Ahogy a híres mondás tartja: könnyebb egy edzőt leváltani, mint egy egész csapatot. És ez sajnos megcáfolhatatlanul így van. Nem könnyű a futballedzők élete. Sem. Egyik nap még istencsászár vagy a szakmádban, két nappal később pedig, ha nem is a híd alatt, de munkanélküliként ébredsz. Megéri ez a bizonytalanság, ez a stressz? Meg mintha csak újabban lenne divat ez a nagy jövés-menés. Mióta olyan dilettáns multimilliomos olajmágnások ülnek a főnöki bársonyszékekben, akik fel voltak mentve tornaórán, és egy egyenest nem tudnak rúgni a labdába. (Spoilerveszély: Oliver Kahn és Hasan Salihamidzic speciel nem ilyenek voltak…) Meg mióta ez a csodálatos játék elveszítette játék mivoltát, és már csak, mint üzlet, mint egy pénztermelő automata van jelen ezen a golyóbison. A focisták már régen robotok, a modern rabszolgaság végtermékei, a futball pedig nem játék többé. Vagy legalábbis nagyon drága játék. És ennek sok esetben az edzők isszák meg a levét. Hiába, a labdát nem te adod el a tizenhatoson belül, azt a lövést nem te véded be, s a ziccert és a tizenegyest sem te hagyod ki, elővenni és számon kérni mégis mindig téged fognak elsőként. A játékos ebből a szempontból általában védve van – biztos, hogy megérdemlik a kispadnál ülők, állók ezt a kiszolgáltatottságot? Legújabb írásom fókuszában az edzők állnak – igen, még kicsi együttérzést is fogok tanúsítani az irányukba…

Egy csapatnál hosszú ideig? Azok az idők már rég elmúltak…

Nem akarom Ádámtól és Évától kezdeni… Így csak Alextől és Arséne-től fogom. Igen, a Premier League két korszakos zsenije, akik neve hallatán talán nincs olyan ManUnited és Arsenal szurkoló, aki ne morzsolna el minimum egy könnycseppet; az első edzők, akik bekerültek a Premier League Hírességek Csarnokába. (Ellenben korábbi játékosaik közül már David Beckham, Eric Cantona, Roy Keane, Wayne Rooney, Peter Schmeichel, Paul Scholes, valamint Thierry Henry és Patrick Vieira is tagja már ennek az elit alakulatnak…) Na nem, mintha nem szolgáltak volna rá. Sir Alex Ferguson az 1992 óta tartó sorozat történetének messze legeredményesebb edzője, 13 bajnoki címet nyert a Manchester Uniteddal, miközben tizenegy alkalommal az év edzőjének is megválasztották! (Nemzetközi és hazai kupaeredményeit, többek között a két Bajnokok Ligája győzelmét és 5 FA kupa diadalát pedig még meg sem említettem. Ja de, most…) Arséne Wenger ezt a díjat háromszor söpörte be, mint ahogy bajnoki címből is ennyi jutott az Arsenalnak – a máig utolsót, a 2003/04-es szezon végén veretlenül nyerték meg! Ferguson 1986-tól egészen 2013-ig ült a Manchester United kispadján, ez mai ésszel felfoghatatlanul hosszú idő, 27 év… Tíz éve ment nyugdíjba, azóta ugyanazon a kispadon már a nyolcadik edző ül. No comment… Pedig nem indult úgy a skót manchesteri szerepvállalása, hogy ebből hosszú, boldog házasság lesz – az első FA kupát 1990-ben, bajnoki címet 1993-ban nyerte a klubbal. Voltak gyengébb időszakok addig, mégsem jutott eszébe senkinek az, hogy kirúgják. Ma meg kis túlzással szezononként adják egymás kezébe a kilincset az új United edzők… Wenger a 2006-os BL döntő elveszítése után, bár voltak még elég erős keretei és jó játékosai, már nem tudott újabb nagyot dobni, így valahol csoda, hogy 2018-ig húzta – őt 1996-ban nevezték ki, egy kispadon 22 évet lehúzni szintén nem kevés idő. A Premier League-ben keresve sem találhatunk edzők között ennél nagyobb rivalizálást (na, most jönne ide Jose Mourinho, és kérne számon, hogy ezek szerint ő folyamatos babazsúron vett részt, míg Angliában dolgozott?), és bár rivalizáltak egymással (na meg persze a nagy Joséval is…), mélyen tisztelték is egymást, és ettől voltak annyira nagyok, emberileg is. Persze, az eredményeik is önmagukért beszéltek. Egyikük 27, másikuk 22 évet töltött el ugyanannak a csapatnak a kispadján: kár, hogy a mai labdarúgásból hiányoznak a Fergusonok és a Wengerek… (Josék még mindig vannak…)

