Hazafelé tartottam a XX. ifjúsági Gyalogos Zarándoklatról, amikor Máté Péter slágere szólt a rádióban.

„Elmegyek, elmegyek,
milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom,
még a jó barátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek,
igen megkereslek én, bármerre jársz.
Nem tudom, hogy merre vagy,
mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.”

Igen, tudom, hogy ez egy szerelmes dal, mégis, én egy olyan intenzív és fárasztó, de lelkileg felemelő hét után, mint amilyen a gyalogos zarándoklat hete volt, hajlamos vagyok e sláger tartalma mögé az Istenkeresést látni. Persze, minden ellentmondásával együtt, hiszen ez a több mint 300 fiatal ismerte az utat, amin elindult, nagyjából sejthette is, hogy mi vár rá, s azt hiszem, különösen a lelki nap nyújthatott olyan segítséget, ami a máriapócsi megérkezéskor egyetlen zarándokban sem hagyott fikarcnyi kétséget sem: megkerestük és megtaláltuk azt a Valakit, aki nagyon várt már ránk. A jó barátoktól meg csak időleges a búcsú: kevesebb, mint egy év, és ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk!!!

Csoportfotó - volt képünk hozzá... :)

Abbahagytuk? Legfeljebb csak félbeszakítottuk, de mivel egész életünk itt a Földön egyfajta zarándoklat, még csak ezt sem mondanám. Fizikai értelemben lehet, hogy a következő háromszázegynéhány napban nem fogunk lábbusszal Máriapócsra menni, köszönteni az Istenszülőt, de hogy lelki értelemben folytatnunk kell a zarándoklatot – építeni arra az alapra, amit mi magunk alkottunk meg idén is augusztus második hetében –, nos, az keresztény életünk hivatása és küldetése. Kötelességünk.

Zarándokok és papkollégák társaságában

A XX. Ifjúsági Gyalogos Zarándoklat előtt nosztalgikus írással jelentkeztem (elsősorban az én szemszögemből vizsgálva az eseményeket, de szeretettel ajánlom Mindenkinek!), így jelen szösszenetben az idei Találkozásra fókuszálok, mert ez a hét találkozások sorozatából állt. Kezdve az augusztus hetediki estével, amikor is Tokajban találkoztunk, bezárólag a máriapócsi megérkezésig, amikor a Szűz Anyával találkoztunk. És közben? Találkoztunk fiatalokkal, papokkal, püspökökkel, polgármesterekkel, rendőrökkel és polgárőrökkel, a településeken, városokon keresztülhaladva érdeklődő arcokkal, no meg ismerős arcokkal (bár a Nélküled című slágert nem énekelték el nekünk, muhaha…), kamionosokkal, akik dudálásaikkal biztattak minket (mondjuk olyat a kálmánházi körforgalomnál biztos nem látott még a világ, hogy 300 fiatal keresztülvonulása következtében 4-5 kamion és több kisebb gépjármű miatt feltorlódik a sor...), bennünket gondoskodó szeretettel fogadó házigazdákkal, Hajdúdorogon az Apák Egyesületének tagjaival, a leveleki tónál Rúzsa Magdival, aztán Böjte Csaba testvérrel… A pócsi megérkezést követően egy Hajdúdorogról lovas szekéren érkező társasággal kezdtem beszélgetni, akik évről évre így zarándokolnak el a Kegyhelyre; öröm volt velük is megismerkedni. A felsorolás közel sem teljes. Ám arra talán jó, hogy nosztalgiával gondoljunk rá vissza: találkozni jó!

A máriapócsi megérkezéskor és a Nyíregyháza-kertvárosi pihenőnél is várt a Család! :)

Persze, egy találkozás akkor igazán jó és eredményes, ha mindkét fél kölcsönösen örül a másiknak… A zarándoklatot követő vasárnap (amikor Máriapócson a Nagybúcsút tartották) Szent Pál apostol korintusiakhoz írt első leveléből volt előírva egy eléggé ismert szakasz. „Isten minket apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak. Mindez óráig éhezünk és szomjazunk, nincs ruhánk és verést szenvedünk, nincs otthonunk és saját kezünkkel dolgozva fáradozunk. Ha átkoznak minket, mi áldást mondunk, ha üldözést szenvedünk, mi eltűrjük, ha gyaláznak minket, mi jó szóval felelünk, szinte salakja lettünk a világnak, mindennek a söpredékévé mind ez ideig.” Ismertem ezeket a mondatokat, sokszor olvastam már, de a zarándoklat után ez az üzenet új értelmet nyert számomra. Azt is mondhatnám, hogy szíven ütött. Szent Pál apostol szavai kőkemények, elkeserítőek és elgondolkodtatók: megéri vajon kereszténynek lenni? Amikor ezeket a szavakat megfogalmazta az apostol, kőkemény keresztényüldözés zajlott a világban. És ma? Talán nem annyira látványos… Mint amilyen az ifjúsági gyalogos zarándoklat volt. Mert bárhogy is, de látványossága lettünk, voltunk a világnak. Ahol elhaladtunk, kíváncsiak voltak ránk, és az emberekből érzelmeket váltottunk ki. Kár, hogy nem mindenhol és nem mindenkiből pozitívot. Volt, aki megkérdezte: Mind Máriapócsra gyalogolnak? Majd hozzátette: Akkor maradjanak is ott! Volt, aki látványosan keresztet vetett, majd még látványosabban, középső ujját felemelve adta tudtunkra, mit gondol a mi zarándoklatunkról. Volt, akinek annyit mondtunk, hogy imádkozunk magáért, s azt a választ kaptuk, hogy értem ugyan ne imádkozzanak. Volt ilyen is. De volt olyan, aki lehúzta az autója ablakát, s annyit kiáltott felénk, hogy Isten áldja magukat. Volt, hogy a postás hölgy leszállt a biciklijéről, hogy köszöntsön bennünket: Isten hozta önöket! Sokan voltak, akik könnyeikkel küszködtek, integettek, támogattak. Belőlük volt több. És az ő jelenlétük, a velük való találkozás megerősített bennünket abban: megéri küzdeni, végigcsinálni! Megéri kereszténynek lenni! Akkor is, ha néha úgy érezzük, salakjai, söpredéke vagyunk, lettünk ennek a világnak…

dr. Seszták István főhelynök atyával, a zarándoklat főszervezőjével - a két húszas, legalábbis ami a zarándoklásainkat illeti...

Erről mindenképp írni akartam, mindazonáltal óriási butaság és őrültség lenne a részemről, ha negatív energiákat sugároznék és élményeket osztanék meg a Kedves Olvasóval. Hiszen ez a hét csodás volt. Lassan két hete célba értünk már, de még mindig nehezen tudok továbblépni. Persze, talán nem is kell. Egy zarándoklatnak ugyanis célja az is, hogy elkísérjen saját, személyes utadon egészen addig, míg fizikailag újra tudod kezdeni a gyaloglást. Sok olyan korábbi zarándoklatom volt, gimnazistaként, majd kispapként is, aminek a hatását, élményét, lelkületét és lendületét egy évig vittem magammal. A vízhólyagok begyógyulnak, a lábfájás elmúlik, a leégett vállról pedig lehámlik a bőr, de a közös zarándoklás, a találkozások, a hitélmények, a könnyáztatta arcok megmaradnak. És ez a lényeg!

Mindhárom Egyházmegye területét érintettük a zarándoklaton, ekkor éppen a Hajdúdorogi Főegyházmegyébe (és így Hajdú-Bihar megyébe) léptünk be...

De hogy konkrétumokról is essen szó… „Nem csak kenyérrel él az ember”, nos, ez a jézusi kijelentés új értelmet nyert a hajdúdorogi strandon, ahol olyan bőséges és finom lecsót vacsoráztunk, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Igazságtalan azonban nem szeretnék lenni: mindenhol szívüket-lelküket tették a házigazdák az ételbe, s nem először derült ki számomra; bizony, böjti időszakban is lehet ám jókat falatozni! Kálmánházán hamis gulyás várt bennünket főtt kukoricával, Ófehértón bableves fánkkal – tán még a lábujjunkat is megnyaltuk volna, ha a gyaloglás okozta izomfájdalmak mellett fel tudtuk volna azokat emelni… Bár talán van igazság abban, hogy az éhes zarándok mindent megeszik, de ezekben a napokban valóban nem volt semmi okunk panaszkodni…

Egy rokon papcsalád, akikhez régi barátság fűz, és ahol soha nem akarnak elfogyni a zarándokok: a Vatamány családból korábban Krisztivel, Konstantinnal, Atanázzal és Dorinával voltak emlékezetes zarándoklataim, idén Mironnal róttuk a kilométereket. És még neki is van egy húga, aki korából adódóan nem járhatott még a zarándoklaton... :)

Vadász Vikivel, aki hosszú évek óta a zarándoklat egyik főszervezője - hálásan köszönöm mindnyájunk nevében a munkáját! :)

Természetesen ezek a napok nem az evésről szólnak, vagy ha igen, inkább lelki táplálékra vágytunk. Nem hiszem, hogy bárki éhes maradt volna – így is, úgy is... Minden hajnalban Utrenye volt, aminek imádságába, de jó is volt látni, rengeteg fiatal bekapcsolódott (az idei zarándoklatról nagy élmény marad számomra, és megtiszteltetésnek éltem meg, hogy a szerdai napon, a hajdúdorogi székesegyházban én végezhettem a szertartást). Útközben, minden reggel Paraklisz ájtatosságot imádkoztunk – elmélkedéssel együtt nagyjából háromnegyed óráig tartott, ezalatt 4 kilométert mindig kényelmesen legyalogoltunk, és ezt az időt imádsággal tölthettük! Rendszerint a hosszabb, déli pihenőben volt imaóra is. (A neve talán azt sugallná, hogy egy óráig tartott, de ez is úgy 15 perces imádság.) Esténként minden napot Vecsernyével zártunk, ami rendszerint lélegzetelállító és hátborzongató élményt jelentett – természetesen pozitív értelemben. Több száz fiatal, ahogy együtt énekli az Enyhe világosságát… Ezt leírni nem lehet! Ezt át kell élni!

Kicsák Laci barátommal, akivel közel egy évtized után zarándokoltam újra - a vele való találkozás a legnagyobb idei élményeim közé tartozik!

"Siessünk buzgón az Istenszülőhöz..." Meg is érkeztünk!!!

Az imádság mellett, mely természetesen komoly szerepet töltött be egész héten, esténként, az aznapra tervezett penzum megtétele után, kikapcsolódásképp más programok is vártak ránk. Első este, egy fiatal debreceni zenekar, a Heavy Brains koncertjén tombolhattunk. Hétfő este táncverseny volt, s nagyjából szabad este. Kedden a hajdúdorogi strandon hűsöltünk, s egy négy csapatos focibajnokságot szerveztünk, amin elég alapos körbeveréseknek lehettünk szemtanúi. Szerda este Nyíregyházán, a papnevelő intézet udvarán nagyon izgalmas fórum volt a három püspök részvételével: a főpásztorok tabuk nélkül válaszoltak a fiatalok kérdéseire.

Papp Laci és Kapitány Virág barátaimmal, akik éppen a legnehezebb napra csatlakoztak, amikor Hajdúdorog és Nyíregyháza között közel 30 kilométert gyalogoltunk.

Csak a Máriapócs tábla maradt le, de higgyétek el, ott volt az! :)

Csütörtökön már viszonylag hamar a leveleki tóhoz érkeztünk, ahol készülhettünk az esti Rúzsa Magdi koncertre. Voltak, akik fanyalogtak: „Csak egy Rúzsa Magdi?” Emlékszem, a 2006-os tehetségkutatóra, a Megasztárra, ahol feltűnt ez a vajdasági fiatal tehetség. Nem volt kérdés, hogy neki fogok szurkolni. Hála Istennek sikeres karriert is sikerült befutnia Rúzsa Magdinak, akinek tavaly idén ráadásul hármas ikrei születtek. Feleségemmel együtt ismerjük az érzést: a szervezők összehozták vele a találkozást, óriási élmény volt bemutatni neki a lányaimat. Manapság, amikor a botrányairól híres Tóth Andi lehet hazánk egyik  celeb sztárja, vagy amikor Marics Peti és a Valmar az Úristen című számával tarolhat (na, ők vajon hallottak a Tízparancsról, hogy az Isten nevét hiába ne vedd??? – egyébként is jobb szerintem az Irigy hónaljmirigy paródiája…), vagy amikor Majka hangtechnikai problémák miatt képes lemondani az utolsó pillanatban a fehérgyarmati koncertet, de közben meg röhög a markában, mert a több mint 8 milliós gázsit már előre kifizették neki… (Hát igen: régebben minden más volt, mert a '90-es években mindenki táncolt...) Na, akkor én nagyon örülök annak, hogy vannak Rúzsa Magdihoz hasonló énekesek Magyarországon. Nagyon rövid, de megható volt vele a találkozás!

Rúzsa Magdi művésznővel a koncertje előtt

A zarándoklat egyik legfontosabb napja minden évben a lelki nap. Böjte Csaba csatlakozott hozzánk, s Ófehértón két nagyon izgalmas előadást tartott nekünk. Mondhatom, csak a szokásos, mert Csaba testvért mindig élmény hallgatni! Fülöp érsek atya tartotta a harmadik előadást, majd kiscsoportos beszélgetések formájában történtek a reflektálások a hallottakra. Este a szokásos Vecsernye után egy Akathisztoszt is elimádkoztunk: nem tagadom, a szerda esti nyíregyházi Vecsernye mellett ez volt a másik legnagyobb liturgikus élményem a héten! A zárónap reggelén Szent Liturgiát végeztünk, s még ekkor is bőven volt szentgyónásra váró: bizony, Máriapócsra megérkezni mindenki lelkileg felkészülve, tisztán akart!

Böjte Csaba testvért mindig öröm hallgatni!

A XX. Ifjúsági Gyalogos Zarándoklat számomra is a huszadik volt. A kezdetektől ott vagyok, a legfontosabb nyári programom ez a hét. Eleinte kamasz gimnazistaként, aki az útját keresi. Kispapként már főleg hivatásom megerősödése céljából indultam el. Papként immár, hogy segítsem a fiatalok zarándoklatát – ahogyan annak idején a miénket is segítették. Élmény tapasztalni a generációk kicserélődését. A régiek helyett mindig jönnek újak. És amíg ez így van, az Egyháznak is van jövője! Az idei zarándoklat azért is volt speciális és különösen izgalmas, mert az utolsó napokra régi zarándokok is csatlakoztak – immár családostul, gyerekekkel. A pap kollégák között is többen voltak, akiknek gyermekeik is zarándokoltak. És ez olyan szép. Ha a Jóisten is megsegít, ezt én is szeretném megélni. Nem csak úgy, hogy babakocsiban ülve, az ő „szekerüket” tolva vesznek részt a zarándoklaton a gyermekeim, hanem már kamaszként, ahogy én is kezdtem – 14, 15 év múlva remélem, ez is megadatik majd, közel ötven évesen!

Na, majd amikor nem babakocsiban zarándokolnak velünk! :)

Zöldek társaságában: Zajácz Gábor atyával és Hoskó Imola csoportvezetővel, főkántorral

A hála és köszönet nyelvén tudok csak szólni. Hála és köszönet a Jóisten kegyelmeiért, a főszervezőknek, a paptestvéreknek, a LEGOTT Mentőcsoportnak, a fiataloknak, akik vállalták ezt a hetet minden megpróbáltatásával és nehézségével, de örömével és élményeivel együtt is! Hála Értetek, köszönet Nektek! S nem felejtkezhetünk meg a településekről sem, ahol megszálltunk, vagy ahol egy hűsítő vagy ebéd, pihenő erejéig befogadtak bennünket! Tokaj, Tiszaladány, Tiszalök, Tiszavasvári, Tedej, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Kálmánháza, Nyíregyháza-Kertváros, Nyíregyháza-Belváros, Nyíregyháza-Oros, Napkor, Levelek és Ófehértó, köszönünk mindent!!!

Köszönöm, köszönjük ezt az ajándékot, meglepetés volt! :)

A zarándoklat előtti nosztalgikus írásomban a mi zarándoklatunkat a Sziget fesztiválhoz hasonlítottam. Nos, eszembe jut egy másik fesztivál is, pontosabban egy róla szóló képzelt riport. A nagy sikerű, tragikus musical, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról nyitó dala, melybe én megint nem a tűt, a heroint és a drogozó fiatalokat szeretném belelátni.

„Menni kéne, lökdösődni,                          
dörgölőzni, összejönni.
lábnyomodban lépegetni,
egy levegőt lélegezni,

menni kéne, mindig menni,
és egy percet sem pihenni,
Menni kéne, nem kérdezni,
csak érezni, csak érezni,

menni kéne, minden lépést,
kipróbálni minden érzést,
Szállni kéne szárnyak nélkül,
álmodozni, álmok nélkül,

menni kéne, ringatózni
hópehelyként szállingózni,
menni kérne, megéhezni
vérző lábbal megérkezni.”

Talán nem hazudok, ha azt mondom: volt, aki így, vérző lábbal érkezett meg Máriapócsra. Ugyanakkor igaz ez is: lábnyomokban lépegettünk, egy levegőt lélegeztünk, és egy percet sem pihentünk – ám a szárnyaink és az álmaink, köszönjük szépen, megvannak, megmaradtak. Ez nem képzelt riport volt, hanem valódi. Tele értékkel, élettel és csodákkal. Érdemes várni a folytatást!

Ja, és természetesen HAJRÁ ZÖLDEK!

Két év kihagyás után idén újra lesz Sziget Fesztivál, 2022. augusztus 10 és 15 között. A wikipédia szerint az utolsó két megtartott rendezvényen több, mint félmillióan voltak, kérdés, a koronavírus járvány mennyire tépázza meg Európa egyik legnépszerűbb könnyűzenei fesztiváljának látogatói számát. Rámentem a fesztivál hivatalos oldalára, sajnos a legkedvezményesebb jegyek már elfogytak, de napi jegyet még vehetek harmincezer forintért, egy VIP napi jegyért már minimum 57 000 ft-ot kell kicsengetnem, a legolcsóbb 3 napos bérlet csupán 95 000-be kerül, míg az egész fesztiválon ott lehetek potom 157 000 ft-ért (persze, akkor még nem fogyasztottam semmit).

Szuper!

Köszönöm szépen, biztos jó és akár életre szóló élményt jelenthet részt venni egyszer egy Sziget Fesztiválon, de amikor fiatalon a bakancslistámon gondolkodtam, a Santiago Bernabeu stadionba szerettem volna inkább eljutni, meg egy El Clásicóra, s boldog családra, gyermekekre, feleségre vágytam, semmint a Sziget Fesztiválon való részvételre – ami így számomra inkább Sziget Fesztiváloff. Egyébként is: csodás gyermekeim, gyönyörű Feleségem van, a Santiago Bernabeu-ban is jártam már, az imént említett gyönyörű nejem pedig megígérte, hogy a 40. születésnapomra meglep egy el clásicóval (van még öt éve megszervezni…)!

Na, de hogy lassan a tárgyra térjek. Évről évre, közel két évtizede megdöbbentő számomra az ifjúsági gyalogos zarándoklat, mely hogy, hogy nem, de mindig gyakorlatilag egy időben zajlik a Sziget Fesztivállal. Azzal az eseménnyel, ami 2002 óta fut ezen a néven. (Az ínyencek kedvéért: előtte Diáksziget, majd Pepsi Sziget névre hallgatott.) Az ifjúsági gyalogos zarándoklat meg 2003-ban indult, tehát nagyjából még egy idősek is.

