Most azt hagyjuk, hogy a csapat bajnoki meccseivel idén vallatni lehetne. Azt is engedjük el, hogy a legutóbbi 3 tétmeccsen mindössze egy gólt szerzett a bajnoki és BL címvédő. Odahaza 9 pont a hátrány a Barcelonával szemben, míg a kupában is félúton vagyunk a kiesés felé. Nem mondom, hogy ezek nem számítanak. Természetesen jó lenne mindig mindent megnyerni. De az idei gyengébb formát és eredményeket is mind megbocsátom Carlo Ancelottinak és a Real Madridnak azért az egyetlen meccsért, amit két hete az Anfield Road-on játszott a csapat. Azt a nyolcaddöntőt, míg élünk, nem felejtjük! Persze tudom, most mindent adott a gép, felül lőtte magát a Madrid, három gól különbség nem volt a Liverpool és a Real között. Mégis, ami az Anfield Road-on zajlott február 21-én este, az lenyűgöző, ámulatba ejtő és varázslatos volt. (Kicsit vissza is kaptam a futballba vetett hitemet, mert amúgy előtte nagyon rossz, élvezhetetlen, unalmas BL odavágókat játszottak.) Ne legyünk meglepve azon, hogy Liverpoolban a szurkolók megtapsolták a lecserélt Benzemát és Modricot. Egy kulturált szurkolótábor így tesz. Nem köpköd, nem anyáz. Madridban annak idején Ronaldinhót és Del Pierót is felállva tapsolták. Mert megérdemelték. Nagyon jó érzés ennek a csapatnak szurkolni, akkor is, ha a Barca dominancia a hazai pontvadászatban gyakran nyomasztó is volt az elmúlt 20 évben. És bár sokáig úgy tűnt, nemzetközi vizeken is elvesztünk, az elmúlt tíz évben kiderült: a Bajnokok Ligája a Real Madrid igazi játszótere! Egy kis időutazásra hívom a Kedves Olvasót: a liverpooli 5-2-es győzelem tiszteletére és szeretett klubom 121. születésnapja alkalmából (1902. március 6-án alapították a Real Madridot!) az elmúlt 20 év BL szerepléseit veszem górcső alá, természetesen csak a tavaszi meccsekre és párharcokra fókuszálva. Tartsatok velem, mindenkinek örömteli nosztalgiázást kívánok! Isten éltessen Real Madrid!

(fotó: Getty images)

Mielőtt konkrét idényekről beszélünk, muszáj valakiről néhány mondatot külön is írni. Florentino Pérez, a klub elnöke a napokban már 76 szál gyertyát fújhat el a tortájáról, és rövid megszakítással több, mint két évtizede irányítja a klubot. Hű, mennyit lehetett őt szidni, főleg az első érájában! Először 2000-ben lett a klub első embere, s a híres Galaktikus érában olyan sztárokat cserkészett be, mint Figo, Zidane, Ronaldo, Beckham és Michael Owen. A krém. Ez olyan volt akkor, mintha ma egy csapatba, egy-egy év különbséggel leigazolnánk, mondjuk Kevin de Bruynét, Neymart, Harry Kane-t és hozzácsapnánk még Mohamed Szalah-ot is. Sok hűhó semmiért, legalábbis 2003 utántól ez a bombaerős keret nem nyert semmit, így 2006 februárjának végén lemondott Pérez. Hogy aztán 2009 tavaszán visszatérjen (ebben a 3 és fél évben 4 elnöke volt a klubnak, no comment…), újabb sztárigazolásokkal: azon a nyáron érkezett többek között Kaká, Cristiano Ronaldo és Karim Benzema is. Az eredmények egy ideig ezután sem jöttek. Tanul valaha a hibájából? Tanult! Kilenc éve uralja Európa (és ezáltal a világ) klubfutballját is a Real Madrid. Mindezt úgy, hogy az elmúlt években szinte alig költött a klub – nem ismerünk rá a korábban a pénzt két kézzel szóró presidentére… Mondjuk igaz is, az elmúlt évek nagy igazolásai közül Jovics és Hazard totális csőd volt. Minek költsön, ha az igazolásokkal csak befürdik, meg egyébként is, ezek nélkül is ütőképes a csapat? Persze van, amivel én sem értek egyet. Miért nem becsüli meg jobban a klub a legendáit? Szerintem Raúl, Casillas, Guti, Cristiano Ronaldo, Sergio Ramos és Marcelo is megérdemelték volna, hogy szeretett klubjukból, a nekik tetsző időben zárják le csodás pályafutásukat. Elnök úr másképp döntött. (Persze tudom, Ramosnál és Ronaldónál volt fontosabb is a klubhűségnél…) Azt nem vitathatjuk, hogy mindene a klub. Santiago Bernabeu mellett a másik legnagyobb hatású elnöke a Real Madridnak! Ezért legyünk hálásak neki, mert nélküle ezeket a sikereket nem érhette volna el a Királyi Gárda!

