A futballvilágban sokak szerint évtizedes vita zárult le: Lionel Messi világbajnoki címével eldőlt, hogy ő minden idők legjobbja. Az argentinnak bejött az élet 2022-ben, pedig Párizsba való igazolásakor úgy tűnt, leáldozóban a csillaga. Legnagyobb „ellenfelének”, Cristiano Ronaldónak ugyanakkor piszkosul zaklatott éve volt a tavalyi, melynek utolsó előtti napján robbant a petárda, miszerint tényleg Szaúd-Arábiába igazol. Amíg nem vált hivatalossá a transzfer, én nem akartam elhinni – sok millió másik emberrel egyetemben… Az egyik megkoronázta a karrierjét, a másik lejáratta magát 2022-ben. Most komolyan? Tényleg ez történt volna? Az Élet a legnagyobb rendező, bár ahhoz, hogy ezt észrevegyük, néha sajnos súlyos árat kell fizetnünk… Míg a futballkedvelő társadalom egyik fele nagyon örül, hogy az argentinnak pályafutása alkonyán összejött még az egyetlen meg nem nyert trófea, és a maga igazát bizonygatja, hogy Messinek ez a világbajnoki cím hiányzott ahhoz, hogy minden idők legjobbja legyen, a másik fele pedig azért sír, mert Cristiano Ronaldo ennél sokkal méltóbb karrier befejezést érdemelt volna, nos… Elhunyt 82 évesen Edson Arantes do Nascimento. Ismertebb nevén Pelé. A labdaművész, a zseni, az egyetlen háromszoros világbajnok, az egyetemes labdarúgás egyik legnagyobb, de mindenképp korszakos alakja. Miközben piedesztálra emeljük Messit és gyászoljuk Ronaldót (vagy éppen fordítva, szimpátiától függően…) álljunk meg egy pillanatra, mert a futballvilág is ezt teszi. Nem fogok úgy tenni, mint aki nagyon jól ismeri Pelé életművét, és egész életében Santos szurkoló volt (mert egyébként Al Nassr szurkoló voltam, muhaha...) – harmadik világbajnoki címét 17 évvel a születésem előtt nyerte, természetesen nem láttam őt játszani. Nem is fogok külön posztot szentelni neki. De úgy érzem, napjaink (még…) két legmeghatározóbb egyénisége elfér a Király árnyékában – mert Messi és CR7 minden zsenialitásukkal együtt is csak koktélhordozó és pálmaágakat lengető alattvalói lehetnek a „Fekete Gyöngyszemnek”. Isten Veled, Pelé!

Néhány napja megnéztem a Menekülés a győzelembe című 1981-es mozifilmet, amiben Sylvester Stallone és Michael Caine mellett többek között Pelé is játszik – és futballozik. Már a filmben bemutatott cselsorozatain és pazar ollózós gólján leszűrhető, mennyi hangszeren is játszhatott ő, de akinek ez nem elég, a Youtube-on bőven vannak fent felvételek róla. Ördöngösen cselezett (nekem Ronaldinho jutott róla az eszembe), kíméletlen befejező volt, a rugótechnikájára sem lehetett panasz, remekül fejelt, de nagyon jó volt az előkészítésben is. Persze, egészen más volt akkor a futball, de ez a legkevésbé Pelé bűne: ő akkori viszonyok és körülmények között mindenhez is értett.

Az egyetlen háromszoros világbajnok

Már 15 évesen debütált a Santos csapatában, ahol 17 évig futballozott, s hogy nem csak bójákat pakolt és pályamunkás volt, jelzi a 638 meccsen szerzett 619 gólja. Ehhez hasonló gólátlagot rajta kívül csak az a két úriember tudott megközelítőleg produkálni pályafutásuk során, akik szintén főszereplői e cikknek. Érdemeiből semmit nem von le, hogy góljai nagy részét a brazil élvonalban rúgta (pályafutása alkonyán játszott kicsit az MLS-ben is…): az a brazil válogatott, aminek tagjai legtöbb esetben brazil klubokban, de mindenképp Amerikában futballoztak, túlzás nélkül tönkre verte az egész világot, s egyébként sem lehetett akkor még könnyen Európába igazolni. Más világot élünk, az Aranycsapat híres támadói mellett az 1970-es brazil válogatottnak lehetett a futballtörténelemben olyan virtuóz támadósora, amit alighanem még az ellenfél szurkolói is megtapsoltak, de hiába volt például egy Jairzinho, egy Rivellino, egy Gérson, s korábban egy Garrincha és egy Vavá is a csapatban, Pelé királytól a show-t egyikük sem tudta ellopni. De talán nagyon nem is akarták… Brazília öt világbajnoki címével rekorder, s természetesen Pelé is az, aki az öt világbajnoki címből háromban is szerepet játszott – kettőben különösen sokat! Valóban legendás társai voltak, de azt hiszem, a legtöbben az ő nevét jegyezték meg abból a többszörösen aranygenerációból. Az 1958-as világbajnokságon mindössze 17 évesen (!!!) volt kulcsjátékosa a selecaónak. Nagyot kockáztatott a kapitány, s az első két mérkőzést ki is kellett hagynia sérülés miatt Pelének. Ám utána a vb legragyogóbb csillaga lett: 4 mérkőzésen hat gólt lőtt; a magyarokat kiejtő walesieket az ő góljával gyűrték le, aztán az elődöntőben mesterhármast szerzett, a döntőben pedig két gólt rúgott. Utóbbi elszenvedői a házigazda svédek voltak: az egyik góljánál kiosztott egy esernyőcselt a védőnek, majd mielőtt lehullt volna a labda, kapásból bebombázta – különösen látványos lett ez a találata. A torna legjobb fiatal játékosa díjat nem kaphatta más ezek után, s a góllövőlistán a második helyen végzett. Mondom: 17 évesen…

