Június 26, 2016. Bár a magyar válogatott a papírformának megfelelő eredményt ért el Belgium ellen az EB nyolcaddöntőben és 4-0-ra kikapott, mégis emelt fővel térhetett haza a nemzeti csapat francia földről. 44 év után játszhatott Európa-bajnokságon, ráadásul csoportelső lett és játékával a külföldi sajtó és a szurkolók elismerését is kiváltotta – rég nem látott futball láz uralkodott ezekben a hetekben az országban. Aztán hamar véget ért az eu(ro)fória, s hatalmába kerített bennünket újra a fóbia, a letargia, aminek törvényszerűen érkeznie kellett, mert nehogy már hozzászokjunk a jóhoz… Bár Marco Rossi személyében újra kiváló edző dirigálja Aranylábú fiainkat az oldalvonal mellől, 8-9 hónappal ezelőtt nem biztos, hogy az Európa-bajnoki esélyeinkről beszéltünk volna, mindenesetre, ha valaki profitált a világjárványból és a torna (így az azt megelőző pótselejtezők) elhalasztásából, az a talján maestro és legényei, akik szemkápráztató 2020-as évet produkálva végül kvalifikálták magukat… Hova is? Ja, Budapestre!!! Mert hogy első két csoportmeccsüket a Puskás Stadionban játsszák majd! Érzelmi hullámvasút volt az elmúlt öt év, melynek a vége jól sikerült, de a köztes időt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a kontinenstornára megérkeztünk, de nézzük meg, hogyan jutottunk el az EB-től az EB-ig…

Kezdjük Szalai Ádámtól és Évától. Pontosabban Páltól. Dárdai Páltól. Miután a Hertha visszarendelte a mindenki által kedvelt és elfogadott szakembert, joggal érezhette az egész magyar futballtársadalom bepalizva magát, s akkor a szövetségnél dolgozó Bernd Storck csak vészmegoldásnak tűnt a magyar vágóhídon, ám a sikeres EB kvalifikáció után botorság lett volna nem hosszabbítani vele, s legyünk őszinték, a döntés helyességét a sikeres EB szereplés is alátámasztotta. Aztán az őt egekig magasztalók és piedesztálra emelők meglehetősen hamar pocskondiázásba kezdtek… Szó mi szó, a 2018-as vb selejtezősorozattól jobb kezdést reméltünk: 0-0 Feröer szigeteken, majd hazai vereség Svájc ellen (2-3). Még szerencse, hogy két könnyebb „rangadóval” zártuk az évet, az andorrai és lett meccsekből 6-0-s gólkülönbség lett. A 2016-os esztendő záróakkordjaként a svédek ellen Király Gábor és mackónadrágja, valamint csillagszemű Juhász Roland elbúcsúzott a válogatottól – mindkettejük pályafutásáért hála, visszavonulásuk az egész magyar futball számára nagy érvágás.

A nehezebb befejezés ellenére is sikeresnek mondható 2016-os évet gyalázatos 2017-es követte: újra történelmi válság, s 9 válogatott meccsen három győzelem és hat vereség, köztük az andorrai pékek és lufiárusok elleni blama, valamint a luxemburgiak elleni 1-2. Na de haladjunk sorjában! A portugálok 3-0-ra leléptek minket (az EB címvédőtől nem szégyen kikapni, még annak tükrében sem, hogy 9 hónappal korábban 3-3-at játszottunk velük), az oroszok elleni barátságos meccsen, bár nem esett jól, szintén kikaphattunk (bár a 0-3 talán kicsit túlzó), majd jött az a bizonyos andorrai meccs, amivel senki nem fog tudni elszámolni. A 2006-os Málta elleni vereség kapitányt és játékost egyaránt elsöpört, ez a meccs kevesebb áldozattal járt, pedig bizonyos tekintetben fájdalmasabb volt – a máltai meccs előtt utoljára 20 évvel jártunk világversenyen, viszont az andorrai megaláztatás előtt szűk egy évvel egy ország ünnepelte honfitársait, most meg mindenki csak Dzsudzsák sírásra görbülő szájára, üveges tekintetére és magyarázkodására emlékszik. Azért álljon itt emlékeztetőül az Andorra elleni „börtöntöltelékek” névsora! Gulácsi – Bese, Vinícus, Lang (Balogh N., 56.), Tóth B. – Nagy Á. – Dzsudzsák, Kleinheisler, Stieber Z. (Nagy D., 21.), Gyurcsó (Sallai R., 71.) – Eppel. Nos, Lang, Nagy Ádám, Dzsudzsák, Kleinheisler, Stieber egy évvel korábban, az EB-n még húzóemberek voltak…

A halovány letteket augusztus utolsó napján újra megvertük, de ez a siker csak elodázta a problémákat, megoldani nem tudta. Mert aztán következett az őszi összeomlás. Az első stáció a portugálok elleni hazai 0-1 (meglehetősen véleményes, szabálytalannak tűnő góllal…), ami még nem is volt annyira csúnya, ellenben Priskin könyökösével Pepével szemben, amiért azonnal kiállították – a norvégok elleni EB pótselejtező egykori hősét az sem menti fel, hogy a portugál hentes pályafutása során bőven rászolgált egy ilyen találkozásra… Aztán Svájcban jött egy 2-5, majd Feröer ellen megint érkezett Böde Dani, aki már a harmadik gólját szerezte a szigetlakók ellen. Storck meg repült a győzelem ellenére – lehetett sejteni, hogy egy ilyen év nem fogja őt megmenteni. Mégsem marasztalnám őt el, mégiscsak neki köszönhettük részben azt a futballélményt 2016-ban. Túl sok idő nem volt mérlegelni és gondolkodni: Storck egyik segítője, Szélesi Zoltán ugrott be, s övé volt a megtiszteltetés, hogy Luxemburg és Costa Rica ellen felkészítse a csapatot. A törpeállam ellen égtünk, mint a Reichstag, ám a tökéletesen motiválatlan és fél gőzzel játszó közép-amerikaiakat sikerült legyőzni, így az ideiglenes kapitány sem lépett le győzelem nélkül a süllyedő hajóról.