A 2012-es csoportkép a megérkezés után

Jövőre már húsz éve lesz, de nem tudom elfelejteni a legelső zarándoklatomat, melyre ennyi év távlatából is úgy tekintek vissza, mint az egyik legjobb ilyen jellegű élményemre. Még nem voltam 16 éves, két legjobb barátommal, S. Iannal és G. Marcival döntöttünk úgy, hogy elmegyünk rá – szinte szó szerint maroknyian, ötvenen gyűltünk össze Tokajban, ahonnan indultunk. (A történelmi hűség kedvéért megjegyzem, hogy Beregdarócról és Debrecenből is indult egy csapat, s a három zarándoktársaság Máriapócson összeért.) Kevesen voltunk, de ennek is megvolt az a bája, ami ma már elképzelhetetlen: mindenki ismert mindenkit, nem voltak klikkesedések (ezt nem kell negatív aspektusban, kirekesztésként értelmezni, de egy nagyobb társaságban elkerülhetetlen, hogy kialakuljanak különböző csoportok), s esténként tábortűz mellett beszélgettünk, énekeltünk, játszottunk. Egyik este vaksötétben érkeztünk meg a szálláshelyre, s lámpákkal, gyertyafénnyel világítottak az út szélén – megindító és szemet gyönyörködtető látvány volt. A Máriapócsra történő megérkezés pedig szavakkal egyenesen leírhatatlan, s ami számomra különösen is érdekes: mindig más, újat ad, soha nem egyhangú és unalmas.

2017-ben Nagyváradról indultunk

Alighanem regényt tudnék írni az elmúlt 20 év zarándoklat élményeiből, de ahhoz komoly kutatómunkára lenne szükség – leginkább fejben, mert az agyam is kopik (hiába, 34 év felett már minden nap ajándék…), de azért néhány dologra vissza tudok emlékezni. A második zarándoklat Sajópálfaláról indult, akkor Kegyképtől Kegyképig zarándokoltunk, s szerintem az egyetlen nap alatt megtett legnagyobb táv rekordja is ahhoz az évhez köthető. Hajdúdorogtól Kállósemjénig egy nap alatt értünk el, igaz, volt fakultatív buszos segítség Hajdúdorog és Újfehértó között. Az első zarándoklatok legemlékezetesebb pillanatai számomra azok voltak, amikor azt láttuk, az egész falunak ünnep, hogy mi odaérkeztünk. Nem csak a templomkertben vagy az iskolaudvaron fogadtak minket szeretettel, a nénik a saját otthonaik előtt állva kínáltak bennünket süteménnyel, ásványvízzel. Az még nem egy bizalmatlan világ volt – ha úgy volt (márpedig általában úgy volt...), mosdóba is szemrebbenés nélkül bárkihez be mertünk kéredzkedni! Sose fogom elfelejteni egyik évben a bökönyi megállót: az egész falu szó szerint fel volt díszítve, az útszéleken virággal, aztán ebédre gyümölcsleves és rántott hús érkezett – nem a leggyakoribb étel kombináció volt ez a zarándoklatok történetében… Persze, a gulyásleves, a pörkölt, a makaróni is mindig jól esett, de az az ebéd, s az egész megálló kitörölhetetlenül beleégett a retinámba.

2014-ben pazar flashmobot is betanultunk, aminek főelőadása Tokajban volt, de búcsúzáskor Máriapócson is előadtuk... :) (A belinkelt Michelle Williams - Beyoncé dalra táncoltuk a flashmobot.)

Emlékezetes a 2009-es zarándoklat, amikor Kisvárdáról indultunk, s bár egy éjszakára megálltunk Máriapócson, a Kegykép akkor Hajdúdorogon volt, ezért azóta is egyedülálló módon a végcél is változott. (Ahogy a zarándoklat plakátja is hirdette: Zarándoklat – másképp.) Abban az évben legelső nap Baktalórántházáig mentünk. Egyébként is, jellemzően számomra mindig az első nap volt a legnehezebb; akkor még szokni kell mindent, a körülményeket, a gyaloglást, a cipőt, de abban az évben különösen szenvedtem. Nagy nehezen megérkeztünk a baktalórántházi görögkatolikus templomhoz, ahol talán volt egy vecsernye, majd közölték, hogy a településen kívül, még kb. 3-4 km-re van a szállás. Nem volt őszinte a mosolyunk az etap végére… Viszont aznap este a szálláson a Herman Jam zenéjére bulizhattunk, s érdekes módon velem együtt mindenki elfelejtette a fájdalmait, fáradságát. Itt jegyzem meg, hogy az utóbbi években már utolsó este szokott a „bulizós” este lenni, azon a strandon, aminek a közelében éppen megszállunk (Levelek, Nagykálló, Nyírbátor), s 100-120 km-rel a lábakban úgy táncol mindenki évről évre, amire még Michael Flatley is csettintene…

"ZÖLD a pálya, ZÖLD a zászló, ZÖLD a kereszt is, Bármilyen fájó!!!:) A mi hősünk, Sose fárad, A kereszttel, élen vágtat." A 2010-es év hozta az első csapatindulót, amit a foci vb hivatalos zenéjének magyar verziójára írtunk és aktualizáltunk...

 Amikor Borsodból indultunk, gyönyörködtünk a tájakban, a hegyekben (mert Tokaj és Sajópálfala mellett volt indulásunk Encsről, Sátoraljaújhelyről és Miskolcról is, na, azok még tényleg embert próbáló távok voltak…), de az Isten jelenlétét és velünk, bennünk történő zarándoklatát az égető napsütésben, egy-egy szellőben vagy kiadós esőben is megtapasztaltuk. Utóbbira hirtelen két példa jut az eszembe. Ha jól emlékszem, talán a második zarándoklaton, Encsencsen áztunk meg nagyon, amikor Papp Miklós atya tartotta a lelki napot, s az eső elől nagyon nehezen fértünk be egy közösségi terembe, ahol az előadását meghallgathattuk. A másik nagy elázásunk néhány éve Bujon történt – hiába, a név kötelez: bújtunk, még pedig szemeteszsákokba, buli volt a javából! :) Ennél azért több leégésben volt részünk, azt hiszem, senki nem bánta, ha meglepetésszerűen hátulról víz érkezett a nyakába, vagy ha egy-egy helyen tűzoltóslaggal hűsítettek bennünket…

Jóbarátommal és kurzustársammal, Molával, akivel egyébként a legelső zarándoklaton ismerkedtem meg

A zarándoklást elkezdheted különösebb cél nélkül, „csak úgy”, de mire a végére érsz, már nem lesz az utad céltalan, ebben pedig nagyon sokat segít az elcsendesedés, a csendes szakasz (hol könnyebb, hol nehezebb ezt összehozni…), illetve a speciális lelki nap. Ilyenkor általában kevesebb a kilométer és több a lelki tartalom, és ezzel nincs is semmi baj: 40 km gyaloglás után már minden pazar elmélkedés József Attila sorainak fog tűnni: „Dunna alatt alszik az éj, aludj el szépen, kis Balázs…” Bevallom, ha kínzásképpen végig kellene néznem egy olyan Barcelona meccset, amin nem a Real Madrid az ellenfél, akkor sem tudnám felidézni az elmúlt 19 év minden lelki napjának előadóit, meghívott papjait, de Böjte Csaba atyára, Keresztes Szilárd, Kocsis Fülöp, Palánki Ferenc, Szocska Ábel és Bíró László püspök atyákra, s az ő gondolataikra nagyon szívesen emlékezem vissza. Bár néha úgy érezzük magunkat, mint Jézus az Olajfák hegyén – „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Mt 26,41), az esti vagy éppen kora reggeli szertartások, az út közben imádkozott Parakliszok, egy-egy megállóban elvégzett Szent Liturgiák óriási élményt jelentenek, és új erőt adnak a következő kihívásokhoz! Az Isten jelenlétében jó megpihenni, csak a szertartások közben felállni, vagy azok végeztével továbbindulni nem olyan egyszerű – nagyon tudnak ám fájni azok a végtagok… És ha egyszer bedurran a vádlid, vagy szétmegy a talpad, nem is biztos, hogy érdemes kockáztatni. (Nekem a rekordom eddig egyszerre 10 vízhólyag, abból 9 az egyik lábamon…)

Indulót gyakorlunk a kállósemjéni templom előtt

A zarándoklatok, persze nem csak gyaloglásból és imádságból állnak… Évekig a zarándoklathoz kapcsolódóan szervezték meg a GörKapocs Fesztivált (helyszín volt Nyíregyháza, Debrecen, Tokaj és Nagykálló is), ahol fellépett többek között a Kowalsky meg a Vega, az Ocho Macho és Szabó Balázs Bandája is – nagyon színvonalas és izgalmas programok voltak ezek! A zarándoklatokon rengeteg meghívott vendégünk volt, akik közül csak néhány: Berecz András mesemondó, Eperjes Károly színész, Levente Péter Döbrentey Ildikóval, Szandi és rengeteg sztársportoló: a kajakos Kammerer Zoltán, a kétszeres olimpiai bajnok Nagy Tímea, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, dr. Molnár Tamás, a bő két éve tragikus hirtelenséggel elhunyt kosárlabdázó, Sitku Ernő, s tavaly, a szintén háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, s 2004-ben a világ legjobb játékosának megválasztott Kiss Gergely, aki feleségével érkezett. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy a hajdúdorogi strandon én koordinálhattam a beszélgetést, izgultam is tőle. Készültem, de nem kikészültem… :)

Nagyszerű élmény volt találkozni Kiss Gergellyel és Feleségével, Valkai Annával

Egyik évben a kezdetektől szinte végig velünk tartott egy zarándokkutya. Amikor megpihentünk, ő is megpihent, amikor elindultunk, ő is jött tovább. A harmadik zarándoklattól kezdve van négy „szín”, amik között komoly rivalizálás és szópárbaj zajlik – a „tettlegesség” a zarándokindulókban kimerül, s egyébként is egyértelmű, hogy természetesen a ZÖLD a legjobb csapat. (Egyébként kevesen tudják, és büszke sem vagyok rá, de a kékeknél kezdtem karrieremet, 2-3 év után tértem jó útra.) Két Három különösen meghatározó élményemet hadd osszam meg. Nagyon büszke, de sokkal inkább hálás vagyok azért a pillanatért, amikor először adták kezembe a mikrofont, éppen a Máriapócs táblánál, hogy az én énekvezetésemmel vonuljunk be a Szűz Anyához. Én alsóéves kispap voltam, az illető pedig talán akkor fejezte be a szemináriumot, így tanulmányvégzett papnövendékként adta át nekem a stafétát. Mivel ez egy személyes jellegű írás, le merem írni, hogy kitől kaptam meg a mikrofont, remélem, ő sem haragszik meg ezért érte. B. Péter főkántor volt a zarándoklaton, s bár talán sántít kicsit a hasonlat, olyan érzésem volt, mint amilyen Elizeusnak lehetett, amikor Illés próféta átadta neki a palástját. Nem kevés felelősséggel járt az ének vezetése, hálásan köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy éveken keresztül énekesként is oszlopos tagja lehettem a zarándoklat csapatának.

Csoportkép 2019-ből

A másik élményemet elsősorban Seszták István atyának, a zarándoklat főszervezőjének köszönöm, aki megadta a lehetőséget, hogy újmisés papként a zarándoklaton primiciás Liturgiát végezhessek. Ábel püspök atya oldalt ült, Fülöp érsek atya kint gyóntatott, 6-8 pap koncelebrált mellettem, s 3-400 fiatal figyelt árgus szemekkel és hallgatott. Nem állítom, hogy nem paráztam. Nyírcsaholyban jött el ez az ünnepélyes pillanat, szerintem, amíg élek, nem felejtem el ezt a napot. Hálás vagyok érte, köszönöm!

A ZIAB, avagy a Zöld Induló Alkotó Bizottság 3/4-e: Gy. Ádám, K. László és jómagam. A fotóról F. Márk hiányzik...

Mint ahogy a két évvel ezelőtti zarándoklatot sem lehet csak úgy elfelejteni, melyet a nyavalyás világjárvány miatt csak online lehetett megtartani. Itt is kaptam egy megtisztelő felkérést: mivel eredetileg keresztül vezetett volna az utunk Balkányon, ahol akkor éppen káplánként szolgáltam, kellett tartanom Jézus egyik boldogságmondásáról egy elmélkedést, amit felvettek, s online meg lehetett nézni, hallgatni. Más volt ez a zarándoklat, de a maga nemében az a hét is hatalmas élmény volt, s a legbátrabbak a Boldogság Útját azért bevállalták, ami egy nagyjából 16 km-nek felel meg Máriapócs körül. A szervezők zseniális ötlete pedig az volt, hogy a Kegytemplomban a zarándokok fotói köszöntek vissza - ha már az egész héten nem lehetett együtt róni a kilométereket... Van mire emlékezni, van mire visszagondolni ebből a két évtizedből – remélem, személyes élményeimet nem tartja nagyzolásnak a Kedves Olvasó, nem ilyen szándék vezérelt… Ilyen a zarándoklat az én szemüvegemen keresztül - ha már nagyjából három éves korom óta hordani kell... :)

Pihenés és munka közben... :)

Tíz évvel ezelőtt, éppen Máriapócson ismertem meg a Kowalsky meg a Vega zenekart az ifjúsági búcsún, s abban az évben a GörKapocson fel is léptek, a következő évnek pedig a hivatalos zarándokindulóját is ők írták. (Elég nehéz a dallama, így nem lett olyan népszerű, mint Sz. Joci atya egyébként remek indulói, de a szövege szerintem ennek is kiváló.) Balázs „Kowalsky” Gyula bátor embereknek nevezte akkor a zarándokokat, akik mernek szembenézni saját korlátaikkal, határaikkal, s merik feszegetni azokat. Nehéz vitába szállni a Kowalsky meg a Vega zenekar frontemberével. Manapság az emberek nem indulnak el 120-140 kilométeres gyalogtúrára, még ha valami nemes célért tehetik is ezt. Számítani lehet arra, hogy fájni fog a lábunk, hogy nem ötcsillagos szállodákban és külön szobákban fogunk aludni, s mégis, érdekel ez bárkit is? A bátorság ma a fiatalok jelentős részénél azt jelenti, hogy egy buliban le merjük-e szólítani a másikat, vagy, hogy ki mennyit iszik, esetleg, hogy kipróbálunk-e valamilyen extrém sportot. Mi másképpen vagyunk bátrak: fel merjük vállalni, hogy kihez tartozunk, s hogy ezért a Valakiért ekkora áldozatra is készek vagyunk. S mint az esetek többségében, ezúttal is a bátraké a szerencse! Bátorságunk gyümölcsei azok a barátságok, amelyek a zarándoklat alatt szövődnek, illetve a lelket és testet is megerősítő élmények és impulzusok, amik érnek bennünket.

A nyírbári Sárkányfürdőben jól esett megpihenni...

.Zarándokolj velünk, ha Veled azonos értékrendű fiatalokkal szeretnél megismerkedni! Zarándokolj velünk, ha szeretnéd szorosabbra fűzni az Istennel való kapcsolatodat! (Ha komolyan veszed, olyan ez, mint egy lelkigyakorlat!) Zarándokolj velünk, ha szeretsz jó társaságban és közösségben lenni! Zarándokolj velünk, ha szereted a kihívásokat! (Mert egyébként minden zarándoklat valahol komoly kihívás is!) Zarándokolj velünk, ha szeretnél feltöltődni a tanévkezdés előtt! Zarándokolj velünk, ha szeretnéd jobban megismerni a görögkatolikus szertartásokat, dallamvilágot! Zarándokolj velünk, mert a zarándoklat minden évben Úrszínváltozás ünnepkörében kezdődik, éppen ezért mi nagyon jól tudjuk, hogy „Uram, jó nekünk itt lenni!” (Vö: Mt, 17,4)

Zarándokolj velünk, mert a zarándoklat a mi saját Sziget Fesztiválunk! Ahova nem 157 000 Ft a heti bérlet… :)

Végezetül fogadjátok szeretettel a Halász Judit: Micimackójára néhány éve írt csasztuskámat, ami a Zarándoklat evolúciója címet viseli!

A ZARÁNDOKLAT EVOLÚCIÓJA

Dallam: Halász Judit - Micimackó

Egy napon, mikor a Zöldeknek semmi dolguk nem akadt,
Elhatározták, (hogy) Máriapócsra gyalog zarándokolnak.
Elmentek hát a Sárgákhoz, (hogy) megtudják, mit csinálnak?
(A) sárgák nem azok, kik ennél jobb ötletet kitalálnak?
Így összefogtak és megkeresték a Piros és Kék csapatuk,
Azok rábólintottak és egyből mondták: csapassuk!
Négy a szín, de egy a cél, mely nyilvánvalóvá is vált:
17 éve így váltunk mindnyájan zarándokká! (Az eredeti szöveg szerint, de 17 helyett énekelhető úgy is, hogy Csaknem 20…)

Refr. Zöld, Sárga, Piros és Kék, együtt menni nagy élmény,
Barát és nem rivális: keresztények vagyunk mind!
Kékek, Sárgák, Pirosak, Zöldek, befogadunk férfit, s nőket,
Zarándoklunk egy cél felé, Pócsi Szűz Anya ad reményt.

Első évben, mikor indultunk Tokajból ötvenen,
Értékeltük mindnyájan Seszi atya az ötletet!
Nem gondolhattuk, hogy majd ennyire kinövi magát,
S lesz év, mikor regisztrációnál ez a szám: HATSZÁZ!
Indultunk mi Újhelyből, Miskolcról és Pálfaláról,
Kowa, Ocho Macho, Szabó Balázs szólt fesztiválon!
Olimpikonok is vendégeskedtek már minálunk;
Az ő szemükben mi is igazi hősökké válunk.

Refr.

Lelkesedésünk és jókedvünk immár határtalan;
Erdély és Felvidék megvolt: felkészül Kárpátalja???
Öt nap gyaloglás után is lábunkat széttáncoljuk;
Barátságainkat vajon évközben is ápoljuk?
Előfordult, hogy zarándokkutyát is befogadtunk,
Debreceni, böszörményi fagyitól elolvadtunk…
40 fokban locsolt vízzel jó egymást megkínálni;
Kényelmes ágy, igényes fürdő – bárkinek hiányzik???

Refr.

Ujjatlant, kényelmes cipőt, naptejet berámoljuk,
Pár nap múlva csak a vízhólyagjainkat számoljuk…
Megyünk napsütésben, megyünk sárban, míg lábunk bírja;
Néha erőnk fogytán van, mint golyóstollból a tinta.
Edzésnek sem utolsó, fizikálisan megterhel,
(De) célod csak akkor éred el, (ha) lelkileg is felemel!
Segítségünkre van ebben 2 vagy 3 főpásztor;
Szertartások, csendes szakasz: legjobb hely a gyónáshoz!

Refr.

Volt, hogy zarándokutunknak nem Pócson volt a vége;
Egyik évben Hajdúdorogra vitték a Kegyképet.
Lelkesedésünk nem volt kisebb, mint bármikor máskor,
Nem uncsi századszor sem énekelni, hogy Ohio…
Van, hogy 3-4 nap után a LEGOTTÉRT kiáltunk,
S olyan is van, hogy a forró gulyást már nem kívánjuk…
(De) megyünk, mert látjuk a célt és tudjuk, mi vár majd ott ránk,
(Ha) öt nap után meglátjuk a pócsi templom két tornyát!

Refr.

Mit adhat a zarándoklat? Lelki érést és erőt!
Nem baj, ha útközben hiányzik néha a térerő…
Telefonod lemerül, Te egész évre feltöltődsz,
(Ha) kitartásod és hited van, fájdalmaid legyőzöd!
Lassan két évtized, s állandó programunk a nyáron,
Mi itt ünneplünk, míg mások a Sziget Fesztiválon!
Végszó legyen: ritka szó ma az életben a hála,
Imáinkban hordozzuk a főszervező atyákat!!!

