A Ferencváros zsinórban negyedik alkalommal jutott be valamelyik nemzetközi kupa főtáblájára, és játszik az ősszel hat csoport mérkőzést Európában – ha azt nézzük, hogy előtte majdnem 25 évet vártunk erre, azt is mondhatjuk, a zöld-fehér szurkolók el vannak kényeztetve. Sergij Rebrov vezetésével és legyünk őszinték, Hajnal Tamás sportigazgató szerepvállalásával (játékosmegfigyelőként és az átigazolásokat intézve ugyanolyan okos, mint amilyen karmesterként volt a zöld gyepen) komoly fejlődésen ment keresztül a csapat, a játékoskeret pozitív irányba változott (nem megfeledkezve Kubatov Gábor elnök és Orosz Pál vezérigazgató ténykedéséről sem), s kicsit megsirattuk másfél éve, mikor az ukrán vezetőedző búcsút intett az Üllői útnak. Aztán kis osztrák vargabetűvel megérkezett az orosz Sztanyiszlav Csercseszov, akinek az irányába sokáig bőven lehettek fenntartásaink, mégis, vele ért el a minap történelmi sikert a Fradi. Minderről hamarosan bővebben, s igyekezve a realitás talaján maradni…

 Na de… Mindeközben, egy nem is annyira másik és távoli univerzumban kirúgták a negyedik próbálkozásra végre feljutó újonc edzőjét, csak mert 7 meccs után nincs még győzelme (viszont csak kétszer kapott ki vele az együttes, és egyáltalán nem volt kilátástalan helyzetben, nem mellesleg az új edzővel a nyolcadik körben sem lett meg az első siker…); Mezőkövesden is megvonták a bizalmat a néhány hónapja még kényelmesen és frusztráció nélkül dolgozó Supka Attilától; a paksi legenda önként kérte, hogy álmai klubja bontsa fel a szerződését, majd burleszkbe illő módon mégis a csapatnál maradt; a három éve a válogatott közelébe sem kerülő egykori csapatkapitány éppen kibulizza magának, hogy egyedül lehessen válogatottsági rekorder; az Újpest pedig jobbnak látta újra megváltoztatni magazinjának a címét. Szóval van élet a Ferencvároson kívül is – középpontban a Zöldek, de azért kitekintünk a IX. kerületen túlra is jelen HungÁriámban.

Fradistaként mondom, de ha történetesen nem lennék a szurkolójuk, akkor sem mondanék mást: le a kalappal a zöld-fehér együttes idei Európa-Liga bemutatkozása előtt! Az, hogy a török bajnok Trabzonsport sikerült megverni, már önmagában nagy fegyvertény, de a siker értékét több tényező még növeli is! Nem is csak az, hogy 80 percen keresztül emberhátrányban játszott a Fradi (erre később még kitérek…), inkább az, hogy én ennek a történelmi jelentőségű diadalnak nem igazán láttam az előzményét.

Kezdjük egy kis múltidézéssel, mert talán magyarázatra szorul ez a kijelentésem. Idejött ez az orosz edző, aki a 2018-as vb-n hazája szövetségi kapitánya volt (ráadásul a spanyolokat kiejtve egészen a negyeddöntőig jutott a szbornajával), az osztrák Peter Stögert váltva, akinek a legnagyobb bűne (a defenzív játékfelfogása mellett) talán az volt, hogy egy meglehetősen nehéz Európa-Liga csoportkörben elveszítette az első öt meccsét. Nem volt különösebben szimpatikus számomra Stöger, nem akarom védeni, de azért lássuk be, a német Leverkusen, a spanyol Real Betis és a skót Celtic mellett nem lehetett elvárás felé a továbbjutás, egyébként pedig egyik ellenfelünk sem vert bucira minket. Láttuk, hogy a Celtic milyen sokáig helyt állt a Real Madrid ellen a BL-ben a múlt héten, a Leverkusen és a Betis pedig az előző szezonban szinte végig kimagasló teljesítményt nyújtott. A már tét nélküli hatodik csoportmeccsen aztán megvertük a németeket, így 3 ponttal zártuk a csoportkört, Stögert pedig következő héten kirúgták – érdekes időzítés volt… A másik nagy „bűne” az lehetett az osztráknak, hogy rosszkor volt rossz helyen, de erről nem ő tehetett: Sergij Rebrov olyan soha (na jó: régen) nem látott sikereket ért el a Fradi kispadján, hogy bármelyik edzőnek, még egy Carlo Ancelottinak vagy egy Jürgen Kloppnak is nehéz lett volna leülnie oda. A szurkolónak Rebrov volt a mérce, Stöger pedig nem tudta nyakába venni ezt a nehéz örökséget, nem is sikerült elfogadtatnia magát, így ez a Peter nem az a Kőszikla volt, akire a Kubatov – Orosz páros sokáig építette volna a Ferencvárost (vö: Mt 16,18.).