2017 végén teljesen mélyponton volt a magyar futball – mindössze másfél esztendővel a katartikus EB élmény után, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Dárdai hazahozatalára nem volt esély, így továbbra is elsősorban külföldi kapitányban gondolkodott az MLSZ vezetősége, s a belga George Leekens-szel sikerült is gyorsan megegyezni. Juhé, új év, új kapitány, új remények! Hamar bilibe lógott a kezünk, mert gyorsan kiderült, Leekens szakmai hozzáértése vetekszik a kétéves fiaméval (bocsi, Teodor!) és kevés lesz ő ide, mint Király Gábor mackójában a brummogás; mondjuk ezt abból is gondolhattuk volna, hogy 1984 óta Magyarország a 24. (!!!!!!!!) edzői állomása volt. Válogatottbeli szerepvállalása sem tartott hála Istennek sokáig, mert amint anno Pintér Attila kapitányságakor, most is belátta az MLSZ, hogy csúnya nagy bakot lőtt. A balga belga első kezdőcsapata így nézett ki Kazahsztán ellen: Gulácsi – Bese, Fiola, Otigba, Botka – Ugrai, Elek, Kleinheisler, Dzsudzsák – Szalai, Nikolics. Aztán a kazahok tíz perc után mentek kettővel, de megúsztuk végül egy szűkös, 3-2-s vereséggel. Ha a kezdetről azt mondom, nem volt bíztató, milyen jelzőt találhatok a folytatásra? Skócia ellen 0-1, Fehéroroszország ellen 1-1, Ausztrália ellen 1-2. Maradjunk annyiban, a brüsszeli pisilő kisfiú szobrát több sikerélmény érte, mint az edzőgurut, aki csak keresztnevét illetően egyezik meg az őserdők hősével, Dzsungel George-dzsal, a Vészhelyzet szívtiprójával, George Clooney-val, illetve a Csillagok háborúja rendezőjével, George Lucas-szal. Csillagokat maximum akkor látott, amikor fejen kólintotta a valóság: udvarias nyilatkozatai és már-már zavarba ejtő rajongása Budapestért sem volt elég ahhoz, hogy akár egyetlen tétmeccsre is megtarthassa állását.

Igaz, így utódja, Marco Rossi került meglehetősen kellemetlen kulimászba, akinek a kísérletezési idejére ráment a Leekens-mágia. Nem is sikerült jól az antré: Kisboldogasszony napján Finnországban 0-1-el kezdődött a Rossi éra. A tar talján lényegében abból főzött, amije volt, így első paprikás krumplija alkalmával a Gulácsi – Lovrencsics, Fiola, Lang, Kádár – Pátkai, Kleinheisler, Stieber, Kovács István – Sallai Roland, Szalai kezdő került a gáztűzhelyre. Kezdetben, 2018 őszén azért még Rossival is akadozott a gépezet. Bár a görögöket két gyönyörű góllal (Sallai és Kleinheisler voltak az elkövetők) sikerült két vállra fektetni, az észtek elleni 3-3 után megint csak a fejcsóválás maradt. Mivel két 2-0-s győzelemmel fejeztük be az évet, legalább nem keserű szájízzel zártuk le az első ízben kiírt Nemzetek Ligája sorozatot, másrészt Rossi mérlege is javult, bár összességében a 2018-as év megint a gyengébben sikerült esztendők közé kerül majd a magyar futball történelemkönyvében (3 győzelem, 2 döntetlen és 5 vereség – köszönjük George Leekens, a nagy semmit…)

2019-ben aztán elkezdődött a 2020-ra tervezett EB selejtezősorozata, s bár mindenki felcsigázva várta a kezdést, Szlovákiában sok momentumunk nem volt és simán kikaptunk 2-0-ra. Sokáig nem nyalogathattuk a sebeket, mert már 3 nappal később jött a következő meccs, s egyúttal Rossi mester első bravúrja: a vb ezüstérmes horvát válogatott legyőzése a Groupama Arénában! Még ha hazai pályán is játszottunk, de ez nem várt bravúr volt – ellenben Azerbajdzsánban hoztuk a kötelezőt. Majd jött a következő Rossi mámor: az előző EB egyik elődöntősét, Wales-t is megvertük egy kései góllal – mindkét bravúrgyőzelem alkalmával az a Pátkai Máté szerezte a győztes találatot, aki számomra érthetetlen módon tavaly nyáron a másodosztályú Vasashoz igazolt és ezzel tulajdonképpen kijátszotta magát az EB keretből, pedig sokat tett azért, hogy egyáltalán ott lehessünk…

Mint később kiderült, ezzel a két bravúrgyőzelemmel erre az évre el is lőttük minden puskaporunkat. A szlovákok ellen nagyon fájó vereséget szenvedtünk idehaza (pedig Szoboszlai Dominik még gyönyörű szabadrúgással egalizált), Horvátországban és Walesben lényegében esélyünk sem volt, ráadásul a régóta várt stadionavatót is elveszítettük Uruguay ellen november 15-én. Napra pontosan három évvel a 2016-os EB-re való kijutást bebiztosító norvég-verést követően. Volt azért ennek a meccsnek is pozitív hozadéka: például Baráth Botond cseréjeként bemutatkozhatott Szalai Attila, aki azóta igen meggyőző teljesítményt nyújt és klubkarrierjében is szinteket lépett azzal, hogy a Fenerbahcéhoz igazolt Ciprusról, valamint Dzsudzsák Balázst már az 53. percben lekapta a pályáról a maestro – azóta nem lépett pályára a válogatottban a nyírlugosi veszedelem, és szerintem óriási „balázsfordulásnak” kell történnie ahhoz, hogy még valaha magára húzza a nemzeti mezt.