Refr. (Mert) Zöld, Sárga, Piros és Kék, együtt menni nagy élmény,
Barát és nem rivális: keresztények vagyunk mind!
Kékek, Sárgák, Pirosak, Zöldek, befogadunk férfit, s nőket,
Zarándoklunk egy cél felé, Pócsi Szűz Anya ad reményt.

Miután Mbappé május végén a párizsi szerződéshosszabbítás mellett döntött (lelke rajta…) és Haaland is meglepően hamar a Manchester City játékosa lett, a nyár egyik legizgalmasabb transzfertémáját Robert Lewandowski Münchenből történő távozása – vagy esetleg maradása jelentette. (Cristiano Ronaldo nem lájkolja ezt - az ő sorsa a nyár másik érdekes kérdése...) Bár szívünk mélyén mindnyájan sejtettük, a konkrét bejelentés csak néhány napja történt meg: a lengyel gólvágó a Barcelonába igazolt.

Kinek van meg ez a reklámfilm? Na, ők mekkora legendák voltak már!!! :)

Egy Monthy Phyton klasszikus: és akkor most valami egészen más… (Legalábbis látszólag!) Talán emlékszünk még nyelvtani tanulmányainkból arra, hogy mi az a teljes hasonulás: amikor két mássalhangzó találkozik, kiejtésünkben a két hang teljesen azonossá válik. Az írásban jelölt teljes hasonulásra példák: lapát+val=lapáttal, szép+vé=széppé. Az írásban jelöletlenre meg példa, hogy az egészség kiejtése egésség. Na, már most nem kell megijedni, a továbbiakban nem térünk rá a zöngés és zöngétlen mássalhangzókra, se más nyelvtani alapismeretre, mindenesetre saját teljes hasonulásom kapcsán muszáj volt felhoznom ezt a témát – igaz, az enyém más milyen értelemben zajlik, mert a Lacus leírva és kiejtve is Lacus marad… Na, de elég legyen a (csak, hogy stílszerűen egy Bayern-Dortmund útvonalon lezajló idei transzfert hozzak) SÜLEtlenségből… Az én teljes hasonulásom meghasonulás önmagammal, hiszen az egyik kedvenc csatárom az általam legkevésbé kedvelt klubok egyikébe igazolt. Mint 22 éve Real Madrid szurkoló, hamarabb fogok tengeri herkentyűket kóstolni, mint a Barcelonának szurkolni (és ez nagy ígéret a részemről…), bár azt nem tagadom, hogy időnként egy-egy játékosát elismertem Katalónia büszkeségének, mint Ronaldinho, Puyol és Iniesta. Most akkor mi legyen? Melyik ujjamba harapjak? Lewandowski elveszíti a szimpátiámat, vagy rögtön intézem a klubtagságit és a jövő héten rendelek egy Barcás Lewa mezt? (Feltéve, hogy újra lesz w a boltban, és megtehetem, mert a legfrissebb hírek szerint ennek hiányában nem tudnak több mezt gyártani. Egy Levandovski feliratú trikóval legfeljebb a szomszéd kutyákat tudnám beetetni…)

Bár, ha jobban belegondolok, ez a kör egyszer már megvolt nekem. Igaz, 2014-ben, amikor Lewa a Dortmundból a Bayernbe igazolt, még nem volt különösebben a szívem csücske. Nagyon tehetséges volt már akkor is, a Dortmund mezében is ontotta a gólokat, a Real Madrid például négyet kapott tőle a 2013-as BL elődöntő első meccsén. Az egyébként is egy különlegesen jó Dortmund volt, amiben már akkor is ott volt Mats Hummels és Marco Reus, a középpályán meg Ilkay Gündögan, Sinji Kagawa és Nuri Sahin – utóbbi kettő máshol nem is tudott igazán kibontakozni, pedig a japán Manchesterben, a török Madridban is megpróbálta, míg előbbi évek óta a bombaerős Manchester City megbecsült tagja. Na, de ez az írás nem róluk szól: a lényeg, jó csapatba került annak idején Lengyelországból Robert Lewandowski, aki Jürgen Klopp kezei alatt vált klasszis centerré.

Bizony, ilyen is volt! :)

Világklasszissá viszont a Bayern München mezében vált. Ha nem is Ádámtól és Évától, de elég messziről kell, hogy indítsak: a kétezres évek elején nagyon nem szerettem a német futballt. Talán csak egy német-francia meccsen tudtam volna a Nationalelfnek szurkolni. Oliver Kahn, Stefan Effenberg, Carsten Jancker… Számomra nem volt ez egy szimpatikus brigád… A 2006-os vb után változott meg bennem valami az irányukba, amikor kiforrott egy új generáció, aminek Philipp Lahm és Miroslav Klose voltak a vezérei, a 2014-es vb-n meg már német zászlót pingáltam az arcomra a vb döntő előtt. (Talán még a himnuszukat is jobban énekelném, mint Mesut Özil bármikor, muhaha…) Persze, a Bayern Münchenhez mindezek ellenére igazából sosem kerültem közel. Nem tudtam annak a csapatnak szurkolni, amelyik tudja magáról, hogy bármit megengedhet magának, a hazai egyeduralkodói státuszába csak néha tudott beleköpni egy-egy csapat (az elmúlt 20 évben 5 bajnokság volt, amit nem a Bőrnadrágosok nyertek meg: egyszer a Stuttgart, egyszer a Werder Bremen, egyszer a Wolfsburg, s kétszer a Borussia Dortmund lett a bajnok), évről évre levadássza a legnagyobb riválisok legjobbjait (ha jól emlékszem, annak idején Lewandowski is ingyen érkezett…), nem is véletlen, hogy FC Hollywoodnak becézték őket. Egy hete láttam az Elvis című önéletrajzi filmet a moziban, s eszembe jut a párhuzam: a Bayern München a futball Elvis Presley-e... Magányos harcos, aki állandóan a csúcsokat ostromolja, de kicsit önfejű és ezért elég megosztó... Lewandowski érkezése után sem lettem Bayern München szurkoló, de a lengyel egyéni sikereiért egy idő után nagyon el kezdtem szurkolni, mert egy szerény, alázatos, botrányoktól és sztárallűröktől mentes, szimpatikus, ösztönös gólvágó – ezért valahol sajnos a Bayern Münchennek is szurkoltam.

Szépséges családja körében

Például a 2020-as BL döntőben. Holott az ellenfélnél a kispadon ott ült másodedzőként Löw Zsolt, de nehogy már ez a párizsi pénzeszsák nyekenyóka (a Drága örökösök című nagy sikerű sorozat Tibijétől, azaz Lengyel Ferenctől kölcsönzött kifejezéssel élve…) nyerje meg a BL-t. Lewandowski nyolc müncheni éve alatt bőven kiérdemelte, hogy legalább egyszer megnyerje a Bajnokok Ligáját. Szerintem az Aranylabdát is meg kellett volna kapnia. Ehhez legközelebb kétségkívül a 2019/20-as szezonban járt, abban az esztendőben, amikor a Bundesligában, a Bajnokok Ligájában és a Német Kupában is gólkirály lett, s mindhárom fronton győzött is a Bayern – de a pandémiára való tekintettel nem osztották ki a díjat. Egy évvel később is megkaphatta volna az Aranylabdát, amikor megdöntötte Gerd Müller majd félszázados Bundesliga gólrekordját és 41 gólt szerzett. De nem kapta meg, mert címvédőként már a legjobb nyolc között kiestek a BL-ből, ahol egyébként ő a PSG elleni meccseken sérülés miatt nem volt bevethető. Helyette inkább hetedik alkalommal is azt a Lionel Messit díjazták, aki végre megnyerte első válogatott tornáját az argentinokkal, de egyébként a tavasza közepesen sikerült Barcelonában, az ősze pedig kifejezetten csapnivalóan, immár Párizsban. Talán az ekkor érzett csalódottsága is szerepet játszott abban, hogy most eligazolt Németországból: rájött arra, hogy Münchenben egyszerűen nincs esélye megnyerni a legnagyobb egyéni elismerést. Bár úgy gondolom, erre idén sem lesz még komoly esélye. Ahhoz legalább 20 bajnoki gólra lenne szüksége az ősszel, meg arra, hogy Karim Benzemát a múltban elkövetett bűnei miatt minimum fél évre börtönbe zárják. De lássuk be, ezt a forgatókönyvet legalább annyira nehéz elképzelni, mint a Kiss zenekar tagjait smink nélkül… (Hogy mit gondoltam Messi hetedik Aranylasztijáról, elolvashatod, ha IDE kattintasz!)

Az utolsó pillanatig bíztam abban, hogy Lewandowski marad Münchenben, s kitölti jövő nyáron lejáró szerződését, de talán mindenkinek jobb így: ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Ha a lengyel motiválatlanul, kedvetlenül futballozta volna végig az utolsó szezonját, alaposan lerombolta volna a renoméját, a nimbuszát, amit felépített. Ő már a szezon hajrájában egyértelművé tette, hogy távozni akar, ezt nyomatékosította is azzal, hogy a nyári szabadsága után a családja nélkül érkezett vissza Münchenbe, s látványosan nem vette komolyan az első edzést. Lett volna vajon így értelme az egésznek? A vezetőséggel annyira megromlott a kapcsolata, hogy egy nyavalyás korrekt búcsúztatása nem volt, pedig az nyilvánvaló, hogy a klubtörténelem egyik legjobb játékosaként, második legjobb góllövőjeként és legendaként távozik Münchenből. Hogy Oliver Kahn klubigazgató, szintén egykori klubikon annyit volt képes kinyögni, hogy „korábban is hagyták el nagy játékosok a Bayernt, de a klub mindig tovább élt, és sikeres lett”, valószínűleg igaz, biztos így van, de Lewandowski ennél sokkal többet érdemelt volna… A Barcelona amerikai túrájáról hazatérve még vissza fog menni Münchenbe, hogy a csapattársaitól, a stábtagoktól elköszönjön, és megajándékozza őket – ez szép gesztus, de a szurkolók is megérdemeltek volna egy Auf Wiedersehen-t. Mint ahogy Lewandowski is tőlük. Szerintem megkapta volna. Mert a szurkoló nem felejt: 2014-es érkezése óta minden évben bajnok lett, kupagyőztes háromszor, s egyszer ugye a BL trófeát is felemelhette. Utolsó szezonjából 35 bajnoki és 13 BL gól fűződik a nevéhez. Egyébként legelső bajor idénye volt a leggyengébb, akkor „csak” 17 gólt szerzett, azóta viszont csak kétszer szerzett 30 gól alatt: egyszer 22, egyszer 29 gólig jutott, míg volt két 30, egy 34, egy 35 és egy 41 gólos szezonja is. A legutóbbi öt Bundesliga idény gólkirálya volt, utoljára a 2016/17-es szezonban előzte meg valaki egyetlen góllal. Egy bizonyos Pierre-Emerick Aubameyang, aki most a csatártársa lesz… Összesen 375 meccsen 344 gólt szerzett, valamint kiosztott 72 gólpasszt müncheni mezben. A legutóbbi 3 idényben a Bundesligában összesen 110 találatig jutott! Bár Aranylabdát nem kapott, a FIFA 2020-ban és tavaly is megválasztotta az év játékosának! Nehéz egy találkozót kiemelni, de legemlékezetesebb meccsét talán a 2015/16-os szezonban a Wolfsburg ellen játszotta: 1-0-ra égtek, csereként állt be a félidőben, majd 9 perc alatt rúgott ötöt!!! Még Pep Guardiola, a csapat akkori vezetőedzője sem hitt a szemének, s fogta a fejét ezt a Lewa-show-t látva... Az ötödik gólja ráadásul egészen szemet gyönyörködtető volt, érdemes megnézni azt a rövid összefoglalót, amit belinkelek! Sokat adott ő ennek a klubnak (nem elfeledve, hogy sokat kapott is tőle…), a Bayern München legendájaként távozott Németországból, s biztosak lehetünk abban, hogy az egész Bundesligának hiányozni fog. Őt azonban nem hibáztathatjuk: 33 éves, Németországban mindent megnyert már, és új motivációt, impulzusokat keres. De a világ futballja még mindig nem kezeli szerintem őt a helyén: talán, ha Barcelonában is nagyot alkot majd, a kétkedők számára is bebizonyítja, hogy a világ egyik legjobb csatára.

Kérdés, bebizonyítja-e… A katalánoknál mintha picit támadótumultus lenne most. Jó, Memphis Depay valószínűleg továbbáll, de akkor is ott van a közelmúltban szerződést hosszabbító Ousmane Dembelé, a szupertehetség és még mindig csak a huszadik életévét taposó Ansu Fati, aztán a Leedsből 70 milláért megszerzett brazil Raphinha, a spanyol Ferran Torres és Aubameyang. Hatan, legfeljebb három posztra. Abban biztosak lehetünk, hogy a lengyel nem a kispadra szerződött. Az, hogy a Barcelona négyéves szerződést kötött vele, a feltétlen bizalomról árulkodik. Hiszen 33 éves játékossal (aki egy hónapon belül egyébként már 34 lesz!) nem szokás ilyen hosszútávú szerződést kötni – a Real Madrid például 30 év felett rendszerint egy-egy évekre hajlandó csak hosszabbítani. Az 500 milliós kivásárlási ára is egyenesen félelmetes, és arról árulkodik, Lewa nem töltelékembernek érkezik, hanem az újjáépülő Barca-projekt fontos láncszeme lesz. Hogy lesz-e bárkivel is olyan tökéletes játékkapcsolata, mint Thomas Müllerrel volt, egyelőre kérdéses. A padon ül valaki, aki bizonyosan feledtetné a németet, de Xavitól maximum az edzéseken fog forintos labdákat kapni… 45 millióért szerezte meg a támadót a Barcelona (átszámítva ez csaknem 18,5 milliárd forint), ehhez még 5 millió bónusz hozzájöhet majd, de ez egy Lewa szintű játékosért, még 33-34 évesen is potom pénz. Csak a miheztartás végett: Cristiano Ronaldo 2018-ban, szintén a krisztusi korban, 117 millióért (!!!) ment a Juvéhoz a Real Madridtól…

A Barcelona nyári játékosmozgását alaposan megvizsgálva nehéz elhinni, hogy arrafelé tényleg pénzügyi gondok vannak. Ha esetleg mégis vannak, ne akarjunk tudni arról, honnan volt pénzük megszerezni a lengyel gólgépet. Hiába húzta ki a Spotiyf-jal való szerződés valamelyest a slamasztikából a gránátvörös-kékeket, s hiába remélhetnek Frenkie de Jongért minimum 80 milliót a Manchester Unitedtől (igaz, a holland középpályásnak esze ágában sincs Angliába igazolni, és emiatt még komoly kulimászba is kerülhetnek…), s az is igaz, hogy végre végleg megszabadultak Philippe Coutinhótól és Antoine Griezmanntól, így jelentős bérkeret felszabadult… De ez már megint olyan felelőtlen költekezésnek tűnik, ami vagy jól sül el, vagy óriási katasztrófa lesz belőle. Julian Nagelsmann, a Bayern edzője sem nagyon érti… „Az egyetlen klub, amelynek nincsen semmi pénze, de megvesz minden játékost, akit szeretne. Nem tudom, hogyan. Kissé furcsa.” Hát, na… A keret minősége egyébként egyre bíztatóbb: a támadórészlegről az előbb már volt szó, érkezett a védelembe Christensen és középre Kessié (mindketten ingyen), ott van a fiatal Pedri és Gavi, hátul pedig a megbízható Araujo és akkor a „matuzsálemekről”, Ter Stegenről, Jordi Albáról és Sergio Busquetsről még nem is beszéltünk – bombaerős keret épül Barcelonában. Persze, a futballtörténelemben sokszor láttunk már olyat, hogy egy összevásárolt világválogatott csapatként még nem biztos, hogy jól működik (vesd össze: a PSG legutóbbi szezonjával…), ettől még én Florentino Pérez helyében egyáltalán nem lennék nyugodt. Igenis ki kell nyitni a pénztárcát, és venni kell egy Paulo Dybala-szintű támadót (na, nem őt, mert ő már Jose Mourinhót és az AS Romát választotta), meg esetleg még egy jobbhátvédet, hogy ez a csapat versenyképes lehessen jövőre is. Hogy jól döntött-e Robert Lewandowski? Nem, mert nem a Real Madridba igazolt. Viccet félretéve: jól döntött, hogy eljött Münchenből, mert az a munkakapcsolat valóban megfáradt, azzal is jól döntött, hogy nem a PSG-be szerződött (a katalánok meze jobban áll neki, mint a műsorvezető Kasza Tibinek a poénkodás – mondjuk ezzel nem tettem túl magasra a lécet…), s Barcelonában ambiciózus, sikeréhes és fiatal csapathoz került, ahol szintén trófeákért fog küzdeni. És talán azt a megbecsülést és elismerést is megkapja, ami már Münchenben is kijárt volna neki.

S hogy megválaszoljam a poszt elején feltett kérdésemet: melyik ujjamba harapjak? Nos, ha lengyel barátunk, Robert Gida Lewandowski minden meccsen rúg egy mesterhármast, de a Barcelona rendszeresen kikap 4-3-ra, azzal nem leszek elégedetlen…

A Nemzetek Ligája maratonnak is vége egy hónapja, s nem hogy már végre teljesen lezártnak tekinthető a 2021/22-es futballszezon, de mindjárt nyakunkon is van a következő! A nyári uborkaszezon a zuhanyhíradók és az átigazolási pletykák időszaka, én azonban inkább visszatekintek még a magunk mögött hagyott futballesztendőre. Emlékeztek még arra, milyen kiélezett csatát vívott egymással a Premier League aranyért a Liverpool és a Manchester City? Vagy, hogy milyen heroikus fordításokat produkált a Bajnokok Ligájában a Real Madrid? Esetleg, hogy a PSG ezzel a világválogatott kerettel sem tudta még a francia ligát se végig dominálni? Ha nincsenek meg, más írásokból frissítsétek a memóriátokat, mert ez a cikk nem róluk fog szólni! Négy kategóriában hirdetek dobogósokat! Akiket jó volt nézni; A legnagyobb meglepetések; A legnagyobb csalódások; Akik a legnagyobb mélységekből jöttek fel. Avagy porondon többek között a Paks, a Manchester United, a Kisvárda, a Hertha, az AC Milan, a Betis és a Leipzig… Jó nosztalgiázást!

Akiket jó volt nézni

3. Real Betis

A kategória két dobogósa ellenfele volt tavaly ősszel a Fradinak az Európa-Ligában – természetesen nem akkor volt jó nézni őket… :) A Betis ötödik helyen futott be a Primera Divisionben, így a Bajnokok Ligájáról végül lecsúszott, ugyanakkor a 2004/2005-ös szezon után először megnyerte a Spanyol Kupát, így a sevillai zöld-fehérek igazán sikeres szezont zártak! Sokáig nem tűnt illúziónak, hogy a Real Madrid, Barcelona, Atletico Madrid, Sevilla négyesből megelőzhetnek valakit, de végül a realitás győzött, ez azonban egy olyan 5. hely, amit aztán nem kell megmagyarázni. Közvetlenül a négy nagy mögött végeztek, megelőzve a szintén a húsosfazék közelébe vágyó Villareal, Real Sociedad duót, a játékuk pedig nemegyszer élményszámba ment! (A város másik csapatával ellentétben, akik meccseit nézni sokszor felért egy vallatással – bizony, a Sevilla főleg a szezon második felében nagyon színtelen, szagtalan, ízetlen volt, ezért sem lehetett végül komoly esélyük a bajnoki címre. Se látvány és élmények, se villa, muhaha...) A csapatban még mindig ott van a 41. születésnapja felé közelítő Joaquin, akinek látszólag esze ágában sincs visszavonulni még, de talán nála is fontosabb láncszem volt a középpályáról Nabil Fekir, Sergio Canales és William Carvalho, míg a támadósorból Juanmi és Borja Iglesias. Na meg a kispadról az a Manuel Pellegrini, aki, bár szerintem a Manchester City és a Real Madrid kispadján sem végzett rossz munkát, újfent bebizonyította, hogy ő a kisebb csapatok, mint a Málaga, a Villareal és a Betis kispadján érzi magát igazán otthonosan. Őszinte és szerethető focit láthattunk idén is a Real Betistől, de ezt a kategória másik két csapatáról is elmondhatjuk majd!

