2020. június 18., délelőtt 9 óra 15 perc. A nap folyamán először mentem fel a világhálóra, hogy értesüljek a legfrissebb hírekről. Bár ne tettem volna. Az első hír, ami szembe jött velem, máris letaglózott: Benedek Tibor, minden idők egyik legjobb vízilabdázója elhunyt. Áprilisi tréfának erős lett volna még a szeszélyes júniusban is; döbbenten meredtem magam elé és néhány percig képtelen voltam megszólalni. Azóta se könnyű… Benedek Tibort nem ismertem személyesen, nem volt családtag, se jóbarátom, ám sportpályafutása önmagáért beszél, a vele készült interjúk meg rengeteget elárulnak arról, milyen ember is lehetett ő valójában. Előre nem tervezett írás ez, de kötelességemnek érzem, hogy a magam módján és egyszerű eszközeivel megemlékezzem Benedek Tiborról. A Harcosról, a Kapitányról, a Legendáról.

„Abba is hagytam volna a vízilabdát, ha értettem volna máshoz…” Hogyan képzelem azt, hogy karrierje legsötétebb időszakával kezdem a nekrológot? Az ok prózai: ez az első emlékem vele kapcsolatban. Az 1999-es firenzei Eb előtt robbant a bomba: Benedek Tibor szervezetében tiltott szert találtak, a valószínűsíthető doppingvétség miatt pedig bűnhődnie kell!! Mint kiderült, orvosi javaslatra kapott egy kenőcsöt, ami szteroidot tartalmazott, s ennek a banális hibának köszönhetően rendesen meghurcolták a már akkor is a világ egyik legjobb pólósának tartott Benedek Tibort. Négy különböző döntés született az ügyben, a végeredmény pedig az lett, hogy 15 hónap helyett 8 hónapra tiltották el mindennemű sporttevékenységtől. Olyannyira komolyan vették ezt a tiltást az illetékesek, hogy még egy vitorlásversenyen sem indulhatott el… Akkor ez a gyomros, amit az élettől kapott, a legkevésbé sem eshetett jól (talán a medencében kapottaknál is jobban fájt…), de később ő is bevallotta, pozitív irányban változtatta meg életét ez a kellemetlen doppingbotrány. Addig csak az „én” számított, sokkal jobban érdekelték az egyéni címek és elismerések, ezen a vonalon túlzott magabiztosság, már-már önteltség jellemezte, ezt követően kezdett el csapatban gondolkozni. A Sportalkímia – Ismerd meg a győztesek titkát című kötetben erre erősít rá soraival: „Ma már nyugodtan mondhatom, hogy ez a keserves nyolc hónap alapozta meg a jövőmet. A 'rabság' kitörölt belőlem minden addigi magabiztosságot és önteltséget." Pályaívét is erre a két szakaszra bontanám: a doppingbotrány előtti és utáni korszak. Mindkettő kivételesen sikeres volt, de azért háromszoros olimpiai bajnok mégiscsak a kétezres években lett…

Megismernénk az 1992-es barcelonai olimpiára készülő Benedek Tibort?

 Persze az út is fontos, ami elvezetett a későbbi halhatatlansághoz…

Benedek Tibor apja és nagyapja is színész volt, de neki meg sem fordult a fejében, hogy az ősök nyomdokaiba lépjen – bár a Szabadság, szerelem című filmben a vízilabdázókat alakító színészek edzője lehetett, őt a színészi pálya igazán sohasem motiválta. A vízilabda annál inkább: gyermekként gerincproblémái miatt kezdett úszni, de ezt unalmasnak találta, ezért hamar labdát vett a kezébe, s nyolcévesen már a KSI igazolt játékosa volt. 1989-ben ifjúsági Európa-bajnok lett, majd egy évvel később, mindössze 18 évesen bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban. Mi az, hogy bemutatkozhatott: újabb egy évre rá már világbajnoki bronzérmesnek is mondhatta magát! 20 évesen a barcelonai olimpiára is elutazhatott a válogatottal (már újpesti pólósként), ahol a nemzeti csapat ugyan a csalódást jelentő hatodik helyen végzett, de az ifjú titán 21 góljával hazahozta a gólkirályi címet. Ezek után mondja valaki, hogy „nemcsak a húsz éveseké a világ”… Vajon egyikünknek sem szállt volna ilyen fiatalon a fejébe a dicsőség egy ekkora egyéni elismerés után?