Franciaországban van egy öreg csóka, akinek, ha azt mondanánk, hogy Fergusonnál és Wengernél senki nem nőtt hozzá jobban egy klubhoz, csupán annyit mondana: „Fogd meg a söröm!” Vagy, mivel franciáról van szó, lehet, inkább egy pohár bort adna a kezünkbe.  Ez a vén fószer nem más, mint Guy Ritchie Roux, aki minimális megszakítással 44 (!!!) évig volt az Auxerre vezetőedzője! Amikor Roux 1961-ben először ült le a csapat kispadjára, ő 23 (!) éves, a klub pedig még amatőr ligás volt. Egy szezon után elment a kötelező katonai szolgálatra, majd miután leszerelt, 1964-ben visszatért, és egyenesen 2000-ig nem is ment sehova! Akkor is csak azért lett új vezetőedzője a klubnak, mert egy évig előlépett sportigazgatónak, de aztán visszatért, és még 2005-ig edzője volt a csapatnak. Roux 1961-2005 között dolgozott ugyanazon klubnál, és azt sem mondhatjuk, hogy eredménytelen lett volna a csapat élén… Már másodosztályú klubként kupadöntőt játszottak, majd később négyszer meg is nyerte a francia kupát – 1994-ben, 1996-ban, majd a visszatérését követően 2003-ban és 2005-ben is. 1996-ban bajnok lett az Auxerre, őt magát pedig háromszor választották az év edzőjének Franciaországban! Páratlan, félelmetes – és nem biztos, hogy övé az egyetlen hasonló sztori! A topligákban azért ez valószínűsíthető.

Guy Roux és a fiatal Eric Cantona

Nem klubfutball, de egy rövid gondolat erejéig itt kell megjegyeznem, hogy bámulatos, ami a német futballválogatottnál zajlik. 1927-ig DFB bizottság vezette a nemzeti csapatot, ám az első szövetségi kapitány, Otto Nerz óta a jelenlegi kapitány, Hans-Dieter Flick még csak a 11. (!) edző a kispadon. Mondom: közel 100 év alatt! A korábbi szövetségi kapitányok: Otto Nerz (1928-1936), Sepp Herberger (1936-1964), Helmut Schön (1964-1978), Jupp Derwall (1978-1984), Franz Beckenbauer (1984-1990), Berti Vogts (1990-1998), Erich Ribbeck (1998-2000), Rudi Völler (2000-2004), Jürgen Klinsmann (2004-2006) és Joachim Löw (2006-2021). Elképesztő! Sepp Herberger 28 (!) évig volt szövetségi kapitány, az ő nevéhez fűződik a berni csoda, amikor megverték az 1954-es vb döntőben az Aranycsapatot. A legeredményesebb kapitány Helmut Schön volt, aki az 1970-es vb-t és a két évvel későbbi Eb-t is megnyerte, de másik két vb-ről és egy Eb-ről is van még további érme. Jupp Derwall rövid időszaka alatt is összejött egy Európa-bajnoki cím és egy világbajnoki ezüst. Franz Beckenbauer játékosként is világbajnok volt, ez kapitányként is összejött neki 1990-ben, miután az 1986-os finálét még elveszítette Argentína ellen. Joachim Löw 2018-ig nagyon jó eredményeket szállított, vb-t nyert, s további érmeket szerzett a korábbi tornákon, de a 2018-as vb és a 2021-es Eb már finoman fogalmazva sem sikerült számára jól. Mindenesetre ez talán követendő példa is lehetne: Németországban nem váltogatják úgy a szövetségi kapitányokat, mint a zoknit szokás… (Csak a miheztartás végett: mióta követem a focit, s az ezredfordulón Bicskei Bertalan volt a magyar szövetségi kapitány, Marco Rossi már a 14. a sorban – 24 év alatt…)

A világbajnok német kapitányok...

Akik régóta húzzák ugyanott, és akiknek középcsapatnál a helyük…

Vissza a klubfocihoz… Ma már az nagyon elképzelhetetlen, hogy akár az edző, akár a klubvezetés oldaláról meglegyen ez a kölcsönös „akarok maradni – akarom, hogy maradj” feeling. Ha a topligákra gondolunk, bár Ferguson, Wenger vagy Guy Roux szintű időintervallumot nem találunk, azért van két edző, akik büszkék lehetnek arra, hogy több mint 10 éve nem kellett munkanélküli segélyt felvenniük. Diego Simeone 2011 karácsonya óta vezeti az Atletico Madridot, Christian Streich pedig néhány nappal később, 2012 január elején lett a Freiburg vezetőedzője. Az Atletico Madrid hosszú ideje nem volt több középszernél (bár 2010-ben Gera Zoltán Fulhamje ellen éppen csurrant-cseppent egy Európa-Liga győzelem), a futballtérképre egyértelműen Diego Simeone tette fel a csapatot. Real Madrid szurkolóként is jól tudom, milyen kellemesen lehetett élcelődni az Atletico eredménytelenségén, de Simeone érkezése óta azért néhányszor fejbe kólintottak már bennünket a „matracosok”: például a 2013-as kupadöntőben, amin legyőzték a Real Madridot, hogy mást ne mondjak. Aztán kétszer bajnok is lett az Atletico, a 2014-es az kifejezetten nagy bravúr volt, mert akkor csúcsra járatott Barcelona és a végül BL győztes Real Madrid előtt sikerült behúzni a Primera Division-t. A másik bajnoki címe a covid utáni első szezon volt, a 2020/21-es. Akkor a Barca mélyen volt és a Real is kereste az identitását… Emellett kétszer Európa-Ligát nyert, és kétszer BL döntőt is vívott – igaz, végül mindkét finálét elveszítette a városi rivális ellen, hogy azért Torrentének se lehessen teljesen őszinte a mosolya. Mindenesetre az, hogy az Atletico Madridot nagy csapattá tette (még ha visszataszító módszerekkel, pokróc stílusban is…), az ő érdeme, és elismerést érdemel. Diego Simeone nagy edző, de hogy ez a játékstílus máshol is beválna-e… Nos, én szívesen megnézném egy másik csapat kispadján is! Christian Streich is összenőtt a Freiburggal. A német csapat szurkolóinak nem lehetnek különösebben vérmes reményeik, általában nincs esélyük trófeát szerezni, már annak is örülnek, hogy stabil Bundesliga középcsapatuk van, ám az elmúlt két évben, mint ha ott is megmozdult volna valami. Szeretném azt hinni, hogy erről Sallai Roland is tehet. Talán ő is, de az egész csapat jobb, szervezettebb. Tavaly kupadöntőt vívtak, idén is ott vannak az elődöntőben, s az előző évhez hasonlóan ebben az esztendőben is az európai kupaszereplésért küzdenek. Szerintem meg is lesz nekik az UEFA kupa Európa-Liga indulás!

