Véget ért a világbajnoksággal megspékelt, s ezért kaotikus hosszúságúra nyúló futballszezon, melynek elején csak két mondatot nem akartam leírni annak végén. Messi világbajnok. A Manchester City BL győztes. Nos, a sors ezúttal nem volt kegyes hozzám; miután mindkettő bekövetkezett az elmúlt 9 hónapban, ezeket az eseményeket sem hagyhatom figyelmen kívül szokásos szezonvisszapillantómban. Sok minden történt, sok mindenről kell beszélnünk a 4 topliga kapcsán, ezért vágjunk is bele!

Pep Guardiola megcsinálta! A Manchester City évről évre űrfutballt játszik, Angliát és a Premier League-t évek óta uralja, de ezidáig a Bajnokok Ligájával nem volt szerencséje. Ám most már erről is csak múlt időben beszélhetünk: új BL győztes született, s Milánó után immár Manchesternek is két BL győztes csapata van! A BL döntőt felvezető írásomban részletesen beszéltem a City erősségeiről, nem kéne ezt most bő lére eresztenem, de a címben feltett kérdésre muszáj reagálnom valamit. Nyert vagy veszített a futballvilág azzal, hogy a Manchester City nyerte a Bajnokok Ligáját? Nyert is, de talán veszített is. Alighanem mind a két tábornak igaza van. A Manchester City jelenleg a világ legjobb klubja. Pep Guardiola másfél évtizede a világ egyik legjobb edzője. A City-nél játszik a világ labdarúgásának a krémje. Megérdemelte, hogy végre felérjen Európa csúcsára? A döntőben nyújtott teljesítménye alapján pont nem, egyébként kétség sem férhet ahhoz, hogy járt már ez a BL győzelem a City-nek.

A csoportból néha takaréklángon égve is übersimán jutottak tovább, hogy aztán tavasszal minden ellenfelüket lesimázzák hazai pályán. Okos taktikával, kevés kockázatvállalással Lipcsében és Madridban is bőven belefért az 1-1, otthon meg aztán olyan szinten uralták a meccseket, hogy abba a Leipzig, a Real, de még a Bayern München is belerokkant. Soha nem fog kiderülni, hogy a müncheniek meg tudták volna-e nehezíteni az angolok (?) dolgát, ha a bajor vezérkar nem dönt úgy, hogy teljesen értelmezhetetlen módon edzőt vált a szezon legfontosabb szakasza előtt, mindenesetre nem kell, hogy a Manchester City-t ez picit is foglalkoztassa. Ők megcselekedték, amit megkövetelt a haza, s bár az olasz Internek nagyobb helyzetei voltak a döntőben, közelebb is állt a győzelemhez, a siker sosem szorul magyarázatra – már pedig a találkozón egyetlen gól született, amit az angolok spanyol középpályása, Rodri szerzett. A futball győzött, a sok csatát megélt, és ezek közül sokat el is veszítő Pep Guardiola visszatalált a győzelem útjára, immár háromszoros BL győztes, és már csak Carlo Ancelotti van előtte a BL győzelmek számában. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy lesz még esélye a katalán szakembernek őt is befogni… És ami még elképesztő magasságokba repíti őt: immár másodszor jött össze neki a triplázás, azaz a bajnokság, hazai kupa, BL kombó – Real szurkolóként talán érthető, miért tudom ezt jobban elfogadni, mint amikor a Barcelonával verte bucira a világot 2008/09-ben…

Zseniális ez a kép. A Real szurkoló mindig talál kifogást... :)

Bár volt néhány meccs, amin gyengén játszott, és nem tudott érvényesülni, mindenképpen meg kell, hogy említsem Erling Haalandot, aki nélkül ez a történelmi triplázás nem jöhetett volna létre. Félelmetesen sikerült, és minden várakozásunkat felülmúlta első angliai szezonja. Gólkirály lett a Premier League-ben, ráadásul a 36 gólja rekord is a PL 30 éves történetében. Természetesen az év játékosa is ő lett, ki más kaphatta volna ezt a díjat… Gólkirály lett a Bajnokok Ligájában is, igaz, árnyalja a képet, hogy a 12 góljából ötöt a Leipzig elleni hazai visszavágón szerzett. 22 éves, de ha elkerülik a sérülések és a kiégés, simán le fog nyomni minden olyan rekordot, amit Cristiano Ronaldo és Lionel Messi felállítottak… Kijelenthetjük egyértelműen: egy ilyen kapu előtti fenevadra volt szüksége a City-nek ahhoz, hogy végre a hőn áhított BL trófea is összejöjjön. És szerintem az Aranylabdáért folytatott versenyfutásban is le kellene győznie a kis argentint – bár tudjuk, a vb győzelem miatt szokásos módon úgyis Messinek ítélik majd az egyre értéktelenebbé váló díjat…

S hogy miért veszített a futball azzal, hogy a City győzött? Mert nem biztos, hogy jó és követendő ez az út… Már a Roman Abramovic vezette Chelsea is sokaknál kiverte a biztosítékot, de az kismiska volt ahhoz képest, amit az elmúlt évtizedben láttunk, elsősorban a Manchester City-nél és a PSG-nél. Katari és arab tulajdonosok, ki tudja, honnan áramló pénzek, vásárlások és fizetések, sikkasztások, tisztességtelen ügyletek és csalások… A futball pénzmosoda lett, a City-t több mint 100 pénzügyi szabálysértéssel vádolják – ezt a BL győzelmet elvenni úgysem fogják tőlük, de kérdés, lesz-e egyáltalán bármilyen retorzió az irányukba… Pedig, ha őket nem kérik számon, akkor ezek után bárki bármit megtehet majd. A semleges szurkoló sosem fog tudni teljes szívvel szurkolni az olyan csapatoknak, mint a City és a PSG. Utóbbinál pénz ugyan van, de koncepció az nincs, a projekt nagyon nem működik, pedig pénzen, lovon és paripán túl még kerti törpéjük és teknősbékájuk is volt az elmúlt két évben – ehhez képest kis híján a bajnokságot is elbukták idén, míg a Francia Kupában és a BL-ben ezúttal sem osztottak nekik lapot.

Azóta sem jött ez neki össze...

A magam nevében beszélek most. Hiába szimpatizálok, mondjuk Ruben Dias-sal, Bernardo Silvával, Erling Haaland-dal vagy Kevin de Bruynével, őket elismerem, mert tudom, hogy posztjukon a világ legjobbjai, magát a Manchester City-t, mint klubot, nem fogom soha megszeretni, s nem hibáztatom az ott futballozó, egyébként szimpatikus és világklasszis labdarúgókat azért, mert egy ilyen bűnrészes projekthez tartoznak. Remélem, sokan gondolkodnak úgy, mint én. Szóval szerintem veszített is a futball a City győzelmével, amire most már elmondhatjuk azt, ami eddig még nem minden esetben volt igaz: hogy a siker, a győzelem megvásárolható. A Manchester City BL győzelme bebizonyította, hogy van az a pénz… Ezért mernek majd más klubok is erre az útra lépni. Nem akarok vészmadárkodni, de ha a Newcastle hirtelen jött felemelkedését nézzük, vagy azt, hogy a Manchester United is hamarosan katari kézbe kerül, kimondhatjuk: veszélyben a futball. Veszélyben a világ legjobb futballbajnoksága, a Premier League.

Ezt a lúzert... :)

Premier League: Van élet a Manchester City-n túl is?

Furcsa a Manchester City dominanciájáról beszélni Angliában, miközben tudjuk, hogy a bajnokság nagy részén nem is álltak az élen. De a legjobbkor igen… Mikel Arteta munkája beérni látszik, az Arsenal remek szezon végén, de végül simán bukta el a bajnoki címet, de ezzel az ezüstéremmel nem lehet elégedetlen a londoni klub. Az a kérdés, hogy merre tovább? Ez volt-e a plafon, és megpróbálnak éveken keresztül kihívói lenni a City-nek, esetleg van ebben még több is, vagy pedig csak egy kiugró eredmény volt ez az idény a részükről? Nekem nagyon tetszett idén az Arsenal játéka, fiatal az átlagéletkor, Aaron Ramsdale jól védett, Martin Ödegaard világklasszis lett, Bukayo Saka sem tehetséges fiatal csupán, és szerintem a City-től érkező Oleksandr Zinchenko és Gabriel Jesus is jó igazolás volt. Amiért nem tudtak végig versenyképesek maradni, az a szűkös keret volt – azon mindenképpen mélyíteni kell, illetve szerintem egy kíméletlen középcsatárra is szükség lenne na nem Kai Havertz-re gondoltam, akit már meg is vettek a Chelsea-től… (bár alapvetően Gabriel Martinelli sem volt rossz), s talán jövőre is dobogós lehet az Arsenal!