Pelé Messi és CR mellett őket tartotta a legjobbnak

Négy évvel később már egyértelműen Pelé volt a brazilok legnagyobb sztárja, s jól is kezdte a chilei világbajnokságot: Mexikó ellen gólt szerzett és gólpasszt adott, ezzel nyertek 2-0-ra. A második találkozón a csehszlovákok ellen azonban megsérült, s a torna további részében már nem is tudott játszani – a brazilok nélküle is megnyerték a vb címet, éppen a csehszlovákok ellen! 1966-ban ez már nem jött össze, s alighanem azért, mert a nyitómeccsen (amin egyébként Pelé megint csak beköszönt) a favágó bolgárok addig-addig aprították a legfényesebb brazil csillagot, míg le nem sérült. A magyarok világraszóló diadala alkalmával nem is lépett pályára, a portugálok ellen pedig hiába vállalta félig sérülten a játékot, az Eusebio fémjelezte portugál csapat kiejtette a kétszeres címvédőt: Pelé csalódottságában, hirtelen felindultságból le is mondta a válogatottságot – 26 évesen. Ezt Messinél is láttuk 2016-ban, szerencsére mindketten meggondolták magukat.

Pelé találkozása XVI. Benedek pápával - immár az égi találkozáson is túl vannak...

Merthogy 1970-ben, minden idők legjobb világbajnokságán (na, ezzel a megállapítással Infantino úr alighanem vitatkozna…) minden idők legerősebb vb győztes válogatottja leiskolázta a mezőnyt, s ebben vezérszerep jutott Pelének: 4 gólja mellett hat zseniális gólpasszt adott. A gólok 53%-ában tevékeny részt vállalt, ő lett a vb legjobb játékosa, a döntőben őt őrző olasz védőnek, Tarcisio Burgnichnak elhíresült a mondása: „A meccs előtt azt mondtam magamnak, ő is csak bőrből és csontból van, mint mindenki más – de tévedtem.” Pelé a nemzeti csapatban 92 alkalommal lépett pályára, ezeken 77 gólt szerzett, bámulatos statisztika! Neymar a horvátok elleni vb kiesés alkalmával decemberben egalizálta a gólok számát, így valószínűleg ő lesz az új egyedüli rekorder, de nagy különbség, hogy neki a 77 gólhoz 124 mérkőzésre volt szüksége… Pelének 67 győzelme, 14 döntetlenje és 11 veresége volt a válogatottban, és a brazil csapat soha nem kapott ki, amikor ő és másik sztárjuk, Garrincha együtt a pályán volt. Teljes pályafutását tekintve pedig 1363 mérkőzésén 1281 (más számítások szerint 1284) alkalommal volt eredményes.

Micsoda fotó ez a Legendák között! :)

Tévéközvetítés híján, illetve azért, mert a brazil bajnokság nem a szemünk előtt zajlik, Pelé zsenialitását elsősorban a világbajnokságokon nyújtott teljesítményből lehet leszűrni. És azzal, hogy ő 4 vb-n is ott volt, abból hármat ráadásul meg is nyert, kettőben meg főszerepet játszott, történelmi tettet vitt véghez. Ezt nehéz lesz bárkinek is überelnie – bár Mbappé megpróbálhatja. Mindössze 24 éves, van már egy vb címe, két vb alatt beérte Pelé gólszámát, s a döntőkben szerzett gólokat tekintve le is hagyta… Ha esetlegesen meg is dőlnek a rekordjai, az azért vitathatatlan, hogy Pelé annyit adott hozzá ehhez a játékhoz, hogy „ismeretlenül” is a sportág halhatatlan alakja marad. E helyütt mindenképpen szeretném idézni a tekintélyes angol futballszakírót, Jonathan Wilsont, aki az eurosport.hu oldalnak írt Peléről.  „Egészen lenyűgöző, hogy egy, a gólszerzés iránt megszállott játékos pályafutásának legemlékezetesebb pillanatai közül mennyi kötődik olyan mozzanatokhoz, amikor egyébként nem szerzett gólt. Az uruguayiak elleni csele, a félpályás lövése Csehszlovákia ellen, a Gordon Banks által kivédett fejese. Lőhetett akárhány gólt is, nem a hatékonysága ragadt meg leginkább az emberekben, hanem a kreativitás és a szépség: hogy amit ő csinált, az igazából művészet volt. Az 1958-as világbajnokság döntőjében szerzett gólja, amikor felemelte a svéd védők között a labdát, majd kapásból a kapuba vágta, leginkább azért volt figyelemreméltó, mert 17 évesen lőtte, az ott megcsillogtatott képességeit azonban bármely modern csatártól elvárnák. De tekintsünk vissza mondjuk az 1963-as Libertadores-kupa döntőjére, amelyen a Santos oda-vissza legyőzte a Boca Juniorst. Noha a Santos öt gólja közül csak az utolsót szerezte Pelé, lenyűgöző teljesítményt nyújtott. Ott volt az akció középpontjában: irányító és gólszerző egy személyben. Bátor játékos volt, aki elviselte a félelmetes rúgásokat, kellően erős volt, nagyszerű egyensúlyérzékkel rendelkezett, és persze technikailag is mindenki felett állt. És észrevett dolgokat. Ő volt a főszereplő és a rendező is.”