Christian Streich Sallai Rolandnak magyaráz

A Manchester Unitednél és az Arsenalnál is felsült a Fergie – Wenger éra óta egy-egy olyan edző, akiről más helyeken kiderült már, hogy egyébként érti a dolgát. A nyomás volt talán túl nagy, és az elvárások. Hát igen, David Moyes-t sokan ideális Ferguson utódnak gondolták, már csak skót származása miatt is, de aztán kiderült, hogy ami elég az Evertonnál, vagy később a West Ham Unitednál (mindkét együttes élén történelminek mondható sikereket ért el!), az édes kevés Anglia egyik legpatinásabb klubjánál. David Moyes egy egész évet sem húzott le az United kispadján, mérkőzéseinek alig több, mint a felét nyerte meg, s talán mondhatjuk, nem csak az ő hibája, ettől még tény: közvetlenül Ferguson után, nagyon csúnyán megbukott az Old Traffordon. De máshol meg képes az eredményes futballra. Középcsapatok kispadjára ő tökéletes választás – a West Ham-mel volt olyan éve, amikor a BL indulásért küzdött, és jelenleg az Európa Konferencia Liga elődöntőjében várja Kerkez Milost és az AZ Alkmaar-t. Az Arsenalnál Unai Emery volt David Moyes, vagyis a meg nem értett zseni. Mert az zseni, és valamihez nagyon ért, aki a Sevillával háromszor is megnyeri az Európa-Ligát, aztán egyszer a Villareallal is megteszi ugyanezt. Most meg a nem olyan rég még a kiesés réme által fenyegetett Aston Villával visz olyan sorozatot, hogy ha nem vigyáz, jövőre újra rámehet az Európa-Liga győzelemre… De amíg Emery kisebb csapatoknál véghez vitt hőstettein lamentálunk, nem felejthetjük el neki, mit művelt az Arsenalnál eltöltött másfél éve alatt (bár egy Európa-Liga döntőbe ott is bejutott, de abban sok köszönet nem volt: a Chelsea 4-0-ra lemosta őket…), és azt sem, hogy vele esett ki a PSG a Barcelona ellen 4-0-s odavágó után. Az a tutyimutyi futball, aminek 6-1-es vereség lett a vége, egy életre megbélyegezte. Mint szegény Egervári Sándort például az amszterdami 1-8… Lezárva ezt a blokkot, kijelenthetjük, hogy David Moyes és Unai Emery is nehéz örökséget vettek át, nem is tudtak megbirkózni vele… Ellenben úgy néz ki, idén Erik ten Haag végre új utakra tereli a Manchester Unitedet, és az Arsenalnál is megérte türelmesnek lenni Mikel Artetával szemben, pedig kezdetben a fiatal spanyol sem hozta az elvárt eredményeket. Ám előbb vagy utóbb a munka gyümölcse általában beérik – csak azt kivárni tűnik néha egy örökkévalóságnak…

A Premier League új álomduója? Erik ten Haag és Mikel Arteta...

Mi történt Londonban és Münchenben?