Mondjuk emlékeznünk kell a kevésbé daliás esztendőkre is. Történetünket kezdjük 2000-ben! Az első Real Madrid meccs, amire konkrétan emlékszem, éppen egy BL döntő volt: a 2000-es finálé, amit a Valencia ellen 3-0-ra nyert meg a csapat. Morientes, McManaman és Raúl rúgták a gólokat. 2001-ben a Bayern München ellen kiestünk az elődöntőben, majd egy évvel később, a Bayer Leverkusen ellen, Zinedine Zidane elképesztő kapásgóljának és a hajrában becserélt Iker Casillas bravúrjainak is köszönhetően meglett a 9. BEK/BL győzelem. Hogy a tizedikre tizenkét évet kell várni, nem volt benne a pakliban. Egyrészt, mert akkor hat év alatt háromszor is a Real nyerte a nagy fülű trófeát (a páros években: 1998-ban, 2000-ben és 2002-ben), másrészt, mert nem akármilyen galaktikus dinasztia volt éppen épülőben Madridban. Ehhez képest…

Hihetetlen, de ők mind ötszörös BL győztesek a Real Madriddal - a csúcstartó Gento, akinek 6 BEK győzelme van...

A 2002-es BL győzelem után 2003-ban a Juve a 4 között, azok után, hogy Madridban nyertünk 2-1-re, Torinóban leiskolázott bennünket a visszavágón (1-3), pedig a mieink támadósorában ott volt Raúl, Figo és Zidane, csereként meg a brazil Ronaldo is beállt. Igaz, náluk meg Nedved, Davids, Trezeguet és Del Piero zsugáztak… Azon a tavaszon egyébként volt egy felejthetetlen párharca a Real Madridnak, a Manchester United ellen, a negyeddöntőben. Odahaza 3-1-es győzelem, az Old Traffordon viszont az United nyert 4-3-ra. Ronaldo mesterhármast rúgott és háromszor vezetett a Madrid, de végül a csereként beálló David Beckham duplájával az angolok nyertek. A Spice Boy szerintem ekkor adta el magát Madridba… :) 2004-ben már nem volt második csoportkör, helyette nyolcaddöntőkkel köszöntött be a BL tavasz, s a Real rögtön kapott is egy kellemetlen ellenfelet a Bayern München személyében. Kint 1-1, otthon 1-0, nagy riválist takarítottunk el az útból. Igen ám, de jött a feketeleves az AS Monaco személyében a legjobb 8 között, otthon 4-2, idegenben 1-3, Fernando Morientes oda-vissza beköszönt, így állt bosszút, hogy el kellett jönnie szeretett klubjától. A Monaco egyenesen döntőig jutott abban az évben, de a trófeát a Jose Mourinho vezette Porto emelhette a magasba! Innentől pokoljárás és nagyon sokáig csupa-csupa nyolcaddöntős végállomás következett, egy akkora klubnak, mint a Real Madrid, ez borzasztóan kellemetlen időszak volt. 2005-ben a Juve ellen 1-0 otthon, majd 0-1 kint, aztán hosszabbításban vereség, ahol Tacchinardit és Ronaldót is kiállították – feszült párharc volt, a következő körben a Juve is kiesett a későbbi győztes Pool ellen… 2006-ban nem csak az Arsenal elleni fájdalmas nyolcaddöntős vereséget kellett elviselni (0-1 és 0-0), hanem azt is, hogy a Barcelona nyerte a BL-t. Az egy nagy generáció dicstelen hattyúdala is volt, Beckham, Zidane és Ronaldo mellett olyanok is pályára léptek ebben a párharcban, mint Gravesen, Woodgate és Cicinho, akik közel sem biztos, hogy valaha is Real Madrid szintű futballisták voltak. Azért nem volt megbocsáthatatlanul ciki a BL kiesés, mert ez az Arsenal Henryval, Ljungberggel, Fabregas-szal, Reyes-sel és Gilberto Silvával a soraiban később a fináléig jutott, amit egy kis rutinnal és szerencsével meg is nyerhetett volna.

2007-ben a Bayern München mutatta fel a stoptáblát a legjobb 16 között. Otthon 3-2, idegenben 1-2, idegenbeli gólok miatt esett ki a Real. Pedig az odavágó első osztályú produkció volt, és ha Mark van Bommel nem szépít a 88. percben, a 3-1 nem lett volna rossz eredmény. Ez már egy új csapat volt, Nistelrooy-jal, Higuainnal, Cannavaróval – legalább otthon bajnok lett a csapat, erre is hosszú évek óta vártak a habfehérek. A visszavágó volt az a meccs, ahol Roy Makaay már az 1. percben betalált. 2008-ban oda-vissza kikaptunk az AS Romától a nyolcaddöntőben, ez idő tájt a méltán híres Fabio Cannavaro – Gabriel Heinz duó játszott nálunk belső védőt. A visszavágóra Pepe is bekerült, akit aztán kiállítottak – mily meglepő… Hiába rúgott gólt Raúl mindkét meccsen, Mirko Vucsinics Madridban a 95. percben győztes gólt rúgott, megadva habfehér kedvenceinknek a kegyelemdöfést. 2009-ben a Liverpool kalapált el bennünket, de nagyon dulván. 0-1 Madridban, 0-4 az Anfielden. Ez utóbbi meccs fájdalmas volt. Torres és Gerrard között nagyon működött a kémia, Dirk Kuyt is nagyon jó volt, viszont azt sem felejthetjük el, hogy Madridban egy Benayoun, Liverpoolban egy Dossena is betalált nekünk. Utóbbiról azóta se nagyon hallottunk semmit… 2010-ben a Lyon jelentette a végállomást, 0-1 kint, 1-1 itthon, pedig CR révén már a 6. percben vezettünk. Az a Lyon később elődöntőt játszott – mi meg ekkor már nyolc éve volt, hogy a közelébe sem jutottunk. Abban a BL idényben a legjobb pillanat számomra az volt, ahogy Mourinho az Inter edzőjeként leparkoltatta a buszt a Barca ellen, és megakadályozta a gránátvörös-kékeket abban, hogy címet védjenek. Köszönjük nekik, így mi lehettünk az első klub, amely megszerzett trófeáját a következő szezonban sem adta át másnak!