Egyenes ágon nem sikerült a kvalifikáció, ám a Nemzetek Ligája sorozat rangsora miatt még pótselejtezőn kiharcolhattuk a részvételt – először a bolgárokat kellett ehhez legyűrni, majd a román-izlandi párharc győztesét. De az eredeti tervekkel ellentétben nem márciusban, mert a járványhelyzet közbeszólt, hanem ősszel. Legutóbb 2015-ben produkált pozitív gólkülönbséget és mérleget a nemzeti csapat, de a 2020-as válogatott jócskán felülmúlta azt a teljesítményt is!

Nem szokványos az olyan év, amikor szeptemberig nincs válogatott mérkőzés, de tavaly ez történt – és milyen jó, hogy így történt! A pótselejtezők (vagy hogy hivatalos legyek: a Nemzetek Ligája-playoff) előtt a barátságos meccsek helyett életre hívott Nemzetek Ligája sorozatban kellett bizonyítani, rögtön egy nehéznek ígérkező idegenbeli túrával, Törökországban. Nos, én az elmúlt évek legjobb válogatott teljesítményét láttam az első félidőben, ahol a két kapufán kívül még volt legalább 2-3 komoly gólszerzési lehetőségünk. Ám gólt egészen a hajráig nem sikerült szerezni, akkor azonban Szoboszlai Dominik akkora bombát eresztett a törökök kapujába, ami hatszáz évvel korábban méltán népszerű elődeiknek, Hunyadi Jánoséknak is becsületükre vált volna. Három nappal később az oroszok elleni első félidő kissé fájdalmasra sikerült, s bár a középkezdés után szinte rögtön megkaptuk a harmadikat a második félidő elején, kis híján volt visszaút – a 2-3 ellenére nem lehettünk csalódottak, mert 0-3 után sikerült felzárkózni. Október 8-án aztán elérkezett a bolgárok elleni pótselejtező: a 3-1-es győzelem könnyed sikert feltételez, de Gulácsi Péternek volt két akkora bravúrja, amik nélkül meleg lehetett volna az a pite… Pihenésre túl sok idő ezúttal sem maradt, három nappal később Szerbiában volt jelenésünk: meseszerű a történet, mert a Délvidékről származó Könyves Norbert debütáló meccsén győztes gólt szerzett. A flúgos futam még mindig nem ért véget: újabb három nappal később Oroszországban vívott ki értékes 0-0-s döntetlent a válogatott.

Majd eljött november 12., az igazság napja. Lehetett körmöt rágni és azon morfondírozni, hamisítatlanul lelkes szurkolótábora nélkül mire lehetnek képesek aranylábú fiaink a papíron esélyesebb, s a legutóbbi vb-n és eb-n is jelen lévő izlandi bálnavadászok ellen? A felkészülést éppenséggel nem könnyítette meg, hogy Szoboszlai Dominikről az utolsó pillanatokig nem tudhattuk, hazaengedik-e Salzburgból („Celeb vagyok, ments ki innen”, kicsit másképp…), illetve az sem, hogy a szövetségi kapitány, Marco Rossi meg időközben elkapta a koronavírust, mindenesetre a meccs elején éppen az hibázott hatalmasat, akitől a legkevésbé vártuk: Gulácsi Péter bevédett egy könnyűnek tűnő szabadrúgást – de legalább volt honnan felállni! A magyar válogatott a meccs túlnyomó részében nem játszott jól, s mivel az izlandiak már az első félidő felétől kb. tördelték a játékot, maga a meccs sem volt jó. Éppen ezért gondolom azt, hogy nagy bravúr, amit a hajrában véghez vitt a nemzeti tizenegy: a csereként pályára lépő Loic Nego kis szerencsével kiegyenlített a 88. percben, aztán miközben már lélekben a hosszabbításra készültünk, az addig nem sok mindent mutató Szoboszlai Dominik elindult talán a Dominikai Köztársaságból, de minimum a fél pályáról a labdával, majd saját elmondása szerint, mivel elfáradt, gondolta, ellövi… A többi pedig már történelem! A labdát ellőtte, a válogatottat meg kilőtte az Európa-bajnokságra!!!

Bizonyára csak örömittasan készültek fiaink a három nappal későbbi Nemzetek Ligája meccsre, amin a szerbeket fogadtuk (Szalai Ádámnak a kijárási korlátozások miatt nem volt lehetősége meghívni egész Budapestet egy pálinkára, mint hat évvel ezelőtt…). Meglehetősen felforgatott kezdővel harcoltunk ki értékes 1-1-es döntetlent, majd újabb három nappal később az év utolsó mérkőzésén a törököket fogadtuk abban a reményben, hogy az eredmények szerencsés alakulása esetén akár osztályt is léphetünk a Nemzetek Ligájában! Mondjuk ehhez csodára volt szükség, elég volt a mi mérkőzésünkre fókuszálni: megint jobban játszottunk, mint a törökök, s a második félidőben Sigér Dávid első válogatott góljával vezettünk is, majd a hajrában az éppen Törökországban légióskodó Varga Kevin is meglőtte címeres mezben az elsőt, s ekkor már tudtuk: a csoda valósággá válik, hiszen a mi meccsünkkel egyidőben az oroszok „szerbátültetésen” (muhaha…) estek át és 5-0-ra kaptak ki a délszlávoktól… A magyar válogatott megnyerte a csoportot, s feljutott a Nemzetek Ligája A csoportjába, ahol valószínűleg kivétel nélkül nagy vadakkal fog találkozni.

