócsi futóversenyen kértem meg Kitti kezét június 10-én, így a budapesti koncertre már az „igen” után mehettünk… :) (Az aláfestő zene miatt ez a videó is idekívánkozik...)

Meccsbelépős esküvői meghívónk, rajta a Kowa idézettel... :)

„HÍVJ ANNAK, AMINEK CSAK AKARSZ, HÁT ÉN SEM VAGYOK EGY ANGYAL, DE TE SEM VAGY ISTEN. EZT HÍVD, AHOGY AKAROD, DE SZERETNI SZÜLTEK. EMBERT NEM EMBER, CSAK ISTEN ÍTÉLHET MEG.”

Ja, igen, két történetet ígértem. Történt, hogy balkányi segédlelkészként Nyíradony-Aradványpusztába hívtak meg templombúcsúba prédikálni. A beszéd közben kétszer is idéztem Kowáék szövegeiből (egyébként szokásom…), nem gondoltam, hogy ennek még jelentősége lesz. Az ünnepi Liturgia után megtudtam, hogy a zenekar dobosának, „Sódernek” az édesanyja, Vajda Kornélia a faluban lakik, és elmentek érte, hogy hívják oda a kápolnához, lássa, ki az a pap, aki Kowáékat idézi a szentbeszédben. Nagyon megható volt ez a találkozás. Teodor fiam még csak néhány hónapos volt. Néhány percig tudtunk beszélgetni Kornélia asszonnyal, azóta is tartom a kapcsolatot Sóder édesanyjával, büszke vagyok arra, hogy személyesen ismerhetem őt.

Megható találkozás volt, hálásan köszönjük Vajda Kornélia!

„MIKOR MÁR MÁSOK RÉGES-RÉGEN FELADTÁK, ÉN AKKOR KEZDTEM CSAK IGAZÁN, CSAK ANNAK VAN VÉGLEG VÉGE, AMIT MAGADBAN FELADTÁL. VAGYOK, AMI VAGYOK, MER’ AZ ILYEN IS KELL, MÁS NEM, AZT CSAK ÉN DÖNTÖM EL, HOGY MINEK ADOK HELYET A SZÍVEMBEN, ÉS MI AZ, MINEK TÖBBÉ MÁR NEM.”

Az első cd, ami megvolt nekem, és amit magamba szippantottam, a 2014-es Még nem éden volt. Rajta a címadó dallal, a Hogy vagy?-gyal, a gyalogos zarándoklatra írt Egyetlen úttal, illetve azzal az Egy világon át-tal, amiből aztán az egyik idézetünket is választottuk az esküvői meghívóra. Még ennél is többet hallgattam, főleg az autóban az Árnyék és fény kezdetű albumot, amin a Lehetetlen nincs, a Mint egy jel és az Amire szültek a mai napig kedvenceim közé tartoznak. A Republic feldolgozásukkal együtt: Ezt a földet választottam… A covid időszak alatt aztán kijött egy 3 cd-ből álló nagy album, az Esszencia, ami az eddigi legjobb dalok gyűjteménye, esszenciája volt. Az is megvan, autóban rengeteget hallgatom. (Amiért még hálás vagyok, hogy a zenekar első önéletrajzi könyvét, a Csak egy ág címűt, néhány barátomtól megkaptam az egyik születésnapomra. Nagyon jó kötet, csak ajánlani tudom!)

Egy elkapott koncertlista Debrecenben, de a Szemenszedett igazságot biztos, hogy nem játszották el - bárki mást állít, az szemenszedett hazugság... :)

 

„MA KELL, HOGY KÉRDEZZ, MA, HOGY VÁLASSZ, MA KELL, HOGY MEGTEGYÉL MINDENT AZ ÁLMODÉRT, MA KELL, HOGY ELENGEDD A MÚLTAD, MA KELL, HOGY MEGBOCSÁSS MINDENT MINDENÉRT…”

 Tavaly, első koncertélményem tíz éves jubileumára összeállítottam a 30 kedvenc Kowa dalból álló listámat, saját „Esszencia albumomat”, amit most megosztanék, s néhány dalhoz rövid kommentárt és idézetet is fűzök! Ha újragondolnám a listát, valószínűleg az idei Égig érő című számuknak is helyet szorítanék rajta, valamint néhány Fanka Delivel közös daluknak is mindenképp ott lenne a helye: Ez a mi mesénk, Bölcsődtől a sírodig, Rajtatok múlik és az Ördög nincsen. Nem akartam mással közösen írt dalokat feltenni a listára, ehhez képest látni fogjátok, hogy a Loft Begivel közös Lehetetlen nincs meg ott lesz a 30 között. Na mindegy, nem akartam változtatni az eredeti listán – a negyvenes listámon alighanem ezek is rajta lennének…

 30.. Egy zsivány balladája

 29. Többet érdemelsz

 28. Tizenötmillióból egy

A Kowalsky klipekre jellemző, hogy megrendítőek. Ez sem kivétel. Nehéz könnyek nélkül végignézni, de ha csak a szövegre koncentrálsz, akkor is libabőrös leszel, s bibliai igazságok vannak megfogalmazva benne. Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért, mondja Jézus az utolsó vacsorán. Az önfeláldozó szeretet az, ami hiányzik gyakran ebből a világból, s a mi életünkből. És az igazi értékek keresése… Összetartozunk, ezt ízlelgessük magunkban...

27. Egyetlen út

26. Elvis él

25. Stoppos

24. Változtasd meg magad

23. Mit mondjak még?

 „Az Isten is csodálva, szeretve néz,

De ha elvesztjük egymást, bolyongva élsz.

Nem várom, nézd

Nem kell, hogy járj

Tó vízén, a kereszten megfeszülj,

Nem kell a vízből bort csinálj.

Mit mondjak még?

Ennyi és kész!

Francba a nagy dolgokkal kicsikben

Ha velem vagy, sokkal többet ér!"

22. Asszem

21. Magasban és mélyben

20. Legszebb dolgok

Alig egy éves a dal, de nem volt nehéz megszeretni… Éppen a 4. házassági évfordulónk napján jelent meg, ezért is emlékezetes... Meg hát ez a szöveg... Meg ez a klip... Annyira kíváncsi vagyok, hogy születnek meg a klipek, s a klipekben rejlő történeteket mi inspirálja...

„Amikor vádolsz

Semmit sem mondok

Azzal, hogy gyűlölsz

Nem engem, magadat bántod”

...

„Az Isten tudja, milyen hosszú a lista

A halál karjaiban kevés az ateista”

...

„Amit megéltem

Az csak én vagyok

Máshonnan jövök, mint te

Más nyomokat hagyok

Neked is nehéz tudom

Minden nap cipeled

A sok sebhely miatt néha

Keményebb a szíved”

19. Lélekszerelő

„Az élet kincse mint a tenger

Ne csak evezz, ÉLD IS ÁT!

Ajándék minden perc, amit kapsz

És az óra körbe jár

Az idő, amit elpocsékolsz, pereg,

és nem jön többé vissza már.”

...

„Lehet, hogy nem lesz minden nap

Mese, De eddig sem volt az

Valahogy mégis túléltük,

és erőt ad az emlékük.

Lehet, hogy fáj majd néhány seb

De erőt ad, majd ha túléled

S ha panaszkodsz, nem lesz jobb,

Csak kifordul a világod.

Szerintem szép vagy

Szerinted meg nem.

Pedig ugyanazt látjuk

Csak másféleképpen.

Szerintem az élet szép,

De ha szerinted nem

Bár ugyanazt látjuk, de

Másféleképpen.”

18. Otthon, édes otthon

Az elmaradhatatlan búcsúszám a koncertek végéről... Ambivalensek az érzések, mert olyan jó lenne még hallgatni őket, de az este megkoronázása ez a csodálatos dal, ahol a zenekar és a közönség mindig egymásra talál!

„De nem mindig a szép, az okosak útja,

Mert a paradicsom felé mindig rögös a túra.

Ne szívd mellre, az kinek jó?

Értelmes embernek az nem való.

Hiszen a legszebb a nyitott szív, és a tiszta szó.”

...

„Jól látod, mitől szép egy reggel,

Minden fűszál ünnepel, és soha ne felejtsd el,

Azt, hogy öröm vagy valakinek,

Hiszen soha nem vagy magad...”

...

„Már néha látom, merre van.

Ott minden dalnak színe van,

És minden hangja színarany.

Szólj majd,

Szólok én is – bár azt mondják,

Hogy nem kell kulcs,

Mert mindig nyitva van.”

17. Egy test

„Ugyanúgy te is érzel, s amíg

Sírsz, nevetsz s mehetsz bárhova

Mindenből Isten néz rád

Csak te nem nézel rá soha

Nézz szét, mit láthat aki tényleg lát

A világban jársz és kitalálsz

Hogy olcsó szerepeket gyengén játssz

De csak csontot rágsz

Ember a világban, sok elme zajában

Tétova léptekkel a halál nyomában

Mint kóbor szellemek, de ezt bárki itt

Ha nem is vallja be magának ismeri

Akinek szeme van az látja

Akinek füle van az hallja

Akinek esze van az érti

Akinek szíve van az érzi

Akinek kemény az reméli

Akinek könnyű nagy a súlya

Aki kéri az kapja

Aki keresi megtalálja

Egy test a föld és az ég

És ami benne él

Egy test az Isten az ember

És a kezdet és a vég."

16. Új templom épül

„A felhők alatt két lábbal a földön állva

Embernek látszik mind, pedig van angyali vonása

Keresi az otthonát sok átutazó vendég

Van aki az égre néz, de ott senki se látta még.

Nem aranyból, nem földből,

Nem pénzért, nem kőből

Valahol a szívemben majd új templom épül

Nem aranyból, nem kőből

Nem erővel, vagy ösztönből

Valahogy a szívedben majd új templom épül.”

15. Holnapelőtt

Nagyon szeretem ezt a számot. Egyszerűen nem tudjuk értékelni az időt, amit ajándékba kapunk Fentről! Addig éljünk, addig szeressünk, amíg lehet!!! Bánni fogjuk később, ha még megtehettünk volna, mondjuk egy utolsó látogatást a Nagyszülőknél, de nem mentünk fel, vagy kibékülhettem volna a testvéremmel, s már késő... Zseniális szöveg, s nagyon tetszik a pörgős dallam is!

„Mert ma van itt az esély, ha van harag odabenn

Hogy helyre tedd idekint, enyhíts a szíveden

Hogy megfogd a kezét

Hogy elmondd, hogy szereted

Hogy tanítsd és tanulj

És kinyújtsd a kezedet

Hogy örülj, hogy ízlelj, hogy szagolj és láss

A dolgok mögé, nincs semmi más

Csak azt, hogy elveszítesz mindent, vagy rátalálsz

Hogy a fénnyel szembe, vagy háttal állsz

Nem tudja senki lesz-e holnap

Csak addig van hova, amíg még van miért

Ma kell, hogy kérdezz, ma hogy válassz

Ma kell, hogy megtegyél mindent az álmodért

Ma kell, hogy elengedd a múltad

Ma kell, hogy megbocsáss mindent, mindenért

Ki tudja lesz-e még egy holnap számunkra

Lehet te mész előbb, vagy én

Benne van hogy tévedsz

Benne van hogy elesel

De rá is kell találj

Az túl kevés, ha keresel."

14. Baraka

13. Ennyi csak

„Ne nézz a tegnapodra.”

...

„Kezet mos a kéz; mindig számíthatsz rám,

én is számítok rád, ha baj van

Minden változik, és semmi sem az, aminek látszik

Kétszer egy folyóba ugyanúgy nem lép senki...

Ez is csak egy nap, nem a világ vége; a kedvedet ne törje meg

Lenyeled keresztbe, holnap vége, új nap indul, vége lesz

Ez is csak egy nap, nem a világ vége, a kedvedet ne törje meg

Lenyeled keresztbe, éjféltől meg új nap indul, ennyi lesz

Ennyi csak, mert ennyi ez!"

...

„Mert ahol van a kincsed, ott van a szíved

Ezt egy bölcs is elmondta már tudod, nagyon régen

Minek futsz a baj után, az úgyis elmegy

Legyen egy jobb napod ma

De háztól házig ennyi az élet,

Legyen szép, és hosszú az utca

Minden változik, és senki sem az, aminek látszik

Kétszer egy virágot nem téphet le senki újra.”

12. Rendíthetetlen

Az egyik kedvenc klipem és refrénem Kowáéktól... Bármikor lehet meríteni a szövegeikből. Két éve, nyáron, mikor 26. hétre, tehát három hónappal korábban megszülettek a hármas ikreim, s több mint két hónapig kórházban voltak a Feleségemmel, s akkor ősszel, mikor egyikük hosszú hetekig életveszélyben volt (22 nap kórház, 14 nap lélegeztetőgép és inkubátor), az imádság és a hit mellett néhány Kowa dal volt, ami megerősített. Például ez. A refrénen kívül most nem is idéznék mást. Az mindent elmond erről a dalról, ami szerintem megint csúcsminőséget képvisel!

„Mikor már mások réges-régen feladták, én

Akkor kezdtem mindig csak igazán

Csak annak van végleg vége, amit magadban feladtál

Vagyok, ami vagyok, mer' egy ilyen is kell

Más nem, azt csak én döntöm el

Hogy minek adok helyet a szívemben

És mi az, minek többé már nem.”

11. Hogy vagy?

Ennek a dalnak a refrénjéről nagyon szeretek prédikálni. A szövege összecseng az egyik ószövetségi személlyel, Jóbbal, akinek megvolt mindene, majd el is veszítette mindenét, de lázadozás és kiakadás helyett hűséges maradt Istenhez. „Ha a jót elfogadjuk az Úr kezéből, a rosszat miért ne tennénk? Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és mezítelenül is térek majd vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” Egész életünkben gyűjtünk a földön, de az anyagi értékekről való lemondás több Kowa dalban is megjelenik, mert innen már semmit nem viszünk magunkkal. Nagyon szeretem ezt a dalt is, érdemes hallgatni és figyelni a szövegére!

„Mesélj, mi bánt! Gyere, mondd el! (Aha... aha..)

Nevetni sírva is tudni kell,

az a legőszintébb jel,

hogy maradt benned némi élet.

Ha mennie kell hadd menjen

és jöjjön bármi, ha jönnie kell!

Most kell, hogy élvezd, amid van

S nem várni, amid nincs!

Most kell, hogy meghalld, amit kell,

Meglátni minden színt!

Most kell, hogy tényleg itt legyél,

Mert többé nem jön el.

Minden pillanat más, de pont azt ad, amit kell!

Szedd, szét magad néha!

Rakd össze megint jól!

Mindegy, hogy szűz vagy nagyon léha,

Csak tudd azt magadról!

Azt, hogy meztelen születtél és majd meztelenül mész.

Semmit nem hoztál és nem viszel,

mindened az maga, hogy: ÉLSZ!"

10. Varázsszavak

Ennek a dalnak nagyon egyszerű, de annál nagyszerűbb a szövege, ezt a 4 varázsszót véssük mindannyian jól a szívünkbe: SAJNÁLOM, BOCSÁSS MEG, KÖSZÖNÖM, SZERETLEK!

„Az ember Isten legszebb terve,

Test, lélek meg elme.

Csak legyen szeretve,

Mást nem is kíván."

...

Azt mondod bántott az élet,

Én azt mondom: örülj, hogy éled!

Minden fájdalom, öröm azért van,

Hogy magadból többet megérthess.

Azt, hogy a szeretet nem egy érzés!

Hogy nem ér véget az nem is kérdés

-De ha csak a hibákat nézed,

Küszködés lesz, és nem élet!

...

Minden mosoly és könny azért van,

Hogy magadból többet megérthess.

Ezért zöldek a füvek, a fák,

Ezért vannak nappalok, éjszakák.

Ezért van FÉNY - a nap ha kel,

De aki nyavalyog az ÁRNYÉKBAN téved el...”

9. Hála veled

Talán a legnagyobb dolog, amit megbántam a zenekarral kapcsolatban, hogy nem mentem el a Hála veled klipforgatására, pedig lett volna rá lehetőségem. Helyette egy panoráma futásra mentem a Dunakanyarba, ami szintén csodálatos volt, de részt venni ebben a klipben talán nagyobb élmény lett volna. Az ember életéből annyira hiányzik manapság a hála, mert természetesnek vesszük, hogy mindenünk megvan. Akiben van megfelelő alázat, az hálás is tud lenni mindenért, amit kap. A jó és a rossz dolgokért is. Mert egy hálás szív, na az a mennyország. Nagyon szeretem ezt a slágert, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül...

„Akinek- tudja jól, hogy-mindene ajándék,

Minden egyes nap, amíg él

Minden amit lát, hall, érint, szeret vagy még nem ért..."

...

„Csak kritizál akiben nincs hála

A tévedése: hogy nincs jobb nála."

...

„Még jó, áldás, hogy te választhatsz, hogy melyik úton jársz!

Még jó, hogy minden nap újra kezdheted!

Még jó, hogy ma is láthatom, hallhatom, foghatom, tehetem,

Nevethet, sírhat, szerethet, itt lehet, elmehet..."

...

„Szép vagy és derűs néha

Viharfelhők közt fényt viszel

És ezzel engem is jobbá teszel

Csináljuk együtt annál úgy sincs jobb!"

8. Még nem éden

Csodálatos szöveg, gyönyörű budapesti képek, frenetikus hangulatú zene – az egyik kedvenc koncertdalom!

7. Amire szültek

Egy újabb félelmetesen jó dal, aminek a szövegéről sokat lehet elmélkedni és szeretek róla prédikálni! Ne ítélj, hogy ne ítéltess... Kik vagyunk mi, hogy mások felett pálcát törjünk? Embert ember nem, csak Isten ítélhet meg! A legfontosabb üzenet! A másik, ami különösen tetszik: szeretni szültek! Kevesebb ítélkezés, több szeretet – máris sokkal boldogabb és szebb lenne a világ! Az ember szeretetre teremtetett! Örüljünk annak és becsüljük meg azt, amit tudunk, s kevesebbet ítélkezzünk! Ja, és a klip is hátborzongatóan fenomenális!

„Nem fájhat ma és holnap is

Egyszer épp elég

Szeretlek így és akkor is

Ha neked mit sem ér...

Mit jelent neked az eleve rossz? És

Mennyit hibázhat mindig csak más?

És ki ítélhet? Ki fizet érte? És ki az aki megbocsájt?

Nem mondta azt

Senki

Hogy könnyű lesz vagy épp

Mennyi

Hány évig élünk itt

Együtt

Az Ég adta, nem mi

Vettük...

Hívj annak, aminek csak akarsz

Hát én sem vagyok egy angyal, de

Te sem vagy Isten.

Ezt hívd ahogy akarod, de

Szeretni szültek.

Embert nem ember

Csak Isten ítélhet meg.”

6. Lehetetlen nincs

Isten előtt semmi sem lehetetlen, Ő pedig ad erőt a lehetetlennek tűnő dolgok leküzdéséhez, elviseléséhez, megvalósulásához is! Amihez Te is kellesz! Feladni nem ér, nem szabad, mindig van remény! Annyira jó ez a szám, hogy jelzőket nem tudok rá mondani. A klip is zseniális és koncerteken is óriásit lehet rá bulizni.

„Azt, hogy minden sebet

Nem gyógyíthat meg

Az idő megmutatja

Bármi történt, miért jó neked.”

...

„De, hogy bármit legyőzz

Ahhoz le kell győznöd magad

A halálból sem hozhat vissza senki senkit

Majd neked, sem nekem

De bolond vágyak helyett

Többet ér, ha van benned hit és erő

S jókor vagy jó helyen

Amíg van újabb nap

Amíg a szíved visz

Nehéz az lehet, de lehetetlen az nincs

Amíg van újabb nap

Legyen a fejedben

Lehet, hogy nehéz lesz, de lehetetlen nem.”

...

„Eleve lehetetlen a lehetetlen

Eleve lehetetlen, hogy bármi lehetetlen!”

5. Ki van ez találva

Az első nagy szerelem, ami egy időben csengőhangom is volt. Nagyon tetszenek az ellentétpárok, a felsorolások – aki ismeri a dalt, tudja, miről beszélek, aki meg nem ismeri, hallgassa meg többször is! :)

4. Tombold ki

Minden fájdalom és minden keserűség benne van ebben a dalban, ami a világban lezajlott a koronavírus által. Mind a dallam, mind a szöveg, de még a klip is, ahogy Kowa, illetve a dublőre futva menekül, erről árulkodik. Ez egy olyan dal, amit tízszer újrahallgatok, de még mindig nem elég... Azt hiszem, Kowáék zenéje a covid alatt is nagyon sok mindenkinek szolgált támaszul és vigaszul. Ez nem egy vidám dal, de annyira jó, és én annyira szeretem, hogy egészen a negyedik helyig felrepült... És igazából ez nem is nagyon volt kérdéses...

„Én tényleg szeretek élni

De néha jó benne elmenekülni

A zene meg a fények

Az embertengerben magad kitombolni

És látod azt, amit én látok

Nem váltjuk meg ezt a világot

A zene meg a füstben

Az embertengerben veled eggyé válok.

Hát ez megint mi volt, miféle év?

Megszokod vagy megszöksz, amerre mész

A földön minden a feje tetején áll

Mióta Jézus vízen sétált

Jackson fehér lett, a színészből elnök

A halott gengszterből hős

Belejössz, hogy a 2020 ahogy van felejtő

Úgy otthon maradt a világ, hogy a fű se nő

Mit adnál érte meg, hogy ezt az életet

Nem mások tervezik helyetted meg neked

S miért lenne ez az út rosszabb mint Hollywood

Feladnád mindened, hazádat, nyelvedet

Bedarál, ha mindent úgy csinálsz, hogy megfelelj

Ki mondta, versenyezz mindig mindenkivel?"

...

„Azt mondják gyenge vagy, szeretni hogy lehet?

Hogy hogy nem gyűlölöd azt, aki nem szeret?

Én sem így születtem, az élet így tanít

Hogy, ami nem öl meg formál és alakít

Hogy nem vagyok senkinél se rosszabb, se fontosabb

S ha bárkit átverhetsz is, ne hazudj magadnak

Az élet túl rövid, köszönd ki támogat

S arra, akik köpködnek ne áldozz túl sokat.

Tudjuk mind, hogy egyszer véget ér

Ha visszanézed majd

Mennyi pillanat volt tényleg szép

Talán, ha néhány nap

És mennyi hülyeségben részt vettünk

Volt itt minden már

De Isten látja bennünk, lelkünk

Nem váltunk rosszabbá.”

3. Mint egy jel

És íme, máris elérkeztünk a dobogóhoz, amiben lesz majd egy talán meglepetés is – de nem ez az. Mert ez szerintem egy közönségkedvenc dal, ami nekem is az egyik, összességében a harmadik kedvencem. Gyönyörű a szövege, kellemes a dallama, kedves a klipje (végre egy klip, amiben, bár van dráma, de pozitív a végkicsengése...), szívet melengető a gyermekek refrén éneklése a végén. Úgy jó ez a dal, ahogy van, az első másodperctől az utolsóig! Köszönöm, köszönjük Nektek, Kowalsky meg a Vega!!!

„Talán porrá lesz minden

De az ami kell

Néhány pillanat megmarad

Nem múlik el

A lényeddé válik

Csak a sír veszi el

Amíg élsz, amíg vagy

Beléd ég mint egy jel."

...

"Látod a lelket is, vagy csak a húst?! (csak a húst)

Látod az értéket, vagy csak a pénzt?! (pénzt, pénzt)

Érted az értelmet, vagy csak az észt?!

(Nézd)

Sok ember magányos, magától menekül

Sok ember közt is lehet egyedül

Nem ismered a jövőt

Nem láncol le a múlt

Te vagy az út

Amit az jár végig veled

Aki adni sose fél, aki nem hibákat keres

Önzetlenül, csak szeret

Pusztán azért mert élsz

Nem látod még a jövőt

Lehet elvakít az út

Ha sötét a múlt

De azt vakon felismered

Aki úgy ad ahogy kér

Aki nem hibákat

Önzetlenül csak szeret

Pusztán azért mert élsz."

...

"Érzed az otthont, vagy nem látsz csak házat?!

(Még hányat?)

Út is tudsz lenni, vagy te folyton csak lázadsz?!

(Belefáradsz)

Hálás vagy mindenért, vagy még valamit vársz? (vársz, vársz)

Szerelmed vár otthon, vagy-vagy csak egy társ?!"

2. Szemenszedett igazság

És íme, a dal, ami majdnem megnyerte az egész versenyt... Nagyon sokat vacilláltam ezen és a végül győztes dalon. De ez az a dal, amit egymás után tízszer meghallgatok úgy, hogy eszembe nem jut másik számot indítani. Régen állítólag játszották koncerteken, van barátom, akinek van személyes koncertélménye, irigylem is ezért. Én, amikor az összes Kowa számot kezdtem megismerni, szerintem 2013-ban találkoztam először ezzel a dallal, és azóta topkedvencem. Az életben sok minden nem rajtunk múlik, az Isten kezében vagyunk – erről a dalról is szeretek gondolatokat megfogalmazni szentbeszédben. Nagyon egyszerűen és annyira nem üres lózungokban beszélnek Kowáék, ami lenyűgöző és nagyon csodálatos. S hogy számukra is fontos ez a dal: óriási örömként éltem meg, hogy rákerült az Esszencia albumra is, a középső lemezre! Hallgassátok sokat – ne csak ezt, az összes Kowalsky-t!  Kénytelen vagyok most gyakorlatilag az egész szöveget bemásolni, annyira fontos ez az üzenet, és annyira jól meg van fogalmazva...

„Lehet, hogy a kígyó szúrta el tényleg

Azzal az átkozott alma-trükkel

Vagy lehet, hogy csak Ádám volt papucsférj, és nem figyelt arra Éva mikor bliccel

Vagy lehet, hogy csak én vagyok egyszerű,

Hogy az okot inkább magamban látva

Hogy hogy kerültem a Földre, minek fognám másra?

Hogy mitől van az egyik egy egérlyukban, miközben New Yorkban a palota szépül

És miért van a szépség, ha valakitől Quasimodo is halálra rémül

Vagy lehet, hogy én vagyok a vak, hogy az okot mindig magunkban látva

Hogy miért kerültünk a bajba, minek fognád másra?

Mert valahogy minden összeáll

Az Isten mindent jól csinál

Mindent úgy, ahogy kéne

Mindenkit úgy ahogy kérte

Mert végül minden célba ér

A sor végén a rím megél

Mindig úgy ahogy kéne,

Mindenki kap ahogy kérte majd

Mert valahogy minden összeáll

Az Isten mindent jól csinál

Mindent úgy, ahogy kéne

Mindenkit úgy ahogy kérte

Mert végül minden célba ér

A sor végén a rím megél

Mindig úgy ahogy kéne,

Mindenki kap ahogy kérte

És miért él az egyik majd 120 évet

Ha a másiknak a szülőágy a végzet

Vagy mitől korog Keleten az egyik gyomra

Ha így élünk Nyugaton

Majd szólj ha érted

Vagy lehet, hogy csak én vagyok egyszerű, hogy az okot átlátszónak érzem

Hogy mi itt a kérdés

Én nem is értem

Hogy miért bukik mindig meg minden elnök

Ha azzal kezdi mind, hogy ők majd tudják

Hogy miért akar vezetni jónéhány, miközben nem hogy mást, magukat se látják

De tudom, hogy én vagyok a vak,

Hogy az okot egyszerűen látom

A film meg forog

Olyan, mint a péntek 13."

...

„Minden olyan ahogy te és én akartam

Ilyen egyszerű ez

Olyan úgy ahogy van

Senki nem fizet hidd el soha helyettünk

Semmi nem a miénk

Jövünk és megyünk

Ilyen egyszerű minden, mint egy pofon."

1. Egy világon át

Okoztam ezzel bárkinek csalódást vagy szereztem meglepetést???  Bevallom őszintén, sokáig a Szemenszedett igazságot akartam az első helyre tenni. Két évig terveztem ezt a listát a jubileumi évfordulóra, s csak azt tudtam, hogy melyik két szám lesz az első két helyezett... 2012-ben ismertem meg a zenekart, ez a dal 2014-es, a Még nem éden volt az első album, ami megvolt, s amit rongyosra hallgattam. Minden koncert egyik legszebb, legmagasztosabb előadása! Vidák Robi zongorakísérete frenetikusan csodálatos, már amikor betolja a hangszert, tudjuk, hogy valami csoda következik... Bár volt jónéhány koncert, amin belehibáztak a szövegbe, összekeverték a versszakokat, de éppen ebből a dalból tudjuk, hogy „néha hibázunk, nem nagy dolog”. Eszembe jutnak a telefonfények a magasban, a későbbi Feleségemmel, Kittivel vagy a barátokkal való ölelkezések, ahogyan megéltük a koncerteken ezt a számot... Írhatnak bármilyen zseniális új dalt Kowáék, ez mindig klasszikus marad Tőlük, amit nagyon köszönök nekik... Esküvői meghívónkon is ebből a dalból választottunk idézetet. „Már tudom, szeretni nem azt jelenti, Hogy két ember egy igát von, Hanem a másikat biztatni, repülni át egy világon." De van még egy mondat, ami nagyon tetszik ebből a számból: „Tudom, hogy csak szépnek akarsz tűnni. De amit az Istentől kaptál, annál mi lehetne szebb?” És hát valóban...

Ezzel a dallal kapcsolatban küldtek egyszer nekem egy kommentet, s engedélyt kértem a „szerzőtől”, Farkasné Holzmann Nórától, hogy ebbe a cikkbe betehessem, mert szerintem nagyon ütős és tökéletesen visszaadja a lényegét ennek a dalnak. „Nincs annál felemelőbb érzés, mikor a koncerteken kihunynak a fények és csak a telefonok fényei világítanak... Abban a pár percben megszűnik a világ és mindenki átéli azt a csodát, amit a szöveg és a dallam egysége teremt...  Olyan érzése van az embernek, mintha Isten lenne jelen ott abban a pillanatban....”