Dicséretet érdemel összességében a Manchester United is, főleg, ha visszagondolunk arra, milyen mélyről indultak… Erik Ten Haag fiai két vereséggel és 1-6-os gólkülönbséggel kezdtek, aztán jöttek a Cristi hisztik, aminek eredményeképp az ötszörös Aranylabdás Cristiano Ronaldo sikeresen elintézte a szerződésbontását, majd elment Szaúd-Arábiába haknizni, ahol hiába rúgdossa a gólokat, bajnok így sem lett, ráadásul szemünk elől is eltűnt – kár érte, kiváló ügynök volt… Az United mindenesetre, ha meg nem is táltosodott, azért a fonalat felvette, és Ten Haag szezonvégi eredménysorát nem érheti kritika. Nyert egy trófeát, még a Ligakupát februárban, FA kupa döntőt játszott a városi rivális City ellen, ráadásul bronzérmet szerzett a Premier League-ben, pedig az ősszel milyen távolinak tűnt az a dobogó… Az év egyik legnagyobb visszatérése Christian Eriksené, a dán karmester egy évvel az infarktusa után újra a legmagasabb szinten volt kulcsszereplő, maga mellé pedig megkapta társnak a posztján még mindig az egyik legjobbat, Casemirót, aki, valljuk be, hiányzott idén a Real Madridból. Elől a vb után volt Marcus Rashfordnak egy félelmetesen jó félszezonja, a védelem a csapatkapitány Harry Maguire kiszorulásával stabilizálódott (a friss világbajnok Lisandro Martinez hamarosan a világ legjobb belső hátvédje lesz!), a kapusposzt ugyanakkor még mindig óriási kérdéseket vet fel. Szerintem David De Gea nagyon jó kesztyűs, de a potyagól mindig benne van a játékában, s ha valamit fel lehet róni a Manchester Unitednek, az a Sevilla elleni Európa Liga kiesés, amiben vastagon benne volt a spanyol kapus. Összességében ez hosszú idő után egy vállalható szezon volt a Manchester United részéről – persze, az éppen tíz éve visszavonuló Sir Alex Ferguson idején nem ilyen eredményekhez szoktak arrafelé…

A Newcastle United meglovagolta azt a hullámot, hogy a Liverpool, a Tottenham és a Chelsea egyszerre futottak gyalázatos szezont, s odaért a még BL pozíciót érő negyedik helyre – ahhoz képest, hogy másfél – két éve még a kiesés elől menekültek a „szarkák”. A tulajdonosváltással pénz jött, de sokkal szimpatikusabb az az építkezés, amit ők csinálnak. Eddie Howe fiatal és ambiciózus edző, az egyik legtehetségesebb az új generációból, talán a legjobb angol kapust sikerült megszerezniük Nick Pope személyében egy éve, s a világ legjobbjai közé azért még nem tartozó Kieran Trippier, Sven Bootman, Bruno Guimaraes, Callum Wilson és Aleksandar Isak személyében nagyon erős és sokra hivatott mag alakult ki az „Új Kastélyban”. Ha tényleg komolyan gondolják Szoboszlait, és rárepülnek a Lipcse középpályására, az alighanem visszautasíthatatlan ajánlat lesz… Na, de ahogy az 1997-es Herkules című rajzfilmben elhangzik, igaz, más kontextusban: az álmodozás zöldfülűeknek való. Ébredjünk is fel… A Liverpool szezonja elég nagy hullámvasút volt. Az ő szintjükön az óriási blama, hogy jövőre nem lesz BL indulás, viszont voltak sokkal rosszabb pozícióban is az 5. helynél, így nem kell tragédiaként megélniük mindazt, ami történt. Mondjuk Mohamed Salahnak biztos furcsa lesz megélnie azt, hogy 12 év után először nem hallgatja a pályáról a Bajnokok Ligája himnuszát, de biztos megszokja majd – mint ahogy azt is, hogy az egy éve távozó Sadio Mané után idén a félelmetes triójuk másik tagja, Roberto Firmino is dobbant. A Premier League történetének egyik legjobb támadóhármasa volt az övék, széthullásuk felett adózzunk egy perces néma csönddel.

CSÖND

Ha ez megvolt, mehetünk is tovább! Európa Liga helyre futott be a Brighton is, ami a klub fennállásának legnagyobb eredménye, Roberto De Zerbi együttesét élmény volt nézni ebben az évben. Különösen a támadószekciója volt látványos, a cselkirály japán Kaoru Mitoma hét góllal és öt gólpasszal zárt, az univerzális Pascal Gross 9 góllal és 8 gólpasszal, Solly March 7+7-el, Danny Wellbecket sem kell bemutatni senkinek, s Evan Ferguson személyében van egy 19 éves csiszolatlan gyémántjuk is. Nehéz lesz bárkit is megtartani közülük, bár kifejezetten fiatalnak csak utóbbi számít, a világbajnok Alexis Mac Allistert el is vitte már potom pénzért a Liverpool, de aligha Brightonból szeretné majd a nyugdíját kapni a két kiváló ecuadori, Pervis Estupinan és Moisés Caicedo is. Onnan fogja viszont James Milner, mert az elnyűhetetlen középpályás 37 évesen odaigazolt Liverpool-ból. Ha szereted a jó focit, nézz Brighton meccset!

Ha sok gólt akarsz látni, akkor meg nézd a Tottenham-et! A pocsék a legfinomabb jelző, ami eszembe jut a Hotspur szezonjáról, nem egyszer szórták meg őket a szezon során, miközben Harry Kane azért idén is rúgott 30 gólt… A csapat szétesett, Antonio Conte még szezon közben távozott, a tűzoltásra kinevezett utódjai meg gyakorlatilag felgyújtották a házat. Jövőre nem lesz európai szereplés, mert a Steven Gerrardot váltó Unai Emery-vel feltámadt az Aston Villa, akik elcsípték a Konferencialigát jelentő helyezést. Nem a Tottenham bukta a legnagyobbat londoni csapatként: a Chelsea-t még a kiesés szele is megcsapta. az új amerikai tulajdonosnak, Todd Boehly-nak fogalma sincs arról, mit csinál. A szezon elején összekülönbözött az egy évvel korábban BL-t nyerő Thomas Tuchellel, akit lecserélt a Brightonnal elég jól szereplő Graham Potterre, de róla elég hamar kiderült, hogy varázstalan mugli, és csak névrokona a nagy Harry-nek. A Mágiaügyi Minisztérium jobb híján újra lépett, Pottert seprűre ültette és elreptette, és második ízben is leült a kispadra magát szénné égetni az egykori klublegenda Frank Lampard, aki valószínűleg minden kétkedőnek bebizonyította idén, hogy ő minden idők legrosszabb brit menedzsere. Előbb megbukott az Everton kispadján – csak azért nem esett ki a kisebb liverpooli csapat, mert még időben kirúgták. A Chelsea-vel sikerült még ezt a teljesítményt is bőven alulmúlnia, miközben ez a hozzá nem értő amerikai megvett mindenkit, aki mozdítható volt – és aki nem, azt is. Helyszűke miatt nem írom le a Chelsea téli igazolásait, de a vb legjobb fiataljának megválasztott, s ezért méregdrágán megvásárolt Enzo Fernandez lassan elkezdhetné törleszteni az árát, és szerintem az Arsenal szurkolói sem bánják, hogy Mykhaylo Mudryk helyett „csak” Leandro Trossard lett az övék… Frank Lampard kinevezésével annyi lehetett Boehly célja, hogy időt nyerjen, mert azt sejteni lehetett, hogy egy ekkora közönségkedvencet nem fog kicsinálni a Stamford Bridge népe – de mint utóbb kiderült, ennél még egy másik Frank, a Csupasz pisztoly vígjátékok esetlen, mégis minden ügyletét sikerrel záró Frank Drebin hadnagy is jobb munkát végzett volna… S hogy ezt mire alapozom? Első 4 bajnokiját elveszítette, egyébként 9 Premier League meccséből egyet nyert meg Lampard, két döntetlen és hat vereség mellett. Kielégítő eredménysor? Az Arsenal szurkolói számára biztosan… De hogy sírjanak kicsit az Everton szurkolók is: 12 győzelem, 8 döntetlen és 24 vereség, amit fel tud mutatni a szűk egy év alatt, amit náluk töltött, amíg ki nem rúgták, 16 meccséből mindössze kettőt (!!!) nyert meg, játszott 5 döntetlent és 9 meccset elveszített! Adjuk össze ezt a Chelsea-s 9 bajnokival: 25 meccs, 3 győzelem, 7 döntetlen és 15 vereség! Bravó! Csak azért nem írom, hogy várja a Vasas kispadja, mert azt az állást már betöltötték…

