Engedjék meg, hogy egy személyes történettel indítsak. Teodor fiam hetek óta, az adventi időszakban a saját játék betlehemével játszik otthon. Megvoltak a figurák: Mária, József, a pásztorok, a királyok, még állatok is voltak. Egy valaki azonban hiányzott: a kis Jézus. Aki valaha gyermeket nevelt, vagy jelenleg is kisgyermeke van, annak nem kell magyarázni, hogy egy gyerek könnyen el tud tüntetni bármit. Nos, tavaly még megvolt, de valahogy a kis Jézus eltűnt a Betlehemből. A legfontosabb figura. A központi alakja a betlehemi történetnek. A 4 és féléves fiam ezt még máshogy éli meg és értelmezi, ugyanakkor elgondolkodtatott engem is ez a hiány az elmúlt hetekben: vajon Jézus nélkül lehet igazi a Betlehem? Kiről szól a mi karácsonyunk?

A kérdés költői volt, és bízom abban, hogy mindnyájan tudjuk a választ. Szenteste Izajás prófétát idézzük évről évre különböző szertartásainkon: „A nép, mely sötétségben jár vala, nagy világosságot láta; a halálárnyék tartományában lakóknak világosság támada…” Ez nem csupán egy 2500 – 2800 évvel ezelőtt érvényes jóslat, vagy prófétai bölcselkedés, nem pusztán egy idézet Izajás prófétától, mert konkrétan ez történik ma is. Ez maga az életünk. Hiszen mi vagyunk a sötétségben járó nép. Sokszor szó szerint, még gyakrabban talán átvitt értelemben. A szó szerinti értelem ellen könnyű tenni: felkapcsoljuk a villanyt, gyertyát gyújtunk, elővesszük a fiók mélyéről az elemlámpát, világítunk telefonnal, vagy bekapcsoljuk a televíziót, hiszen onnan is fény szűrődik. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy fényességet teremtsünk magunk körül. Az ember fél a sötéttől. Kérdés, hol éli, hol érzi a sötétséget: kívül vagy belül. Ha belül, bennünk van sötétség, ha átvitt értelemben élünk sötétségben, ott nagyobb a baj.

A nép, ami sötétségben járt, nagy világosságot lát… Sokszor csak a sötétséget látjuk, és a világosságról tudomást sem akarunk venni. Nagy emberi hibánk, amikor csak a rosszat vesszük észre. Csak kritizálni tudunk, semmivel nem vagyunk megelégedve, és nem tudunk semminek sem örülni. Jobb így élni? Befelé fordulva, a világot kizárva, negatív és sötét gondolatokkal, negatív és sötét életszemlélettel? Mennyivel könnyebb és szebb lenne az élet, ha megtanulnánk hálásak lenni! Nem csak többre és többre vágyni, mert ugye határ a csillagos ég, hanem megelégedni mindazzal, amink van, ami a rendelkezésünkre áll. Tárjuk ki az üres tenyerünket Isten elé, és Ő nem üresen fogja azt visszazárni. Megtölti „tartalommal”, olyan dolgokkal, amikre mindnyájunknak szüksége lenne, de hiányzik manapság: a szeretet, a hit, a béke, a remény, a türelem és az alázat.

Persze, mondani azt mindig könnyebb, mint életre is váltani. A karácsony az éjszakában kezdődik el, ez vitathatatlan. Sötét lehet az éjszaka, ha az első karácsonyt kell egyedül, szerető házastársam, életem párja vagy egy hozzám igazán közel álló ember nélkül tölteni. Ha már nem ölelhetem őt meg többé Karácsony szent éjszakáján. Sötét lehet az éjszaka, ha válságba került a házasságom, és nem látom a kiutat, a fényt az alagút végén, hogy rendbe tegyük a kapcsolatunkat, rendezzük a viszonyt. Sötét lehet az éjszaka, ha egy betegség, egy baleset, egy balszerencse miatt szorongok, szenvedek, és az egész életet értelmetlennek látom. Sötét lehet az éjszaka, ha embertársi kapcsolataimmal nem tudok elszámolni. Egy megromlott szülő-lánya, nagyszülő-unoka viszony, testvérek közötti konfliktus esetén, amiből annyival találkozni itt, a mi falvainkban és egyházközségeinkben is, érdemes elgondolkodni: megéri? A karácsony a béke ünnepe kéne, hogy legyen. Borzasztó látni, hogy a szomszédos országban lassan már két éve háború zajlik, de a világ más területein is országok állnak harcban egymással és érdekkülönbségek, a hatalom, a pénz miatt életeket oltanak ki, családokat tesznek tönkre – és akkor mi, akik itt vagyunk egymásnak, akiknek annyi lenne a küldetésük, hogy szeressék egymást, generálunk magunknak háborút. Hogy kívánjunk egymásnak békés ünnepet, hogy lesz békés a karácsony, ha mi nem tudunk egymással kiengesztelődni, ha mi nem tudunk egymással békében élni? A harag, a gyűlölet, az irigység, a rosszindulat felemészti az embert… Ady Endre egyik híres versének sóhajai jutnak eszembe: De jó volna ünnepelni, de jó volna fohászkodni, de jó volna megnyugodni, de jó volna a világgal kibékülni, szeretetben üdvözülni. De jó volna imádni az Istent, és egymást szeretni… De jó volna. Így fejezi be Ady a versét: „Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna a világra.” Ezt a boldogságot keressük mi karácsony körül – de vajon nem álom és illúzió csupán, hogy ez a boldogság még elérhető számunkra?