A Copa del Rey idei győztese a Real Madrid Betis

2. Bayer Leverkusen 

Igazán látványos focit játszott idén a Bayer Leverkusen is, akiknek a 34 meccsen rúgott 80 gólja egyenesen saját Bundesliga rekord! A cseh Patrick Schick a tavalyi Eb-n Cristiano Ronaldóval holtversenyben gólkirály lett, de szerintem a legelvakultabb szurkolók sem gondolták azt, hogy ez nem egynyári kaland volt a részéről. Úgy szerzett 24 gólt, s lett Lewandowski mögött második a góllövőlistán, hogy több mérkőzést is sérülés miatt ki kellett hagynia – közben mellette meg ott volt még a németek legújabb csodagyereke, Florian Wirtz, aki nagyon súlyos sérülése előtt rúgott 7 gólt és kiosztott 10 gólpasszt, meg az a Moussa Diaby, aki 13 gólja mellé 12 asszisztot tett be a közösbe, így honfitársa és jóbarátja, Cristopher Nkunku mellett az egyetlen az idei Bundesliga szezonban, aki 10+-os gól és gólpasszos mutatóval zárta az idényt. A pályán ők adták hozzá a legtöbbet a Leverkusenhez (nem megfeledkezve a finn kapusról, Lukas Hradeckyről vagy az év egyik felfedezettjéről, Jeremie Frimpongról), nem vitathatjuk el az érdemeit viszont a kispadon ülő svájci Seoane Gerardónak sem, aki első Bundesliga szezonjában máris bronzérmesként zárt, így a Bajnokok Ligájába kormányozta a „gyógyszergyári” együttest. S ha már gyógyszer: miattuk idén az Európa-Liga csoportkörében aligha fog fájni a Fradi feje…

Volt ok idén az ünneplésre...

1. Paks

A megrögzött (és fizetett…) magyar futballt szidók bizonyosan előrébb sorolták volna a Betist vagy a Leverkusent a magyar hatodiknál, de látvány és élmény szempontjából vajon megelőzhető-e egy olyan csapat, aminek a 33 mérkőzésén összesen 138 gól született, vagyis átlagban több mint négy gólt láthattak a nézők a meccseiken?

Ha a legutóbbi évtizedet nézzük, nem voltunk elkényeztetve a gólkirályok góltermését látva: a 2011/12-es szezon óta sokáig egyedül Nikolics Nemanja tudott pici hazánkban húsz gól fölött lőni, aztán tavaly megérkezett Hahn János, és mindenki elégedetten mantrázta, hogy végre van egy támadó, aki nem 16-17 góllal lesz mesterlövész (Radó András két szezonnal ezelőtt 13 góllal koronáztatott meg, ez szerintem negatív rekordgyanús…), az akkori paksi center 24 gólt szerzett, ami végre egy vállalható teljesítmény! Sikerült is szintet lépnie, s Dunaszerdahelyre szerződnie, de a paksiak nem rémültek meg, s nem is DAC-oltak (muhaha…), előlépett az addigi háttérember, Ádám Martin, s olyat csinált, amit előtte több, mint 40 évig senki: 31 gólt szerzett! Várta vajon bárki is, hogy ebből a Böde Dani hasonmásból ilyen szinten előbújik az X faktor? Az Oscar című nagysikerű Sylvester Stallone filmből idézve: „Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem…” A paksiakról minden NB1-es csapat példát vehetne, mert a 2006/07-es szezon óta, mióta először feljutottak az élvonalba, az jellemzi őket, hogy csak magyar labdarúgókat alkalmaznak. És ez fantasztikus! Azóta ki sem estek, általában hozzák a középmezőnyhöz elég átlagot, de egy-két kiemelkedő eredményük is volt már. Miközben ők játsszák messze a legőszintébb focit Magyarországon; mondjuk, könnyen lehet, éppen emiatt az őszinteség miatt nem tudnak újra dobogós helyen végezni, és nemzetközi kupában indulni… Egy évvel ezelőtt 76 gólt szereztek, ami a 12 csapatos NB1 bevezetése óta rekordmennyiségű gól volt bármelyik honi csapattól, de mellé kaptak 64-et, aminél csak a tökutolsó Budafok kapott többet. Idén csak eggyel rúgtak kevesebbet (majdnem felülmúlták még a tavalyi 76-ot is, brutális…), viszont megint kaptak 63-at, aminél senki nem kapott többet az idei mezőnyből. (Viszont tizenöttel többet rúgtak, mint a bajnok Fradi…)

Gólnélküli meccset nem játszottak, 9 meccs volt, amin legalább 3 gólt kaptak, s 15, amin legalább hármat szereztek, miközben történetük során először kupadöntőbe jutottak – igaz, ott a Fradi ellen annyi esélyük volt, mint Argentínának Eb-t nyerni (mondjuk, ha Voksán Virágot kérdezzük…). A koncentráció hiánya miatt végül csak hatodik helyen zárt a Paks (a kieső Gyirmót ellen például egy 3-0-s győzelmet szórakoztak el az utolsó fordulók egyikében…), de a stabilitás, a magyaros szemlélet és a támadójáték megkomponálója, a kaszinót nem csak tojásformájában ismerő (ajjaj…) és egy éve az m4Sport stúdiójában Christian Eriksen horrorsérülésekor is a meccs folytatását követelő, semmi empátiát nem tanúsító, és így önmagáról elég nagy szegénységi bizonyítványt kiállító Bognár György egyvelege a legszórakoztatóbb magyar csapatot adták nekünk – ebben az eredménycentrikus és taktikus világban nagy szó és ritka nagy kincs, ha valaki meri önmagát adni… Bognár György már a múlt, hiszen átült a jövőre a másodosztályban szereplő MTK kispadjára, ahol szakmai vezető lesz. Ezer szállal kötődik az MTK-hoz, és segíteni akar az elmúlt hat évben az élvonaltól harmadszor is búcsúzó fővárosi csapaton, de összességében én elég nonszensznek gondolom, hogy valaki inkább elmegy a másodosztályba haknizni, amikor az NB1-ben is bizonyíthat. (Fia, a játékmester Bognár István a télen Paksról Ciprusra szerződött, de most ő is követi az apját…) És ez nem csak Bognár György ellen szól: nagyon sok esetben ez a tendencia. Elég, ha például csak az akkor friss gólkirály Radó András vagy a válogatottban fontos gólokat szerző Pátkai Máté Vasashoz szerződését említem, de az angyalföldiek legalább idén visszatérnek a legjobbak közé. Persze, lehet, említett úriemberek megint a könnyebb utat választják, és inkább odébbállnak az év Lúzere címre joggal pályázó, a másodosztályból szégyenszemre nem feljutó Diósgyőrbe… (Csak nagyon röviden: tavasszal csak azért kirúgta Kondás Elemért a Diósgyőr, hogy a tabellán őket szorongató Szeged edzőjét, Dragan Vukmirt megszerezzék, aki jó helyen volt akkori klubjánál, meg is becsülték, jó munkát végzett, amit azonban a bizonytalanért és talán az anyagiakért is ott hagyott. Diósgyőrben hatalmasat bukott, egyelőre nem fogadtatta el magát, nagyon simán lecsúsztak a feljutásról – jobb lett volna inkább Szegeden és csendben maradnia…)

További jelöltek: Brighton, Fiorentina

Böde Dani (csapatkapitány) és Ádám Martin (hátul): hát nem, mint két tojás? :)

A legnagyobb meglepetések

3. Freiburg

Christian Streich több mint tíz éve ül a Freiburg kispadján, 2011 december végén foglalta el azt, s azóta hol kényelmetlenebb (mert csúsztak vissza a másodosztályba is), hol párnával ékesített, idén meg mintha trón lenne: a Freiburg története során először német kupadöntőt játszott, s az utolsó fordulóig meg volt az esélye BL indulást érő helyen végezni! Bravúr a javából – amellett is, hogy végül csak a 6. lett a gárda, s a kupadöntőben is alul maradt. Az, hogy a bajnokságot kiválóan kezdte, lehetett egyfajta kiindulási alap, de láttunk már olyat a történelemben, hogy egy jól kezdő csapat kipukkadt és akár a kiesés széléig sodródott… Örömünkre a Freiburgban is van magyar légiós és Sallai Roland már a második játéknapon nagyon fontos gólt szerzett a Borussia Dortmund elleni győzelem alkalmával – igaz, egy időre ezzel el is lőtte minden puskaporát. Ám a Freiburg nem: az első 10 fordulóban veretlen maradt a gárda, először november hatodikán veszített bajnokit, a Bayern München ellen! Ez elég is volt ahhoz, hogy megtörjön a lendület, a következő négy meccsből hármat elveszítettek, igaz, azon az egyen viszont hatot rúgtak Mönchengladbachban. A kétarcúság jellemezte innentől a csapatot, a szezon végén pedig a rengeteg kapott gól, de legalább látványos meccseket játszottak: az utolsó 4 bajnokin 12 gólt kaptak, talán ezért nem jött össze még előkelőbb helyezés. A kulcsemberek közül a középhátvéd Nico Schlotterbeck nyújtott kiemelkedőt (el is vitte a Borussia Dortmund…), előrébb Vincenzo Grifo 9 góllal és 7 gólpasszal zárt, a szupercsere, Nils Petersen idén is többször hozta magát és örömteli, hogy Sallai Roland is hozzá tudott tenni a csapat kiváló teljesítményéhez a 4+4 gól és gólpasszával. (A kupában a Bochum elleni hosszabbításban ő lőtte tovább a Freiburgot!). Mérkőzést nem szokott végigjátszani, de tavasszal kirobbanthatatlan volt a kezdő csapatból, és ez akkor is értékelendő, ha borítékolható volt, hogy a 60-70. perc környékén mindig le lesz cserélve. A csapat diadala volt ez, s a következő szezonban az Európa-Ligában is szoríthatunk Sallai Rolandnak!

Streich bízik Sallai Rolandban - és milyen jól teszi... :)

2. Kisvárda

A Kisvárda négy éve jutott fel az élvonalba: első szezonjában 9., a másodikban a 8., a harmadikban az 5. lett a gárda – hogy egy klasszikust idézzek: az előrelépés megkérdőjelezhetetlen! Nagyjából itt meg is állhatott volna a sztori: szerintem Kisvárdán mindenki elégedett lett volna, ha hosszú évekre bebetonozzák magukat középcsapatnak, mondjuk a 4-7. hely közé az OTP Bank Ligában. Kivéve Révész Attilát, aki sosem arról volt híres, hogy megelégszik a középszerrel. Nem sajnált ezért eltakarítani az útból jó munkát végző sikeredzőt, meg kulcsjátékosokat sem. Ment a saját feje után, aminek eredményeképpen, hogy, hogy nem, idén történelmi magasságokba jutott ez a szabolcsi kiscsapat. Ami persze arrafelé érdem, s Révész úrnak dicsőség (egyébként jár is felé az elismerés és a kalapemelés) az országos szinten elég nagy gyalázat, vagy legalábbis mindenképpen kérdéseket vet fel: a Fradi mögött az ország második legjobb csapata a Kisvárda lenne? Kellett ehhez egy pocsék idényt futó MOL Fehérvár, a szezon végére kipukkanó Puskás Akadémia (na mondjuk az ő történetük is megérne néhány karaktert, mert számomra nem szimpatikusabb az a projekt sem, ami Felcsúton zajlik…), meg az olyan komoly tradícióval rendelkező egykor élcsapatnak számító klubok évek óta tartó mélyrepülése, mint a Debrecen és a Budapest Honvéd… Na, de akkor is…

Ráadásul ez a Kisvárda számomra azért sem a szerethető kategória, mert nagyítóval is alig találunk benne magyart. Persze a Fradiban sem, de ők nemzetközi téren is szeretnének sikeresek lenni, ahhoz pedig egyelőre még ez az egyetlen járható út. (Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem bántott, hogy a minap a kazah Tobol elleni BL selejtező visszavágón Dibusz mellett nem lépett pályára másik magyar, még csereként sem...) De a Kisvárdában ott volt a csapatkapitány és első számú kapus, Dombó Dávid (aki azóta már el is igazolt, no comment…) aztán a védő Hej Viktor, Rubus Tamás, a középpályán Ötvös Bence, meg a támadó Gosztonyi András (azóta az ő kezét is elengedték…), s nagyjából meg is volnánk. Közben meg tanulhatjuk a máshol alighanem tömegtermékeknek számító Anton Kravchenko, Bohdan Melnyk, Herdi Prenga, Matheus Leoni, Claudiu Bumba, Yanis Karabelyov, Driton Camaj, Jasmin Mesanovic és Jaroslav Navrátil nevét, akikre három éven belül szerintem senki nem fog emlékezni Kisvárdán kívül. Még maga Révész Attila sem tagadja, hogy akiken úgy érzi, a következő évben nem tudják már hozni azt a szintet, amivel kitűntek és sikert értek el az előzőben, szívbaj nélkül lecseréli. Így egyrészt építkezni sem lehet, meg az sem várható el, hogy egy játékos azonosulni tudjon a klubbal, meg fordítva. Mondom ezt szabolcsiként, aki már háromszor is járt a Kisvárda stadionjában bajnokin és a jövőben nemzetközi kupameccsre is szívesen menne oda, de szerintem nem jó az az út, amin a Kisvárda halad. Ettől az ezüstérmük még óriási bravúr – s az OTP Bank Liga hatalmas kritikája… De a Leicester Citynek sem hánytorgatta fel senki, hogy miért éltek azzal, hogy a Big Six tagjai szinte kivétel nélkül kritikán aluli produkciót nyújtottak, csak behúzták a Premier League-t a 2015/16-os szezonban, így mi is rögzítsük a tényt: a Kisvárda második lett, így története során először a nemzetközi kupában indulhat a nyáron!

1. AC Milan

Ha a négy topbajnokságot nézzük, talán a legnagyobb meglepetés az AC Milan bajnoki címe. Ha magát a szezont nézzük, s visszagondolunk a Juve borzasztó őszére, na meg az Inter váratlan botlásaira, valamint eszünkbe jut, hogy már tavaly is sokáig az aranyéremért harcolt ez a csapat, talán már nem is annyira meglepő. Egy évvel ezelőtt tavasszal kipukkantak a rossonerik, s kellett ez az egy év a rutin és a tapasztalatszerzés miatt, hiszen az AC Milan kerete a Matuzsálem Zlatan Ibrahimovicon kívül nagyjából szinte szó szerint nyeretlen kétévesekből állt. Eddig. Az Inter tavaly megtörte a Juventus hosszú hegemóniáját, s bajnok lett, ám a szezon végén elveszítette sikeredzőjét, Antonio Contét és eladta kulcsjátékosai közül Romelu Lukakut, valamint Achraf Hakimit. De még így is, a Lazióból a kispadra ülő Simone Inzaghi vezetésével, s az AS Romától és éppen a Milántól érkező Edin Dzekó, Hakan Calhanoglu duóval a bajnokság favoritjának számított. A Juve is edzőt váltott, de Andrea Pirlo menesztése után a korábban két BL döntőt is elbukó, de a bajnoki címeket magabiztosan szállító Massimiliano Allegri visszahozatala nem sült el jól: Allegri még Pirlónál is kevesebb ponttal lett negyedik, ráadásul vele a kupadöntőt is elveszítették, míg a világbajnok középpályás legalább azt betehette a vitrinbe.

De ezen sorok szóljanak inkább az AC Milanról! Klublegenda lehetett volna, de inkább a pénzt választotta Gianluigi Donnarumma, aki Párizsba igazolt friss EB győztesként, s a torna legjobb játékosaként – az Eiffel torony tövében egyelőre árnyéka önmagának, még nem ő az első számú kapus, mert hibát hibára halmozott idén; a közel kétméteres, 23 éves kapus 16 bajnokin 17 gólt kapott, s mindössze öt meccsen őrizte meg a kapuját a góltól. (Ellenben posztriválisa, Keylor Navas 21 meccsen kilencen sem kapitulált.) Donnarummát nem akárhogyan sikerült pótolni: Mike Maignan a friss francia bajnok Lille-ből érkezett, s nemcsak, hogy rögtön a kezdőben találta magát, de igen fontos láncszeme is lett a milánóiaknak. 32 bajnokin lépett pályára, de mindössze 21 gólt kapott, s több mint mérkőzései felén, azaz 17 találkozón lehúzta a rolót az ellenfelek előtt. (Csak a miheztartás végett: az őt hat alkalommal helyettesítő román Tatarusanu hat meccsen tíz gólt nyelt be, egyetlen kapott gól nélküli meccsel). Nem egy Nesta – Thiago Silva tengely, de középen hatalmasat játszott a Chelsea-ből egyelőre csak kölcsönbe érkező Fikayo Tomori, valamint a szezon egyik felfedezettje, Pierre Kalulu, s élete formájában futballozta végig a szezont a balhátvéd, Theo Hernandez, aki öt gól mellé kiosztott öt gólpasszt is. (A 11 évvel ezelőtti bajnokcsapat kulcsembere volt még egyébként a két, imént említett kiváló középhátvéden kívül a brazil Robinho, Seedorf, Gattuso, Pato, de kiegészítő emberként olyanok is a csapathoz tartoztak, mint például Ronaldinho, Zambrotta, Filippo Inzaghi és Antonio Cassano. Nem rossz névsor…) Középen az új Pirlónak becézett Sandro Tonali a tavasszal vitte hátán a csapatot (öt gól szerzője), míg a Barcelonához távozó Franck Kessié utolsó milános szezonjában hat gólt tett a közösbe – a szerződés hosszabbítási huzavona miatt nem mindig számított ő közönségkedvencnek, de azt hiszem, ezzel a bajnoki címmel sok mindenki megbocsátott neki.