 Az első olimpiai arany, Sydneyben

Klubcsapata, az Újpesti TE hazai környezetben ezidőtájt tulajdonképpen egyeduralkodó volt (1991-1995 között négy bajnoki címet nyert), de a nemzetközi vizeken elért eredmények miatt sem kell szégyenkeznie: 1993-ban LEN-kupa-győztes, egy évvel később BEK-győztes lett (miközben még két finálét el is veszített). Közben a válogatottal két ezüstérmet gyűjtött: az 1993-as és az 1995-ös Európa-bajnokságon is második helyen végzett a csapattal. Újpestből Olaszországba vezetett Benedek Tibor útja, a Racing Roma légiósa volt 1996-2001 között, a válogatottban pedig az 1997-es sevillai Európa-bajnoki győzelem jelentette az áttörést (bár sokan szeretnénk szerintem olimpiai negyedikek lenni bármilyen sportágban, ami nekik megadatott 1996-ban Atlantában…). Innen már határ a csillagos ég – ja persze, ahogy azt Móricka elképzelte… Egy évvel később még ott lehetett a vb-ezüstérmes csapatban, de ezután lecsapott a FINA, s jogos volt a félelem, hogy Benedek Tibor karrierje zátonyra fut, s a továbbiakban csak Túró rudi reklámokban látjuk viszont. Vagy íróként, mert hogy ebben a sötét időszakban regényírásba fogott. Sajnos nem jelent meg a könyv, pedig engem már az igen találó címével megvett: Az elefánton nem fog az átok. Egy hosszú beszélgetésben nyilatkozott így alkotói munkájáról: „Minden este, amikor írtam, megettem egy doboz Nutellát, erre pontosan emlékszem.” Benedek Tibor előtt két út állt. Feladhatta volna és lemondhatott volna az álmairól, de ő a másik utat választotta. Elszántsággal, elhivatottsággal, hittel és kőkemény munkával tiltakozott az eltiltása ellen, Kemény Dénes szövetségi kapitány is bízott benne, így mehetett a 2000-es olimpiára, Sydney-be (bizonyítva a tételt, miszerint az elefánton valóban nem fog az átok). Nem játszott különösebben jól a tornán, de nem volt miért szidni: a fináléban elkentük az oroszokat (mint anno Hősünk a Nutellát…), 13-6 ide, Benedek Tibor pedig egy félidő alatt négy gólt vágott. Csattanós válasz és elégtétel azoknak, akik tönkre akarták tenni…

Apa és fia

 2001-ben a Pro Reccóhoz igazolt, ami korának egyik legnagyszerűbb klubja volt, s ahol aztán 2012-ben be is fejezte a pályafutását. Igaz, közben 2004-ben, a második olimpiai aranyérme után (amit a szerbek ellen heroikus küzdelemben, az utolsó negyedet 5-7-ről kezdve, de 8-7-re megnyerve sikerült bebiztosítani) hazaigazolt, hogy korábbi újpesti edzője, Kovács István keze alatt dolgozhasson. A Honvédnál töltött három éve alatt az addigi négy magyar bajnoki címéhez hozzátett még kettőt, de a válogatottságot időlegesen lemondta, mert szívritmuszavart diagnosztizáltak nála az orvosok. 2007-ben visszatért, hogy a csodálatos 2003-as arany után újabb világbajnoki éremmel gazdagítsa kollekcióját: nem mind arany, ami fénylik, de az ezüstöt is megbecsültük! Már csak azért is, mert mindnyájan tudtuk: az igazán nagy dobás a 2008-as pekingi olimpia lehet! És valóban: az Amerikai Egyesült Államok férfi pólósai sem tudták igazán komoly kihívás elé állítani a mieinket, 14-10-re Magyarország nyert, zsinórban harmadszor lett olimpiai bajnok a férfi vízilabda-válogatott!