S ha már Orosz… Egy másik orosz lett a kiválasztott a posztra! A Fradi kerete már akkor annyira bombaerős volt, hogy az NB1-et bármilyen hozzá nem értő, futballmeccset még életében nem látó alsó tagozatos kislánnyal behúzta volna – Sztanyiszlav Csercseszov első félévében csak a kötelezőt hozta. Azt sem mindig a tőle elvárt szinten. Rögtön debütáló meccsén rangadót veszített, a Puskás Akadémia elleni, januárra halasztott meccsen kilátástalanul játszott, a régi önmaga paródiáját alakító Besicet ki is állították. Két körrel később a Paks nyert 3-0-ra az Üllői úton! 3 meccs után két vereség – az oroszból eddig csak a rossz volt meg… A játék később is akadozott, a két későbbi kiesővel, az MTK-val és a Gyirmóttal is csak döntetlenre futotta, a csapat futballját egyáltalán nem lehetett látványosnak nevezni. Az, hogy 12 pont előnnyel megnyerhette a bajnokságot a Fradi, legkevésbé sem az ő érdeme – a MOL Fehérvár gyalázatosan szerepelt, a Puskás Akadémia is nagyon sokat botlott, a Kisvárda meg az ezüstéremmel kimaxolta az idényét. Persze, még a bajnoki címet is sikerült beárnyékolni azzal, hogy a díjátadó előtt a Groupamában 3-0-ra elveszítették az örökrangadót az MTK ellen. Ami egy kicsi plussz volt az előző szezonban, az a kupagyőzelem volt, mert legutóbb duplázni a 2015/16-os szezon végén, még Thomas Tuchellel Doll-lal tudott az együttes.

Dicsérjen meg téged Csercseszov... :)

Szóval Csercseszovnak tulajdonképpen idén nyáron kezdődött a ferencvárosi küldetése, mert első félévében szerintem senkit nem sikerült meggyőznie! A keret közben izmosodott, és ez még akkor is igaz, ha a rövid, másfél éves ferencvárosi ciklusa alatt is közönségkedvenccé váló Mryto Uzuni télen a spanyol élvonalba igazolt, s évek óta a legmegbízhatóbb középhátvédünket, Miha Blazicot is elveszítettük a nyáron. Uzuni miatt szerintem már kevesen sírnak – Adama Traoré bőven feledteti az albánt. Ám a védelembe még kerestetik az új vezér – bár az árnyékból kilépve egyelőre Sammy Mmaee biztos opciónak és egyre jobbnak tűnik, nem az a karakter és szerintem egyelőre még nem az a szint, mint a szlovén volt legjobb napjain. Sokan panaszkodnak – teszem hozzá: teljes joggal! –, hogy kevés magyar játszik a Fradiban, de egyrészt, ha nemzetközi sikereket akarsz elérni, muszáj erre az útra lépni (nem csak Magyarországon ez a módi, ugyanakkor van ellenpélda is, hiszen a Plzen például szinte csak csehekkel vágott neki a BL halálcsoportjában rájuk osztott pofozógép szerepnek…), ugyanakkor a pozitívumokra fókuszálva hadd legyek most inkább büszke.