Az egyetlen, ami fájhat az előző évi remeklésben, hogy mindennek nem lehettek szurkolók a szemtanúi – és a márciusban rajtoló vb selejtezőkön is nézők hiányában fogadtuk a lengyeleket. A 3-3 miatt akár örömködhetnénk is, de 2-0-ra és 3-2-re is vezettünk, így viszont lehet bennünk némi hiányérzet. Két kötelező győzelem maradt még hátra: San Marinóban nem játszottunk valami jól, de végül 3-0-ra nyertünk (két tizenegyes góllal, és Sallai Rolland egyet még el is rontott…), majd Andorrából már könnyebben elhoztuk a három pontot (igaz, a legutóbbi kirándulás okozta sokk miatt ezt előre nem merte senki elkönyvelni…). 4-1-re nyertünk – kár az utolsó pillanatban benyelt tizenegyes gólért, de még nagyobb kár Kalmár Zsolt sérüléséért, aki vezéregyénisége volt ősszel a válogatottnak, s a DAC csapatának karmestereként is élete formájában játszott, de lemarad az Európa-bajnokságról.

Mint ahogy végül Szoboszlai Dominik is, aki rejtélyes sérülése miatt még egy másodpercet sem játszhatott Lipcsébe igazolása óta klubjában. Szerintem jó döntést hozott a stáb azzal, hogy nem kockáztatnak: fiatal még Dominik, előtte a jövő, de egész pályafutását veszélyeztette volna az, ha úgy lép pályára, hogy nincs még teljese rendben. És itt szeretném megjegyezni és megdicsérni Rossi bölcsességét és józan gondolkozását: önző módon a válogatott és saját személyes sikerét és érdekét szem előtt tartva bent tarthatta volna Szoboszlait a keretben, mint a magyarok legjobbját, de azzal kinek tett volna jót? Lesz Dominiknek egy nyara, hogy felépüljön és a jelen állapotok ismeretében bízhatunk abban, hogy a Sors egyszer visszaadja, amit most esetlegesen elvett, vagyis lesz még Szoboszlai magyar EB-hős! :) A válogatott tengelye azért alapvetően adott, ha minden jól megy, Gulácsi Péter, Willi Orbán, Szalai Attila, Nagy Ádám és Szalai Ádám helye megkérdőjelezhetetlen a kezdő csapatban. Mellettük jó eséllyel Lang Ádám, Kleinheisler László és Sallai Roland is stabil kezdő lesz. Bár a Király-Juhász-Gera-Dzsudzsák négyes szerintem nagyon jó volt, s a rutinjuk hiányozni fog, én a mostani keretet összességében erősebbnek érzem, mint az öt évvel ezelőttit. (Egyébként Nikolics is ezt nyilatkozta, de én tőle függetlenül gondolom így.) Páran időközben kikoptak a válogatottból, Priskin Tamás, Korhut Mihály, Dzsudzsák Balázs és Pátkai Máté korábban sokat tettek a csapatért, de immár másodosztályú játékosok (na jó, a két debreceni már nem az…), beválogatásuk szembe ment volna Rossi alapelvével, miszerint „no elsőosztály, no party”, ráadásul nem is lett volna indokolt, mint ahogy Guzmics Richárdé, Németh Krisztiáné és Stieber Zoltáné sem. (Utóbbi stúdiós szakértő volt az m4 Sporton az írek elleni felkészülési meccsen. Őszintén kívánom minden magyar szurkolónak, hogy inkább az osztrákok elleni pöccintésére emlékezzenek majd vele kapcsolatban 2016-ból, mert a zsuga jobban áll a lábán, mint a mikrofon a kezében…) A legnagyobb csalódás és egyben kérdőjel számomra Kádár Tamás, aki elment Kínába haknizni, s Rossi első válogatott meccsein még játszott, de néhány súlyos hiba után ő maga kérte a kapitányt, hogy tekintsen el a szerepeltetésétől – most pedig már a visszahívása lenne súlyos hiba. Magyarországon így valószínűleg a második Kádár-korszak is véget ért, pedig szerintem az elmúlt tíz év egyik legjobb magyar védőjéről beszélünk.

Lehet, furcsa az előbbi kijelentésem, hogy jobbnak érzem a jelenlegi csapatot, de az a helyzet, hogy nagyon komoly érvem van eme állításom igazolására: nagy előrelépés szerintem az 5 évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy kulcsjátékosaink klubjaikban is fontos szerepet töltenek be – emlékezzünk vissza, ez nem mindig volt így… Gulácsi Péter és Willi Orbán a Bundesliga ezüstérmesének, a Lipcsének megbecsült tagjai, akik idén Német Kupa döntőt, tavaly BL elődöntőt is játszottak. Lang Ádám bajnok lett Cipruson, s a magyar vagy román elsőségével ellentétben ezt a diadalt magáénak is érezheti, mert sokat játszott. Sokáig a frász kerülgetett, ha pályán volt (korábban Vanczák Vilmos gyakorolta rám ezt a nem túl pozitív hatást…), s Anglia legjobb titkosügynökével, Johnny English-sel egyetemben még mindig nem mondhatja, hogy a hiba szó nem szerepel a szótárában (ettől függetlenül a brit így gondolja…), ég és föld a különbség az öt évvel ezelőtti és a jelenlegi Lang Ádám között. Szalai Attila nagyon gyorsan beilleszkedett téli klubváltását követően a Fenerbahcéban, fontos gólokat is szerzett már, játéka meg sallangmentes – a hírek arról szólnak, hogy top klubok érdeklődnek már iránta. Nagy Ádám bristoli edzője bizalmát élvezi, Kleinheisler László Eszéken lő bombagólokat, Sallai Roland 8 góljával és 3 gólpasszával egy német középcsapat kanadai táblázatának végzett a második helyén és tavasszal Szalai Ádám is jóval többet játszott már a Mainzban; klubja az ő csapatba történő visszakerülésével párhuzamosan kezdte gyűjtögetni a pontokat és végül maradt bent tükörsimán a német első osztályban. Lehet, nem csak ezért, de szerintem neki is volt ebben szerepe. Gyakran Néha úgy tűnik, lekezelni nem tud egy labdát, ha meg igen, az rögtön elpattan tőle, meg hogy csak hátráltatja a csapatot, de közben meg vegyük észre: kell Szalai Ádám mentalitása ebbe a válogatottba! Egyébként szerintem a játéktudása is megvan hozzá – az írek ellen veszélyesen játszott. (Az is igaz, hogy a franciák nem írek. Bár Barney Stinson erről máshogy vélekedik az Így jártam anyátokkal című szitkomban: igenis, a franciák írek…)