A korábban már említett Diego Simeone játékosként is klublegenda volt a „matracosoknál”, edzőként pedig még tovább faragta a szobrát. Na, ez nem sikerült eddig Frank Lampardnak, aki hiába volt korszakának egyik legjobb középpályása, s a Chelsea történetének is talán a legjobb játékosa, edzőként aligha fog hasonló karriert befutni. Még hogy nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a folyóba: Frank Lampard az ékes bizonyítéka, hogy kétszer is megbukhatsz ugyanannak a csapatnak a kispadján… Nem tudom, mit várt ettől az eleve fél évig tartó szerepvállalástól, igaz, ha valakik, mi nem törhetünk pálcát felette az érzelmi alapon hozott döntések miatt (Dárdai Pálról majd kicsit később…), inkább nézzük, mi is történt nagyvonalakban ebben a sztoriban. Az történt, hogy Frank Lampard egyszer már ült a Chelsea kispadján, egy elég nehéz időszakban, amikor nem igazolhatott egy korábbi büntetés miatt játékosokat a klub, és akkor muszáj volt beépíteni fiatalokat a csapatba. Kezdetben még nem is volt annyira rossz a Chelsea, de aztán kiderült, hogy ez a projekt nagyon nem működik. A 2021-es év elején kirúgták, s aztán az utódja, Thomas Tuchel néhány hónap után általános megdöbbenésre BL-t nyert a Chelsea-vel (stábjában Lőw Zsolttal). 2022 őszén aztán a németnek is megköszönték a munkáját (arrafelé ritka szó a hála, annak idején Roberto di Matteót is a BL győzelem után fél évvel tették lapátra…), és leültették a kispadra Graham Pottert, aki a Brightonnál egész jó munkát végzett. Potter is követett el hibákat, ne tagadjuk, de egyáltalán nem volt ideális az a helyzet, amibe belecsöppent. Az új amerikai tulajdonos még csak ismerkedett a klubbal, s hirtelen igazolt rekordmennyiségű pénzért rengeteg játékost, akiket Potter nem is kért, és nem is tudott rögtön beilleszteni a csapatba. Elég hamar rájött Londonban mindenki arra, hogy ez a Potter nem az a Potter, bár valószínűleg a Roxfort Varázsló – és Boszorkányképző Szakiskolájának minden szerelmi bájitala (még az amortentia is…) kevés lett volna ahhoz, hogy ezt a házasságot meg lehessen menteni. Ráadásul nem volt senki, aki csak egy kicsit is megvédte volna Pottert (míg Harry-t azért Dumbledore-tól kezdve a Főnix rendjéig manók, patrónusok és legfőképp a barátai is óvták), pedig erről a katyvaszról közel sem csak ő tehetett. Kirúgták, de ennek nem biztos, hogy volt értelme, annak fényében, hogy Frank Lampard ült le újra ideiglenesen a kispadra. Amilyen eredményeket Lampardtól várni lehetett, azokat minden bizonnyal Potter is hozta volna – sőt, talán a Real dolgát jobban meg is nehezítette volna a Bajnokok Ligájában. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Ami tény: Lampard 4 vereséggel és mindössze egy rúgott góllal kezdte második londoni korszakát. Viszont őt nagyon szereti a Chelsea közönsége, valószínűleg sosem fogják kiutálni a Stamford Bridge-ről, s bár a szezon utolsó másfél hónapjában az égvilágon semmi céljuk nincs már, amiért küzdhetnek, az amerikai Todd Boehly-nek nyugalomra volt szüksége, amíg sikerül megegyeznie a csapat élére kinézett Julian Nagelsmannal.

Aki érthetetlen módon vált szabadúszóvá. Közröhej, ahogy a Bayern München lapátra tette március végén a velem egykorú és nagyon tehetséges vezetőedzőjét. A Bayern München nem csak, hogy hibátlan mérleggel nyerte meg a BL csoportját a Barcelona és az azóta már elődöntőbe jutó (!) Inter előtt, de lenullázta a végső győzelemre is esélyesnek tartott PSG-t is, fikarcnyi esélyt sem hagyva nekik. A BL-ben tehát hasítottak, de álltak a német kupában és a Bundesligában sem néztek ki rosszul annak ellenére, hogy a sok tavaszi döntetlennek köszönhetően egy ponttal a Dortmund mögé csúsztak. A válogatott szünetben aztán, a Dortmund elleni rangadót, a Freiburg elleni kupameccset és a Manchester City elleni BL csörtéket megelőzően mégis kirúgták Nagelsmannt. Az indok? Nem érezték biztosítottnak vele, hogy a Bayern eléri a céljait. Aha. Jött Thomas Tuchel, a megváltó. Aki a Chelsea-vel BL-t nyert beugróként. Aki Nagelsmannál jóval rutinosabb. Értem. A Borussiát bántóan simán le is pofozták a debütáló meccsen, de 4-0 után kiengedtek a bajorok, a Dortmund végül felzárkózott. A kupából kiverte őket a Freiburg. A Bundesligában jött két nyögvenyelős meccs, majd egy vereség Mainzban, a BL-ből pedig egy nagyon csúnya bukta. Már most több veresége van Tuchellel a Bayernnek, mint volt Nagelsmannal az egész szezonban… Tuchel eddig 7 meccsen ült a kispadon, és mindössze kettőt nyert meg a bajorokkal, ráadásul két kupasorozatból is kiszálltak már vele, s ha ez nem lenne elég, 5 fordulóval a vége előtt nem ők vezetik a Bundesligát! Bár sokan az új edzőre fogják azt a förtelmet, amit tavasszal látunk, nem Thomas Tuchel bukott meg (egyelőre legalábbis semmiképp), hanem a vezetőség: Hasan Salihamidzsic és Oliver Kahn játékosként profik és klublegendák voltak, vezetőkként viszont inkább tűnnek hozzá nem értő, dilettáns kóklereknek, akik egymással is állandóan harcban állnak. Még a játékosokat is meglepte, hogy Nagelsmann-t eltávolították! Ha ők sem számítottak rá, akkor a fiatal edzőt nem megfúrták az öltözőben (amire egyébként láttunk már a közelmúltban példát a Bayernnél, Niko Kovac esetében). Számomra érthetetlen a sztori. Mivel a Dortmund még mindig tapad a müncheniekre, sőt, a hétvége után már előttük is áll a tabellán, kíváncsi vagyok, ezek után meglesz-e zsinórban a tizenegyedik hazai aranyérem. Most már nem vagyok ebben egyáltalán biztos.  Sajnálom Nagelsmann-t és Tuchelt is egyébként. Előbbit, mert nem ezt érdemelte, utóbbit, mert… Ő sem ezt érdemelte. Thomas ettől rosszabb edző még nem lett, nem tehetett mást, jött egy ilyen ajánlat, el kellett fogadnia, a Bayern kispadjára leülni a legnagyobb elismerések és kihívások közé tartozik, őt a következő szezon fogja majd igazán beárazni. (Persze, ettől ez a szezonzárás még lehet nagyon kínos…) Nagelsmannak pedig a legkésőbb nyáron úgyis lesz majd munkája… Addig meg kedvére síelhet a barátnőjével; nem kell attól félnie, hogy bárhonnan is kirúgják…