Mint Terry Jones a Monthy Pythonban. (Ő játszotta Brian anyját a Brian életében és ő a film rendezője is.) Na mindegy… Sokan sokféleképpen elbúcsúztak Pelétől a különböző közösségi médiafelületeken, hadd idézzek néhányat, amit különösen megindító volt olvasni. Franz Beckenbauer, világbajnok német labdarúgó, a Bayern München tiszteletbeli elnöke, Pelé klubtársa volt a New York Cosmosban, s elárult egy „titkot” is: „A labdarúgás elveszítette történelme legnagyobb alakját, én pedig különleges barátomat. 1977-ben azért mentem az Egyesült Államokba, mert nagyon szerettem volna Pelével egy csapatban játszani a New York Cosmosban. A vele töltött időszak pályafutásom egyik legszebb élménye volt. A futball örökre a tiéd lesz, nyugodj békében". A kétszeres világbajnok és kétszeres aranylabdás brazil gólvágó, Ronaldo méltó utódja lett Pelének az ezredforduló környékén. „Egyedi. Zseniális. Technikás. Kreatív. Tökéletes. Páratlan (...) Minden idők legjobbja. A világ gyászol. Micsoda kiváltság, hogy utánad jöhettem, barátom. Öröksége túlmutat a generációkon”. Neymar válogatott gólok számában beérte ugyan a brazilt, de sikerességben és főleg népszerűségben sosem lesz egy szinten a Királlyal. Még a temetése helyett is bulizott, amiről felvételek is készültek – ehhez csak gratulálni lehet; ezek után nehéz is komolyan venni, szívből jövőnek érezni a szavait… „Pelé előtt a futball csak egy sport volt. Pelé azonban mindent megváltoztatott. A futballt művészetté, szórakoztatássá változtatta. Ő adott hangot a szegényeknek, a feketéknek, és mindenekelőtt láthatóvá tette Brazíliát. A labdarúgás és Brazília a Királynak köszönhetően emelkedhetett fel! Elment, a varázslata azonban megmarad. Pelé örök!” Cristiano Ronaldo sem felejtkezett meg Peléről. „Az örök Pelé királytól való egyszerű búcsú soha nem lesz elég arra, hogy kifejezzem azt a fájdalmat, ami a futballvilágot éri ebben a pillanatban. Inspiráció, hivatkozási alap volt milliók számára, tegnap, ma, mindig. A szimpátia, amit tanúsított irántam minden pillanatunkban kölcsönös volt, még a távolból is. Soha nem lesz elfeledve, emléke örökre megmarad mindenben és mindannyiunkban, akik a futball szerelmesei vagyunk. Nyugodj békében, Pelé király.” Robert Lewandowski, napjaink egyik legjobb csatára, így fogalmazott: „Nyugodj békében, bajnok. A mennyországban új csillag van, mert a futballvilág elveszítette egy hősét…" A legjobban talán az újhullám legnagyobb képviselője, a norvég Erling Haaland mondta ki a lényeget Pelé nagyságáról: „Minden, amit egy futballistától látsz, Pelé már régen megcsinálta. RIP!”

És akkor ezen a ponton rá is hangolódhatunk az elmúlt másfél évtized két legnagyobb klasszisára, Messire és Ronaldóra. Annak ellenére, hogy mindent, amit tőlük is láthattunk, a háromszoros világbajnok brazil már megcsinálta (legalábbis Haaland szerint...), mégiscsak ők ketten írták újra azt a történelmet, amit a Peléhez hasonló klasszisok kezdtek el írni. Ők ketten átértelmezték a labdarúgás fogalmát a XXI. században. Mindketten félelmetesen jók, mindketten arra születtek, hogy rekordokat döntsenek; kettejük rivalizálását még izgalmasabbá tette, hogy közel egy évtizeden keresztül egy nemzeti bajnokságban futballoztak, s ez a rivalizálás talán mindkettejüket jobbá is tette. Cristiano Ronaldo két és fél évvel idősebb Lionel Messinél, értelemszerűen hamarabb is robbant be a köztudatba. Emlékszem a legelső fotóra, amit láttam róla. A szintén friss manchesteri igazolással, nem mellesleg világbajnok, brazil Klébersonnal fogja az United sálját 2003-ban. Az a melírozott haj, azok a szőke fürtök… Én szerettem a Manchester Unitedet, már csak első komoly Bajnokok Ligája élményeim miatt is: a ’99-es BL döntő volt az első, amiből láttam valamennyit (aztán a covid miatti leállás alatt leadta a tv, s meg tudtam nézni az egészet), abba a Bayern München elleni fordításba nem volt nehéz beleszeretni, de amikor Cristiano az Álmok Színházába szerződött, nos, neki nem lettem különösebben a szurkolója. Persze, jól játszott nagyon az Old Traffordon, nem véletlenül nyert már akkor egy Aranylabdát, meg egy BL győzelemben is fontos szerepet vállalt, de kedvenc játékosaim egyikévé csak a Real Madrid mezében vált. Nem hiszem, hogy van olyan Real szurkoló, aki nem zárta őt a szívébe. És ezen nincs mit csodálkozni: 450 meccs/438 gól a Real Madridban. Mellette 4 BL győzelem és számtalan emlékezetes momentum. De ezekről majd akkor írok, ha visszavonul.