És akkor még néhányan a „szent maradékból”… Dibusz Dénes jól helyettesítette tavaly ősszel Gulácsit (a Fradiban is nagyon kiegyensúlyozott volt egész évben), talán a kapusposzt az egyetlen, ahol sosem voltak problémáink (legalábbis az elmúlt 20 évben). Még el sem kezdődött a torna, de Bogdán Ádám már most az egyik nyertese: ki gondolta az amszterdami 1-8, a csúfos liverpool-i bukás és az elmúlt évek láthatatlansága után, hogy Bogdán még a nemzeti csapat közelébe kerülhet? És láss csodát, tartalékként ott lesz: mintha csak ezért igazolt volna haza a Fradiba, hogy szem előtt legyen; egyébként én nem tartom rossz kapusnak, de az sajnos kétségtelen tény vele kapcsolatban, hogy látványosan nagy potyagólok fűződnek a nevéhez… Aki még igazán szerencsésnek érezheti magát, az Varga Roland, aki a Fradiból szerintem nem került volna be az EB keretbe, mert Rebrov tudomást sem vett róla, s inkább elpasszolta az MTK-hoz, így pedig az egykori üllői úti közönségkedvenc a tavaszi jó teljesítményével bejátszotta magát a csapatba. A középpályán egyébként gazdag lesz a választási lehetőség, s nem csak Gazdag Dániel miatt, bár válogatott szinten még kevés a rutin: mindenesetre az ex-honvédoson kívül Sigér Dávid, Loic Nego és Varga Kevin sem rossz futballisták. Cseri Tamás sem az (hogy válogatott szint-e, nehéz megítélni), Holender Filipről meg nem tudom eldönteni. Nikolics Nemanja önkéntes karanténban töltött néhány évet, de tavaly visszatért a válogatottba és azóta gólokkal bizonyít (Ciprus ellen speciel hibázott a tizenegyespontról…), s ott lesz a csapatban a friss NB1-es gólkirály, Hahn János is, akinek pár órával válogatott debütálása előtt született meg a gyermeke – vajon milyen gólörömöt koreografálna egy EB gól után?

Ennyire talán nem érdemes előre szaladnunk. Mert ha azt találtam mondani, hogy jobb ez a csapat, mint az 5 évvel ezelőtti, akkor muszáj elmondani, hogy az ellenfelek is jobbak lesznek. Nem kicsit… A portugálokkal akkor is játszottunk, meg azóta is voltunk már velük egy vb selejtezőcsoportban. A luzitánokat még sosem vertük meg – nem hiszem, hogy sok válogatott ellen van hasonlóan rossz mérlegünk. Pedig meccsünk bőven volt velük: 1998 óta összesen 7, egyébként 13, amiből 4 döntetlent sikerült mindössze kipréselnünk… Milyen szép is lenne, ha éppen jövő kedden szakadna meg ez a sorozat 69 ezer elszánt szurkoló előtt a Puskásban? Még mielőtt nagyon bilibe lógna bárkinek is a keze: szerintem ez a portugál válogatott jobb, mint az, amelyik EB-t nyert. Jó, Cristiano Ronaldo 5 évvel idősebb lett, de a motivációja biztos, hogy nem kisebb, hiszen már csak hét gólra van a válogatott gólok számának világrekordjától, már pedig tudjuk, hogy addig nem vonul vissza, míg ez a rekord nem az övé lesz. Kalapemelést érdemel már az a 102 is, ami a neve mellett szerepel. A legelsőt a 2004-es hazai rendezésű EB nyitómeccsén szerezte a görögök ellen; mai játszópajtásai közül Joao Felix akkor még valószínűleg az óvodában húzta meg a kislányok copfját, Rúben Días és Diogo Jota olvasni tanultak, Bruno Fernandes és Joao Cancelo pedig már tízéves nagyfiúk lettek… Ők mind kimaradtak az öt évvel ezelőtti EB győzelemből, de most itt vannak, hogy valami nagyot alkossanak – címet védeni talán nem fognak, de ide a rozsdás bökőt, hogy ott lesznek a végelszámolásnál!

A franciák is címvédőként érkeznek, ők a világbajnoki trófeába kapaszkodnak két kézzel. A keretük nekik is inkább erősebb lett azzal, hogy Didier Deschamps megbocsátotta Karim Benzemának a zsarolós botrányát és belátta, az élete formájában futballozó csatárra szükség lehet ahhoz, hogy a futballtörténelemben elsőként nyerjen játékosként és edzőként is világbajnokságot és Európa-bajnokságot. A Real Madrid gólvágója hat év után tért vissza a gall kakashoz és vakarhatja a füle tövét a kapitány, hogy a Griezmann, Mbappe, Giroud, Benzema támadónégyesből kit hagyjon ki, miközben középen a világ jelenlegi talán legjobb középpályása Paul Pogba N’Golo Kante gyűjti be a labdákat. A védelemben még mindg ott lebzsel Varane és a Bayern München fegyverei, Pavard és Lucas Hernandez – gyengének ezt a csapatrészt sem merném nevezni.

Harmadik meccsünket vívjuk csak idegenben, Németországban. Ha a névsort nézzük, talán még Münchenben lenne esélyünk pontot szerezni… Komolyan? Neuer még mindig a világ egyik legjobb kapusa, kevés erősebb középpályát lehet elképzelni a Kimmich, Goretzka, Kroos, Gündogan négyesnél, s a leköszönő Joachim Löw is térden csúszva reaktiválta Hummelst és Müllert is. És akkor a friss BL győztesekről, Rüdigerről, Havertzről és Wernerről, valamint Serge Gnabry-ról nem is tettem említést. Pokoli nehéz lesz bármelyik meccsen is pontot szerezni, de vajon mekkora lesz a csalódás, ha pont nélkül esik ki a válogatott? Jobb lett volna könnyebb csoportba kerülni? Látvány szempontjából aligha, ugyanakkor mindjárt látni fogjuk, hogy van olyan csoport, ahol több lett volna a továbbjutási esélyünk…

 És akkor néhány szó a többiekről, avagy kis esélylatolgatás...