Hol vannak a jó magyar edzők?

Dárdai Pálnak sem sikerült a visszatérés a Bundesligába, s legyünk őszinték, ezzel a Herthával nagyon nehéz lesz bent maradnia… Ő is a szívére hallgatott az eszével szemben: azok után, ahogy elbántak vele szeretett klubjánál, vagy, hogy stílusos legyek, palira vették őt Berlinben, emberi nagyságról árulkodik, hogy ő mégis leült harmadszor is a Hertha BSC kispadjára. Mert segíteni szeretne, holott az a villányi bor a balatoni naplementében kevésbé frusztráló élethelyzetet kínált számára továbbra is… Ambivalens érzéseim vannak ezzel a sztorival kapcsolatban. Mondjuk, ő ebből a történetből szerintem most nem jöhet ki rosszul. Ha kiesnek, nem az ő felelőssége lesz, ha meg bent maradnak, újra piedesztálra emelhetik majd, de ehhez valami isteni beavatkozásra (deus ex machina…) is szükség lesz… Dárdai klublegenda, játékosként senki nem lépett pályára többször a fővárosiak mezében (286 bajnoki, összesen 372 meccs), s az utánpótlást ott hagyva már kétszer is volt a felnőtt csapat vezetőedzője. Először 2015 februárjától négy és fél éven keresztül – akkor kiesőjelöltből masszív középcsapatot csinált a Herthából, sőt, ha jól emlékszem, kétszer még a nemzetközi kupában is elindulhattak. Amikor 2016-ban volt szerencsém meglátogatni a Húgomat Amerikában, nagyon büszke voltam arra, hogy Washingtonban egy vele (mármint nem a Húgommal, Dárdaival) készült interjút láttam a tévében. Nagyon jó munkát végzett, az első négy és fél éve alatt elért eredményei önmagukért beszéltek. Másodszor 2021 januárjában tért vissza, akkor csak novemberig maradt. Tavasszal megmenekültek a kieséstől, de az ősze tényleg nem volt valami rózsás. Azóta viszont szerintem visszasírják azt az őszt: Dárdai második szerepvállalása óta Tayfun Korkut, Felix Magath és legutóbb Sandro Schwarz ténykedése sem volt sikertörténet. Hogy Dárdaié az lesz-e, egyelőre erősen kérdéses, mindenesetre a szurkolók szimpátiájára, akárcsak Lampard, ő is számíthat. Bár az angollal ellentétben ő már volt sikeres edzőként is a klubbal, ez most mégis nagyon utolsó utáni pillanatos tűzoltásnak tűnik. Ha valami csoda folytán mégis sikerül bent maradni, nem csak a mesebeli Körmöspálcáson csatlakozhat Sam, a tűzoltó brigádjához, de valószínűleg a 2024-re tervezett, Mission Impossible – Leszámolás, Második rész főszerepét is elhappolhatja Tom Cruise elől…

Ez egy régi kép, de a hétvégén úgyis a Bayern jön szembe a Herthának... Szóval hajrá Pali! :)