Az a bizonyos fotó 2003-ból...

Bevallom férfiasan, madridi múltja és hőskölteménye miatt én nagyon nehezen éltem meg azt, ami tavaly vele történt. Kálváriája már 2018-ban elkezdődött, amikor kilenc, javarészt csodálatos szezon után távozott Madridból, s bár egyénileg továbbra sem hozott rossz számokat, se a Juventusszal, se a Manchester Uniteddal nem tudta megismételni korábbi sikereit. A torinóiak már üldözték egy ideje a BL trófeát, két döntőt is elveszítettek pár éven belül, talán azt hitték, CR egyszemélyben garancia a diadalra – nos, hiába lett harmadik szezonjában a Serie A gólkirálya, hiába növelte BL góljai számát, az áttörés vele sem sikerült a nemzetközi kupaporondon, ráadásul az „Öreg Hölgy” házon belül, Olaszországban is elveszítette az egyeduralmát, mert túlzottan a portugál köré épült a csapat, és Ronaldónak egyre inkább kibuktak a gyengeségei: gyorsasága tompult, a védekezésből nem vette ki a részét, letámadni nem tudott. Vagy nem akart… Szélsőből egyértelmű középcsatár lett, aki még mindig kíméletlenül belövi a helyzeteit, ha lábra kapja a labdát, és nem kell futnia…

A Juventus örült, hogy túl adhatott rajta, a Manchester United 3 szezon után elvitte őt Itáliából, pedig nem volt rá igazán szüksége. Inkább tűnt ez pánikigazolásnak, hogy nehogy a városi rivális City-ben kössön ki Ronaldo… Az első hónapokban, Solksjaer idejében még semmi sem veszélyeztette a pozícióját. Aztán tavasszal Ralf Ragnick már egyre többször ki merte hagyni, az új edző, Erik ten Haag pedig a kezdetektől „fúrta” őt. Én nem akarom azt az érzetet kelteni senkiben, hogy Ronaldo nem volt hibás. Dehogynem volt az. Egy játékos nem lehet nagyobb a klubnál. Ha Cristiano Ronaldónak hívják, akkor sem. Még ha a családi tragédiáját el is fogadhatjuk megfelelő indoknak (újszülött ikergyermekei közül az egyik meghalt tavasszal, és ezért nem tudott a játékra koncentrálni), követett el bőven hibákat. Kezdve azzal, hogy nem vett részt egyáltalán a nyári felkészülésen, mégis elvárta, hogy fix kezdő legyen, majd miután lecserélték legelső felkészülési meccsén, fogta magát, és hazament. Nem ez volt az utolsó dobbantása: a Tottenham ellen nem volt hajlandó pályára lépni a hajrá perceire, inkább lelépett. Erik ten Haag nem volt tekintettel arra, hogy ő Cristiano Ronaldo, a holland edző a csapat érdekeit nézte. A csapat érdeke pedig az lett volna, hogy bármikor lehessen számítani Ronaldóra, de közel 38 évesen már nyugodjon bele abba, hogy nem fogja végigjátszani a szezont, lesznek meccsek, mikor a kispadon fog ülni, s bizony meglehet, kezdőként is le fogják hívni a pályáról 50-60 perc után. Valószínűleg mindketten kezelhették volna jobban ezt a helyzetet. Én Ronaldót is meg tudom érteni, aki hiányolta a vezetőség felől a tiszteletet. A portugál tényleg letett már egyet, s mást az asztalra. Neki már nincs mit bizonyítani. Na de könnyebb durcás kisfiút alakítani, akinek elvették a játékát, mint beállni a sorba. (Vajon róla énekel Lovassy András???) Könnyebb makacs Makácsnak lenni a Hyppolit, a lakájból, mint érett, felnőtt módjára viselkedni…