 Elsősorban Dibusz Dénesre, aki évről évre egyre jobb, és Marco Rossi sem már csak a limonádémeccseken meri bevetni a válogatottban. Méltó a csapatkapitányi tisztségre is, nagy gratuláció neki mindenért! Aztán Vécsei Bálintra, aki egyre többször bizonyítja, hogy helye van ebben a bombaerős Fradiban és a válogatott keretében is (micsoda gólpasszt adott Tokmac-nak a Trabzonspor ellen…). Továbbá Botka Endrére, aki több poszton is megállja a helyét és rendszeresen a legjobbak közé tartozik, no meg az elmúlt év felfedezettjére, Pászka Lórándra, aki előbb-utóbb ki fogja szorítani Civicet a védelem bal oldaláról, Bogdán Ádámra, akire cserekapusként is bármikor számíthatunk (biztos, hogy Dibusz attól is jobb lett, hogy kapott egy komolyan vehető posztriválist maga mellé), végül Sigér Dávidra, aki nagyon súlyos sérülésből tért vissza, s akinek ugyan nagyon nehéz lesz visszaszereznie a helyét a kezdőben, de talán nem lehetetlen vállalkozás. A hétvégén közel 500 nap után újra kezdő volt, ez azért csak jelent valamit, Csercseszov biztos számít rá…

Emellett, bár Henry Wingo játéka sokszor szertelen, szerintem príma kis spíler az amerikai, a holland Mats Knoester pedig fényévekkel jobb a Rasmus Thelander – Adnan Kovacevic párosnál. (Vagy inkább írjam azt, hogy KovaceVicc? Poirot se tudná megfejteni a rejtélyt, miért játszhat még a bosnyák a Fradiban…) Eidar Civic a Marcel Heisterrel szemben vívott csatát megnyerte ugyan (bár nem tagadom, én jobban szerettem a németet, aki most már Fehérváron labdázgat…), de nagyon vegyesek az érzéseim az irányába. Vannak kiemelkedően jó meccsei, amikor ülnek a beadásai, hátán cipeli a csapatot, veszélyes a támadásépítéseknél (mint hétvégén a Kisvárda ellen is, amikor büntetőt harcolt ki és gólpasszt adott), máskor meg nem zár vissza, rosszul helyezkedik, lemarad, mint a borravaló, vagy olyan ostobaságot csinál, mint a törökök ellen. Félpályánál lép oda, amikor a labda már a közelben sincs, s tudja, hogy a VAR már mindent lát – hát igen, nem ő a legélesebb kés a fiókban; végtelenül ostoba dolog volt ez és borzasztóan nehéz helyzetbe hozta saját csapatát. Persze az is lehet, hogy ez a drámai kiállítás kellett ahhoz, hogy ilyen hősies Fradit lássunk – köszönjük meg az egészet Civicnek???

A középpályán bő a Fradi kerete, Aïssa Laïdouni kirobbanthatatlan, alighanem a világbajnokságon őt is látjuk majd a Mmaee fivérekkel együtt, s mellette most főleg Vécsei és Muhamed Besic érezheti magát komfortosan – a nyáron érkezett Anderson Esiti, aki jónak tűnt, de a BL kiesés óta kiesett a pixisből. A támadások szervezéséhez érkeztek kreatív játékosok a nyáron: Belgiumban gólpasszkirály volt a francia Xavier Mercier, a Dinamo Zágrebtől érkezett a 33-szoros bosnyák válogatott Amer Gojak, s még előző szezonban az a Kristoffer Zachariassen, akinek szerintem lassan ment az akklimatizálódás, az első bő félévben nagyon kilógott az azóta kölcsönbe el is passzolt és végtelenül gyenge Stjepan Loncarral egyetemben, de mára kulcsember és nagyon fontos gólok szerzője lett!

A támadó felhozatalt sem érheti kritika. Általában egy középcsatár játszik, az vagy Franck Boli vagy Ryan Mmaee, de ezen a poszton bevethető Carlos Auzqui és Marquinhos is. Tokmac Nguen még mindig a keret egyik legjobb tagja, de az ősszel eddig nagyon nem találta a helyét, a szerződéshosszabbítás nem volt jó hatással a játékára, és úgy tűnt, motivációs gondjai is vannak, de amikor a legtöbb fotelszurkoló, elfelejtve azokat a korábbi örömteli élményeket, amiket szerzett nekünk, éppen melegebb éghajlatra küldte volna már el, megszórta magát és a mezőny legjobbja lett az Európa-Liga első meccsén. Többször szeretnénk ezt a Tökit látni… Adama Traoréról pedig nem lehet másképp, csak szuperlatívuszokban beszélni. Azt sejtettük, hogy jó vásárt csinálunk vele, egy képzett, gólerős és sokszoros mali válogatott támadó igazolt a Fradiba, aki az előző idényben a Bajnokok Ligájában is igazolta klasszisát (2 gól és 1 gólpassz, na nem a Manchester City-ben, hanem a Sheriff Tiraspolban…), de szerintem ilyen antréra senki sem számított tőle. Eddig amihez hozzáért, arannyá változott, ő és a Fradi összeillenek, mint a Mucsi Zoltán – Scherer Péter páros… Nagyon nehéz lesz őt már a télen megtartani… (Mármint nem a Mucsi, Scherer duó egyikét…)

