„Azt hiszem, mi jóban leszünk.” Idén 20 éves barátságunk ezzel a mondattal kezdődött a Balaton partján, amikor megláttam a pólódon fiatal éveim kedvenc zenekarát. Nem tévedtem sokat…

Közös táborok és nyaralások, egyházi, lelki programok… Rengeteg nevetés és poénok, komoly beszélgetések és imádságok Hajdúdorogon a Görögtűz táborokban és az ifjúsági gyalogos zarándoklatokon… Sose fogom elfelejteni a leányfalui nyaralást – unokatestvéreim és a te baráti társaságod összefonódásának kiindulópontjai voltak azok a napok. Voltunk együtt Madridban és Rómában – utóbbi helyen kétszer is. Emlékszem, 2006-ban a ministránstalálkozón végigbeszélgettük az egyik éjszakát a szabad ég alatt. Engem akkor már felvettek a szemináriumba, nulladik év előtt álltam, te még csak gondolkoztál a papságon. Az örök városban kezdődött az örök barátság? Talán egy évvel később hívott meg Edelénybe prédikálni nagyapád, egy olyan vasárnapra, mikor te is ott voltál, hátha kedvet kapsz ehhez a hivatáshoz. (Július 27-e volt, Szent Pantaleimon napja, még erre is emlékszem.) Hogy volt-e ahhoz közöm, hogy te is pap lettél, az Isten titka marad, de az biztos, hogy rengeteg tervünk volt, és vártuk, hogy egymás mellé állhassunk az oltárnál, és közösen is szolgálhassunk. Emlékszel, mikor Vácon meglátogattalak? Életem egyik legjobb éve volt a szemináriumi előkészítő év, örömmel mentem vissza nosztalgiázni, és téged is kifaggatni élményeidről, tapasztalataidról, érzéseidről. Én adtam Rád másodévesként a reverendát, megtiszteltél azzal, hogy „öltöztetési keresztapának” választottál. Ez a lelki kapocs egy életre összekötött minket. Na meg a Jóbarátok és a How I met your mother című sorozatok is – utóbbit konkrétan miattad ismertem meg, ha jól emlékszem, az első 4 évadot tőled kaptam meg. :) Ami pedig az előbbit illeti: kevés olyan ismerősöm van, aki nálad jobban ismerte és szerette a hat new york-i jó barát történetét. Ők is olyan szerethető, rendes figurák voltak, mint Te – A Jóbarátok generáció című könyvet meg is vettem neked néhány éve. Hogy végigolvastad – e, sosem fogom már megtudni...

Sajnáltuk, hogy nem tanulhattunk egy szemináriumban. Mikor Te Vácon kezdtél, én Budapestre kerültem. Végül, ha kicsit más formában is, de teljesült a vágyunk, és megadatott számunkra egy közös év Nyíregyházán: míg te végzős papnövendék voltál, én a propedeutikum elöljárója, így sokszor találkozhattunk. Emlékszem a hosszú telefonbeszélgetésekre, mikor te Nyíracsádon szolgáltál, én meg Dunaújvárosban éltem. Aztán három hónap különbséggel nősültünk, mindketten Máriapócson. Máriapóccsal kapcsolatban sosem fogom elfelejteni a közös megérkezéseket a zarándoklatok végén, meg azt az éjszakát sem, amit végigbeszélgettünk négyesben, feleségeink társaságában, valamelyik búcsú hétvégéjén. Nekünk még haza kellett volna mennünk éjszaka, a virrasztás után Balkányba, mert reggel busszal hoztunk zarándokokat, de inkább maradtunk, s átvirrasztottuk, átbeszélgettük az egész éjszakát. A diakónussá szentelésünk ugyanazon a nap volt. A papszentelésedre sem tudtam elmenni, nem engedett a parókus, te viszont ott voltál, és diakónusként szolgáltál az enyémen. Budapesten többször meglátogattalak (ha az Árkádban az az amerikai hot-dogos vagy a KFC mesélni tudna – akkor még Neked is volt étvágyad…), te meg egyszer nálam töltötted a Húsvétot – Debrecenben, ahol később te is szolgáltál. Életem meghatározó élménye marad. A családom is nagyon szeretett Téged. Legjobb barátod azóta a sógorom lett. Szerintem lehetett némi közöd Neked is ahhoz, hogy egymásra találtak a húgommal. Hála ezért (is)!