Mondjuk az A csoport szerintem pont nem ilyen. Az olaszok túl tették magukat a sokkon, hogy lemaradtak a 2018-as vb-ről és kapcsolatukat a futball világával új alapokra helyezték; Roberto Mancini olyan ütőképes együttest faragott, amit Dzsepetto is megirigyelhet, bábszínházában pedig olyan tehetségek sorakoznak fel, mint Donnarumma (AC Milan), Bastoni (Inter), Florenzi (PSG), Jorginho (Chelsea), Verratti (PSG), Chiesa (Juventus), Insigne (Napoli) és Balotelli Immobile (Lazio). Talán az EB-t nem nyerik meg, de a torna egyik kellemes meglepetései lehetnek. A jó rajt sok mindent befolyásolhat, a nyitómeccset ők vívják a törökökkel. Na őket mi többször láttuk mostanában, ha nem is félholtra félholdra, de kétszer is megvertük őket (apró bosszú azért a 150 évért…), igaz, azóta mintha vért innának. A vb selejtezőkben például a hollandokat és a norvégokat is hazavágták Jumurdzsákék, akik a legutóbbi EB szereplésüknél biztosan jobb eredményt szeretnének elérni: 2016-ban a csoportban ragadtak. A svájciak rutinos csapattal érkeznek, ám a nyolcaddöntős átkuk nem idén fog megtörni. Addig viszont eljuthatnak a Yann Sommer kapus és a 2016-os Eb egyik legcsodásabb gólját szerző Xherdan Shaqiri vezette svájci gárdisták, de ez lesz a végállomás is számukra. Ha Wales megismétli az öt évvel ezelőtti bravúrját, még nagyobbat fog szólni, mint akkor. De ne kergessünk hiú ábrándokat: ennek kb. annyi az esélye, mint hogy Ryan Giggs egész életében hűséges volt a feleségéhez, nem bántalmazott senkit, nem indult ellene eljárás és ott lehet az EB-n hazája szövetségi kapitányaként. Szóval semennyi… Ha nincs elég svájci óra, bicska és csoki, azért lecsaphatnak a walesi bárdok…

Öt éve a belgákat is eltakarították az útból, azokat a belgákat, akiknek már akkor bombaerős keretük volt. Aztán 3 éve bronzérmesek lettek a vb-n, idén pedig a B csoportból indulva a torna potenciális esélyesei. Kérdés, a BL döntőben elszenvedett arcsérülését követően Kevin de Bruyne mennyire lesz használható. Persze az ő hiányában is vannak (h)arcoskodók: Courtois a Real Madridban egyre inkább feledteti Navast és Casillast (mármint egyesek szerint, merthogy én sose fogom elfelejteni őket…), Lukaku a Serie A legjobb játékosa jelenleg, Carrasco az Atletico Madrid kulcsembereként lett spanyol bajnok. Többek között Eden Hazard rovására, akinek újabban jól állnak a hamburger reklámok – talán erről is folytatott vidám eszmecserét volt Chelsea-s csapattársaival a BL kiesés után… A flamandoknak így együtt sok közös dobásuk már biztos nem lesz, a „most vagy soha” jeligével kell a kezdetektől pályára lépniük, ha trófeát akarnak nyerni (amire egyébként minden esélyük megvan) és az utókor szemében nem aranygenerációnak csúfolt panoptikumszökevényekként akarnak megmaradni. A belgák mellett a dánok és az oroszok fognak küzdeni a második helyért, míg a finnek történetük első EB részvételének örülnek. A kapuban Hradecky a Bayer Leverkusenből lehet ismerős számunkra, elöl meg Teemu Pukki termeli megbízhatóan a gólokat – egy pontra valaki ellen jók lehetnek, de az a csapat nagyon fogja bánni azt a pontvesztést. A dánok keretét erősebbnek érzem, mint az oroszokét, akik három éve a vb-n nagyot mentek, de azóta többen vissza is vonultak vagy kikerültek a csapatból. Golovin és Dzjuba jelenthetik éppenséggel bárki ellen a különbséget, de a dánoknál jóval több az egyéniség. Nem kell messzire menni: a kapuban ott van a nagy Peter Schmeichel fia, aki a keresztségben a Kasper nevet kapta, s meg tud birkózni a teherrel, amivel ez a vezetéknév jár (baromi jó kapus szerintem, de az apja a világ legjobbja is volt!), ugyanakkor a Leicester City mellett a Tottenham (Höjbjerg), a Chelsea (Christensen), az Inter (Eriksen), az Atalanta (Maehle), az AC Milan (Kjaer), az RB Leipzig (Poulsen), a Dortmund (Delaney) és a Barcelona (Braithwaite) is delegál játékost a nemzeti csapatba, így a továbbjutásuk a legkevésbé sem lesz meglepő.