Így, hogy röviden megemlékeztem a játékosokról, nem is tűnik annyira nagy szónak ez a szezon kezdet… Egy ilyen játékoskerettel ez a minimum… Az NB1-et hatból hat győzelemmel kezdték, már verték a Puskást és a Kisvárdát, 4-0-s futball leckét adtak a nemzetközi kupában szintén helytálló Fehérvárnak (tehát a három legnagyobbnak gondolt rivális ellen 8-0-s mérleget hoztak össze…), s történelmi verést mértek az ősi rivális Újpestre a Megyeri úton (6-0)! Szerintem ki kellene tűzni a veretlenül megnyert bajnoki címet idei célnak, hogy legyen valami komoly motiváció idén – merthogy a Fradi 35. bajnoki címe már most annyira biztos, mint az, hogy Majka sosem fogja magára varratni a Ferencváros címerét. (Ja, és ha már az Ózdról induló rapper szóba került: a híresen Újpest szurkoló Majka egyik slágere, a Belehalok a 0-6 után alighanem új értelmet nyert a zenész és műsorvezető életében…) Talán nem tévedek sokat, ha azt mondom, ez a Fradi szinte két azonos erősségű csapatot ki tudna állítani, ami azért nem nagy baj, mert főleg ősszel bizonyosan szükség lesz rotálásra. Az elmúlt bő két hónapban már lejátszott 15 meccset a csapat, s a katari vb-ig, ha nem lesz halasztás, még vár rájuk 14 találkozó, úgy, hogy közben lesz egy kéthetes válogatott szünet is. Erről egy Radnóti Miklós verscím jut az eszembe, az Erőltetett menet, aminek egyébként (mit ad Isten?), éppen holnap után lesz 78 éve, hogy megszületett.

Az eddigi tizenöt találkozóból csak hat volt bajnoki, s eddig nem is azok jelentették a legnagyobb kihívást… A kazah Tobol ellen kint egy gyér 0-0 (talán erre mondják, hogy idény eleji forma…), itthon egy meggyőző 5-1, egy felejthető második félidővel. Hazai vereség a Slovan Bratislavától, majd elégtétel a 30 évvel ezelőtti kinti sérelmekért és ugyanolyan 4-1-es győzelem (és mellé továbbjutás!), mint 1992-ben, mikor a lelátón magyar szurkolókat vertek a rendőrök… Bizakodásra okot adó 1-1 az azeri Qarabag otthonában, majd egy kiábrándítóan csúnya hazai vereség és kiesés a BL-ből (1-3). Az ír Shamrock Rovers lelkes amatőrként végignézte, ahogy a Fradi nyolc gól helyett csak négyet rúg nekik, majd a visszavágón a megbocsáthatatlanul tompán és lélek nélkül futballozó ellenfelet azért 1-0-ra lenyomták egy hajrágóllal, így elmondhatjuk: egyik párharcunkat sem hoztuk le makulátlan teljesítménnyel, és minden ellenfelünk ellen voltak nagyon rossz periódusaink és kínos perceink… Számíthattunk-e ezek fényében bármire is az Európa-Liga csoportkörében?