A londoni csapatok becsületét idén az Arsenal mentette meg – a West Ham United szezonja is csalódás az előző évekhez képest, de minden jó, ha vége jó, ők nyerték az Európai Konferencialigát, így végül trófeával zárták az idényt. Kevesen fogadtak volna arra a szezon elején, hogy mindhárom újonc bent marad. A Fulham kifejezetten jól szerepelt, még azt is elbírta a csapat, amikor a gólvágójukat Aleksandar Mitrovicot a játékvezető inzultálásáért hosszú hetekre eltiltották. A Bournemouth még az ősszel edzőváltáson átesett, mert az akkori edző, Scott Parker kb kerekperec kijelentette, hogy ezzel a kerettel képtelenség bent maradni – az utódja azért bebizonyította, hogy ez közel sem mission impossible… A Nottingham Forest több mint 20 (!) játékost vett tavaly, a másodosztályból feljutó keretben ennyira bíztak az élvonalban… Ilyenkor szokott minden tönkremenni, de ez a Nottingham még Robin Hood nélkül is viszonylag simán bent maradt – kapujában a tavasszal a PSG-től kölcsönvett, s a Real Madriddal háromszor BL-t nyerő costa rica-i Keylor Navas-sal. Az Everton is megmenekült az utolsó pillanatban, nem jött ez össze viszont a Leeds Unitednek, a Leicester City-nek és a Southamptonnak. A Soton utolsó lett, de fiatal és tehetséges játékosaik közül sokan alighanem eligazolnak majd egy jobb csapatba. Kár a Leicesterért. Immár hét éve, hogy a futballtörténelem egyik legnagyobb csodáját vitték végbe, és bajnokok lettek, most pedig elbúcsúztak az élvonaltól. Az akkori sikercsapatból Rijad Mahrez azóta még 4 Premier League-t és most egy Bajnokok Ligáját nyert a Manchester City-vel, N’golo Kanté világbajnok lett, majd BL győztes a Chelsea-vel, és éppen a minap igazolt Szaúd-Arábiába, Kasper Schmeichel pedig tavaly a francia Nice-hez ment – na, nem kedvességből (nice…). Volt néhány jó játékosa idén is a „rókáknak”, de James Maddison és Youri Tielemans zsenije ezúttal kevés volt. Jövőre újra bajnokok lehetnek – de ezúttal egy osztállyal lejjebb…

Volt egyszer egy bajnok csapat...

Serie A: három csapat is kupadöntőben – vajon jobb lett az olasz futball?

Ha már mindhárom nemzetközi kupasorozat döntőjében volt idén olasz csapat, folytassuk Itáliával. A Napoli mondjuk másra fókuszált, mint a kupadöntőkre, de ezt arrafelé most aligha bánják: az 1986/87-es és az 1989/90-es szezonok után, amikor még Diego Armando Maradona vezette sikerekre a csapatot, harmadszor is olasz bajnok lett a Nápoly! Azok után, hogy a dél-olaszok tavaly nyáron kulcsjátékosoktól és klublegendáktól váltak meg, minimum kérdéses volt, élcsapat marad-e a Napoli a Serie A-ban. Ehhez képest tönkre verték a mezőnyt, s azért nyerték meg csupán 16 ponttal (!!!), tehát több mint öt meccsnyi előnnyel a scudettót, mert tavasszal már belefért a félgőz is. A kolumbiai kapus, David Ospina 3, Fabio Ruiz 4, Kalidou Koulibaly 8, Dries Mertens 9, Lorenzo Insigne 12 év után köszöntek el Nápolyból, de nélkülük sem tört ki a Vezúv. Koulibaly-t például olyan jól pótolta a Fenerbahcéból érkező dél-koreai Kim Min-Jae, hogy lehet, már idén nyáron nem tudják Nápolyban tartani. (Lehet, még jobban működne, ha megvennék korábbi védőtársát, Szalai Attilát is, muhaha…) Jók voltak az imént említett legendák nagyon, nem beszélve a korábbi csillagokról, többek között Marek Hamsikról, Edinson Cavaniról vagy éppen Gonzalo Higuainról, de nekik valamiért nem sikerült. Úgy tűnt, hiányozni fognak a klasszisok, de hogy az ismert zenebohócot, Eötvös Gábort idézzem: „Nem baj, van másik!” Voltak, nem is akárkik! Volt ott például egy grúz csodagyerek, Khvicha Kvaratskhelia, aki, mint Erling Haaland az angolét, úgy rúgta be az olasz bajnokság ajtaját. 12 gólja, és 10 gólpassza magáért beszél, a bajnokság egyik legjobb játékosa volt, különösen az ősszel tündökölt, akinek nápolyi beceneve sem véletlen: ő „Kvaradona”. Aki viszont kétségkívül a legnagyobbat mente idén, az Victor Osimhen volt, aki első afrikai labdarúgóként lett Serie A gólkirály, 26 góljából ráadásul csak kettőt szerzett büntetőből. Rajtuk kívül a legtöbbet a szlovák Stanislav Lobotka, a kameruni Andre Zambo Anguissa, az észak-macedón Eljif Elmas, az olasz Giovanni di Lorenzo, a koszovói Amir Rrahmani és a lengyel Piotr Zielinski tették a sikerért. Egyikük sem világsztár, de történelmet mégis ők írtak! A Napoli abban az értelemben szakított a hagyományos olasz iskolával, hogy elsősorban lehengerlő támadójátékának köszönhetően iskolázta le a mezőnyt. Első két bajnokiján összesen 9 (!) gólt szerzett a Nápoly, első 15 meccséből mindössze kettőt (!) nem nyert meg a csapat, s első bajnoki vereségét már  az újévben, az Inter ellen szenvedte el. Majd ezután következett egy újabb nyolc (!!!) meccses győzelmi sorozat, tehát az első 23 meccsből huszat megnyert a Napoli! Akkora előnyük volt, hogy ha az utolsó két hónapban nem állnak ki egy bajnokira sem, akkor sem lehetett volna őket beérni… Persze, azért kiálltak, s bár ekkor már több meccsen is kihagyott a koncentráció, és ez pontokba került, s a Milan ellen volt egy csúnya vereségük is (0-4), semmi sem veszélyeztette a bajnoki címüket. A látványos, gólra törő játék egyébként a BL-ben is megmutatkozott (négyet rúgtak a Liverpoolnak, két meccsen tízet az Ajaxnak és hatot a Rangersnek), a Napoli titkos esélyese is lehetett volna a sorozatnak, de az ebben a szezonban rapszodikusan szereplő bajnoki címvédő AC Milan itt is kibabrált velük. A bajnoki cím azonban így is óriási sztori; Luciano Spalletti első bajnoki címét szerezte edzőként, de a páratlan bravúr ellenére, a De Laurentis elnökkel való konfliktusa miatt véget is ért két év után a Spalletti – Nápoly házasság. Mindegy, legalább autója kormányát visszakapta a szurkolóktól, amit korábban elloptak tőle…

Kvaradona az őt megillető helyen...

A Nápoly idei teljesítménye minden kalapemelést megérdemel, de azért ne hallgassuk el, hogy az ő diadalmenetükhöz kellett a riválisok bezuhanása is… Az Internazionale például a legerősebb kerettel rendelkezve sem tudott végig méltó vetélytársa lenni a nápolyiaknak, vagy, hogy Jim Carrey-t idézzem A maszk című klasszikusból: „Méltó ellenfél voltál igazán. De én mellettem csak másodhegedűs lehettél…” Ez mondjuk az Arsenal – City versenyfutásra még jobban illik, de most jutott eszembe. :) A gondok már akkor elkezdődtek, amikor az első 5 fordulóban két rangadót is elveszítettek, előbb a Lazio, majd a Milan ellen. Aztán a szeptemberi válogatott szünet előtti utolsó, majd az azt követő első meccset is bukták, s október elsején ez már a negyedik bajnoki vereségük volt. Sok – sokk. Még a vb előtt kikaptak a Juventustól is, így elmondhattuk, hogy gyakorlatilag minden rangadójukat elveszítették az ősszel. Hiába verték meg a vb-t követő első bajnoki meccsen az addig veretlen Napolit, a tavasszal megmagyarázhatatlan eredményeket produkált a csapat: hazai pályán vereség az Empolitól, gól nélküli döntetlen a rémgyenge és végül simán kieső Sampdoria otthonában, vereség Bolognában és a Spezia vendégeként is… Március – áprilisban volt egy 5 meccses nyeretlenségi sorozat, benne 4 vereséggel. Nagyon hiányzott a kiegyensúlyozottság a csapatból. Miközben a hazai kupában és meglepetésre a Bajnokok Ligájában egyenesen a döntőbe jutott az Inter – előbbi sorozatot meg is nyerték Lukakuék. Mivel az utolsó hét bajnokiból hatot megnyertek (csak Nápolyban maradtak pont nélkül) végül dobogón zártak, de még az ezüstérmes pozíciót sem tudták megkaparintani az elég szürkén futballozó, de tökéletes célfutballt reprezentáló, Maurizio Sarri vezette Laziótól. Lautaro Martinez, az Inter első számú gólvágója egész ősszel pocsékul futballozott, majd ezt megspékelte egy botrányos világbajnoki teljesítménnyel (furcsa ilyet írni egy világbajnokról, de ez nagyon nem az ő tornája volt…), de a Katarban történtektől olyannyira katarzisba került, hogy végül ő lett a milánóiak nyerőembere. 21 bajnoki góljával második lett Osimhen mögött a góllövőlistán, s ebből tizennégyet 2023-ban szerzett – nem beszélve arról, a Bajnokok Ligájában milyen fontos találatokat jegyzett, meg, hogy ő döntötte el duplájával a kupadöntőt. Ez a keret többre lehetett volna hivatott, de Simone Inzaghi második évében sem jött össze a scudetto az Internek. Bár látva az erőviszonyokat, és azt, hogy a Napoli várhatóan gyengülni fog a nyáron, erre még lehet esélye.