Ronaldo nem volt hajlandó elfogadni, hogy bizony rajta is fog az idő vasfoga, hogy már túl van pályafutása zenitjén, lassan lejár az ideje. Ez a mentalitás az állandó győzni akarásából és harci kedvéből adódik. Az jó, ha ez megvan egy játékosban. CR-t sosem a pénz motiválta – mondom ezt annak ellenére, hogy épp most írt alá egy olyan szerződést Szaúd-Arábiába, hogy ha visszavonulása után a körömrágáson kívül semmit nem csinál soha életében, akkor sem fog éhen halni se ő, se a családja, de még unokáinak az ükunokái se… Nem a pénz motiválta, hanem a rekordok, a győzelmek, az elismerések, a díjak. Ő nem csömörlött bele a futballba. Vannak, akik ennyi idő után már háromszor visszavonultak volna. Vagy elmentek volna levezetni és pénzt keresni valahová. Ronaldo úgy érezte, még 38 évesen is van benne annyi, hogy a csúcson maradjon. Ez szerintem dicséretes. Alessandro Del Piero például már 30 évesen elment Ausztráliába kengurukra vadászni, aztán Indiában kötött ki. Raúl Gonzales Blanco 35 évesen ment Katarba. Fernando Torres még nincs 39 éves, de már 3 és fél éve visszavonult. Thierry Henry 33 évesen intett búcsút az európai futballnak, s ment Amerikába haknizni. (Más kérdés, hogy kölcsönbe pár mérkőzés erejéig még visszatért legnagyobb sikerei helyszínére, az Arsenalhoz.) Gareth Bale éppen a minap jelentette be a visszavonulását, 33 évesen – de fejben már minimum 3-4 éve visszavonult már… A közelmúlt legjobb csatárjainak példáin keresztül is láthatjuk, hogy egyáltalán nem evidens, hogy valaki idáig kitolja a karrierjét. Cristiano Ronaldo azért lehetett közel 20 évig a csúcs közelében, mert alázatos volt – a sport, a játék iránt. Mindent alárendelt a futballnak, egészségesen élt, egészségesen táplálkozott, ő nem akart mást, csak futballozni és győzni – ezért is nyert annyi mindent, és ezért is kerülték el a súlyos sérülések. Lehet, hogy Neymar alapból jobb futballista lenne Cristiano Ronaldónál, de benne közel sincs meg az az alázat, ami megvan CR-ben – nem is fog rá úgy tekinteni soha senki, mint a történelem egyik legjobbja…

Ronaldo és az alázat egy mondatban? Ugye, milyen furcsának tűnik? Ronaldo a játék, a futball iránt maximálisan alázatos volt. De ez nem volt elég. Mert társai, edzői iránt hiányzott belőle az alázat. Azért az nekem is szemet szúrt, hogyan viselkedett, amikor nem rá jött ki egy akció és más szerezte a gólt. Vagy, hogy átengedjen valaki másnak egy szabadrúgást? Inkább negyvenedszer is felrúgja a tribün 56. sorába a labdát. Vagy amit ezen a vb-n láttunk: hát mekkora patáliát csapott, amikor Bruno Fernandesnek adták azt a gólt, amibe ő állítólagosan beleért valamelyik kósza hajszálával? Hát nem teljesen mindegy??? Sajnos az egész világ ezen a műbalhéján röhögött… Bár amekkora egója van, őt ez aligha érdekelte. Talán még örült is neki, mert ő mindig középpontban akart lenni. Nem volt annyira csapatjátékos, mint mondjuk a mai klassz csatárok közül Roberto Firmino vagy Gabriel Jesus. Azt is simán el tudom képzelni, hogy edzői közül is csak Sir Alex Fergusonnal és Zinedine Zidane-nal volt makulátlan a kapcsolata. Szóval Cristiano alázatos volt – és mégsem. És ez a kettősség okozta a vesztét is.

Mert 37-38 évesen hiányzott belőle az az alázat és az az intelligencia, hogy beismerje: „oké, egy szintet lejjebb lépek. Nem kell még, hogy visszavonuljak! A történelem egyik legnagyobb gólvágója vagyok! Majdnem minden címet megnyertem pályafutásom során. Portugália és a Bajnokok Ligája legnagyszerűbb gólvágója vagyok! Ötszörös Aranylabdás és ötszörös BL győztes. Több mint 800 gólt szereztem pályafutásom során. Közel kétszázszor pályára léptem a válogatottban. Mindent elértem, amiről csak álmodozhattam, van mire büszkének lennem!” Ehelyett mit csinált? A szánalmas nyári csapat kereséseivel, az őszi durcijaival, a világbajnokságon mutatott magánszámaival, de legfőképpen azzal a Piers Morgannak adott interjúval, amiben leárulózta a Manchester Unitedet és mindenkinek beolvasott, akinek lehetett, saját szobrát kezdte el önkezűleg ledönteni. Kiöntötte a bilit, s a fekáliát szétkente az Old Trafford gyepszőnyegén… És ahelyett, hogy a Premier League egyik élcsapatában komoly célokért küzdve néha megvillanjon, s esetleg a trófeagyűjteményéből hiányzó Európa Ligát megnyerje, elment Szaúd-Arábiába… Mondjuk igaza van, mert a trófeagyűjteményéből az ázsiai Bajnokok Ligája győzelem is hiányzik még…

Talán már ő is bánja ezt az interjút...