„Tudom, hogy csak erősnek akarsz tűnni
Bántottak már eleget, volt hogy már sírni sem volt erőd
Én nem akartam beállni ebbe a sorba és nem is fogok
Bár szent nem vagyok
De néha hibázunk, nem nagy dolog.
Én nem fogom szédíteni a szíved,
Kalandból a Földanya ölén már így is volt épp elég.
És aljas egy szerep lenne, ahogy vetíteném,
Hogy én jobb lennék itt bárkinél...
Ugyan kinél?!

Mert ismersz, hogy virággal a kezemben,
Az tudod nem én vagyok!
És nem bírok sírni sem,
Pedig szorít a mellkasom.
Én nem akarok mondani szépeket,
A szavakkal megölném a lényeget.
És nem hoztam, bársony dobozban,
Csillogó nemes fémeket.
És nem áll kinn, hófehér
Lovak mögött szép hintó sem.
Visszahoztam a tőled kapott világot,
Ami megtanított élni, bár hiányzol.
Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
át egy világon...

Tudom, hogy csak szépnek akarsz tűnni.
De amit az Istentől kaptál, annál mi lehetne szebb?
Volt, hogy már gyűlöltem magam én is
De változást is csak ajándékba kapunk,
Ha arra végre méltók vagyunk.

Én nem tudom szédíteni a szíved.
Én nem mondhatom, hiszen nem lenne igaz és nem lenne szép.
Hogy az egyetlen voltál és leszel,
Hiszen testünk csak porból van,
és ami azután lesz, ott mindenki egy.

Mert ismersz, hogy virággal a kezemben,
Az tudod nem én vagyok!
És nem bírok sírni sem,
Pedig szorít a mellkasom.
Én nem akarok mondani szépeket,
A szavakkal megölném a lényeget.
És nem hoztam, bársony dobozban,
Csillogó nemes fémeket.
És nem áll kinn, hófehér
Lovak mögött szép hintó sem.
Visszahoztam a tőled kapott világot,
Ami megtanított élni, bár hiányzol.
Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
Biztatni, repülni, hogy a másikat biztatni, repülni
át egy világon.
Át egy világon.
Át egy világon.

Nem vagyunk országos, jó cimborák, nem ismerjük egymást személyesen. A magánéletük, még ha valamit esetleg tudunk is róluk, nem foglalkoztat. Nem bálványként tekintek rájuk, ők is emberek, ugyanakkor tisztelem őket azért, amit csinálnak. A zenéjük értéket közvetít, szövegeik inspirálóak, egyszerű, de nagyszerű dolgokról énekelnek: a világ szépségéről, értékeiről, a szeretetről, kapaszkodókról, a lehetőségekről… Gazdagabb lettem tőlük, általuk. Köszönöm, hogy vagytok, sok-sok szép jubileumi esztendőt és rengeteg remek dalt kívánok a Kowalsky meg a Vega zenekarnak!

Tudják, mi akar lenni Teodor fiam április utolsó hétvégéje óta? Pápa. Eddig csak pap meg püspök akart lenni, de most már pápa is! És nem is csak, hogy mondja: el is játssza otthon, hogy ő az idős, öreg pápa. Valószínűleg nem lesz ő az új Bakócz Tamás, akinek a XV. században valóban komoly esélye volt arra, hogy magyar bíborosként pápa legyen, de az tetszik, hogy a fiam már tervezi az óvoda utáni életét… :) Egyébként, ha jobban belegondolok, nagyjából annyi idős most Teodor, mint én voltam akkor, amikor II. János Pál pápa Magyarországon járt 1991-ben. Személyes emlékeim nincsenek, archív felvételekből, szüleimtől és könyvekből vannak ismereteim az akkori magyarországi útjáról. Most, 2023-ban, amikor Ferenc pápa apostoli útra érkezett Magyarországra, újra a történelmet látjuk és éljük meg. És erről a hétvégéről, 10, 20, 50, 100 év múlva ugyanúgy kell majd beszélnünk, mint az azóta szentté avatott II. János Pál pápa 1991-es látogatásáról, amikor Budapesten kívül sok más helyszínen járt még, Máriapócson pedig Szent Liturgiát is végzett.

Kezdjük ott, hogy micsoda elismerés, megtiszteltetés, hogy a Szentatya rövid időn belül harmadszor is magyar földre lépett! Felesleges a gyors fejszámolás: igen, a 2019-es csíksomlyói búcsún való részvétele is magyar földön történt! Aztán 2021 őszén, bár átutazóban volt csupán, ő celebrálta a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjét. És most? Nem olyan régen kórházi kezelésre szorult Ferenc pápa, s amikor megkérdezték tőle, hogy miért siet ki a kórházból, ő azt mondta: „Megyek a szentek földjére.” Magyarország a szentek földje – de szép is ez! Magyarország azért a szentek földje, mert Szent István királytól kezdve oly sok szentet és boldogot adott a világnak, az Árpád-házi szentektől kezdve, Szent Imrén, Szent Lászlón, Szent Piroskán, Szent Margiton, Szent Erzsébeten keresztül a XX. század boldoggá avatottjaiig: Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóig, Boldog Salkaházi Sáráig, Boldog Apor Vilmosig, Boldog Romzsa Teodorig, Boldog Scheffler Jánosig és Boldog Brenner Jánosig. A rég – és közelmúlt szentjeit megtartjuk emlékezetünkben. De vajon ma is tekinthetünk még szeretett hazánkra úgy, mint a szentek földje? Ferenc pápa hisz ebben, és ennek hangot is adott!

Nem véletlen, hogy a boldogok között az imént Brenner Jánost említettem utoljára. Boldog Brenner Jánost, mindössze 26 éves korában, kegyetlen brutalitással gyilkolták meg. 1957-ben, tehát a szovjet diktatúra kezdetén beteghez hívták, de csapda volt, ő a betegek kenetének olajával és az Eucharisztiával útnak indult, de megtámadták, s 32 késszúrással meggyilkolták. Magát nem tudta megvédeni, csak az Eucharisztiát: úgy találtak rá, hogy kihűlt bal keze még szorította az Eucharisztiát tartalmazó táskát a szíve felett. Brenner János boldoggá avatását már Ferenc pápa hagyta jóvá, s nagyon megdöbbentő volt számomra, hogy a Szent István Bazilikában a papokkal, szerzetesekkel, diakónusokkal, papnövendékekkel és világi munkatársakkal való találkozása során az első tanúságtevő nem más, mint Brenner József, boldog Brenner János 88 éves testvére volt, aki megköszönte a pápának, hogy szinte napra pontosan öt évvel ezelőtt (2018. május 1.) boldoggá avatták a bátyját. Csodálatos és megindító találkozás volt ez Brenner József és a Szentatya között! Számomra a második tanúságtevő személye volt még különösen fontos. Kondás Sándor atya, aki a görögkatolikus félórát vezeti a Kossuth rádióban, de a televízióból és a görögkatolikus közvetítésekből is ismerős lehet, az én Keresztapám. Az ő felesége édesapám húga. Ők ketten a keresztszüleim. Büszke voltam rá, rájuk, meghatódva hallgattam szavait, tanúságtételét. „Hálás vagyok Istennek, hogy már papi hivatásom kezdetén megszabadított a kishitűségtől és képessé tett elfogadni a lehetetlen helyzeteket, mert ő éppen azokból tudja a legtöbbet kihozni. Felismertette velem, hogy a papi szolgálat sikere nem abban mérhető, hogy milyen teljesítményekre vagyok képes, hanem abban, hogy mennyire tudom kiüresíteni, neki átadni magam.” Köszönöm Keresztapa, hogy 43 év lelkipásztori munkáját két mondatba összefoglalva adtál útmutatást a fiatal generációnak, személy szerint nekem is, és tettél tanúságot példaértékűen és hitelesen megélt papi hivatásodról és családodról Ferenc pápa előtt!

Minden olyan hirtelen történt. Ráadásul elég messze szolgálok a fővárostól, Magyarország legkeletibb csücskében. Bevallom, nem volt tervben, hogy részt vegyek a pápalátogatás valamelyik eseményén. Persze, a szívem mélyén éreztem, hogy életre szóló élmény lenne, meg hogy azért mégiscsak, de jó lenne ott lenni, találkozni a Szentatyával, együtt imádkozni vele… És aztán jött egy lehetőség, hogy a Szent István Bazilikába a péntek délutáni programra még lehet jelentkezni. Nem sokat hezitáltam.

Papként nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy éppen azon a hétvégén tartózkodott Ferenc pápa Magyarországon, amikor a katolikus egyházban a hivatások vasárnapja volt. A római katolikusoknál ezt a Jó Pásztor vasárnapjának nevezik. 50 hónapja vagyok pap, és azóta különös kegyelemnek érzem, hogy a papi közösséghez tartozom. Felemelő és megerősítő. Néhány héttel ezelőtt nagycsütörtökön délelőtt részt vettem a nyíregyházi Székesegyházban az alkonyati zsolozsmával egybekötött Nagy Szent Bazil Liturgiáján, amin az akkori téli időjárás és a szakadó hó ellenére sok pap részt vett a Nyíregyházi Egyházmegyéből. Olyannyira felemelő és csodálatos élmény volt számomra az a közös Szent Liturgia a paptestvérekkel, hogy meggyőződésem, hogy ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy rövid papi életem talán legszebb Húsvétját élhettem meg. Másfél évvel ezelőtt, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretében egy bizánci Szent Liturgián már jelen lehettem a Szent István Bazilikában – azért sem fogom elfelejteni azt az ünnepi eseményt, mert másnap engedték ki a kórházból 9 hét után az újszülött hármas ikreimet és a Feleségemet. Most nem ilyen izgalmak közepette érkeztem a Bazilikába, de felemelő és hitet adó volt megtapasztalni a papi közösséghez való tartozás örömét. Csodálatos emlék marad, hogy több száz paptestvérrel lehettem jelen a Bazilikában, akik közül sokakat személyesen, sokakat látásból ismertem ugyan, de a többséget egyáltalán nem, mégis tudjuk, tudtuk, hogy mi mindnyájan egy célért, egy ügyért küzdünk és dolgozunk (ebben az értelemben nem is olyan rossz dolog „együgyűnek” lenni…): az Evangélium hirdetéséért, az Örömhír átadásáért. Érzelmes délután volt.

És akkor Ferenc pápáról még nem is beszéltem… Azt kaptuk, amit szerintem mindenki várt tőle. Közvetlenséget, nyitottságot, figyelmességet, szeretetet és mosolyt. És ez nem ilyen megjátszott figyelmesség, szeretet és mosoly volt. Akárhány programba kapcsolódtam be a hétvégén online, akárhány beszédét hallgattam meg, egyszer sem éreztem azt, hogy neki ez most nyűg lenne. Nem bezárkózni és menekülni akart, nem letudni akarta ezt a hétvégét a magyarokkal. Ahol lehetett, bement a tömeg közé. Akivel lehetett, kezet fogott. Ha tudott, gyereket vett ölbe, vagy gyalog jött le a lépcsőn. A világ öt legvédettebb embere közé tartozik a mindenkori Szentatya (ha minden igaz, az amerikai, az orosz, az izraeli és a kínai államfővel együtt), most mégiscsak kapkodták néha a fejüket azok, akiknek őt védeniük kellett. De egy 86 éves, sokat látott és megélt, idős embert már nem kell védeni, tudja, merre kell mennie. :) A Szent István Bazilikában elsősorban egyházi személyekhez (lelkipásztorokhoz, püspökökhöz, szerzetesekhez, diakónusokhoz, papnövendékekhez, hitoktatókhoz) szólt a Szentatya, de azt hiszem, szavait meghallhatta minden Krisztus hívő. Egyik kedvenc gondolatom ebből a beszédből ez a mondata: „a válaszok az Úrtól és nem a világtól jönnek, a tabernákulumból, nem pedig az internetről.” Nagyon fontos gondolatokat osztott meg a szeretetről és a világban, különösen az Egyházban zajló megosztottságról. „A lelkipásztori munka akkor lesz gyümölcsöző, ha képesek vagyunk megélni azt a szeretetet, amelyet az Úr parancsolt nekünk, és amely az ő Lelkének ajándéka. (…) Szomorú, ha megosztottak vagyunk, mert ahelyett, hogy egy csapatként játszanánk, az ellenség játékát segítjük: a sátán bomlaszt, a sátán művésze a bomlasztásnak, ez a specialitása! Mi pedig egymástól eltávolodott püspököket, a püspökükkel feszültségben élő papokat látunk, viszály van az idősebb és a fiatalabb papok, az egyházmegyések és a szerzetesek, a papok és a világi hívők, a latinok és a görögök között; pártokra szakadunk az Egyház életét érintő kérdésekben, de politikai és társadalmi téren is, mereven képviselve ideológiai álláspontunkat. (…) Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében! (…) Nagy kincs birtokába jutottunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékeket hajszolva!”

Elgondolkodtató. A megosztottság az egész világban jelen van. Nem kell, hogy feltétlenül az Egyházra gondoljunk. Látjuk a társadalmi, a kulturális, a gazdasági, a politikai különbségeket is, amik mind tönkre teszik a világot, amit az Isten szépnek, tökéletesnek teremtett. Eszembe jutnak Szent Pál apostol szavai, amit a Galatákhoz írt. „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal3,28) Tényleg? És akkor mi ez a széthúzás, gyűlölködés, ellenségeskedés? Miért van a világban békétlenség, miért vannak háborúk? Amikor egyek vagyunk, egyek lehetnénk Krisztus Jézusban… Sajnos én ezt a széthúzást, ezt a megosztottságot tapasztaltam a pápalátogatás kapcsán is. Az ország egyik fele boldog, ujjong, tudja, érzi, hogy mekkora csoda az, ami ezekben a napokban hazánkban történt. A másik fele pedig ebben is csak a politikát látja, s örül, hogy szidhatja a kormányt és az Egyházat. Azt mondja a pápa, hogy a nagy kincset, amit kaptunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékekre. De jó, hogy ezt kimondta! Minden másodlagos, és semmi sem számít, csak Krisztus! Mert Krisztus nem csak a jövőnk, ahogy a pápalátogatás mottója is jelezte, de a jelenünk is!

A hétvége további részét már a Szentek Földjének keleti régiójában, otthon, Rozsályban töltöttem. De azért, ha tudtam, bekapcsolódtam online az eseményekbe, illetve utólag is néztem vissza programokat. (Igen, bár a Szentatya Szent István Bazilikában elmondott gondolataira utalva, a válaszok valóban nem az Interneten keresendők, most azért hálásak lehetünk az online felületnek, mert így tényleg semmiről nem maradtunk le…) Görögkatolikusként külön öröm volt számomra, hogy, még ha rövid ideig is, de szombaton betért a Rózsák terei görögkatolikus templomba is Őszentsége, az ottani hívekhez, ezzel egész egyházunkat megtisztelve. (Előtte a téren található római katolikus Szent Erzsébet templomban szintén megható találkozása volt szegényekkel és ukrán menekültekkel). Abba a templomba, ahol édesapám szolgált, amikor én születtem, abba a templomba, ahol én első lépéseimet is megtettem – talán az oltár, a papság felé is. Ferenc pápa a szomszédos országban zajló háború kapcsán a béke oldalán áll (a köztársasági elnök asszony köszöntőbeszédében a béke emberének is nevezte), s a görögkatolikus hívekkel együtt a Szent Liturgiából is ismert békességi ekténiát, könyörgéssorozatot imádkozta el.

Ferenc pápa egyik legizgalmasabb budapesti programja szerintem a fiatalokkal való találkozása volt a Papp László Arénában. Azon szívesen részt vettem volna én is! Aki látta a fiatalok sugárzó tekintetét… Vágytak a Szentatyával való találkozásra! Ferenc pápát érkezését követően druszája, Palánki Ferenc püspök atya köszöntötte, s ajándékozta meg egy harmadik Ferenc, bizonyos Puskás vezetéknévre hallgató által dedikált futball labdával, egy Rubik-kockával és egy tokaji aszúval. Gyönyörű és megható tanúságtételeket ezen a napon is lehetett hallani, nekem a legjobban Levcsenkó Tódoré tetszett, aki Kárpátaljáról, görögkatolikus papcsaládból származó, de a miskolci Jezsuita Gimnáziumban tanuló fiatalként a békéről beszélt. Mi másról is beszélhetett volna ezekben a viszontagságos időkben… A Szentatya magyarul kezdte a beszédét, ezt mondta: „Köszönöm!” Ferenc pápa, mi köszönjük! Talán nem túlzok, ha azt mondom, zseniális beszédet mondott. Humoros volt, frappáns és szellemes. Ugyanakkor gondolatébresztőnek sem utolsó. „Az ember nem attól lesz nagy, hogy mások felé emelkedik, hanem, hogy másokhoz leereszkedik. Ne mások kárára legyetek nagyok, hanem, hogy másokat szolgáltok. (…) Isten nem elítélni akar, hanem megbocsátani!” – és ezt többször el is mondatta a megjelent ifjúsággal.

A pápalátogatás fénypontja a vasárnapi szentmise volt, amin a várakozásoknak megfelelően rengetegen voltak. Nem prédikált különösebben hosszan a Szentatya, de még zárásként is adott némi komoly útravalót: nyissuk ki a kapukat, legyünk nyitott kapuk – ne zárkózzunk be, nyissunk a világ felé! „Testvérek, kérlek benneteket: nyissuk ki a kapukat! Próbáljunk mi is – szavakkal, gesztusokkal, hétköznapi tettekkel – olyanok lenni, mint Jézus: nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be, olyan kapuk, amelyeken mindenki beléphet és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét. (…) Engedjük be szívünkbe az élet Urát, az ő igéjét, aki vigasztal és gyógyít, utána pedig lépjünk ki, és váljunk mi magunk is nyitott kapukká a társadalomban! Legyünk nyitottak és befogadóak egymás felé, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni.”

Jó lett volna a Papp László Arénában, akár a Kossuth téren is ott lenni, de nincs hiányérzetem; azt hiszem, a Szent István Bazilikában történő találkozás, hogy a látszólag gyenge, mégis, annál erősebb, 86 éves Ferenc pápa Magyarországra látogatott, egy életre el fog engem kísérni. És kapcsolódjunk vissza nyitógondolatomhoz. Teodor lehet, nem fog emlékezni arra, hogy a pápalátogatás hatására pápa akart lenni. Majd lát ő is képeket, videókat, s mesélünk erről a hétvégéről neki. De ennek a látogatásnak történelmi jelentősége kell, hogy legyen az utókor számára! Ferenc pápa napokkal a hazatérését követően, a szerdai általános audiencián is a magyarokról áradozott a Vatikánban. Jól érezte magát nálunk, és ez látszott is rajta! „Budapesten érezhettem minden magyar ember szeretetét!” Biztos vagyok abban, hogy Ferenc pápa ismeri Szent Pió atya jóslatát Magyarországról: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenve­dés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberi­ségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őr­angyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes len­ne erősebben kérniük hathatós oltalmát orszá­gukra!" Az Istennek terve van velünk. Terve van ezzel a nemzettel, terve van a magyar néppel. Fülöp metropolita szerint Őszentsége a reményt hozta el közénk. Ezt én is adom. Ferenc pápa reményt lát Magyarországban! A Szent István Bazilikában nem véletlenül idézte gondolatai végén Mindszenty bíborost: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

Mi se féljünk, de tegyünk érte: hitben, reményben, békében és szeretetben, megosztottság nélkül! Imádkozzunk Ferenc pápáért, hazánkért, egyházunkért és a papi hivatásokért! „Áldd meg Isten Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!”

Ahogy a híres mondás tartja: könnyebb egy edzőt leváltani, mint egy egész csapatot. És ez sajnos megcáfolhatatlanul így van. Nem könnyű a futballedzők élete. Sem. Egyik nap még istencsászár vagy a szakmádban, két nappal később pedig, ha nem is a híd alatt, de munkanélküliként ébredsz. Megéri ez a bizonytalanság, ez a stressz? Meg mintha csak újabban lenne divat ez a nagy jövés-menés. Mióta olyan dilettáns multimilliomos olajmágnások ülnek a főnöki bársonyszékekben, akik fel voltak mentve tornaórán, és egy egyenest nem tudnak rúgni a labdába. (Spoilerveszély: Oliver Kahn és Hasan Salihamidzic speciel nem ilyenek voltak…) Meg mióta ez a csodálatos játék elveszítette játék mivoltát, és már csak, mint üzlet, mint egy pénztermelő automata van jelen ezen a golyóbison. A focisták már régen robotok, a modern rabszolgaság végtermékei, a futball pedig nem játék többé. Vagy legalábbis nagyon drága játék. És ennek sok esetben az edzők isszák meg a levét. Hiába, a labdát nem te adod el a tizenhatoson belül, azt a lövést nem te véded be, s a ziccert és a tizenegyest sem te hagyod ki, elővenni és számon kérni mégis mindig téged fognak elsőként. A játékos ebből a szempontból általában védve van – biztos, hogy megérdemlik a kispadnál ülők, állók ezt a kiszolgáltatottságot? Legújabb írásom fókuszában az edzők állnak – igen, még kicsi együttérzést is fogok tanúsítani az irányukba…

Egy csapatnál hosszú ideig? Azok az idők már rég elmúltak…

Nem akarom Ádámtól és Évától kezdeni… Így csak Alextől és Arséne-től fogom. Igen, a Premier League két korszakos zsenije, akik neve hallatán talán nincs olyan ManUnited és Arsenal szurkoló, aki ne morzsolna el minimum egy könnycseppet; az első edzők, akik bekerültek a Premier League Hírességek Csarnokába. (Ellenben korábbi játékosaik közül már David Beckham, Eric Cantona, Roy Keane, Wayne Rooney, Peter Schmeichel, Paul Scholes, valamint Thierry Henry és Patrick Vieira is tagja már ennek az elit alakulatnak…) Na nem, mintha nem szolgáltak volna rá. Sir Alex Ferguson az 1992 óta tartó sorozat történetének messze legeredményesebb edzője, 13 bajnoki címet nyert a Manchester Uniteddal, miközben tizenegy alkalommal az év edzőjének is megválasztották! (Nemzetközi és hazai kupaeredményeit, többek között a két Bajnokok Ligája győzelmét és 5 FA kupa diadalát pedig még meg sem említettem. Ja de, most…) Arséne Wenger ezt a díjat háromszor söpörte be, mint ahogy bajnoki címből is ennyi jutott az Arsenalnak – a máig utolsót, a 2003/04-es szezon végén veretlenül nyerték meg! Ferguson 1986-tól egészen 2013-ig ült a Manchester United kispadján, ez mai ésszel felfoghatatlanul hosszú idő, 27 év… Tíz éve ment nyugdíjba, azóta ugyanazon a kispadon már a nyolcadik edző ül. No comment… Pedig nem indult úgy a skót manchesteri szerepvállalása, hogy ebből hosszú, boldog házasság lesz – az első FA kupát 1990-ben, bajnoki címet 1993-ban nyerte a klubbal. Voltak gyengébb időszakok addig, mégsem jutott eszébe senkinek az, hogy kirúgják. Ma meg kis túlzással szezononként adják egymás kezébe a kilincset az új United edzők… Wenger a 2006-os BL döntő elveszítése után, bár voltak még elég erős keretei és jó játékosai, már nem tudott újabb nagyot dobni, így valahol csoda, hogy 2018-ig húzta – őt 1996-ban nevezték ki, egy kispadon 22 évet lehúzni szintén nem kevés idő. A Premier League-ben keresve sem találhatunk edzők között ennél nagyobb rivalizálást (na, most jönne ide Jose Mourinho, és kérne számon, hogy ezek szerint ő folyamatos babazsúron vett részt, míg Angliában dolgozott?), és bár rivalizáltak egymással (na meg persze a nagy Joséval is…), mélyen tisztelték is egymást, és ettől voltak annyira nagyok, emberileg is. Persze, az eredményeik is önmagukért beszéltek. Egyikük 27, másikuk 22 évet töltött el ugyanannak a csapatnak a kispadján: kár, hogy a mai labdarúgásból hiányoznak a Fergusonok és a Wengerek… (Josék még mindig vannak…)

Franciaországban van egy öreg csóka, akinek, ha azt mondanánk, hogy Fergusonnál és Wengernél senki nem nőtt hozzá jobban egy klubhoz, csupán annyit mondana: „Fogd meg a söröm!” Vagy, mivel franciáról van szó, lehet, inkább egy pohár bort adna a kezünkbe.  Ez a vén fószer nem más, mint Guy Ritchie Roux, aki minimális megszakítással 44 (!!!) évig volt az Auxerre vezetőedzője! Amikor Roux 1961-ben először ült le a csapat kispadjára, ő 23 (!) éves, a klub pedig még amatőr ligás volt. Egy szezon után elment a kötelező katonai szolgálatra, majd miután leszerelt, 1964-ben visszatért, és egyenesen 2000-ig nem is ment sehova! Akkor is csak azért lett új vezetőedzője a klubnak, mert egy évig előlépett sportigazgatónak, de aztán visszatért, és még 2005-ig edzője volt a csapatnak. Roux 1961-2005 között dolgozott ugyanazon klubnál, és azt sem mondhatjuk, hogy eredménytelen lett volna a csapat élén… Már másodosztályú klubként kupadöntőt játszottak, majd később négyszer meg is nyerte a francia kupát – 1994-ben, 1996-ban, majd a visszatérését követően 2003-ban és 2005-ben is. 1996-ban bajnok lett az Auxerre, őt magát pedig háromszor választották az év edzőjének Franciaországban! Páratlan, félelmetes – és nem biztos, hogy övé az egyetlen hasonló sztori! A topligákban azért ez valószínűsíthető.

Guy Roux és a fiatal Eric Cantona

Nem klubfutball, de egy rövid gondolat erejéig itt kell megjegyeznem, hogy bámulatos, ami a német futballválogatottnál zajlik. 1927-ig DFB bizottság vezette a nemzeti csapatot, ám az első szövetségi kapitány, Otto Nerz óta a jelenlegi kapitány, Hans-Dieter Flick még csak a 11. (!) edző a kispadon. Mondom: közel 100 év alatt! A korábbi szövetségi kapitányok: Otto Nerz (1928-1936), Sepp Herberger (1936-1964), Helmut Schön (1964-1978), Jupp Derwall (1978-1984), Franz Beckenbauer (1984-1990), Berti Vogts (1990-1998), Erich Ribbeck (1998-2000), Rudi Völler (2000-2004), Jürgen Klinsmann (2004-2006) és Joachim Löw (2006-2021). Elképesztő! Sepp Herberger 28 (!) évig volt szövetségi kapitány, az ő nevéhez fűződik a berni csoda, amikor megverték az 1954-es vb döntőben az Aranycsapatot. A legeredményesebb kapitány Helmut Schön volt, aki az 1970-es vb-t és a két évvel későbbi Eb-t is megnyerte, de másik két vb-ről és egy Eb-ről is van még további érme. Jupp Derwall rövid időszaka alatt is összejött egy Európa-bajnoki cím és egy világbajnoki ezüst. Franz Beckenbauer játékosként is világbajnok volt, ez kapitányként is összejött neki 1990-ben, miután az 1986-os finálét még elveszítette Argentína ellen. Joachim Löw 2018-ig nagyon jó eredményeket szállított, vb-t nyert, s további érmeket szerzett a korábbi tornákon, de a 2018-as vb és a 2021-es Eb már finoman fogalmazva sem sikerült számára jól. Mindenesetre ez talán követendő példa is lehetne: Németországban nem váltogatják úgy a szövetségi kapitányokat, mint a zoknit szokás… (Csak a miheztartás végett: mióta követem a focit, s az ezredfordulón Bicskei Bertalan volt a magyar szövetségi kapitány, Marco Rossi már a 14. a sorban – 24 év alatt…)

A világbajnok német kapitányok...

Akik régóta húzzák ugyanott, és akiknek középcsapatnál a helyük…

Vissza a klubfocihoz… Ma már az nagyon elképzelhetetlen, hogy akár az edző, akár a klubvezetés oldaláról meglegyen ez a kölcsönös „akarok maradni – akarom, hogy maradj” feeling. Ha a topligákra gondolunk, bár Ferguson, Wenger vagy Guy Roux szintű időintervallumot nem találunk, azért van két edző, akik büszkék lehetnek arra, hogy több mint 10 éve nem kellett munkanélküli segélyt felvenniük. Diego Simeone 2011 karácsonya óta vezeti az Atletico Madridot, Christian Streich pedig néhány nappal később, 2012 január elején lett a Freiburg vezetőedzője. Az Atletico Madrid hosszú ideje nem volt több középszernél (bár 2010-ben Gera Zoltán Fulhamje ellen éppen csurrant-cseppent egy Európa-Liga győzelem), a futballtérképre egyértelműen Diego Simeone tette fel a csapatot. Real Madrid szurkolóként is jól tudom, milyen kellemesen lehetett élcelődni az Atletico eredménytelenségén, de Simeone érkezése óta azért néhányszor fejbe kólintottak már bennünket a „matracosok”: például a 2013-as kupadöntőben, amin legyőzték a Real Madridot, hogy mást ne mondjak. Aztán kétszer bajnok is lett az Atletico, a 2014-es az kifejezetten nagy bravúr volt, mert akkor csúcsra járatott Barcelona és a végül BL győztes Real Madrid előtt sikerült behúzni a Primera Division-t. A másik bajnoki címe a covid utáni első szezon volt, a 2020/21-es. Akkor a Barca mélyen volt és a Real is kereste az identitását… Emellett kétszer Európa-Ligát nyert, és kétszer BL döntőt is vívott – igaz, végül mindkét finálét elveszítette a városi rivális ellen, hogy azért Torrentének se lehessen teljesen őszinte a mosolya. Mindenesetre az, hogy az Atletico Madridot nagy csapattá tette (még ha visszataszító módszerekkel, pokróc stílusban is…), az ő érdeme, és elismerést érdemel. Diego Simeone nagy edző, de hogy ez a játékstílus máshol is beválna-e… Nos, én szívesen megnézném egy másik csapat kispadján is! Christian Streich is összenőtt a Freiburggal. A német csapat szurkolóinak nem lehetnek különösebben vérmes reményeik, általában nincs esélyük trófeát szerezni, már annak is örülnek, hogy stabil Bundesliga középcsapatuk van, ám az elmúlt két évben, mint ha ott is megmozdult volna valami. Szeretném azt hinni, hogy erről Sallai Roland is tehet. Talán ő is, de az egész csapat jobb, szervezettebb. Tavaly kupadöntőt vívtak, idén is ott vannak az elődöntőben, s az előző évhez hasonlóan ebben az esztendőben is az európai kupaszereplésért küzdenek. Szerintem meg is lesz nekik az UEFA kupa Európa-Liga indulás!