Ketten Angliából, ketten Olaszországból távozhatnak: vajon merre vezet Roberto Firmino, Victor Osimhen, Lautaro Martinez és Harry Kane útja?

Mondanám, hogy a jelenlegi két legjobb olasz csapatról beszéltünk, a többi pedig a kutyát sem érdekli, de ez most lehet, nem igaz – végtére is, mindhárom európai kupadöntőt olasz csapat veszítette el, ráadásul a BL és az Európa Liga elődöntőjében rajtuk kívül is volt még egy-egy itáliai csapat. Az összkép ugyanakkor csalóka, mert nehéz azt mondani, hogy az olasz klubok felzárkóztak volna az európai elithez – talán az Inter és a Napoli a kivétel. Az AC Milan például nagyon messze járt tavalyi formájától; több esély volt arra, hogy Dagobert bácsi ellen csődeljárás indul, mint arra, hogy megvédik a scudettót a piros-feketék. Ha a Juventussal nem szórakoznak, s végül nem vesznek el 10 pontot tőlük, a Bajnokok Ligája indulást is bukhatták volna a rossonerik. Ebben az évben látszott, mekkora felülteljesítés volt az előző szezon, mert ez a keret azért közel sem annyira erős, mint amilyennek hittük. A szezon első felét világklasszis kapusuk, Mike Maignan nélkül kellett megvívniuk, ez bőven rányomta a teljesítményét a csapat teljesítményére. Magic Mike az első hét bajnokin védett, utána megsérült egy válogatott meccsen, ezután 16 meccsen Ciprian Tatarusanu állt a gólvonalon, aki kapott is 25 gólt. Maignan február végén tért vissza, az utolsó 15 meccs az övé volt, javult is a milánóiak védelme. Vele összesen 22 meccsen csak 18 gólt kaptak… Oliver Giroud és Rafael Leao, bár több góllal zárták ezt az idényt, mint azt, amelyikben bajnokok lettek, sem lehetnek maradéktalanul elégedettek, hiányzott a kiegyensúlyozottság az ő játékukból. Frissíteni kell a keretet, különben újra középszerű csapat lesz a Milan.

Azt hittük, Donnarumma legendává válik Milánóban. Helyette Mike Maignan halad ezen az úton...

 Egyelőre a Juventusról is nehéz elképzelni, hogy jövőre versenyképes lehet. Bár a lehetőségeikhez képest nem is zártak annyira csúfondáros szezont, ha nincs a pontlevonás, elcsíphették volna a dobogót is. A legtöbb Juve meccs egyébként nézhetetlen volt, akiktől sokat lehetett várni, mint például Dusan Vlahovic, Manuel Locatelli, Leandro Paredes, Federico Chiesa vagy Filip Kostic, szinte egész évben harmatgyengén futballoztak. Paul Pogbát azért a 113 bajnoki percért (ez is 6 meccs alatt jött neki össze…) érdemes volt visszahozni Manchesterből, egyébként összesen 45 meccset (!!!) hagyott ki a szezonban sérülés miatt. Aki nem játszott rosszul, az Angel di Maria, de ő egy szezon után már dobbant is Torinóból. Ami mindenképp pozitív, hogy a bajnoki meccsek felén, 19 találkozón nem kaptak gólt (volt egy 8 meccses kapott gól nélküli szériájuk, benne egy Lazio és Inter veréssel, aztán ezt lezárandó kaptak egy ötöst Nápolyban…), meg hogy néhány fiatal elég sokszor megmutathatta magát, mert Massimiliano Allegri bizalmat szavazott nekik, mint a 19 éves Fabio Miretti, a 22 esztendős Nicolo Fagioli és az októberben még csak a húszat töltő Samuel Iling Junior.

Az AS Roma Európa Liga döntőt játszott Budapesten, de el is veszítette azt – immár Jose Mourinho sem hibátlan a nemzetközi kupadöntőkben. Ennél nagyobb probléma, hogy a Serie A-ban egyáltalán nem sikerült az előrelépés. Többen tudásuk alatt futballoztak, Paulo Dybala debütáló szezonja, rengeteg sérülése dacára, ugyanakkor nem sikerült rosszul. Ő némi fény volt a sötét római éjszakában. A Fiorentina két döntőt elveszített, s végül a nyolcadik helyre futott be, így a következő szezonban nem indulnak Európában – mivel hosszú idő után először nyerhettek volna bármit, nehéz azt mondani, hogy ez a pohár most félig tele van… A korábban megbonthatatlannak gondolt és félelmetesnek tűnő kolumbiai csatárduó, a Duvan Zapata – Luis Muriel kettős összesen 5 gólt szorgoskodott össze az Atalantában, melyben ezúttal a fiatal norvég dán, Rasmus Højlund és Ademola Lookmann szállították a gólokat, a bajnoki ötödik helyezésüket viszont leginkább talán a 10 gólig és 5 gólpasszig jutó Teun Koopmeinersnek köszönhetik. A Lazio játékosaként sosem szerzett még ilyen kevés, 12 bajnoki gólt Ciro Immobile (mióta Rómába költözött, sorrendben 23, 29, 15, 36, 20 és 27 gólos szezonjai voltak), legutóbb a 2015/16-os szezonban hozott ennél gyengébb mutatókat. Igaz, sérülésekkel is bajlódott, meg egyébként megoldották helyette a srácok: Ivan Provedel például 22 meccsen nem kapott gólt (ez félelmetes teljesítmény), Mattia Zaccagni pedig 10 gólig és 6 gólpasszig jutott – talán ők voltak ebben a szezonban az ezüstcsapat legfontosabb játékosai.

A Salernitana az előző évben drámai körülmények közepette maradt bent az első osztályban, idén ez simábban ment, és én is szurkoltam nekik, mert a télen érkezett hozzájuk egyik kedvenc kapusom, a világbajnokságok hőse, a Ted Mosby hasonmásverseny győztese, a mexikói Guillermo Ochoa, aki a 16 gólos Boulaye Dia és a rutinos Antonio Candreva mellett talán a legtöbbet tette a nyugodt és izgalommentes szezonzárás érdekében. Átlagosan öt meccsenként hozott egy clean sheet-et, ami egy kis csapatnál nem olyan rossz, de sokkal figyelemreméltóbb, hogy minden meccsen hány és hány bravúrja volt. Szerintem még mindig nagyon alulértékelt kapus, de örülök, hogy egy élbajnokságban futballozik! A Monza abszolút újoncként szerintem sokak szimpátiáját kivívta, s egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy bent maradnak-e az élvonalban. A közelmúltban elhunyt Silvio Berslusconi utolsó nagy dobása volt ez… A Sampdoria évek óta a tűzzel játszott, idén meg is égette magát, kiesett a másodosztályba, ahonnan viszont visszajutott a „tesó”, a Genoa.

Spanyolország: Most akkor máris minden rendben van a Barcelonánál?

 Arra számítani lehetett, hogy még egy ilyen könnyen megnyert bajnoki címe nem lesz a Real Madridnak, de hogy a Barcelona máris ennyire felszívja magát… Én azért reméltem, hogy ezt a feltámadást sikerül még néhány évvel elodázni. Nos, annyira volt sima a Barcelona bajnoki címe, mint a Nápolyé, és ezzel mindent el is mondtam. Igaz, hol van már a szezononként 40-50 bajnoki gólt szerző Messi, a félelmetes MSN, vagy akár egy David Villa, egy Samuel Eto’o… Volt egy Robert Lewandowski, aki annak rendje és módja szerint gólkirály is lett első spanyolországi évében, de ezt a bajnokságot nem a sziporkázó támadójátékával nyerték meg a katalánok. De ha már a lengyel gólzsákot felhoztam. Az jó, hogy a 23 gólját 18 meccsen szerezte. Elosztotta a góljait, nem azt csinálta, hogy három meccsen rúgott mesterhármast, aztán meg 10 meccsen semmi. Ugyanakkor 34 bajnokin pályára lépett, s csak 18-szor szerzett gólt, ez már nem olyan jó statisztika egy kezdőcsatártól. Nem beszélve arról, hogy a legfontosabb meccseken nem mindig tudott hozzátenni a csapat teljesítményéhez – ez a Bajnokok Ligájában, az Európa Ligában és a hazai kupában is visszaütött. Nem hiszem, hogy bárki csalódásként fog visszatekinteni Lewandowski első barcás évére, de azért ennyi kritikát meg merek fogalmazni az irányába.