Álmaim Real Madridja: Casillas - Marcelo, Ramos, Roby Carlos - Xabi Alonso, Özil, Zidane, Modric - Raúl, Ronaldo, Cristiano Ronaldo. Kár, hogy így nem álltak fel sosem... Cserepad: Keylor Navas, Raphael Varane, Michel Salgado, David Beckham, Toni Kroos, Angel di Maria, Karim Benzema, Ruud van Nistelrooy.

Na de aztán elérkezett a 2010/11-es szezon, és végre megtört a nyolcaddöntős átok! Újra a Lyon jött szembe, s korábbi játékosuk, az egy perccel korábban Adebayor (!!!) helyére beküldött Karim Benzema megszerezte a vezetést, amit a hajrában kiegyenlített a házigazda. A visszavágó nem lehetett kétséges: 3-0-ra nyertünk Madridban! A Tottenham elleni negyeddöntő végkimenetelét meghatározta, hogy Peter Crouch már a 15. percben megkapta a második sárgáját, emberelőnyben nem jelentett gondot még hármat gurítani ahhoz az elsőhöz, amit Adebayor már a 4. percben megszerzett. A Barcelona viszont már túl nagy falat volt a 4 között, de csak akkor törtünk meg, amikor Pepét a 61. percben kiállították. Messi duplázott, a visszavágó formalitásnak tűnt, s az 1-1 miatt nincs szégyenkeznivalónk. A Camp Nouba általában nem nyerni jár az ember és az egy nagyon erős Barcelona volt… Lassan, de biztosan haladtunk a cél felé: a 2003/04-es szezon után először játszott BL elődöntőt a Real Madrid!

A 2011/12-es szezonban a Realnak nem volt különösebben nehéz dolga a legjobb négyig.  A CSZKA Moszkva otthonában 1-1, otthon aztán 4-1. (Ebben a körben egyébként voltak megdöbbentő eredmények. A Bayern München kikapott Baselben 1-0-ra, majd a visszavágón 7-0-ra győzött. A Barcelona a Leverkusen ellen 10-2-es összesítéssel ment tovább – a visszavágón ott is hetet rúgtak a katalánok. A Milan-Arsenal, csak nevében rangadón az első meccsen 4-0-ra nyertek az olaszok, a visszavágón meg 3-0-ra az angolok, akik így majdnem ledolgozták hátrányukat. A Napoli 3-1-verte a Chelsea-t, majd a visszavágón hosszabbítás után 4-1-re kikapott – az angolok ennek is köszönhetik a későbbi BL győzelmet, ha jól emlékszem, a két meccs között váltottak edzőt.) A 8 között a ciprusi APOEL Nicosia várt a fiúkra, 3-0 kint, 5-2 itthon, simaliba. Önbizalomtól duzzadva érkeztünk az elődöntőhöz és a müncheni 1-2 korántsem tűnt tragikus eredménynek. 14 perc után 2-0-ra vezettünk a visszavágón, kezünkben volt a meccs… Mivel Robben büntetőből szépített, tizenegyesekkel dőlt el a párharc, nem a mi javunkra: A 9 tizenegyesből csak négyet sikerült gólra váltani. A németeknél Lahm és Kroos hibázta el, nálunk Sergio Ramos, Kaká és CR7. Kb. a legbiztosabb büntető végrehajtóink… Emlékszem, milyen szomorú voltam, mert ez akkor egy elszalasztott lehetőség volt – tíz év után juthattunk volna BL döntőbe.

A nagy számok törvénye szerint nem sülhetett jól el minden igazolás: Xabi Alonso, Cristiano Ronaldo és Benzema klublegenda lett, Raúl Albiol, Granero, Kaká, Arbeloa és Garay jelenléte és játéka ugyanakkor vegyes érzelmeket váltott ki a szurkolókból... (fotó: marca)