A játékoskeretünk biztos, hogy nem volt még ilyen erős, ám a korábbi ellenérvek, a Csercseszov személye iránt érzett kettősség, az összeszokottság hiánya, illetve az NB1 és a nemzetközi szint közötti ég és föld különbség miatt én azért óvatosan álltam hozzá ehhez az Európa-Liga csoportkörhöz. Nem elfelejtve, hogy idén volt már két olyan meccse a légiósokkal teletűzdelt Fradinak, amit a szurkolók miatt is becsületbeli ügyként kezeltek, és ami miatt kalapot emelhetünk előttük. A pozsonyiak elleni hazai vereség után, főleg annak körülményei miatt elég temetői volt a hangulat, ám a Fradi nagyon magabiztosan, a félelem legkisebb jelét sem mutatva futballozott a szlovák fővárosban. És külön öröm, hogy a két gyors gólunk után szépítettek a szlovákok, mert így rúgtunk még kettőt, s a 4-1 valóban nemes bosszú volt a 30 évvel ezelőtti sérelmekért. Az Újpest elleni derbin pedig bejött minden… A liláknak nem volt kevesebb helyzetük, de amíg nekik egy Tallójuk van, akit már a saját szurkolóik sem akarnak a csapatban látni, nekünk Bolink és Traorénk… Szinte minden lövésünkből gól született, elképesztő hibákat produkált a hazai csapat, önbizalomnövelő és csapatépítő siker volt ez a javából!

A török bajnok Trabzonspor ellen persze még a hazai pálya ellenére sem mi voltunk az esélyesek. Náluk ott volt Nápoly egykori kedvence, a szlovák Marek Hamsik (igaz, csak a kispadon kezdett…), a volt újpesti és a spanyol Levanténál sikeres éveket eltöltő Enis Bardhi, illetve az a Marc Bartra, aki a 2015-ös Luis Enrique-féle Barcelonával megnyert szinte mindent. Igaz, vele kapcsolatban inkább az ugrik be nekem, ahogy Gareth Bale megkerüli és lefutja a 2014-es kupadöntőben, vagy, hogy már Dortmund játékosként egy Monaco elleni BL meccs előtt sérülést szenvedett egy bombatámadásban, ami a csapatbuszt célozta meg. Kalandos pályaút, s most újra a Fradi ellen bizonyíthatott (tavaly a Betis játékosaként kétszer is részesült e kegyben).

Jó volt látni, hogy már az első perctől támadólag lépett fel a csapat, aminek hamar meg is lett az eredménye. Így kell ezt csinálni, Vécsei pazar labdáját Tokmac behúzta, 1-0. Az a játékos, aki lehetett bármennyire is formán kívül, nem rakott ki Csercseszov a csapatból. Az a játékos, aki eddig flegmán és motiválatlanul játszott, a helyzeteit pedig kihagyta – legelső gólját a szezonban éppen ebben a fontos pillanatban szerezte. Hát nem törvényszerű? De az! Kisvártatva jöhetett volna a következő, Boli egyedül léphetett ki, húzták is a mezét, volt ott lerántás – ám a szabadrúgás és a piros lap, ami szerintem jogos lett volna, elmaradt. Az olasz bíró nem akart még belenyúlni a meccsbe? Akkor pár perccel később miért tette? Civic elkésett, boka felett találta el az ellenfelét, a VAR vizsgálat után pedig kiállt. Szegény Bolinak is véget ért a meccse, muszáj volt őt beáldozni, hogy hátul meglegyünk – Botka jött a helyére. Nem sokára pedig a második gól. Szenzációs labdaszerzés Vécseitől, csodálatos kontra Besic vezetésével (aki kétségkívül a legjobb meccsét játszotta azóta, hogy visszatért a Fradiba), Tokmac gólpassz, Traoré pedig olyan leheletfinoman tette át a kapus felett, mintha születése óta ezt csinálná. 2-0, emberhátrányban! Várható volt, hogy a törökök nem hagyják ennyiben, kisvártatva szépítettek, ám még a szünet előtt visszaállt a kétgólos különbség. Egy tizenhatoson belüli kezezésért járt a tizenegyes, Tokmac pedig büntetett!

