Április 20-án jelenik meg a magyar mozikban A nemzet aranyai című dokumentumfilm, mely a magyar vízilabdasport aranycsapatát, a 2000 és 2008 között 3 olimpiát nyerő, szó szerint is Kemény fából faragott együttest mutatja be. Az egykori klasszisok közül Kósz Zoltánnal, dr. Molnár Tamással és Kiss Gergellyel is volt szerencsém már találkozni, s interjút készíteni. A régóta várt film és a Hősök előtt tisztelegve jelen blogbejegyzésemben ezeket a múltbeli beszélgetéseket hozom a Kedves Olvasók elé, fogadják szeretettel! Továbbra is: RIA, RIA, HUNGÁRIA!!! (A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Benedek Tibor sajnos már nincs közöttünk, a halála után írt nekrológomat IDE kattintva találják, megtisztelnek, ha ezt az írást is elolvassák!)

Az első győzelem Sydney-ben - az oroszok elgyepálásáért senkit nem kellett szidni... :)

INTERJÚ KÓSZ ZOLTÁNNAL

Minden idők egyik legjobb magyar vízilabdakapusa Kósz Zoltán. Nem is meglepő, ha csak az eredményeit nézzük: olimpiai bajnok, kétszeres Európa-bajnok, kétszeres világkupa-győztes, háromszoros KEK győztes, Szuperkupa-győztes, kétszeres magyar bajnok és négyszeres magyar kupa győztes. Leányfalui nyaralásom alkalmával, 2005-ben a strandon találkoztam a kétezres olimpián pazarul védő, az évszázad magyar álomcsapatába is beválasztott kapussal, aki egy autogramon és egy közös fotón kívül még egy interjúra is vállalkozott, egy másik megbeszélt időpontban. Lassan 18 év távlatából is hálásan köszönöm közvetlenségét és empátiáját!

 Igaz, hogy énekelget védés közben?

Szoktam, igen. Igaz, csak edzésen, ha jó passzban vagyok, és levegőm is van hozzá. De ez inkább régebben volt jellemző rám, mostanában már kevesebbet énekelek.

Miért tartott olyan rövid ideig az idegenlégiós korszaka? Zágráb nem tetszett, vagy Budapest hiányzott?

A fő ok az volt, hogy kevés lehetőséget kaptam. Ha ez így ment volna tovább, lehet, hogy a válogatottságom és ezzel együtt az olimpiai szereplésem is ugrott volna. Harminc éves voltam, mindenképpen védésre volt szükségem, és tudtam, ahhoz váltani kell, hogy elérhessem céljaim.

Sportmenedzser szakot végez – vagy végzett már? A sporton kívül mivel foglalkozik? Régebben az üzleti életben is próbálkozott. Most is?

Üzleti téren voltak nem túl sikeres próbálkozásaim, de ezekkel felhagytam. Egyetemet végzek, mellette pedig védek Pécsen. És természetesen csinálom ezt a pólósulit is Leányfalun, végülis ez is vállalkozás, nem?

Szerettem volna megszerezni az „Egyedül nem megy” című könyvet, aminek az ismertetését láttam a neten, amelyben Ön is szerepel, és gondolom – a feleségéről, a családjáról szól benne. Ejtene róluk néhány szót?

Természetesen szívesen ejtek, de a könyvben nem én, hanem a feleségem beszél, mint ahogy az egész könyvben a feleségek beszélnek a férjeikről. Két gyermekem van, egy hétéves fiú, valamint egy három és féléves lány. Szentendrén lakunk.

Állítólag az olimpián úrrá lett rajta a pesszimizmus, ezért társai belevitték a sidney-i éjszakába, és leitatták – ezután pedig élete talán legjobb játékával, parádézva és az egész csapatot magával ragadva nyert olimpiai bajnoki címet. Így volt?

Így. A szerbek elleni meccset leszámítva – amikor le is cseréltek – tényleg nem védtem rosszul. Ez egyébként két nappal az olaszok elleni elődöntő előtt történt.

Egy beszélgetésben egyszer azt mondta, élete egyik legkellemetlenebb élménye volt, amikor Székely Bulcsú majdnem megfulladt Ön mellett. Hogy történt ez?

Abban az időben a Fradiban játszottunk együtt, és egy alkalommal felmértük, hogy ki tud minél hosszabb ideig a víz alatt úszni. Számunkra már az egy hossz is nehéznek tűnt, de Csucsu egészen a harmadik hossz végéig bírta. Ekkor feljött a víz alól és úgy feküdt ott, mint egy hulla. Többen azt hittük, hogy csak viccelődik. Hála Istennek még időben észrevettük, hogy ez közel sem tréfa. Hangosan kopogott és nagyon kemény volt. Levegőt is nehezen kapott. Mire kihívtuk a mentőket, már elmúlt a veszély.

Sokakat elbódít a siker. Ön hogy élte meg mindezt, és hogy tudott ilyen természetesnek maradni?

Az alkoholba menekültem… Csak vicceltem, le ne írd! Szerintem ez az alaptermészetemnek köszönhető. Én is bízom abban, hogy nem szálltam el magamtól.

Megosztaná velem a három legkedvesebb emléket az életében?

Persze, de sorrendet nem állítok. A kislányom születése felejthetetlen élmény, mert azon én is ott lehettem a szülésnél, ellenben a fiaméval, mert akkor nem tartózkodtam otthon. Legkedvesebb élményeim közé tartozik a feleségem megtalálása és természetesen az olimpiai bajnoki cím, valamint az azt követő ünneplés.

Mint már említette, Ön már kétgyermekes családapa. Milyen értékek mentén neveli a gyermekeit? Mire akarja megtanítani őket? Egyáltalán mit üzen a feltörekvő nemzedéknek?