Egy évvel később sem álltunk tőle sokkal távolabb… Pikáns párharccal kezdődött a BL tavasz: a Manchester United ellen egy hazai 1-1 után az Old Traffordon sikerült kiharcolni a továbbjutást! Ronaldo oda-vissza betalált volt csapatának, de ezt a párharcot simán behúzhatta volna az United: Sergio Ramos öngólja után vezettek, aztán Nanit rögtön kiállították, Modric pedig szerintem először villantott nagyot habfehér mezben, csereként beállva szép góllal egyenlített. Három perccel később CR7 rúgta a győztes gólt. Ennél simább volt a Galatasaray elleni párharc, ami már az első, 3-0-s hazai sikert hozó meccsen eldőlt. Bár Törökországban is megszereztük a vezetést, 3-2-re kikaptunk, a továbbjutást semmi sem veszélyeztette. Aztán jött Jürgen Klopp Dortmundja és az ifjú Robert Lewandowski, aki egymaga négyet rúgott Iker Casillasnak Diego Lopeznek… Ennél nagyobb maflást Mourinho aligha kapott pályafutása során a BL-ben… A visszavágón így is lehetett volna esélyünk, ha kicsit hamarabb kezdünk gólokat lőni: a 83. percben Benzema, a 88. percben Ramos talált be, de a 2-0-s győzelem nem volt elég a továbbjutáshoz. Ám ekkor már lehetett érezni, hogy nüanszok hiányoznak – de ezek a nüanszok már az új edző, Carlo Ancelottival érkeztek a spanyol fővárosba.

A La Decima, azaz A Tízedik éve következik, s kivételesen a csoportkört is elevenítsük fel! Hat gól a Galatasaray otthonában, négy a Köbenhavn ellen, 2-1 a Juve ellen (3 meccs után 7 Cristiano gól…), aztán 2-2 Torinóban, 4-1 a Galata ellen, végül 2-0 Dániában. Meggyőző továbbjutás… Tavasszal aztán német napokat tartottunk. A Schalkét előbb legyalultuk 6-1-re, majd a visszavágón 3-1-re győztünk. Benzema-Bale-Ronaldo-Benzema-Bale-Ronaldo, így jöttek a gólok az első meccsen, míg a hosszabbításban Huntelaar egy pokolian nagy góllal lezárta Iker Casillas hosszú, több mint 700 percig tartó góltalansági csúcsát. A visszavágón egyébként egy félidőt Szalai Ádám is kapott a Schalkéban. Aztán a Dortmund ellen 3-0, majd 0-2 – Di Maria büntetőt hibázott, Reus az első félidőben rúgott kettőt, picit rezgett a léc. Aztán a 4 között megkaptuk a harmadik német csapatot is. Minden a Bayern München továbbjutása mellett szólt. Ők voltak a címvédők, a középpályán Robben, Kroos és Ribéry játszottak, mögöttük szűrőként ott volt Lahm és Schweinsteiger, a kapuban egy nagyon jó Neuer. Azon a nyáron ezek a játékosok világbajnokok lettek… És mégis: Madridban 1-0-s győzelem, Münchenben pedig 4-0. Nem, nem a bajoroknak. Az egyik kedvenc meccsem! Sergio Ramos gyorsan fejelt kettőt, aztán Ronaldo előbb egy villámgyors kontrát fejezett be tökéletesen, majd szabadrúgásból, sunyi módon a sorfal alatt (!) elrúgott labdával is betalált. 4-0. Micsoda meccs volt! Ízlelgetni kellett, de jó íze volt! :) A városi rivális Atletico Madrid elleni finálét, amíg élek, nem fogom elfelejteni! Nagyon vártam már! 12 év után jutottunk döntőbe! Nemrég a 100., ünnepi bejegyzésemben legnagyobb futballélményeimet szedtem csokorba, ezt a meccset a dobogóra tettem: elképesztő érzelmi hullámvasút volt az a finálé. Ramos a 93. perc végén hozta vissza a sírból a meccset. A hosszabbításban már nem volt kérdés, de addig inkább az Atleticónak állt a zászló! Meglett a Tízedik – vajon felszabadultak azok az energiák, amik egy évtizede görcsössé és nyerni képtelenné tették az együttest?

Sorsfordító, és valaminek a kezdete volt a 2014-es BL győzelem!

Egy évvel később is szembejött a Schalke: Gelsenkirchenben 2-0-ra nyertünk, ezért megengedhettük magunknak, hogy egy közönségszórakoztató meccset veszítsünk el odahaza, 4-3-ra. Fordulatos, izgalmas meccs volt, a Schalke azokban az években még egyáltalán nem volt mélyen, gödörben, a Real ellen például még olyanok is pályán voltak, mint Leon Goretzka, Joel Matip, Choupo-Moting vagy éppen Leroy Sané. Az előző finálé megismétlése, a negyeddöntő aztán kínkeserves volt – valószínűleg a pályán megélni is, de a tv előtt ülve sem volt éppen egy szláv karnevál. Végül azért csak túljutottunk a matracon, még hozzá Chicharitónak a visszavágó 88. percben szerzett góljának köszönhetően. Az elődöntőben érkezett az akkoriban elég kellemetlen Juventus a zseniális Buffon, Bonucci, Chiellini hármassal, a középpályán meg Pogbával és Pirlóval és a madridi 1-1 után Torinóban győzött is, még hozzá korábbi játékosunk, a nálunk csereként általában bizonyító, de mindig több játéklehetőségre vágyó Alvaro Moráta hathatós közreműködésének köszönhetően. Így ekkor még nem lett meg a címvédés. Na de ami késik…