Három támadóról érdemes beszélni. Egyikük sem rúgott húsz gólt még csak megközelítőleg sem, de mégis, milyen fontos volt az ő szerepük. Oliver Giroud világbajnok ugyan, de bajnoki címet eddig csak 2012-ben, a Montpellier színeiben nyert. Ehhez a scudettóhoz ő 11 nagyon fontos gólt tett hozzá! Győztes gólt szerzett Nápolyban, győzelmet érő duplája volt az Inter ellen, az utolsó játéknapon duplázott, miközben betalált a Lazio és a Roma elleni rangadókon is – talán nem is gondolta senki, milyen fontos láncszeme lesz ő ennek a gépezetnek, annyian leírták már… Aztán ott van az a Rafael Leao, aki végképp világklasszissá érett, nem véletlen, hogy őt választották a Serie A idény legjobbjának! 11 gól és 10 gólpassz, utóbbiból három a Sassuolo elleni utolsó meccsen! Kreatív, váratlan megoldásokra képes és csupaszív csapatember – nagyon nehéz lesz őt Milánóban tartani… Végül Zlatan Ibrahimovics, aki októberben már 41 éves lesz, de még mindig nem hagyja abba. Bár egyre gyakoribb sérülései alighanem eszébe juttatják az idő múlását, amikor pályán volt, azért 8 gólt így is rúgott, de talán már nem is a pályán betöltött szerepe a fontos. Rá aztán a csikók is felnéznek, akik közül sokan vannak, akiket még pelenkáztak, amikor a svéd klasszis már bajnoki címet nyert – összesen tizenkettőt (!!!!!) gyűjtött páratlan pályafutása alatt (és akkor a Juventusnál elvetteket nem is számítottuk bele), s ott volt a legutóbb Serie A győztes AC Milanban is 2011-ben. Csodálkozunk, ha szivarral a szájában jött ki az eredményhirdetés ceremóniájára? Ő már megteheti…

Ami igazán naggyá tette az AC Milant idén, hogy nem egy-kettő kiugró teljesítmény volt a csapatban (a Bayern túl Lewandowski, a Real túl Benzema és Vinicius függő, a Liverpool talán túl Salah és Mané függő volt idén), hanem sokan hoztak magabiztos átlagot, s amikor nagyon kellett, összeszedték magukat. Nagyobb hullámvölgyben nem volt a csapat, de mindent elmond a kiegyensúlyozottságról, hogy 13 bajnokit nyertek meg egyetlen góllal, hogy január 17-én veszítettek utoljára a bajnokságban, azóta 16 meccsen 11 győzelem mellett 5 döntetlen csúszott be. Utolsó hat meccsen, amikor már igen nagy volt a nyomás, győztek, de a legmegdöbbentőbb, hogy az utolsó 11 meccsen mindössze két gólt kaptak! Az Inter végig ott loholt a nyomukban, s ha a Bologna ellen a román cserekapus nem szerencsétlenkedi össze azt a gólt, lépéselőnyben is lettek volna, de senki nem mondhatja, hogy nem megérdemelt ez a bajnoki cím. Stefano Pioliról sem felejtkezhetünk meg természetesen, aki korábban nem szállított hangzatos sikereket, de Milánóban szisztematikus munkával és szerényen végigvitte a mesterművet, amihez a türelmet is megkapta. És ez nagy szó: a sikerekhez türelem kell. Mielőtt 2019. októberében kinevezték a korábban többek között a Laziót, az Intert és a Fiorentinát is irányító trénert, öt év alatt 9 edzője volt a klubnak; közvetlen elődjét, Marco Giampaolót konkrétan 111 nap és 7 meccs után rúgták ki. Valószínűleg tudta, hogy az AC Milan edzőjének lenni nem nyugdíjas állás, de immár lassan 3 éve ő ül a kispadon, a Milan tavaly visszatért a BL-be, s idén nagyon hosszú, 11 év után újra bajnoki címet nyert. Megérdemelték – és azt is, hogy ezen hasábokon hosszabban foglalkozzunk velük!

További jelöltek: Brentford, Union Berlin

Az igazi Zlatan: kezéből a pezsgő, szájából a szivar nem hiányozhat...

A legnagyobb csalódások

3. Budapest Honvéd

A Budapest Honvéd mélyrepülése már két szezonnal ezelőtt elkezdődött. Tavaly is csak az utolsó előtti fordulóban harcolták ki a bent maradást, most meg a legvégéig vártak ezzel – szerencséjük, hogy egy tökéletesen motiválatlan Puskás Akadémia ellen kellett nyerniük, mert az utolsó fordulókban az MTK is nagyot ment… George Hemingway 2019-es távozása óta káosz van Kispesten; az elmúlt három évben a hetedik (!!!) edző ül a kispadon (Supka Attila, Giuseppe Sannino, Pisont István, Bódog Tamás, Horváth Ferenc és Nebojsa Vignjevics után most éppen egy skót, Thomas Courts), jönnek a névtelen, sehol nem jegyzett légiósok, az eredménysor pedig pocsék: nincs minden rendben a Bozsik stadion környékén. Ne feledjük: Marco Rossi a 2016/17-es szezon végén bajnokságot nyert a Budapest Honvéddal… Másodszor is megúszták a kiesést, de nem biztos, hogy legközelebb is ekkora szerencséjük lesz…

Puskás Ferenc, Bozsik József, Marco Rossi és Davide Lanzafame - ha ilyen karakterek mozognának ma is Kispesten, nem ott tartana a Honvéd, ahol...

 2. Hertha BSC

Talán kevesen emlékeznek rá, de ezt a szezont még Dárdai Pál vezetésével kezdte a Hertha… Az első 13 fordulóig húzta a kispadon, november végén kirúgták. Pedig akkor a 4 győzelem és 2 döntetlen mellett 7 vereséggel inkább volt középcsapat a fővárosi klub, 14 ponttal és a 14. helyezéssel (igaz, a Bayern ellen egy 0-5, a Leipzig ellen meg egy 0-6 formájában azért beleszaladtak a késbe…). Dárdai után egy Tayfun Korkut nevű török ürge vette át az irányítást, de az eredmények nem javultak. Neki is 13 bajnoki jutott, 2 győzelem és két döntetlen mellett kilencszer kaptak ki. A Lipcsétől hazai pályán is kaptak egy hatost, de megverte őket például a tökutolsó Greuther Fürth is. Az utolsó 8 fordulóra a sokat látott Felix Magath ült le a kispadra, de vele is csak időlegesen javultak fel: 3 győzelem és 1 döntetlen mellett négyszer kikaptak, így nem kerülhették el az osztályozót, ahol a másodosztályból érkező Hamburg ellen kis híján elvéreztek, de a hazai vereség után a visszavágón kiderült, a Hamburg legalább akkora lúzer, mint ők… Maradtak az első osztályban, de ettől még nem lesz számukra szívderítő azt nézni, ahogy a kistestvér, az Union Berlin az Európa Ligában vitézkedik. Fredi Bobic játékosként jobb volt, mint sportigazgatóként, többek között a fafejűségének is köszönhetően lezüllesztette a Herthát. Muszáj volt anno a klublegenda Dárdait lapátra tenni?

1. Manchester United

A Manchester United tavaly ezüstérmes pozícióban zárt, ráadásul a nyáron néhány poszton komolyan meg is erősödött (érkezett a Real Madridból a négyszeres BL győztes Raphael Varane, a Dortmund ifjú üdvöskéje, Jadon Sancho, valamint az ötszörös Aranylabdás Cristiano Ronaldo), így jogosan hihették azt az Old Traffordon, hogy idén komolyan beleszólhatnak a Manchester City és a Liverpool közti versenyfutásba. Aztán elfelejtették kihúzni a biliből a kezüket… A Premier League szezont jól kezdték Ferguson Ole Gunnar Solksjaer legényei, akik lemosták a Leeds-et, majd három játéknappal később a Newcastle-nak is rúgtak egy négyest (Cristiano Ronaldo duplával debütált régi-új klubjában). Bár a BL-ben a Young Boys ellen vereséggel kezdtek, s a Ligakupából is kiestek, az első igazán csúnyára sikerült meccsüket Leicesterben játszották október közepén, ahol 4-2-re kikaptak, majd a következő körben az Old Traffordon végzett „nagytakarítást” a Liverpool, mert felmosta velük a pályát (muhaha…). A 0-5 megmagyarázhatatlanul súlyos vereség (már a félidőben 0-4 volt…), csoda, hogy még ekkor nem érkezett el a nor vég. Aki azt hitte, hogy a Tottenham elleni 3-0 hosszú távon is jó hatással lesz a klubra, hatalmasat tévedett: a City elleni városi derbin szemernyi esélye nem volt az Unitednak, majd az egész szezonban a kiesés ellen küzdő, s végül búcsúzó Watford otthonában elszenvedett 4-1-es vereséggel végképp betelt a pohár: Solksjaer repült, mint az a bizonyos bálna a Republic dalban, s átmeneti megoldásként az egykori klublegenda Michael Carrick ült le a kispadra.

Majd megjött Ralf Ragnick, aki hosszú távon tanácsadónak érkezett, első körben meg edzőnek – és ez nem biztos, hogy bölcs döntés volt. Ragnickról mindenki tudja, hogy elméleti síkon zseni, Jürgen Klopp is a világ legjobbjának nevezte, akitől sokat lehet tanulni – de a Manchester United játéka semmivel nem lett jobb, idővel pedig a védelme is összeomlott, mint egy kártyavár. Igazából az Atletico Madrid elleni BL párharcig nagyjából jöttek az eredmények (bár a másodosztályú Middlesbrough ellen sikerült kiesni büntetőkkel az FA kupából), ám február végétől inkább csak szenvedett a klub: 0-0 otthon a Watford ellen (mondjuk legalább nem kaptak négyet, mint idegenben…), aztán 1-4 a Manchester City otthonában, vereség az Everton otthonában, 0-4 a Liverpool vendégeként, aztán szintén egy 0-4 Brightonban… A keret minimum dobogóért kellett volna, hogy küzdjön idén, ehelyett a Manchester United lemarad a Bajnokok Ligájáról is. Elsősorban az alsó házi csapatok elleni botrányos eredmények, valamint a csapnivaló védekezés miatt. Előbbire alátámasztás: az Everton, a Watford, a Southampton és az Aston Villa ellen a megszerezhető 24 pontból 6 pontot tettek zsebre. Mindössze 8 meccset úsztak meg kapott gól nélkül, de ez a kisebbik baj: a nagyobbik, hogy az 56 kapott góljuk negatív klubrekord a PL-ben, s 12 (!!!) csapat kapott náluk kevesebbet, többek között a Burnley, a Crystal Palace és a Brighton. Ennek fényében különösen meglepő lehet, hogy a legjobb teljesítményt idén a kapus David De Gea nyújtotta, aki nélkül ez a gólmennyiség simán 70-80 fölé is kúszhatott volna. A spanyol dacára a rengeteg kapott gólnak, kiválóan védett idén, de mivel botrányos védelem játszott előtte (a csapatkapitány, Harry Maguire még halálos fenyegetéseket is kapott, ha nem húz el sebtiben Manchesterből…), valószínűleg Luis Enrique nem fog elgondolkozni azon, hogy reaktiválja a válogatottba De Geát. Unai Simonnál szerintem jobb kapus, de az Athletic Bilbaót nem szokták ennyire megszórni…

Akit viszont pozitíve kiemelnék még, és nyugodtan lehet ezért szidni engem, az Cristiano Ronaldo. Ő hozta magát. Az, hogy senki nem nőtt fel hozzá, ne legyen már az ő hibája… Az, hogy nem sikerült hozzá alkalmazni a taktikát, meg hogy Rashford, Lingaard, Jadon Sancho is pocsék formában voltak, ne legyen már az ő hibája… Az, hogy a tehetséges Mason Greenwodnak magánéleti balhéi miatt lehet, hogy az egész karrierje véget ért, ne legyen már az ő sara… Cristiano Ronaldo harmadik lett a góllövőlistán, a bajnokságban 18, a Bajnokok Ligájában hat gólt szerzett. Kétszer rúgott mesterhármast, így a Tottenhamnek és a Norwichnak négyet vert, de az Arsenalnak is betalált oda-vissza (összesen háromszor), szerzett gólt a Chelsea ellen is, így nem mondhatjuk, hogy csak kiscsapatok ellen sziporkázott. Két hónapban is megválasztották a legjobbnak: áprilisban például a négy meccsen elért öt góljával szolgált rá az elismerésre. Amit a Bajnokok Ligája csoportkörében művelt, az pedig bámulatos: a Villareal ellen a 95. percben nyerte meg a meccset, az Atalanta ellen egyszer a 81. percben szerzett győztes gólt, majd a 91. percben egalizált. Februárban betöltötte a harminchetet, de még mindig elnyűhetetlen, ég benne a szenvedély, és idegesíti, ha neki vagy a csapatának nem megy a játék. Nem biztos, hogy könnyen feldolgozza, hogy jövőre ő nem gyarapíthatja BL góljait, de látva tetemes előnyét, meg azt, hogy Lionel Messi milyen formában van…) elég megnyugtatónak tűnik a 15 gólos előnye a BL góllövőlistájának élén. Az új holland edző, Erik Ten Haag elvileg számít Cristiano Ronaldóra, aki még mindig a világ egyik legjobb játékosa – viszont csapat sem ártana mellé. A védelembe valódi minőség kell, Bruno Fernándesnek meg óriási formajavulás, a Pogba-féléknek pedig egy repülőjegy, jó messzire. (Ő mondjuk már pont leszállt Torinóban.) Manchester vörös felében újratervezés következik. Mert muszáj… Én nem innék mérget Ronaldo maradására, pletykaszinten hírbe hozták a Bayern Münchennel és a Chelseavel is. Az biztos, hogy nagyot szólna a negyedik topligában megnyert gólkirályi cím is, bár a bajoroknál cáfolják, hogy egyáltalán felvetődött a neve a klubnál. (Bár, ha Lewandowski távozik, vészmegoldásként szükség is lehetne rá…) A Chelsea projekt érdekes lenne, de hazai riválisnak az United nem valószínű, hogy átpasszolja a portugált. Ez még képlékeny, aki viszont biztosan nem marad, az Ragnick, aki tanácsadói mivoltából is távozott, s az osztrák válogatott szövetségi kapitánya lett. Talán erre mondják, hogy sok hűhó semmiért…

További jelöltek: Everton, Juventus

"Tudom Tesa, mindketten jobb csapatot érdemelnénk..."

Akik a legnagyobb mélységekből jöttek fel

3.Barcelona

Ez közel sem volt olyan pocsék év, mint amilyennek azt vizionáltuk egy évvel ezelőtt! Messi immár messzi szállt, anyagi csődről hallottunk, s az eredmények sem jöttek – de elég volt Ronald Koeman-t kirúgni, s Xavit hazahívni október végén Katarból, hogy máris rend és fegyelem legyen. Na meg stabilitás; a világ – és Európa-bajnok korábbi világklasszis középpályás néhány ingyen összekukázott spílerrel kiválóan indította a katalán kalandot; a 9. helyről egészen a dobogóig repült a Barcelona, viszont a szezon végi kiengedés jelzi, hogy lesz még itt munka bőven! A Real Madridot leiskolázták a Bernabeuban, a tavasszal négyesével rúgták a gólokat (a Realon kívül az Atletico Madrid és a Napoli sem a négy gombócos fagyihoz voltak korábban hozzászokva…) a későbbi győztes Frankfurt ellen viszont meglepő volt az Európa-Liga búcsújuk, ám jövőre már harcba szállhatnak a bajnoki címért is akár. Szerintem senki nem várta tőlük a csapnivaló ősz után, hogy simán elérik az ezüstérmes pozíciót, engem megleptek azzal, hogy a vártnál sokkal jobb szezont zártak. (A Barcelonáról kicsit részletesebben írtam egy áprilisi posztban, ITT megtekinthető!)

2. Salernitana

A Salernitana az 1998/99-es szezon után szerepelt újra a Serie A-ban, de sokáig úgy tűnt, retúrjegyet váltottak csupán, az ősszel ugyanis nem sok jel utalt arra, hogy a salernói csapat megkapaszkodhat az első osztályban. Kiábrándítóan kezdődött a szezon: első pontjukat az ötödik körben szerezték, első győzelmüket a hetedikben, az első 17 meccsükön, tehát 2021-ben csak a két későbbi kieső, a Genoa és a Venezia ellen tudtak nyerni, valamint szereztek egy pontot a harmadik kieső Cagliari és a szezon egyik pozitív meglepetéscsapata, a Verona ellen. 17 meccsen 8 pont, ilyen statisztikával a vatikáni bajnokságban sem lehet bent maradni… Az újév jobban kezdődött, rögtön egy győzelem Veronában, majd februárban zsinórban 4 döntetlen a Spezia, a Genoa, az AC Milan (!!!) és a Bologna ellen – utóbbi kettő már Davide Nicola vezetésével, aki a rajzfilmhős Sam-et megszégyenítő módon kezdett tűzoltásba. Persze, egyetlen pontokat szerezve nem lehet az élvonalban maradni, már pedig győzni sokáig nem sikerült, Nikola első hét meccsén három döntetlen mellett négyszer kikaptak, de legalább már csak egyszer csúnyán (az Inter sokat javított a gólátlagán, mindkét meccsen 5-0-ra verte őket…). Aztán nagyszombaton megtörtént a feltámadás (de komolyan!): zsinórban három győzelem és egy hét meccses veretlenségi sorozat következett, melynek következtében a záró forduló előtt, a lehető legjobbkor végre elmozdultak a kieső helyekről! Ez így mind dicséretes, amit azonban az utolsó meccsen az Udinese ellen hazai pályán bemutattak, kevésbé az: 0-4 és kilátástalan játék, a régi Salernitanát láttuk, ám mivel a Cagliari nem tudta megverni a már régen kieső Veneziát, még ez is belefért! Az őszi szezon rémálma után ez így felért egy tündérmesével, de azért nem biztos, hogy mindig ilyen szerencsésen fog kijönni a lépés a salernói együttesnek…

Nem csalás, nem ámítás: a korábbi BL győztes Bayern-klasszis Franck Ribéry is a Salernitana labdarúgója...

1. RB Leipzig

Annak rendje és módja szerint a Bayern München tavaly nyáron is levadászta fő riválisának a legjobbjait: szerződtette a Leipzig edzőjét, Julian Nagelsmann-t a kispadra, a védelembe Upamecanót, a középpályára meg Sabitzert. Utóbbi egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s a francia védő is sokat hibázott hátul – a Leipzig pedig nélkülük nagyon beragadt a rajtnál. A Salzburg kispadjáról Jesse Marsch érkezett, akivel minden várakozást alulmúlóan, már-már botrányosan kezdődött a 2021-22-es futballszezon. Az első négy bajnokiból hármat elveszített a Lipcse, de legalább egyetlen győzelmük alkalmával Szoboszlai Dominik két nagy gólt vert a Stuttgartnak… Korábban nem volt jellemző a sok kapott gól, Gulácsi stabil pont volt, s a védelem is remekül működött, ám ezen az őszön minden elromlott, ami elromolhatott: négy gól otthon a Bayern Münchentől, majd hat a Manchester City otthonában. Az amerikait még tavaly decemberben elküldték (avagy „marsch” a kispadról, muhaha…), Domenico Tedesco érkezése előtt 13 meccsből mindössze ötöt nyert meg a Lipcse; ez édeskevés egy olyan klubtól, mely a bajnoki címért akar küzdeni. Az olasszal aztán megtáltosodott a klub („a Red Bull szárnyakat ad…”), 2022-ben a Leipzig 17 bajnokiból 11-et behúzott, s bár a hajrá kifejezetten rosszul sikerült (az utolsó négy meccsből csak egy győzelem), végül Willi Orbán az utolsó játéknap 92. percében Szoboszlai beadásából a BL-be fejelte a klubot, a kupadöntőben pedig története első trófeáját is megnyerte a csapat. S ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy még az Európa Ligában is elődöntőt játszott a klub, megállapíthatjuk, hogy története legrosszabb Bundesliga őszét rövid, mindössze 13 éves története legsikeresebb tavasza követte!