Most már azért kapus is van... :) 

Akit viszont nem lehet kritizálni, az André Ter Stegen. Emberi ésszel felfoghatatlan számomra, milyen szezont produkált a német kapus. Én elvből nem nagyon nézek Barcelona meccseket, ezért megkérdezem: ennyire rosszak a La Liga csatárai, vagy a német védett idén fenomenálisan? Aki átaludta az évet, annak egy kis infó. Az első 8 bajnokin egyetlen gólt kapott! Aztán a Real Madridtól hármat. Majd a következő négyen egyet sem, végül az ötödiken, ami a vb előtti utolsó meccs volt, kaptak egyet.  Vagyis az első 14 meccsből tizenegyen nem kapott gólt a Barcelona és mindössze kettőt nem nyertek meg. Katarból hazatérve a végül kieső Espanyol szerzett egy pontot a Barca ellen, de kihúzhatta a kezét a biliből minden Real szurkoló, mert ezután megint 8 győzelem következett, mindössze 1 kapott góllal. 23 meccs után 7 kapott gól. Szerintem világrekord gyanús. Miközben az első 23 meccsből huszat megnyertek, abból nyolcat 1-0-ra! Ezután Almeriában jött egy váratlan vereség (0-1), majd újabb hat meccs, amin nem kaptak gólt (igaz, közte volt két 0-0 is). 30 meccs után 8 kapott gól. (Időközben mondjuk a Manchester United ellen kipottyantak az EL-ből és a Real Madrid 4-0-ra lemosta őket a kupavisszavágón, de ezek kit érdekelnek, ugye bár…). És ez elég volt a bajnoki címhez, mert az utolsó nyolc meccsből négyszer is kikaptak, háromszor az utolsó 4 fordulóban. Így a szezonzárás miatt végül nem lettek rekordpontszámmal bajnokok, és a 20 kapott góljuk is kevés volt (pontosabban több, muhaha…) ahhoz, hogy abszolút történelmet írjanak. De ízlelgessük azért azt, hogy 30 meccs után 8 kapott gólnál jártak. Azért ez nagyon durva. A Barcelonát sosem ez a fajta játék jellemezte. De a cél szentesítette az eszközt, Xavi nimbusza pedig aligha csökkent azzal, ahogyan bajnokságot nyert. De a sikeres nemzetközi szerepléshez ennél azért masszívabb csapat kell. Ami biztos, hogy a legutóbbi katalán aranycsapat utolsó mohikánjai, Gerard Piqué, Sergio Busquets és Jordi Alba távoztak a klubtól. Barcelonában új csapat épül.

Sok gólos meccseket játszott idén a Barcelona. Ja nem... :)

A fővárosban is új fog, miután a Real Madrid támadószekciójának 80 %-a lelépett a szezon végeztével. Éden Hazard távozásáért maximum a gyorséttermek fognak krokodilkönnyeket hullajtani, Mariano Diazról nem is mindig tudtuk, hogy a csapatnál van, Marco Asensio és Karim Benzema távozása viszont hatalmas érvágás. Utóbbi azért is az, mert felkészületlenül ért mindenkit, még Ancelotti sem tudott BigBenz szándékairól. Asensio a több játéklehetőség reményében megy a Paris St. Germainhoz. Lelke rajta; lehet, többet fog játszani, de remélem, tavaly jól megnézte magának a Bajnokok Ligája trófeát, mert egy darabig biztosan nem fogja közelről látni… No de most ne a jövőről beszéljünk – bár a magunk mögött hagyott szezonról meg nem nagyon érdemes… A Real Madrid kicsit lazára vette a figurát a simán nyert bajnoki cím és a bravúrosnak mondható BL győzelem után. Casemirót Tchouameni egyelőre nem tudta pótolni, Benzema sokat bajlódott sérüléssel, Vinicius Junior, bár szerintem nagyon jó szezont zárt, a forrófejűségével néha inkább ártott a csapatnak, bár nem biztos, hogy mi könnyebben tűrnénk azt a szitokáradatot, amit neki le kellett nyelnie… B, mint Benzema, de ő mégis, mintha csak az A terv lett volna, nem volt más opció, ha például a francia sérült volt, vagy pihennie kellett volna… Már tavaly kellett volna venni egy klasszis középcsatárt – tudom, mit énekel a Jaa+Az: „Csak az a volna ne lett volna…” A bajnokságban nem sokáig volt versenyben a csapat, de a BL elődöntővel és a kupagyőzelemmel azért siralmas sem volt ez az év – a hazai kupát legutóbb 2014-ben nyerte meg a Real Madrid. Azért volt három meccs, amire jó lesz visszaemlékezni. A Barcelona őszi legyőzése (3-1), majd a kupa elődöntő visszavágóján, miután a Bernabeuban kikaptunk 1-0, 4-0-ra nyertünk ellenük, s a Liverpool elleni 5-2-es győzelem idegenben, az Anfielden, szintén szép emlék marad. A többit szinte el is felejthetjük...

Jó lesz ez a középpálya jövőre...

Az őszi szezonja elég hektikusan alakult az Atletico Madridnak. Nem elég, hogy a Bajnokok Ligája csoportköréből, egy nem túl nehéz négyesből kizúgtak utolsóként, a következő évi BL indulásuk is komoly veszélybe került. Na meg talán Diego Simeone állása is – ehhez képest az utolsó pillanatig volt esélyük az ezüstérem megszerzésére is. A tavasszal a gólcsap is kinyílt már: hatot rúgtak a Sevillának, ötöt a Valladolidnak és a Cádiznak… Nem mindig a sok gólos győzelmekhez szoktunk tőlük… Bár több jó teljesítmény is volt a csapatban, egyértelműen Antoine Griezmann az, akit ki kell emelnünk, pedig emlékezhetünk rá, mennyire nem akart fizetni érte az Atletico, a Barcának meg nem kellett… Rossz volt nézni, ahogyan szivatta mindkét klub. Nos, nélküle a „matracosok” szegényebbek lennének 15 góllal és 16 gólpasszal… A katari vb-n elkapta a fonalat, a döntőig menetelő franciák egyik legjobbja volt, és azóta kb megállíthatatlan; azóta 10 gólt és 13 gólt szerzett. A spanyol bajnokság legjobb játékosa volt, kár azért a rózsaszín hajért…

Angliában világklasszisok voltak, de Spanyolországban egyiküknek sem jött be az élet...

A veterán David Silva BL-t érő helyre kormányozta a Real Sociedadot, ami nem kis bravúr. A norvég Aleksander Sorloth több helyen felsült már, de San Sebastianban egész jól futballozik, míg a japán Takebusa Kubo a Real Madridnak bizonyítja, kár volt róla lemondani. A védő Robin Le Normand és a középpályás Mikel Merino számára válogatottságot ért a Sociedadban való sikeres szereplésük... A Villareal és a Betis számára csak néhány fellángolás jutott erre a szezonra, de az az igazság, hogy mindkét csapatnak volt már jobb idénye. Az Osasuna hiába veszítette el a kupadöntőt, befutott a 7. helyre, ezzel pedig indulhat a Konferencia Ligában. Ez arrafelé hatalmas tettnek számít, emeljünk kalapot! A Sevilla három edzőt fogyasztott idén, a kieséstől megmenekült, de a 12. helye még mindig botrányos – ugyanakkor szokásához híven megint megnyerte az Európa Ligát, igy pedig a Bajnokok Ligájában indulhat jövőre. A tűzoltónak érkező Jose Luis Mendilibar megkapja a bizalmat hosszú távon, meg is dolgozott érte. Aki viszont nem dolgozott meg az élvonalban maradásért, az a Valencia. Egy újabb minősíthetetlenül gyenge év az egykori sikercsapattól, ahol még Gennaro Gattuso kezdett a kispadon egy éve, de ő hamar belátta, jobb ennek a történetnek nem a részese lenni – a klublegenda Rubén Baraja végül bent tartotta a csapatot óriási mázlival, de ez a legtöbb jó, amit elmondhatunk arról a förtelemről, ami Valenciában játszódik. Kísértik a sorsot: csak ne a Schalke vagy a Sampdoria sorsára jussanak… Az Elche tükörsimán kiesett az élvonalból, a négy topbajnokság talán leggyengébb csapata volt, de mintha a kiesés tudatában felszabadultak volna a játékosok: utolsó 7 meccsükből csak egyet veszítettek el, miközben 4-0-ra verték a Rayo Vallecanót, legyőzték az Atletico Madridot és az Athletic Bilbaót, s ikszeltek a Sevillával. Ha az első 30 fordulóban is ehhez hasonló eredményeket hoztak volna, talán megkapaszkodni is sikerül…

Németország: Most akkor ki az igazi lúzer?