A 2016-os BL győzelmet nem a szél fújta össze, de azért a januárban kinevezett Zinedine Zidane-nak óriási szerencséje volt, hogy nem verhetetlen csapatokat sorsoltak a Real útjába. Az is igaz viszont, hogy egy atomjaira hullott, széteső és kilátástalanul futballozó csapatot örökölt meg Rafa Beniteztől, aki alig félévig húzta a madridi kispadon, ennek fényében pedig óriási siker, hogy Zizou öt hónappal a kinevezését követően már meg is nyerte a Bajnokok Ligáját! A 16 között revánsot lehetett venni az AS Román a korábbi sérelmekért – Totti szinte már mankóval járt, de még mindig ott volt a csapatban, amit az a Luciano Spalletti vezetett, aki jelenleg a Napolival halmoz bravúrt bravúrra. Két 2-0-s győzelem jelezte, hogy a császárság kora lejárt az Örök Városban. Jött a Wolfsburg, s a Farkasok az első meccsen lenullázták a Realt. 2-0-ra kikaptunk, miközben talán az akkori legerősebb kezdőcsapatunkkal álltunk fel (leszámítva Danilót, akit én sose tartottam Real szintű játékosnak, pedig amióta elment a Madridból, mindenhol bizonyít…) A visszavágóra fel volt adva a lecke. A 2-0 veszélyes eredmény, elaltathatja az előnyben lévő csapatot, de megnyugtató előny is lehet, mert nincs idegenben szerzett gól, ami akkor még bizony nagyon sokat számított… A visszavágón aztán Ronaldo betalált a 15., majd a 17. percben is, máris ledolgozta a hátrányt, majd a második félidőben rúgott még egyet – klasszikus mesterhármasával jutottunk a nyolc közé. Az elődöntőben az a Manchester City várt a Real Madridra, amely még nyomaiban sem emlékeztetett a mai City-re. Csak a miheztartás végett: akkor még Joe Hart védett, s Gael Clichy és Bacary Sagna voltak a két szélső hátvédek, a kispadon pedig még éppen Manuel Pellegrini ült… Két gyenge meccset játszottunk egymással, végül egyetlen öngól döntött a javunkra – az Abba valószínűleg nem arról a Fernandóról énekelt, aki végül abba a kapuba talált be, amelyikbe nem kellett volna, muhaha… A fináléban újra jött az Atletico, s megint érkezett Sergio Ramos, aki gólt szerzett – nem lennék meglepve, ha Torrente brigádja vérdíjat tűzött volna már ki a velük állandóan kibabráló védőnk aranyat érő fejére… Griezmann büntetője kimaradt, de így is egyenlített az Atleti, s mivel most nem hozott döntést a hosszabbítás, csak a büntetőrúgások végén láthattuk Cristiano Ronaldo kockahasát. Bár kétségkívül jó érzés volt újra BL-t nyerni, számomra ez volt a legkevésbé emlékezetes finálé, amiben érdekelt volt szeretett Madridom – Zidane karrierjét viszont nagyon hirtelen az egekbe repítette. Talán túl magasra is…

A 2016/17-es szezonban a nyolcaddöntőben a Napoli mindkét meccsen megszerezte ellenünk a vezetést, de mindkétszer hárommal válaszoltunk – hiába, akkor még csak csicska Hamsikok, Insignék, meg Mertensek játszottak a csapatban… (Vicceltem: nem értem, hogy az a csapat miért nem tudta legalább egyszer megnyerni az olasz bajnokságot, szemben a mai nápolyi csapattal, mely március elején nem kevesebb, mint 15 ponttal vezeti a tabellát…) Azon a tavaszon fordította meg a Barca a párizsiak elleni párharcot 0-4-ről (a mai napig hiszem, hogy az bunda volt…), meg feltűnt egy Kylian Mbappé, aki akkor még csak a futballjával tűnt ki, s nem az expasi barátnőkkel… Kétségkívül brillírozott a ManCity és a Dortmund ellen, de minket sokkal jobban érdekelt a Real sorsa, ami nem alakult éppen rosszul. A Bayern München mindkét meccsen emberhátrányba került, és ez hatalmas előny volt egy olyan játékosnak, mint Cristiano Ronaldo, aki amihez azidőtájt hozzáért vagy belerúgott, arannyá változott. Münchenbe egyébként is duplázni jár, a madridi visszavágón meg, bár meleg volt a pite, hiszen a Bayern rendes játékidő után 2-1-re nyert, rúgott egy mesterhármast, így 4-2-re nyertünk. A párharc negatív hőse a rosszindulatúak szerint Kassai Viktor, aki ítéleteivel rendre a Madridot segítette, szerintem meg inkább Arturo Vidal, aki Münchenben büntetőt hibázott, Madridban pedig kiállíttatta magát… Mindenesetre a hosszabbításban berámolt 3 gól a madridi történelem aranylapjaira kívánkozik! Az elődöntőben ki más, mint az Atletico következett (négy év alatt negyedszer!), s úgy nézett ki, ez a legsimább párharc lehet! 3-0-ra nyertünk a Bernabeuban, Ronaldo mesterhármasával – mondom, amihez hozzányúlt… Egy pillanatig nem gondoltam, hogy itt még lesz bármi látnivaló a visszavágón, ehhez képest az Atletico a 16. percben már 2-0-ra vezetett – a hajrában aztán Isco szépített, így a második félidőben már tényleg nem volt miért izgulni. De ez jó figyelmeztető kellett, hogy legyen! A döntő a vártnál talán kevésbé volt szoros, hiába egyenlítette ki ollózással Mandzukic CR7 gólját, a 2. félidőben felőrölték a torinóiakat, Casemiro, Ronaldo, majd a hajrában Asensio is betalált, fölényessé téve a győzelmet. Megint 4-1, de mennyivel másabb volt ez a győzelem, mint az Atletico elleni 2014-ből!