A gyerekeimet megpróbálom konzervatív értékek mentén nevelni. Fontos, hogy ne legyenek sznobok. Ugyanúgy felvegye az ócska tornacipőt, mint mindenki más. Sajátítsanak el különleges dolgokat, legyen az sport, zene, vagy akármi más, a fiam egyébként már tanul is hegedülni. A gyerekeknek legyen normális életük, tiszteljék az időseket és a munkát. A fiataloknak azt üzenem, hogy semmi nem fog az ölükbe hullani, tenni kell a sikerért. Akkor van értéke a dolgoknak, ha megdolgoznak érte.

TALÁLKOZÁS DR. MOLNÁR TAMÁSSAL

 2009-ben, a VII. ifjúsági gyalogos zarándoklaton (mely Kisvárdáról indult, s kivételesen Hajdúdorog volt a célállomás, mert abban az évben ott volt a máriapócsi Kegykép) illusztris vendégeink voltak. Kedd este, éppen a máriapócsi éjszakában két hires sportolóval beszélgethettünk: Sitku Ernő sokszoros válogatott kosárlabdázóval, valamint dr. Molnár Tamás háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóval. A beszélgetés alatt jegyzeteltem, e helyütt „Molnár doktor” mondanivalóját idézem. (A történethez sajnos hozzátartozik, hogy Sitku Ernő néhány évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt…)

Dr. Molnár Tamással 2009 nyarán, közel 14 évvel ezelőtt találkoztam – lehet, néhány témakörben ma már másképpen válaszolna. Mindenesetre, amit akkor megtudtunk tőle, hogy 8 éves korában, orvosi javaslatra döntött a vízi sportok mellett egészségügyi problémái miatt. 15 éves kora óta egy barátnője volt, ma már ő a kedves felesége. 296-szoros válogatott, az elsőt leszámítva mindet dr. Kemény Dénes kezei alatt játszotta. Az olaszok elleni debütáló meccse előtt az akkori másodedző, Gerendás György így bíztatta Papeszt: „Semmivel ne foglalkozz, azt csináld, amit szoktál.” (Rajta kívül egyébként még Szécsi Zoltán, Kiss Gergely, Benedek Tibor, Kásás Tamás és Biros Péter mondhatja magát háromszoros olimpiai bajnoknak!)

Mi szükséges a kiemelkedő eredményekhez? „Megfelelő háttér nélkül nagy eredményeket nem lehet elérni (ilyen lehet például egy feleség, vagy egy barátnő). A megfelelő vallási háttér is elengedhetetlen. Világversenyeken az ágyam mellett ott van a Biblia, utazások előtt pedig, ha tehetem, elmegyek a templomba. Egy apró fegyelmezetlenség miatt is nagyot lehet bukni. A szerbek ellen Kis Gábor a félpályánál megrúgta ellenfelét a hosszabbításban, kiállították, s ezután gyors kontrából kaptuk a döntő gólt – egy apró kihagyás, hiba mindent eldöntött. Persze nem varrhatom az ő nyakába a vereséget, mert nem dobtunk elég sok gólt, gyengén játszottunk.” A jogász végzettséggel is rendelkező Tamástól megtudtunk egy érdekes kulisszatitkot is, mikor játékostársairól beszélt: „Biros Petit nem lehet pórázon fogni, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretné, vagy összevesz valakivel, képes egy hétig duzzogni, ilyenkor nem szól senkihez, nem érdekli semmi.”

Papesz elárulta, hogy a pekingi olimpia előtt Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök minden játékosnak adott egy Szentírást. S ha már olimpia… „Az olimpia a legfőbb cél, a versenyek versenye. Bár háromszor is voltam már olimpián, még egyszer sem vettem részt a megnyitó – és záróünnepségeken. Kevés lehetőségünk volt városnézésre, ismerkedésre ezekben a napokban, de nem is azért mentünk, hogy a jamaicai futókkal beszélgessünk.” Az olimpia kapcsán megkerülhetetlen kérdés a szerb fóbia. „Nincs szerb fóbia! Az emberek szerb fóbiájától van szerb fóbiánk. Az tény, hogy 2004, az athéni olimpia döntője óta nem tudtuk megverni a szerbeket, de például azóta Melbournben a vb-n, vagy Pekingben el sem jutottak odáig, hogy összecsaphattunk volna velük, előttük is végeztünk mindkét alkalommal. A szerb valóban jó csapat, remek játékosokkal. Többször is hosszabbítás után kaptunk ki tőlük, vagy az olimpia után kevésbé motiváltan játszottunk ellenük. A lényeg, hogy Pekingben megnyertük az olimpiát, és Londonban is ez lesz a célunk. Akár játszunk a szerbekkel, akár nem.”

BESZÉLGETÉS KISS GERGELLYEL

Az ifjúsági gyalogos zarándoklaton mindig jó megpihenni, elcsendesedni, pusztán hallgatni. Figyelünk a Jóistenre, egymásra – és figyelünk meghívott vendégeinkre is. A 2021-es gyalogos zarándoklatra a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Kiss Gergely ráadásul nem is egyedül, hanem kedves Feleségével, a szintén egykori vízilabdázó, Kissné Valkai Annával érkezett. Miután a hajdúdorogi strand medencéiben mindenki kiáztatta vízhólyagjait, összedőlt a fiatalokból épített háromemeletes „torony” és a parton is véget ért a papok és a zarándokok közötti focimeccs, jól esett lehuppanni a fűbe – megpihenni, elcsendesedni és pusztán hallgatni. Vagy éppen kérdezni. Hálás vagyok a Jóistennek és a szervezőknek, hogy ezt a beszélgetést én vezethettem. A kötetlen és jókedvű kérdezz-felelek során szó volt családról, hitről, örömökről, kudarcokról és magyarságtudatról is. Meg egy elmaradt koncertélményről, egy csodálatos filmkarrier kezdetéről és a szerb miniszterelnök meggondolatlanságáról is… Tovább is van, mondjam még? Inkább mutatom!