Christian Streich Sallai Rolandnak magyaráz

A Manchester Unitednél és az Arsenalnál is felsült a Fergie – Wenger éra óta egy-egy olyan edző, akiről más helyeken kiderült már, hogy egyébként érti a dolgát. A nyomás volt talán túl nagy, és az elvárások. Hát igen, David Moyes-t sokan ideális Ferguson utódnak gondolták, már csak skót származása miatt is, de aztán kiderült, hogy ami elég az Evertonnál, vagy később a West Ham Unitednál (mindkét együttes élén történelminek mondható sikereket ért el!), az édes kevés Anglia egyik legpatinásabb klubjánál. David Moyes egy egész évet sem húzott le az United kispadján, mérkőzéseinek alig több, mint a felét nyerte meg, s talán mondhatjuk, nem csak az ő hibája, ettől még tény: közvetlenül Ferguson után, nagyon csúnyán megbukott az Old Traffordon. De máshol meg képes az eredményes futballra. Középcsapatok kispadjára ő tökéletes választás – a West Ham-mel volt olyan éve, amikor a BL indulásért küzdött, és jelenleg az Európa Konferencia Liga elődöntőjében várja Kerkez Milost és az AZ Alkmaar-t. Az Arsenalnál Unai Emery volt David Moyes, vagyis a meg nem értett zseni. Mert az zseni, és valamihez nagyon ért, aki a Sevillával háromszor is megnyeri az Európa-Ligát, aztán egyszer a Villareallal is megteszi ugyanezt. Most meg a nem olyan rég még a kiesés réme által fenyegetett Aston Villával visz olyan sorozatot, hogy ha nem vigyáz, jövőre újra rámehet az Európa-Liga győzelemre… De amíg Emery kisebb csapatoknál véghez vitt hőstettein lamentálunk, nem felejthetjük el neki, mit művelt az Arsenalnál eltöltött másfél éve alatt (bár egy Európa-Liga döntőbe ott is bejutott, de abban sok köszönet nem volt: a Chelsea 4-0-ra lemosta őket…), és azt sem, hogy vele esett ki a PSG a Barcelona ellen 4-0-s odavágó után. Az a tutyimutyi futball, aminek 6-1-es vereség lett a vége, egy életre megbélyegezte. Mint szegény Egervári Sándort például az amszterdami 1-8… Lezárva ezt a blokkot, kijelenthetjük, hogy David Moyes és Unai Emery is nehéz örökséget vettek át, nem is tudtak megbirkózni vele… Ellenben úgy néz ki, idén Erik ten Haag végre új utakra tereli a Manchester Unitedet, és az Arsenalnál is megérte türelmesnek lenni Mikel Artetával szemben, pedig kezdetben a fiatal spanyol sem hozta az elvárt eredményeket. Ám előbb vagy utóbb a munka gyümölcse általában beérik – csak azt kivárni tűnik néha egy örökkévalóságnak…

A Premier League új álomduója? Erik ten Haag és Mikel Arteta...

Mi történt Londonban és Münchenben?

A korábban már említett Diego Simeone játékosként is klublegenda volt a „matracosoknál”, edzőként pedig még tovább faragta a szobrát. Na, ez nem sikerült eddig Frank Lampardnak, aki hiába volt korszakának egyik legjobb középpályása, s a Chelsea történetének is talán a legjobb játékosa, edzőként aligha fog hasonló karriert befutni. Még hogy nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a folyóba: Frank Lampard az ékes bizonyítéka, hogy kétszer is megbukhatsz ugyanannak a csapatnak a kispadján… Nem tudom, mit várt ettől az eleve fél évig tartó szerepvállalástól, igaz, ha valakik, mi nem törhetünk pálcát felette az érzelmi alapon hozott döntések miatt (Dárdai Pálról majd kicsit később…), inkább nézzük, mi is történt nagyvonalakban ebben a sztoriban. Az történt, hogy Frank Lampard egyszer már ült a Chelsea kispadján, egy elég nehéz időszakban, amikor nem igazolhatott egy korábbi büntetés miatt játékosokat a klub, és akkor muszáj volt beépíteni fiatalokat a csapatba. Kezdetben még nem is volt annyira rossz a Chelsea, de aztán kiderült, hogy ez a projekt nagyon nem működik. A 2021-es év elején kirúgták, s aztán az utódja, Thomas Tuchel néhány hónap után általános megdöbbenésre BL-t nyert a Chelsea-vel (stábjában Lőw Zsolttal). 2022 őszén aztán a németnek is megköszönték a munkáját (arrafelé ritka szó a hála, annak idején Roberto di Matteót is a BL győzelem után fél évvel tették lapátra…), és leültették a kispadra Graham Pottert, aki a Brightonnál egész jó munkát végzett. Potter is követett el hibákat, ne tagadjuk, de egyáltalán nem volt ideális az a helyzet, amibe belecsöppent. Az új amerikai tulajdonos még csak ismerkedett a klubbal, s hirtelen igazolt rekordmennyiségű pénzért rengeteg játékost, akiket Potter nem is kért, és nem is tudott rögtön beilleszteni a csapatba. Elég hamar rájött Londonban mindenki arra, hogy ez a Potter nem az a Potter, bár valószínűleg a Roxfort Varázsló – és Boszorkányképző Szakiskolájának minden szerelmi bájitala (még az amortentia is…) kevés lett volna ahhoz, hogy ezt a házasságot meg lehessen menteni. Ráadásul nem volt senki, aki csak egy kicsit is megvédte volna Pottert (míg Harry-t azért Dumbledore-tól kezdve a Főnix rendjéig manók, patrónusok és legfőképp a barátai is óvták), pedig erről a katyvaszról közel sem csak ő tehetett. Kirúgták, de ennek nem biztos, hogy volt értelme, annak fényében, hogy Frank Lampard ült le újra ideiglenesen a kispadra. Amilyen eredményeket Lampardtól várni lehetett, azokat minden bizonnyal Potter is hozta volna – sőt, talán a Real dolgát jobban meg is nehezítette volna a Bajnokok Ligájában. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Ami tény: Lampard 4 vereséggel és mindössze egy rúgott góllal kezdte második londoni korszakát. Viszont őt nagyon szereti a Chelsea közönsége, valószínűleg sosem fogják kiutálni a Stamford Bridge-ről, s bár a szezon utolsó másfél hónapjában az égvilágon semmi céljuk nincs már, amiért küzdhetnek, az amerikai Todd Boehly-nek nyugalomra volt szüksége, amíg sikerül megegyeznie a csapat élére kinézett Julian Nagelsmannal.

Aki érthetetlen módon vált szabadúszóvá. Közröhej, ahogy a Bayern München lapátra tette március végén a velem egykorú és nagyon tehetséges vezetőedzőjét. A Bayern München nem csak, hogy hibátlan mérleggel nyerte meg a BL csoportját a Barcelona és az azóta már elődöntőbe jutó (!) Inter előtt, de lenullázta a végső győzelemre is esélyesnek tartott PSG-t is, fikarcnyi esélyt sem hagyva nekik. A BL-ben tehát hasítottak, de álltak a német kupában és a Bundesligában sem néztek ki rosszul annak ellenére, hogy a sok tavaszi döntetlennek köszönhetően egy ponttal a Dortmund mögé csúsztak. A válogatott szünetben aztán, a Dortmund elleni rangadót, a Freiburg elleni kupameccset és a Manchester City elleni BL csörtéket megelőzően mégis kirúgták Nagelsmannt. Az indok? Nem érezték biztosítottnak vele, hogy a Bayern eléri a céljait. Aha. Jött Thomas Tuchel, a megváltó. Aki a Chelsea-vel BL-t nyert beugróként. Aki Nagelsmannál jóval rutinosabb. Értem. A Borussiát bántóan simán le is pofozták a debütáló meccsen, de 4-0 után kiengedtek a bajorok, a Dortmund végül felzárkózott. A kupából kiverte őket a Freiburg. A Bundesligában jött két nyögvenyelős meccs, majd egy vereség Mainzban, a BL-ből pedig egy nagyon csúnya bukta. Már most több veresége van Tuchellel a Bayernnek, mint volt Nagelsmannal az egész szezonban… Tuchel eddig 7 meccsen ült a kispadon, és mindössze kettőt nyert meg a bajorokkal, ráadásul két kupasorozatból is kiszálltak már vele, s ha ez nem lenne elég, 5 fordulóval a vége előtt nem ők vezetik a Bundesligát! Bár sokan az új edzőre fogják azt a förtelmet, amit tavasszal látunk, nem Thomas Tuchel bukott meg (egyelőre legalábbis semmiképp), hanem a vezetőség: Hasan Salihamidzsic és Oliver Kahn játékosként profik és klublegendák voltak, vezetőkként viszont inkább tűnnek hozzá nem értő, dilettáns kóklereknek, akik egymással is állandóan harcban állnak. Még a játékosokat is meglepte, hogy Nagelsmann-t eltávolították! Ha ők sem számítottak rá, akkor a fiatal edzőt nem megfúrták az öltözőben (amire egyébként láttunk már a közelmúltban példát a Bayernnél, Niko Kovac esetében). Számomra érthetetlen a sztori. Mivel a Dortmund még mindig tapad a müncheniekre, sőt, a hétvége után már előttük is áll a tabellán, kíváncsi vagyok, ezek után meglesz-e zsinórban a tizenegyedik hazai aranyérem. Most már nem vagyok ebben egyáltalán biztos.  Sajnálom Nagelsmann-t és Tuchelt is egyébként. Előbbit, mert nem ezt érdemelte, utóbbit, mert… Ő sem ezt érdemelte. Thomas ettől rosszabb edző még nem lett, nem tehetett mást, jött egy ilyen ajánlat, el kellett fogadnia, a Bayern kispadjára leülni a legnagyobb elismerések és kihívások közé tartozik, őt a következő szezon fogja majd igazán beárazni. (Persze, ettől ez a szezonzárás még lehet nagyon kínos…) Nagelsmannak pedig a legkésőbb nyáron úgyis lesz majd munkája… Addig meg kedvére síelhet a barátnőjével; nem kell attól félnie, hogy bárhonnan is kirúgják…

Hol vannak a jó magyar edzők?

Dárdai Pálnak sem sikerült a visszatérés a Bundesligába, s legyünk őszinték, ezzel a Herthával nagyon nehéz lesz bent maradnia… Ő is a szívére hallgatott az eszével szemben: azok után, ahogy elbántak vele szeretett klubjánál, vagy, hogy stílusos legyek, palira vették őt Berlinben, emberi nagyságról árulkodik, hogy ő mégis leült harmadszor is a Hertha BSC kispadjára. Mert segíteni szeretne, holott az a villányi bor a balatoni naplementében kevésbé frusztráló élethelyzetet kínált számára továbbra is… Ambivalens érzéseim vannak ezzel a sztorival kapcsolatban. Mondjuk, ő ebből a történetből szerintem most nem jöhet ki rosszul. Ha kiesnek, nem az ő felelőssége lesz, ha meg bent maradnak, újra piedesztálra emelhetik majd, de ehhez valami isteni beavatkozásra (deus ex machina…) is szükség lesz… Dárdai klublegenda, játékosként senki nem lépett pályára többször a fővárosiak mezében (286 bajnoki, összesen 372 meccs), s az utánpótlást ott hagyva már kétszer is volt a felnőtt csapat vezetőedzője. Először 2015 februárjától négy és fél éven keresztül – akkor kiesőjelöltből masszív középcsapatot csinált a Herthából, sőt, ha jól emlékszem, kétszer még a nemzetközi kupában is elindulhattak. Amikor 2016-ban volt szerencsém meglátogatni a Húgomat Amerikában, nagyon büszke voltam arra, hogy Washingtonban egy vele (mármint nem a Húgommal, Dárdaival) készült interjút láttam a tévében. Nagyon jó munkát végzett, az első négy és fél éve alatt elért eredményei önmagukért beszéltek. Másodszor 2021 januárjában tért vissza, akkor csak novemberig maradt. Tavasszal megmenekültek a kieséstől, de az ősze tényleg nem volt valami rózsás. Azóta viszont szerintem visszasírják azt az őszt: Dárdai második szerepvállalása óta Tayfun Korkut, Felix Magath és legutóbb Sandro Schwarz ténykedése sem volt sikertörténet. Hogy Dárdaié az lesz-e, egyelőre erősen kérdéses, mindenesetre a szurkolók szimpátiájára, akárcsak Lampard, ő is számíthat. Bár az angollal ellentétben ő már volt sikeres edzőként is a klubbal, ez most mégis nagyon utolsó utáni pillanatos tűzoltásnak tűnik. Ha valami csoda folytán mégis sikerül bent maradni, nem csak a mesebeli Körmöspálcáson csatlakozhat Sam, a tűzoltó brigádjához, de valószínűleg a 2024-re tervezett, Mission Impossible – Leszámolás, Második rész főszerepét is elhappolhatja Tom Cruise elől…

Ez egy régi kép, de a hétvégén úgyis a Bayern jön szembe a Herthának... Szóval hajrá Pali! :)

Túl sok karaktert nem áldoznék rá, de ha már Dárdait szóba hoztam, ez a cikk nem születhet meg a magyar edzői társadalom megemlítése nélkül. Persze, csak amennyiben létezik magyar edzői társadalom, mert jelenleg a 12 élvonalbeli klub 7 kispadján is külföldi szakember ül. És ez nagyon nem jó. Üde színfolt a Kecskemét kispadján bravúrt bravúrra halmozó Szabó István, aki újoncként szinte biztos, hogy dobogón zárja majd az idényt! Bognár György, aki emberként lehet, nem különösebben nőtt a szívünkhöz az évek alatt, de amilyen futballt játszat a paksiakkal, azt nem lehet nem szeretni. A legtöbb rúgott gól mellé sokat is kapnak évek óta, meccseik látványosak, de kiesési gondjaik nincsenek, egyébként pedig zsinórban harmadik évben lesz paksi a gólkirály! Respect! Kuttor Attila a fiatalabb edzőgeneráció tagja (mert edzőként 52 évesen a fiatalabbak közé tartozik még szerintem), szerintem hiba volt őt elküldeni az ősszel a Vasastól, az angyalföldiek nem lettek jobbak nélküle – jelenleg a Mezőkövesdet igyekszik az élvonalban tartani. Nem lesz könnyű dolga… Hornyák Zsolt felvidéki magyarként irányítja évek óta a Puskás Akadémiát, ő ül legrégebb óta ugyanazon az első osztályú kispadon – meg is fáradt már kicsit az a kapcsolat. Jelenleg ők négyen dolgoztak magyarként az élvonalban. Boér Gábor pedig most tért vissza a szlovén másodosztályból Zalaegerszegre a hétfőn menesztett Ricardo Moniz helyére. Kevés? Az. De akkor most kiből válogassunk? Kondás Elemér. Muhaha… Egy vicc az az ember. Még mindig a Debrecennél elért sikereiből él, de lassan tíz éve már, hogy másodszor is bajnok lett a Lokival. Horváth Ferenc játékosként is vándormadár volt, s edzőként sem tud megülni a fenekén. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy behatároltak a képességei, ezért is kellett több helyről idő előtt távoznia… Bár a nyilatkozatai sokáig legalább viccesek voltak… („Már 3 meccs óta nem kaptunk ki, ez olyan komoly sorozat, mint a Szomszédok volt, és pont annyi pénzből hoztuk is össze, mint ők…” „Mióta az eurovíziós fesztivált egy szakállas nő nyerte, azóta minden elképzelhető, úgyhogy bízom abban, hogy nekünk is meglehet a bent maradás.”) Sokszor peches is volt egyébként, meg általában kis csapatokat irányít – a Vidivel elért talán egy bronzérmet, s volt jó tíz éve egy sikeresebb periódusa a Kecskemét élén, de még mindig az olaszok elleni két góljára emlékszem legszívesebben vele kapcsolatban a 2000-es vb selejtezőről, meg az utolsó válogatott góljára, amit élőben láttam. (A németek ellen 5-2-re kikaptunk az MLSZ centenáriumára szervezett barátságos meccsen.) Edzőként nem lett belőle legenda… Supka Attila nyerte a Loki első két bajnoki címét, 2005-ben és 2006-ban, majd a Honvéddal 2007-ben megnyerte a Magyar Kupát is – mindennek is már másfél évtizede. Most meg ott tartunk, hogy 3 (!!!) meccs után elküldték Mosonmagyaróvárról...

 Pintér Attila karrierje addig ívelt felfelé, amíg meg nem bukott szövetségi kapitányként. Addig helyi viszonyok között jó edzőnek tűnt, a MATÁV Sopronnal kupát nyert, a Fradival bajnokságot, meg a Győrrel is, ez utóbbi bravúrkategória volt. És végeredményben „neki köszönhetjük” a Dárdai és a Storck korszakot, így közvetve a 2016-os Eb részvételt is, így ideje elrebegnünk néhány hálaimát Pintér Attilának… (Nem ironizálok, ő ezt konkrétan kimondta...) Csertői Aurél Pintérrel ellentétben tudta, hol a helye. A Szombathelyi Haladás és a Paks élén szép időszakokat töltött, de számára az volt a plafon. Mátyus János legnagyobb eredményét éppen most érte el a Budafokkal, készül a Magyar Kupa döntőre, s annál azért értékesebb a víz, mint hogy minden meccs után Véber György száját kelljen vele kimosni. (Az ő esetében, verbális – vulgáris kifejezőeszközei ismeretében az üzenetrögzítő valami hasonlót mondhat: „Ha sípszót hall, hagyjon üzenetet...”) Két egykori kiváló játékosunkról is kiderült, hogy nem lesz edzőgéniusz: Szabics Imréből és Huszti Szabolcsból egyelőre hiányzik az az alázat és felkészültség, ami ehhez a pályához feltétlenül szükséges… Na jó, ez több lett néhány karakternél. A lényeg, hogy nem nagyon vannak jó magyar edzők, de türelem sem nagyon van feléjük. Így jelen esetben nem tehetünk mást, mint tanulunk, már amennyiben van kitől: Sztanyiszlav Csercseszovtól, Ricardo Moniztól és Marco Rossitól érdemes! Utóbbi valódi kincs a magyar futball számára: több, mint 50 válogatott meccse van már amivel negyedik (!) a rangsorban, de rászolgált a bizalomra! Annyi mindenben fejlődött már a magyar futball, stadionokban, infrastruktúrában, még valamelyest az utánpótlásképzésben is – jó lenne, ha lennének Nagelsmannhoz hasonló életkorú fiatal, ambiciózus edzőink! (Ricardo Moniz jó edző, szimpatikus a játékfilozófiája és bátran nyúl a magyar fiatalokhoz is. Kupadöntőbe jutott a Zalaegerszeggel, igaz, három pontra kerültek a már kieső helyen szerénykedő Honvédtól. Mégis azt mondom: szégyen, hogy őt kirúgták! De hát az edzőt könnyebb lecserélni… Mióta a ZTE visszajutott az élvonalba, négy év alatt 6 edzője volt. Lehet így vajon eredményt elérni? Miért kell állandóan kapkodni? És miért mindig csak az edző és esetleg a sportigazgató a hibás?)

Szergej Kuznyecov kiakadt a mosonmagyaróvári csapat játékosaira az 1-1-es döntetlent követően. De a Diósgyőr így is feljutott! :)

A feláldozhatók és az érinthetetlenek…

Magyarországon az NB1-ben 12 edzőváltás volt már idén (jelenleg csak a Fradi, a Kecskemét és a Puskás Akadémia kispadján ül ugyanaz az ember, akivel elkezdték az őszi szemesztert…), ugyanannyi, mint a Premier League-ben! Legalábbis hétfőn néhány óráig így volt, de aztán a Tottenham, Conte után megbízott edzőjét, Cristian Stellinit is kirúgta Daniel Levy. (A Newcastle elleni hétvégi meccs után ez talán még érthető is lenne, de azért az megint csak elgondolkodtató, hogy kik futballoztak, és követték el azokat a borzasztó védekezésbeli hibákat? Vajon az edző?) A sorozat történetében még nem volt ennyi edzőváltás, mint idén – és hol van még a szezon vége? Frank Lampard, mielőtt aláírt a Chelsea-hez, megbukott az Evertonnál, s volt már szó ugye Thomas Tuchel és Graham Potter eltávolításáról. Rajtuk kívül is vannak még jó néhányan, akik megtanulhatták Korda Gyuri bácsi Reptér című slágerének a refrénjét. A teljesség igénye nélkül… A játékosként az angol fociban legendának számító Steven Gerrardnak és Patrick Vieirának is megköszönték a munkáját. Bár személy szerint mindkettejüket sajnálom, a Gerrard helyére érkező Unai Emery-vel szárnyal az Aston Villa, s a Vieira helyére reaktivált, éppen a Crystal Palace-tól nyugdíjba vonuló, majd oda visszatérő Roy Hodsgon is megnyerte első három bajnokiját régi-új csapata kispadján… A Southamptonnál hiába volt már két edzőváltás is, az a csapat menthetetlen (Ralph Hasenhuttl elég sok türelmet kapott, de a csapat vesszőfutásáról azért a minősíthetetlenül gyenge játékoskeret is tehet…), végül a Leeds kispadján is megbukott a szép reményekkel várt amerikai Jesse Marsch (akit egy évvel korábban a Leipzigtől rúgtak ki) és eltávolították korábbi sikerei ellenére a Leicester éléről Brendan Rodgers-t is. Antonio Conte sem maradhatott a Tottenham vezetőedzője, nem is elsősorban az eredményei, sokkal inkább a már korábban is tapasztalt kiállhatatlansága miatt. Ha látta a Tottenham hétvégi vesszőfutását a Newcastle ellen, alighanem örül annak, hogy egyébként egy kibírhatatlan ficsúr… :)

Az idén kirúgottak listája a Premier League-ben... :)

Mindeközben az ellenpóluson is ülnek ketten: Pep Guardiola és Jürgen Klopp talán akkor is megtarthatná mindenkori állását, ha egész évben a Bahamákon koktélt szürcsölnének – szerencsénkre azért nem ezt teszik… Nem csak a filmvásznon léteznek feláldozhatók, az angol kispadokon is vannak, ott azonban ülnek érinthetetlenek is – ez utóbbi titulust Jason Statham, Sylvester Stallone, Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger nem érdemelték ki, a két említett úriember ugyanakkor igen… Nem ismerek statisztikát arról, vajon hány olyan edző van a világon, akit még nem rúgtak ki soha sehonnan. Pep Guardiola szerintem közéjük tartozik. Mondjuk az is igaz, azzal a Barcelonával és a jelenlegi Manchester City-vel nem volt nehéz sikeresnek lenni, s a Bayern Münchennel is jöttek a bajnoki címek és a BL elődöntők. 2011 óta viszont nem nyert Bajnokok Ligáját, és ez kicsit kezd már ciki lenni. Általában túl gondolja a nagy meccseket, elPEPecseli a taktikát (muhaha…), s bár korábban elvéreztek már esélyesként a Monaco, a Tottenham vagy a Lyon ellen is (nem beszélve a 2021-es BL döntőről, amikor a Chelsea-től kaptak ki), legkellemetlenebb buktája szerintem a tavalyi volt, amikor a Real Madrid ellen, a továbbjutást közel 180 percen keresztül kézben tartva, két perc alatt csúszott ki a kezükből a párharc. Mindjárt itt a visszavágás lehetősége: a Real Madridot két vállra fektetni idén sem lesz egyszerű, ha az sikerül, a döntőt már be kell, hogy húzzák. (A másik elődöntőben milánói városi derbit rendeznek.) BL-t régen nyert már, az ugyanakkor elvitathatatlan tőle, hogy játékstílust teremtett. Az ő futballfilozófiája alapjaiban változtatta meg a labdarúgást. Még mindig a világ 3 legjobb edzője közé tartozik! Jürgen Klopp edzői teljesítménye ennél azért ingadozóbb, de nem is irányított kizárólag topcsapatokat. Amikor átvette a Liverpoolt, még az is középcsapat volt. Voltak gyengébb szezonjai a Pool élén (a jelenlegi is az), de inkább emlékezzünk a BL győzelmére, a két másik fináléjára és legfőképpen az angol bajnoki címére, amit 30 év után nyert meg a csapatnak. Azt hiszem, hogy ő már kitörölhetetlenül a klub legendás edzője marad! Hogy meddig még, lehetetlen megjósolni, de az sokat sejtető, hogy vele a nehezebb időszakokban is türelmesebb a klubvezetés. Az Anfield Roadon is érzik, hogy Jürgen Klopp személyében olyan kincsre leltek, amit óriási hiba, már-már bűn lenne elengedni. Aztán ki tudja: egyszer hopp, másszor K(l)opp…

Bajnok edzők a Premier League-ből. Fognak vajon ők még együtt dolgozni Angliában?

Ha valahol nem érezheti magát soha komfortosan a kispadon egy edző, az a Real Madrid. Míg Diego Simeone 2011 óta élvezi az Atletico bizalmát, a város másik részében azóta már nyolcszor (!!!) volt edzőváltás, és ez még akkor is bántóan magas szám, ha tudjuk, hogy Zinedine Zidane és Carlo Ancelotti kétszer is ültek a habfehérek kispadján. (Mondok még jobbat: mióta Vicente del Bosquét érthetetlen módon 2003-ban, egy spanyol bajnoki cím után menesztették, miután előtte egyébként kétszer a BL-t is megnyerte, 17 edzőváltás volt. Az elmúlt 20 évben…) Real szurkoló vagyok lassan negyed évszázada, de az számomra is nonszensz, hogy Carlo Ancelottinak minden nap remegnie kell az állása miatt. Mintha nem végezne piszkosul jó munkát. Tavaly bajnokságot és BL-t nyert, idén kupadöntőt fognak játszani és BL elődöntőt. A sajtó azzal van mégis tele, hogy a gyengébb hazai eredmények miatt (értsd: 9 pont hátrányban állnak a Barcelona mögött, és valószínűleg csak ezüstérmesek lesznek…), ha nem nyeri meg a BL-t, kirúgják. Mégsem látom őt idegesnek. Vérprofi. Talán elfogult vagyok, de szerintem minden idők egyik legnagyobb edzője. (Nem csak szerintem: a France Football 2019-ben minden idők 8., az angol Four Four Two magazin egy évvel később a 18. legjobb menedzserének választotta!) A 4 BL győzelmét biztosan nem a szél fújta össze… Azt hiszem, neki nincs mit bizonyítania már ezen a pályán. Az egyetlen edző a földkerekségen, aki mind az 5 topligában bajnok tudott lenni! Bizony, sokan csak a Milánra és a Real Madridra emlékeznek, de sikeresen vezette ő a Chelsea-t, a PSG-t és a Bayern Münchent is, miközben Nápolyban és az Evertonnál is jó szívvel emlékezhetnek rá a szurkolók! Egy dolog miatt nem fogok kiakadni, ha távozik Madridból: ha brazil szövetségi kapitány lesz belőle. Megérdemli, hogy még ezen a palettán is kipróbálhassa magát!

Csupa elegancia és labdaművészet: a Chelsea elleni BL meccsen is sziporkázott...

Egyébként érdekes dolog jutott az eszembe. Egy klubedző lehet sikeres vajon egy válogatott élén? És fordítva? Hirtelen Didies Deschamps az egyetlen, aki eszembe jut, hogy egy klubcsapatnál is sikeresen dolgozott, mielőtt szövetségi kapitány lett volna. Régen volt, de ő a Monacóval BL döntőt is játszott 2003-ban. Ti tudtok olyan edzőket mondani a múltból vagy a jelenből, aki klub és válogatott szinten is jelentős eredményeket tud felmutatni? (HÁT PERSZE, HOGY MARCO ROSSI!!!)

 Természetesen nagyon sok mindenkiről lehetne még beszélni. Belemehetnénk abba, vajon Didier Deschamps, Gareth Southgate vagy Joachim Löw lesz-e még valaha klubedző. Megérdemelne néhány karaktert a két milánói csapattal a BL-ben szárnyaló Stefano Pioli és Simone Inzaghi, na meg a Napolival a bajnoki címet alighanem behúzó Luciano Spalletti is. A fiatal hullám két spanyol tehetségéről, Xaviról és Xabi Alonsóról, a Brightonnal pazarul teljesítő Roberto De Zerbiről, s a legtehetségesebb angol edzőnek tartott, a Newcastle-val a BL-re hajtó Eddie Howe-ról is sokat fogunk még hallani. Csoda, hogy ebben az összeállításban nem szerepel a Special One, a megújulásra törekvő Jose Mourinho. Érdemes lett volna talán röviden megemlékezni a jelenleg állás nélküli Zinedine Zidane-ról, Luis Enriquéről, Mauricio Pochettinóról, s a nagy öregek közül Manuel Pellegriniről vagy Lucien Favre-ról. is. Erre csak annyit tudok mondani, amit János evangéliumának a végén olvashatunk: „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21,25) Hát én is valahogy így vagyok ezzel a poszttal: tudnék még kiről írni.