Mondanám, hogy a szezon lúzere a Bayern München lett… De az utolsó pillanatban, egy hatalmas huszárvágással a Borussia Dortmund megkaparintotta a díjat. Legalább ez az övék lett… Zsinórban 10 (!!!!!) bajnoki cím után soha vissza nem térő alkalom volt ez a trónfosztásra a Bundesligában. A Dortmundnak nem kellett volna mást tennie, csak győznie az utolsó fordulóban a Mainz ellen. Képesek voltak erre? Hát persze, hogy nem! Persze, felvetődhet bennünk a kérdés, vajon megérdemelte volna-e a Dortmund a bajnoki címet? Mert alapból csak azért lehetett még esélye a Borussiának, mert a bajorok teljesen szétestek minden téren tavasszal. Vajon arról Julian Nagelsmann tehet, hogy Robert Lewandowski alsó hangon évente termelt 35 gólját nem pótolta a vezetőség? Vajon arról Nagelsmann tehet, hogy a csapatkapitány Manuel Neuer a sikertelen vb után elment síelni, és a lábát törte? De a balhét azért vigye el az edző… Teljesen indokolatlanul rúgták ki Nagelsmann-t, akkor, amikor még minden sorozatban álltak, és egyáltalán nem volt komoly hullámvölgyben a csapat. Meglehetősen imponálóan is kezdték a szezont. A Leipziget 5-3-ra verték a német Szuperkupában, majd hatot rúgtak Frankfurtban, s hetet Bochumban. Aztán jött három döntetlen, és egy vereség – egy ici-pici rövidzárlat. Ezután a Freiburg ötöt kapott, a Werder és a Mainz hatot, miközben az önbizalomra az is pozitívan hatott, hogy hibátlanul teljesítették azt a BL csoportot, amiben az Inter és a Barcelona is ott volt. Ősszel az apróbb megingások ellenére úgy tűnt, Lewandowski nem is nagyon hiányzik ebbe a csapatba…

2023 aztán nem indult könnyen: három 1-1-es döntetlennel, amiből kettőt hazai pályán ért el a csapat. Ezután visszatalált a győzelem ösvényére a Bayern, még a PSG-t is simán eltakarították az útból a Bajnokok Ligájában, ám a Bundesligában előbb a Mönchengladbachtól kaptak ki, majd Leverkusenben is, és… Hasan Salihamidzic és Oliver Kahn agyában elpattant valami. „A szezon legfontosabb szakasza előtt váltsunk edzőt!” Hogy ez akkor jó ötletnek tűnt? Ez már akkor sem tűnt jó ötletnek… Julian Nagelsmannt a márciusi válogatott szünetben kirúgták, menesztéséről még a játékosok sem tudtak – közvetlenül a Dortmund elleni rangadó, meg a különböző kupacsaták előtt. A fő rivális Dortmund ellen sikerült is nyerni, na de ami ezután következett… Abban sok köszönet nem volt! Vereség és kiesés hazai pályán a Freiburg ellen a kupából, 0-3 a Manchester City otthonában, majd 4-1-es összesítéssel búcsú. A bajnokságban? Hét bajnoki, 4 győzelem, 1 döntetlen, két vereség, s az utolsó forduló előtt két pontos hátrány a Dortmunddal szemben. Ez minden, csak nem meggyőző antré szegény Thomas Tucheltől… A Borussiának tényleg semmi dolga nem lett volna, mint hogy fanatikus, 80 ezres szurkolótábora előtt, bárhogy is, de otthon tartsa a három pontot. Egy bajnoki címért induló csapattól túl nagy elvárás ez? Aztán a Mainz megszerezte a vezetést. A Dortmund büntetőt rontott. A Mainz rúgott még egyet. Közben Kölnben a Bayern is vezetett.  A Dortmund szépített, de ez még kevés volt. A Köln egyenlített. Néhány percig tényleg úgy tűnt, bajnok lesz a Dortmund. De aztán Musiala megrúgta a győztes gólt a Münchennek. De ez még kevés lett volna, ha a Dortmund nyeri a maga meccsét. De ők a 96. percben csak egyenlíteni tudtak. A Bayern a sírból hozta vissza ezt a bajnoki címet, talán már ő maguk sem hitték el, hogy sikerülhet. De le kell szögezni, hogy ezt nem a Bayern nyerte meg. A Dortmund szúrta el. Nem kicsit, nagyon. Csóri Thomas Tuchel csak belekerült az események sűrűjébe (Löw Zsolt másodedzővel együtt), s bár ő elszenvedője mindannak, ami történt, nem vetett volna jó fényt müncheni karrierjére, ha mindent elveszít a szezon végére. A két korábbi játékoslegendát, a sportigazgató Hasan Salihamidzicet és a vezérigazgató Oliver Kahn-t rögtön kirúgták, felelősségteljes pozícióban halmoztak hibát hibára, állásukat a végül behúzott bajnoki cím sem mentette meg. Nem kár értük…

A Bayernnek tükörsimán kellett volna megnyernie ezt a Bundesligát. A játékoskeret még úgy is bombaerős, hogy a védelem egyértelműen erősítésre szorul, és kell egy középcsatár. A kameruni Eric Maxim Choupo-Moting sokkal jobb volt, mint amire előzetesen számítottak tőle, de szerintem senki nem gondolta át tavaly, hogy ő lesz a kezdőcsatár. Se Kingsley Coman, se Serge Gnabry, se Leroy Sane, se Sadio Mané nem tudtak huzamosabb ideig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani. Mindenkinek voltak jó meccsei, de szörnyű periódusai is. A klublegenda, Thomas Müller meg lehet, perifériára szorult… A legjobb teljesítményt a csapatban kétségkívül a fiatal Jamal Musiala nyújtotta, aki középpályás létére második lett a házi góllövőlistán, és 12 gólt szerzett. Keylor Navas és a mexikói Ochoa mellett egy harmadik alulértékelt kapus új sorsának is örülök. Yann Sommer évek óta a Bundesliga egyik legjobb kapusa, de eddig csak a többnyire középszerű Mönchengladbachban védett. Ám Neuer helyére őt szerezte meg télen a Bayern, és nem miatta hullott szét a müncheni projekt. Ő jó helyre került!

Legjobb barátom Dortmund szurkoló, és miatta nagyon szurkoltam a sárga-feketéknek… De egy ilyen botlás sajnos megbocsáthatatlan! Elvárás nem volt arrafelé a bajnoki cím, de az, hogy ilyen közel jártak hozzá, mégis elúszott… Az bizonyára nagyon fájdalmas. Egy éve új belső duója lett a Dortmundnak, a Bayerntől érkező Niklas Süle és a Freiburgtól jött Nico Schlotterbeck beilleszkedése nem ment egyik napról a másikra, de végül a rutinos Mats Hummels-szel kiegészülve elég erős hátsó mag alakult ki – megfejelve Gregor Kobellel, aki a Bundesliga egyik legjobb kapusa. Legjobb játékosa pedig Jude Bellingham volt, hivatalosan legalábbis őt választották – a múlt idő indokolt vele kapcsolatban, mert a fiatal angol immár a Real Madrid futballistája. Apró vigasz a Dortmundnak, hogy őt legalább nem a bajorok rabolták le… Marco Reus magához képest gyengébb szezont futott, Julian Brandt viszont gyanúsan erőset. A Salzburgtól érkező Karim Adeyemi nyitószezonja nem volt annyira borzadály, figyelemreméltó a 18 éves Youssoufa Moukoko idei góltermése is (nem vicc, tényleg így hívják a palit…), de a legcsodálatosabb teljesítmény és történet alighanem Sebastian Halleré, akinél friss dortmundi igazolásként hererákot diagnosztizáltak, az ősszel nem is léphetett pályára, de aztán meggyógyult, s fél szezon alatt szerzett 9 bajnoki gólt. Az ilyen betegségből való gyors visszajövetel, és felépülés, na, az az igazi teljesítmény, nem egy mesternégyes…

A magyaros csapatok az előző évhez hasonlóan idén is hasítottak a Bundesligában, s jó látni, hogy a mi fiainknak is osztottak lapot klubjaik. Gulácsi Péter mondjuk október óta harcképtelen, azóta Willi Orbán a csapatkapitány, s nem csak ebben a minőségében villog: szerintem továbbra is a Bundesliga egyik legjobb védője! Egyetlen bajnokit hagyott csupán ki, azt is egy önzetlen orvosi beavatkozás miatt, őssejtet adományozott. Egy Dortmund elleni meccsen 70 percet, egy kupameccsen pedig egy félidőt játszott, azon kívül minden bajnoki, BL, kupa és válogatott meccset végigtolt. Csúcsteljesítmény a javából! A tavalyi év után idén is behúzta a német kupát a Leipzig, tavaly Gulácsi, idén Willi Orbán emelte magasba csapatkapitányként a trófeát. Jó érzés volt ezt látni! Jövőre nem biztos, hogy harmadik magyarként Szoboszlai Dominik fogja, ha hinni lehet a híreknek és tényleg eligazol… Idei teljesítményét már neki sem érhette kritika! Felnőtt a feladathoz, kulcsszereplője lett a Leipzignek! Persze, ehhez az is kellett, hogy az újabban a belga válogatott kispadján is megbukni készülő Domenico Tedescót az a Marco Rose váltotta még időben, aki ismerte Szoboszlait még Salzburgból, és tudta, hogy mire számíthat tőle. Dominik pedig nem okozott csalódást! 3 bajnokit hagyott ki mindössze, mindet eltiltás miatt – hát igen, forrófejűségén van még mit csiszolni, mert kétszer is kiállították… A 31 bajnoki meccse közül 17-et végigjátszott, abból 13-at tavasszal – ezeken 6 gólt szerzett és 8 gólpasszt adott. Nála több gólpasszt a Bundesligában csak Rapfael Guerreiro (Dortmund – 12), Kolo Muani (Frankfurt – 11), Musiala (Bayern München – 10), Kainz (Köln – 10) és Hofmann (Mönchengladbach – 9) adott. A kupamenetelés során 6 meccs alatt 3 gól és 2 gólpassz volt a mérlege. A Leipzig mind a 8 meccsén pályára lépett a BL-ben, 1 gólt lőtt, 2 gólpasszt adott. Tehát a Lipcsében idén 45 meccsen játszott, 10 gólt lőtt, 12 gólpasszt adott. Ez már azért így szódával elmegy…