Összejött az a címvédés, ami még egy csapatnak sem sikerült korábban!!! De vajon sikerülhet triplázni? Vicces, hogy sokan azt vetik a csapat szemére, hogy milyen könnyű csapatokat sorsolnak folyamatosan melléjük. Florentino Pérez valószínűleg nem csak a golyóhúzó embereket, de magukat, a kis golyókat/gömböket is megvette. Aha, értem. A PSG, Juventus, Bayern München hármason át vezetett az út a kijevi döntőbe, ahol a Klopp vezetésével újjáépülő Liverpool várt ránk. Tényleg könnyű riválisok. Kérlek, mesélj még! A Real Madrid már akkor is szeretett hátrányból fordítani: hiába vezetett a PSG Rabiot góljával, a Madrid CR7 duplájával és Marcelo góljával 3-1-re nyert. A párharc ekkor még nem dőlt el. Csak amikor a forrófejű Verratit kiállították a visszavágón. A Real Madrid Párizsban is nyert 2-1-re! Ennél azért én több ellenállásra számítottam a franciák részéről… Mondjuk mit várunk egy olyan csapattól, aminek az edzője olyan besz@ri, hogy Madridban 1-1-nél lehozza a csatárát, Cavanit és egy védőt, Menuiert küld be a helyére? Kaptak is utána természetesen kettőt… Cristiano Ronaldo a következő körben sem vacakolt sokat, már a 3. percben gólt rúgott Buffonnak. Aztán a második félidőben még egyet, a híres ollózását, ami után valószínűleg végleg eldöntötte a Juve vezetősége, hogy bárhogy is, de megszerzik ezt a palit… CR7 aztán kiosztott egy gólpasszt jó barátjának, Marcelónak is, így 3-0-s előnnyel várhatták a visszavágót. Ezen a játéknapon egy olasz csapat megfordította párharcát három gólos hátrányból spanyol riválisa ellen, de az szerencsére az AS Roma volt, a szenvedő fél pedig Katalónia büszkesége… Bár a Juve sem állt ettől messze. A hátrányt ledolgozta a Bernabeu-ban, a Dybala első meccsen történő kiállítása miatt pályára lépő Mario Mandzukic elemében volt és két gólt szerzett. Drámai meccs volt, drámai befejezéssel: „időn túli” tizenegyest rúghatott Ronaldo, ő pedig ritkán hibázik ekkora tétnél. Sokáig vitatták a büntető előtti szabálytalanságot, szerintem meg lehetett adni, viszont a Juventus előtt illik kalapot emelni ezért a hősies helyt állásért. Az elődöntőben a Bayern München személyében régi ismerőst köszönthettünk. Nem tanultak a hibájukból: kár a Real Madrid ellen megszerezni a vezetést, mert úgyis megfordítják a meccset. Az első gólt Kimmich rúgta, a Bőrnadrágosok odahaza kaptak ki 2-1-re… A visszavágó idején már férj voltam, éppen egy napja és a nászútra készültem, így nem izgultam túl a meccset: Kimmich megint megszerezte a vezetést, de aztán Benzema rúgott kettőt, többek között a Neuert helyettesítő Ulreich orbitális hibáját is kihasználva. 2-2 lett a vége, de ezzel megváltottuk jegyünket Kijevbe! A Liverpool elleni BL döntőről sokaknak (főleg a Real gyűlölőknek…) a Ramos kontra Szalah ügy, illetve Karius kapus potyái jutnak az ember eszébe. De a madridi szurkolók inkább arra gondolnak, hogy Bale-nek ekkor még volt kedve futballozni (micsoda gólt ollózott…), meg hogy ez egy nagyszerű korszak végét jelentette, hiszen, bár akkor még ezt nem tudtuk, Cristiano Ronaldo utolsó meccse volt ez habfehér mezben, és Zidane is távozott a kispadról. Csak egy rövid megjegyzés. Minél többet foglalkoztam ezzel az írással, és néztem utána meccseknek, góloknak, egyre jobban sajnálom Cristiano Ronaldót, aki Szaúd-Arábiában aligha nézte a FIFA Gálát, amin egyrészt évekig ott volt ő is, másrészt „örök haverját” még most is az Év Legjobbja címmel díjazták. Egy élő Legenda CR7, aki legjobb éveiben nagyon hasított.  Micsoda sikereket és gólrekordokat döntött meg habfehér mezben… Lehet most Benzemázni, meg Viniciusozni, de Cristiano Ronaldo góljai nagyon hiányoznak a mai Real Madridból… 438 meccsen 450 gól. Felfoghatatlanul magas mindkét szám… Ebben a spanyol bajnokságban fél órákat még 38 évesen is tudott volna játszani…

Nagyon sokat tett ő ezekért a BL győzelmekért - köszönünk mindent Cristiano!