„Ne felejtsd el, honnan jöttél, s ki vagy…”

A Képmás Magazinban 2019-ben gyönyörűen beszéltetek egymásról, önmagatokról. Azóta eltelt még két év, talán a kötelék is még szorosabb köztetek, s immár 22 éves házasok vagytok, amihez szívből gratulálok. Napjainkban egyre nehezebben köteleződik el egymás mellett két fiatal. Nektek hogy sikerült? Mi a hosszú házasság titka?

Kiss Gergő: A hosszú házasság ritka… 1977-ben születtünk Ancsával, a rendszerváltás gyermekei vagyunk. Lányaink szokták mondani a 2010-es évek zenéire, hogy retro, nem tudom, a mi kapcsolatunkra mit mondanának… A Jóisten nagy ajándéka, hogy mi fiatalon egymásra találtunk, nálunk sohasem merült fel, hogy ez máshogy is lehet. Néhány hónap után tudtuk, hogy eljegyzést akarunk, és együtt akarunk élni, s csak azért vártunk néhány évet a házassággal, hogy ne 19-20 évesen szervezzünk lagzit, hanem kicsit nőjön be a fejünk lágya. De mindig, a kezdetektől tudtuk, hogy mi egymáshoz tartozunk!

Kissné Valkai Anna: Mindig a következő etapra koncentráltunk és mindig az aktuális feladatot próbáltuk megoldani az évek során. A problémákat soha sem problémának tekintettük, hanem egy megoldandó feladatnak. Immár 25 éve tökéletesen működik, hogy bármi nehézség is gördül az utunkba, ez egy lépcsőfok, amire fel kell lépnünk, s az egyetlen, amit mindig tudtunk, hogy közösen szeretnénk egy hajóban evezni és egy irányba. Ez a gondolkodás minden olyan helyzeten átsegített, ami nehéz volt, s a közös élményeket, közös jó dolgokat még klasszabb volt megélni együtt.

Gergő, az Elviszlek magammal című műsorban mondtad, hogy te már tízévesen tudtad, hogy olimpiai bajnok és jogász leszel. Mindig és mindenben ilyen céltudatos voltál?

Röviden megfogalmazva, én a nagy dolgok embere vagyok. Mindig a nehéz, nagy kihívások teljesítésében voltam sokkal jobb, mint a pici, apró feladatokban. A hétköznapokban sokkal ügyetlenebb, bizonytalanabb, bénább vagyok, legyen az egy apró döntés, hogy melyik inget vegyem fel vagy melyik úton induljak el, viszont a nagy kihívásokban, hogy olimpiára készülni, iskolát keresni, párt választani, abban nagyon határozott voltam mindig és ez a határozottság volt jellemző egyébként az egész korosztályunkra is; számunkra abszolút elképzelhetetlen volt, hogy kudarcot valljunk. Ha mégis kudarcot vallottunk, borzalmasan ócsároltuk saját magunkat és legszívesebben összetörtük volna a tükröt, amibe belenéztünk. Viszont nagyon gyorsan mentünk tovább és akartunk javítani, világraszóló tetteket véghezvinni. Ez a mentalitás 13 éves koromtól abszolút jellemző volt rám és a csapatra. Amikor a jugoszlávokkal először játszottunk Szegeden, 13 éves általános iskolásként, még nem is volt nemzeti színű köpenyünk, csak citromsárga, de tudtuk, hogy meg kell őket vernünk. Onnantól mindig csak a győzelem vezérelt, 21 évig játszottam összesen a válogatottban (a korosztályos csapattal együtt) és körülbelül 80%-os a győzelmi mutatóm, ami nagyon erős átlag és minden egyes döntetlen vagy vereség nagyon fájt. Az út, amin végig kellett menni, mindig nagyon határozottan lebegett a szemem előtt, de mondom, a többiek is mindig ezzel a motivációval szálltak a medencébe.

A görögkatolikus egyházban a papok szabadon eldönthetik, hogy szentelés előtt megházasodnak vagy a nőtlen életformát, a cölibátust választják. Előbbi esetben, ha a pap családot alapít, a feleség kicsit az ő hivatását is választja: az életükhöz hozzátartozik a környezetváltozás, a költözés, új vidékek, egyházközségek megismerése. Kicsit az élsportoló élete is ilyen. Ritka, hogy valaki az egész pályafutását egy klubban tölti, s ilyenkor bizony a család is áldozatot vállal. Anna, te hogy élted meg, mikor fiatalon döntened kellett; itt volt előtted a karrier lehetősége, voltak álmaid, de Gergelyt választottad – az elmúlt 22 év talán igazolta, hogy jó döntést hoztál…

Anna: Mondanám, hogy hónapokig gondolkodtam, de ott konkrétan egy percem volt eldönteni. Gergő az akkori álomcsapatba, a Posillipo Napoli-ba kapott ajánlatot, ami akkoriban úgy hangzott, mintha ma egy magyar focistát a Barcelona akarna leigazolni. Meghívtak minket egy hétvégére Nápolyba, ahol nagyon pazar módon kényeztettek bennünket, aztán a tárgyaláson Gergő mondta, hogy kimenne egy percre a barátnőjével beszélni. Mondta, hogy minden jó, szuper a szerződés is, de csak akkor megy, ha én is vele tartok. Ott álltam 20 évesen úgy, hogy még volt egy évem a főiskolából, de rögtön eldöntöttem, hogy őt választom. Akkor még nem mértem fel, hogy hosszú távon a jövőnkre ez milyen kihatással lesz, csak azt tudtam, hogy vele szeretnék lenni és olyan ajánlatot kapott, amit hiba lenne eldobni, főleg az én főiskolai tanulmányaim miatt, amit később különösebb nehézség nélkül be tudtam fejezni, amikor hazamentünk Nápolyból. Életünkre egyébként jellemző volt, hogy nekem jó volt vele, neki jó lehetőségei voltak és így a közös életünknek is jó volt. Nekem az nem jelentett problémát, hogy én nem lettem női válogatott vízilabdás, nem éreztem ennek a hiányát és utólag sem bántam meg, hogy olyan háttérember maradtam, aki hátulról nyújt támaszt, segíti a férjét, hogy otthon minden rendben legyen.