Túl sok karaktert nem áldoznék rá, de ha már Dárdait szóba hoztam, ez a cikk nem születhet meg a magyar edzői társadalom megemlítése nélkül. Persze, csak amennyiben létezik magyar edzői társadalom, mert jelenleg a 12 élvonalbeli klub 7 kispadján is külföldi szakember ül. És ez nagyon nem jó. Üde színfolt a Kecskemét kispadján bravúrt bravúrra halmozó Szabó István, aki újoncként szinte biztos, hogy dobogón zárja majd az idényt! Bognár György, aki emberként lehet, nem különösebben nőtt a szívünkhöz az évek alatt, de amilyen futballt játszat a paksiakkal, azt nem lehet nem szeretni. A legtöbb rúgott gól mellé sokat is kapnak évek óta, meccseik látványosak, de kiesési gondjaik nincsenek, egyébként pedig zsinórban harmadik évben lesz paksi a gólkirály! Respect! Kuttor Attila a fiatalabb edzőgeneráció tagja (mert edzőként 52 évesen a fiatalabbak közé tartozik még szerintem), szerintem hiba volt őt elküldeni az ősszel a Vasastól, az angyalföldiek nem lettek jobbak nélküle – jelenleg a Mezőkövesdet igyekszik az élvonalban tartani. Nem lesz könnyű dolga… Hornyák Zsolt felvidéki magyarként irányítja évek óta a Puskás Akadémiát, ő ül legrégebb óta ugyanazon az első osztályú kispadon – meg is fáradt már kicsit az a kapcsolat. Jelenleg ők négyen dolgoztak magyarként az élvonalban. Boér Gábor pedig most tért vissza a szlovén másodosztályból Zalaegerszegre a hétfőn menesztett Ricardo Moniz helyére. Kevés? Az. De akkor most kiből válogassunk? Kondás Elemér. Muhaha… Egy vicc az az ember. Még mindig a Debrecennél elért sikereiből él, de lassan tíz éve már, hogy másodszor is bajnok lett a Lokival. Horváth Ferenc játékosként is vándormadár volt, s edzőként sem tud megülni a fenekén. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy behatároltak a képességei, ezért is kellett több helyről idő előtt távoznia… Bár a nyilatkozatai sokáig legalább viccesek voltak… („Már 3 meccs óta nem kaptunk ki, ez olyan komoly sorozat, mint a Szomszédok volt, és pont annyi pénzből hoztuk is össze, mint ők…” „Mióta az eurovíziós fesztivált egy szakállas nő nyerte, azóta minden elképzelhető, úgyhogy bízom abban, hogy nekünk is meglehet a bent maradás.”) Sokszor peches is volt egyébként, meg általában kis csapatokat irányít – a Vidivel elért talán egy bronzérmet, s volt jó tíz éve egy sikeresebb periódusa a Kecskemét élén, de még mindig az olaszok elleni két góljára emlékszem legszívesebben vele kapcsolatban a 2000-es vb selejtezőről, meg az utolsó válogatott góljára, amit élőben láttam. (A németek ellen 5-2-re kikaptunk az MLSZ centenáriumára szervezett barátságos meccsen.) Edzőként nem lett belőle legenda… Supka Attila nyerte a Loki első két bajnoki címét, 2005-ben és 2006-ban, majd a Honvéddal 2007-ben megnyerte a Magyar Kupát is – mindennek is már másfél évtizede. Most meg ott tartunk, hogy 3 (!!!) meccs után elküldték Mosonmagyaróvárról...

 Pintér Attila karrierje addig ívelt felfelé, amíg meg nem bukott szövetségi kapitányként. Addig helyi viszonyok között jó edzőnek tűnt, a MATÁV Sopronnal kupát nyert, a Fradival bajnokságot, meg a Győrrel is, ez utóbbi bravúrkategória volt. És végeredményben „neki köszönhetjük” a Dárdai és a Storck korszakot, így közvetve a 2016-os Eb részvételt is, így ideje elrebegnünk néhány hálaimát Pintér Attilának… (Nem ironizálok, ő ezt konkrétan kimondta...) Csertői Aurél Pintérrel ellentétben tudta, hol a helye. A Szombathelyi Haladás és a Paks élén szép időszakokat töltött, de számára az volt a plafon. Mátyus János legnagyobb eredményét éppen most érte el a Budafokkal, készül a Magyar Kupa döntőre, s annál azért értékesebb a víz, mint hogy minden meccs után Véber György száját kelljen vele kimosni. (Az ő esetében, verbális – vulgáris kifejezőeszközei ismeretében az üzenetrögzítő valami hasonlót mondhat: „Ha sípszót hall, hagyjon üzenetet...”) Két egykori kiváló játékosunkról is kiderült, hogy nem lesz edzőgéniusz: Szabics Imréből és Huszti Szabolcsból egyelőre hiányzik az az alázat és felkészültség, ami ehhez a pályához feltétlenül szükséges… Na jó, ez több lett néhány karakternél. A lényeg, hogy nem nagyon vannak jó magyar edzők, de türelem sem nagyon van feléjük. Így jelen esetben nem tehetünk mást, mint tanulunk, már amennyiben van kitől: Sztanyiszlav Csercseszovtól, Ricardo Moniztól és Marco Rossitól érdemes! Utóbbi valódi kincs a magyar futball számára: több, mint 50 válogatott meccse van már amivel negyedik (!) a rangsorban, de rászolgált a bizalomra! Annyi mindenben fejlődött már a magyar futball, stadionokban, infrastruktúrában, még valamelyest az utánpótlásképzésben is – jó lenne, ha lennének Nagelsmannhoz hasonló életkorú fiatal, ambiciózus edzőink! (Ricardo Moniz jó edző, szimpatikus a játékfilozófiája és bátran nyúl a magyar fiatalokhoz is. Kupadöntőbe jutott a Zalaegerszeggel, igaz, három pontra kerültek a már kieső helyen szerénykedő Honvédtól. Mégis azt mondom: szégyen, hogy őt kirúgták! De hát az edzőt könnyebb lecserélni… Mióta a ZTE visszajutott az élvonalba, négy év alatt 6 edzője volt. Lehet így vajon eredményt elérni? Miért kell állandóan kapkodni? És miért mindig csak az edző és esetleg a sportigazgató a hibás?)