Egy korszak véget ért, de nem kellett sokat várnunk arra, hogy Zizou visszatérjen: Julen Lopetegui idején csődhalmaz volt a csapat és Santiago Solari beugróként sem tudta visszavezetni a helyes mezsgyére a Realt, így miután az Ajax megalázó, 4-1-es vereséget mért fiainkra a Santiago Bernabeu szent gyepszőnyegén, már érkezett is a világbajnok, aranylabdás, kopasz francia, hogy rendet tegyen. És Zidane jött, látott, és megint győzött – legalábbis hazai fronton! Egyébként Amszterdamban (még Zizou nélkül) győztünk és nem sok minden utalt arra, hogy ebből baj lehet – aztán az Ajax, ha már a neve egy tisztítószerre is emlékeztet bennünket, fogalmazzunk úgy, hogy felmosta velünk a padlót pályát…

Egy szezonban két ilyen zseniális ollózás: Cristianónak egy zsíros torinói szerződést, Gareth Bale-nek életre szóló golfbérletet adott...

Idejekorán elszállt a címvédő, nem voltunk már ehhez hozzászokva – de Zidane-nal a hurráoptimizmus is visszatért! Korai volt az öröm… A 2019/20-as szezon elég furcsán alakult a koronavírus miatt, a Bajnokok Ligája meccsek is augusztusra tolódtak. Ebből nekünk nem jutott sok, az első létező akadályban elhasaltunk, egyúttal az addig hibátlan statisztikával rendelkező Zidane is elveszítette az első párharcát a BL-ben! Mondjuk az akkori Manchester City-től már nem volt szégyen kikapni! Isco góljával vezettünk ugyan, de Gabriel Jesus és Kevin de Bruyne gyorsan megfordították a meccset, s így azért könnyű meccsre nem számíthattunk a ködös Albionban. Kint is kikaptunk 2-1-re, így kettős vereséggel búcsúztunk – hát na, ezekben az években annyira kerülték el a sikerek és a szerencse Madrid fehér felét, mint a kártyafüggő Szappanos Kristófot a Drága örökösök című sorozatban. Ha már a mi szereplésünk miatt nem nagyon tapsolhattunk, a magyarokkal felálló Leipzig elődöntős szereplésére legalább büszkék lehettünk (út közben a Tottenhamet és az Atletico Madridot is eltakarították az útból Gulácsi Péter és Willi Orbán vezetésével), s ekkor kapott a Barcelona nyolcat a Bayern Münchentől. A végén már sajnáltam őket. Na jó, ez nem igaz. Egyáltalán nem sajnáltam őket. Örülök, hogy Lewandowski végre nyert egy Bajnokok Ligáját abban az évben. Többet úgy sem fog, amíg a Barca mezét hordja...

Egységben az erő!

Szerencsére nem következett megint egy közel évtizedes nyolcaddöntős átok, már a 2020/21-es évadban sikerült újra bejutni az elődöntőbe! Az Atalanta akkor már évek óta stabil, jó csapat volt, de nagyon korán emberhátrányba került ellenünk, ez azért megkönnyítette a dolgunkat. Legalábbis azt hittük, de ez egy szenvedős meccs volt, végül Ferland Mendy góljával sikerült 1-0-s előnyt kiharcolnunk. A visszavágó ennél egyértelműbb volt: 3-1-re nyertünk, Sergio Ramos pedig utolsó madridi BL gólját rúgta! A nyolc között a Liverpool következett, s én először láttam Vinicius Juniort parádézni habfehér mezben: egyértelmű vezére volt a Real Madridnak, 2 gólt rúgott és nagyjából bohócot csinált az angolok védelméből. Ez úgy neki általában menni szokott a Liverpool ellen… A visszavágón belefért a 0-0 is! Jött a Chelsea a szezon közben beugró Thomas Tuchellel, és Madridban kiharcolt egy értékes döntetlent – a visszavágón nem igen tudtunk pariban lenni (0-2).

És elérkeztünk a tavalyi, történelmi és felejthetetlen esztendőhöz. Amikor kikaptunk a csoportkörben egy moldáv csapattól, a Sheriff Tiraspoltól… :) Emlékeztek? Rajtunk röhögött egész Európa, muhaha! De hát a BL tavasszal kezdődik, Madridban legalábbis biztosan… Milyen menetelés volt az, Atyaisten… Immár újra Carlo Ancelottival a kispadon, botrányosan nehéz sorsolást követően… Se a papírforma alapján nem voltunk esélyesek egyik ellenfelünkkel szemben sem, ahogy pedig alakultak a meccsek… Maradjunk annyiban: néhányszor kieshettünk volna a döntőig vezető úton. Már rögtön a Párizs ellen. Idegenben nagyon rosszul játszottunk, momentumunk sem volt. Messi kihagyott egy tizenegyest, de végül a legvégén rúgott egy gólt Mbappé – örülhettünk, hogy megúsztuk 0-1-el. Madridban is jól kezdtek a katariak, s Mbappé góljával vezettek is. A párharc utolsó 30 percébe léptünk, a Real hátránya két gól volt, semmi sem utalt itt feltámadásra. Ám 2022 tavaszán olyan nem létezhetett, hogy a Real nem jön vissza a sírból is. Benzema hintett egy mesterhármast, a PSG-nek megint nem sikerült átlépnie saját árnyékát. (Azért van bennem kis félelem: ha a Bayern ellen már a 16 között kiesik a PSG a BL-ből, amire van esély a hazai vereség után, a FIFA milyen indokkal fog minden díjat a francia csapat futballistáinak adni a következő gáláján???) A címvédő Chelsea ellen Londonban folytatódott a Benzema show, újabb mesterhármas, újabb 3-1! Aztán Madridban a Chelsea 3-0-ra is vezetett már, amikor Modric olyan gólpasszt adott külsővel Rodrigónak, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A hosszabbításban meg természetesen érkezett BigBenz. Kikaptunk 3-2-re, de elődöntőbe jutottunk!