A Leipzig nehéz kezdés után végül befutott a harmadik helyre, ez nem akkora bravúr, mint amit az Union Berlin véghez vitt, Schäfer Andrásék ugyanis végül lehajrázták a Freiburgot és az ősszel BL indulók lesznek! Stabil háttér, de nem annyira acélos játékoskeret, mindenesetre az immár nagyobbik berlini klub évről évre építkezik, és nagyon jó úton halad afelé, hogy huzamosabb ideig is élcsapat legyen! A télen Josip Juranovic a Celtictől érkezett a védelmet erősítendő (ez annyira bejött, hogy a Bayernnel karöltve a legkevesebb gólt kapták a bajnokságban), Aissa Laidouni pedig a Fraditól érkezett a középpályára – túl sok idő neki sem kellett az akklimatizálódáshoz. Schäfer Andrásnak abból a szempontból nem annyira jön be a berlini kaland, hogy rengeteget sérült, de az edző, Otto Fischer bízik benne, ez látszik, és nincs ennél fontosabb. Az első 11 bajnokiból csak egyen nem lépett pályára csereként sem, a kálváriája november elején kezdődött. A vb előtti utolsó 3 bajnokit ki kellett hagynia, majd januárban, a visszatérését követően rögtön megsérült. Miután 11 fordulót ki kellett hagynia, három bajnokin játszhatott 106 percet a szezon hajrájában, majd az utolsó két fordulóban megint nem tudott pályára lépni. Csak remélni merem, hogy nem ilyen lesz egész pályafutása…

Sallai Rolandnak kifejezetten gyengén sikerült ez a szezon, főleg, ha az előzővel hasonlítjuk össze. Az 5. fordulóban súlyos szemsérülést szenvedett, ezért szinte az egész őszt ki kellett hagynia, utána meg hazaküldte Di Capriót, és vasálarcosnak öltözött. Tavaszi szezonjára az átigazolási mizéria is rányomta a bélyegét, amit édesapja robbantott ki, miszerint „ahhoz megy a lányom, akihez szeretne, ez egy szabad döntés”. Ez utóbbi félmondatot félkómásan, hulla fáradtan írtam egyik este, s másnap visszaolvasva úgy döntöttem, annyira nem is hülyeség, és nem húzom ki… Szóval lehet, Sallai „újra nősül”, a kérdés az, honnan lesz a menyecske? Letett már ő annyit az asztalra a Bundesligában, és elég fiatal még ahhoz, hogy jó deal legyen bárki számára, akár országon belül is, de a hírek szerint Olaszország lehet a következő állomás. A Freiburg azzal szúrta el a biztosnak tűnő BL indulását, hogy az utolsó 4 meccséből hármat is elveszített – ráadásul kettőt közvetlen rivális, a Leipzig és az Union Berlin ellen. De a keserűpirulát így sem kell, hogy lenyeljék, már az is felülteljesítés, hogy egymást követő második szezonban indulhatnak az Európa Ligában.

A híres kő, papír, olló a válogatottban...

A Leverkusent láttuk a Fradi ellen és az Európa Liga elődöntőjében is, a végére kicsit elfáradt a csapat, de Xabi Alonso első közel teljes idénye nem sikerült annyira rosszul. Hiába nyert Európa Ligát egy éve, s jutott idén kupadöntőbe, a Frankfurt megvált Oliver Glasner vezetőedzőtől. Meglehet, ez is fájdalmas jövő képet fest, de rosszabbul fog esni, amikor a szezon egyik legjobb játékosát, Randal Kolo Muanit is elveszítik majd, aki 15 gólt rúgott, és 11 gólpasszt adott idén. Azért nem lett csak gólkirály, mert a lipcsei Christophe Nkunku és a brémai Niclas Fullkrug eggyel több gólt szereztek nála. De milyen érdekes: Robert Lewandowski és Erling Haaland távozásával idén 16 góllal is gólkirály lehetett valaki a Bundesligában! (Egy évvel ezelőtt a lengyel 35, a norvég 22 góllal zárt, Patrick Schick 24 gólt szerzett, Nkunku és Modeste 20 gólt, tehát az idei gólkirályok tavaly a 6. helyen végeztek volna idei gól mennyiségükkel…) Egy magyaros csapat van, ahol nincs ok elégedettségre. A Hertha BSC harmadszor is visszahívta Dárdai Pált, exszövetségi kapitányunk pedig volt annyira ostoba lokálpatrióta, hogy elvállalta. Annyit tett már ő ezért a klubért, és annyiszor vették már őt palira (szó szerint is…), hogy minimum megkérdőjelezhető, jó döntést hozott-e. Harmadszor nem tudott csodát tenni a berliniekkel, de legalább a másodosztályban is ő irányíthatja az együttest, Egyébként azon a 6 meccsen, amin Dárdai ült újra a forró berlini kispadon, 7 pontot szerzett a csapat, két győzelem és egy döntetlen mellett háromszor kapott ki, ennél azért láttunk már tragikusabb edzői kezdést is… Dárdai Márton idén elég sokat bajlódott sérüléssel, de van benne potenciál, a német U21-es válogatottban éppen Európa-bajnokságon játszik, a következő szezonban, apja kezei között újra felépítheti magát egy magasabb szintre.

 Még az NB1-ben is több gólt szerzett idén a gólkirály, mint a Bundesligában! :)

10 meccs, amit kár lett volna idén kihagyni!

Nem biztos, hogy taktikai szempontból ezek voltak a legjobb meccsek. Voltak szorosabb, változatosabb, izgalmasabb találkozók. De 10 olyan meccset tettem fel erre a listára, amit én is elkaptam, és biztos, hogy valamilyen oknál fogva évek múlva is emlékezni fogok rá! Három meccs maradt le a szűkített listáról! Slovan Bratislava – Ferencváros (1-4), Barcelona-Inter (3-3) és a Liverpool – Brighton (3-3). A Bundesligát tavaly nem tudtam nézni, ezért német bajnokit ne várjatok, és spanyol bajnokit is csak akkor nézek, ha a Real játszik. Ezért fókuszban a Premier League és a nemzetközi kupasorozatok! (Nem mindenhol engedte a belinkelést a videó, de youtube-on mindegyik összefoglalót meg lehet nézni! Érdemes!)

Újpest – Ferencváros: 0-6 (2022. szeptember 4.)

Előre elnézést kérek újpesti barátaimtól… De ami nekik a 2010-es mészárlás volt, amiről még eléggé bicskanyitogató módon az újságjukat is átnevezték, nekünk ez a győzelem volt az. És bár gyengébben sikerült a tavaszi szezon, az Európa Liga menetelést, és ezt a győzelmet soha, egyetlen Fradista sem fogja elfelejteni! Az ősszel kiváló formában futballozó Zachariassen góljával a 9. percben szereztük meg a vezetést, majd az Újpest specialista, a télen sajnos eladott Franck Boli duplázta meg az előnyt. Az első félidőben az akkor még nagy kedvvel futballozó, később a magyar mezőnybe beleszürkülő Adama Traoré is betalált, a félidő végén Boli pedig tizenegyesből megrúgta a negyediket. A második félidőben már takaréklángon égtek a zöld-fehérek, de két csereember, Auzqui és Ryan Mmaee még betalált, így 6-0 lett a vége. Ez a meccs akkora önbizalmat adott a Fradinak, hogy a következő héten, első Európa Liga csoportmeccsükön hatalmas bravúrral megverték a török Trabzonspor-t úgy, hogy Eidar Civic kiállítása miatt majdnem az egész meccset emberhátrányban töltötték. Még egy Fradi meccs esélyes lehetett volna arra, hogy felkerüljön a listára. A Slovan Bratislava elleni BL selejtező visszavágó. Az Üllői úton elég buta módon kikapott a Fradi 2-1-re, de nem is baj, mert nagyon jól esett aztán idegenben nyerni 4-1-re!

Magyarország – Olaszország: 0-2 (2022. szeptember 26.)

A meccs, amin ott voltam. És bár kikaptunk a Nemzetek Ligája A divíziójának zárómérkőzésén, de volt mit megköszönnünk a válogatottnak. Ez volt Szalai Ádám búcsúmérkőzése a nemzeti csapatban, néhány nappal korábban győztes gólt oxizott a németeknek. Pár hónappal előtte meg Wolverhamptonban oktattuk az angolokat. Óriási dolog, amit az elmúlt években Marco Rossi elért a nemzeti csapattal, s bár az olaszok ellen ekkor kikaptunk, de a meccs nagy részében nem játszottunk rosszul, a mezőny legjobbja pedig az olaszok kapusa, Donnarumma volt, akinek 3-4 óriási bravúrja is volt. Egy tizenegyest talán megkaphattunk volna, de kár ezen keseregni. Boldog vagyok, és hálás, hogy ezen a meccsen ott lehettem. (Részletesebben erről a meccsélményemről IDE kattintva olvashatsz!)