De befejezésül inkább térjünk vissza a kezdő kérdésemhez: tényleg mindig az edző a hibás? Szerintetek ki napjaink és minden idők legjobb edzői?

Április 20-án jelenik meg a magyar mozikban A nemzet aranyai című dokumentumfilm, mely a magyar vízilabdasport aranycsapatát, a 2000 és 2008 között 3 olimpiát nyerő, szó szerint is Kemény fából faragott együttest mutatja be. Az egykori klasszisok közül Kósz Zoltánnal, dr. Molnár Tamással és Kiss Gergellyel is volt szerencsém már találkozni, s interjút készíteni. A régóta várt film és a Hősök előtt tisztelegve jelen blogbejegyzésemben ezeket a múltbeli beszélgetéseket hozom a Kedves Olvasók elé, fogadják szeretettel! Továbbra is: RIA, RIA, HUNGÁRIA!!! (A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Benedek Tibor sajnos már nincs közöttünk, a halála után írt nekrológomat IDE kattintva találják, megtisztelnek, ha ezt az írást is elolvassák!)

Az első győzelem Sydney-ben - az oroszok elgyepálásáért senkit nem kellett szidni... :)

 

INTERJÚ KÓSZ ZOLTÁNNAL

Minden idők egyik legjobb magyar vízilabdakapusa Kósz Zoltán. Nem is meglepő, ha csak az eredményeit nézzük: olimpiai bajnok, kétszeres Európa-bajnok, kétszeres világkupa-győztes, háromszoros KEK győztes, Szuperkupa-győztes, kétszeres magyar bajnok és négyszeres magyar kupa győztes. Leányfalui nyaralásom alkalmával, 2005-ben a strandon találkoztam a kétezres olimpián pazarul védő, az évszázad magyar álomcsapatába is beválasztott kapussal, aki egy autogramon és egy közös fotón kívül még egy interjúra is vállalkozott, egy másik megbeszélt időpontban. Lassan 18 év távlatából is hálásan köszönöm közvetlenségét és empátiáját!

 Igaz, hogy énekelget védés közben?

Szoktam, igen. Igaz, csak edzésen, ha jó passzban vagyok, és levegőm is van hozzá. De ez inkább régebben volt jellemző rám, mostanában már kevesebbet énekelek.

Miért tartott olyan rövid ideig az idegenlégiós korszaka? Zágráb nem tetszett, vagy Budapest hiányzott?

A fő ok az volt, hogy kevés lehetőséget kaptam. Ha ez így ment volna tovább, lehet, hogy a válogatottságom és ezzel együtt az olimpiai szereplésem is ugrott volna. Harminc éves voltam, mindenképpen védésre volt szükségem, és tudtam, ahhoz váltani kell, hogy elérhessem céljaim.

Sportmenedzser szakot végez – vagy végzett már? A sporton kívül mivel foglalkozik? Régebben az üzleti életben is próbálkozott. Most is?

Üzleti téren voltak nem túl sikeres próbálkozásaim, de ezekkel felhagytam. Egyetemet végzek, mellette pedig védek Pécsen. És természetesen csinálom ezt a pólósulit is Leányfalun, végülis ez is vállalkozás, nem?

Szerettem volna megszerezni az „Egyedül nem megy” című könyvet, aminek az ismertetését láttam a neten, amelyben Ön is szerepel, és gondolom – a feleségéről, a családjáról szól benne. Ejtene róluk néhány szót?

Természetesen szívesen ejtek, de a könyvben nem én, hanem a feleségem beszél, mint ahogy az egész könyvben a feleségek beszélnek a férjeikről. Két gyermekem van, egy hétéves fiú, valamint egy három és féléves lány. Szentendrén lakunk.

Állítólag az olimpián úrrá lett rajta a pesszimizmus, ezért társai belevitték a sidney-i éjszakába, és leitatták – ezután pedig élete talán legjobb játékával, parádézva és az egész csapatot magával ragadva nyert olimpiai bajnoki címet. Így volt?

Így. A szerbek elleni meccset leszámítva – amikor le is cseréltek – tényleg nem védtem rosszul. Ez egyébként két nappal az olaszok elleni elődöntő előtt történt.

Egy beszélgetésben egyszer azt mondta, élete egyik legkellemetlenebb élménye volt, amikor Székely Bulcsú majdnem megfulladt Ön mellett. Hogy történt ez?

Abban az időben a Fradiban játszottunk együtt, és egy alkalommal felmértük, hogy ki tud minél hosszabb ideig a víz alatt úszni. Számunkra már az egy hossz is nehéznek tűnt, de Csucsu egészen a harmadik hossz végéig bírta. Ekkor feljött a víz alól és úgy feküdt ott, mint egy hulla. Többen azt hittük, hogy csak viccelődik. Hála Istennek még időben észrevettük, hogy ez közel sem tréfa. Hangosan kopogott és nagyon kemény volt. Levegőt is nehezen kapott. Mire kihívtuk a mentőket, már elmúlt a veszély.

Sokakat elbódít a siker. Ön hogy élte meg mindezt, és hogy tudott ilyen természetesnek maradni?

Az alkoholba menekültem… Csak vicceltem, le ne írd! Szerintem ez az alaptermészetemnek köszönhető. Én is bízom abban, hogy nem szálltam el magamtól.

Megosztaná velem a három legkedvesebb emléket az életében?

Persze, de sorrendet nem állítok. A kislányom születése felejthetetlen élmény, mert azon én is ott lehettem a szülésnél, ellenben a fiaméval, mert akkor nem tartózkodtam otthon. Legkedvesebb élményeim közé tartozik a feleségem megtalálása és természetesen az olimpiai bajnoki cím, valamint az azt követő ünneplés.

Mint már említette, Ön már kétgyermekes családapa. Milyen értékek mentén neveli a gyermekeit? Mire akarja megtanítani őket? Egyáltalán mit üzen a feltörekvő nemzedéknek?

A gyerekeimet megpróbálom konzervatív értékek mentén nevelni. Fontos, hogy ne legyenek sznobok. Ugyanúgy felvegye az ócska tornacipőt, mint mindenki más. Sajátítsanak el különleges dolgokat, legyen az sport, zene, vagy akármi más, a fiam egyébként már tanul is hegedülni. A gyerekeknek legyen normális életük, tiszteljék az időseket és a munkát. A fiataloknak azt üzenem, hogy semmi nem fog az ölükbe hullani, tenni kell a sikerért. Akkor van értéke a dolgoknak, ha megdolgoznak érte.

 

TALÁLKOZÁS DR. MOLNÁR TAMÁSSAL

 2009-ben, a VII. ifjúsági gyalogos zarándoklaton (mely Kisvárdáról indult, s kivételesen Hajdúdorog volt a célállomás, mert abban az évben ott volt a máriapócsi Kegykép) illusztris vendégeink voltak. Kedd este, éppen a máriapócsi éjszakában két hires sportolóval beszélgethettünk: Sitku Ernő sokszoros válogatott kosárlabdázóval, valamint dr. Molnár Tamás háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóval. A beszélgetés alatt jegyzeteltem, e helyütt „Molnár doktor” mondanivalóját idézem. (A történethez sajnos hozzátartozik, hogy Sitku Ernő néhány évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt…)

Dr. Molnár Tamással 2009 nyarán, közel 14 évvel ezelőtt találkoztam – lehet, néhány témakörben ma már másképpen válaszolna. Mindenesetre, amit akkor megtudtunk tőle, hogy 8 éves korában, orvosi javaslatra döntött a vízi sportok mellett egészségügyi problémái miatt. 15 éves kora óta egy barátnője volt, ma már ő a kedves felesége. 296-szoros válogatott, az elsőt leszámítva mindet dr. Kemény Dénes kezei alatt játszotta. Az olaszok elleni debütáló meccse előtt az akkori másodedző, Gerendás György így bíztatta Papeszt: „Semmivel ne foglalkozz, azt csináld, amit szoktál.” (Rajta kívül egyébként még Szécsi Zoltán, Kiss Gergely, Benedek Tibor, Kásás Tamás és Biros Péter mondhatja magát háromszoros olimpiai bajnoknak!)

Mi szükséges a kiemelkedő eredményekhez? „Megfelelő háttér nélkül nagy eredményeket nem lehet elérni (ilyen lehet például egy feleség, vagy egy barátnő). A megfelelő vallási háttér is elengedhetetlen. Világversenyeken az ágyam mellett ott van a Biblia, utazások előtt pedig, ha tehetem, elmegyek a templomba. Egy apró fegyelmezetlenség miatt is nagyot lehet bukni. A szerbek ellen Kis Gábor a félpályánál megrúgta ellenfelét a hosszabbításban, kiállították, s ezután gyors kontrából kaptuk a döntő gólt – egy apró kihagyás, hiba mindent eldöntött. Persze nem varrhatom az ő nyakába a vereséget, mert nem dobtunk elég sok gólt, gyengén játszottunk.” A jogász végzettséggel is rendelkező Tamástól megtudtunk egy érdekes kulisszatitkot is, mikor játékostársairól beszélt: „Biros Petit nem lehet pórázon fogni, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretné, vagy összevesz valakivel, képes egy hétig duzzogni, ilyenkor nem szól senkihez, nem érdekli semmi.”

Papesz elárulta, hogy a pekingi olimpia előtt Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök minden játékosnak adott egy Szentírást. S ha már olimpia… „Az olimpia a legfőbb cél, a versenyek versenye. Bár háromszor is voltam már olimpián, még egyszer sem vettem részt a megnyitó – és záróünnepségeken. Kevés lehetőségünk volt városnézésre, ismerkedésre ezekben a napokban, de nem is azért mentünk, hogy a jamaicai futókkal beszélgessünk.” Az olimpia kapcsán megkerülhetetlen kérdés a szerb fóbia. „Nincs szerb fóbia! Az emberek szerb fóbiájától van szerb fóbiánk. Az tény, hogy 2004, az athéni olimpia döntője óta nem tudtuk megverni a szerbeket, de például azóta Melbournben a vb-n, vagy Pekingben el sem jutottak odáig, hogy összecsaphattunk volna velük, előttük is végeztünk mindkét alkalommal. A szerb valóban jó csapat, remek játékosokkal. Többször is hosszabbítás után kaptunk ki tőlük, vagy az olimpia után kevésbé motiváltan játszottunk ellenük. A lényeg, hogy Pekingben megnyertük az olimpiát, és Londonban is ez lesz a célunk. Akár játszunk a szerbekkel, akár nem.”

 

BESZÉLGETÉS KISS GERGELLYEL

Az ifjúsági gyalogos zarándoklaton mindig jó megpihenni, elcsendesedni, pusztán hallgatni. Figyelünk a Jóistenre, egymásra – és figyelünk meghívott vendégeinkre is. A 2021-es gyalogos zarándoklatra a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Kiss Gergely ráadásul nem is egyedül, hanem kedves Feleségével, a szintén egykori vízilabdázó, Kissné Valkai Annával érkezett. Miután a hajdúdorogi strand medencéiben mindenki kiáztatta vízhólyagjait, összedőlt a fiatalokból épített háromemeletes „torony” és a parton is véget ért a papok és a zarándokok közötti focimeccs, jól esett lehuppanni a fűbe – megpihenni, elcsendesedni és pusztán hallgatni. Vagy éppen kérdezni. Hálás vagyok a Jóistennek és a szervezőknek, hogy ezt a beszélgetést én vezethettem. A kötetlen és jókedvű kérdezz-felelek során szó volt családról, hitről, örömökről, kudarcokról és magyarságtudatról is. Meg egy elmaradt koncertélményről, egy csodálatos filmkarrier kezdetéről és a szerb miniszterelnök meggondolatlanságáról is… Tovább is van, mondjam még? Inkább mutatom!

„Ne felejtsd el, honnan jöttél, s ki vagy…”

A Képmás Magazinban 2019-ben gyönyörűen beszéltetek egymásról, önmagatokról. Azóta eltelt még két év, talán a kötelék is még szorosabb köztetek, s immár 22 éves házasok vagytok, amihez szívből gratulálok. Napjainkban egyre nehezebben köteleződik el egymás mellett két fiatal. Nektek hogy sikerült? Mi a hosszú házasság titka?

Kiss Gergő: A hosszú házasság ritka… 1977-ben születtünk Ancsával, a rendszerváltás gyermekei vagyunk. Lányaink szokták mondani a 2010-es évek zenéire, hogy retro, nem tudom, a mi kapcsolatunkra mit mondanának… A Jóisten nagy ajándéka, hogy mi fiatalon egymásra találtunk, nálunk sohasem merült fel, hogy ez máshogy is lehet. Néhány hónap után tudtuk, hogy eljegyzést akarunk, és együtt akarunk élni, s csak azért vártunk néhány évet a házassággal, hogy ne 19-20 évesen szervezzünk lagzit, hanem kicsit nőjön be a fejünk lágya. De mindig, a kezdetektől tudtuk, hogy mi egymáshoz tartozunk!

Kissné Valkai Anna: Mindig a következő etapra koncentráltunk és mindig az aktuális feladatot próbáltuk megoldani az évek során. A problémákat soha sem problémának tekintettük, hanem egy megoldandó feladatnak. Immár 25 éve tökéletesen működik, hogy bármi nehézség is gördül az utunkba, ez egy lépcsőfok, amire fel kell lépnünk, s az egyetlen, amit mindig tudtunk, hogy közösen szeretnénk egy hajóban evezni és egy irányba. Ez a gondolkodás minden olyan helyzeten átsegített, ami nehéz volt, s a közös élményeket, közös jó dolgokat még klasszabb volt megélni együtt.

Gergő, az Elviszlek magammal című műsorban mondtad, hogy te már tízévesen tudtad, hogy olimpiai bajnok és jogász leszel. Mindig és mindenben ilyen céltudatos voltál?

Röviden megfogalmazva, én a nagy dolgok embere vagyok. Mindig a nehéz, nagy kihívások teljesítésében voltam sokkal jobb, mint a pici, apró feladatokban. A hétköznapokban sokkal ügyetlenebb, bizonytalanabb, bénább vagyok, legyen az egy apró döntés, hogy melyik inget vegyem fel vagy melyik úton induljak el, viszont a nagy kihívásokban, hogy olimpiára készülni, iskolát keresni, párt választani, abban nagyon határozott voltam mindig és ez a határozottság volt jellemző egyébként az egész korosztályunkra is; számunkra abszolút elképzelhetetlen volt, hogy kudarcot valljunk. Ha mégis kudarcot vallottunk, borzalmasan ócsároltuk saját magunkat és legszívesebben összetörtük volna a tükröt, amibe belenéztünk. Viszont nagyon gyorsan mentünk tovább és akartunk javítani, világraszóló tetteket véghezvinni. Ez a mentalitás 13 éves koromtól abszolút jellemző volt rám és a csapatra. Amikor a jugoszlávokkal először játszottunk Szegeden, 13 éves általános iskolásként, még nem is volt nemzeti színű köpenyünk, csak citromsárga, de tudtuk, hogy meg kell őket vernünk. Onnantól mindig csak a győzelem vezérelt, 21 évig játszottam összesen a válogatottban (a korosztályos csapattal együtt) és körülbelül 80%-os a győzelmi mutatóm, ami nagyon erős átlag és minden egyes döntetlen vagy vereség nagyon fájt. Az út, amin végig kellett menni, mindig nagyon határozottan lebegett a szemem előtt, de mondom, a többiek is mindig ezzel a motivációval szálltak a medencébe.

A görögkatolikus egyházban a papok szabadon eldönthetik, hogy szentelés előtt megházasodnak vagy a nőtlen életformát, a cölibátust választják. Előbbi esetben, ha a pap családot alapít, a feleség kicsit az ő hivatását is választja: az életükhöz hozzátartozik a környezetváltozás, a költözés, új vidékek, egyházközségek megismerése. Kicsit az élsportoló élete is ilyen. Ritka, hogy valaki az egész pályafutását egy klubban tölti, s ilyenkor bizony a család is áldozatot vállal. Anna, te hogy élted meg, mikor fiatalon döntened kellett; itt volt előtted a karrier lehetősége, voltak álmaid, de Gergelyt választottad – az elmúlt 22 év talán igazolta, hogy jó döntést hoztál…

Anna: Mondanám, hogy hónapokig gondolkodtam, de ott konkrétan egy percem volt eldönteni. Gergő az akkori álomcsapatba, a Posillipo Napoli-ba kapott ajánlatot, ami akkoriban úgy hangzott, mintha ma egy magyar focistát a Barcelona akarna leigazolni. Meghívtak minket egy hétvégére Nápolyba, ahol nagyon pazar módon kényeztettek bennünket, aztán a tárgyaláson Gergő mondta, hogy kimenne egy percre a barátnőjével beszélni. Mondta, hogy minden jó, szuper a szerződés is, de csak akkor megy, ha én is vele tartok. Ott álltam 20 évesen úgy, hogy még volt egy évem a főiskolából, de rögtön eldöntöttem, hogy őt választom. Akkor még nem mértem fel, hogy hosszú távon a jövőnkre ez milyen kihatással lesz, csak azt tudtam, hogy vele szeretnék lenni és olyan ajánlatot kapott, amit hiba lenne eldobni, főleg az én főiskolai tanulmányaim miatt, amit később különösebb nehézség nélkül be tudtam fejezni, amikor hazamentünk Nápolyból. Életünkre egyébként jellemző volt, hogy nekem jó volt vele, neki jó lehetőségei voltak és így a közös életünknek is jó volt. Nekem az nem jelentett problémát, hogy én nem lettem női válogatott vízilabdás, nem éreztem ennek a hiányát és utólag sem bántam meg, hogy olyan háttérember maradtam, aki hátulról nyújt támaszt, segíti a férjét, hogy otthon minden rendben legyen.

Júliusban a két éves fiam mellé három kislányunk született és friss aktualitása miatt szeretném megkérdezni: milyen lányos szülőnek lenni?

Gergő: 16 éves másodikos gimnazistaként, 93 kilósan és 193 cm-rel mindenki azt gondolta, nekem csak fiam lehet, aki vízilabdás lesz, s akit ütni, verni fogok, s nem hagyok neki nyugalmat. Erre született egy pici, szőke kék szemű kislányunk, aki olyan fáradt volt megszületése után, hogy még felsírni sem tudott, s ott álltam 106 kilósan egy 2 kiló 70 dekás babával. Nagyon furcsa érzés volt, de óriási boldogság és akkor eszembe sem jutott, hogy lehet ez máshogy is. Néha felmerült ugyan, hogy lehetne egy fiam, de iszonyúan teljes életet élek a három lányommal. Néha, amikor barátok gyermekeivel játszom, akkor látom, milyen lenne fiús apukának lenni, de a lányokkal is volt, hogy katonásat játszottunk, volt, hogy fociztunk, a matchbox gyűjteményemmel is sokat játszottak. S azzal, hogy a két nagyobbik vízilabdázik, hiába akartuk inkább a cselgáncs, a tánc felé terelni őket, csak megtalálták apuka és anyuka útját, így abszolút nincsen hiányérzetem.

Anna: Gergő elfelejt ilyen élményeket megemlíteni, mikor edzésről beesik este és így fogadják otthon. „Apa, emeld fel a lábad, alád tolom a széket, nehogy fáradt legyél!” A kényeztetés ott van ezerrel. Most a kamaszlányokkal kicsit már más a helyzet, de ezen is túl kell esni. Nem tudom, fiús anyának lenni milyen, lányos anyának nagyszerű, de nem hiszem, hogy nagy különbség lenne. A lényeg, hogy egészségesek legyenek; ez közhelynek tűnik, de nagyon igaz.

Említetted, hogy a két idősebb lány vízilabdázik, s ha jól tudom, a középső gyermek nem is olyan régen korosztályos Európa-bajnok lett…

Viktória 18 éves elmúlt, ő most ment át egy másik egyesületbe, ahol felnőtt szinten fog tudni játszani. Ő kicsit később kezdte a vízilabdát, mint a húga, 11-12 éves volt, míg Patrícia 9 és az u15-ös Európa-bajnok csapat csapatkapitánya. Ő mindig ilyen tyúkanyó volt csapaton belül, aki megoldotta a problémákat; volt, hogy azért kellett rá várni, mert két csapattársát békítette ki egymással. Érdekli a pszichológia, ki tudja, mi lesz még belőle. De igen, Szentesen volt idén az Európa-bajnokság és az oroszokat legyőzve övék lett az aranyérem! Ez nagy büszkeség, jó korosztály, egy héttel később a fiúk is megnyerték a korosztályos Eb-t, reméljük, a magyar vízilabda szép jövő előtt áll!

Mik azok a legfontosabb értékek, amiket fontosnak tartottatok a gyermeknevelésben?

Gergő: Az élsportból talán sok lehetőségem lett volna előrenyomulni, lehet, több pénz lenne a bankszámlámon vagy hatalmam lenne, de azért tudok Kiss Gergő lenni csupa kis betűvel, mert az akartam maradni, ami voltam, persze azzal a különbséggel, hogy már nem 20 éves vagyok. A világ, a körülmények változnak, jönnek a gyerekek, új feladatok, új kihívások várnak rád, de ne felejtsd el, honnan jöttél, s hogy ki vagy. Igen, mutasd meg magad, bizonyíts, de senkinek ne árts, ne más kárán akarj előrejutni!

Anna: Egy dolgot beszéltünk meg, mielőtt még Viki is pocakban lett volna, hogy figyelünk arra, hogy ne menjünk egymással szemben, mert az sok konfliktushoz vezethetett volna és maradjunk következetesek. Ezek mellett az alapvető keresztény erényeket tartottuk mi is fontosnak: a munka iránti alázat, becsületes élet és tisztesség. Közhelyes, hétköznapi dolgoknak tűnnek, de a jó embereket ezek viszik előre.

„Nagy bűn, emberi gyarlóság nagyképűvé és flegmává válni a sikerek hatására…”

Szintén az Elviszlek magammal című műsorban hallottam, hogy gyerekként egy betlehemes műsorban annyira lámpalázas voltál, hogy bár meg sem kellett szólalnod Józsefként szereped szerint, rosszul lettél és ki kellett menned az előadásról.  Hogy sikerült leküzdened ezt a belső félelmet, lámpalázat? Sikerült-e leküzdeni egyáltalán?

Az egész személyiségfejlődésemnek egyik vicces sztorija, hogy szóvivő lettem és a médiában kell szerepelnem rendszeresen, nem beszélve a filmes „karrieremről”. Szó mi szó, ez valóban nagyon megváltozott kiskoromhoz képest. Amikor mindenkinél egy fejjel magasabb vagy és a villamos felső kapaszkodójába is bevered a fejedet, s le kell hajtani a buksidat a földalattinál, akkor azt gondolod, hogy fura vagy és biztos máshogy néznek rád a többiek. Gimnáziumban nem volt barátnőm, se önbizalmam – nagydarab vagyok, minden gondom van a világgal, a lányok miért engem választanának, amikor a barátaim gitároznak, a tábortűznél ráérnek udvarolni, én pedig rohanok edzésre. Amikor a felnőttekhez kerülve, 16-17 évesen egy Fradi-Újpesten a Komjádiban kétezerötszáz ember előtt (a tévénézőkről nem is beszélve…) egy szál fürdőgatyában ki kell vonulnod és be kell bizonyítanod, hogy jó vízilabdázó lehet belőled, s amikor az orrod alá dugják a mikrofont, százhatvanas pulzussal és valami értelmeset kellene mondani, meg kell tanulni máshogy gondolkozni. S most meg az lett a vége, hogy a kommunikáció, a véleménykifejtés lett az egyik fő tevékenységem. Előadásokat tartok cégeknél, volt, hogy hat európai vezető volt ott a Legótól és angolul kellett beszédet tartanom, volt, hogy nyolcszáz embernek kellett a Groupama arénában egy nagy céges rendezvényen, nem rég az RTL Klubon szerepeltem. 14 évesen szerintem meg se tudtam volna szólalni, most meg sokat kell beszélnem, hála Istennek jó ügyekről.  Sokat alakultam, de ebben rengeteget segített a vízilabda. Isten útjai kifürkészhetetlenek…

Ha már szóba került a filmes karrier… Mesélnél róla?

Igen, voltak filmjeim… Egészen pontosan egy… Amikor Andy Vajna hazajött és az ’56-os forradalom 50. évfordulója közelgett, tudta, hogy akar csinálni ebből egy filmet, mert ő is ennek lett az áldozata. ’56-hoz szervesen hozzátartozott a melbourne-i olimpia, ahol fantasztikusan szerepeltek a magyar sportolók, miközben családjaikat lőtték a szovjetek itthon. Éppen az oroszokat kellett háromnál több góllal vernünk ahhoz a csoportmérkőzések során, hogy olimpiai bajnokok legyünk és ez sikerült. Így jött az ötlet, hogy legyen a filmben vízilabda, s ha már vízilabda, a kétszeres olimpiai bajnok csapat szerepelhetne benne; hollywood-i elgondolás szerint durranjon minél nagyobbat, a korszak leghíresebb fiatal színészei legyenek a forradalmárok. Voltam castingon, szöveget kellett felolvasnom, párbeszédeket elmondani. Próbálták belőni, hogy ki melyik karakter lehet, hát én lettem a szovjet center. Nagyon örültem, hogy benne lehettem a filmben; dublőrként vagy szereplőként, de az olimpiai csapatból nyolcan vagy kilencen biztosan szerepeltünk a Szabadság, szerelem című filmben. Egyébként más próbálkozásaink is voltak még; 2016-ban Halassy Olivérről, majd a négyszeres olimpiai bajnok Fuchs Jenőről is sikerült egy-egy dokumentumfilmet készíteni. Halassy Olivér kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó volt, akinek egy villamosbaleset következtében 11 évesen amputálni kellett a lábát és ezzel az amputált lábbal lett ő sokszoros magyar bajnok és Európa-bajnok úszó. Egy ilyen hősről, akit ’46-ban a szovjetek egy ellenőrzés során megöltek, Amerikában már tíz film készült volna, mi meg nem tudjuk, hogy ki ő. Fuchs Jenő átélt négy rendszerváltást Magyarországon, a tőzsde egyik főtitkára volt. Nagy játékfilm is készülhetne az életükből, látványos lenne!

„Az élsport megtanít nem csak a padlóról felállni, de a mennyből is visszarángat a hétköznapokba” – mondtad egy interjúban. Neked hogy sikerült a talpraállás egy-egy kudarc után, mi segített az újrakezdésben? És mi kell ahhoz, hogy valaki az egyéni és csapatsikerek után ne szálljon el magától és megmaradjon ugyanannak az embernek, aki volt? Csak két apró adalék: 16 éves korod előtt már felnőtt válogatott voltál, s 2004-ben a világ legjobb vízilabdázójának választottak!

Azt hiszem, nektek nem kell arról beszélnem, hogy mit jelent valakiben vagy valamiben hinni. Nekünk sportolóknak a sikerben és egymásban is nagyon kellett hinnünk. Aki nagyon sokat tesz céljai eléréséért és mindezt nagy alázattal, koncentrációval és lelkesedéssel teszi, nagy elszántsággal megy előre, köteles szerénynek maradnia. Kevés olyan nagy emberről, tudósról vagy sportolóról tudok, aki nagyképű lenne. A legtöbb ember szerény körülmények közül indul és úgy ér el nagy sikereket és nagy bűn, emberi gyarlóság nagyképűvé és flegmává válni a sikerek hatására, mert nagyon hamar vissza lehet kerülni a padlóra. Faragó Tamás mondta, hogy minden nap új királyok születnek. Ma teljesítettél, ma te vagy Wimbledon teniszcsillaga, ma csináltál egy jó filmet, de rengetegen vannak, akik le akarnak győzni, és ha egy pillanatra is elveszíted a fókuszt, az alázatot, reggel már nem úgy fogsz felkelni és teljesíteni. Erre a sport nagyon jól megtanít és büszke vagyok arra, hogy az egész válogatott így gondolkodott. Nagyon szép dolog év végén hazavinni a kitűnő bizonyítványt, de a következő évben megint a nulláról indítasz, és újra bizonyítanod kell! Szomorú dolog csalódást okozni magadnak, és elbukni valamiben, de másnap újabb feladatok várnak rád, bizonyítanod kell. Akár a siker utáni eufóriát, akár a kudarc utáni letargiát húzod magad után, cipelni fogod sokáig és meg fogja határozni a teljesítményed. Akár pozitív, akár negatív dolgot érek el az életben, a mai napig igyekszem megtalálni az arany középutat. Akkor vagyok jó, ha minden nap ugyanúgy melegítek be, úgy megyek neki a 100 méteres úszás távoknak, ugyanolyan keményen ülök le tanulni, megyek dolgozni vagy a hivatásomat végezni. Ezt nem lehet flegmán csinálni. Egy pap sem celebrálhat úgy le egy misét, hogy csak úgy ott van, de már a következő teendőkön gondolkozik, egy sportoló sem teheti ezt meg. Ott kell lenni fejben – hittel és alázattal.

Az élsport összeegyeztethető ezzel az általad is említett arany középúttal?

Egyrészt hiszek a középútban, mert nem lehet elmenni a szélsőségek felé, ugyanakkor az élsportot csak teligázzal lehet űzni! Nincs ellentét, mert kiegyenlíti a kettő egymást! Itt is megvan a középút: az élsportolónak tudnia kell küzdenie, belehalnia a versenybe, ha kell, tudnia kell pihenni, szórakozni, kikapcsolódni, regenerálódni, a csapatszellemet maximálisan felpörgetni, a táplálkozást komolyan venni… Nem lehet csak úgy eszegetni, hogy négy óra edzés után kérek görögsalátát bio limonádéval, mert két nap után kikészülök. A pihenés nem azt jelenti, hogy két hétre eltűnök a Bahamákra, a bulizás nem azt jelenti, hogy alkoholmérgezést kapok és hetekig edzeni se tudok… Ha kirándulni megyünk, nem pár száz métert teszünk meg. A zarándoklat sem azt jelenti, hogy körbesétálom a falut, aztán mindenkinek elmondom, hogy milyen poros a cipőm… Ha csináljuk, nagyon csinálni kell, de vannak keretek, amiket be kell tartani. Nálam így működik ez a kettősség!