Ennyi negatív gondolat után azért hadd mondjak valami jót is: Izajás próféta szavai nem érnek véget a sötétséggel. „A nép, mely sötétségben jár, nagy világosságot láta, a halálárnyék tartományában lakóknak világosság támada…” – s hogy ezt a világosságot mi hozza el, a folytatásból megtudjuk: „Mert kisded született nekünk és fiú adatott nekünk; kinek vállán van a fejedelemség, és az ő békességének nem lesz vége. Ő a nagy szövetség angyala, csodálatos, tanácsadó, a béke fejedelme, a jövendőség atyja…” Ő Jézus Krisztus, a Megváltó! Nem lehet sötét annyira egyetlen éjszaka sem, hogy ne lenne utána világosság! Nem kerülhet az ember annyira mélypontra, nem érhet annyi keserűség, fájdalom és szenvedés bennünket, hogy el kellene veszítenünk a reményt. Minden élethelyzetből talpra lehet állni! Látjuk, karácsony éjszaka mennyire sötét és kilátástalan volt minden. De az angyalok, illetve egy csillag fényt árasztott. Ez akkor a Mindent jelentette a pásztoroknak és a napkeleti bölcseknek. Nekünk is észre kell vennünk a fényt. Nem elég látnunk a sötétséget, és nem elég belenyugodnunk, hogy ezen nem tudunk változtatni. A fény nem más, mint maga Jézus Krisztus, aki az Evangéliumban nem árul zsákbamacskát, hanem kerekperec kimondja: „Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem az élet világossága lesz nála.” Minden karácsony egyik fő üzenete, hogy életünket nem kell egyedül, magunkra hagyottan élnünk, szenvedéseinket nem kell többé egyedül szenvednünk, mert Jézus Krisztusban nagy világosságot látunk, aki egészen fényessé teszi a mi sötétségünket. És ezáltal a mi ünnepünket is.

A fenyőfa díszítheti otthonainkat, az ajándék örömet szerez a gyermekeknek, jól esik együtt lenni családi körben, kiszakadni a hétköznapi kerékvágásból, pörgésből, mókuskerékből, finomakat enni, meginni egy-két pohár bort, ha meg még ezek mellé egy kis hó is esik, tökéletesen idilli minden. De ezek mind csak kiegészítői Karácsony ünnepének. Mint ahogy a betlehemi istálló fő elemei sem a pásztorok, a királyok, de még csak nem is Mária és József voltak. A Kisded Csecsemő. A Kis Jézus. Az Ő születésére emlékezünk évről évre. Minden más csak díszlet és mellékszereplő. És itt visszatérhetünk nyitó gondolatomhoz: az elveszített kis Jézushoz. Az adventi vásárlási láz, a giccses karácsonyfadíszek, az év végi határidős feladatok és munkahelyi lezárások, a finomabbnál finomabb karácsonyi ételek készítése és kóstolása közben mi is oly gyakran elveszítjük ünnepünk tárgyát, megfeledkezünk arról, mit is ünneplünk ilyenkor. Miért beszélhetünk egyáltalán karácsony szent ünnepéről?

Vajon az én karácsonyi ünneplésemben, gondolataimban milyen szerepet játszik, ott van-e egyáltalán a Megváltó Krisztus?