Megéltünk együtt sok mindent. (Külön is. Te például láthattad élőben David Beckhamet, egy, ha jól emlékszem, Lyon – PSG meccsen, pedig velem ellentétben te soha nem voltál nagy futballszurkoló. Biztos nagy élmény lehetett, emlékszem, kicsit féltékeny voltam Rád ekkor.) Köszönöm a humorodat, jóságodat, a barátságodat. A szívedet. Nagyon fogsz hiányozni. Már most hiányzol. Sőt, már az elmúlt években hiányoztál. Keveset találkoztunk. Túl keveset… Beszélhettünk volna többet is telefonon, ebben ludasnak érzem magam. Hogy segített volna? Nem tudom. Mindkettőnk élete megváltozott. Családos emberek lettünk. Te Debrecenben igyekeztél helytállni. Az ország egyik legnagyobb egyházközségében, kezdetben egyedüli káplánként – szinte parókusi feladatokkal. Büszke voltam rád, hogy milyen ügyes vagy, és arra gondoltam, én erre nem lennék képes… Szerettelek volna Rozsályba meghívni lelkigyakorlatra, többször beszéltünk is róla, de nem jött össze. (Egyszer Bökönybe viszont átmentem meghallgatni téged, még balkányi káplánként.) A telefonhívásaimra nem mindig reagáltál, mert nem tudtál. Mi sem tudtunk – arról, mennyire nagy a baj. A betegségedről sokáig nem tudtunk. Hallgattál. Mert egy jó pap nem csak beszélni tud, nem csak prédikál – hallgatni is tud. Máskor igaz lenne a mondás, hogy hallgatni arany. Most jobb lett volna, ha beszélsz. Ha panaszkodsz. Ha szólsz, hogy nincs minden rendben. Hogy segítsünk. Bár lehet, megtetted. Csak mi nem figyeltünk eléggé. Nem hallgattuk meg a segélykiáltásod. Akkor dobtuk ki a mentőcsónakot, amikor már késő volt, és szinte elsüllyedtél. Miért történhetett ez meg? Amikor a hármas ikreim születtek, majd amikor életveszélyben voltak, tudtam, hogy ismeretlenül, névtelenül is egy ország imádkozik értük. Meggyőződésem, hogy ezért maradtak életben. Azóta csodálatosan fejlődnek, ügyesek, gyönyörűek, annyira szerettem volna megmutatni Neked, Nektek őket… Eszterke is, de jó lett volna, ha többet találkozhat Teodorral… Hiszen összesen két hónap különbség van köztük. Ha jól emlékszem, kétszer találkoztak. Utoljára akkor jártunk nálatok Debrecenben, mikor bejelentettük, hogy hármas ikreket várunk… A lányaimat életben, a felszínen tartotta az imádság. Nem lehetett volna Érted is így küzdeni? De valamiért a te történeted kevéssé vált nyilvánossá. Amikor azzá vált, már késő volt.

Nehéz, nagyon nehéz. Már semmi nem lesz olyan, mint volt. Tudjuk, hogy az Isten kezében vagyunk mindnyájan. Az Isten kezében, aki irgalmas és emberszerető. Tudjuk, hogy az Isten nem büntetni akar a szenvedéssel, a fájdalommal. A gyász által. Tanítani akar vele. Hogy mit kellett volna másképp csinálnunk. Mert valamit elrontottunk. Ki hibázott? Ki a felelős? Egyáltalán, felelőssé tehetünk mi bárkit is? Tetteinkkel, döntéseinkkel, mulasztásainkkal az Isten előtt felelünk majd. „Embert nem ember, csak Isten ítélhet meg!” (by Kowalsky meg a Vega, bizony, egyszer még egy Kowa koncertre is elkísértél engem…) Jobban kell figyelnünk egymásra. Sokkal jobban össze kell tartanunk. Hallgatnunk, hallanunk kell. Értékeljük és becsüljük meg jobban az egészséget, az életet… Debrecenben mennyit temettél… Hányszor próbáltál Te vigasztalni, vigaszt nyújtani. Az Örök Életről, a feltámadásról beszélni. És most mi szorulunk vigaszra, vigasztalódásra… Az utolsó pillanatig hittem abban, hogy van remény a gyógyulásra. Hogy lesz egy új esély. Mert léteznek CSODÁK. Hiszen te is az vagy! Egy CSODA! Bíztam abban, hogy nem fog eljönni ez a nap. Persze, benne volt a pakliban, hogy akaratunk ellenére el fog jönni. Mert az orvosok kimondták, hogy 20-30%, de inkább kevesebb az esély. „Könnyű szárnyain elrepít oda, ahol semmi nem kényszerít arra, hogy a testem hordja a lelkem terhét, felszabadít…” Nem bírom ki, hogy kedvenc közös zenekarunktól, ha jól emlékszem, a te kedvenc dalodból ne idézzek valami szalonképest. A tested hordta a lelked terhét… És nem vettük ezt észre időben.