„Európa-bajnok vízilabdás fiúkból olimpiai bajnok urak lettünk…”

Egy, pályafutása során mindent megnyerő olimpikon élete sem csak móka és kacagás, a kudarc is hozzátartozik az életükhöz. Melyek sportpályafutásod legfájóbb emlékei?

A londoni olimpián elért ötödik helyünk óriási tragédia, minden magyar vízilabdázónak egy olimpiai ötödik hely maga a poklok pokla. 15 évesen egy elfertőződött seb következtében majdnem elveszítettem a lábamat, mint Halassy Olivér. Olaszországból jöttünk haza, miután a serdülőkkel megnyertünk egy kupát, hazafelé Szicíliából egy hosszú busz utat tettünk meg, hetekig kellett kezelésekre járnunk és benne volt a pakliban, hogy egy apró sérülésnek tűnő valamiből (beütöttem a lábamat a medence szélébe), tragédia lesz. Ebből is tanultam: figyelni kell a testünkre. 2002-ben egy Vasas-Honvéd bajnoki döntőn eltörték az állkapcsom és ekkor azt mondták az orvosok, hogy szerencse, hogy ilyen nagydarab, magas, langaléta, marharépa vagyok, mert így megvédtek a csontjaim attól, hogy levegőt kapjon az agyam, annyi ütést kaptam. Pár nappal később korábbi csapatom ellen, a Kásás Tomival is felálló Posillipo Napoli ellen vívtunk fontos meccset a Bajnokok Ligája négyesdöntőben, őket megvertük, de a döntőben kikaptunk Kásás Tomi apukájáéktól, Kásás Zoltánéktól, az Olympiakosz Pireusztól, s bár engem választottak a torna legjobb játékosának, mégis fájdalmas élmény volt. Meg az is, hogy három vb-t elveszítettünk és csak egyet nyertünk meg, ez is szégyenletes egy magyar vízilabdázótól.

A sikereket és a kudarcokat is minden idők egyik legjobb vízilabdázójával, Benedek Tiborral élhetted át…

 Emberileg a legnagyobb szörnyűség, ami történhetett, az Benedek Tibi tavalyi halála. Felfoghatatlan volt számunkra, hogy egy életerős, egy generációt éppen felnevelő fiatal edző, hogy lehet annyira beteg, hogy abból nem tud felgyógyulni. Azt hiszem, ezt nem fogja tudni soha senki feldolgozni. Nem is akarjuk, csak az ő emlékét méltóképpen ápolni, az örökségét legalább morzsáiban továbbvinni. A magyar vízilabdának egyértelmű fekete napja volt 2020. június 18., ráadásul egy nappal korábban Kárpáti Gyuri bácsit is elveszítettük, így két, háromszoros olimpiai bajnok távozott közülünk, egy napon belül. A sok fájdalom mellett azért kárpótolt a három olimpiai aranyérem, meg az, hogy láthattam a lányomat Európa-bajnokká válni és neki szólt a magyar himnusz.

Tudsz különbséget tenni az olimpiai bajnoki címek között?

Eggyel jobb kérdés, mintha azt kérdeznéd, hogy melyik lányomat szeretem a legjobban… Sydneybe úgy mentünk ki, hogy 23 éves voltam, első olimpiája volt sokunknak, ’97-ben és ’99-ben Eb-t nyertünk, ’99-ben világkupát is, 2000-ben pedig egy Nemzetek Ligája versenyt nyertünk meg a horvátok ellen. Négy aranyéremmel és egy vb ezüsttel mentünk ki az olimpiára, elég erős volt a megelőző néhány évünk, az olimpián pedig volt két meccs, ahol elveszítettük a csoportelsőség lehetőségét, hiszen a horvátoktól és a jugoszlávoktól is kikaptunk. Fel se merült bennünk, hogy nincs esélyünk nyerni, de ott azért rendbe kellett tenni a csapatot. Nagy különbséget jelentett, hogy az Európa-bajnok vízilabdás fiúkból olimpiai bajnok urak lettünk, onnantól kezdve a címlapfotózásokon, rendezvényeken, a Fábry show-ban, mindenhol így lettünk megszólítva. A Sydneyben töltött napok felejthetetlenek maradnak. A két vereség után spirituális változáson mentünk keresztül, elképesztő összetartó és kicsit őrült csapatunk is volt, aztán minden idők legsimább döntőjében lemostuk az oroszokat 13-6-ra. Athénban az volt a csoda, hogy mind a hét meccsünket megnyertük egy hibátlan csapattal, ahol minden pozícióban három szuperklasszis játékosunk volt, kivéve a kapus és a center, mert ők csak ketten lehettek. Úgy éreztem magam, mintha 13 Ronaldo és Messi között játszottam volna. Nemcsak sportolóként volt fantasztikus mindenki, hanem emberileg is. Pekingben az volt a szép, hogy három a magyar igazság; rutinos csapattal, de sok ezüstérem és csalódás után sikerült nyerni. Mindhárom olimpiának külön sztorija van, nehéz különbséget tenni, de olimpiai bajnokokká Sydneyben váltunk, a többi csak hab a tortán, de maga a torta, azt hiszem, Sydneyben lett megsütve.

Athénban sem fordult meg a fejetekben, hogy kikaphattok? Az utolsó negyed előtt két góllal mentek a szerbek…

Az első meccsünkön a szerbek ellen is 3-0-ra nyertük az utolsó negyedet…  0-3-mal kezdtük a meccset, s 5-7-nél egy pillanatra valóban eszembe jutott, hogy ki is kaphatunk. A harmadik középkezdésünket követően kinéztem és láttam a szerb miniszterelnököt, amint pacsizott és vigyorgott, látszott rajta az önelégültség, hogy „na most megmutatjuk a magyaroknak”. Mondtam magamban, hogy na, ezt nem. Az első negyedben a szerb miniszterelnök pacsizik, ilyen nincs. Első három gólunkat én dobtam, azokkal egyenlítettünk. A társak bíztak bennem, másfél év alatt hét aranyérmet nyertem, akkor kaptam az év legjobb játékosa díjat a világon. 27 éves voltam, volt már egy másfél éves kislányunk és minden olyan teljesnek tűnt. Igaz, ahogy megéltük az edzőtáborok fájdalmait, volt, hogy edzés után ebédelni nem maradt erőm.

Egyébként is sok lemondással jár az élsport. Te hogy élted meg mindezt?

13-14 éves koromig sok szabadidőm volt, onnantól azonban az edzőtáborok vették át a vezető szerepet. Tényleg sok lemondással járt. Három-négy osztálykiránduláson voltam ott 12 év alatt, nem voltam ott az általános iskolai ballagásomon, mert Olaszországban voltunk edzőtáborban, az érettségi is necces volt az atlantai olimpiára való felkészülés miatt. A legdurvább emlékem, hogy koncertjegyünk volt Udinébe a Red Hot Chilli Peppers-re, ami a kedvenc zenekarunk volt Ancsával. Szabadnap lett volna, de jó, kimegyünk, 800 km, 9 óra alatt megvan, szállást foglaltunk, majd Kemény Dénes mondta, hogy sikerült megszerveznie a németekkel Békéscsabán egy barátságos meccset arra a napra… Cserébe megszórtuk a németeket… Ez egy érdekes kérdés egyébként, hogy sok mindenről le kellett mondanom, de helyette mi mindent kaptam? 12-13 évesen utazhattam Olaszországba és Isztambulba, 16 és fél évesen Los Angelesbe, ültem a Knight Rider kocsiban, voltam Disneylandben és az Universal Filmstudióban… Hány 16 évesnek adatik ez meg? Adott is és el is vett az élsport kamaszkori élményeket.

„Mozgásra vagyunk teremtve, nem ülésre. Ez a home office világ, ez a „homo telefonicus” nem az a jövőkép, amit szeretnék látni.”

Emlékszel az első aranyérmedre és az első Himnuszra, amit a nemzeti csapattal nyertél és a pódium tetején hallgattál?

Mi az, hogy emlékszem, talán sosem fogom elfelejteni azt a napot, mikor magyar köpenyben, magyar címerrel a szívem felett először szólt nekünk nemzeti imádságunk. Az első aranyérmet egy ifjúsági vb-n szereztem Hollandiában, ahol egyedüli balkezesként lehettem jelen, már az is egy fantasztikus csapat volt Kásás Tomival, Fodor Rajmunddal, Vári Attilával.

Különös lehetett hazádat képviselni és örömet szerezni egész Magyarországnak. Mit jelent számodra a hazaszeretet, a magyarságtudat?

Óvodásként azt mondtam, hogy ahogy anyukám, én is zászló kirakó akarok lenni a házakra, hiszen láttam, ahogy minden ünnep előtt kiraktuk a magyar zászlót. A következő álmom az volt néhány évvel később, hogy egy gyönyörű, barna lovon őrzöm a határt, megvédem Magyarországot, mint határőr, de hogy miért, azt nem tudom. Szerettem a lovakat, cowboy vagy indián már nem lehettem, huszár, kuruc vagy a fekete sereg egyik kiválósága sem, de legalább a határt őrzöm majd. Aztán ez az álmom is elúszott és jött a vízilabda a magyar himnusszal, a dobogó tetején a magyar zászlóval, 15 ezer kilométerrel Budapesttől. Magyar vagyok és büszke vagyok rá! A globalizációban benne van, hogy sok honfitársunk külföldre költözik. Több ír él New Yorkban, mint Dublinban, a második legnagyobb görög lélekszámú város az ausztrál Melbourne, stb… Ez az élet velejárója. Én Magyarországon szeretnék élni és meghalni.

Mennyit jelentett számodra pályafutásod során a magyar szurkolók támogatása?

Nagyon sokat, de azért más egy vízilabda meccs hangulata, mint a focié. Nekünk vízilabdában furcsa és szokatlan a lelátói balhé. A mi sportágunkban a szurkolók diplomája is magasabb, nem csak a játékosoké, ezért kulturáltabb szurkolás folyik a lelátón. Mentálisan egyébként számunkra is sokat ad a szerbek vehemens, köpködős, durva stílusa, a magyarok ennél sokkal békésebbek. Nekünk nagyon inspiráló volt, amikor Pekingben vagy Sydneyben 3-5ezer magyar szurkolt a lelátón. Voltunk New Yorkban világliga meccsen, ahol 1500 néző volt, abból nyolcszáz magyar. Azért ez nem rossz érzés Amerikában. A magyar nagyon tud szurkolni, elkeseredni, ezt tudnia kell kezelnie egy élsportolónak, akkor is, ha ez néha stresszt pakol a sportoló vállára.

Hát igen, a stressz… Volt-e valamilyen különleges metódusa a válogatottban a konfliktusok kezelésének, elsimításának?

Az, hogy egy közösség, egy válogatott sikeres, az sok apróságon múlik, és a hétköznapokban kell ezeket az apróságokat megtalálnunk. Hála Istennek mi nagyon jó közösséget alkottunk, nem csak a vízben, de a parton is tudtunk egymásra hatni. Nálunk az empátia, a türelem és a humor egyvelege működött. Amikor több hétre össze vagyunk zárva, a családtól távol, közepes edzőtáborban, borzasztó a kaja, kényelmetlen az ágy, az edzőt, meg egymást is el kellene viselnünk, banális dolgokon lehet összeveszni. Ha szeretjük és tiszteljük egymást, a humor nagyon jó fegyver lehet. Az empátia is nagyon erős volt nálunk. Ezért is nyerhettünk Pekingben harmadszor olimpiát, mert nálunk nem volt olyan, mint a szerbeknél, akik összeverekedtek a vereség után, egymást okolták, eltört egy boka és egy könyök is… Ezt Benedek Tibi is megfogalmazta, hogy nem biztos, hogy mi voltunk a legjobb csapat a vízben a statisztikák szerint, de mi szerettük egymást a legjobban és mi akartuk legjobban ezt a sikert együtt elérni.

Főleg a vízilabdán keresztül, de rengeteg gyönyörű helyen járhattál már. Legszebb és kedvenc ország, vagy város, esetleg olyan hely, ahol még nem voltál, de szerepel a bakancslistán?

 Szeretünk kirándulni. Nagy Ausztrália rajongó vagyok, Nápolyt is imádom, s Amerikát is szeretném majd megmutatni a családnak, de Magyarországon is csodálatos, még felfedezésre váró helyek vannak. Óriási szégyennek érzem, hogy Erdélyben csak egyszer jártam, persze játszottunk Romániában, Nagyváradon és sajnos Bukarestben is, de Erdély sokkal többet érdemel: gyönyörű, különleges, meg kell élni és el kell jutni újra.  Milyen könnyű azt mondani, hogy kedvenc helyem Sydney, mert olimpiát nyertem ott, vagy Budapest, Kotor, esetleg Nápoly a Bajnokok Ligája győzelmek miatt, de nem a siker, hanem az izgalmas emlékek és emberek miatt válik egy hely különlegessé. Az illatok, a tengerpart, a kotori utcák, a kedvenc nápolyi fagyizónk…

Volt-e valami meccs előtti szokásod, rituáléd? Mivel kötötted le magad az edzőtáborokban, világversenyek alatt?

Volt egy kabalalabdám, egy indián boltban vettem Barcelonában ’99-ben. Kedvenc zenéimet hallgattam, jól esett egy Snickers csoki, meccs előtt aludtam fél órát, ha tudtam. Alvás előtt keresztrejtvényt fejtettem, Sudokuval játszottam, jogi tanulmányokat folytattam (az alkotmányjog és a büntetőjog, amire jól be lehet aludni), alvás után bolondozás a fiúkkal. A Benedek Tibi – Varga Zsolt páros képes volt már meccs előtt elégetni több ezer kalóriát a zoknilabdával, de ment a kiszorítójáték, egyérintő, lábtenisz is. És mennyire érdekes, hogy hiszünk a kabalákban… Én hittem abban, hogy nekem az olimpiai lángot látnom kell meccs előtt, mert ha látom, átszellemülök, az olimpia átjár engem és akkor majd nyerni fogunk. Egyszer nem volt ez meg a négy olimpiámon, amikor nem láttam a lángot, Londonban, és nem is nyertünk.

Ha már olimpia… Hogyan élted meg az idei olimpiát, immár kívülállóként?

A magyar olimpiai csapat szereplése szuper volt, egy tízmilliós ország 20 érmet nyer, egy olyan olimpián, ahol már a lakatlan szigeteken is komoly élsport megy; ehhez képest az, hogy Franciaország, Ausztrália, Japán, az Egyesült Államok hagynak le minket, földrésznyi országok, borzasztóan erős gazdasággal, ez egy óriási dolog. Szükség van a sport állami támogatására is, de a magyar sport nem csak az olimpiáról szól, egyre többen sportolnak, például az elmúlt tíz évben 30-40 új egyesület alakult vízilabdában is a semmiből. 2000-től van női vízilabda az olimpián, most először szereztünk érmet, az idei olimpia előtt együtt még sosem nyertek érmet a férfiak és nők, és külön kiemelendő, hogy 9 sportágban sikerült érmet szereznünk a karatétól a vitorlázáson át, hat kajak-kenu érem, csapatsportágban is kettő. Megsüvegelendő teljesítmény!

Egy sikeres olimpia a fiataloknak is motiváló lehet, hogy többet sportoljanak…

 A nagy sportágválasztó és ötpróba nagyköveteként sokat beszélek a szabadidősport fontosságáról, fontos, hogy aktívak legyünk, legyen szó túrázásról, futásról, kerékpározásról, fociról vagy konditeremről. Az olimpián látjuk, hogy gyönyörű izmok feszülnek, kidolgozott testek versenyeznek, de a Jóisten úgy áldott meg bennünket, hogy felálltunk, két lábon állunk és izmaink vannak; láb, kar, hátizmunk van. Mozgásra vagyunk teremtve, nem ülésre. Ez a home office világ, ez a „homo telefonicus” nem az a jövőkép, amit szeretnék látni.

Alapvetően ritkán szoktam egy bejegyzésben csak magyar futballal foglalkozni, bár márciusban, amikor nemzeti ünnepünk is van és rendszeresen válogatott szünetet tartanak, nem szokatlan: egy évvel ezelőtt Szalai Ádámnak szenteltem egy egész írást (akkor még nem is sejtettem, hogy év végére sajnos visszavonul a válogatottól), két évvel ezelőtt pedig az akkor frissen Lipcsébe igazoló Szoboszlai Dominik „pályaválasztása” kapcsán kapott egy érdekes összeállítást. Mindkét írást szeretettel ajánlom! Na de nézzük, mit tartogat a jelen! A magyar válogatott elkezdte a 2024-es Eb selejtezősorozatát, a Ferencváros 16 nemzetközi kupameccset játszott a szezonban, az élvonal többi fővárosi csapata ugyanakkor csak szenved, és lassan annyi az edzőváltás, mint Kondás Elemér kifogása, egy másodedzőnk viszont újabb szintet lépett karrierjében – külföldön. Ne is húzzuk az időt, nézzük a macit lássuk a medvét!

Kezdjük a legfrissebbel… A magyar válogatott meggyőző és helyenként csodálatos futballal győzte le Bulgáriát első Európa-bajnoki selejtezőjén. Bár nem merte kimondani mindenki, azt azért tudtuk, hogy a bolgárok ellen, ráadásul hazai pályán, várhatóan közel 70 ezer ember előtt a magyar válogatott lesz az esélyes. Nem egyszer ilyenkor üt be a krach és borul a papírforma, ráadásul az a megdöbbentő statisztika sem növelhette különösebben az optimizmusunkat, hogy 1983 óta nem kezdtünk győzelemmel Eb selejtezőket. Szüleim abban az évben házasodtak, én még nem éltem akkor – azóta eltelt 40 év, s ez, ha jól számoltam, barátok között is 9 (!) selejtezősorozatot jelent… A magyar válogatott az elmúlt évek remek eredményeinek fényében mégis esélyesként gondolhatott magára ezen a meccsen, de azért azt sem felejthettük el, nem olyan régen Albánia oda-vissza elbánt velünk – szóval csak óvatosan az agarakkal… Szerencsére, bár Bulgária földrajzilag nincs messze Albániától, futballtudásban most jelenleg messze áll tőle, s mi is rögtön nekik estünk: az egyébként is halovány bolgár esélyeket legkésőbb a 7. percben elfújta az egyébként is viharos szél, amikor egy remek szögletvariáció után Szoboszlai Dominik gyönyörű cselekkel alakított ki gólhelyzetet, a kapuba pedig végül több kipattanó után Vécsei Bálint gyötörte be a labdát. Mint akik vért ittak, és akik nagyon élvezik a játékot: a mieink gyönyörű támadásokat vezettek, nagyon szépen játszottak, Bolla Bendegúz és Szoboszlai Dominik között (akik egyébként gyerekkoruk óta ismerik egymást, hiszen együtt futballoztak a Szoboszlai Zsolt által alapított Főnix Gold FC-ben), különösen jól működött a kémia, és tulajdonképpen csak idő kérdése volt a második gól. Már, amikor a 26. percben szabadrúgáshoz jutottunk, és Szoboszlai letette a labdát, érezni lehetett, hogy ott pók nem marad életben – ideális volt a távolság és a szög, Dominik pedig úgy beverte, ahogy kell. A kis gól is gól, de ez nem az volt; a hetedik válogatott gólját szerezte újdonsült csapatkapitányunk, s már a harmadik volt szabadrúgásból! De még mindig nem volt vége a Szoboszlai show-nak! Alig 10 perccel később a lipcsei középpályásunk újabb cselsorozatát követően Ádám Martin maradt higgadt. Bevallom, én nem gondoltam, hogy ez a végeredmény lesz, 2-3 gól talán még bennünk maradt (különösen Sallai Roland lábában), de azt hiszem, egy ilyen győzelem után jól nézne ki, ha panaszkodnék…

Egyértelmű, és ezt a szövetségi kapitány is megerősítette, hogy a Rossi-éra legjobb félidejét és Szoboszlai Dominik legjobb válogatott meccsét láttuk, aki ezen a találkozón a csapatkapitányi karszalagot is felelősségteljesen viselte. Irányított, cselezett, védekezett, kérte a labdát (és kapta is, mert a társak tudták, hogy nála jó helyen lesz…), mindenhol ott volt és olyan dolgokat csinált… Amilyeneket a világklasszisok szoktak! Tudom, nem a bolgár válogatott a mérce. De ő ezt csinálja már hétről hétre a Bundesligában, nem túlzás, az RB Leipzig egyik legjobb játékosa ebben a szezonban. Az észtek elleni felkészülési meccsen is nyertünk, de ott senki nem az 1-0-s végeredménnyel vagy Ádám Martin első válogatott góljával foglalkozott, sokkal inkább azzal, milyen infantilis és gyerekes bohóckodás volt, amit Szoboszlai Dominik és Sallai Roland műveltek a megítélt büntető elvégzése előtt. Tudjuk a sztorit: kő, papír, ollóval döntötték el, hogy ki rúgja a tizenegyest. Én azt a véleményt osztom, hogy csak azért lett ez felkapott téma, mert a játékot megnyerő Sallai a büntetőt kihagyta, de mégis, jó rajta csámcsogni, mert ez újabb lehetőséget ad azoknak a károgó és negatív hozzáállású, mindenben csak a rosszat látó, magyar futballszurkolónak véletlenül sem nevezhető, a Farkasházy Tivadar fan klubhoz csatlakozó (tudjuk, őt boldoggá teszi, ha kikap a magyar válogatott…) varjaknak, akik boldogságszomjukat csak úgy tudják lecsillapítani, ha mindent és mindenkit kritizálnak. Hogy ez az ellenfél megalázása, na meg a csapatkapitányi karszalag megcsúfolása volt… Hagyjuk már… Jó, Marco Rossi kiakadt. Szoros meccs volt, ha a végén kiegyenlítenek az észtek, nem lett volna őszinte a mosolyunk… De kiegyenlítettek? Nem! Felhánytorgatták ezt utána az észtek? Nem! Körüljárta a világhálót egy videó, amin vagy 10 éve Toni Kroos és Franck Ribéry, még a Bayern München mezében, kő, papír, ollóval döntöttek egy szabadrúgásról… Én így egy évtized után guillotine alá küldeném ezért mindkettejüket… Szerintem egy panenkával elvégzett büntető jobban megalázza az ellenfelet, mint egy ilyen játék. A foci attól, hogy üzlet, még mindig egy játék, Dominik és Roli ezt az oldalát fogták meg a történetnek, kis humorral megspékelve, rettentően bosszantó, hogy a tétre menő bolgár meccs előtt a közvéleményt szinte csak ez az intermezzo érdekelte. Annyira jó, hogy aztán a második gól utáni gólörömben láttunk egy kő, papír, ollót a Szoboszlai, Sallai párostól. Vajon így gólt ünnepelni is megalázó az ellenfélre nézve? (Egyébként azt én is adom, hogy az elmúlt évek csapatkapitányai, Gera, Dzsudzsák és Szalai Ádám biztosan nem mentek volna bele egy ilyen játékba. Ők ott főnökök voltak, a szó szoros értelmében, de tisztelték is őket. Szoboszlai is főnök, csak egy kicsit másképp: SzoBOSSlai, ahogy külföldön írtak róla…)

Két dolgot mindenképp ki kell emelni az első félidővel kapcsolatban. Nagyon jó, hogy az első perctől kezdve magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést. A bolgárok el sem hihették, hogy van esélyük. Kellett a korai gól, mert az ilyen meccseken nagyon lehet szenvedni, ha nem tudod megszerezni hamar a vezetést. A másik nagyon fontos dolog, hogy megrúgtuk a harmadikat is. A 2-0 nagyon veszélyes eredmény, elaltathatja a csapatot. A 3-0 már tekintélyes különbség. És igen, polemizálhatunk azon, hogy ezt a bolgár válogatottat akár 5-6 góllal is hazaküldhettük volna, de szerintem Marco Rossi, a stábja és a pályán futballozók kivétel nélkül mind tökéletes estét zártak.

Igen, kivétel nélkül. Még Nagy Ádám is. A magyar kommenthuszár fotelszurkoló már csak olyan, hogy mindig kell valaki, akit kipécézhet. Szalai Ádám visszavonulásával kit szidjunk? Nagy Ádámot! A 69 válogatottságát valószínűleg a szél fújta össze. Egyébként egy alibi futballista, aki nem csinál semmit, előre játékban veszélytelen, egyébként meg több labdát ad el, mint az Adidas, és nem válogatott szintű játékos, soha nem is volt az. Az, hogy Bernd Storck és Marco Rossi mit látott benne, rejtély, valószínűleg egyikük sem ért a futballhoz. Minden csapatban kell, hogy legyen kevésbé látványosan futballozó labdacipelő. Én nagyon szerettem a Real Madridban Sami Khedirát. A kutya nem foglalkozott vele, háttérember volt. Mégis világbajnok lett, és minden klubedzője számolt vele! Nagy Ádám talán világbajnok nem lesz, de nem csak a nevében nagy – tényleg öregszünk, ha belegondolunk abba, a Pisa légiósa már 8 éve válogatott és a válogatott nagy öregjeihez tartozik. Ja, ha már nagy öregek. Még egy gondolat Szoboszlai Dominikhoz. 22 évesen elérte a 30 válogatottságot. Dzsudzsák megküzdött azért, és kisírta magának, hogy egyedüli rekorder lehessen, 109-szer lépett pályára a válogatottban. Ha nem jön közbe sérülés, formahanyatlás vagy visszavonulás, Dominik ezt a számot lazán meg fogja dönteni… Nagy Ádám nem, de a 69 válogatottságával eggyel megelőzte a legendás Schlosser Imrét és Kocsis Sándort, beérte Hidegkuti Nándort, és már csak eggyel van előtte Kiprich József és Nyilasi Tibor. Legendák közé került, de ez nem azt jelenti, hogy olyan jó, mint ők, hanem azt, hogy sokkal több már a válogatott meccs. Jelenleg 23. a rangsorban, de ha egy 3-4 évig még masszív válogatott lesz, akár az első tízbe is feljöhet még. Ne sajnáljuk ezt tőle… (Dzsudzsák Balázs egyébként 24 évesen, 2010 októberében, a San Marino elleni 8-0 alkalmával ünnepelte 30. válogatottságát.)

Aki aligha lesz hetvenszeres válogatott, az Dibusz Dénes, aki nagyon keményen megdolgozik a válogatott percekért – hát igen, Gulácsi Péter mellett nehéz érvényesülni… Hétfőn állt huszonhatodik alkalommal a kapuban, s ezt egy clean sheet-tel ünnepelte. Háromszor lecserélték, háromszor becserélték, tehát eddig 19 meccset játszott végig a nemzeti csapatban – a görögök ellen tavaly novemberben a 92. percben hozták le, hogy Szappanos Péter személyében újoncot avathassunk, így számoljunk 20 meccsel az esetében. Érdekes, hogy már 2014 októberében debütált Feröer szigeteken egy 1-0-s győzelem alkalmával, s ott volt harmadik számú kapusként a 2016-os Eb-n is, mégis, nagyon sokáig csak vészmegoldásnak számított. Marco Rossi 2021-ben kezdte el felváltva védetni Gulácsi Péterrel, abban az évben 7 meccsen is ő állt a kapuban. Tavaly öt meccset kapott, s idén eddig mindkétszer ő állt a kapuban, amihez hozzájárult sajnos Gulácsi súlyos sérülése is. De nem mondhatjuk, hogy ne hálálta volna meg a bizalmat! A 20 meccsből 11-szer lehúzta a rolót, olyan nagy meccsek jutottak neki, mint a törökök 2-0-s legyőzése, a lengyelországi 2-1-es győzelmünk, vagy a Wolverhamptonban aratott 4-0-s győzelmünk az angolok felett. Én nem érzek minőségbeli különbséget Gulácsihoz képest, és nem félek, amikor ő áll a kapuban, mert hiába véd a magyar NB1-ben, az elmúlt évek nemzetközi kupás szereplései hatalmas rutinnal ruházták fel. Nem jobb Gulácsinál, de abból csak profitálhatunk, hogy két ilyen jó kapusunk van!