Júliusban a két éves fiam mellé három kislányunk született és friss aktualitása miatt szeretném megkérdezni: milyen lányos szülőnek lenni?

Gergő: 16 éves másodikos gimnazistaként, 93 kilósan és 193 cm-rel mindenki azt gondolta, nekem csak fiam lehet, aki vízilabdás lesz, s akit ütni, verni fogok, s nem hagyok neki nyugalmat. Erre született egy pici, szőke kék szemű kislányunk, aki olyan fáradt volt megszületése után, hogy még felsírni sem tudott, s ott álltam 106 kilósan egy 2 kiló 70 dekás babával. Nagyon furcsa érzés volt, de óriási boldogság és akkor eszembe sem jutott, hogy lehet ez máshogy is. Néha felmerült ugyan, hogy lehetne egy fiam, de iszonyúan teljes életet élek a három lányommal. Néha, amikor barátok gyermekeivel játszom, akkor látom, milyen lenne fiús apukának lenni, de a lányokkal is volt, hogy katonásat játszottunk, volt, hogy fociztunk, a matchbox gyűjteményemmel is sokat játszottak. S azzal, hogy a két nagyobbik vízilabdázik, hiába akartuk inkább a cselgáncs, a tánc felé terelni őket, csak megtalálták apuka és anyuka útját, így abszolút nincsen hiányérzetem.

Anna: Gergő elfelejt ilyen élményeket megemlíteni, mikor edzésről beesik este és így fogadják otthon. „Apa, emeld fel a lábad, alád tolom a széket, nehogy fáradt legyél!” A kényeztetés ott van ezerrel. Most a kamaszlányokkal kicsit már más a helyzet, de ezen is túl kell esni. Nem tudom, fiús anyának lenni milyen, lányos anyának nagyszerű, de nem hiszem, hogy nagy különbség lenne. A lényeg, hogy egészségesek legyenek; ez közhelynek tűnik, de nagyon igaz.

Említetted, hogy a két idősebb lány vízilabdázik, s ha jól tudom, a középső gyermek nem is olyan régen korosztályos Európa-bajnok lett…

Viktória 18 éves elmúlt, ő most ment át egy másik egyesületbe, ahol felnőtt szinten fog tudni játszani. Ő kicsit később kezdte a vízilabdát, mint a húga, 11-12 éves volt, míg Patrícia 9 és az u15-ös Európa-bajnok csapat csapatkapitánya. Ő mindig ilyen tyúkanyó volt csapaton belül, aki megoldotta a problémákat; volt, hogy azért kellett rá várni, mert két csapattársát békítette ki egymással. Érdekli a pszichológia, ki tudja, mi lesz még belőle. De igen, Szentesen volt idén az Európa-bajnokság és az oroszokat legyőzve övék lett az aranyérem! Ez nagy büszkeség, jó korosztály, egy héttel később a fiúk is megnyerték a korosztályos Eb-t, reméljük, a magyar vízilabda szép jövő előtt áll!

Mik azok a legfontosabb értékek, amiket fontosnak tartottatok a gyermeknevelésben?

Gergő: Az élsportból talán sok lehetőségem lett volna előrenyomulni, lehet, több pénz lenne a bankszámlámon vagy hatalmam lenne, de azért tudok Kiss Gergő lenni csupa kis betűvel, mert az akartam maradni, ami voltam, persze azzal a különbséggel, hogy már nem 20 éves vagyok. A világ, a körülmények változnak, jönnek a gyerekek, új feladatok, új kihívások várnak rád, de ne felejtsd el, honnan jöttél, s hogy ki vagy. Igen, mutasd meg magad, bizonyíts, de senkinek ne árts, ne más kárán akarj előrejutni!

Anna: Egy dolgot beszéltünk meg, mielőtt még Viki is pocakban lett volna, hogy figyelünk arra, hogy ne menjünk egymással szemben, mert az sok konfliktushoz vezethetett volna és maradjunk következetesek. Ezek mellett az alapvető keresztény erényeket tartottuk mi is fontosnak: a munka iránti alázat, becsületes élet és tisztesség. Közhelyes, hétköznapi dolgoknak tűnnek, de a jó embereket ezek viszik előre.

„Nagy bűn, emberi gyarlóság nagyképűvé és flegmává válni a sikerek hatására…”

Szintén az Elviszlek magammal című műsorban hallottam, hogy gyerekként egy betlehemes műsorban annyira lámpalázas voltál, hogy bár meg sem kellett szólalnod Józsefként szereped szerint, rosszul lettél és ki kellett menned az előadásról.  Hogy sikerült leküzdened ezt a belső félelmet, lámpalázat? Sikerült-e leküzdeni egyáltalán?