Ha már a törökök is repülővel érkeztek, a Fradi sem tolta be a buszt a második félidőben a kapuja elé (milyen jó, hogy a zöld-fehérek edzőjét nem bizonyos Jose Mourinhónak hívják…), akart támadni is, Wingo zúgó kapufát rúgott, Traoré löketét a kapus védte bravúrral, de a Trabzonspornak is volt helyzete. A csereként beállt Umut Bozok szépített, s ekkor még húsz perc hátra volt… A Fradi hősiesen küzdött, a törökök meg nyomtak, s a hajrában össze is jött az egyenlítés: Dibusz bravúrral védett egy lövést, és ez a szerencse, mert a kipattanót a kapuba ollózó Yusuy Yazici már lesen volt. Hosszú VAR-ozás után elvették ezt a gólt, de erre a döntésre megérte VARni (muhaha…): azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor mindenki elfelejtette az olasz bírónak első félidei ámokfutását, Boli-esetét és Civic kiállítását… A Fradi hosszabbítással együtt több mint 80 percet emberhátrányban futballozott, és megverte a török bajnok Trabzonsport! S bár minden mérkőzés más, ilyen attitűddel, mentalitással meg lehet célozni minimum a csoport harmadik helyét, amivel tavasszal is lenne még meccsünk, legrosszabb esetben az Európai Konferencialigában folytathatnánk – mert ott még úgysem jártunk… Le a kalappal a Csapat előtt, ez a szív és a lélek diadala is volt! És bizonyság arra, a Groupama Arénában milyen könnyű öltözködési stílust váltani: a nagy mellénnyel érkezők könnyen zakóval távozhatnak…

Ennyit a Ferencvárosról. Ígértem, hogy lesz szó másról is. Csak röviden néhány téma, ami szerintem így lassan a szezon egynegyedénél rendkívül izgalmas.

Számomra megdöbbentő, hogy szegény Kuttor Attilát máris kivágták a Vasasból. Végre hozta a papírformát és feljutott az NB2-ből az őket megillető helyre az angyalföldi gárda – a 2018-as kieséskor vajon hitte bárki, hogy ez csak negyedik próbálkozásra fog sikerülni? Korántsem volt reménytelen ennek a Vasasnak a helyzete. Nyerni ugyan még nem sikerült, de hét meccsből ötször döntetlent játszottak, kétszer kaptak ki csupán. Igaz, a játékoskeretük elég minőségi, volt válogatottakkal van tele (Holender Filip, Pátkai Máté, Baráth Botond), s a többiek is elég nagy minőséget képviselnek honi szinten. Nem először vetődik fel bennem a kérdés: vajon miért mindig az edző a hibás és miért mindig neki kell elvinnie a balhét? Miért ismeretlen Magyarországon a türelem kifejezés?

Ugyanezt szívesen megkérdezném a Mezőkövesd vezetőségétől is… A borsodi városokban sosem fognak dobogóközeli álmokat szövögetni (maximum Diósgyőrben, de ők is az NB2-ben, muhaha…), a kiesés elleni harcban pedig az sosem mutat jól, és nem is mindig vezet eredményre, ha gyakorta kell edzőt váltani. A ZTE-től kapott öt gól tényleg sok, de az a megoldás, ha elküldjük az edzőt? A tulajdonosok vagy a játékosok mikor fogják egyszer is vállalni bármiért a felelősséget? Supka Attila nem végzett szerintem rossz munkát – sajnálom őt is, de Kuttor Attilát még jobban…

Aztán ott van egy klublegenda, Böde Dani, aki egy évtizeden keresztül az egyik legjobb Magyarországon futballozó csatár volt. A Fradi és a Paks legendája, aki zsíros kenyeret csinált a norvégból és a 2016-os Eb-n is pályára lépett. Közönségkedvenc és szerethető figura. Persze, tudjuk, mi történt a magánéletében, sokunk számára csalódás, ami történt, ugyanakkor nem vagyunk mi Bírók (…), hogy ítélkezzünk, s ennek egyébként sincs semmi köze a pályán nyújtott teljesítményhez. Meg semmi közünk hozzá. Még 36 évesen is erőssége lehetett volna a Paksnak, ahol a nyáron szerződést hosszabbítottak vele, majd teljesen perifériára tették. Sosem gondoltam volna, hogy ő fogja kérni valaha szerződésének a felbontását. Aztán mégis megtörtént; megtették és szabadon igazolhatóvá vált. Egészen kb. három napig, amikor új szerződést kapott, csapatmenedzser lett, s az NB3-ban futballozhat tovább. Mi ez a fejetlenség? Kreáltak neki egy pozíciót, ami eddig nem létezett, s hogy tényleg befogja a száját, a Paks II-ben még futballozhat is. Vajon ilyen karrier befejezésről álmodott a madocsai Messi?