Mondhatjuk, hogy a védelmünk is összeállt! Hátul Willi Orbán és Szalai Attila helye megkérdőjelezhetetlen, de számomra óriási meglepetés, mekkorát fejlődött Lang Ádám Rossi kezei alatt. Hihetetlen, de lassan olyan, mintha jó hátvéd lenne… Pedig mennyi hibája volt, mennyit bizonytalankodott régen… De jó társak és jó szövetségi kapitány mellett ő is jó lett! Hihetetlen, de így van! Az egyik legjobb dolog, ami történhetett a magyar futballal az elmúlt 5 évben, az Willi Orbán honosítása volt. Ő nemzetközi klasszis, köszönjük meg a németeknek, hogy nem vették észre a benne rejlő potenciált. Ha az elmúlt 20 évben azt gondoltuk és belenyugodtunk abba, hogy Juhász Rolandnál és Kádár Tamásnál nem lehet jobb hátvédünk, ideje átértékelni bizonyos dolgokat… Szalai Attilából is lesz még topligás játékos szerintem, bár ezek most éppen nem voltak élete legjobb meccsei. A három belső védős felálláshoz adottak az emberek, szárnyvédőként pedig Botka Endre, Bolla Bendegúz, Fiola Attila és Loic Nego jöhet szerintem elsősorban számításba. Vagy Kerkez Milos, aki ritka nagy kincs, és aki biztos, hogy rengeteg örömteli pillanatot fog szerezni a magyar szurkolóknak. De nem az AZ Alkmaar játékosaként… A középpályán van választási lehetőség. Vécsei Bálintnak jót tett, hogy a Fradiban is stabil kezdővé vált, s ezen a két meccsen jól játszott, a bolgárok ellen gólt is szerzett, de ha mindenki egészséges, ő nem lesz a válogatottban fix kezdő. Schäfer András viszont alighanem igen, de az Union Berlin légiósa jelenleg még csak a kő, papír, olló bajnokságba nevezhet, a sérüléséből még mindig nem épült fel. Nagy Ádám helye is betonbiztosnak tűnik, hiába akar mást a nép… Az egyik legpechesebb futballistánk Kalmár Zsolt, aki szinte mindig megsérül, amikor fontos szerepet kaphatna a válogatottban. Pedig vélhetően szorítana neki helyet Marco Rossi a középpályán. Ő a magyar Marco Reus – aki ismeri a dortmundi játékos pályafutását, tudja, miért mondom ezt… Kleinheisler Lászlóról sem felejtkezhetünk meg, akinek talán kicsit megrekedt a pályafutása, de arra a megalkuvást nem tűrő, harcias hozzáállásra minden csapatnak szüksége van, amit tőle láthatunk. Ami a támadósort illeti… Sallai Roland sajnos nincs jó formában, láthatóan önbizalma sincs a helyén (de legalább a kő, papír, olló játszmákat simán nyeri…), mindezek ellenére a jelenlegi válogatott egyik kulcsfigurája. Csak úgy, mint Szoboszlai Dominik. Felnőtt a feladathoz! Legutóbb válogatott mezben Dzsudzsák Balázs forgatott meg úgy egy komplett védelmet, nevezetesen a friss világbajnok olaszokét, 2007-ben, mint most Szoboszlai. Szerencsétlen Cannavaro a világát sem tudta, az előző évben kapott Aranylabdáját fel kellett volna ajánlania Dzsudzsinak, Gerának, vagy Priskin Tamásnak. Annyiszor táncba vitték, amivel egy Dancing with the stars évadot megnyerhetett volna… :) Ádám Martin szerintem nem lehet más, csak átmeneti megoldás. Nem hiszem, hogy ő első számú centere lesz hosszabb távon is a válogatottnak, bár a két tavaszi meccsén szerzett 1-1 gólja önmagáért beszél. Németh András és Csoboth Kevin a jövő emberei lehetnek, nagy ígéretek, de a hétfői újonc, Varga Barnabás, ha tartja ezt a formáját a Paksban, szerintem szintén több játéklehetőségre számíthat a jövőben.

A realitás talaján kell maradni, nincs okunk többet beleképzelni abba, ami történt, és maradjunk csak szerények, de ami szép, azt ne titkoljuk, arra legyünk büszkék, már pedig ez a játék szép volt, s erre a teljesítményre büszkék lehetünk. Ne legyünk naivak, tudjuk, hogy Montenegró és Szerbia ellen ennél sokkal nehezebb lesz. De van mire építenie Marco Rossinak, aki Bulgária ellen immár ötvenegyedik alkalommal ült a kispadon. Már csak Baróti Lajos, Sebes Gusztáv és Mészöly Kálmán vannak előtte szövetségi kapitányként a sorban. Amennyiben kitölti 2025-ig szóló szerződését, a „Szőke Sziklát” biztos beelőzi (61 válogatott meccs), de még talán az Aranycsapat kapitányát (69 meccs) is befoghatja. Gratulálunk ehhez a mérföldkőhöz, még sok meccset és további sikereket kívánok, Maestro! Grazie!

A Ferencváros és a többiek, avagy tényleg mindenki a kiesés ellen küzd?

Maradva országhatáron belül, 9 fordulóval a bajnokság vége előtt nézzünk rá a hazai pontvadászatra. Pici nosztalgia: emlékszik-e valaki arra, hogyan záródott a 2016/17-es NB1-es szezon? Hadd segítsek: Marco Rossi Honvédja abban az évben nem kis megdöbbenésre bajnok lett, három ponttal megelőzve a MOL Fehérvárt, s jelentős ponthátránnyal, de dobogón végzett a Vasas, jobb gólkülönbséggel előzve a Fradit. S hol tartunk most, hat évvel később? A Vasas sima utolsó, a Honvéd kiesőhelyen, a Vidi meg kilencedik, mindössze két ponttal a Honvédtól. Ha hozzávesszük a tényt, hogy a két csapat között még ott az Újpest is, elborzadhatunk: mi lett ezekkel a nagy múltú csapatokkal? És aki nem követi az NB1-et, felteheti a kérdést: mely csapatok előzik ezt a négyest? Csak néhány név: Kecskemét, Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd. Nem, én nem vagyok a vidék ellen. (Sőt, leginkább két fővárosi klub kiesésének örülnék.) Én a 12 csapatos NB1 ellen vagyok. A magyar bajnokság gyenge. Jobb lenne attól, ha felhígítanánk, és mondjuk 16 csapat lenne az élvonalban, mint régen? Színvonalában nem biztos, de gyanítom, szurkolói szemmel jobb lenne, ha néhány régi futballfellegvár is visszakerülhetne a legjobbak közé. 2015-ben egyszerre zárták ki mindenféle ürüggyel az élvonalból a Győrt, a Pécset, a Kecskemétet, a Nyíregyházát és a Pápát. Azóta csak a Kecskemét jutott vissza, közel egy éve. A többiek azóta is a sebeiket nyalogatják. Borzasztó, de a Szpari túl a negyedik (!!!) edzőváltásán a szezonban, gőzerővel robog a harmadosztály felé. A Diósgyőr az ország egyik legjobb szurkolótáborával ingázik az osztályok között. A 12 első osztályú csapatból négy fővárosi. Az ország ahhoz elég nagy, hogy ne mindössze 8 élvonalbeli csapata legyen szétszórtan. A 8 csapatból 3, a Paks, a Fehérvár és a Puskás Akadémia nagyjából egy térség. Nyugaton Zalaegerszeg. Borsodban Mezőkövesd. Keleten Kisvárda és a Debrecen. Meg a Kecskemét. És ennyi. Az, hogy ilyen kevés a csapat, akkora nyomást tesz edzőre és játékosra, az idei bajnokság is tökéletes példa arra, hogy a Fradin kívül minden csapat a kiesés elkerüléséért küzd. Vagy a dobogóért. Kivéve a Vasast. Az állandó eredménykényszer miatt nincsenek magyar fiatalok a pályán, s ez az eredménykényszer szüli azt a biztonsági játékot, ami miatt legtöbbször nézhetetlenek a meccsek. Érthető, hogy félti az állását az edző, de ezt hiába teszi, mert úgyis ki fogják rúgni… A 12 csapatból csupán négynél nem volt eddig edzőváltás az idényben: a tabella első három helyezettjénél és a Zalaegerszegnél. Erre ne legyen senki büszke. Merüljünk el kicsit a részletekben, nézzünk szét Magyarország jelenlegi „legjobb” 12 csapatának portáján…

A Fradi. Az ország csapata. Én azt gondolom, óriási tettet vitt véghez a csapat azzal, hogy az Európa Liga tavaszi folytatásába jutott. És bárhogy is szurkoltak rengetegen még az ismerőseim közül is a Fradi ellen, amit elég szánalmasnak tartok, az ő sikerük az egész ország sikere is. Legalábbis így kéne ezt megélni. (Érdekes, a győri vagy a veszprémi kéziseknek, meg a soproni kosarasoknak mindenki tud szurkolni, klubszimpátiától függetlenül…) Az ősszel dicsértem már őket, most ezt nem fogom megtenni, mert sajnos a gyors tavaszi hadjárat véget ért, a hazai pontvadászatban pedig jönnek a megmagyarázhatatlan maflások. Tavasszal két bajnokit vett komolyan a Fradi, ezeken jól is játszott, s a szurkolók számára talán ez is volt a két legfontosabb meccs: az Újpest elleni hazai 3-1, és Debrecenben a 2-0. És mi volt a másik 8 meccsel? Hiába a 14 pontos előny, hiába az Európa Liga, a tavaszi szereplés engem csalódással tölt el. És nem azért, mert ez az előny időközben 8 pontra olvadt… Mindenki tudja, ezt a bajnokságot meg fogja nyerni a Fradi. De a legtöbb meccsen hiányzik a Fradi szív. Persze, a sok légiós hogyan tudná ezt átérezni… De nem csak a szív: játék, elképzelés, ötlet se nagyon van. Egyáltalán nem látni a fejlődést, pedig Sztanyiszlav Csercseszov jövőre a BL csoportkörbe vágyik. Jó, lehet azt mondani, hogy a hazai NB1 nem készíti fel a csapatot a nemzetközi meccsekre. De attól még komolyan kellene venni, legalább a szurkolók miatt. És fogalmazzanak meg célokat: például a veretlenül megnyert bajnokság. Ha annyira kinőtte a Fradi a magyar NB1-et, miért van már négy veresége??? Mert magasról tojik az egészre. Persze, sok a sérült és volt néhány megkérdőjelezhető vezetői döntés is. Laidouniért most lehetett sok pénzt kapni, őt nem lehetett megtartani. Ez benne volt a levegőben, főleg, mert Tunézia egyik legjobbja volt a vb-n. Kár érte, kiváló ügynök volt. Tokmac, Besic és Samy Mmaee sérülése nagyon rosszkor jött. Franck Boli elküldését nem annyira értem. Nagyon sokat tett ő a csapatért, ha mást nem is csinált volna, minthogy három Derbit is eldöntött egy szezonon belül, meg hogy duplázott a kupadöntőben, akkor sem lett volna szabad így bánni vele. Ryan Mmaee talán jobb játékos nála, de a marokkói flegmaságától néha kiráz a hideg. Boli szimpatikus játékos volt; bolitékolható (muhaha, ez gyenge volt…), hogy az Egyesült Államokban is meg fogják szeretni. Vagy bolitikai (…) pályára lép… Abbahagytam, ígérem! :) Kíváncsi vagyok, ki fog-e egyenesedni ez a csapat a szezon hátralevő részében, mert hiába lesz bajnok a klub, hiába játszott még tavasszal is az Európa Ligában a Fradi, ez eddig édeskevés! Ehhez a játékhoz nem kell egy agyonfizetett Csercseszov, lépjen újabb szintet a Fradi! Például, ha kétgólos hátrányból kezdünk egy párharcot, s arról papolunk, milyen fontos lenne, hogy mi szerezzük meg, és minél hamarabb az első gólt, akkor ne csússzon el a védekezésünk annyira, hogy két és fél perc után gólt kapunk… (A Leverkusen elleni párharcról nem írok külön, de annyit azért megjegyzek, ez papírforma volt, s nem vagyok szomorú a kiesés miatt, inkább amiatt, ahogyan ez megtörtént. Az odavágón a 2., a visszavágón az első gól minimum elkerülhető volt…)

A Kecskemét még mindig ott van a második helyen, ráadásul magabiztosan is őrzi a pozícióját. Minimum „kecskeméternyi” az előnyük. (Aki esetleg nem vette észre, fáradtan írom a bejegyzés ezen szakaszát…) Szabó István, aki lassan megérdemel egy szobrot a Széktói Stadion környékén, még mindig a bent maradásról beszél, de ez a Kecskemét valószínűleg már akkor sem esne ki, ha innentől minden meccsét elveszítené. De nem fogja, lévén, a legutóbbi 10 meccsén veretlen maradt a klub. Újoncként!!! Mindenki azt hitte, a két újonc közül a Vasas ragadhat meg az élvonalban, mégis, a Kecskemét az, ami gyakorlatilag a kezdés óta hasít: 24 meccs alatt mindössze kétszer szenvedtek vereséget. A Fradi négyszer, csak úgy mondom… Követendő példa, hiszen külföldi csak elvétve lép pályára a csapatban, ellenben a fiatalok repítik a csapatot, elsősorban Szuhodovszki Soma, Banó-Szabó Bence, Katona Bálint és Tóth Barna. Ugye, hogy egyikükről se hallottunk még sokat? Talán a jövőben többet fogunk, akkor is, ha esetleg nem sikerül megtartaniuk ezt az előkelő pozíciót.

Jelenleg a Puskás Akadémia áll még a dobogón, de ez kb. fordulónként változik. Bár nem valami kiegyensúlyozott a csapat és Hornyák Zsolt kifogás generátora is egyre erőteljesebben működik, az utolsó meccsükön az Újpestnek rúgtak egy ötöst (jó, de ki nem…), s ezen a meccsen azért voltak bíztató jelek. A svéd Levi Jonathan és a gambiai Colley Lamin jók lehetnek együtt, ugyanakkor, bár van két magyar tehetsége, Kern András Martin és Gruber Zsombor, még mindig nagyon sok a légiós, ahelyett, hogy inkább az akadémiáról kerülne ki az utánpótlás. Talán merész tipp, de szerintem a Puskás Akadémia nem lesz ott a szezon végén a dobogón!

Hát akkor ki? A Paks? Még az is lehet! A tolnai klubnál még időben rájöttek arra, hogy Waltner Róbert csak mindent eltolna, és visszatért az előző szezonban még a paksiakat irányító Bognár György, és vele együtt a heavy metal foci is. A Paks már Bognár első időszakában is nagyon támadószellemű csapat volt, a legutóbbi két szezonban ők lőtték a legtöbb gólt, és adták a gólkirályt. Nem mindennapi bravúr lesz, ha ez harmadszor is megtörténik velük… Bognár, bár biztos, hogy szeretett Pakson dolgozni, a szívére hallgatott tavaly nyáron, és legyünk őszinték, alighanem mi sem döntöttünk volna másképp. Az MTK szakmai igazgatója lett. A klubé, amihez ezer szállal kötődik, s ahol a fia is focizik. Más kérdés, hogy az MTK-tól még az ősszel kirúgták. A csapat gólokat, a vezetőség edzőt rúgott, mert a védekezés a Hungária körúton sem ment. Ezért érdemes volt felállni a paksi kispadról – de legalább most megváltóként ülhet oda vissza… Waltner emlékezetem szerint sosem vágott földhöz egy norvég játékost sem, ezért rághatott be Böde Danira, mert neki ez sikerült 2015 novemberében. Ki is rakta a szűrét, a harmadosztályban bohóckodhatott és kenhetett zsíros kenyeret a madocsai Messi. Még szerencse, hogy Bognár György sem csak a kaszinókhoz ért: visszavette a klublegendát, aki totálisan meghálálja a bizalmat, főleg csereként ad új impulzusokat. Megállíthatatlanul robog a paksi gyors, és megint csak ők adják a gólkirályjelöltet, a válogatottban is bemutatkozó Varga Barnabás személyében. A legmagyarabb csapat a Paks – igen, még mindig nincs egyetlen légiósuk sem! Kalapemelés és vastaps!

Jelen állás szerint a Debrecen az ötödik az OTP Bank Ligában. A civisvárosiak a szebbik arcukat mutatják az idényben, persze, ehhez kellett, hogy már augusztus utolsó napján felállítsák a kispadról a portugál Joao Janeirót. Ideiglenes jelleggel Dombi Tibor is ült a kispadon, na, ő érhetett volna el bármilyen eredményt, biztosan nem kezdték volna ki a debreceni ultrák… De aztán megérkezett Szrdjan Blagojevics, és a kezdeti, ismerkedő fázis után elindult felfelé a csapat – mondjuk volt honnan… Dzsudzsák Balázs vezére ennek az újjáalakuló Lokinak, de a show-t inkább Dorian Babunski lopja el, aki üde színfolt a rengeteg csapnivaló légiós mellett – még Debrecenben is. Varga Kevin Törökországból hazatért, ő, valamint a Varga József, Bódi Ádám klublegenda duó is sokat tehet a Debrecen újkori felemelkedéséhez.

A Kisvárda volt már feljebb is, sőt, egész szezonban a kvázi dobogós helyek környékén állt. Ebből még lehet érem, mint ahogy kiesési gond is – Révész Attila nem lacafacázott, ki is rúgta a napokban Török Lászlót, és kinevezte helyére az Újpesttől 4 nappal korábban elbocsátott Milos Kruscsic-ot, akitől konkrétan elvárják a dobogós helyezést. Ha az egyik csapattal a kiesés ellen küzdesz, gyere, ülj le, és vezess minket Európába! Bár csak ilyen könnyű lenne minden… :) Láttuk a bolgár válogatottban, milyen gyalázatosan játszott Yanis Karabeljov, na, vannak ilyen minőséget képviselő légiósok is Kisvárdán. Meg olyan is, mint Rafal Makowski, Driton Camaj és Jasmin Mesanovic. Ők hárman már 18 gólnál járnak. Mondjuk a paksi Varga Barnabás egyedül 17-et szerzett, de mindegy is. Ha Kisvárdán nagy focit szeretnének, több jó játékos kellene – persze, mondani azt mindig könnyű… Kruscsics mindenesetre az ellen a Puskás Akadémia ellen debütálhat Kisvárdán, akik ellen elveszítette az újpesti állását. Vajon most megússza öt alatt? :)

Nagyon kétarcú csapat a Zalaegerszeg, de azzal, hogy legutóbb megverték a Fradit, kis levegőhöz legalább jutottak. Ricardo Moniz régi ismerős az NB1-ben, a Fradinál azzal vált leginkább híressé, hogy állandóan, még a legnagyobb melegben is kabátot hordott. Nos, ez a kabát nem nagy rá, érezhető a csapaton a keze munkája, meg lennék lepve, ha a bajnokság végén komoly kiesési gondjai lennének. Demjén Patrik és Mocsi Attila a ZTE-től került a válogatott keretbe, amire alighanem rászolgáltak – s amíg Eduvie Ikoba (ő már 10 bajnoki gólnál jár!) és a még dallamosabb nevű Izuchukwu Meshack Ubochioma is termeli a gólokat, a vezetőedzőnek sem kell aggódnia az állása miatt. Zalaegerszegen nagyjából szisztematikus munka folyik, kevés egyesületről mondhatjuk ezt el idehaza.

Ősszel Mezőkövesden is volt edzőváltás, a Vasastól éppen előtte kipenderített Kuttor Attila visszatért régi sikerei színhelyére, Supka Attila helyére. A váltásnak tavasszal lett meg az eredménye, a 2023-as esztendőt a várakozásokat bőven túl szárnyalva kezdte a Kövesd. Mégis, annyira szoros a középmezőny, hogy nehéz megtippelni, Kuttorék hol végezhetnek majd. A harmadik Puskás Akadémia és az utolsó előtti Honvéd között mindössze 11 pont a különbség! Két rossz meccsel máris az alsóházban találod magad… A hetedik Zalaegerszeg és az utolsó előtti Honvéd között 5 pont a különbség… A feljebb lépés érdekében nem ártana egy gólvágó, mert az látszik, hogy Stefan Drazicon kívül más nem nagyon tud gólt szerezni a csapatban. Neki 9, Dino Besirovicnak 4 gólja van. Ez a csapat 25 góljának több, mint a fele… A kapujukat ebben a szezonban a többszörös olasz utánpótlás válogatott, Riccardo Piscitelli őrzi – ez eddig kiváló húzás, jól véd az itáliai.

A Mol Fehérvár nyáron még a Konferencia Ligában vitézkedett, s győzött például Kölnben is – gondolt akkor bárki ekkora összezuhanásra? Volt egy nagyon jó csatáruk, Budu Zivzivadze, akit magatartás problémái miatt elzavartak, pedig ő aztán tényleg segítségére volt, és lehetett volna a csapatnak. Tiszteletlen volt, mert volt klubjának, az Újpestnek a mezében ment oda a lila-fehérek táborához, mikor kikapott tőlük a Vidi. Na, bumm. Cserébe inkább kiesnek… Rengeteg jó játékos van a csapatban. Fiola Attila és Nego Loic úgy is kapják a válogatott meghívót, hogy túl sok sikerélmény nem éri őket a klubjukban. Schön Szabolcs, Hangya Szilveszter és Bese Barnabás voltak korábban válogatottak, s képességei alapján Dárdai Palkót is felfedezheti még Marco Rossi. Újpestről is elcsakliztak, nem túl sportszerű módon, két fiatalembert: Csongvai Áront és Katona Mátyást. Raklapnyi légiósuk van – de minek… Ez a Kenan Kodro jól indult, de egyre inkább hangulatembernek tűnik. Mint Ryan Mmaee, csak sokkal gyengébb kiadásban… A Huszti Szabolcs, Toldi Gábor edzőpáros Debrecen után Fehérváron is megbukott, de látva ezt az edzőkeringőt, hamarabb lesz munkájuk, mint gondolnánk. Utódja, Bartosz Grzelak fontos, de nem meggyőző sikerrel nyitott, hiszen a közvetlen rivális Honvédot verte, de a munka java még csak most jön. A Vidi kiesni szerintem nem fog, de így is szégyenteljes és méltatlan az a teljesítmény és szakmai munka, ami már évek óta zajlik Székesfehérváron…

Az Újpest és a Honvéd nagyjából fordulóról fordulóra egymást múlja alul. Egyszer ez a rosszabb, másszor az. Az Újpesthez a minap visszatért Nebojsa Vignjevic vezetőedző, aki korábban 2013 és 2020 között összességében sikeresnek mondható időszakot töltött a lila-fehéreknél, nyert egy Magyar Kupát és van egy bajnoki bronzérme is. Szerették szerintem őt Újpesten, s akkor indult meg egyértelműen a lejtőn a csapat, amikor ő távozott. Visszatérése mégis váratlan, mert Milos Kruscsics nem végzett rossz munkát a Megyeri úton, lehetőségeit igyekezett kimaxolni, de ez az Újpest ebben a formában ennyire képes… Bár Csoboth Kevin személyében újabban legalább adnak egy játékost a magyar válogatottba, de azért a tavaly látott Giorgi Beridze (a kiköpött Howard Wolovitz az Agymenők című szitkomból…), Budu Zivzivadze, Yohan Croizet trió nagyon hiányzik az együttesből – utóbbi legalább már felépült hosszú sérüléséből, de előbbi kettő már messze jár, és nem csak gondolatban… Vignjevic személye szerintem garancia arra, hogy az Újpest nem fog kiesni az élvonalból!

A Budapest Honvédnál nagy a gond. A szezont a skót Tam Courts kezdte a kispadon, akit 12 meccs után kirúgtak. Azóta a horvát Dean Klafuric az edző, aki az idei 8 meccsből eddig kettőt nyert meg. Az még hagyján, hogy a Vasast előzni tudják. Azt nem tudom viszont, hogy melyik lesz a másik csapat, amelyik annyira bezuhan, hogy a Honvéd mögé kerül. Még az éveken keresztül a csapat legbiztosabb pontjának számító kapust, Szappanos Pétert is száműzték a csapatból. Ivan Lovric már a bajnokcsapatnak is tagja volt, most a másik végletet is megtapasztalhatja… Üde színfolt a már 10 gólt szerző Nenad Lukic és a fiatal, mindössze 19 éves Kocsis Dominik, de ők ketten lehet, kevesek lesznek ahhoz, hogy megmentsék a Honvédot a kieséstől. Mióta Marco Rossi 2017-ben elhagyta a bajnokcsapatot, 8 (!!!) edzője volt a Honvédnak, Pisont István ráadásul duplázott! Sorrendben: Supka Attila, Giuseppe Sannino, Pisont István, Bódog Tamás, Pisont István, Horváth Ferenc, Nebojsa Vignjevic, Tam Courts és most Dean Klafuric. Kérdem én: milyen szakmai munkát várhatunk így el? Talán visszasírják már George F. Hemingway-t, aki 2006-2019 volt a Honvéd tulajdonosa. Az ő regnálása alatt soha nem égett ennyire a ház…

Idén sem kevés az edzőváltás…

NB I-ES EDZŐVÁLTÁSOK A 2022–2023-AS IDÉNY KÖZBEN
2022. 08. 31.	DVSC	Joao Janeiro helyett ideiglenesen Dombi Tibor
2022. 09. 06.	Vasas	Kuttor Attila helyett Kondás Elemér
2022. 09. 06.	Mezőkövesd	Supka Attila helyett  Kuttor Attila (szept. 14-én nevezték ki)
2022. 09. 21.	DVSC	Dombi Tibor helyett Szrdjan Blagojevics
2022. 10. 17.	Mol Fehérvár FC	Michael Boris helyett Huszti Szabolcs
2022. 10. 24.	Budapest Honvéd	Thomas Courts helyett Dean Klafuric
2023. 02. 13.	Paksi FC	Waltner Róbert helyett Bognár György
2023. 03. 15.	Mol Fehérvár FC	Huszti Szabolcs helyett Bartosz Grzelak
2023. 03. 23.	Újpest	Milos Kruscsics helyett Nebojsa Vignjevics
2023. 03. 27.	Kisvárda	Török László helyett Milos Kruscsics

 

 És ki tudja, hol a vége ennek az edzőkeringőnek… Ha valakit valahonnan kirúgnak, úgyis kap újabb esélyt; ennyi erővel kő, papír, ollóval is kinevezhetnék az edzőket a kispadokra. Akarom mondani: kínpadokra... :)

A Vasas már berendezkedett a másodosztályra, ennek látványos jele, hogy bár Kondás Elemér is inkább mehetne elemér, mert edzőnek alkalmatlan, ott fel sem merül az újbóli edzőváltás gondolata. Bár legalább a vezetőség beismerte, hogy elhamarkodott volt, és nem sült el jól az őszi edzőváltás, mert Kuttor Attila azért mégiscsak visszajuttatta 3 év után a Vasast az első osztályba, és az ősszel még közel sem volt kilátástalan a helyzetük. Most már az. Idén még nem nyertek bajnoki meccset, és az a 3 győzelem, ami eddig összességében van, nem sok, viszont nagyon kevés. Mindezt úgy, hogy tele van a keret exválogatott és rutinos labdarúgókkal: Baráth Botond, Pátkai Máté, Novothny Soma, Vida Máté, Hegedűs János, Litauszki Róbert, Otigba Kenneth, Berecz Zsombor, Hidi Patrik, Balogh Norbert, Holender Filip… Első osztályú, sőt, minimum középmezőnyös keret! Radó András, Feczesin Róbert és Márkvárt Dávid ki is kerültek az első csapat keretéből… Uram János személyében legalább van egy fiatal és tehetséges kapusuk, a Járai Máté hasonmás verseny győztese, Jova Levente ki is szorult a kapuból. Külföldiek itt sincsenek, ez a másik véglet: Kecskeméten és Pakson működik, ami Angyalföldön nem Azt hittem, a Vasas hosszabb ideig kalandozik majd az élvonalban…

Persze, soha ne mondd, hogy soha! Például az is lehet, hogy Lőw Zsoltból egyszer vezetőedző lesz valahol. Egyelőre még Thomas Tuchel asszisztense, kíséri mindenhová mentorát, aki látványosan ragaszkodik is hozzá. És ez jó. Mert Thomas Tuchel komoly szaktekintély ma a szakmában. Szerintem a világ tíz legjobb edzője közé tartozik. Mellette fejlődik, mellette tanul Lőw, de még nincs rajta nagy nyomás, a felelősség sem az övé. És mégis, Lőw Zsolt lehetett már a Dortmund, a PSG, a Chelsea másodedzője is (utóbbinál beugróként pár hónap alatt BL-t nyertek!), s most a Bayern München következik! Óriási kihívás, óriási feladat! Én amellett, hogy nagyon fogok miatta a Bayernnek is szurkolni, sajnálom Julian Nagelsmann-t, mert azt azért túlzás lenne állítani, hogy ő rossz munkát végzett volna, vagy megbukott edzőként kellene távoznia. A kupában még állnak, a bajnokságban ugyan sok a döntetlen, és most éppen egy pontos hátrányban vannak a Dortmund mögött, de a BL-ben például erődemonstrációt tartottak eddig. Mind a nyolc meccsüket megnyerték, abból hatot a Barca, Inter, PSG trió ellen vívtak. Szóval Nagelsmann kirúgása váratlan volt, Tuchelék pedig nagy fába vágják a fejszéjüket, csak aztán véletlenül ne a saját fejüket csapják le. Rögtön a Dortmund elleni derbivel nyitnak, aztán kupameccs és BL meccsek a Manchester City ellen. Nem lesz jó antré, ha a rangadót és a BL párharcot is elveszíti a bajor klub. A Bundesligában eddig is tudtunk honfitársainkért szorítani, szinte minden élcsapatban futballozik magyar – a Leipzigben hárman is, a Freiburgban Sallai Roland, az Union Berlinben Schäfer András. Most egy élcsapat kispadjára is leül egy honfitársunk, gratulálok hozzá! Hajrá Lőw Zsolt, ne foglalkozz a károgókkal, akik azzal szállnak beléd, hogy nem vagy ambiciózus és hogy kényelmesebb a másodedzői élet. A csúcs felé haladsz, és szerintem el fog jönni a Te időd is!

A búcsú ideje viszont most jött el – jobb később, mint soha, muhaha… :) Köszönöm, ha velem voltál! Írd meg véleményedet a válogatottal vagy az NB1 eseményeivel, esetleg az edzőváltásokkal kapcsolatban. Áldott, lelkiekben gazdag nagyhetet és örömteli, szép feltámadást kívánok Mindenki számára!