Az egész személyiségfejlődésemnek egyik vicces sztorija, hogy szóvivő lettem és a médiában kell szerepelnem rendszeresen, nem beszélve a filmes „karrieremről”. Szó mi szó, ez valóban nagyon megváltozott kiskoromhoz képest. Amikor mindenkinél egy fejjel magasabb vagy és a villamos felső kapaszkodójába is bevered a fejedet, s le kell hajtani a buksidat a földalattinál, akkor azt gondolod, hogy fura vagy és biztos máshogy néznek rád a többiek. Gimnáziumban nem volt barátnőm, se önbizalmam – nagydarab vagyok, minden gondom van a világgal, a lányok miért engem választanának, amikor a barátaim gitároznak, a tábortűznél ráérnek udvarolni, én pedig rohanok edzésre. Amikor a felnőttekhez kerülve, 16-17 évesen egy Fradi-Újpesten a Komjádiban kétezerötszáz ember előtt (a tévénézőkről nem is beszélve…) egy szál fürdőgatyában ki kell vonulnod és be kell bizonyítanod, hogy jó vízilabdázó lehet belőled, s amikor az orrod alá dugják a mikrofont, százhatvanas pulzussal és valami értelmeset kellene mondani, meg kell tanulni máshogy gondolkozni. S most meg az lett a vége, hogy a kommunikáció, a véleménykifejtés lett az egyik fő tevékenységem. Előadásokat tartok cégeknél, volt, hogy hat európai vezető volt ott a Legótól és angolul kellett beszédet tartanom, volt, hogy nyolcszáz embernek kellett a Groupama arénában egy nagy céges rendezvényen, nem rég az RTL Klubon szerepeltem. 14 évesen szerintem meg se tudtam volna szólalni, most meg sokat kell beszélnem, hála Istennek jó ügyekről.  Sokat alakultam, de ebben rengeteget segített a vízilabda. Isten útjai kifürkészhetetlenek…

Ha már szóba került a filmes karrier… Mesélnél róla?

Igen, voltak filmjeim… Egészen pontosan egy… Amikor Andy Vajna hazajött és az ’56-os forradalom 50. évfordulója közelgett, tudta, hogy akar csinálni ebből egy filmet, mert ő is ennek lett az áldozata. ’56-hoz szervesen hozzátartozott a melbourne-i olimpia, ahol fantasztikusan szerepeltek a magyar sportolók, miközben családjaikat lőtték a szovjetek itthon. Éppen az oroszokat kellett háromnál több góllal vernünk ahhoz a csoportmérkőzések során, hogy olimpiai bajnokok legyünk és ez sikerült. Így jött az ötlet, hogy legyen a filmben vízilabda, s ha már vízilabda, a kétszeres olimpiai bajnok csapat szerepelhetne benne; hollywood-i elgondolás szerint durranjon minél nagyobbat, a korszak leghíresebb fiatal színészei legyenek a forradalmárok. Voltam castingon, szöveget kellett felolvasnom, párbeszédeket elmondani. Próbálták belőni, hogy ki melyik karakter lehet, hát én lettem a szovjet center. Nagyon örültem, hogy benne lehettem a filmben; dublőrként vagy szereplőként, de az olimpiai csapatból nyolcan vagy kilencen biztosan szerepeltünk a Szabadság, szerelem című filmben. Egyébként más próbálkozásaink is voltak még; 2016-ban Halassy Olivérről, majd a négyszeres olimpiai bajnok Fuchs Jenőről is sikerült egy-egy dokumentumfilmet készíteni. Halassy Olivér kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó volt, akinek egy villamosbaleset következtében 11 évesen amputálni kellett a lábát és ezzel az amputált lábbal lett ő sokszoros magyar bajnok és Európa-bajnok úszó. Egy ilyen hősről, akit ’46-ban a szovjetek egy ellenőrzés során megöltek, Amerikában már tíz film készült volna, mi meg nem tudjuk, hogy ki ő. Fuchs Jenő átélt négy rendszerváltást Magyarországon, a tőzsde egyik főtitkára volt. Nagy játékfilm is készülhetne az életükből, látványos lenne!

„Az élsport megtanít nem csak a padlóról felállni, de a mennyből is visszarángat a hétköznapokba” – mondtad egy interjúban. Neked hogy sikerült a talpraállás egy-egy kudarc után, mi segített az újrakezdésben? És mi kell ahhoz, hogy valaki az egyéni és csapatsikerek után ne szálljon el magától és megmaradjon ugyanannak az embernek, aki volt? Csak két apró adalék: 16 éves korod előtt már felnőtt válogatott voltál, s 2004-ben a világ legjobb vízilabdázójának választottak!

Azt hiszem, nektek nem kell arról beszélnem, hogy mit jelent valakiben vagy valamiben hinni. Nekünk sportolóknak a sikerben és egymásban is nagyon kellett hinnünk. Aki nagyon sokat tesz céljai eléréséért és mindezt nagy alázattal, koncentrációval és lelkesedéssel teszi, nagy elszántsággal megy előre, köteles szerénynek maradnia. Kevés olyan nagy emberről, tudósról vagy sportolóról tudok, aki nagyképű lenne. A legtöbb ember szerény körülmények közül indul és úgy ér el nagy sikereket és nagy bűn, emberi gyarlóság nagyképűvé és flegmává válni a sikerek hatására, mert nagyon hamar vissza lehet kerülni a padlóra. Faragó Tamás mondta, hogy minden nap új királyok születnek. Ma teljesítettél, ma te vagy Wimbledon teniszcsillaga, ma csináltál egy jó filmet, de rengetegen vannak, akik le akarnak győzni, és ha egy pillanatra is elveszíted a fókuszt, az alázatot, reggel már nem úgy fogsz felkelni és teljesíteni. Erre a sport nagyon jól megtanít és büszke vagyok arra, hogy az egész válogatott így gondolkodott. Nagyon szép dolog év végén hazavinni a kitűnő bizonyítványt, de a következő évben megint a nulláról indítasz, és újra bizonyítanod kell! Szomorú dolog csalódást okozni magadnak, és elbukni valamiben, de másnap újabb feladatok várnak rád, bizonyítanod kell. Akár a siker utáni eufóriát, akár a kudarc utáni letargiát húzod magad után, cipelni fogod sokáig és meg fogja határozni a teljesítményed. Akár pozitív, akár negatív dolgot érek el az életben, a mai napig igyekszem megtalálni az arany középutat. Akkor vagyok jó, ha minden nap ugyanúgy melegítek be, úgy megyek neki a 100 méteres úszás távoknak, ugyanolyan keményen ülök le tanulni, megyek dolgozni vagy a hivatásomat végezni. Ezt nem lehet flegmán csinálni. Egy pap sem celebrálhat úgy le egy misét, hogy csak úgy ott van, de már a következő teendőkön gondolkozik, egy sportoló sem teheti ezt meg. Ott kell lenni fejben – hittel és alázattal.