A C csoport topfavoritja az a holland válogatott, akikkel a 2014-es vb bronz óta nem találkozhattunk világversenyen, s legutóbb EB meccset 2008-ban nyertek, amikor még Van der Saar, Wesley Sneijder, Ruud van Nistelrooy és Robin van Persie voltak az Oranje kulcsjátékosai. Szép is a nosztalgia: ma nincsenek ilyen kaliberű sztárok a holland válogatottban. Virgil van Dijk éppenséggel ilyen lenne, de sajnos még az őszi horrorsérülése miatt lemarad a tornáról, s bár vannak reményteljes játékosok a keretben, meglepő lenne, ha túlzottan kinyílnának idén a Tulipánok. A legjobb nyolcig viszont eljuthatnak, annyi minőség azért van a lábakban: a védelemben a de Ligt – de Vrij páros a Serie A-ban edződik, a középpályán a barcás Frenkie de Jongnak, a támadóknál a Wolfsburgot BL szerepléshez segítő Wout Weghorstnak volt kiváló szezonja, és akkor Georgino Wijnaldumot vagy Memphis Depay-t még meg sem említettem. A csoportban Ausztria és Ukrajna nagyjából egyenlő játékerőt képvisel. Az osztrákok nagyon várnak már arra, hogy végre meccset nyerjenek az EB-n (2008-ban társházigazdaként és öt évvel ezelőtt a mieink csoportjában ez nem jött össze nekik), ehhez a friss Real Madrid szerzemény David Alaba, az RB Leipzig csapatkapitánya, Marcel Sabitzer és a Stuttgart meglepetésembere, Sasa Kalajdzic is sokat tehet majd. Ukrajna sikerességéhez meg az, ha már nem Pjatov lesz az első számú kapusa, de hogy ne csak rosszmájú megjegyzésem legyen: Ruszlin Malinovszkij az Atalantában, Olekszandr Zincsenko a Manchester City-ben húzóember (Zubkov meg a Fradiban…), a legnagyobb név azonban még mindig a kispadon ül: 2004 Aranylabdása, Andrij Sevcsenko, akinek megkönnyíti a dolgát, hogy javarészt a Dinamo Kijev és a Sahtar Donyeck futballistáira építhet, így legalább az összeszokottsággal nem lesz gond – ha már a játéktudással van… Észak-Macedónia hasonló cipőben jár, mint a finnek: örülnek, hogy ott vannak, mint egy jutalomkiránduláson, s megpróbálják nagy pofon nélkül megúszni. Bár idén már vb selejtezőn megverték a németeket, szóval a még mindig a veterán Goran Pandev gólérzékenységére építő, s a rengeteg jelenleg vagy egykor Magyarországon futballozó játékost keretében tudó team-et sem írnám le. (Visar Musliu a MOL Fehérvár, Kire Ristevski az Újpest légiósa, míg Enis Bardhi Újpesten, Boban Nikolov Fehérváron és Stefan Spirovski a Fradiban játszott korábban.)

Milyen erős lehet az a válogatott, ami elbírja a fiatal Trent-Alexander Arnold és Mason Greenwood hiányát? Nagyon erős! A D jelű kvartett toronymagas esélyese az angol válogatott még úgy is, hogy előbbi játékos sérülés, utóbbi a szövetségi kapitány döntése értelmében kihagyja a kontinenstornát. Az angolok védelme és a támadószekciója is világklasszisok sorát vonultatja fel. A hátsóalakzatból Ben Chilwell és Reece James a Chelsea-ben, John Stones és Kyle Walker a Manchester City-ben, Harry Maguire a Manchester Unitedban, míg Kieran Trippier az Atletico Madridban futott bámulatos szezont, a gólfelelősök közül pedig Harry Kane újra angol gólkirály lett, Marcus Rashford kihagyhatatlan a Unitedből, Dominic Calvert-Lewin élete szezonját futotta az Evertonban, miközben ott van még a fiatal Phil Foden, Jack Grealish, Bukayo Saka és Jadon Sancho is. Mellettük a két Henderson is biztos pont lehet (Dean a kapuban, Jordan a középpályán), nem beszélve a Chelsea ifjú üdvöskéjéről, Mason Mountról. És ezzel a válogatottal fogunk mi vb selejtezőket játszani az ősszel – de vajon EB győztesként utaznak majd Budapestre? A horvátok legutóbb vert seregként távoztak onnan – a csoportból való továbbjutásuk nem lehet kérdés Modricéknak, de a 2018-as vb bravúrt aligha fogja megismételni az akkori ezüstérmes. Persze soha ne mondd, hogy soha, hiszen déli szomszédjainknál még mindig hemzsegnek a sztárok. Sime Vrsaljko (Atletico Madrid), Dejan Lovren (Zenit), Domagoj Vida (Besiktas), Marcelo Brozovic (Inter), Mateo Kovacic (Chelsea), Mario Pasalic (Atalanta) Ante Rebic (AC Milan), Andrej Kramaric (Hoffenheim) és Ivan Perisic (Inter) sem kezdő cserkészek, a minap újra, immár kilencedszer a legjobb horvát labdarúgónak megválasztott Luka Modric meg olyan kötényt adott a belgák elleni felkészülési meccsen Tielemans-nak, ami azt bizonyította, hogy 2018 Aranylabdása még mindig ott van a szeren. Kíváncsi leszek a skótok szereplésére, akiknél a tizenegyesölő David Marshall kapusra, a Liverpool fáradhatatlan balhátvédjére, Andy Robertsonra, illetve két másik angol klub fiatal tehetségére, Kieran Tierney-re (Arsenal) és Scott McTominay-re (Manchester United) érdemes odafigyelni. A cseheknél nincs Poborskyhoz, Nedvedhez vagy Petr Cech-hez hasonló klasszis, de egy kézlegyintéssel sem intézhetjük el őket: Tomas Soucek és Vladimir Coufal például pazar szezonon vannak túl a West Ham-mel, s több meghatározó játékosuk is a Bundesligában keresi a kenyérre valót: Jíri Pavlenka (Werder Bremen, na ő mondjuk speciel szégyenszemre kiesett az élvonalból csapatával), Pavel Kaderabek (Hoffenheim), Vladimir Darida (Hertha) és Patrik Schick (Bayer Leverkusen). Az angolok egyébként egyetlen vereséget szenvedtek a selejtezősorozatban, épp a csehektől, szóval van miért törleszteniük. Egyébként a horvátok ellen is, hiszen három éve ők akadályozták meg abban a Háromoroszlánosokat, hogy vb döntőt játszanak. A skótok ellen meg különös téttel bíró presztízsmeccset fognak vívni, szóval izgalmas és pikáns meccsekből nem állunk csehül ebben a négyesben.