Szergej Kuznyecov kiakadt a mosonmagyaróvári csapat játékosaira az 1-1-es döntetlent követően. De a Diósgyőr így is feljutott! :)

A feláldozhatók és az érinthetetlenek…

Magyarországon az NB1-ben 12 edzőváltás volt már idén (jelenleg csak a Fradi, a Kecskemét és a Puskás Akadémia kispadján ül ugyanaz az ember, akivel elkezdték az őszi szemesztert…), ugyanannyi, mint a Premier League-ben! Legalábbis hétfőn néhány óráig így volt, de aztán a Tottenham, Conte után megbízott edzőjét, Cristian Stellinit is kirúgta Daniel Levy. (A Newcastle elleni hétvégi meccs után ez talán még érthető is lenne, de azért az megint csak elgondolkodtató, hogy kik futballoztak, és követték el azokat a borzasztó védekezésbeli hibákat? Vajon az edző?) A sorozat történetében még nem volt ennyi edzőváltás, mint idén – és hol van még a szezon vége? Frank Lampard, mielőtt aláírt a Chelsea-hez, megbukott az Evertonnál, s volt már szó ugye Thomas Tuchel és Graham Potter eltávolításáról. Rajtuk kívül is vannak még jó néhányan, akik megtanulhatták Korda Gyuri bácsi Reptér című slágerének a refrénjét. A teljesség igénye nélkül… A játékosként az angol fociban legendának számító Steven Gerrardnak és Patrick Vieirának is megköszönték a munkáját. Bár személy szerint mindkettejüket sajnálom, a Gerrard helyére érkező Unai Emery-vel szárnyal az Aston Villa, s a Vieira helyére reaktivált, éppen a Crystal Palace-tól nyugdíjba vonuló, majd oda visszatérő Roy Hodsgon is megnyerte első három bajnokiját régi-új csapata kispadján… A Southamptonnál hiába volt már két edzőváltás is, az a csapat menthetetlen (Ralph Hasenhuttl elég sok türelmet kapott, de a csapat vesszőfutásáról azért a minősíthetetlenül gyenge játékoskeret is tehet…), végül a Leeds kispadján is megbukott a szép reményekkel várt amerikai Jesse Marsch (akit egy évvel korábban a Leipzigtől rúgtak ki) és eltávolították korábbi sikerei ellenére a Leicester éléről Brendan Rodgers-t is. Antonio Conte sem maradhatott a Tottenham vezetőedzője, nem is elsősorban az eredményei, sokkal inkább a már korábban is tapasztalt kiállhatatlansága miatt. Ha látta a Tottenham hétvégi vesszőfutását a Newcastle ellen, alighanem örül annak, hogy egyébként egy kibírhatatlan ficsúr… :)

Az idén kirúgottak listája a Premier League-ben... :)

Mindeközben az ellenpóluson is ülnek ketten: Pep Guardiola és Jürgen Klopp talán akkor is megtarthatná mindenkori állását, ha egész évben a Bahamákon koktélt szürcsölnének – szerencsénkre azért nem ezt teszik… Nem csak a filmvásznon léteznek feláldozhatók, az angol kispadokon is vannak, ott azonban ülnek érinthetetlenek is – ez utóbbi titulust Jason Statham, Sylvester Stallone, Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger nem érdemelték ki, a két említett úriember ugyanakkor igen… Nem ismerek statisztikát arról, vajon hány olyan edző van a világon, akit még nem rúgtak ki soha sehonnan. Pep Guardiola szerintem közéjük tartozik. Mondjuk az is igaz, azzal a Barcelonával és a jelenlegi Manchester City-vel nem volt nehéz sikeresnek lenni, s a Bayern Münchennel is jöttek a bajnoki címek és a BL elődöntők. 2011 óta viszont nem nyert Bajnokok Ligáját, és ez kicsit kezd már ciki lenni. Általában túl gondolja a nagy meccseket, elPEPecseli a taktikát (muhaha…), s bár korábban elvéreztek már esélyesként a Monaco, a Tottenham vagy a Lyon ellen is (nem beszélve a 2021-es BL döntőről, amikor a Chelsea-től kaptak ki), legkellemetlenebb buktája szerintem a tavalyi volt, amikor a Real Madrid ellen, a továbbjutást közel 180 percen keresztül kézben tartva, két perc alatt csúszott ki a kezükből a párharc. Mindjárt itt a visszavágás lehetősége: a Real Madridot két vállra fektetni idén sem lesz egyszerű, ha az sikerül, a döntőt már be kell, hogy húzzák. (A másik elődöntőben milánói városi derbit rendeznek.) BL-t régen nyert már, az ugyanakkor elvitathatatlan tőle, hogy játékstílust teremtett. Az ő futballfilozófiája alapjaiban változtatta meg a labdarúgást. Még mindig a világ 3 legjobb edzője közé tartozik! Jürgen Klopp edzői teljesítménye ennél azért ingadozóbb, de nem is irányított kizárólag topcsapatokat. Amikor átvette a Liverpoolt, még az is középcsapat volt. Voltak gyengébb szezonjai a Pool élén (a jelenlegi is az), de inkább emlékezzünk a BL győzelmére, a két másik fináléjára és legfőképpen az angol bajnoki címére, amit 30 év után nyert meg a csapatnak. Azt hiszem, hogy ő már kitörölhetetlenül a klub legendás edzője marad! Hogy meddig még, lehetetlen megjósolni, de az sokat sejtető, hogy vele a nehezebb időszakokban is türelmesebb a klubvezetés. Az Anfield Roadon is érzik, hogy Jürgen Klopp személyében olyan kincsre leltek, amit óriási hiba, már-már bűn lenne elengedni. Aztán ki tudja: egyszer hopp, másszor K(l)opp…

Bajnok edzők a Premier League-ből. Fognak vajon ők még együtt dolgozni Angliában?