Az élsport összeegyeztethető ezzel az általad is említett arany középúttal?

Egyrészt hiszek a középútban, mert nem lehet elmenni a szélsőségek felé, ugyanakkor az élsportot csak teligázzal lehet űzni! Nincs ellentét, mert kiegyenlíti a kettő egymást! Itt is megvan a középút: az élsportolónak tudnia kell küzdenie, belehalnia a versenybe, ha kell, tudnia kell pihenni, szórakozni, kikapcsolódni, regenerálódni, a csapatszellemet maximálisan felpörgetni, a táplálkozást komolyan venni… Nem lehet csak úgy eszegetni, hogy négy óra edzés után kérek görögsalátát bio limonádéval, mert két nap után kikészülök. A pihenés nem azt jelenti, hogy két hétre eltűnök a Bahamákra, a bulizás nem azt jelenti, hogy alkoholmérgezést kapok és hetekig edzeni se tudok… Ha kirándulni megyünk, nem pár száz métert teszünk meg. A zarándoklat sem azt jelenti, hogy körbesétálom a falut, aztán mindenkinek elmondom, hogy milyen poros a cipőm… Ha csináljuk, nagyon csinálni kell, de vannak keretek, amiket be kell tartani. Nálam így működik ez a kettősség!

„Európa-bajnok vízilabdás fiúkból olimpiai bajnok urak lettünk…”

Egy, pályafutása során mindent megnyerő olimpikon élete sem csak móka és kacagás, a kudarc is hozzátartozik az életükhöz. Melyek sportpályafutásod legfájóbb emlékei?

A londoni olimpián elért ötödik helyünk óriási tragédia, minden magyar vízilabdázónak egy olimpiai ötödik hely maga a poklok pokla. 15 évesen egy elfertőződött seb következtében majdnem elveszítettem a lábamat, mint Halassy Olivér. Olaszországból jöttünk haza, miután a serdülőkkel megnyertünk egy kupát, hazafelé Szicíliából egy hosszú busz utat tettünk meg, hetekig kellett kezelésekre járnunk és benne volt a pakliban, hogy egy apró sérülésnek tűnő valamiből (beütöttem a lábamat a medence szélébe), tragédia lesz. Ebből is tanultam: figyelni kell a testünkre. 2002-ben egy Vasas-Honvéd bajnoki döntőn eltörték az állkapcsom és ekkor azt mondták az orvosok, hogy szerencse, hogy ilyen nagydarab, magas, langaléta, marharépa vagyok, mert így megvédtek a csontjaim attól, hogy levegőt kapjon az agyam, annyi ütést kaptam. Pár nappal később korábbi csapatom ellen, a Kásás Tomival is felálló Posillipo Napoli ellen vívtunk fontos meccset a Bajnokok Ligája négyesdöntőben, őket megvertük, de a döntőben kikaptunk Kásás Tomi apukájáéktól, Kásás Zoltánéktól, az Olympiakosz Pireusztól, s bár engem választottak a torna legjobb játékosának, mégis fájdalmas élmény volt. Meg az is, hogy három vb-t elveszítettünk és csak egyet nyertünk meg, ez is szégyenletes egy magyar vízilabdázótól.

A sikereket és a kudarcokat is minden idők egyik legjobb vízilabdázójával, Benedek Tiborral élhetted át…

 Emberileg a legnagyobb szörnyűség, ami történhetett, az Benedek Tibi tavalyi halála. Felfoghatatlan volt számunkra, hogy egy életerős, egy generációt éppen felnevelő fiatal edző, hogy lehet annyira beteg, hogy abból nem tud felgyógyulni. Azt hiszem, ezt nem fogja tudni soha senki feldolgozni. Nem is akarjuk, csak az ő emlékét méltóképpen ápolni, az örökségét legalább morzsáiban továbbvinni. A magyar vízilabdának egyértelmű fekete napja volt 2020. június 18., ráadásul egy nappal korábban Kárpáti Gyuri bácsit is elveszítettük, így két, háromszoros olimpiai bajnok távozott közülünk, egy napon belül. A sok fájdalom mellett azért kárpótolt a három olimpiai aranyérem, meg az, hogy láthattam a lányomat Európa-bajnokká válni és neki szólt a magyar himnusz.

Tudsz különbséget tenni az olimpiai bajnoki címek között?

Eggyel jobb kérdés, mintha azt kérdeznéd, hogy melyik lányomat szeretem a legjobban… Sydneybe úgy mentünk ki, hogy 23 éves voltam, első olimpiája volt sokunknak, ’97-ben és ’99-ben Eb-t nyertünk, ’99-ben világkupát is, 2000-ben pedig egy Nemzetek Ligája versenyt nyertünk meg a horvátok ellen. Négy aranyéremmel és egy vb ezüsttel mentünk ki az olimpiára, elég erős volt a megelőző néhány évünk, az olimpián pedig volt két meccs, ahol elveszítettük a csoportelsőség lehetőségét, hiszen a horvátoktól és a jugoszlávoktól is kikaptunk. Fel se merült bennünk, hogy nincs esélyünk nyerni, de ott azért rendbe kellett tenni a csapatot. Nagy különbséget jelentett, hogy az Európa-bajnok vízilabdás fiúkból olimpiai bajnok urak lettünk, onnantól kezdve a címlapfotózásokon, rendezvényeken, a Fábry show-ban, mindenhol így lettünk megszólítva. A Sydneyben töltött napok felejthetetlenek maradnak. A két vereség után spirituális változáson mentünk keresztül, elképesztő összetartó és kicsit őrült csapatunk is volt, aztán minden idők legsimább döntőjében lemostuk az oroszokat 13-6-ra. Athénban az volt a csoda, hogy mind a hét meccsünket megnyertük egy hibátlan csapattal, ahol minden pozícióban három szuperklasszis játékosunk volt, kivéve a kapus és a center, mert ők csak ketten lehettek. Úgy éreztem magam, mintha 13 Ronaldo és Messi között játszottam volna. Nemcsak sportolóként volt fantasztikus mindenki, hanem emberileg is. Pekingben az volt a szép, hogy három a magyar igazság; rutinos csapattal, de sok ezüstérem és csalódás után sikerült nyerni. Mindhárom olimpiának külön sztorija van, nehéz különbséget tenni, de olimpiai bajnokokká Sydneyben váltunk, a többi csak hab a tortán, de maga a torta, azt hiszem, Sydneyben lett megsütve.