Nagy csalódás, ahogy ez a sztori befejeződött. Cristiano Ronaldónak lehetett volna még helye az európai futballban. A célját elérte, mert az United felbontotta a szerződését. Bár ezen felül igazából nem tudom, mit akart. Gondolom, abban bízott, hogy ingyen igazolhatóként lecsap majd rá fél Európa, ő meg kedvére választhat a jobbnál jobb ajánlatok közül. Hát hogyne! Ahogyan Móricka elképzelte… A magas fizetési igénye és a közelmúltbeli magaviseleti problémái miatt sajnos egyáltalán nem meglepetés, hogy hiába röpködtek a nevek, hiába volt szó a Chelsea-ről, a Dortmundról, a Sportingról, a Real Madridról, de még a Napoliról is, végül senkinek nem kellett. És ezek után nehéz elképzelni, hogy látjuk őt még nagy meccsen játszani. (Bár viccesek azok a híresztelések, miszerint ha a Newcastle bejut a BL-be, visszatérhet Angliába…) Roberto Martinez lett az új portugál szövetségi kapitány, aki éppen porig égett Katarban a belga aranygenerációval, többek között azért, mert túlontúl bízott a veteránjaiban – na ezért pislákolhat még némi reménysugár CR7 számára, de a portugál futball érdekében talán jobb lenne már elengedni a kezét. Szép volt, jó volt, ennyi volt. És bár a gőzölgő, hőbörgő Ronaldo fanatikusok azóta is köpködnek Ten Haagra, lássuk be: az United elindult felfelé, és sokkal jobban működik Cristiano Ronaldo nélkül…

A portugál klasszis így jobb híján a méltán híres szaúdi Al Nassr csapatához igazolt, ahol muszáj volt elfogadnia az évi 200 millió eurós fizetést, amit hozzávágtak (80 milliárd forint…) – fityiszt mutatva az európai futballnak, ha már oda nem kell, a világ legjobban kereső futballistájaként olyan bánásmódban részesül, mint bármelyik arab sejk… Átszámítva percenként 160 ezer forintot keres (…), instagram követőinek száma pedig gyorsan meghétszereződött!!! Állítása szerint talált itt is célokat magának, csak egy valamit jegyezzen meg jól: Szaúd-Arábiában, és nem Dél-Afrikában futballozik. Ez az elszólása minimum annyira cinkes volt, mint Antoine Griezmann új hajszíne. (Mégis mit gondolt a francia ezzel a rózsaszín hajjal??? Nem ettől lesz színesebb a játéka…) Mindezek mellett úgy gondolom, ha valaki, ő nem ilyen búcsút érdemelt. És az a szörnyű, hogy Cristiano Ronaldo tisztában lehet azzal, hogy ezt csakis ő szúrta el. A szabad akarat „átka”, hogy tetteink következményeiért vállalnunk kell a felelősséget… Mert bármennyire is fáj, ki mint vet, úgy arat…

Lionel Messinek nincs ilyen problémája. Legalábbis tavaly nem volt. Ellentétes utat járt be, mint Ronaldo: pályafutása egyik (ha nem a) legszebb éveként fog visszagondolni a 2022-es esztendőre. És bár amennyi borsot tört ő a Barcelona mezében a Real Madridom orra alá, ezért én sosem tudtam kedvelni őt, azért legyünk őszinték: megérdemelte. A világbajnoki győzelemmel feltette a koronát a pályafutására. Arra a pályafutásra, ami már a vb győzelem nélkül is lenyűgöző és egyedülálló volt. Ki gondolta ezt akkor, amikor még Ronaldinho árnyékában játszott, vagy amikor első válogatott meccsén egy perc után kiállították, mert megütötte Vanczák Vilmost. Milyen boldogan jelentette be azt a piros lapot Léderer Ákos, az akkori kommentátor… És Messi vezetésével az a Barcelona olyan magasságokba jutott, ahová klub korábban még soha. Voltak hozzá persze társai is, mint ahogy Pelének és CR-nek is a maguk csapataiban, de a show-t Xavi, Iniesta, Eto’o, Henry, Villa, Neymar, Suarez mellett is Messi vitte el. Más nem lehetett a főszereplő.