 

 Most azt hagyjuk, hogy a csapat bajnoki meccseivel idén vallatni lehetne. Azt is engedjük el, hogy a legutóbbi 3 tétmeccsen mindössze egy gólt szerzett a bajnoki és BL címvédő. Odahaza 9 pont a hátrány a Barcelonával szemben, míg a kupában is félúton vagyunk a kiesés felé. Nem mondom, hogy ezek nem számítanak. Természetesen jó lenne mindig mindent megnyerni. De az idei gyengébb formát és eredményeket is mind megbocsátom Carlo Ancelottinak és a Real Madridnak azért az egyetlen meccsért, amit két hete az Anfield Road-on játszott a csapat. Azt a nyolcaddöntőt, míg élünk, nem felejtjük! Persze tudom, most mindent adott a gép, felül lőtte magát a Madrid, három gól különbség nem volt a Liverpool és a Real között. Mégis, ami az Anfield Road-on zajlott február 21-én este, az lenyűgöző, ámulatba ejtő és varázslatos volt. (Kicsit vissza is kaptam a futballba vetett hitemet, mert amúgy előtte nagyon rossz, élvezhetetlen, unalmas BL odavágókat játszottak.) Ne legyünk meglepve azon, hogy Liverpoolban a szurkolók megtapsolták a lecserélt Benzemát és Modricot. Egy kulturált szurkolótábor így tesz. Nem köpköd, nem anyáz. Madridban annak idején Ronaldinhót és Del Pierót is felállva tapsolták. Mert megérdemelték. Nagyon jó érzés ennek a csapatnak szurkolni, akkor is, ha a Barca dominancia a hazai pontvadászatban gyakran nyomasztó is volt az elmúlt 20 évben. És bár sokáig úgy tűnt, nemzetközi vizeken is elvesztünk, az elmúlt tíz évben kiderült: a Bajnokok Ligája a Real Madrid igazi játszótere! Egy kis időutazásra hívom a Kedves Olvasót: a liverpooli 5-2-es győzelem tiszteletére és szeretett klubom 121. születésnapja alkalmából (1902. március 6-án alapították a Real Madridot!) az elmúlt 20 év BL szerepléseit veszem górcső alá, természetesen csak a tavaszi meccsekre és párharcokra fókuszálva. Tartsatok velem, mindenkinek örömteli nosztalgiázást kívánok! Isten éltessen Real Madrid!

(fotó: Getty images)

Mielőtt konkrét idényekről beszélünk, muszáj valakiről néhány mondatot külön is írni. Florentino Pérez, a klub elnöke a napokban már 76 szál gyertyát fújhat el a tortájáról, és rövid megszakítással több, mint két évtizede irányítja a klubot. Hű, mennyit lehetett őt szidni, főleg az első érájában! Először 2000-ben lett a klub első embere, s a híres Galaktikus érában olyan sztárokat cserkészett be, mint Figo, Zidane, Ronaldo, Beckham és Michael Owen. A krém. Ez olyan volt akkor, mintha ma egy csapatba, egy-egy év különbséggel leigazolnánk, mondjuk Kevin de Bruynét, Neymart, Harry Kane-t és hozzácsapnánk még Mohamed Szalah-ot is. Sok hűhó semmiért, legalábbis 2003 utántól ez a bombaerős keret nem nyert semmit, így 2006 februárjának végén lemondott Pérez. Hogy aztán 2009 tavaszán visszatérjen (ebben a 3 és fél évben 4 elnöke volt a klubnak, no comment…), újabb sztárigazolásokkal: azon a nyáron érkezett többek között Kaká, Cristiano Ronaldo és Karim Benzema is. Az eredmények egy ideig ezután sem jöttek. Tanul valaha a hibájából? Tanult! Kilenc éve uralja Európa (és ezáltal a világ) klubfutballját is a Real Madrid. Mindezt úgy, hogy az elmúlt években szinte alig költött a klub – nem ismerünk rá a korábban a pénzt két kézzel szóró presidentére… Mondjuk igaz is, az elmúlt évek nagy igazolásai közül Jovics és Hazard totális csőd volt. Minek költsön, ha az igazolásokkal csak befürdik, meg egyébként is, ezek nélkül is ütőképes a csapat? Persze van, amivel én sem értek egyet. Miért nem becsüli meg jobban a klub a legendáit? Szerintem Raúl, Casillas, Guti, Cristiano Ronaldo, Sergio Ramos és Marcelo is megérdemelték volna, hogy szeretett klubjukból, a nekik tetsző időben zárják le csodás pályafutásukat. Elnök úr másképp döntött. (Persze tudom, Ramosnál és Ronaldónál volt fontosabb is a klubhűségnél…) Azt nem vitathatjuk, hogy mindene a klub. Santiago Bernabeu mellett a másik legnagyobb hatású elnöke a Real Madridnak! Ezért legyünk hálásak neki, mert nélküle ezeket a sikereket nem érhette volna el a Királyi Gárda!

Mondjuk emlékeznünk kell a kevésbé daliás esztendőkre is. Történetünket kezdjük 2000-ben! Az első Real Madrid meccs, amire konkrétan emlékszem, éppen egy BL döntő volt: a 2000-es finálé, amit a Valencia ellen 3-0-ra nyert meg a csapat. Morientes, McManaman és Raúl rúgták a gólokat. 2001-ben a Bayern München ellen kiestünk az elődöntőben, majd egy évvel később, a Bayer Leverkusen ellen, Zinedine Zidane elképesztő kapásgóljának és a hajrában becserélt Iker Casillas bravúrjainak is köszönhetően meglett a 9. BEK/BL győzelem. Hogy a tizedikre tizenkét évet kell várni, nem volt benne a pakliban. Egyrészt, mert akkor hat év alatt háromszor is a Real nyerte a nagy fülű trófeát (a páros években: 1998-ban, 2000-ben és 2002-ben), másrészt, mert nem akármilyen galaktikus dinasztia volt éppen épülőben Madridban. Ehhez képest…

Hihetetlen, de ők mind ötszörös BL győztesek a Real Madriddal - a csúcstartó Gento, akinek 6 BEK győzelme van...

A 2002-es BL győzelem után 2003-ban a Juve a 4 között, azok után, hogy Madridban nyertünk 2-1-re, Torinóban leiskolázott bennünket a visszavágón (1-3), pedig a mieink támadósorában ott volt Raúl, Figo és Zidane, csereként meg a brazil Ronaldo is beállt. Igaz, náluk meg Nedved, Davids, Trezeguet és Del Piero zsugáztak… Azon a tavaszon egyébként volt egy felejthetetlen párharca a Real Madridnak, a Manchester United ellen, a negyeddöntőben. Odahaza 3-1-es győzelem, az Old Traffordon viszont az United nyert 4-3-ra. Ronaldo mesterhármast rúgott és háromszor vezetett a Madrid, de végül a csereként beálló David Beckham duplájával az angolok nyertek. A Spice Boy szerintem ekkor adta el magát Madridba… :) 2004-ben már nem volt második csoportkör, helyette nyolcaddöntőkkel köszöntött be a BL tavasz, s a Real rögtön kapott is egy kellemetlen ellenfelet a Bayern München személyében. Kint 1-1, otthon 1-0, nagy riválist takarítottunk el az útból. Igen ám, de jött a feketeleves az AS Monaco személyében a legjobb 8 között, otthon 4-2, idegenben 1-3, Fernando Morientes oda-vissza beköszönt, így állt bosszút, hogy el kellett jönnie szeretett klubjától. A Monaco egyenesen döntőig jutott abban az évben, de a trófeát a Jose Mourinho vezette Porto emelhette a magasba! Innentől pokoljárás és nagyon sokáig csupa-csupa nyolcaddöntős végállomás következett, egy akkora klubnak, mint a Real Madrid, ez borzasztóan kellemetlen időszak volt. 2005-ben a Juve ellen 1-0 otthon, majd 0-1 kint, aztán hosszabbításban vereség, ahol Tacchinardit és Ronaldót is kiállították – feszült párharc volt, a következő körben a Juve is kiesett a későbbi győztes Pool ellen… 2006-ban nem csak az Arsenal elleni fájdalmas nyolcaddöntős vereséget kellett elviselni (0-1 és 0-0), hanem azt is, hogy a Barcelona nyerte a BL-t. Az egy nagy generáció dicstelen hattyúdala is volt, Beckham, Zidane és Ronaldo mellett olyanok is pályára léptek ebben a párharcban, mint Gravesen, Woodgate és Cicinho, akik közel sem biztos, hogy valaha is Real Madrid szintű futballisták voltak. Azért nem volt megbocsáthatatlanul ciki a BL kiesés, mert ez az Arsenal Henryval, Ljungberggel, Fabregas-szal, Reyes-sel és Gilberto Silvával a soraiban később a fináléig jutott, amit egy kis rutinnal és szerencsével meg is nyerhetett volna.

2007-ben a Bayern München mutatta fel a stoptáblát a legjobb 16 között. Otthon 3-2, idegenben 1-2, idegenbeli gólok miatt esett ki a Real. Pedig az odavágó első osztályú produkció volt, és ha Mark van Bommel nem szépít a 88. percben, a 3-1 nem lett volna rossz eredmény. Ez már egy új csapat volt, Nistelrooy-jal, Higuainnal, Cannavaróval – legalább otthon bajnok lett a csapat, erre is hosszú évek óta vártak a habfehérek. A visszavágó volt az a meccs, ahol Roy Makaay már az 1. percben betalált. 2008-ban oda-vissza kikaptunk az AS Romától a nyolcaddöntőben, ez idő tájt a méltán híres Fabio Cannavaro – Gabriel Heinz duó játszott nálunk belső védőt. A visszavágóra Pepe is bekerült, akit aztán kiállítottak – mily meglepő… Hiába rúgott gólt Raúl mindkét meccsen, Mirko Vucsinics Madridban a 95. percben győztes gólt rúgott, megadva habfehér kedvenceinknek a kegyelemdöfést. 2009-ben a Liverpool kalapált el bennünket, de nagyon dulván. 0-1 Madridban, 0-4 az Anfielden. Ez utóbbi meccs fájdalmas volt. Torres és Gerrard között nagyon működött a kémia, Dirk Kuyt is nagyon jó volt, viszont azt sem felejthetjük el, hogy Madridban egy Benayoun, Liverpoolban egy Dossena is betalált nekünk. Utóbbiról azóta se nagyon hallottunk semmit… 2010-ben a Lyon jelentette a végállomást, 0-1 kint, 1-1 itthon, pedig CR révén már a 6. percben vezettünk. Az a Lyon később elődöntőt játszott – mi meg ekkor már nyolc éve volt, hogy a közelébe sem jutottunk. Abban a BL idényben a legjobb pillanat számomra az volt, ahogy Mourinho az Inter edzőjeként leparkoltatta a buszt a Barca ellen, és megakadályozta a gránátvörös-kékeket abban, hogy címet védjenek. Köszönjük nekik, így mi lehettünk az első klub, amely megszerzett trófeáját a következő szezonban sem adta át másnak!

Álmaim Real Madridja: Casillas - Marcelo, Ramos, Roby Carlos - Xabi Alonso, Özil, Zidane, Modric - Raúl, Ronaldo, Cristiano Ronaldo. Kár, hogy így nem álltak fel sosem... Cserepad: Keylor Navas, Raphael Varane, Michel Salgado, David Beckham, Toni Kroos, Angel di Maria, Karim Benzema, Ruud van Nistelrooy.

Na de aztán elérkezett a 2010/11-es szezon, és végre megtört a nyolcaddöntős átok! Újra a Lyon jött szembe, s korábbi játékosuk, az egy perccel korábban Adebayor (!!!) helyére beküldött Karim Benzema megszerezte a vezetést, amit a hajrában kiegyenlített a házigazda. A visszavágó nem lehetett kétséges: 3-0-ra nyertünk Madridban! A Tottenham elleni negyeddöntő végkimenetelét meghatározta, hogy Peter Crouch már a 15. percben megkapta a második sárgáját, emberelőnyben nem jelentett gondot még hármat gurítani ahhoz az elsőhöz, amit Adebayor már a 4. percben megszerzett. A Barcelona viszont már túl nagy falat volt a 4 között, de csak akkor törtünk meg, amikor Pepét a 61. percben kiállították. Messi duplázott, a visszavágó formalitásnak tűnt, s az 1-1 miatt nincs szégyenkeznivalónk. A Camp Nouba általában nem nyerni jár az ember és az egy nagyon erős Barcelona volt… Lassan, de biztosan haladtunk a cél felé: a 2003/04-es szezon után először játszott BL elődöntőt a Real Madrid!

A 2011/12-es szezonban a Realnak nem volt különösebben nehéz dolga a legjobb négyig.  A CSZKA Moszkva otthonában 1-1, otthon aztán 4-1. (Ebben a körben egyébként voltak megdöbbentő eredmények. A Bayern München kikapott Baselben 1-0-ra, majd a visszavágón 7-0-ra győzött. A Barcelona a Leverkusen ellen 10-2-es összesítéssel ment tovább – a visszavágón ott is hetet rúgtak a katalánok. A Milan-Arsenal, csak nevében rangadón az első meccsen 4-0-ra nyertek az olaszok, a visszavágón meg 3-0-ra az angolok, akik így majdnem ledolgozták hátrányukat. A Napoli 3-1-verte a Chelsea-t, majd a visszavágón hosszabbítás után 4-1-re kikapott – az angolok ennek is köszönhetik a későbbi BL győzelmet, ha jól emlékszem, a két meccs között váltottak edzőt.) A 8 között a ciprusi APOEL Nicosia várt a fiúkra, 3-0 kint, 5-2 itthon, simaliba. Önbizalomtól duzzadva érkeztünk az elődöntőhöz és a müncheni 1-2 korántsem tűnt tragikus eredménynek. 14 perc után 2-0-ra vezettünk a visszavágón, kezünkben volt a meccs… Mivel Robben büntetőből szépített, tizenegyesekkel dőlt el a párharc, nem a mi javunkra: A 9 tizenegyesből csak négyet sikerült gólra váltani. A németeknél Lahm és Kroos hibázta el, nálunk Sergio Ramos, Kaká és CR7. Kb. a legbiztosabb büntető végrehajtóink… Emlékszem, milyen szomorú voltam, mert ez akkor egy elszalasztott lehetőség volt – tíz év után juthattunk volna BL döntőbe.

A nagy számok törvénye szerint nem sülhetett jól el minden igazolás: Xabi Alonso, Cristiano Ronaldo és Benzema klublegenda lett, Raúl Albiol, Granero, Kaká, Arbeloa és Garay jelenléte és játéka ugyanakkor vegyes érzelmeket váltott ki a szurkolókból... (fotó: marca)

Egy évvel később sem álltunk tőle sokkal távolabb… Pikáns párharccal kezdődött a BL tavasz: a Manchester United ellen egy hazai 1-1 után az Old Traffordon sikerült kiharcolni a továbbjutást! Ronaldo oda-vissza betalált volt csapatának, de ezt a párharcot simán behúzhatta volna az United: Sergio Ramos öngólja után vezettek, aztán Nanit rögtön kiállították, Modric pedig szerintem először villantott nagyot habfehér mezben, csereként beállva szép góllal egyenlített. Három perccel később CR7 rúgta a győztes gólt. Ennél simább volt a Galatasaray elleni párharc, ami már az első, 3-0-s hazai sikert hozó meccsen eldőlt. Bár Törökországban is megszereztük a vezetést, 3-2-re kikaptunk, a továbbjutást semmi sem veszélyeztette. Aztán jött Jürgen Klopp Dortmundja és az ifjú Robert Lewandowski, aki egymaga négyet rúgott Iker Casillasnak Diego Lopeznek… Ennél nagyobb maflást Mourinho aligha kapott pályafutása során a BL-ben… A visszavágón így is lehetett volna esélyünk, ha kicsit hamarabb kezdünk gólokat lőni: a 83. percben Benzema, a 88. percben Ramos talált be, de a 2-0-s győzelem nem volt elég a továbbjutáshoz. Ám ekkor már lehetett érezni, hogy nüanszok hiányoznak – de ezek a nüanszok már az új edző, Carlo Ancelottival érkeztek a spanyol fővárosba.

A La Decima, azaz A Tízedik éve következik, s kivételesen a csoportkört is elevenítsük fel! Hat gól a Galatasaray otthonában, négy a Köbenhavn ellen, 2-1 a Juve ellen (3 meccs után 7 Cristiano gól…), aztán 2-2 Torinóban, 4-1 a Galata ellen, végül 2-0 Dániában. Meggyőző továbbjutás… Tavasszal aztán német napokat tartottunk. A Schalkét előbb legyalultuk 6-1-re, majd a visszavágón 3-1-re győztünk. Benzema-Bale-Ronaldo-Benzema-Bale-Ronaldo, így jöttek a gólok az első meccsen, míg a hosszabbításban Huntelaar egy pokolian nagy góllal lezárta Iker Casillas hosszú, több mint 700 percig tartó góltalansági csúcsát. A visszavágón egyébként egy félidőt Szalai Ádám is kapott a Schalkéban. Aztán a Dortmund ellen 3-0, majd 0-2 – Di Maria büntetőt hibázott, Reus az első félidőben rúgott kettőt, picit rezgett a léc. Aztán a 4 között megkaptuk a harmadik német csapatot is. Minden a Bayern München továbbjutása mellett szólt. Ők voltak a címvédők, a középpályán Robben, Kroos és Ribéry játszottak, mögöttük szűrőként ott volt Lahm és Schweinsteiger, a kapuban egy nagyon jó Neuer. Azon a nyáron ezek a játékosok világbajnokok lettek… És mégis: Madridban 1-0-s győzelem, Münchenben pedig 4-0. Nem, nem a bajoroknak. Az egyik kedvenc meccsem! Sergio Ramos gyorsan fejelt kettőt, aztán Ronaldo előbb egy villámgyors kontrát fejezett be tökéletesen, majd szabadrúgásból, sunyi módon a sorfal alatt (!) elrúgott labdával is betalált. 4-0. Micsoda meccs volt! Ízlelgetni kellett, de jó íze volt! :) A városi rivális Atletico Madrid elleni finálét, amíg élek, nem fogom elfelejteni! Nagyon vártam már! 12 év után jutottunk döntőbe! Nemrég a 100., ünnepi bejegyzésemben legnagyobb futballélményeimet szedtem csokorba, ezt a meccset a dobogóra tettem: elképesztő érzelmi hullámvasút volt az a finálé. Ramos a 93. perc végén hozta vissza a sírból a meccset. A hosszabbításban már nem volt kérdés, de addig inkább az Atleticónak állt a zászló! Meglett a Tízedik – vajon felszabadultak azok az energiák, amik egy évtizede görcsössé és nyerni képtelenné tették az együttest?

Sorsfordító, és valaminek a kezdete volt a 2014-es BL győzelem!

Egy évvel később is szembejött a Schalke: Gelsenkirchenben 2-0-ra nyertünk, ezért megengedhettük magunknak, hogy egy közönségszórakoztató meccset veszítsünk el odahaza, 4-3-ra. Fordulatos, izgalmas meccs volt, a Schalke azokban az években még egyáltalán nem volt mélyen, gödörben, a Real ellen például még olyanok is pályán voltak, mint Leon Goretzka, Joel Matip, Choupo-Moting vagy éppen Leroy Sané. Az előző finálé megismétlése, a negyeddöntő aztán kínkeserves volt – valószínűleg a pályán megélni is, de a tv előtt ülve sem volt éppen egy szláv karnevál. Végül azért csak túljutottunk a matracon, még hozzá Chicharitónak a visszavágó 88. percben szerzett góljának köszönhetően. Az elődöntőben érkezett az akkoriban elég kellemetlen Juventus a zseniális Buffon, Bonucci, Chiellini hármassal, a középpályán meg Pogbával és Pirlóval és a madridi 1-1 után Torinóban győzött is, még hozzá korábbi játékosunk, a nálunk csereként általában bizonyító, de mindig több játéklehetőségre vágyó Alvaro Moráta hathatós közreműködésének köszönhetően. Így ekkor még nem lett meg a címvédés. Na de ami késik…

A 2016-os BL győzelmet nem a szél fújta össze, de azért a januárban kinevezett Zinedine Zidane-nak óriási szerencséje volt, hogy nem verhetetlen csapatokat sorsoltak a Real útjába. Az is igaz viszont, hogy egy atomjaira hullott, széteső és kilátástalanul futballozó csapatot örökölt meg Rafa Beniteztől, aki alig félévig húzta a madridi kispadon, ennek fényében pedig óriási siker, hogy Zizou öt hónappal a kinevezését követően már meg is nyerte a Bajnokok Ligáját! A 16 között revánsot lehetett venni az AS Román a korábbi sérelmekért – Totti szinte már mankóval járt, de még mindig ott volt a csapatban, amit az a Luciano Spalletti vezetett, aki jelenleg a Napolival halmoz bravúrt bravúrra. Két 2-0-s győzelem jelezte, hogy a császárság kora lejárt az Örök Városban. Jött a Wolfsburg, s a Farkasok az első meccsen lenullázták a Realt. 2-0-ra kikaptunk, miközben talán az akkori legerősebb kezdőcsapatunkkal álltunk fel (leszámítva Danilót, akit én sose tartottam Real szintű játékosnak, pedig amióta elment a Madridból, mindenhol bizonyít…) A visszavágóra fel volt adva a lecke. A 2-0 veszélyes eredmény, elaltathatja az előnyben lévő csapatot, de megnyugtató előny is lehet, mert nincs idegenben szerzett gól, ami akkor még bizony nagyon sokat számított… A visszavágón aztán Ronaldo betalált a 15., majd a 17. percben is, máris ledolgozta a hátrányt, majd a második félidőben rúgott még egyet – klasszikus mesterhármasával jutottunk a nyolc közé. Az elődöntőben az a Manchester City várt a Real Madridra, amely még nyomaiban sem emlékeztetett a mai City-re. Csak a miheztartás végett: akkor még Joe Hart védett, s Gael Clichy és Bacary Sagna voltak a két szélső hátvédek, a kispadon pedig még éppen Manuel Pellegrini ült… Két gyenge meccset játszottunk egymással, végül egyetlen öngól döntött a javunkra – az Abba valószínűleg nem arról a Fernandóról énekelt, aki végül abba a kapuba talált be, amelyikbe nem kellett volna, muhaha… A fináléban újra jött az Atletico, s megint érkezett Sergio Ramos, aki gólt szerzett – nem lennék meglepve, ha Torrente brigádja vérdíjat tűzött volna már ki a velük állandóan kibabráló védőnk aranyat érő fejére… Griezmann büntetője kimaradt, de így is egyenlített az Atleti, s mivel most nem hozott döntést a hosszabbítás, csak a büntetőrúgások végén láthattuk Cristiano Ronaldo kockahasát. Bár kétségkívül jó érzés volt újra BL-t nyerni, számomra ez volt a legkevésbé emlékezetes finálé, amiben érdekelt volt szeretett Madridom – Zidane karrierjét viszont nagyon hirtelen az egekbe repítette. Talán túl magasra is…

A 2016/17-es szezonban a nyolcaddöntőben a Napoli mindkét meccsen megszerezte ellenünk a vezetést, de mindkétszer hárommal válaszoltunk – hiába, akkor még csak csicska Hamsikok, Insignék, meg Mertensek játszottak a csapatban… (Vicceltem: nem értem, hogy az a csapat miért nem tudta legalább egyszer megnyerni az olasz bajnokságot, szemben a mai nápolyi csapattal, mely március elején nem kevesebb, mint 15 ponttal vezeti a tabellát…) Azon a tavaszon fordította meg a Barca a párizsiak elleni párharcot 0-4-ről (a mai napig hiszem, hogy az bunda volt…), meg feltűnt egy Kylian Mbappé, aki akkor még csak a futballjával tűnt ki, s nem az expasi barátnőkkel… Kétségkívül brillírozott a ManCity és a Dortmund ellen, de minket sokkal jobban érdekelt a Real sorsa, ami nem alakult éppen rosszul. A Bayern München mindkét meccsen emberhátrányba került, és ez hatalmas előny volt egy olyan játékosnak, mint Cristiano Ronaldo, aki amihez azidőtájt hozzáért vagy belerúgott, arannyá változott. Münchenbe egyébként is duplázni jár, a madridi visszavágón meg, bár meleg volt a pite, hiszen a Bayern rendes játékidő után 2-1-re nyert, rúgott egy mesterhármast, így 4-2-re nyertünk. A párharc negatív hőse a rosszindulatúak szerint Kassai Viktor, aki ítéleteivel rendre a Madridot segítette, szerintem meg inkább Arturo Vidal, aki Münchenben büntetőt hibázott, Madridban pedig kiállíttatta magát… Mindenesetre a hosszabbításban berámolt 3 gól a madridi történelem aranylapjaira kívánkozik! Az elődöntőben ki más, mint az Atletico következett (négy év alatt negyedszer!), s úgy nézett ki, ez a legsimább párharc lehet! 3-0-ra nyertünk a Bernabeuban, Ronaldo mesterhármasával – mondom, amihez hozzányúlt… Egy pillanatig nem gondoltam, hogy itt még lesz bármi látnivaló a visszavágón, ehhez képest az Atletico a 16. percben már 2-0-ra vezetett – a hajrában aztán Isco szépített, így a második félidőben már tényleg nem volt miért izgulni. De ez jó figyelmeztető kellett, hogy legyen! A döntő a vártnál talán kevésbé volt szoros, hiába egyenlítette ki ollózással Mandzukic CR7 gólját, a 2. félidőben felőrölték a torinóiakat, Casemiro, Ronaldo, majd a hajrában Asensio is betalált, fölényessé téve a győzelmet. Megint 4-1, de mennyivel másabb volt ez a győzelem, mint az Atletico elleni 2014-ből!

Összejött az a címvédés, ami még egy csapatnak sem sikerült korábban!!! De vajon sikerülhet triplázni? Vicces, hogy sokan azt vetik a csapat szemére, hogy milyen könnyű csapatokat sorsolnak folyamatosan melléjük. Florentino Pérez valószínűleg nem csak a golyóhúzó embereket, de magukat, a kis golyókat/gömböket is megvette. Aha, értem. A PSG, Juventus, Bayern München hármason át vezetett az út a kijevi döntőbe, ahol a Klopp vezetésével újjáépülő Liverpool várt ránk. Tényleg könnyű riválisok. Kérlek, mesélj még! A Real Madrid már akkor is szeretett hátrányból fordítani: hiába vezetett a PSG Rabiot góljával, a Madrid CR7 duplájával és Marcelo góljával 3-1-re nyert. A párharc ekkor még nem dőlt el. Csak amikor a forrófejű Verratit kiállították a visszavágón. A Real Madrid Párizsban is nyert 2-1-re! Ennél azért én több ellenállásra számítottam a franciák részéről… Mondjuk mit várunk egy olyan csapattól, aminek az edzője olyan besz@ri, hogy Madridban 1-1-nél lehozza a csatárát, Cavanit és egy védőt, Menuiert küld be a helyére? Kaptak is utána természetesen kettőt… Cristiano Ronaldo a következő körben sem vacakolt sokat, már a 3. percben gólt rúgott Buffonnak. Aztán a második félidőben még egyet, a híres ollózását, ami után valószínűleg végleg eldöntötte a Juve vezetősége, hogy bárhogy is, de megszerzik ezt a palit… CR7 aztán kiosztott egy gólpasszt jó barátjának, Marcelónak is, így 3-0-s előnnyel várhatták a visszavágót. Ezen a játéknapon egy olasz csapat megfordította párharcát három gólos hátrányból spanyol riválisa ellen, de az szerencsére az AS Roma volt, a szenvedő fél pedig Katalónia büszkesége… Bár a Juve sem állt ettől messze. A hátrányt ledolgozta a Bernabeu-ban, a Dybala első meccsen történő kiállítása miatt pályára lépő Mario Mandzukic elemében volt és két gólt szerzett. Drámai meccs volt, drámai befejezéssel: „időn túli” tizenegyest rúghatott Ronaldo, ő pedig ritkán hibázik ekkora tétnél. Sokáig vitatták a büntető előtti szabálytalanságot, szerintem meg lehetett adni, viszont a Juventus előtt illik kalapot emelni ezért a hősies helyt állásért. Az elődöntőben a Bayern München személyében régi ismerőst köszönthettünk. Nem tanultak a hibájukból: kár a Real Madrid ellen megszerezni a vezetést, mert úgyis megfordítják a meccset. Az első gólt Kimmich rúgta, a Bőrnadrágosok odahaza kaptak ki 2-1-re… A visszavágó idején már férj voltam, éppen egy napja és a nászútra készültem, így nem izgultam túl a meccset: Kimmich megint megszerezte a vezetést, de aztán Benzema rúgott kettőt, többek között a Neuert helyettesítő Ulreich orbitális hibáját is kihasználva. 2-2 lett a vége, de ezzel megváltottuk jegyünket Kijevbe! A Liverpool elleni BL döntőről sokaknak (főleg a Real gyűlölőknek…) a Ramos kontra Szalah ügy, illetve Karius kapus potyái jutnak az ember eszébe. De a madridi szurkolók inkább arra gondolnak, hogy Bale-nek ekkor még volt kedve futballozni (micsoda gólt ollózott…), meg hogy ez egy nagyszerű korszak végét jelentette, hiszen, bár akkor még ezt nem tudtuk, Cristiano Ronaldo utolsó meccse volt ez habfehér mezben, és Zidane is távozott a kispadról. Csak egy rövid megjegyzés. Minél többet foglalkoztam ezzel az írással, és néztem utána meccseknek, góloknak, egyre jobban sajnálom Cristiano Ronaldót, aki Szaúd-Arábiában aligha nézte a FIFA Gálát, amin egyrészt évekig ott volt ő is, másrészt „örök haverját” még most is az Év Legjobbja címmel díjazták. Egy élő Legenda CR7, aki legjobb éveiben nagyon hasított.  Micsoda sikereket és gólrekordokat döntött meg habfehér mezben… Lehet most Benzemázni, meg Viniciusozni, de Cristiano Ronaldo góljai nagyon hiányoznak a mai Real Madridból… 438 meccsen 450 gól. Felfoghatatlanul magas mindkét szám… Ebben a spanyol bajnokságban fél órákat még 38 évesen is tudott volna játszani…

Nagyon sokat tett ő ezekért a BL győzelmekért - köszönünk mindent Cristiano!

Egy korszak véget ért, de nem kellett sokat várnunk arra, hogy Zizou visszatérjen: Julen Lopetegui idején csődhalmaz volt a csapat és Santiago Solari beugróként sem tudta visszavezetni a helyes mezsgyére a Realt, így miután az Ajax megalázó, 4-1-es vereséget mért fiainkra a Santiago Bernabeu szent gyepszőnyegén, már érkezett is a világbajnok, aranylabdás, kopasz francia, hogy rendet tegyen. És Zidane jött, látott, és megint győzött – legalábbis hazai fronton! Egyébként Amszterdamban (még Zizou nélkül) győztünk és nem sok minden utalt arra, hogy ebből baj lehet – aztán az Ajax, ha már a neve egy tisztítószerre is emlékeztet bennünket, fogalmazzunk úgy, hogy felmosta velünk a padlót pályát…

Egy szezonban két ilyen zseniális ollózás: Cristianónak egy zsíros torinói szerződést, Gareth Bale-nek életre szóló golfbérletet adott...