Athénban sem fordult meg a fejetekben, hogy kikaphattok? Az utolsó negyed előtt két góllal mentek a szerbek…

Az első meccsünkön a szerbek ellen is 3-0-ra nyertük az utolsó negyedet…  0-3-mal kezdtük a meccset, s 5-7-nél egy pillanatra valóban eszembe jutott, hogy ki is kaphatunk. A harmadik középkezdésünket követően kinéztem és láttam a szerb miniszterelnököt, amint pacsizott és vigyorgott, látszott rajta az önelégültség, hogy „na most megmutatjuk a magyaroknak”. Mondtam magamban, hogy na, ezt nem. Az első negyedben a szerb miniszterelnök pacsizik, ilyen nincs. Első három gólunkat én dobtam, azokkal egyenlítettünk. A társak bíztak bennem, másfél év alatt hét aranyérmet nyertem, akkor kaptam az év legjobb játékosa díjat a világon. 27 éves voltam, volt már egy másfél éves kislányunk és minden olyan teljesnek tűnt. Igaz, ahogy megéltük az edzőtáborok fájdalmait, volt, hogy edzés után ebédelni nem maradt erőm.

Egyébként is sok lemondással jár az élsport. Te hogy élted meg mindezt?

13-14 éves koromig sok szabadidőm volt, onnantól azonban az edzőtáborok vették át a vezető szerepet. Tényleg sok lemondással járt. Három-négy osztálykiránduláson voltam ott 12 év alatt, nem voltam ott az általános iskolai ballagásomon, mert Olaszországban voltunk edzőtáborban, az érettségi is necces volt az atlantai olimpiára való felkészülés miatt. A legdurvább emlékem, hogy koncertjegyünk volt Udinébe a Red Hot Chilli Peppers-re, ami a kedvenc zenekarunk volt Ancsával. Szabadnap lett volna, de jó, kimegyünk, 800 km, 9 óra alatt megvan, szállást foglaltunk, majd Kemény Dénes mondta, hogy sikerült megszerveznie a németekkel Békéscsabán egy barátságos meccset arra a napra… Cserébe megszórtuk a németeket… Ez egy érdekes kérdés egyébként, hogy sok mindenről le kellett mondanom, de helyette mi mindent kaptam? 12-13 évesen utazhattam Olaszországba és Isztambulba, 16 és fél évesen Los Angelesbe, ültem a Knight Rider kocsiban, voltam Disneylandben és az Universal Filmstudióban… Hány 16 évesnek adatik ez meg? Adott is és el is vett az élsport kamaszkori élményeket.

„Mozgásra vagyunk teremtve, nem ülésre. Ez a home office világ, ez a „homo telefonicus” nem az a jövőkép, amit szeretnék látni.”

Emlékszel az első aranyérmedre és az első Himnuszra, amit a nemzeti csapattal nyertél és a pódium tetején hallgattál?

Mi az, hogy emlékszem, talán sosem fogom elfelejteni azt a napot, mikor magyar köpenyben, magyar címerrel a szívem felett először szólt nekünk nemzeti imádságunk. Az első aranyérmet egy ifjúsági vb-n szereztem Hollandiában, ahol egyedüli balkezesként lehettem jelen, már az is egy fantasztikus csapat volt Kásás Tomival, Fodor Rajmunddal, Vári Attilával.

Különös lehetett hazádat képviselni és örömet szerezni egész Magyarországnak. Mit jelent számodra a hazaszeretet, a magyarságtudat?

Óvodásként azt mondtam, hogy ahogy anyukám, én is zászló kirakó akarok lenni a házakra, hiszen láttam, ahogy minden ünnep előtt kiraktuk a magyar zászlót. A következő álmom az volt néhány évvel később, hogy egy gyönyörű, barna lovon őrzöm a határt, megvédem Magyarországot, mint határőr, de hogy miért, azt nem tudom. Szerettem a lovakat, cowboy vagy indián már nem lehettem, huszár, kuruc vagy a fekete sereg egyik kiválósága sem, de legalább a határt őrzöm majd. Aztán ez az álmom is elúszott és jött a vízilabda a magyar himnusszal, a dobogó tetején a magyar zászlóval, 15 ezer kilométerrel Budapesttől. Magyar vagyok és büszke vagyok rá! A globalizációban benne van, hogy sok honfitársunk külföldre költözik. Több ír él New Yorkban, mint Dublinban, a második legnagyobb görög lélekszámú város az ausztrál Melbourne, stb… Ez az élet velejárója. Én Magyarországon szeretnék élni és meghalni.

Mennyit jelentett számodra pályafutásod során a magyar szurkolók támogatása?

Nagyon sokat, de azért más egy vízilabda meccs hangulata, mint a focié. Nekünk vízilabdában furcsa és szokatlan a lelátói balhé. A mi sportágunkban a szurkolók diplomája is magasabb, nem csak a játékosoké, ezért kulturáltabb szurkolás folyik a lelátón. Mentálisan egyébként számunkra is sokat ad a szerbek vehemens, köpködős, durva stílusa, a magyarok ennél sokkal békésebbek. Nekünk nagyon inspiráló volt, amikor Pekingben vagy Sydneyben 3-5ezer magyar szurkolt a lelátón. Voltunk New Yorkban világliga meccsen, ahol 1500 néző volt, abból nyolcszáz magyar. Azért ez nem rossz érzés Amerikában. A magyar nagyon tud szurkolni, elkeseredni, ezt tudnia kell kezelnie egy élsportolónak, akkor is, ha ez néha stresszt pakol a sportoló vállára.