Argentína – Franciaország: 3-3 (2022. december 18.)

A meccs, amit nem akartam megnézni… Dehogy fogok én szurkolni ezek közül bárkinek is… Na, és miután Messi góljával vezettek a gauchók, el is döntöttem, hogy nincs az az Isten… Aztán Di Maria megrúgta a másodikat, én pedig nem akartam szembesülni azzal, hogy Messi tényleg világbajnok lesz. De azért mégiscsak, egy vb döntő. 4 évente rendeznek ilyet… Üsse kavics! A második félidőre a 4 éves Teodor fiammal elmentem Rozsályban egy kisebb társasághoz, ahol kivetítőn néztük a meccset. Teó csodálkozott, hogy ekkora TV-t még nem látott… :) Jó döntés volt, hogy nem hagytuk ki ezt a meccset. Bár sokáig úgy tűnt, egy oldalú ez a meccs, sima döntőnek tűnt, és Hajdú B. István is elkönyvelte az argentin győzelmet, amikor a franciák egy perc leforgása alatt rúgtak kettőt, és a semmiből kiegyenlítettek. Jöhetett a hosszabbítás, ahol bármelyik oldalra eldőlhetett volna a meccs, mindkét csapatnak voltak helyzetei. Messi megrúgta a második, Mbappé a harmadik gólját is a vb döntőben (igaz, kettőt tizenegyesből), így jöhetett a tizenegyes párbaj. Az idegek harcát az argentínok bírták jobban, akik közül senki nem hibázott, míg a franciák közül ketten is. Az argentínok 1978 és 1986 után harmadszor lettek világbajnokok, és hiába kapott sok kritikát a katari világbajnokság, hiába volt rengeteg borzasztóan rossz meccs, minden jó, ha vége jó: a finálé minden idők talán legjobb vb döntője volt!

Napoli – Juventus: 5-1 (2023. január 13.)                        

A Napoli fantasztikus őszi szezont zárt, még veretlen volt, amikor újév első napjaiban az Inter legyőzte. Ezután a Napoli a Juvén állt bosszút, akik hozzászagolni nem tudtak ehhez a meccshez. Osimhen a 14., Kvaratskhelia a 39. percben rúgott gólt, s mivel a Juventus a szünet előtt Di Maria góljával szépített, akár azt is gondolhattuk volna, hogy a torinóiak felállnak. Nem ez történt: Rrahmani az 55., Osimhen a 65., Elmas a 72. percben szerzett gólt. Ha valakinek eddig nem lett volna világos, a legkésőbb ezen a meccsen megtudta: ettől a Napolitól senki nem veheti majd el a bajnoki címet!

Barcelona – Manchester United: 2-2 (2023. február 16.)

A második félidőt láttam, de az volt a lényeg! Marcos Alonso góljával az 50. percben vezetést szerzett a Barcelona, de két percen belül Rashford egyenlített, majd az 59. percben szerzett Kounde öngóllal már vezettek is az angolok! A 76. percben éppen Kounde adott gólpasszt, Raphinha kiegyenlített. Nagyon jó iramú, és változatos mérkőzés volt ez az Európa Liga Playoff meccs a nyolcaddöntőért, a visszavágón 2-1-re nyert az United az Old Traffordon, és továbbjutott.

Liverpool – Real Madrid: 2-5 (2023. február 21.)

A Real Madrid legjobb meccse volt a szezonban, pedig szűk negyedóra után már 2-0-ra vezetett a Liverpool! Nunez és Salah sokkolta és mattolta a Madridot, de Vinicius túl korán, már a 21. percben szépített, sőt, még az első félidőben ki is egyenlített a brazil. Courtois és Allison is a világ 5 legjobb kapusa közé tartozik, de az első félidőben mindketten kaptak egy kabaréba illő gólt! A második félidőben már csak egy csapat volt a pályán. Ritkán cincálják így szét a Pool-t az Anfielden, de a második félidőben Militao nagyon gyorsan megfordította a meccset, majd Benzema rúgott kettőt – a második gólja egyszerre volt parádés és megalázó. A visszavágó már csak formalitás volt, de 1-0-ra azt is megnyerte a Real.

Liverpool – Manchester United: 7-0 (2023. március 5.)

Az első félidő alapján nem tűnt úgy, hogy ebből történelmi meccs lesz, aztán a második félidőben manchesteri oldalon minden elromlott, ami elromolhatott, a Liverpool pedig minden helyzetét berúgta. Cody Gakpo 43. percben szerzett góljával 1-0 volt az első félidő végén. Innen még bármi lehet? Igen, és annak az ellenkezője is… Az 50. percben már 3-0 volt, Nunez és Gakpo gólja eldöntötte a meccset. De a Liverpool úgy döntött, igyekszik kárpótolni a közönséget a gyengébb eredményekért! Betalált kétszer Salah, majd Nunez újra, így mindhárom kezdő támadója duplázott a Poolnak, ami azért elég ritka egy meccsen. A végén pedig csereként beszállva egyfajta búcsúajándékként Roberto Firmino rúgta a hetediket. Őrületes meccs volt! És ami vicces: az United a harmadik, a Liverpool az ötödik helyen végzett…

Barcelona – Real Madrid: 0-4 (2023. április 5.)

Semmi jele nem volt annak, hogy a hazai 1-0-s vereség után majd a katalán katlanban vívja ki a továbbjutást a Real Madrid a spanyol kupa elődöntőjében. Az első félidő legvégén azonban Vinicius Junior góljával ledolgozta a hátrányt a Real. Volt egy félideje, hogy rúgjon még egyet. Vagy hármat. Hogy miért esett szét a Barcelona, nem tudom, mindenesetre Karim Benzema olyat csinált, amire még Cristiano Ronaldo sem volt képes: mesterhármast rúgott a Camp Nou-ban. Ahogyan a Real szurkolók nem sajnálták Lionel Messi távozását Barcelonából, úgy azt hiszem, a katalánok sem sajnálják, hogy immár a BBC egyik tagja sem futballozik habfehérben. Csak a La Liga sajnálhatja, mert ők szegényebbek lettek néhány klasszissal…

Newcastle – Tottenham: 6-1 (2023. április 23.)

Ez a meccs azért kívánkozik ide, mert élő ember olyat nem láthatott korábban, mint ami ezen a meccsen történt. Bevallom, élőben én sem láttam – vasárnap koradélután játszották, csak a második félidőt néztem. De aztán pótoltam az első félidőt is – nagy hiba lett volna lemaradni róla. A Newcastle 21 perc után 5-0-ra vezetett! A 2., a 6., a 9., a 19., majd a 21. percben is gólt kapott a Spurs, majd Harry Kane szépítő gólja után Callum Wilson révén a második félidőre is jutott egy Newcastle találat. Az a bő 20 perc kitörölhetetlenül ott lesz a Premier League legendás momentumai között!

Liverpool – Tottenham: 4-3 (2023. április 30.)

A Liverpool negyedóra után hárommal vezetett. Jones a 3., Diaz az 5., Salah a 15. percben szerzett gólt. Simaliba. Ebből nagyon csúnya zakó lesz? Mindkét csapat másképpen gondolta. Kane még az első félidőben szépített, aztán Son a 77. percben minimálisra csökkentette a különbséget. Richarlison a 93. percben kiegyenlített, mégsem szerzett pontot a Tottenham, mert a néhány perce csereként beszálló Lucas Moura kapitális hibájából Diogo Jota a 94. percben berúgta a hazaiak győztes gólját.

Sevilla – Juventus: 2-1 (hosszabbítás után – 2023. május 18.)

Nagyon jó meccset hozott a hazája bajnokságában gyengébb szezont futó spanyol és olasz csapat Európa Liga elődöntőjének visszavágója. Már az első félidőből is csak a gólok hiányoztak, aztán a 65. percben az egy perccel korábban becserélt Dusan Vlahovic megszerezte a vezetést a Juvénak. Egészen 6 percig örülhetett is neki, aztán a másik oldalon is egy csereember, Suso talált be. Mivel az első meccs is 1-1 lett, jöhetett a hosszabbítás, aminek 5. percében egy másik csereember, a korábban gólpasszt is jegyző Lamela góljával már a Sevilla vezetett – és ezt az előnyt már meg is tartották! De volt itt minden; rengeteg helyzet, feszültség, dráma, remek edzői húzások, s a végén egy ostoba kiállítás, Acunát állították ki második sárgával, aki így kijátszotta magát a fináléról is…

Ennél a szezonnál csak ez a cikk volt hosszabb. De ez is, az is véget ért... :) Számotokra milyen volt a futball év? Szerintetek megérdemelte a Manchester City a BL győzelmet? Miért lehetett otthon ilyen jó a Napoli és a Barcelona? Ti kirúgtátok volna a Bayern edzőjét szezon közben? Szerintetek többet érdemelt volna az Arsenal? Melyek voltak a legjobb meccsek, amelyet láttatok? Ha van kedvetek, osszátok meg velem, velünk gondolataitokat! Köszönöm, ha velem tartottatok! Szép hétvégét és jó pihenést a nyárra Mindenkinek! :)