Ha valahol nem érezheti magát soha komfortosan a kispadon egy edző, az a Real Madrid. Míg Diego Simeone 2011 óta élvezi az Atletico bizalmát, a város másik részében azóta már nyolcszor (!!!) volt edzőváltás, és ez még akkor is bántóan magas szám, ha tudjuk, hogy Zinedine Zidane és Carlo Ancelotti kétszer is ültek a habfehérek kispadján. (Mondok még jobbat: mióta Vicente del Bosquét érthetetlen módon 2003-ban, egy spanyol bajnoki cím után menesztették, miután előtte egyébként kétszer a BL-t is megnyerte, 17 edzőváltás volt. Az elmúlt 20 évben…) Real szurkoló vagyok lassan negyed évszázada, de az számomra is nonszensz, hogy Carlo Ancelottinak minden nap remegnie kell az állása miatt. Mintha nem végezne piszkosul jó munkát. Tavaly bajnokságot és BL-t nyert, idén kupadöntőt fognak játszani és BL elődöntőt. A sajtó azzal van mégis tele, hogy a gyengébb hazai eredmények miatt (értsd: 9 pont hátrányban állnak a Barcelona mögött, és valószínűleg csak ezüstérmesek lesznek…), ha nem nyeri meg a BL-t, kirúgják. Mégsem látom őt idegesnek. Vérprofi. Talán elfogult vagyok, de szerintem minden idők egyik legnagyobb edzője. (Nem csak szerintem: a France Football 2019-ben minden idők 8., az angol Four Four Two magazin egy évvel később a 18. legjobb menedzserének választotta!) A 4 BL győzelmét biztosan nem a szél fújta össze… Azt hiszem, neki nincs mit bizonyítania már ezen a pályán. Az egyetlen edző a földkerekségen, aki mind az 5 topligában bajnok tudott lenni! Bizony, sokan csak a Milánra és a Real Madridra emlékeznek, de sikeresen vezette ő a Chelsea-t, a PSG-t és a Bayern Münchent is, miközben Nápolyban és az Evertonnál is jó szívvel emlékezhetnek rá a szurkolók! Egy dolog miatt nem fogok kiakadni, ha távozik Madridból: ha brazil szövetségi kapitány lesz belőle. Megérdemli, hogy még ezen a palettán is kipróbálhassa magát!

Csupa elegancia és labdaművészet: a Chelsea elleni BL meccsen is sziporkázott...

Egyébként érdekes dolog jutott az eszembe. Egy klubedző lehet sikeres vajon egy válogatott élén? És fordítva? Hirtelen Didies Deschamps az egyetlen, aki eszembe jut, hogy egy klubcsapatnál is sikeresen dolgozott, mielőtt szövetségi kapitány lett volna. Régen volt, de ő a Monacóval BL döntőt is játszott 2003-ban. Ti tudtok olyan edzőket mondani a múltból vagy a jelenből, aki klub és válogatott szinten is jelentős eredményeket tud felmutatni? (HÁT PERSZE, HOGY MARCO ROSSI!!!)

 Természetesen nagyon sok mindenkiről lehetne még beszélni. Belemehetnénk abba, vajon Didier Deschamps, Gareth Southgate vagy Joachim Löw lesz-e még valaha klubedző. Megérdemelne néhány karaktert a két milánói csapattal a BL-ben szárnyaló Stefano Pioli és Simone Inzaghi, na meg a Napolival a bajnoki címet alighanem behúzó Luciano Spalletti is. A fiatal hullám két spanyol tehetségéről, Xaviról és Xabi Alonsóról, a Brightonnal pazarul teljesítő Roberto De Zerbiről, s a legtehetségesebb angol edzőnek tartott, a Newcastle-val a BL-re hajtó Eddie Howe-ról is sokat fogunk még hallani. Csoda, hogy ebben az összeállításban nem szerepel a Special One, a megújulásra törekvő Jose Mourinho. Érdemes lett volna talán röviden megemlékezni a jelenleg állás nélküli Zinedine Zidane-ról, Luis Enriquéről, Mauricio Pochettinóról, s a nagy öregek közül Manuel Pellegriniről vagy Lucien Favre-ról. is. Erre csak annyit tudok mondani, amit János evangéliumának a végén olvashatunk: „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21,25) Hát én is valahogy így vagyok ezzel a poszttal: tudnék még kiről írni.

De befejezésül inkább térjünk vissza a kezdő kérdésemhez: tényleg mindig az edző a hibás? Szerintetek ki napjaink és minden idők legjobb edzői?