S vajon Dzsudzsák Balázs milyen karrier befejezésről álmodik? Amiben egyedüli csúcstartó a válogatott meccseket tekintve? Minden jel arra utal, hogy ez összejön neki. Csaknem három évvel a legutóbbi pályára lépését követően. Nem furcsa ez? Kiérdemelte vajon ezt a jogot? Megközelíthető ez onnan, hogy Balázs nélkül nagyon jól megvolt ez a válogatott. A tavalyi Eb-re is már nélküle jutottunk ki, a kontinenstornán is várakozáson felül szerepeltünk, az idei Nemzetek Ligája teljesítményünk pedig olyan, mint egy álom. Szoboszlai, Sallai, Szalai Ádám és Attila, Nego, Orbán és Nagy Ádám bőven elfeledtették velünk, hogy volt egyszer egy Dzsudzsák Balázs is. Ugyanakkor (bár szerintem is sokkal több lehetett volna a karrierjében, ha a PSV után nem Oroszországba igazol az újgazdag Mahacskalába…), nem vitathatjuk, az elmúlt húsz évben Gera Zoltán, Király Gábor, Juhász Roland és Szalai Ádám mellett ő volt a magyar futball szimbóluma. A 2016-os Eb örök élmény marad minden futballszurkoló számára, mert 30 év után jutottunk ki újra világeseményre! A nyírlugosi veszedelem nagyot játszott Franciaországban! Azt, hogy kap egy búcsúmeccset, ne sajnáljuk tőle – annak idején Király Gábor és Juhász Roland is megkapták. Viszont az időzítése ennek nagyon furcsa. Teljesen olyan, mintha csak arra menne ki a játék, hogy meglegyen ez a válogatottsági rekord. Ami egyébként már így is az övé, csak eddig Király Gáborral holtversenyben. Nem tud enélkül vajon aludni? Kisebbségi komplexusa van? Megzsarolta valamivel Marco Rossit? Neki ez jár alanyi jogon? Rengeteg kérdés, kétség és kérdőjel… Görögország ellen mutatkozott be a válogatottban, első gólját is ellenük szerezte 9. válogatott meccsén, s november 20-án szintén a görögök ellen fog elbúcsúzni a válogatottból. A taps legyen erősebb a kritikánál, ha már pályafutása alatt szerintem utóbbiból kapott többet (ezt részben magának is köszönheti…) – mindenesetre, én már csak poénból is reaktiválnám Király Gábort és azt a híres mackónadrágját…

És végül: mi lesz veled, Újpest? A belga tulajdonos, Roderick Duchatelet végül nem tudta eladni a klubot, de teljes a tanácstalanság, ami a Fradi elleni 0-6-ban manifesztálódott. Évek óta alsóházi a második legeredményesebb hazai futballklub, s nagyon nagy bajok vannak a Megyeri út környékén. A játékoskeret is bűn rossz, de a fejétől bűzlik a hal – a vezetőség felelősségét is kár lenne elmismásolni. A magyar futballnak szüksége lenne egy jó Újpestre. Ettől most nagyon távol állunk. Tavasszal volt egy bíztató csapat, aminek a magját Beridze, Croizet és Zivzivadze alkották – közülük csak Croizet maradt, de ő is kidőlt a fél szezonra. Ha valami sürgősen nem változik, idén is a bent maradásért fognak kaparni a lila-fehérek – de nem biztos, hogy lesz akkora szerencséjük, hogy megússzák a másodosztályt. Egy nagy változást már mindenesetre eszközöltek: a stadion hivatalos magazinjának átkeresztelték a címét. 2010 óta Hatnull címen jelent meg a kiadvány, utava arra, hogy ennyire döngölték földbe akkor a Fradit. A mostani 0-6 után ez a cím nem maradhatott. Az új cím 1855, ami a klub alapítási évére utal, és alighanem hosszabb életű lehet a korábbinál…

Ez a cikk már nem lesz hosszabb életű, mert a HungÁria végére értünk, köszönöm Mindazoknak, akik kitartottak! Hajrá Magyarország, hajrá magyar klubcsapatok – hajrá Ferencváros, továbbra is! „Két szót ismerek: mindig és soha. Küzdeni mindig, feladni soha!”