Hát igen, a stressz… Volt-e valamilyen különleges metódusa a válogatottban a konfliktusok kezelésének, elsimításának?

Az, hogy egy közösség, egy válogatott sikeres, az sok apróságon múlik, és a hétköznapokban kell ezeket az apróságokat megtalálnunk. Hála Istennek mi nagyon jó közösséget alkottunk, nem csak a vízben, de a parton is tudtunk egymásra hatni. Nálunk az empátia, a türelem és a humor egyvelege működött. Amikor több hétre össze vagyunk zárva, a családtól távol, közepes edzőtáborban, borzasztó a kaja, kényelmetlen az ágy, az edzőt, meg egymást is el kellene viselnünk, banális dolgokon lehet összeveszni. Ha szeretjük és tiszteljük egymást, a humor nagyon jó fegyver lehet. Az empátia is nagyon erős volt nálunk. Ezért is nyerhettünk Pekingben harmadszor olimpiát, mert nálunk nem volt olyan, mint a szerbeknél, akik összeverekedtek a vereség után, egymást okolták, eltört egy boka és egy könyök is… Ezt Benedek Tibi is megfogalmazta, hogy nem biztos, hogy mi voltunk a legjobb csapat a vízben a statisztikák szerint, de mi szerettük egymást a legjobban és mi akartuk legjobban ezt a sikert együtt elérni.

Főleg a vízilabdán keresztül, de rengeteg gyönyörű helyen járhattál már. Legszebb és kedvenc ország, vagy város, esetleg olyan hely, ahol még nem voltál, de szerepel a bakancslistán?

 Szeretünk kirándulni. Nagy Ausztrália rajongó vagyok, Nápolyt is imádom, s Amerikát is szeretném majd megmutatni a családnak, de Magyarországon is csodálatos, még felfedezésre váró helyek vannak. Óriási szégyennek érzem, hogy Erdélyben csak egyszer jártam, persze játszottunk Romániában, Nagyváradon és sajnos Bukarestben is, de Erdély sokkal többet érdemel: gyönyörű, különleges, meg kell élni és el kell jutni újra.  Milyen könnyű azt mondani, hogy kedvenc helyem Sydney, mert olimpiát nyertem ott, vagy Budapest, Kotor, esetleg Nápoly a Bajnokok Ligája győzelmek miatt, de nem a siker, hanem az izgalmas emlékek és emberek miatt válik egy hely különlegessé. Az illatok, a tengerpart, a kotori utcák, a kedvenc nápolyi fagyizónk…

Volt-e valami meccs előtti szokásod, rituáléd? Mivel kötötted le magad az edzőtáborokban, világversenyek alatt?

Volt egy kabalalabdám, egy indián boltban vettem Barcelonában ’99-ben. Kedvenc zenéimet hallgattam, jól esett egy Snickers csoki, meccs előtt aludtam fél órát, ha tudtam. Alvás előtt keresztrejtvényt fejtettem, Sudokuval játszottam, jogi tanulmányokat folytattam (az alkotmányjog és a büntetőjog, amire jól be lehet aludni), alvás után bolondozás a fiúkkal. A Benedek Tibi – Varga Zsolt páros képes volt már meccs előtt elégetni több ezer kalóriát a zoknilabdával, de ment a kiszorítójáték, egyérintő, lábtenisz is. És mennyire érdekes, hogy hiszünk a kabalákban… Én hittem abban, hogy nekem az olimpiai lángot látnom kell meccs előtt, mert ha látom, átszellemülök, az olimpia átjár engem és akkor majd nyerni fogunk. Egyszer nem volt ez meg a négy olimpiámon, amikor nem láttam a lángot, Londonban, és nem is nyertünk.

Ha már olimpia… Hogyan élted meg az idei olimpiát, immár kívülállóként?

A magyar olimpiai csapat szereplése szuper volt, egy tízmilliós ország 20 érmet nyer, egy olyan olimpián, ahol már a lakatlan szigeteken is komoly élsport megy; ehhez képest az, hogy Franciaország, Ausztrália, Japán, az Egyesült Államok hagynak le minket, földrésznyi országok, borzasztóan erős gazdasággal, ez egy óriási dolog. Szükség van a sport állami támogatására is, de a magyar sport nem csak az olimpiáról szól, egyre többen sportolnak, például az elmúlt tíz évben 30-40 új egyesület alakult vízilabdában is a semmiből. 2000-től van női vízilabda az olimpián, most először szereztünk érmet, az idei olimpia előtt együtt még sosem nyertek érmet a férfiak és nők, és külön kiemelendő, hogy 9 sportágban sikerült érmet szereznünk a karatétól a vitorlázáson át, hat kajak-kenu érem, csapatsportágban is kettő. Megsüvegelendő teljesítmény!

Egy sikeres olimpia a fiataloknak is motiváló lehet, hogy többet sportoljanak…

 A nagy sportágválasztó és ötpróba nagyköveteként sokat beszélek a szabadidősport fontosságáról, fontos, hogy aktívak legyünk, legyen szó túrázásról, futásról, kerékpározásról, fociról vagy konditeremről. Az olimpián látjuk, hogy gyönyörű izmok feszülnek, kidolgozott testek versenyeznek, de a Jóisten úgy áldott meg bennünket, hogy felálltunk, két lábon állunk és izmaink vannak; láb, kar, hátizmunk van. Mozgásra vagyunk teremtve, nem ülésre. Ez a home office világ, ez a „homo telefonicus” nem az a jövőkép, amit szeretnék látni.