A múlt brilíáns volt, de a fiatalokkal a jövőtől sem kell félni: Kroos, Casemiro és Modric után itt van Valverde, Tchouameni és Camavinga!

A félelmetesen erős Manchester City ellen megint volt szerencsefaktor, de parádés lett a kinti meccs: 4-3-ra kikaptunk ugyan, kétszer is két gólos hátrányból jöttünk fel, de ez nem volt reménytelen eredmény. Az már kevésbé jött jól, hogy Madridban is a City rúgta az elsőt, és a hajráig nem is sikerült erre válaszolnunk. Akkor aztán érkezett Rodrigo, és a 89., valamint a 90. percben is betalált. Akkor már nem számítottak az idegenben lőtt gólok, így jött a hosszabbítás, amiben Benzema még belőtt egy büntetőt, így ott voltunk a döntőben, pedig előzetesen mindhárom ellenfelünk esélyesebb volt nálunk. A BL döntő után részletes elemzést írtam a szezonról, amit szeretettel ajánlok, most nem ragoznám túl, de annyit azért leírnék: a madridi szív együtt dobbant, olyan lelkesedést, harci tüzet, elszántságot én Sir Alex Ferguson Manchester United-e óta nem láttam, mint amit tavaly a Real folyamatosan bemutatott. Courtois emberfelettit produkált a kapuban (nem csak a Liverpool ellen 1-0-ra megnyert döntőben, hanem előtte is), David Alaba hamar beilleszkedett, Luka Modric még mindig tanárként, hihetetlen profi mód futballozott, Vinicius Junior és Benzema pedig végre egymásra találtak. Benzema jogosan kapott Aranylabdát, erről is írtam korábban. Persze az sem volt hátrány, hogy Messi kihagyta a büntetőt, a PSG és a Chelsea kapusa is hibázott egy akkorát, amilyet korábban nem láttunk tőlük, s hogy a City védelme a legfontosabb pillanatokban összeomlott. Bárki bármit is mond, Carlo Ancelotti a futballtörténelem egyik legnagyobb edzője! Nagyon szimpatikus, hatalmas taktikus, a játékosokkal remek a viszonya, jól bánik a fiatalokkal is, óriási húzás volt Florentino Péreztől, hogy visszahozta. (Elküldeni viszont nagy ostobaság lenne, ha esetleg trófea nélkül marad idén a klub...)

Csak lazán! :)

És vissza is térhetünk a Presidentéhez! Florentino Péreznek minden megkérdőjelezhető döntése ellenére nagyon sokat köszönhet a Real Madrid! (Csak vegyen már néhány épkézláb játékost a nyáron és szabaduljon meg a feleslegtől...) A City és a PSG még mindig csak üldözik a BL trófeát, minimum egy évtizede. A Barca 2015 óta nem tényező Európában. Idén már 8 éve lesz, hogy utoljára megnyerték a BL-t, még bőven az MSN támadósorral. Kabaré, amit a Juventus és a ManUnited művel (bár utóbbi feltámadására most van esély – jelentkezzen, aki látta a Pool elleni 0-7-et, muhaha...). A Chelsea-nek, a Bayern Münchennek és a Liverpoolnak néha kijön a lépés. Mennyit költöttek ezek a klubok az elmúlt években, és hogyan szerepelnek a nemzetközi kupákban? A történelmet és a tradíciót ugye nem lehet megvásárolni… A Real Madrid második aranykorszakát éli. Az elsőt az ’50-es, ’60-as években élte, amikor tíz éven belül hatszor nyerte meg a BEK-et, két finálét pedig még el is veszített. Most 9 év után 5 BL győzelemnél jár. Az eddigi 14 sikeréből 11 erre a két korszakra datálódik, a maradék három pedig az ezredfordulóra. És ki meri azt állítani, hogy itt a vége? A Real Madrid tényleg uralja Európát. Spanyolországot egyébként nem, mert 2000 óta mindössze 8 bajnoki címet szereztek (a Barcelona tízet), kupát mindössze kétszer nyertek (legutóbb 2014-ben, amikor Gareth Bale röhögve futotta le Marc Bartrát, az is emlékezetes gól volt a walesitől…) – a Bajnokok Ligája serleg ebben az időintervallumban viszont hétszer is Madridba vándorolt! Idén is úgy tűnik, inkább a nemzetközi vizeken motivált a csapat. Európában idén is bizonyítják, hogy a Real Madridot soha, semmilyen körülmények között nem lehet leírni. Akkor sem, ha 14 perc után kettővel megy ellene a Liverpool az Anfielden.

Mert ha már egyszer eljut a játszótérre, szeretne minden játékot kipróbálni és meghódítani... :) HALA MADRID!