Az E csoport kiegyenlítettnek tűnik, bár a spanyolokat természetesen külön kell, hogy kezeljük. Nincs rossz válogatottjuk és tekintélyt parancsoló, ahogy a németeknek odacsaptak az ősszel (6-0-ra győztek…), de a Vörös Fúria nincs abban a 4-5 csapatban, akik a végső győzelemre is a legesélyesebbek lehetnek. És aztán ki tudja, lehet, erre az esélytelenségre rácáfolnak… David de Gea helye azért megkérdőjelezhetetlen szerintem, mert Unai Simon is sokat bakizott a Bilbao portáján idén. Sergio Ramos hiányában vezér kerestetik – ki veszi át a csapatkapitány szerepét? César Azpilicueta nagyot játszott a BL döntőben, meg úgy az egész szezonja jól sikerült. Marcos Llorente az Atletico Madrid bajnoki címének volt az egyik fő letéteményese, Alváro Morata pedig, amikor épp nem tartózkodott lesen, jó szolgálatot tett a Juventusnak. Pedri berobbant Barcelonában, Gerard Moreno meg a Villarealban rúgott egy vagon gólt. Ugyanakkor túl sokan vannak, akik gyenge formában érkeznek a tornára: ilyen Eric Garcia, Sergi Busquets, Thiago Alcántara, Adama Traoré és a friss „igazolás” Aymeric Laporte – na miattuk kitörhet a (his)pánik… Ramos szinte az egész tavaszt kihagyta sérülés miatt (mindössze 4 meccse volt a Realban), de én így is nevezném a tornára, mert a játékán túl is sokat tudna adni a csapatnak – még szerencse, hogy nem én vagyok a szövetségi kapitány, hanem az a Luis Enrique, aki egyetlen Real Madrid játékost sem hívott be a keretbe! Ennyire azért nincs bőség zavara… Ferran Torres reményteljes fiatal, de hogy mekkora terhet lehet még rápakolni egy EB-n… Az biztos, hogy a Raúlon, Morientesen, David Villán és Daniel Güizán Fernando Torresen felnövő torreádorok most telesírják kispárnáikat… A lengyelek egyszemélyes csapatnak tűnnek, de azért Robert Lewandowski mellett van egy Wojciech Szczesny és egy Piotr Zielinski is a válogatottban. Ha Lewa Aranylabdát szeretne nyerni év végén, a válogatottal nem állhat meg a legjobb tizenhat között, a nyolc közé kerülés viszont bravúr lenne – Paulo Sousa együttesét márciusban ellenünk is láthattuk, akkor még messze voltak játékban a tökéletestől... A svédek mégis Zlatan Ibrahimovic nélkül utaznak, aki hiába tért vissza a válogatotthoz, sérülése megakadályozza EB részvételét. Hiányában Emile Forsberg (RB Leipzig), Dejan Kulusevski (Juventus) vagy Aleksander Isaak (Real Sociedad) lehet Marcus Berg (Krasnodar) társa a csatársorban. A szlovákoknak mostanában bejön az élet: a 2010-es vb-n és a 2016-os EB-n is ott voltak, sőt, mindkétszer továbbléptek a csoportból is (a vb-n az akkori címvédő olaszokat golyózták ki…), amire idén azért kevés az esélyük, de még mindig több, mint a Dumb és Dumber című filmben a Dumb-ot alakító Jim Carreynak, akinek egy a millióhoz az esélye annál a (mint később kiderült…) férjes asszonynál, akinek az aktatáskáját egész Amerikán keresztülhordozta, mint valami véres kardot. „Szóval van esélyem” – jegyzi meg elégedetten a korábbi gumiarcú. Mint a Martin Dubravkát (Newcastle), Milan Skriniart (Inter), Marek Hamsikot (IFK Göteborg) és Robert Mak-ot (Ferencváros) felvonultató szlovákoknak.

S hogy annak mennyi az esélye, hogy én most befejezem? Elég sok – közelít a száz százalékhoz. De azért még a játék kedvéért megosztom az erősorrendet, amit felállítottam. 1. A vb címvédő Franciaország szerintem az első számú favorit. 2. Anglia, akik bármilyen hihetetlen, még sosem nyerték meg az EB-t! 3. Belgium, akik, ha hirtelen nem ültetik le a kispadra George Leekens-t, bízhatnak abban, hogy a vb bronz után valami fényesebb medál is összejön. 4. Portugália, akik az Eb győzelem óta szerintem erősebbek lettek – akkor miért nem ők vezetik a rangsort? Nézzétek meg a riválisokat… 5. Olaszország, akik a torna meglepetését szolgáltathatják. 6. Németország, akik szebben búcsúznak el Löwtől, mint ha a 2018-as vb bukása után távozott volna. 7. Spanyolország, már csak emlék a vb és eb győzelem… 8. Hollandia, akik kihozzák keretükből a maximumot, de ennyi… Ez persze csak játék, dominóként dőlhet bármi egy EB-n, de a lényeg, hogy én a francia és az angol válogatottat látom a két legjobbnak – aztán lehet, úgy lebőgnek a britek, ahogy szoktak. És a magyarok? Brutális csoportban vagyunk, ahol élvezzünk minden percet, éljük meg ajándékként, hogy Budapesten láthatjuk vendégül ezeket a világsztárokat, ne csüggedjünk és ne is adjuk fel, minden meccsen küzdjünk az utolsó pillanatig, s ne legyenek elvárásaink! A koronavírus árnyékában ajándék az EB! Az olaszok egyszer pénzfeldobás után jutottak be a döntőbe, a csehszlovák Panenka szemtelenségéről tizenegyesrúgást neveztek el, a  dánok nyári vakációjukról érkezve nyertek EB-t, két finálé is aranygóllal dőlt el, a görög történelemírásba meg egy ezüstgól is besegített... Minden Európa-Bajnokságnak megvan a maga sztorija, története. Az ideinek vajon mi lesz???

Jó szurkolást és csodaszép élményeket kívánok Mindnyájuknak!

Hajrá Magyarország!