A második olimpiai arany, Athénben

Klasszisok sorából állt a válogatott ebben az évtizedben, Kósz Zoltántól kezdve Vári Attilán, Fodor Rajmundon és Madaras Norberten keresztül a Varga fivérekig sorolhatnánk naphosszat dicsőségtablónk büszkeségeit, de álljon itt most csupán hat név. Hat név, a háromszoros olimpiai bajnokok neve: Szécsi Zoltán, dr. Molnár Tamás, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergely és Benedek Tibor. Álmomból felébredve is ezt a hat nevet vágnám egyből a mai napig, szerintem sok korosztálybeli sportszerető sorstársammal együtt, s nem a Pitagorasz tételt. És ők hatan történelmet írtak együtt! Lehet, a ’90-es évekbeli Benedek még ráment volna a gólkirályi koronákra, ám ezeken az olimpiákon már rendre alárendelte magát a csapatérdeknek, s gyakran szellemi vezérként, a csapat eszeként vagy motivátoraként volt jelen a medencében. Nem véletlenül mondhatta ezt Hajdú B. István a drámai körülmények között megnyert 2004-es finálé közvetítése során: „Nemcsak a fizikailag, hanem a lelkileg legerősebb embereink vannak most benn.” (Hajdú B. egyik másik örökbecsűjét sem feledjük el egyhamar: „Sose hittem volna, hogy 13 fürdőgatyás férfitól még elsírom magam!”) Jellemző Benedek Tibornak a Kemény Déneshez intézett válasza is, aki megkérdezte tőle, vajon a szerbek veszítették-e el vagy ők nyerték-e meg azt a döntőt? „Mi nyertük meg, mert mi szeretjük egymást!”

A harmadik olimpiai arany, Pekingben

 A harmadik olimpiai arany után visszavonult a nemzeti csapattól, de Kemény Dénes segítőjeként a válogatott mellett maradt. Klubsikerek azonban pályafutása alkonyán is érték: a 2010-es éve például egészen pofásra sikerült a Bajnokok Ligája, az olasz bajnoki cím és az olasz kupa megszerzésével… Közel 40 évesen, 2012 májusában vonult vissza az aktív játéktól, 2013 januárjától pedig a felnőttválogatott szövetségi kapitánya lett. Nem volt kicsi az az örökség, amit át kellett vennie Kemény Dénestől, aki 15 év alatt jobbára sikert sikerre halmozott a válogatott élén… Megroppanhatott volna? Legyünk őszinték: meg. Mit tett helyette? Nyolc hónappal később világbajnoki címre vezette a megfiatalított és egyébként az esélyesek között nem is annyira számon tartott válogatottat! Játszottak zsenik és világklasszisok abban a csapatban is (Nagy Viktor, Varga Dénes, Varga Dániel, Vámos Márton, Hárai Balázs, Hosnyánszky Norbert, stb…), de talán legnagyobb érdemei a kapitányként is szenzációsan debütáló Benedek Tibornak voltak abban a sikerben. Aki lehet, ezzel a világbajnoki arannyal túl magasra tette a mércét… A 2014-es hazai rendezésű Eb-n ezüstérmes lett a válogatott, két év múlva Eb-bronz került a vitrinbe, majd jött a riói olimpia és a csalódást jelentő ötödik hely. Benedek Tibor kapitánysága 2016 októberében véget ért, de nem maradt sokáig munka nélkül: megbecsültségét jelzi, hogy rögvest a hazai vízilabda-szövetség elnökségének tagjává választották.  2017 januárjában az UVSE szakmai igazgatója, majd később a vezetőedzője lett, mígnem idén május elején nyilvánosan visszavonult a vízilabdától. (Zsinórban hét (!) olimpián volt egyébként ott: ötször játékosként, Londonban másodedzőként, Rióban szövetségi kapitányként. Ízlelgessük még ezt a félelmetes statisztikát…)

 Civilben is jól mutatnak a háromszoros olimpiai bajnokok... Balról jobbra: Biros Péter, Szécsi Zoltán, Kiss Gergely, Kemény Dénes, dr. Molnár Tamás, Kásás Tamás és Benedek Tibor.