És itt röviden akkor a lipcsei magyar kontingensről. Gulácsi Péternek volt már jobb szezonja, de mégis csapatkapitányként emelhette magasba a német kupát, ez pedig jelzi megbecsültségét a klubnál. 2015 óta ott van a csapatnál, azóta végig első számú kapusként számolnak vele, ha egyszer elmegy onnan, klublegendaként fogja megtenni! Hasonlóan Orbán Willihez, aki idén is kirobbanthatatlan volt a védelemből és szerintem a hátsóalakzat legstabilabb pontja volt. A kupadöntőben is higgadtan berúgta a tizenegyest, s a bajnokság végén nagyon fontos gólt szerzett. Szoboszlai Dominik megítélése elég vegyes, de én azért nem nagyon bántanám. Első teljes Bundesliga idényében pályára lépett 31 meccsen, igaz, csak 15 olyan meccs volt, amin legalább 50 percet a pályán töltött – de így is rúgott hat gólt és adott 8 gólpasszt, a Bajnokok Ligájában betalált a PSG és a Manchester City ellen is, miközben a posztján voltak a legtöbben: Dani Olmo, Emil Forsberg, Yussuf Poulsen, André Silva, valamint az élete szezonját futó, a bajnokság legjobbjának választott, a bajnokságban 20 gólig és 13 asszisztig (minden sorozatot számítva 52 meccsen 35 gólig és 15 gólpasszig) jutó Cristopher Nkunku is előrébb járt nála a rangsorban – de nem gondolnám, hogy nem használta volna ki a neki jutó játékidőt. Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg ötödik lövő lehetett volna a kupadöntőben, s ő nyerhette volna meg a trófeát a Lipcsének, de előtte két freiburgi már hibázott, így nem volt ötödik kör. Figyelembe véve a fiatal korát, az új bajnoksághoz történő akklimatizálódást, meg az első féléves sérülését, szerintem ez első szezonnak egyáltalán nem volt rossz. Hajrá Dominik! :)

További jelöltek: Tottenham és az Arsenal, bár utóbbi talán inkább csalódott, hogy elpackázták a BL indulást - de gondoljanak inkább a kilátástalan őszre, az első három vereségre és a 0-9-es kezdésre...

A klub történetének első trófeáját Gulácsi Péter emelhette először a magasba!

És akkor nézzük a szezon álomcsapatát, avagy íme, a DREAM TEAM!

Thibaut Courtois (Real Madrid) – Theo Hernandez (AC Milan), Antonio Rüdiger (Chelsea), T. Alexander - Arnold (Liverpool) – T. Alcantara (Liverpool), K. de Bruyne (Manchester City), Luka Modric (Real Madrid), Christopher Nkunku (RB Leipzig) – Son H. M. (Tottenham), Robert Lewandowski (Bayern München), Karim Benzema (Real Madrid)

Rövid magyarázat, ha valaki szeretne kötekedni… Courtois mellett a nemzetközi kupás teljesítménye szól, a Bl-ben nyújtott teljesítménye miatt előzte meg az AC Milan kesztyűsét, Maignan-t! Azt a csatárt, aki 34 góllal Bundesliga gólkirály, s a BL-ben is betalál 12-szer, nem lehet kihagyni az álomcsapatból, akkor is, ha Lewandowskival kapcsolatban az az ember érzése, tavasszal már belefásult a Bayernbe és takaréklángon égett – ha esetleg maradnia kell Münchenben, nem tudom, milyen lelkesen fogja lehúzni a búcsúszezonját… Hiányozhat Mohamed Szalah az álomcsapatból, de a Premier League társgólkirálya, Son helyet kapott – ő mind a 22 gólját akcióból szerezte, míg az egyiptominak voltak büntetőből elért góljai is, végül ez szólt a nagyot hajrázó dél-koreai mellett.

Ezzel a 2021/22-es futballévet hivatalosan is lezárom! Találkozunk augusztus végén, a szezon kezdés után! További áldott, szép nyarat Mindenkinek! :)

Igen, Magyarország nem lesz ott a világbajnokságon, Anglia meg igen. Valóban, a magyar válogatottnak sokkal fontosabb a Nemzetek Ligája sorozat, mint az ellenfeleinknek. Mi abból főzünk, amink van, nem tudunk A, B és C csapatot is felpakolni, ezért fordulhatott elő, hogy a négy mérkőzésen mindössze 14 játékos volt a kezdőcsapat tagja. Az a szerencsétlen Szalai egyetlen nyavalyás gólt sem szerzett a négy meccsen, ráadásul Szoboszlaitól is többet várunk, Gulácsi pedig szokásához híven megint lepkézett egyet. A tények makacs dolgok, de ettől még az is tény, hogy történelmi időket él a magyar futballválogatott! Puskás, Albert, Nyilasi magasságokban nyilván nem vagyunk, nem is gondolják azt magukról aranylábú fiaink, de ha valaminek lehet örülni, annak örüljünk, ha valamit meg lehet becsülni, azt becsüljük meg. Sokan mondják, hogy kezeljük helyén ezeket az eredményeket… Hát kezeljük! A legutóbbi Eb-n döntős angolok 94 éve nem kaptak ki hazai pályán olyan csúnyán, mint ellenünk, és soha nem kaptak még ki otthon 4-0-ra, nem mellesleg 22 meccses veretlenségi sorozatukat zártuk le a Puskásban! A szurkolók egy csoportja Gareth Southgate fejét követeli. Ha esetleg kirúgják még a vb előtt, aligha fogja bárki úgy gondolni, hogy ezek barátságos meccsek voltak csupán. Könnyű a kákán is csomót keresni, meg a politikát belekeverni, kritizálni egyenesen a legkönnyebb, de én most Lev Tolsztoj Anna Karenináját idézem: „Örülök annak, amim van, s nem búsulok azon, amim nincs.” Ebben az írásban elsősorban a négy Nemzetek Ligája találkozón pályára lépő játékosokat fogom értékelni és méltatni – mert megérdemlik. (Természetesen körítésnek nem maradhatnak el a Gyalog galopp legjobb jelenetei, mert, hogy mégiscsak a briteket iskoláztuk le…) Köszönjük ezt az életre szóló élményt, ezt a Nemzetek Ligája menetelést, aminek a záróakkordja a mi „hathármunk” volt. Mert bármilyen hihetetlen, erre a meccsre az utókor úgy fog emlékezni, mint mi az Aranycsapat 69 évvel ezelőtti mészárlására!

Kapusok: Gulácsi Péter (7,5) és Dibusz Dénes (8)

Mióta az eszemet tudom, kapus poszton mindig jók voltunk. Bár Király Gábor 108 meccsel válogatottsági rekorder, ez jól mutatja, hogy hosszabb ideig mellette senki nem rúghatott labdába, őt eltüntetni, kiszorítani nem lehetett: hiába volt egy nagyon jó Babos Gábor, Szűcs Lajos, Végh Zoltán, Vlaszák Géza vagy Rabóczki Balázs, később szegény Fülöp Marci, Bogdán Ádám, a mackóalsós Király mindig visszaküzdötte magát, de én nem is bánom: nagyon jó kapus volt, még nemzetközi szinten is elismert, és megérdemelte, hogy világversenyen ő álljon a nemzeti tizenegy kapujában! A visszavonulása után sem kellett kardunkba dőlnünk: régóta kopogtatott már Gulácsi Péter és Dibusz Dénes a válogatott ajtaján, s bár eleinte úgy tűnt, külföldi pályafutása miatt egyértelműen Gulácsi lesz az első számú választás, Rossi egyre többször mer bizalmat szavazni Dibusz Dénesnek, aki teljesen rá is szolgál erre a bizalomra. Nem azért örülök Dibusz válogatottságának, mert a Fradiban véd (na jó, azért is…), hanem mert ez a versenyszellem jót tesz mindkettejüknek. És egyébként, ha megnézzük a meccseiket, nincs is nagy különbség a teljesítményük között…

Sőt, Dénestől a két neki jutott nyári meccsen nem láttunk súlyos hibát (viszont az olaszok és az angolok ellen is volt nagy bravúrja, ki tudja, hogyan alakul például a britek elleni meccs, ha Willi Orbán váratlan öngólba tartó fejesét nem védi óriási reflexszel), míg Gulácsi sajnos a németek elleni gólban vastagon benne volt. Hiába védte őt meg Hajdú B. István, mondván, a védők gólja volt ez, nehéz nem észrevenni a felelősségét: most vagy elindulunk egy labdáért, de az a labda a miénk is lesz, vagy maradunk a helyünkön, s megpróbáljuk védeni a ketrecet és zárni a szögeket. Ehhez képest Gula félúton volt, elkésett, de mivel én ma csak pozitívan gondolkodom mindenkiről, a budapesti hangorkánban a németek ellen szerzett egy pont is csodálatos és nagyon értékes lesz! Hét pontnál rosszabbat senki nem fog kapni a csapatból (mint ahogy az is biztos, hogy válogatottunk is minimum 7 ponttal zárja az idei NL sorozatot!); Gulácsival most lehet, kicsit szigorú voltam, de aki Európa egyik topcsapatában véd (mert a Leipzigről ez már bátran kijelenthető!), attól elvárható, hogy tényleg topszinten védjen. És ezen a két meccsen egy kicsivel én Dibusz Dénest éreztem jobbnak. Lehet, Gula az elmúlt években túl magasra tette a lécet, de én nem akarok a két hálóőr között különbséget tenni: örüljünk, hogy van két egyformán kiváló és klasszisteljesítményre képes kapusunk!

Hátvédek: Szalai Attila (8,5), Lang Ádám (8) és Orbán Willi (9) 

Ki tudja, ha Botka Endre egészséges, talán Lang Ádám a tavalyi Eb-hez hasonlóan az idei Nemzetek Ligája sorozatot is a kispadon ücsörgi végig. Ám a ferencvárosi védő nem léphetett pályára, így az Omonia Nicosia csapatával idén ciprusi kupát nyerő Lang Ádám megkapta a lehetőséget, hogy bebizonyítsa, nem olyan rossz hátvéd ő, mint amilyennek mi hisszük. Lehet, cinikusnak tűnök, de bevallom őszintén, én évek óta az ő játékában látom leginkább a rizikófaktort. Lehet, hogy vannak jó meccsei, de legalább annyi a hajmeresztő hibája, amiért meg nem vagyok biztos abban, hogy jó döntés őt újra meg újra a pályára küldeni. (Bár, ha nincs jobb…) Kicsit olyan érzésem van vele kapcsolatban, mint korábban Vanczák Vilmossal volt. Egyáltalán nem tartottam jó védőnek, mégis betonbiztos helye volt hosszú évekig a válogatottban, 79-szeres válogatottként vonult vissza. A Nemzetek Ligája meccseken Lang Ádám is elérte az ötvenet, és nem sajnálom tőle, mert szinte hiba nélkül lehozta ezt a négy meccset, ami oltári nagy bravúr. A legutóbbi kilenc válogatott meccsen kezdett, s egyszer sem kaptunk vele kettőnél több gólt (kettőt is csak az olaszoktól Cesenában), míg négyszer érintetlen is maradt a háló. Játéka salangmentes, egyre kevesebb az idegtépő megmozdulása, róla ki merem jelenteni, hogy végre felnőtt a feladathoz (Ezt gondoltam egyébként annak idején Guzmics Richárdról is, aki a 2013-as bukaresti bakija után nagyon mélyről kellett, hogy újraépítse magát, aztán a 2016-os Eb-n a csapatunk egyik legjobbja volt. Valahol a kínai kalandja környékén rekedt meg a pályafutása, legutóbb a minden magyarban keserédes emlékeket ébresztő George Leekens küldte őt pályára, azóta szóba sem jött a meghívása. Csak úgy, mint Kádár Tamásnak sem, aki Rossinál még volt válogatott, de aztán nagyon hirtelen kikerült, részben önszántából is a pixisből. Kár értük, mert kiváló ügynökök voltak…)

Szalai Attila amennyire fiatal, annyira éretten futballozik, szerintem nem sokáig lesz ő a Fenerbahce labdarúgója. Nem kell felülni minden pletykának, a bulvársajtó abból él, hogy mindenkit mindenhova is elad, de Szalai Attilának nyilvánvalóan magasabb polcon lesz a helye – kiderült ez már a tavalyi Eb meccseken, de kiderült ezen a négy Nemzetek Ligája találkozón is. A két legjobb dolog, ami az elmúlt öt évben a magyar válogatottal történt, az Marco Rossi és Willi Orbán. Ha valakinek vannak magyar gyökerei és szívesen játszik a magyar válogatottban, még akkor is, ha ezt azért teszi, mert logikusan gondolkodva a németben nincs esélye pályára lépni, nos, azt a lehetőséget meg kell ragadni. Orbán Willi (ha már magyar, nevezzük így!) szívvel-lélekkel játszik, nem csak úgy ímmel-ámmal, mint aki tudja magáról, hogy a legképzettebb és a legtöbbet éri talán az összes játékos közül. Alázatos, szerény, Gulácsival kiváló összhangban van, mivel évek óta csapattársak (és ez mennyire fontos szempont), korábban elől is veszélyesebb volt, gólokat mostanában már nem szerez, ugyanakkor hátul vezéregyéniség, a védelem oszlopa, nagyon stabil, jó az ütemérzéke, jól helyezkedik, mindenhova odaér és nem az a vagdalkózós típus. Látva a Bundesliga meccseket és a német válogatottban számításba vehető hátvédeket, Orbán Willi beférne ebbe a Nationalelfbe, mondjuk Rüdiger mellé… Nagyon sokat nyertünk az ő honosításával, merjük kijelenteni: nélküle ezek a bravúros eredmények (beleértve a tavalyi Európa-bajnokságot is) bajosan jöttek volna össze…

Szárnyvédők: Nagy Zsolt (9), Fiola Attila (8,5) és Loic Nego (8)

Finoman fogalmazok akkor, ha azt mondom, engem a korábbi meccseken Nagy Zsolt egyáltalán nem győzött meg. Van itt a Puskás Akadémiából valaki, aki már nem is fiatal, mert 29 éves (de szeretnék én még mindig 29 éves lenni…), ráadásul volt egy nagyon fontos Wales elleni meccs, amin bűnrosszul játszott. Túl sokat várni most sem mertünk tőle, ehhez képest válogatottunk támadójátékának egyik legfontosabb pillére volt, amellett, hogy védekező feladatait is maximálisan ellátta. Gondoljunk, Wolverhamptonban mekkorát mentett a 3. percben. Ha ott gólt kapunk… Nem kell ahhoz agysebésznek lennünk, hogy kitaláljuk, nem nyerünk 4-0-ra… :) A hazai angol meccsen is a legjobb játékosunk volt: két életerős és veszélyes lövés mellett ő harcolta ki a tizenegyest, amivel nyertünk. Aztán a németek ellen szép gólt lőtt, Angliában pedig még szebbet – valószínűleg egy időre bebetonozta magát a baloldalra. Ne bánjuk, ez sokáig hiányposzt volt a magyar futballban.

A másik oldalon először Nego Loic kezdett, majd az olaszok ellen csereként már pályára lépett Fiola Attila, s onnantól övé volt ez a pozíció. Lajosunkról is nehéz rosszat mondani, nagyon lehet őt kedvelni, mert ő is mindent megtesz a magyar címerért – de akkor mit mondjunk Fioláról? Az olaszok ellen volt egy gólpassza, amiből Mancini (na nem a szövetségi kapitány…) öngólt vétett, a németek ellen pedig valószínűleg élete meccsét játszotta – igen, a tavalyi francia meccset is beleértve! Értesüléseim szerint Speedy Gonzales, a Gyalog kakukk és Usain Bolt is sírva könyörögtek neki a ködös Albionba tartó repülőgépen, hogy tanítsa meg őket 100 km/órával futni, de ő csak nevetne ennyit mondott: „Ti ebből a fiolából nem kaptok!” A viccet félretéve… Tegyük a szívünkre a kezünket: gondoltuk ezt 5-6-7 éve, hogy ebből a paksi srácból ekkora spíler lesz? Mert az, s most lehet nevetni, amilyen teljesítményt ő letett ezeken a meccseken az asztalra, az nemzetközi volt. Nego és Fiola is katasztrofálisan rossz szezon után érkeztek meg Fehérvárról az edzőtáborba, ahol teljesen kivirultak – a környezetváltozás láthatóan jót tett mindkettejüknek... Ez a szárnyvédős felállás, a három belső védővel, jól nézett ki ezen a négy meccsen. S bár közel sem értünk még az értékelés végére, muszáj vagyok azt már most megjegyezni: ha nem csak a nagy csapatok, hanem a velünk nagyjából egyszinten lévő válogatottak ellen is ilyen sikeres lenne a taktikánk, és megtanulnánk játszani… Nos, a károgókat valószínűleg az sem halkítaná el, de talán több esélyünk lenne akár egy vb kvalifikácót is sikeresen megvívni.

Középpálya: Callum Styles (8), Nagy Ádám (9) és Schäfer András (8,5)

Az idei év legnagyobb meglepetése, hogy találtunk az angol másodosztályban egy magyar gyökerekkel (na jó, ez így kétértelmű és pejoratív: magyar felmenőkkel) rendelkező fiatalembert, Callum Styles-t (Stílus Kálmánt), akinek erénye, hogy több poszton is bevethető. És ez nagy erény – egy Nagyot ugyan aligha fog kiszorítani (Zsoltot), egy másik Nagy (Ádám) mellett viszont akár még el is férhet a középpályán. Hipp-hopp, már túl is van hat válogatottságon ez a Balázs Paliba oltott Zsákos Frodó, abból kétszer kezdő volt, s bár szoknia kell még nyilvánvalóan a közeget, lefelé egyáltalán nem lógott ki. S legyünk őszinték: nem hiszem, hogy a brit futballkultúrából érkezve, az ottani közegben felnőve nem lehet bárki a segítségünkre. Akkor is, ha tíz napon belül oda-vissza elvertük azt az országot, ami felnevelte. (Azért elég menő, hogy most már nem csak úgy szólhat a szlogen, hogy a románokat oda-vissza, de már ezt elmondhatjuk az angolokról is…) Egyelőre, amit megállapíthatunk vele kapcsolatban, hogy jól passzol (talán a válogatottba is), kevés labdát veszít, a támadásépítésben vehetne talán hatékonyabban részt, mint klubjában is teszi, de idővel majd ehhez is megjön a bátorsága.

Aztán itt van ez az alibi focista Nagy Ádám, aki évek óta az egyik legfontosabb játékosunk, a közvélemény mégis mintha kissé alulértékelné őt. Wolverhamptonban Szalai Ádám lecserélése után rákerült a csapatkapitányi karszalag, és nem szorította túlságosan: a harmadik gól előtt olyan beadása volt, amire David Beckham is csak csettintett volna, a negyedik gól előtt pedig olyan labdával ugratta ki Gazdag Dánielt, amilyet egyébként Luka Modrictól vagy korábban Andrea Pirlótól szokhattunk meg. Felnőtt az a gyerek, aki fiatalon bemutatkozott a Fradiban, majd a 2016-os Eb-n berobbant, s rögtön utána légiósnak állt – azóta eltelt hat év, s Nagy Ádám a legjobb futballistakorba lépett! Kevésen múlt, hogy a Pisával nem jutott fel az olasz első osztályba, pedig megnéztem volna újra a Serie A-ban. Szinte biztos vagyok abban, hogy több játéklehetőséget kapna, mint annak idején Bolognában. Végül van nekünk egy Schäfer Andrásunk, akivel a tavalyi berobbanása óta hatalmasat fordult a világ. A téli átigazolási szezonban Dunaszerdahelyről az Union Berlinbe került, ahol szépen, fokozatosan beépült a csapatba – egyelőre csereként, de elég sokat játszott a tavasszal, gólt is szerzett. A fővárosiak kiváló szezon végén kivívták a jövő évi nemzetközi kupaindulás jogát, a Bundesligában 5. helyen végeztek (mindössze történetük második élvonalbeli szezonját követően!), és Schäfer András fejlődése szempontjából is minden a lehető legjobb mederben zajlik. A német meccset eltiltás miatt ki kellett hagynia, de a többi találkozón ugyanazt a megalkuvást nem tűrő játékot láttuk tőle, amit megszokhattunk, s amiért szeretjük őt.