Idejekorán elszállt a címvédő, nem voltunk már ehhez hozzászokva – de Zidane-nal a hurráoptimizmus is visszatért! Korai volt az öröm… A 2019/20-as szezon elég furcsán alakult a koronavírus miatt, a Bajnokok Ligája meccsek is augusztusra tolódtak. Ebből nekünk nem jutott sok, az első létező akadályban elhasaltunk, egyúttal az addig hibátlan statisztikával rendelkező Zidane is elveszítette az első párharcát a BL-ben! Mondjuk az akkori Manchester City-től már nem volt szégyen kikapni! Isco góljával vezettünk ugyan, de Gabriel Jesus és Kevin de Bruyne gyorsan megfordították a meccset, s így azért könnyű meccsre nem számíthattunk a ködös Albionban. Kint is kikaptunk 2-1-re, így kettős vereséggel búcsúztunk – hát na, ezekben az években annyira kerülték el a sikerek és a szerencse Madrid fehér felét, mint a kártyafüggő Szappanos Kristófot a Drága örökösök című sorozatban. Ha már a mi szereplésünk miatt nem nagyon tapsolhattunk, a magyarokkal felálló Leipzig elődöntős szereplésére legalább büszkék lehettünk (út közben a Tottenhamet és az Atletico Madridot is eltakarították az útból Gulácsi Péter és Willi Orbán vezetésével), s ekkor kapott a Barcelona nyolcat a Bayern Münchentől. A végén már sajnáltam őket. Na jó, ez nem igaz. Egyáltalán nem sajnáltam őket. Örülök, hogy Lewandowski végre nyert egy Bajnokok Ligáját abban az évben. Többet úgy sem fog, amíg a Barca mezét hordja...

Egységben az erő!

Szerencsére nem következett megint egy közel évtizedes nyolcaddöntős átok, már a 2020/21-es évadban sikerült újra bejutni az elődöntőbe! Az Atalanta akkor már évek óta stabil, jó csapat volt, de nagyon korán emberhátrányba került ellenünk, ez azért megkönnyítette a dolgunkat. Legalábbis azt hittük, de ez egy szenvedős meccs volt, végül Ferland Mendy góljával sikerült 1-0-s előnyt kiharcolnunk. A visszavágó ennél egyértelműbb volt: 3-1-re nyertünk, Sergio Ramos pedig utolsó madridi BL gólját rúgta! A nyolc között a Liverpool következett, s én először láttam Vinicius Juniort parádézni habfehér mezben: egyértelmű vezére volt a Real Madridnak, 2 gólt rúgott és nagyjából bohócot csinált az angolok védelméből. Ez úgy neki általában menni szokott a Liverpool ellen… A visszavágón belefért a 0-0 is! Jött a Chelsea a szezon közben beugró Thomas Tuchellel, és Madridban kiharcolt egy értékes döntetlent – a visszavágón nem igen tudtunk pariban lenni (0-2).

És elérkeztünk a tavalyi, történelmi és felejthetetlen esztendőhöz. Amikor kikaptunk a csoportkörben egy moldáv csapattól, a Sheriff Tiraspoltól… :) Emlékeztek? Rajtunk röhögött egész Európa, muhaha! De hát a BL tavasszal kezdődik, Madridban legalábbis biztosan… Milyen menetelés volt az, Atyaisten… Immár újra Carlo Ancelottival a kispadon, botrányosan nehéz sorsolást követően… Se a papírforma alapján nem voltunk esélyesek egyik ellenfelünkkel szemben sem, ahogy pedig alakultak a meccsek… Maradjunk annyiban: néhányszor kieshettünk volna a döntőig vezető úton. Már rögtön a Párizs ellen. Idegenben nagyon rosszul játszottunk, momentumunk sem volt. Messi kihagyott egy tizenegyest, de végül a legvégén rúgott egy gólt Mbappé – örülhettünk, hogy megúsztuk 0-1-el. Madridban is jól kezdtek a katariak, s Mbappé góljával vezettek is. A párharc utolsó 30 percébe léptünk, a Real hátránya két gól volt, semmi sem utalt itt feltámadásra. Ám 2022 tavaszán olyan nem létezhetett, hogy a Real nem jön vissza a sírból is. Benzema hintett egy mesterhármast, a PSG-nek megint nem sikerült átlépnie saját árnyékát. (Azért van bennem kis félelem: ha a Bayern ellen már a 16 között kiesik a PSG a BL-ből, amire van esély a hazai vereség után, a FIFA milyen indokkal fog minden díjat a francia csapat futballistáinak adni a következő gáláján???) A címvédő Chelsea ellen Londonban folytatódott a Benzema show, újabb mesterhármas, újabb 3-1! Aztán Madridban a Chelsea 3-0-ra is vezetett már, amikor Modric olyan gólpasszt adott külsővel Rodrigónak, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A hosszabbításban meg természetesen érkezett BigBenz. Kikaptunk 3-2-re, de elődöntőbe jutottunk!

A múlt brilíáns volt, de a fiatalokkal a jövőtől sem kell félni: Kroos, Casemiro és Modric után itt van Valverde, Tchouameni és Camavinga!

A félelmetesen erős Manchester City ellen megint volt szerencsefaktor, de parádés lett a kinti meccs: 4-3-ra kikaptunk ugyan, kétszer is két gólos hátrányból jöttünk fel, de ez nem volt reménytelen eredmény. Az már kevésbé jött jól, hogy Madridban is a City rúgta az elsőt, és a hajráig nem is sikerült erre válaszolnunk. Akkor aztán érkezett Rodrigo, és a 89., valamint a 90. percben is betalált. Akkor már nem számítottak az idegenben lőtt gólok, így jött a hosszabbítás, amiben Benzema még belőtt egy büntetőt, így ott voltunk a döntőben, pedig előzetesen mindhárom ellenfelünk esélyesebb volt nálunk. A BL döntő után részletes elemzést írtam a szezonról, amit szeretettel ajánlok, most nem ragoznám túl, de annyit azért leírnék: a madridi szív együtt dobbant, olyan lelkesedést, harci tüzet, elszántságot én Sir Alex Ferguson Manchester United-e óta nem láttam, mint amit tavaly a Real folyamatosan bemutatott. Courtois emberfelettit produkált a kapuban (nem csak a Liverpool ellen 1-0-ra megnyert döntőben, hanem előtte is), David Alaba hamar beilleszkedett, Luka Modric még mindig tanárként, hihetetlen profi mód futballozott, Vinicius Junior és Benzema pedig végre egymásra találtak. Benzema jogosan kapott Aranylabdát, erről is írtam korábban. Persze az sem volt hátrány, hogy Messi kihagyta a büntetőt, a PSG és a Chelsea kapusa is hibázott egy akkorát, amilyet korábban nem láttunk tőlük, s hogy a City védelme a legfontosabb pillanatokban összeomlott. Bárki bármit is mond, Carlo Ancelotti a futballtörténelem egyik legnagyobb edzője! Nagyon szimpatikus, hatalmas taktikus, a játékosokkal remek a viszonya, jól bánik a fiatalokkal is, óriási húzás volt Florentino Péreztől, hogy visszahozta. (Elküldeni viszont nagy ostobaság lenne, ha esetleg trófea nélkül marad idén a klub...)

Csak lazán! :)

És vissza is térhetünk a Presidentéhez! Florentino Péreznek minden megkérdőjelezhető döntése ellenére nagyon sokat köszönhet a Real Madrid! (Csak vegyen már néhány épkézláb játékost a nyáron és szabaduljon meg a feleslegtől...) A City és a PSG még mindig csak üldözik a BL trófeát, minimum egy évtizede. A Barca 2015 óta nem tényező Európában. Idén már 8 éve lesz, hogy utoljára megnyerték a BL-t, még bőven az MSN támadósorral. Kabaré, amit a Juventus és a ManUnited művel (bár utóbbi feltámadására most van esély – jelentkezzen, aki látta a Pool elleni 0-7-et, muhaha...). A Chelsea-nek, a Bayern Münchennek és a Liverpoolnak néha kijön a lépés. Mennyit költöttek ezek a klubok az elmúlt években, és hogyan szerepelnek a nemzetközi kupákban? A történelmet és a tradíciót ugye nem lehet megvásárolni… A Real Madrid második aranykorszakát éli. Az elsőt az ’50-es, ’60-as években élte, amikor tíz éven belül hatszor nyerte meg a BEK-et, két finálét pedig még el is veszített. Most 9 év után 5 BL győzelemnél jár. Az eddigi 14 sikeréből 11 erre a két korszakra datálódik, a maradék három pedig az ezredfordulóra. És ki meri azt állítani, hogy itt a vége? A Real Madrid tényleg uralja Európát. Spanyolországot egyébként nem, mert 2000 óta mindössze 8 bajnoki címet szereztek (a Barcelona tízet), kupát mindössze kétszer nyertek (legutóbb 2014-ben, amikor Gareth Bale röhögve futotta le Marc Bartrát, az is emlékezetes gól volt a walesitől…) – a Bajnokok Ligája serleg ebben az időintervallumban viszont hétszer is Madridba vándorolt! Idén is úgy tűnik, inkább a nemzetközi vizeken motivált a csapat. Európában idén is bizonyítják, hogy a Real Madridot soha, semmilyen körülmények között nem lehet leírni. Akkor sem, ha 14 perc után kettővel megy ellene a Liverpool az Anfielden.

Mert ha már egyszer eljut a játszótérre, szeretne minden játékot kipróbálni és meghódítani... :) HALA MADRID!

 

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.” Így kezdi Radnóti Miklós az Erőltetett menet című versét. Közel 80 évvel később szavai más értelmet nyernek: az őszi-téli futball vb miatti erőltetett menetet nyögik még ma is azok a klubcsapatok, akik abban a szerencsétlenségben részesültek, hogy delegálhattak játékost a katari szemlére. Földre rogyás után lépkedés, vándorló fájdalom mellett is útnak indulás, s a bölcs, szép halál… Ki tudja, melyik csapatra mi vár. S mégis, tizenhatan folytatják menetelésüket az első számú és legrangosabb európai kupasorozatban.

Paris Saint-Germain (francia)–Bayern München (német)

Máris belecsapunk a lecsóba, hiszen a leginkább várt párharc első felvonásán holnap már túl is leszünk! Ennek alighanem a franciák örülnek kevésbé, akik azon túl, hogy pocsék formában vannak (mármint ahhoz képest, ami tőlük elvárható), Messire és Mbappéra az első meccsen még nem is számíthatnak. Neymarra ellenben kivételesen igen, ami azért fura, mert ilyenkor rendszerint rejtélyes sérülések szokták gyötörni, amik lehetővé teszik számára, hogy testvére születésnapjára hazautazhasson Brazíliába… Lehet, hogy benőtt a feje lágya? Na ne(y) már! :) A kupából a múlt héten kizúgott a Párizs, ami nem azért fájó, mert a kupa Franciaországban sem érdekli a kutyát sem, hanem mert a Marseille ellen veszítettek presztízsrangadót. Aztán szombaton a Monaco is simán elverte őket. Ez azért mégiscsak két közvetlen rivális. Döcög a játék, a védelem sok gólt kap, és éppen most jön szembe egy újra a csúcsformájához közelítő Bayern München. A bajorok sem kezdték lehengerlően az idei évet, első három meccsüket döntetlenre adták, amit a semleges szurkolók biztosan nem bánnak, mert legalább így még továbbra is nyílt a Bundesliga. Ám utolsó meccseiken már nem csak nyertek, látványos játékkal, sok gólt szerezve hozták a három pontokat. És mindezt Manuel Neuer nélkül tették, aki a sikertelen vb szereplést követően úgy döntött, egy kis síeléssel vezeti le a feszültséget… Lehet, egész pályafutását tönkrevágta ez a döntés, mert ő a lábát törte, kiváló helyettest hoztak a helyére a svájci Yann Sommer személyében, ráadásul a távollétében kapusedzőjét, egyben jó barátját és esküvői tanúját is kirúgta a Bayern München. Hogy van-e még Neuernek jövője a csapatban, miután kiosztotta a vezetőséget, nem tudhatjuk, akinek viszont biztosan lesz, az Joao Cancelo, aki a Manchester City-től érkezik, és óriási erősítés lehet a jobbhátvéd poszton. Julian Nagelsmann számára komoly erőpróba lesz ez a csörte, de ugyanezt elmondhatjuk Christopher Galtierről is. Bármelyik csapat is búcsúzik, potenciális esélyese lehetett volna a BL győzelemnek. Bármelyik is jut tovább, potenciális BL esélyes marad. A PSG tavaly nagyon buta módon esett ki a Real Madrid ellen. Azt a párharcot már szinte megnyerték, a végén mégis kicsúszott a kezük közül a továbbjutás. Most nem követik el azt a hibát. Már csak azért sem, mert ez a párharc nem fog nekik állni… Döntőnek is beillő párosítás, de ha a katari vb két legjobbját nem sikerül meccsre kész állapotba hozni, a bőrnadrágosok jutnak a nyolc közé…

Tippem: 60% az esély a Bayern München továbbjutására!

AC Milan (olasz)–Tottenham Hotspur (angol)

Két olyan csapat, amely többet várt ettől a szezontól és megragadná a lehetőséget, hogy a másik ellen javítson? Mi sülhet ki ebből? Szerintem a párhuzamosan folyó PSG-Bayern meccs mellett erre a párosításra is érdemes lesz odafigyelni! Hogy melyik csapat az esélyesebb? Egyik oldalon ott van az ördöngös Rafael Leao, meg a rutinos Oliver Giroud, a másikon meg az a Harry Kane, aki a közelmúltban a Tottenham legeredményesebb gólszerzője lett. Egyik oldalon az olasz címvédőről beszélünk, akik nagyon régóta vártak már arra, hogy megéljék a BL tavaszt, ebben a naptári évben viszont már négyet kaptak például a Laziótól, meg ötöt a Sassuolótól és kezd kipukkadni a Pioli lufi. A másik oldalon meg ott van Antonio Conte, akinek nagyon nem szokott menni Európában. Meg az állandóság hiánya: előbb megverem a Manchester City-t, aztán meg négyet kapok a Leicester City vendégeként… Én mégis inkább rájuk szavazok: Bentancur, Kulusevski, Perisic és Cristian Romero évekig futballoztak Itáliában, sokszor pályára léptek a Milan ellen, ismerik az ellenfelet, s rajtuk kívül Son Hungmin, Richarlison és Højbjerg is a különbséget tudja jelenteni ebben a párharcban. Az olaszoknál kevesebb az ilyen volumenű csillag. Vagy aki van, Mike Maignan, sérült. Zlatan Ibrahimovic pedig hiába tartja még mindig az istennek magát, még ő sem tud a kispadról vagy a lelátóról gólt lőni. Meg egyébként is, néha az istenek is a fejükre esnek – több esélyt látok a Tottenham továbbjutására! Egy biztos: hazájuk bajnokságában az élcsapatok közül mindketten a legtöbb gólt kapják idén, alighanem gólzáporos párharcra van kilátás!

Tippem: 60% az esély a Tottenham továbbjutására

Borussia Dortmund (német)–Chelsea (angol)

Én még azon kevesek közé tartozom, akit nem vett meg a Chelsea (se így, se úgy…), ezért büntetlenül tippelhetek a Dortmund továbbjutására… Hektikus a Borussia is, de legalább összeszokott, és hozza az eredményeket. A Chelsea ellenben angol középcsapattá vált, a télen rekord összegekért vásároltak, egyelőre az új játékosok beépítése Graham Potter elsődleges feladata, na meg az, hogy mit kezdjen a rengeteg „csinovnyikkal”, azaz felesleges emberrel. Szezon közben csapatot építeni annyira jó ötlet, mint Joey Tribbianit kettesben hagyni egy húsos szendviccsel. Rá fog erre jönni az új amerikai tulaj is, csak ki tudja, addig hány edzőt fogyaszt majd el… Egyelőre még nem látni, mikor indul el a Chelsea felfelé a bajnoki tabellán. Persze, egy kétmeccses párharc az mindig más, bár a Dortmund ellen aligha fognak felhozó meccseket játszani a londoni kékek. A német együttes támadósora a hererákból csodálatos módon felépülő Sebastian Hallerrel még sokoldalúbb lett, Jude Bellingham és Marco Reus is jó formában vannak, és mintha a védelem is kezdene összeállni. A Chelsea valószínűleg akkor indulhat jövőre a BL-ben a hatalmas lemaradása miatt, ha megnyeri a sorozatot, ugyanakkor mégis úgy érzem, el kéne engednie a BL-t, mert még ennél gyalázatosabban is befejeződhet ez a Premier League szezon, ha megoszlik a figyelem… Persze, az új fiúktól is láttunk már szép dolgokat a Stamford Bridge-n, de Mykhalio Mudryk, Enzo Fernandez és a többiek a jövő csapatának lehetnek kulcsfigurái. De azt a jövőt meg kell élni, és addig túl kell élni…

Tippem: 55% az esély a Borussia Dortmund továbbjutására

 Club Brugge (belga)–SL Benfica (portugál)

Még úgy is a portugál Benfica a párharc toronymagas esélyese, hogy a nyáron elveszítette talán legértékesebb játékosát, a Chelsea által a Premier League legdrágább játékosává tett és a világbajnokság legjobb fiataljának megválasztott, nem mellesleg világbajnok Enzo Fernandezt, aki a napsütés helyett inkább az esőt választotta. Ő tudja, bár hosszú távon valószínűleg jó döntést hozott. A jövő azonban egyelőre nem ezt támasztja alá: a legutóbbi 10 bajnoki meccsén 8 győzelmet szerző, ám néhány napja a portugál kupától búcsúzó és bajnoki éllovas Benfica tulajdonképpen meglepetésre jutott tovább a csoportkörből – a PSG-t jobb gólkülönbséggel megelőzve végzett annak a négyesnek az élén, ahol még a Juventus is ott volt. És ott is maradt. Enzo elvesztésével is bőven maradt minőség a keretben: a 35 éves Nicolas Otamendit valószínűleg feldobja, hogy karácsony óta világbajnokként futballozhat, a középpályán Joao Mario és Rafa Silva igen gólerősen játszik, a támadósorban pedig ott van az a Goncalo Ramos, aki a vb-n Svájc ellen mesterhármast szerzett, s akit a legnagyobb csatártehetségnek tartanak Portugáliában. A Bruges-ről ilyen szépeket nem tudok elmondani. Bár az ő továbbjutásuk is meglepetésnek hatott (a Leverkusent és az Atletico Madridot golyózták ki ősszel), karácsony után mégis menesztették a csapat edzőjét, idei hét meccséből pedig mindössze egyet nyert meg a belga bajnoki címvédő. Jelenleg negyedikek, húsz pont hátrányban a listavezető Genk mögött. A BL ősz meglepetése volt a Brugge szereplése, most a továbbjutása lenne az – portuGálát várok ebben a párharcban!

Tippem: 80% az esély a Benfica továbbjutására

Liverpool FC (angol)–Real Madrid (spanyol)

Hol van már a tavalyi hó… Sokáig az ideit is hiányoltuk, legalábbis Rozsály Cityben. De az legalább megérkezett, még ha rövid időre is. Na de ne kalandozzunk nagyon el. A Klopp-éra legnagyobb krízisét éli jelenleg a Pool, a Premier League-ben egyelőre a tízedik helyen állnak, s a tavaly megnyert két hazai kupasorozatból is kipottyantak már. Nehéz eldönteni, hogy jelenleg a védelme, a középpályája vagy a támadósora rosszabb-e az angoloknak. A támadójáték nem működik, Szalah formán kívül van, Darwin Nunez hiába kerül helyzetbe, ha azokat kihagyja, a holland Gakpo, aki a télen érkezett, egyelőre keresi a helyét… A védelem lyukas, mint az ementáli sajt, Van Dijk sérült, Matip és Joe Gomez önmaguk paródiái, egyedül Alisson pedig kevés… A Realnál kevesebb a gond, éppen a minap nyerték meg a klub vb-t, két rémgyenge csapatot felülmúlva. Persze, ez is trófea, de azt hiszem, Madridban nem érnék be ennyivel: mivel a bajnokság elúszni látszik, marad a hazai kupa és a BL győzelem! Utóbbi sorozatban sosem mehetsz biztosra a Real ellen, ez tavaly is kiderült, amikor sorra nyerték a megholtnak hitt párharcokat. Abban talán egyetérthetünk, hogy Benzema, Vinicius és Modric is jobb formában voltak egy éve ilyenkor, de akkor még nem sült el ennyiszer Valverde lába, sokkal kevesebb lehetőséget kapott Ceballos és Camavinga, és nem volt a csapatban Tchouameni sem. Szóval ne írjuk le idén se a Real Madridot, amely ráadásul címvédőként vág neki a nagy tavaszi hadjáratnak! 10 hónappal ezelőtt még BL döntőt játszott egymással ez a két együttes, idén már a 16 között összecsapnak – én Real Madrid továbbjutást várok, de nem lesz sima liba, az borítékolható…

Tippem: 53% az esély a Real Madrid továbbjutására

 

Eintracht Frankfurt (német)– SSC Napoli (olasz)

Bár az Európa Liga győztes Frankfurt sincs éppen rossz formában, az olasz Napoli ellen jelenleg kevés csapatot mernék egyértelmű esélyesnek kikiáltani. Ami nem sikerült a korábbi klublegendákkal, Hamsikkal, Mertensszel, Jorginhóval vagy éppen Insignével, az összejöhet Osimhennel, Khvaratskheliaval, Di Lorenzóval, meg a többiekkel: 13 pontos előnnyel állnak a Serie A tabellájának élén, ez azért tetemesnek mondható. Az eddigi 22 bajnoki meccsükből 19-et megnyertek, s mindössze 15 gólt kaptak. Európa egyik legjobb formában lévő csapatáról beszélünk, és a nyolcaddöntőben sem kapott legyőzhetetlen ellenfelet. Legalábbis azok után, ahogy lesimázta a Liverpoolt, az Ajaxot és a Rangerst az ősszel, elvárás is lehet kiejteni a Frankfurtot, akik egyébként szintén nincsenek rossz formában. Legutóbbi 7 bajnoki meccsükön veretlenek voltak egészen most vasárnapig, jelenleg is harcban állnak a dobogóért, s keretükben ott van az idei Bundesliga szezon talán legnagyobb felfedezettje, a francia Kolo Muani. Igen, ő, aki a világbajnoki döntő 123. percében ziccerben lábon lőtte az argentin kapust, Emiliano Martinezt. Klubcsapatában ennél több sikerélmény éri: 9 góljával és 10 gólpasszával vezeti a kanadai táblázatot. Oliver Glasner jó munkát végez a Frankfurt kispadján, de Luciano Spalletti is Nápolyban, az ő kerete ráadásul erősebb is, szóval meglepődnék, ha a németek komolyabban meg tudnák szorongatni az olaszokat.

Tippem: 85% az esély a Napoli továbbjutására

RB Leipzig (német)–Manchester City (angol)

A novemberi sorsoláskor tükörsima párharcnak tűnt. És most? Most már talán csak sima, de azért én tudok felhozni érveket a City ellen. Egyrészt, hogy Domenico Tedesco őszi kirúgása és Marco Rose érkezése óta az RB Leipzig igen javuló formát mutat (mondom ezt a hétvégi hazai vereségük ellenére). Az Union Berlin ellen rangadót veszített ugyan a Lipcse, de előtte 18 meccsen keresztül veretlen maradt – legutóbb szeptember 17-én hagyták el vesztesen a pályát, s azóta verték a Real Madridot, ikszeltek a Bayern ellen, s mentek 3 kört a hazai kupában. A BL-ből úgy jutottak tovább, hogy elveszítették első két meccsüket. Öröm látni, hogy Szoboszlai Dominik egyre fontosabb láncszem a csapatban, végre a gólpasszok mellé gólokat is szerez, Willi Orbán pedig az egész Bundesliga egyik legjobb védője – a hétvégén azért nem lépett pályára, mert őssejt donor volt, egy leukémiás gyermeket segített, le a kalappal előtte és a klubja előtt is, akik támogatták ebben a döntésében, de a BL meccsen alighanem játszhat már majd. Gulácsi Péter sajnos továbbra is sérült, ebben a szezonban már nem biztos, hogy látjuk. A párharc esélyese természetesen a Manchester City. Még úgy is, hogy az angol bajnok feje felett sötét felhők gyülekeznek. Pénzügyi visszaélések és a hatóságokkal való együtt nem működés miatti feljelentések kereszttüzében Pep Guardiola legénysége, akik állítólag több, mint 100 pontban megsértették a Premier League szabályzatát. Már semmin sem lepődhetünk meg, még az is lehet, ezt is megússza a City, mindenesetre akár a játékról is elvonhatják a figyelmet azok az események, amik a klub körül zajlanak. Erling Haaland például nagyon visszafogottan teljesít a vb óta. A védelem is zavarba hozható. Szerdán nagyon fontos rangadót vív az Arsenallal a City; egy győzelem esetén visszaelőzheti hosszú idő után riválisát a tabellán. Szóval a Leipzigen túl is van élet... Én egy tippjátékban a Manchester City-t tettem meg BL győztesnek és Haalandot gólkirálynak, ezért talán nekik kéne szurkolnom. De a magyar vonatkozások miatt nem bánnám, ha a vb-hez hasonlóan a BL tippekkel is befürdenék, és a németek jutnának tovább. Vagy, hogy legalább az egyik tippem bejöjjön: rúgjon Haaland hat gólt ebben a párharcban, amivel megalapozhatja gólkirályi címét, de jusson tovább 8-6-os összesítéssel a Lipcse, Szoboszlai 4 gólpasszával és 2 góljával…

Tippem: 70% az esély a Manchester City továbbjutására

Internazionale (olasz)–FC Porto (portugál)

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de muszáj e ponton megjegyeznem, öregszünk. Nem csak én, a Kedves Olvasó is… Már lassan 13 év eltelt azóta, hogy Jose Mourinho BL-t nyert az Interrel, s 19, hogy az FC Portóval felült Európa csúcsára. Nos, se Sergio Concencaio, se Simone Inzaghi nem egy Jose, de ettől még lehetnek mindketten nagy edzők! Inzaghi szerintem nem végez rossz munkát Milánóban, bár a bajnoki címet elveszítette első interes idényében, s nem idén fogja azt visszaszerezni. A csapata annak ellenére erős, hogy vannak sérültek, a csapatkapitány, Milan Skriniar fél lábbal már Párizsban van (ha tehette volna, már a tavaszt az Eiffel torony lábánál és a Szajna partján töltené…), Romelu Lukaku, meg amikor egészséges, akkor sem tud a csapat hasznára válni. A góllövést átvállalta helyette az a Lautaro Martinez, aki botrányos teljesítményt nyújtott a vb-n, amin egyébként aranyérmet szerzett, azóta viszont rugdossa a gólokat, illetve az örök ifjú Edin Dzeko. A Porto igyekszik tapadni az éllovas Benficára, a hétvégén fontos győzelmet aratott a Sporting otthonában, de nagy fába vágja a fejszéjét, ha komolyan gondolja, hogy túljut az Interen. Akkor is, ha azt a fejszét a sok csatát megvívott, heti háromszor emberhússal táplálkozó, szabad idejében vért szürcsölgető, egykori vadállat, a futball Hannibal Lectere, a 39 éves Pepé tartja…

Tippem: 75 % az esély az Inter továbbjutására

+1: Barcelona (spanyol) – Manchester United (angol)

És akkor néhány szó egy olyan párharcról, ami BL döntőnek is beillene, de ez a két csapat most mégis azért játszik, hogy esetleg utána a Fradi ellen is pályára léphessen az Európa Liga nyolcaddöntőjében. No persze, nem ez volt a cél egyik oldalon sem… A Barcelona a BL-ből pottyant ki, s kiváló formában van egyébként: uralja a hazai pontvadászatot, szerintem világszenzáció az a kevés kapott gól, ami a nevük mellett van (hiába, már nem Gerard Piqué az egyik középhátvéd…), s bár nem rúgnak sok gólt, azt az egyet mindig meglövi valaki, ami a ligagyőzelmekhez elég. A kupában is ott vannak a nyolc között. Lewandowski jó vétel volt, Gaviban és Pedriben már nem csak az elfogultak vélik felfedezni az új Xavi - Iniesta párost, Christensen és Kounde beépültek a védelembe, Ter Stegentől pedig jönnek a bravúrok. Jelenleg jobb csapatnak tűnik a Barcelona a Real Madridnál. Hogy jobbak-e a Manchester Unitednél? Erik Ten Haag fiai nagyon mélyről jöttek fel, s jelenleg már masszívan őrzik bronzérmes pozíciójukat a Premier League-ben. Mióta CR, avagy a Criptaszökevény Rosszfiú lelépett Dél-Afrikába az arabokhoz, megtáltosodott az United. Nem mondom, hogy ezért, de nem lehet nem észrevenni az összefüggést. Marcus Rashford és Bruno Fernandes nem lettek ennyivel jobb futballisták. Hiába minden szimpátiám a Barcelona irányába (ja, mégsem…), én azt gondolom, a Vörös Ördögök jutnak tovább. Komplexebb a csapat és Ten Haag rutinja legyőzi Xavit. Csak hogy ne legyen a sok fiatalnak még nagyobB ARCA…

Tippem: 60% az esély, hogy továbbjut a Manchester United

Ti mit gondoltok a párharcokról? Szimatoltok valahol meglepetést? Vagy bejönnek a papírformák?