Utolsó éveit súlyos betegségben töltötte, de erről a nyilvánosság semmit nem tudott. Ő maga sosem beszélt róla, a család sem panaszkodott, esetleg az utóbbi időkben róla készült fotók árulkodhattak arról, hogy valami nincs rendben az egykori világklasszisnál (az pedig, hogy még a szenzációra mindig éhes bulvársajtó sem kezdett találgatni és nyomozni egészségi állapotát illetően, tökéletesen leírja azt a tiszteletet, amit kiváltott az emberekből). Bár a teljes igazságra talán sohasem derül fény (hiszen tudjuk, az igazság odaát van…), az őt és családját is jól ismerő Csurka Gergely, a Nemzeti Sport online felületén is megjelenő megemlékezésének egy részletét szeretném szó szerint idézni: „Mondják, ezt a gyilkost legtöbbször a stressz aktiválja. És sajnos láttuk, Tibor egészen extrém stresszben élte meg kapitánysága négy évét, hogy bizonyítson, ugyanúgy csúcsra tud érni, mint anno, amikor még a vízben tette a dolgát – csakhogy az első két, fényes esztendő után a második kettő keserű csalódásai alighanem nyomot hagytak a szervezetében. Egyetlen gól Kazanyban, bukott büntetőpárbaj Rióban… Ennyin múlt volna? Vagy a méreg már 1999-ben elkezdte volna aknamunkáját? Amikor még hitte, hogy az elefánton nem fog az átok?” Ezek után, azt hiszem, mindnyájunk szájából mást jelent majd az élet-halál harcot vív kifejezés – mert az igazi élet-halál harcot ő vívta.

A világbajnok szövetségi kapitány

Benedek Tibor, aki már 17 évesen nemet tudott mondani a pénzre – a Vasas és a Spartacus kétszer annyi pénzt ajánlott neki, ő mégis az Újpestet választotta (fradistaként nem mondhatok mást: lelke rajta…).

Benedek Tibor, aki korábbi újpesti csapattársa, dr. Szabó Zoltán szerint „utánam típusú” vezér volt. Nem előre küldte maga helyett a katonákat, hanem ő maga ment a frontvonalba, s adta ki az ukázt, hogy „gyertek velem”.

Benedek Tibor, aki aktív pályafutása során két diplomát is szerzett: a Testnevelési Főiskola elvégzése mellett a történelem szakot is sikeresen abszolválta a Pázmányon 2005-ben. Már kétszeres olimpiai bajnok volt ekkor, mégis fejlődni akart!

Benedek Tibor, aki a 2002-ben Belgrádban rendezett Világkupa előtt egy héten át betegség miatt nem tudott edzeni. Ezért az egyik tréning után 45 percig még ott maradt egyedül az ürességtől kongó uszodában és a szakadó esőben gyakorolta a kapura lövést. Már kétszeres olimpiai bajnok, vb- és Eb-aranyérmes, többszörös Bl-győztes volt, amikor 34 évesen (!!!) egyéni úszóedzéseket vett, hogy fejlessze magát! Ez a fajta elhivatottság az élet más területén is jellemezte: Reccóban élve egyszer csak azért felkelt hajnali ötkor, hogy edzés előtt megtanulhassa egy mestertől a focaccia receptjét.