Támadók: Szoboszlai Dominik (8,5), Szalai Ádám (8,5) és Sallai Roland (9)

Nem gondoltam volna, hogy Marco Rossi ugyanazzal a támadó hármassal játssza végig a négy meccset, de utólag kijelenthetjük, a Maestrónak még ez a húzása is ült. A legnagyobb sztár a csapatban jelenleg kétségkívül Szoboszlai Dominik, akitől sokan még mindig várják a kiugró válogatott teljesítményt – ők alighanem elfelejtették, hogy a Leipzig játékosa lőtte ki a válogatottat a tavalyi Európa-bajnokságra azon a csodás novemberi estén. Egyébként nem volt különösebben látványos most a játéka, de az angolok ellen kegyetlen magabiztossággal verte be a büntetőt, majd a Wembleyben Wolverhamptonban az ő szabadrúgását követően szereztük meg a vezetést. Nem volt rossz, de ezt a teljesítményt talán még fokozhatja is! Amit nehéz fokozni, az Sallai Roland gólszomja az angolok ellen, aki a tavaly őszi büntetője után legutóbb kétszer is betalált a briteknek – különösen a második gólja volt mestermunka, amikor a rosszabbik lábával, és ütemtelenül rúgta el a labdát, szegény Ramsdale-nek annyi esélye volt védeni – mint az angoloknak pontot szerezni ellenünk… :) A Freiburgban elég jó szezont futott, bár továbbra is kevés meccset játszik végig, de a végtelenül szimpatikus Christian Streich továbbra is bízik benne, s a válogatott meccsek után alighanem még inkább nőtt az ázsiója.

Akinek nem fog már felfelé menni, de minden tiszteletet megérdemel, az Szalai Ádám. Bevallom őszintén, az angol-magyar meccset élőben nem tudtam teljes egészében megnézni. Utólag persze pótoltam a mulasztást (ki akarna lemaradni az évszázad mérkőzéséről…), s részben azért, mert mindenféle elemzést olvastam és hallottam Szalai Ádám játékáról, és kíváncsi voltam rá. Hát apám… Gólt nem szerzett, és lövésből is csak egyetlen gyengécskére futotta… De amit lenyomott a mezőnyben… Uramisten! Az angol védők képtelenek voltak tartani, megette őket reggelire; rengeteg szabadrúgást kiharcolt, emellett rengeteg labdát jól megtartott és továbbadott – Szalai Ádámtól nem is vár mást a kapitány! A gólokat majd a szélsők vagy a szárnyvédők meglövik… :) A sok fotelszurkoló, aki rühelli Szalait a 2013-as őszinte sajtótájékoztatója miatt, csak azt látja, vagy akarja látni, hogy nem rúg annyi gólt, mint Erling Haaland vagy Robert Lewandowski – közben a saját tizenhatosán belül szerel, a németek ellen pedig annyit futott, mint egyik középpályásunk se. Ádám hasít a 35 felé, talán már minden meccs ajándék számára. Az ősszel be fogja érni a 84 meccsel rendelkező Puskás Ferencet – a 90 válogatottság simán meglesz neki, de meg is érdemli, mert korszakos egyénisége ő a magyar futballnak. És igazi vezér! Marco Rossi bízik benne, a társak bíznak benne, s kit érdekel, ha már nem mindig ő lövi a gólt? Bizonyított ő már eleget azt hiszem (két Eb-n is betalált, mi eufória volt góljai után…), sokan szeretnének maguknak olyan karriert, mint amilyen az övé… (Szalai Ádám téli klubváltása kapcsán írtam a pályafutásáról egy cikket, szeretettel ajánlom!)

És amíg egy Ádám Martin jöhet csak szóba B opcióként, addig ne is akarjuk levenni Szalairól a mezt… Ádám Martin egy szezonban elért 31 NB1-es gólja dicséretes, magyar viszonylatban egyenesen elképesztő, és az angolok ellen csereként pályára lépve adott két gólpasszt, és mesterien játszott. És itt a három kulcsszó: és mesterien játszott csereként pályára lépve. Rossi is megmondta, de talán Ádám Martin is elismeri, hogy ő ezen a szinten még fizikailag kevés. Láttam egyszer egy pólót, ami nagyon megtetszett, ezzel a felirattal: „Ez nem sörhas, hanem boldogság pocak”; ha nem is sörhasa van a Paks gólkirályának, de a túlsúlya látványos; s előbb adnék neki főszerepet egy viking filmben, mint jelölném a kezdőbe válogatott meccsen – és ezzel nem akarom megsérteni, mert amikor játszott, jól szállt be. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a németek ellen két ígéretes helyzete is volt, de mindkétszer Neuer kezébe fejelt. Csak a különbségről: meggyőződésem, hogy Szalai Ádám legalább az egyik helyzetet befejelte volna… Támadó pozícióban (ha nem is középcsatárként) még Gazdag Dániel lehet a jövőben opció, aki a pozitív koronavírus tesztje miatt csak később érkezett meg az Egyesült Államokból: minek tétlenkedjen, az angolok ellen kiharcolt egy erősen véleményes kiállítást, aztán meg övé volt a negyedik szög a britek koporsójába. Ezért érdemes volt átutaznia a fél világot!

A szurkolók (10)

Már csak két értékelnivaló maradt: Marco Rossi és a Tábor. Utóbbiak közé most a gyerekeket is besorolom, akik az angolok elleni zárt kapus meccsen olyan hangulatot vittek a Puskásba, ami elfeledtette mindenkivel, hogy egyébként ez egy zártkapus meccs – ők is kellettek a kapott gól nélküli győzelemhez. Cesenában és Wolverhamptonban volt közös vonulás, s a németek is megtapasztalhatták a Puskásban, mire képes közel 70 ezer magyar torok… Az angolok meg azt, hogy mi jár nemzeti himnuszunk kifütyüléséért… Egy négyes! Bár Harry Kane szerint még mindig a vb egyik esélyese az angol válogatott (mondjuk ő az olaszokat is a favoritok közé sorolta, akik ki sem jutottak a tornára…), de látva a júniusi produkciót, Dumbledore szavait idézem a válogatottsági gólrekordot szerencsére nem ellenünk elérő Tottenham csatárnak: „Sötét idők jönnek, Harry…” (Ja, és azoknak, akik szerint Anglia C válogatottja játszott ellenünk, szeretettel jelzem, hogy Lampard, Gerrard, Rooney, Beckham, Rio Ferdinánd már visszavonultak. Ez, akiket láttunk, nos ők az angol válogatott...)

Marco Rossi (10)

Bíztunk benne, mert a Budapest Honvédból bajnokot csinált és szimpatikus edzőnek tűnt… De amit ő elért ezzel a csapattal, arra nehéz jelzőket találni… Ha a tavalyi Eb-t, meg a két évvel ezelőtti Nemzetek Ligája sorozatot nem is veszem, s csak az idei nyárra koncentrálunk… Ki emlékszik olyan válogatottra, amelyik egy nála jóval magasabban kvalifikált ellenfél ellen majdnem 3 percig passzolgatott úgy, hogy az ellenfél nem tudott a labda közelébe sem férkőzni? Ötvenöt passzunk volt zsinórban az angolok elleni budapesti meccs első félidejének végén. De jó volt ezt látni! Ezeken a meccseken egyértelmű volt a fejlődés labdával is: már nem kibekkeltük a meccseket, hanem, amikor nálunk volt a laszti, tudtunk vele mit kezdeni. Olyan támadásépítéseink voltak, amit nem is tudom, hogy én láttam-e már valaha a magyar válogatottól. Időnként gyönyörű volt a játékunk! A két győztes meccsünkön egyértelműen megérdemeltük a győzelmet, de a Nationalelf ellen is közelebb álltunk hozzá (így gondolták ezt egyébként a németek is), nem hiába lett Neuer csapatuk legjobbja. Emellett a védekezésünk is rendkívül stabil volt. Összeállt a mag, a kapitány tudja, kire számíthat, s ami örömteli, hogy Szalai Ádám kivételével senki nem számít idősnek a keretben. Itt még mindenkiben hosszú évek lehetnek! Persze, a fiatalokat kutatni, a jövőt meg építeni kell – de van remény, s a jelen per pillanat talán szebb is, mint a 2016-os vagy a 2020-as Eb-k idején. Én egy olyan korban voltam gyerek és fiatal, amikor a válogatottat kudarc kudarc hátán érte. Amikor attól remegtél, hány góllal kapsz ki éppen a hollandoktól, jön-e megint Ibrahimovic a végén, s vajon nem kapunk-e ki Lettországban és Grúziában. Igen, volt, hogy mindkét helyről pont nélkül távoztunk. Most úgy érzem, megváltozhat valami. Marco Rossi és csodálatos játékosai új korszakot nyithatnak a magyar futball történetében és megítélésében is. És ezért hálásnak kell lennünk! Becsüljük meg azt, amit lehet!

Na, elég a hetvenkedésből, inkább számoljunk most kicsit… 55 passz egymás után az angolok ellen, + 7 pontunk van a csoportban, + 5 NB1-es játékossal csináltunk gulyást Angliából (Dibusz, Fiola, Nego, Nagy Zsolt és Ádám Martin), + segítségünkre volt a 3 „idegenből jött”, úgymint Orbán, Nego és Styles. Az úgy összesen annyi, mint 70. Na, így már jogos a hetvenkedés…

S ha már úgyis hetvenkedünk: azt mondtam, hogy jövőre lesz 70 éves a 6-3?

A Real Madridot mindig tolják a bírók. A Real Madridnak mindig hihetetlenül nagy mázlija van. A Real Madrid egy pénzmosoda. Carlo Ancelotti felett eljárt az idő. A középpályát nyugdíjazni kellene, Casemirót meg meccsenként háromszor kiállítani. Milyen falábú már az a Vinicius. Benzemának egyébként is a börtönben lenne a helye. Ez a klub nem tud bánni a legendáival. Florentino Pérez egy kókler. Benzemának egyébként is a börtönben lenne a helye. Ja, ez már volt. Hű, mennyi kritika illette ezt a csapatot az elmúlt egy évben. IS… A PSG nyugodtan teljhatalmat adhat egy 23 éves labdarúgójának, a Manchester City-nél is keveseket érdekel, ahogy Pep Guardiola évről évre belehibáz a Bajnokok Ligájába, a Bayern Münchennél az új csapat épülése lehet, néhány sikertelenebb szezont vetít előre, szegény Jürgen Klopp meg négy BL döntőből hármat elveszített (ettől még a világ egyik legjobb edzője marad!). De nem, ezekről nem kell beszélni, mint ahogy a Manchester United történelmi mélységei, a Juventus rég nem látott válsága, meg az, hogy a Barcelona a csőd széléről visszatáncolva már megint horribilis összegekért akar játékosokat vásárolni, senkit nem érdekel. De hogy a Real Madrid 2022-ben BL-t nyert, az a futball szégyene és meggyalázása. A mondás szerint a győzelmet nem kell megmagyarázni, de úgy néz ki, a Real Madrid győzelmeire ez nem áll. Én most igyekszem megmagyarázni a bizonyítványt, még hozzá a ’90-es évek egyik tini vígjátékának a címét is segítségül hívva. Tíz dolog, amit utálok benned – vagyis tíz tényező, ami idén hozzásegítette a Bajnokok Ligája győzelemhez a Real Madridot!

1. A múlt és a tradíció – mert ez A Real Madrid!

Vannak dolgok, amiket nem pénzért árulnak: ilyen a múlt és a tradíció. Ami van a Real Madridnak. Mint ahogy van a Liverpoolnak, a Bayern Münchennek, a Barcelonának, a Manchester Unitednak és a Juventusnak is (utóbbi kettőnek legalább az van, ha már a jelene megkérdőjelezhető…). Ezek a felsorolt csapatok nem véletlenül rendelkeznek komoly nemzetközi és hazai eredményekkel. Nincs számottevő múltja és komoly tradíciója ugyanakkor a Manchester City-nek és a PSG-nek – utóbbit 1970-ben alapították, csak 17 évvel idősebb nálam… :) Persze én tudom, hogy nem a címer és nem a klub maga fut ki a pályára egy-egy meccsen, önmagában a múlt és a tradíció semmire sem elég, ha közben nem vagy tehetséges, de mintha az ezekben a mezekben pályára lépők nem éreznék át, mit jelent egy címerért, egy klubért játszani. Persze lehet, nincs igazam és a kettő között nincs semmilyen összefüggés, de az egyébként zseniális Neymart nem látjuk úgy focizni Párizsban, mint anno Barcelonában, Donnarumma a világ legjobb kapusaként érkezett tavaly Párizsba, de jelenleg szerintem a top 10-ben sincs, Lionel Messi pedig élete legrosszabb szezonját futotta. Talán erős a PSG-t játékostemetőnek nevezni, mindenesetre a pénzen kívül nehéz bármit belelátni a párizsi projektbe, ezért nem vagyok hajlandó azt elfogadni, hogy Mbappé az otthonának tekinti Párizst, és ezért nem akart Madridba szerződni. Igen, de azért lehúzott annyi bőrt régi-új kenyéradójáról és kimaxolt egy olyan szerződést magának, amilyen még nem volt a futballtörténelemben. Hamarabb is letehette volna azt a hűségesküt, de hát ma már ugye semmi sincs ingyen… Hogy Barney Stinson-t idézzem az Így jártam anyátokkal című szitkomból: „Hallo, gerinc raktár? Ted Barátomnak tartásra lenne szüksége…” Valami a Manchester Cityből is hiányzik a nagy nemzetközi sikerhez, talán éppen az a bizonyos tartás… Vagy a játékoskeret nem elég erős, vagy sok a sérült, vagy Pep Guardiola túltaktikázza. Mindenesetre nehéz mentséget találni arra, hogy tíz év alatt egyetlen BL döntő jött össze az arab Manszur sejk, meg a katari Nasser Al-Khelaifi pénzéből felpumpált manchesteri és párizsi csapatnak. Van, amit nem lehet pénzért megvenni, ilyen a hit, a szív, az akarat, az alázat, a múlt és a tradíció. Minden másra ott a Master Card.

2. Haláli nyugalom és no para!

Miután szerencsésen és teljesen feleslegesen belekevertem a PSG-t és a Manchester City-t a Real Madrid BL diadalának hozsannájába, nézzünk a múlt és a tradíció mellett még egy fontos szempontot, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a Real nyerje meg a párizsi finálét. Nagyon egyszerű: megkönnyíti az életedet és munkád sikerességéhez is hozzájárulsz azzal, ha nem stresszelsz rá arra, amit csinálsz. Én ezt a Real Madridot nem láttam idegesnek. Haláli nyugalom jellemezte végig őket. Magabiztosak voltak, hittek a sikerben, és nem csak a döntőben! Én se a PSG, se a Chelsea, se a ManCity ellen nem láttam idegesnek a rekordgyőztest, a pánik legkisebb jelét sem lehetett rajtuk észrevenni – pedig nem egyszer táncolt pengeélen és állt masszívan a kiesés szélén a Real Madrid. Ellenben az ellenfeleknek azért remegett meg annyiszor a lába, és hibáztak a vártnál többet, mert tele lehetett az a bizonyos alsónemű… Modric haláli nyugalomban adta külsővel az álompasszokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Benzema lecsapott minden kapus és védő által elkövetett hibára (volt belőle bőven, főleg a PSG és a Chelsea ellen…), a City elleni odavágón meg olyan halálnyugalomban panenkázta be a tizenegyest Éderson kapujába, mint ha nem néhány nappal korábban hagyott volna ki kettőt is egyazon bajnokin... Ez a nyugalom jellemezte a Mistert is, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a finálé utolsó perceiben cserélt először, s nem félve az esetleges hosszabbítástól, lehozta a pályáról Modricot és Viniciust. Alighanem Carlo Ancelotti és a játékosok kölcsönösen hatnak egymásra. A játékosok nagy része többszörös BL győztes volt már, tudták, hogyan kell nyerni, nem volt félnivalójuk, és Carlo Ancelotti is nyert már egy s mást edzői karrierje során… Őket az sem zökkenthette ki, hogy a finálé 36 perc késéssel kezdődött. Attól sem ijedtek meg, hogy a Chelsea hirtelen megfordította a párharcot ellenük, vagy hogy reménytelen helyzetben várhatták az utolsó perceket a Manchester City ellen. Két angol óriást már eltüntettek, miért féltek volna a Liverpool-tól? Ezzel szemben a Vörösökön sokkal inkább lehetett látni a feszültséget, az idegességet, az izgalmat. Szalah bizonyítani akarta, hogy a 2018-as elveszített BL döntő után, amiről ő sérülés miatt hamar kiszállt, tud nyerni BL-t a Real Madrid ellen. Trent-Alexander Arnold is végig nagyon feszültnek tűnt, pedig az ő higgadtságára is nagy szükség lett volna. Bizony, apróságnak tűnik, de döntő faktor volt az, hogy a Real Madrid nem izgulta túl a meccset, és higgadtságát a meccs legvégéig meg tudta tartani. Take it easy!

3. Mentálisan a legerősebbek

Elmúltak már azok az idők, amikor a legnagyobb csapatok minden meccsen 6-7 gólt vertek. A régi idők focijából, meg a galaktikus Real Madridból kiindulva mindenki azt hiszi, a Madrid szezononként csak 100-120 gólokkal, s meccsenként 50-60 támadással érhet el bármit. A foci megváltozott. Kevesebb a gól, a játék pedig taktikusabb lett. Sokkal fontosabb a gólzápornál, hogy valaki mentálisan rendben legyen! Aki azt mondja, hogy a Real Madrid bunkerfocival nyert, annak ajánlom figyelmébe a 2012-es BL győztes Chelsea-t, Jose Mourinho Interjét, vagy az idei Konferencia Liga győztes AS Romát. Na, ők beparkolták a buszt. Nem szép, nem látványos az a játék, de a cél szentesíti az eszközt és a győzelem érdekében mindenki azt az eszközt veti be, ami a rendelkezésére áll. A Real Madrid nem a védekezésével nyerte meg a Bajnokok Ligáját (soha nem is arról volt híres…), ezt már csak azért sem mondhatjuk, mert a finálé kivételével minden tavaszi BL meccsén kapott gólt, összesen nyolcat. A védelmét kifogástalannak ugyan nem mondhattuk, de az, hogy mentálisan ennyire erősnek bizonyult, a védekezésére is jó hatással volt. Mert kaptak ők potyagólt kiélezett helyzetben az egyenes kieséses szakaszban? Párizsban az utolsó pillanatban fájt Mbappé gólja, de én akkor, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy örüljünk, hogy nem négy góllal kaptunk ki, s azt az egy gólt megérdemelték a franciák. A Chelsea elleni visszavágón talán túl kényelmes helyzetben volt a Real, a gólok miatt elő is lehetett venni egyik-másik védőnket, de miután égett a ház, rögtön sikerült rúgni egyet, hosszabbításra mentve a párharcot. A City ellen kapott négyet Manchesterben, de kaphatott volna hetet is a Real Madrid, viszont főleg az egyéni villanásoknak köszönhetően csak egygólos mínuszban kezdődött a visszavágó. Rijad Mahrez találata és a negyedórával a vége előtt összeszedett két gólos hátrány után sok csapat feladta volt… De a Real Madrid mentálisan a világ legerősebb klubcsapata! Hát honnan, milyen mélyről álltak fel és kapaszkodtak vissza háromszor is tavasszal???