 A Barcelona futballistájaként nyert hét Aranylabdát – az utolsó idején már a PSG-ben futballozott. Hogy egy kicsit azért ünneprontó legyek, a hétből én minimum három jogosságát megkérdőjelezem, mert szerintem volt olyan év, amikor inkább a neve és nem a teljesítménye miatt ítélték neki a díjat. A 2010-es vb-n például alaposan lebőgött az argentinokkal, a spanyolok meg vb-t nyertek. Vagy Messi klubtársai közül a Xavi-Iniesta páros egyikének kellett volna nyernie abban az évben (utóbbi rúgta a győztes gólt a döntőben), vagy a vb döntőig menetelő hollandok legjobbjának, az 5 gólig jutó Wesley Sneijdernek, aki abban az évben ráadásul BL-t is nyert az olasz Interrel! 2019-ben azért kapta Messi az Aranylabdát, mert védőt csak nagyon ritkán díjaznak – pedig egyértelmű, hogy a BL győztes Liverpool sziklaszilárd középhátvédje, Virgil van Dijk szolgált volna rá az elismerésre. A Barcelona nagyon csúnyán esett ki a BL-ből a Liverpool ellen, 3-0-s első meccs után 0-4 az Anfield Roadon – hol volt akkor Messi? A legérthetetlenebb számomra mégis a 2021-es győzelme volt, ezt már többször megénekeltem. A Barcelonában közepes tavasz után nyert egy Copa Americát Argentínával, de aztán botrányosan sikerült az ősze a PSG mezében, Robert Lewandowski pedig embertelen ütemben termelte egész évben a gólokat. Abban az évben szerintem elcsalták a szavazást… (Egyébként, hogy ne legyek igazságtalan: Cristiano Ronaldo 5 Aranylabdájából is juthatott volna másnak 1-2. Például Franck Ribérynél aligha érdemelte meg bárki is jobban a díjat 2013-ban, egy nagyon jó és BL győztes Bayern München kulcsfigurájaként szorult a 3. helyre a szavazáson…)

Na de én Messit ezeken a hasábokon most éppen dicsérni akarom (ha eddig ez nem tűnt volna fel, muhaha…), a kis argentin útban van a nyolcadik Aranylabdája felé, és ezt most meg is fogja érdemelni. Mert az argentin válogatottal felért a csúcsra, és nem Argentína segítette őt világbajnoki győzelemhez – ő tette Argentínát világbajnokká! Hogy ő lenne ezért a történelem legjobbja, én továbbra sem merném kijelenteni, de az biztos, hogy a Maradonával való állandó összehasonlítgatás immár véget kell, hogy érjen. Megcsinálta azt, amiért Diegót jobbnak tartották: a nemzeti csapat vezéreként győzött, teljesítette, amit elvártak tőle odahaza! Sokat lehetne beszélni arról, hogy milyen erős is volt valójában ez az argentin válogatott. Tényleg, milyen erős is volt?

Én a vb előtt a legjobb négybe vártam Messiéket, már csak a világrekord közeli teljesítményük és az egy évvel korábbi Copa America győzelem miatt is, amin megtört Messi azon átka, hogy képtelen a válogatottal felnőtt tornát nyerni. Aztán, amikor kikaptak Szaúd-Arábiától a nyitó meccsükön (és ezzel a 36 győzelmes világcsúcsot is elbukták a szerencsétlenek, amitől egyetlen meccsre voltak csupán…), már abban sem voltam biztos, hogy tovább fognak jutni a csoportból. És legyünk őszinték: rezgett is a léc, hiszen Mexikó ellen a vezető góljukig bűn rosszul futballoztak, a lengyelek reteszét pedig nagyon sokáig Szcesny kapus parádéinak köszönhetően nem tudták feltörni. A csoportból kínok kínjával továbbmentek, aztán viszont, hiába kerültek a könnyebb ágra, az ausztrálok és a hollandok ellen is éltek át meleg pillanatokat – pedig mindkét meccsen vezettek 2-0-ra. A legjobban talán a horvátok ellen játszottak, de ott kaptak egy véleményes büntetőt, a második góljukat meg óriási védelmi hiba előzte meg. A döntőbe úgy jutott be Argentína, hogy engem egyáltalán nem győzött meg. Szívesebben láttam volna ott a brazilokat vagy az angolokat (én egyébként a torna előtt brazil-angol döntőt vizionáltam). A fináléban aztán 70 percig lefutballozták a franciákat. Ahogy Hajdú B. István fogalmazott két perccel (!!!) a franciák szépítése előtt: mintha tanár-diák meccs lenne… Én nem igazán tudtam Argentínának szurkolni a döntőben, valahol mégis úgy érzem, igazságtalan lett volna, ha nem nyerik meg a finálét. A franciák a találkozó nagy részében meccsben sem voltak, Mbappé úgy rúgott mesterhármast, és ezzel lett a világbajnoki döntők legeredményesebb gólszerzője, hogy a 120 percből legalább 100 percen keresztül nem csinált semmit… Az argentinoknak szerencséjük van, hogy a horvátok eltakarították az útból a brazilokat (azért egy brazil – argentin elődöntő nagyon pikáns lett volna; bár szimpatizáltam a horvátokkal és örülök az újabb érmüknek, sajnálom, hogy ez a párharc nem jött össze), meg azért is, hogy a hét meccsükből öt meccsen is büntetőt kaptak (négyszer ráadásul 0-0-nál…), ami azért megdöbbentően magas szám. De az is igaz, hogy annak a csapatnak van szerencséje, amelyik megdolgozik érte.