Hálás vagyok a Jóistennek, és Gyuszi sógoromnak, hogy kétszer még találkozhattam Veled. Decemberben meglátogattunk Makón. Már akkor érezni lehetett, nagy a baj. Aztán 12 nappal halálod előtt, már a szigetvári kórházban láttuk egymást. Örültél nekünk. Még néhány humormorzsát is elejtettél. Együtt imádkoztuk a feltámadási szertartás kánonját. Nem akartam elhinni akkor, hogy ez az utolsó találkozásunk lesz. Talán nem az volt. Feleséged és keresztapád is mondta, hogy többször emlegettél engem is, hogy menjek érted, és vigyelek el a kórházból. Veled vagyok, veled voltam. És veled leszek. Április 30. Házassági évfordulónk, feleségem névnapja, nővéremék házassági évfordulója, unokahúgom és nagybátyám születésnapja… Annak a nagybátyámnak, aki által mi egyáltalán megismerhettük egymást 20 évvel ezelőtt a Balatonon. (Hálásan köszönöm, Marci bácsi!) És most már még egy fontos dátum kötődik ehhez a nagyon fontos naphoz: a te mennyei születésnapod. Nagyon fogsz hiányozni! A személyiséged, a kisugárzásod. A poénjaid. A közös emlékek és történetek. Ígérem, hogy szeretteid, drága családod, feleséged, Dóri, gyermeked, Eszti, testvéreid, szüleid mindenben számíthatnak rám. Azt hiszem, többes számban is írhatom: ránk. Ennyivel tudom megköszönni azt a sok jót, azt a mindent, amit kaptam tőled.

Emlékszem, mennyire nehezen élted meg apai nagypapád elvesztését. Ekkor egyik kedvenc szentírási idézetemet küldtem el Neked János evangéliumából. Lázár feltámasztásakor mondja Jézus a testvérét gyászoló Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, ha meg is hal, élni fog, és mindaz, aki hisz bennem, nem hal meg soha.” Éppen ezért: a viszontlátás hitében és reményében nem búcsúzok – csak elköszönök. Tudtam, hogy nehéz lesz utolsó földi utadra kísérni téged. Szüleid hatalmas gesztusa óriási megtiszteltetés volt számomra. Fájdalmas, lelkileg megterhelő, de igen komoly megtiszteltetés: a koporsó mellett állhattam, a temetésen szolgáló papok közé tartozhattam. Megrendítő volt, köszönöm ezt a kegyelmet a Gondviselő Istennek – és Julika, Laci: nektek is!

Hányszor rebegted meghatott és töredelmes szívvel a Szent Liturgia egyik legszebb papi imádságát: „Önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.” Nem tarthatunk vissza: ezekben a percekben is zokogok, borzasztóan fáj, hogy nem vagy itt velünk, immár három hete (még mindig felfoghatatlan…), de Isten irgalmába, kegyelmébe, szeretetébe engedünk.  Ott már nincs aggódás, fájdalom, sem sóhaj. Nincs stressz, feszültség, betegség, háború, gyűlölködés. Csak mérhetetlen boldogság és végtelen szeretet. Kérdéseink vannak, válaszaink viszont nincsenek mindenre – ezt éppen egy veled készült interjúban hallottam. A válaszokat az irgalmas Isten fogja majd megadni. De addig is, az ószövetségi igaz, Jób szavaival valljuk: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” Imádkozz és járj közben értünk az Atyánál!

Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy ismerhettelek Téged! Köszönök mindent Máté!

Isten Veled, Barátom!

Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott!

Boldog az, kit kiválasztasz, és magadhoz fogadsz Uram, és emléke nemzedékről nemzedékre!

„Kérünk téged, Urunk, hogy a mi szolgatársunkat, a feltámadás és örök élet reményében elköltözött szolgádat, Máté áldozópapot Ábrahám, Izsák és Jákob kebelében nyugtasd meg, és miként a földön templomod szolgálatára rendelted őt, úgy bocsásd Uram, mennyei oltárodhoz is. Miként a földön lelki méltósággal ékesítetted, úgy elítélés nélkül fogadd be őt az angyalok dicsőségébe is. Életét a földön megdicsőítetted, halála után is te helyezd el őt igaz szentjeid útjain, és lelkét is magad iktasd azok közé, akik előtted öröktől fogva kedvesek. Mert te vagy föltámadása, élete és nyugalma elhunyt szolgádnak, Máté áldozópapnak, Krisztus Istenünk, és téged dicsőítünk, kezdetnélküli Atyáddal, legszentebb, jóságos és elevenítő Lelkeddel együtt most és mindenkor s örökkön örökké. Amen.” (részlet az áldozópapok temetési szertartásából)

„Adj Urunk, tőlünk elköltözött Máté áldozópap szolgádnak boldog nyugalmat, és készíts neki örök emléket!”