Családi kör

 Benedek Tibor, akitől ezekkel a szavakkal köszönt el az úszófenomén Hosszú Katinka korábbi férje és sikeredzője, Shane Tusup: „Megtiszteltetés volt veled osztozni a medencén.” Mégsem övé volt a legszívszorítóbb búcsú. Egykori szerb riválisa, a szintén a világ legjobbjai közé tartozó Alekszandar Sapics levelét nem lehet könnyek nélkül elolvasni, ezért most újra szó szerint fogok idézni. „…Tibor volt az egyetlen vízilabdázó, akire igazán felnéztem, akit imádtam és tiszteltem, aki az egyik legnagyobb motiváló erőm volt, hogy fanatikusan dolgozzak és szinte spártai életet éljek a pólóspályafutásom során. Hat évvel volt idősebb nálam, szóval, amikor tizennégy voltam, ő már világhíres. Azóta követtem a pályáját, figyeltem, ahol és ahogyan csak lehetett. Amikor a Becsejben játszottam, Vincze Balázstól, a magyar válogatott akkori csapatkapitányától minden héten kértem videókazettákat a meccseiről azzal a fals indokkal, hogy mennyire kedvelem a magyar pólót. Az igazság, hogy egyáltalán nem érdekelt a magyar póló, csakis Benedek Tibor. Ebben az időszakban több mint négyszáz meccsét néztem meg a legkülönfélébb versenyekről. Lenyűgözött a kitartása, a munkája, az energiája, a fegyelmezettsége, az ereje és amilyen könnyedséggel űzte a sportágunkat. Később, amikor egyre többször játszottunk egymás ellen, mindig vele akartam szembe kerülni, hogy megmutassam, én is képes vagyok ugyanarra… Sokszor voltam faragatlan, néha át is léptem a határokon, kizárólag azért, hogy bizonyítsam magamnak, képes vagyok olyan jó lenni, mint amilyen ő. Rendkívüli személyiség volt, sosem reagált az én faragatlanságomra, sokkal inkább lenyugtatott, úgyhogy el is szégyelltem magam, amiért túlmentem a határon… Ő is keményen játszott, de sosem sportszerűtlenül, és mindig higgadt maradt, tiszteletteljes, kulturált, és ahogy egyre jobban megismertem, még többre tartottam játékosként és emberként is.”

Cristiano Ronaldo arckifejezéséből nem az jön le, hogy tudja, kivel pózolhat...

Benedek Tibor volt a mi generációnk hőse. Nem Puskás Ferenc, nem Czibor Zoltán, nem Albert Flórián, de hogy a vízilabdánál maradjak, nem is Faragó Tamás vagy Csapó Gábor, mert őket nem láthattuk, nem láthattam játszani. Nem is Messi vagy Cristiano Ronaldo, akiknek a játékát csodáljuk ugyan, de mivel nem honfitársaink, nem érezhetjük magunkénak, saját hőseinknek őket. Ők nem A tanú című filmből ismert „magyar narancs” termékei – igaz, Benedek Tibor társaival együtt se sárgább, se savanyúbb nem volt a normál narancsnál, de a miénk volt. A mi hősünk, a mi legendánk, a mi bajnokunk. Aki már a Mennyország kapuját veheti célba a szintén háromszoros olimpiai bajnok világklasszis elődjével, a nála egy nappal korábban elköltöző Kárpáti Györggyel. Aki, ebben biztosak lehetünk, a mennyei sporteseményeken is mindent megtesz a győzelemért, s aki együtt szurkol fentről Magyarországnak és Magyarországért Fehér Miklóssal, Kulcsár Anitával, Kolonics Györggyel, Rakaczki Bencével, Lázár Bencével, Sitku Ernővel és még ki tudja, hány olyan klasszisunkkal, akiknek földi pályafutása idejekorán véget ért, akiknek élete regénye íródhatott volna még.

Egyszer egy interjúban ezt mondta: „Meg kell tanulni, hogy elfogadd, nem vagy halhatatlan!”  Benedek Tibor megtanulta, elfogadta, mégis halhatatlan marad, mert már ő is megírta: az elefánton nem fog az átok.

KÖSZÖNÜNK MINDENT, BENEDEK TIBOR!!!