Lionel Scaloni fiatal és szimpatikus edző, és legendák dolgoztak mellette a stábban: Pablo Aimar, Roberto Ayala és Walter Samuel koruk legjobbjai közé tartoztak játékosként, de legnagyobb sikerüket a kispadon érték el! Scaloni hajlandó volt változtatni a szaúdiak elleni vereséget követően, képes volt leültetni a padra a gyengébben játszó Di Mariát, hogy aztán a legjobb pillanatban vesse be és nem volt rest lecserélni kezdő csatárát, Lautaro Martinezt sem, aki formán kívül futballozott – a cserecsatárnak szánt Julian Alvarez ellenben 4 góllal fejezte be a világbajnokságot! Messi szerintem soha nem játszott ilyen jól a válogatottban, és végre volt egy klasszis (ám emberileg, mint kiderült, ritka türhő) kapusuk is, Emiliano Martinez személyében. És sok olyan játékosuk, Montieltől Molinán és McAllisteren keresztül De Paulig, akik nem tartoznak posztjukon talán a szűk elitbe, de csapatként nagyon egységesek voltak és szinte tökéletesen funkcionáltak. Ezek után van még kérdés? Már megint az a fránya alázat: a németekből, a belgákból, a brazilokból hiányzott az, ami végre megvolt Argentínában…

Sok összetevője van ennek a vb címnek, mégis azt kell, hogy mondjam, mióta követem a focit, 1998 óta, nem volt olyan vb, ami annyira „egyemberes” lett volna, mint ez! ’98-ban csapatmunka volt a franciák győzelme, mint ahogy 2006-ban az olaszoké, 2010-ben a spanyoloké és 2014-ben a németeké is. 2002-ben a három klasszis támadó repítette a brazilokat (Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho), míg 4 éve a Pogba – Griezmann – Mbappé trió volt a kulcs. A 2022-es torna világbajnokai közül mindenkinek Lionel Messi neve fog beugrani. Nem is csak azért, mert biztos lábbal berúgta a büntetőket – a lengyelek ellen egyébként ki is hagyott egyet, ezen ment el a gólkirályi címe. Messin végig látszott az a felszabadultság, könnyedség, ami 5-10 éve jellemezte. Rajta aztán nem érződött görcsösség, az a nyomás, hogy ez az utolsó esélye lesz, hogy megnyerje a vb-t. A hollandok ellen volt egy váratlan és zseniális gólpassza. A horvátok ellen a vb legjobb hátvédjét, Josko Gvardiolt úgy ültette be többször hintába a harmadik gól előtt, hogy a Leipzig védője talán még most is szédül… A régi Messit láthattuk Katarban, aki még utoljára vett egy nagy levegőt és hátára vette az egész csapatot. Emlékezzünk vissza: a sorozatos csalódások után ez a Messi 2016-ban egyszer már lemondta a válogatottságot. Akkor sokan kiakadtak rá. Aztán csak visszatért, most pedig nemzeti hőssé vált – teljesen jogosan. Most nem követi el ugyanazt a hibát: szeretne néhány meccsen világbajnokként is pályára lépni a gauchók mezében. Megérdemli. De ettől jobb futballista nem lett ő. Mint ahogy Cristiano sem lett rosszabb, hogy közel a 38-hoz Szaúd-Arábiában futballozik.

Én még távol a 38-tól, de lassan be is fejezem. Épp itt az ideje: messziről kezdtem, és Messivel fejezem be, muhaha… Pelé halála indított engem arra, hogy erről a három nagy sportemberről szóljon 2023 első bejegyzése. Bár igaz, ami igaz: régóta terveztem már egy közös cikket Messiről és Ronaldóról. Újévi jótanácsom: olvassuk a lacusatya.blog.hu cikkeit ne foglalkozzunk azzal, vajon Messi – e minden idők legjobbja, és hogy mennyire alázta le a „kis csicska” Cristiano Ronaldót. Örüljünk inkább annak, hogy láthattuk mindkettejüket futballozni, hogy nyomon követhettük pályafutásukat. Nagyszerű történet az övék, s a végkifejlettől függetlenül mindkettejük pályafutása tiszteletet érdemel és kalapot kell előttük emelnünk. Lionel Messi született, ösztönös zseni, neki a zsigereiben volt minden a futballból, s dicséret illeti azért, hogy tehetségéből ki is tudta hozni azt, ami benne volt. Születik még egyszer valaha ekkora játékos? Csak a Jóisten tudja! Cristiano Ronaldo a munkamániájával, az alázatával, a szorgalmával érte el a sikereit. Semmit nem ér, ha valaki tehetséges, de közben meg atom lusta, és nem érdekli az egész. Ronaldo nagy küzdő volt. Neki ezt köszönhetjük meg!

S miközben harmadik főszereplőnkre, Pelére gondolunk, kicsit akarva-akaratlanul is összeszorul az ember gyomra: látjuk, milyen sokan erősítik már a mennyei futballcsapatot. Jó humorú társaság lehet. Simán el tudom képzelni, hogy Puskás Ferenc és Albert Flórián azon nevetnek az isteni Diegóval, Johan Cruyff-fal, Eusebióval és immár Pelével (kiegészülve a közelmúltban elhunyt Szinisa Mihajlovic-csal és Gianluca Viallival, Isten nyugtassa őket is!), mekkorát rivalizált egymással Messi és CR7 a minden idők legjobbja címért. Pedig annak a díjnak a gazdája simán lehet, hogy már köztük támadja a Mennyország kapuját…

De az is lehet, hogy nem. Ebben az esetben felkészül Haaland és Mbappé???