4. Szerencsefaktor

Egy hosszú menetelést természetesen nem nyerhetsz meg úgy, ha menetközben néha nincs szerencséd. A sorsolással idén a Real Madridnak nem volt: gyakorlatilag mindenből a legkeményebbet kapta. A világválogatott PSG-t és a világ legerősebb bajnokságának tartott Premier League három reprezentánsát kellett legyűrni a 14. BL címhez, akik között a sorozat aktuális címvédője, a másik tavalyi döntős, valamint az öt év alatt a harmadik BL döntőjére készülő klub is ott volt. Mission impossible? A lehetetlen nem létezik! Igaz, szerencse nélkül már a legelső tavaszi meccsen megáshattuk volna a Real sírját, de a PSG sok helyzetet, még egy büntetőt is kihagyott. A visszavágón az első párizsi hiba hozta a többit (s addig Mbappé a szabályos gólja mellett két lesgólt is szerzett, ami kicsit megint csak szerencse, hogy egyik helyzetben sem ragadt bent senki…) – a Madridnak szerencséje volt, mert 180 percből elég volt harmincon jól futballoznia… A Chelsea ellen a sima londoni győzelem után elúszhatott volna a továbbjutás, de a szerencse megint a Real mellé szegődött. A Manchester City rengeteg helyzetet elpuskázott, de még így is gyakorlatilag az egész párharcban végig dominált és magabiztosan állt továbbjutásra – aztán Madridban a 90. percben kaptak egy gólt, majd egy perccel később még egyet. Háromszor meg lehet ezt csinálni pusztán szerencsével? Kellett hozzá az is, de többet számított, hogy mentálisan legyőzhetetlen volt ez a csapat – de erről az előbb már esett szó…

Egyedül a 2015/16-os szezonban volt könnyebb útja a Real Madridnak, egyébként minden évben topfavoritokat kellett eltakarítani az útból a BL győzelemhez...

5. Hatékony helyzetkihasználás

A Real Madrid nem vádolható azzal, hogy minden ellenfelét lefocizta volna a pályáról. Párizsban például nagyon rosszul és elképzelés, na meg támadójáték nélkül játszottak, de az élet végül őket igazolta, mert csak a 94. percben kapott góllal veszítettek. A Chelsea a visszavágón, a ManCity az odavágón futballozott sokkal jobban, de a helyzeteit nem tudta hatékonyan berúgni – ellenben a Real Madriddal. Ha visszagondolok a tavaszi hét meccsre, összesen 15 gólt rúgtak a spanyolok. Párizsban nem volt helyzetük, hazai pályán a három gólon kívül nem volt nagy ziccerük. A Chelsea elleni öt góljuk mellett emlékszem még egy-egy Vinicius és Benzema kapufára. Édersonnak is legfeljebb 1-2 nagy bravúrt kellett bemutatnia a City hálója előtt, az angoloknak sokkal több helyzete volt. A Liverpool ellen meg volt egy véleményes lesgól és egy szabályos gól. Emellett egyáltalán nem volt kapuralövésük, Alissonnak nem is kellett védenie egész meccsen. Szerintem 20-22 helyzetből rúghatott 15 gólt a Real Madrid, amit emberfeletti teljesítménynek is nevezhetünk. Jöhetnek a nyavalygók, meg a károgók, de most komolyan: ért valamit az, hogy Lukaku, Grealish vagy Szalah gyakran került helyzetbe ellenünk? Na, ugye… A győzelem egyik legfőbb kulcsa a hatékonyság volt…

6. Thibaut Courtois

Muszáj néhány játékost külön megemlíteni a siker fő letéteményesei közül. Nem fontossági sorrendben, hanem poszt szerint haladok. A kapusposzt! A BL döntőt felvezető írásomban is Courtoisnak adtam a pontot Alissonnal szemben, amire rá is szolgált a belga (bár hozzá kell tennem, a brazilról nem derült ki, hogy milyen formában véd, mert nemigen tettük próbára…). Ha rövid és lényegretörő akarok lenni, csak néhány jelenetsor Thibaut tavaszi parádéjából… 1. Messi büntetőjét kifogta, s ezzel nagyban hozzájárult, hogy nem dőlt el Párizsban a továbbjutás. 2. A Chelsea ellen Londonban 3-1-es vezetésnél, a 49. percben szerintem az egész BL sorozat legnagyobb védését mutatta be Azpilicueta bombája után. Ha ott a harmadik kapott gól után gyorsan szépít 3-2-re a Chelsea, attól vérszemet kaphatott volna a címvédő. 3. Madridban, miután megfordította a párharcot a Chelsea, rögtön a 3. londoni gól után védett egy szenzációsat, és tulajdonképpen a következő támadásból betalált Rodrigo, amivel újra egálra álltunk összesítésben. 4. A City ellen Madridban az utolsó percekben Grealish lövését talppal védte, ami nélkül végérvényesen elúszott volna a továbbjutás kiharcolásának a lehetősége. Néhány perccel ezután érkeztek Rodrigo góljai… 5. A Liverpool elleni finálén megkoronázta egész éves teljesítményét: Szalahnak legalább 3 kísérletét védte bravúrral, Mané lövését meg a kapufára tolta. A finálé legjobbjának is megválasztották, 9 védést mutatott be a döntőben – ilyen produkciót fináléban legutóbb éppen 20 éve láttam a fiatal Iker Casillastól, akinek csereként kellett 20 perc alatt három nagyot védenie! Ekkor indult el San Iker a legenda státusz és a világhírnév felé, s nagyon nehéz volt őt elengednie minden Madridistának 2015-ben Portóba. Aztán jött Keylor Navas, aki történelmet írt, 3 BL-t nyert a Madriddal, s mindannyian nagyon megszerettük. Erre meg itt van ez a hórihorgas belga, aki a városi riválist is erősítette, s aki kiszorította a costa ricait… Finoman fogalmazok, ha azt mondom, én sokáig nem bírtam a búráját. És igen, bármilyen hihetetlen, de Iker Casillas és Jerzy Dudek Keylor Navas után is van élet a Real Madrid hálója előtt…

Mindhárman 2018-ban érkeztek a klubhoz, s négy évvel később egyikük győztes gólt rúgott a BL döntőben, a mellette álló adta hozzá a gólpasszt, míg a harmadik kivédte az ellenfél szemét. Bár CR és Zidane (először) is elmentek, ezek ismeretében jó évjáratnak tűnik az a 2018...

7. Luka Modric

A fáradhatatlan középpályás, a Real Madrid motorja, aki 36 évesen is kirobbanthatatlan a csapatból. Mások ebben az életkorban már valahol az arab világban fürdenek az aranyban, de ez a horvát fiú még mindig a legmagasabb szinten futballozik, s aranyból ő sem szenved hiányt: labdája 2018-ból van, érmeket pedig továbbra is intenzíven gyűjt… Luka Modric idén is az egyik legfontosabb láncszeme volt a csapatnak, hadd idézzem ide 3 gólpasszát, amit a tavasszal adott a nemzetközi porondon. A PSG ellen Madridban 1-1-nél, az ő átadása után egyenlítette ki összesítésben Benzema a párharcot. Okos meglátás volt a védők mögé belőtt labda, nem is számítottak rá… Előtte meg az a beindulás - a franciák a mozgását alig bírták követni... A Chelsea ellen Londonban szintén a második gól előtti assziszt volt az övé: úgy ívelte Karim Benzema fejére a labdát, ahogyan csak nagyon kevesen képesek. A visszavágón pedig 0-3-nál, nagyon kiélezett helyzetben adott külsővel olyan álompasszt Rodrigónak, amitől tátva maradt az ember szája. Modric miatt még mindig érdemes leülni a tévé előtt, mert játékában ott a váratlan. Tavaly elolvastam az önéletrajzi könyvét, nagyon szimpatikus nemcsak játékosként, de magánemberként is – Enyém a pálya címmel jelent meg az írás. Remélem, még sokáig övé lesz, Madridban is, egy évre mindenesetre már szerződést hosszabbítottak vele.

8. Karim Benzema

Élete szezonját futotta, aki valószínűleg Aranylabdát is kap majd év végén (Robert Lewandowski nem lájkolja ezt…), s ebben az évben végleg elhallgattatta minden kritikusát. Minden bepattant róla, a leglehetetlenebb helyzetekből is gólt szerzett (nekem a PSG elleni harmadik, s a Chelsea elleni első gólja tetszett a legjobban, nehéz mozdulatok után szerezte azokat a gólokat), őt látva a legjobbnak hitt kapusok is megzavarodtak (Donnarumma és Mendy is összehoztak neki egy-egy gólt…), ráadásul nem csak ott volt, oszt’ beverte a helyzeteket. A csapat szellemi vezéreként viselkedett, példakép volt, aki góljai mellett gólpasszokat is adott, visszament védekezni, részt vett a támadásépítésben is. És volt szíve átengedni Marcelónak a trófea átvételét, aki a fináléban sajnos nem lépett pályára – szép gesztus volt, pedig a pályán a francia volt a csapat kapitánya. A BL döntő felvezetésében róla is hosszabban megemlékeztem, ezért most legyen elég csak ennyi: sosem gondoltam, hogy ezt valaha leírom, de köszönjük, BigBenz!

9. Rejtett kincsek

Courtoistól, Modrictól, Benzemától várhattuk a csodát, de voltak meglepetésemberek is idén. Nachónak többször be kellett ugrania, fontos BL meccseken is, és megint nem okozott csalódást. Rá bármikor számíthat a csapat! A fiatal Eduardo Camavinga kevésszer kapott kezdőként lehetőséget, de csereként mindig színt hozott a játékba, ő egyértelműen a jövő embere és hatalmas kincs, akit nem szabad elkótyavetyélni. Nagyon tetszik a játéka! Federico Valverdének főleg a szezon végefelé voltak emlékezetes meccsei, azokon nagyot játszott, jövőre még inkább kulcsjátékos lesz. A fináléban gólpasszt adott, Asensióval szemben egyértelműen megnyerte a csatát a jobb szélen (miközben a középpályán is bevethető), ám Rodrigo is többször bizonyított a szezon hajrájában váratlan helyzetekben. A szezon meglepetését ugyanakkor az a Vinicius Junior szerezte, akiről a korábbi években kevesen hitték el, hogy Real szint. Nos, nekik lett igazuk… Csak a BL-ben öt gólpasszt adott Benzemának, s rúgott négy gólt, közte a finálét is eldöntötte, a bajnokságban sem állt meg 17 gól alatt (10 gólpassz mellett). Tökéletes párost alkotott Benzemával, pedig egy éve még nem tűnt rózsásnak kettejük között sem a helyzet. Ám idén már működött köztük a kémia, s lehet azért, mert érkezett valaki a kispadra – ő is kellett ahhoz, hogy ez a kis brazil ennyire feljavuljon.

10. Carlo Ancelotti és Antonio Pintus

Voltak, akik szkeptikusan fogadták, hogy Zidane után Carlo Ancelotti ül le újra a kispadra, én örültem neki – már csak azért is, mert a Tizediket csak vele nyertük meg 12 év várakozás után, életem egyik legboldogabb futballhoz kötődő pillanata volt az! Legyünk őszinték, kicsit szerencséje volt a szemöldökéről is híres taljánnak, mert a spanyol bajnokságban semmi sem veszélyeztette egy pillanatig sem a blancók aranyérmét – az Atletico címvédőként sokat bukdácsolt, a Barca messi volt régi önmagától, különösen az ősszel, s a többi csapat is elég súlytalannak bizonyult. Szóval a bajnoki cím borítékolható volt, így azt is lehetett sejteni, hogy ő lesz az első edző, aki az öt topbajnokság mindegyikében nyer aranyérmet. De ennél a rekordnál nem állt meg: mivel a Bajnokok Ligájában is csúcsra ért, így ő lett a sorozat első négyszeres győztes edzője! A futballtörténelem legendái közé került, és ettől már semmi nem fogja megfosztani. Taktikailag nem volt nagy újító? Sokszor úgy tűnik, a fia, Davide Ancelotti hozza meg a döntéseket helyette? Mi az idegbeteg, érzelmes edzőkhöz vagyunk hozzászokva, mint Guardiola, Mourinho vagy Klopp? A győzelmeket továbbra sem kell megmagyarázni – Ancelottit szeretik a játékosai (szinte mindenhol így volt ez), tud alkalmazkodni a csapat játékstílusához, ő pedig egy olyan keretből hozta ki a maximumot, aminél alsóhangon is minimum 4-5 erősebb volt. Ugyanakkor itt kell, hogy megemlítsem Antonio Pintus nevét, aki az erőnlétért felelt – gyakorlatilag Bale-n és Hazardon kívül senki nem volt hosszabb ideig sérült, ez pedig jelentős mértékben az erőnléti edzőnek is köszönhető, Pintus 2016 és 2019 között már dolgozott Madridban, s távozása érzékenyen érintette akkor a  keretet: a 2020/21-es szezonban több mint 50 (!!!) sérülés volt a csapatban, s kulcsjátékosok dőltek ki hosszabb időre. Miután az olasz Internél is tökéletes munkát végzett (bajnok lett és sérülések se nagyon voltak), tavaly visszatért, s az, hogy a meccsek hajráit, ezeket a kiélezett helyzeteket jobban bírták ellenfeleiknél a madridiak, Pintusnak is köszönhetik. A Real Madrid nyert Pintus visszatérésével. És ő is nyert velük…

Akiktől búcsúzunk…

S hogy ki nem fog már többet nyerni madridi színekben? Három korábbi alapembertől már elköszöntek, s mivel mindhármójuknak lejárt a szerződése, különösebben egyik távozás sem volt meglepő. Nekem Marcelo fog a legjobban hiányozni, aki 15 éve Roberto Carlos utódjának érkezett. Akkor ez még rossz viccnek tűnt, de a mikrofonfejű balhátvéd bőven bebizonyította, hogy sok tekintetben jobb is a bivalyerős lövéseiről híres világbajnoknál. Aztán elment Gareth Bale, aki az utolsó négy évben már haknizott, a fizetését felvette, miközben inkább golfozni járt, és állandóan sérültet jelentett. Sokunknál kiverte ez a biztosítékot. De arra kérek mindenkit, emlékezzünk arra is, ami előtte történt. Hogyan futotta le Bartrát a Barca elleni kupadöntőben. Hogy ő szerezte a nagyon fontos vezetést jelentő gólt a 2014-es BL döntő hosszabbításában, onnan már simaliba volt a Decima. Hogy a 2018-as finálét ő döntötte el csereként, s milyen gólt ollózott… Meg, hogy milyen félelmetes támadótriót alkotott Benzemával és Cristianóval. Emlékezzünk erre is! Elköszönt Isco is, aki óriási tehetségként érkezett, de Casemiro érkezése miatt stabil kezdő sosem volt – mivel nem létezett, pontosabban megszűnt Madridban az a poszt, ahol ő igazán otthonosan mozog. Azért két BL döntőben így is kezdőként lépett pályára. Az utolsó pár szezonban teljesen parkolópályára került, pedig 30 évesen még jó korban van. Kérdés, akar-e még igazán magas szinten futballozni… Néhány jó éve még lehet...

Nekem nem évből, hanem érvből volt néhány jó – a Real Madridot lehet gyűlölni, de az eredményeiért megilleti a tisztelet! Múlt és tradíció, higgadtság, mentális felkészültség, szerencse, pazar helyzetkihasználás, a játékosok kvalitásai, kiváló erőnlét és a tökéletes edző a kispadra – ez mind megvolt, a Real Madrid megérdemelten nyerte meg kilenc éven belül ötödik alkalommal is a Bajnokok Ligáját! Aki ezek után sem hiszi, járjon utána! HALA MADRID!

 Teodor 2019. június 3-án született, ez az írás azon a héten készült, amikor még friss volt az élmény és rózsaszínben láttam a világot, de 3 évvel (és 3 hugicával, Flórával, Jankával és Mírával) később is minden sorával egyetértek, az illúzió sem tűnt el, minden egyes napunkat csodaszéppé teszi ez a kis tökmag! És csak azért nem írom, hogy a világ még rózsaszínűbb, mint valaha, mert egyébként zöld-fehér!!! :)

Az Így jártam anyátokkal című közismert ifjúsági tévésorozatban van egy epizód, mely kifejezetten azt a tanulságos tényt taglalja, hogy hajnali kettő után már nem számíthatunk semmi jóra. Bárhol is vagy, inkább menj haza, feküdj le aludni, mert hajnali kettő után már nem történhet semmi jó. Kedves Barátom, ki e sorokat olvasod, ne higgy el mindent, amit a filmekben hallasz és látsz: a közelmúltban saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ez az állítás igen messze áll az igazságtól! Hiszen életem legboldogabb napja hajnali kettő után kezdődött! Sőt, még később…

Normális körülmények között nem örülök annak, ha hajnali háromkor hívnak telefonon (mondjuk nem is nagyon vagyok a telefonbetyárok kedvenc céltáblája…), de ennek a hívásnak nem lehetett nem örülni. Rezgőre volt állítva a kütyü, de hála Istennek nem aludtam olyan mélyen, hogy ne észleltem volna a spontán ébresztőt. Mintha megéreztem volna, hogy itt ma én nem alhatok mélyen. Itt ma én apuka leszek! Itt mi ma szülni fogunk! Sokan megmosolyogtak azért, amiért mindig többes szám első személyben beszéltem a szülésről, de most is vállalom: mi együtt szültünk Kittivel, igyekeztem osztozni vele az örömökben és a fájdalmakban is, mert részesévé akartam válni én is ennek a CSODÁNAK!!! Tulajdonképpen időben jött a gyermek, mégis, Kitti annyira erősnek mutatkozott az utolsó napokban is, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy amikor vasárnap este leköltöztettem Balkányból Nyíregyházára a mindennapos NST vizsgálatok miatt, nos, gyakorlatilag a kórházba is vihettem volna… Pénteken még óvodai ballagáson volt velem díszvendég, aztán este lenyírta a hajamat. Szombaton kerti partira mentünk Nyíregyházára, vasárnap még két Liturgián volt velem, délután meg bodzaszörpöt készített. Nyíregyházán én elköszöntem tőle, aztán visszamentem Balkányba.

Majd hajnali háromkor rezgett a telefonom. Már maga a tény, hogy Kitti hívott, megnyugtatott, s bár győzködtek, hogy nem kell rohannom, mert ebből biztosan nem lesz gyors szülés, én nem akartam semmit a véletlenre bízni. Indultam, ahogy tudtam, mert nem akartam lemaradni első gyermekem születéséről…

Emlékszem, nagyjából 12-13 éves kamasz lehettem, mikor egy nyíregyházi játékbolt előtt elmentem, s azon gondolkoztam, ha nekem egyszer gyermekem lesz, mivel fogom szeretni, milyen játékot fogok venni neki. Akárhányszor Fradi vagy válogatott meccsen vagyok, esetleg Kowalsky koncerten, mindig kicsit irigykedem azokra a kisgyermekes apukákra, akik be merik vállalni, hogy elviszik a gyermeküket ezekre a rendezvényekre. Hogy jót tesznek-e vele, minimum kérdéses, és nem azért, mert szegény gyerek megáll a fejlődésben, ha végig kell néznie egy rémgyenge magyar bajnokit, hanem mert hiába a sok hipermodern stadion, a lelátói kultúra attól még nem fog varázsütés-szerűen konszolidálódni. Hasonló a helyzet a koncertekkel: kell ez a fülsiketítő zaj a gyereknek? Gyakorta eszembe jut: milyen jó lenne, ha már én is vihetném a fiamat meccsre, koncertre! Vagy ha csak a pocakomon feküdne, s néznénk együtt a Real Madrid győzelmeit. (Talán nem hazardírozás, ha azt mondom, Hazard-ral megerősödve ebből, mármint győzelemből több lesz jövőre, mint idén volt…). Gyermekkorom kedves emlékei közé tartozik, hogy Édesapámmal közösen jártunk locsolkodni. De nem egy, nem két helyre; nemcsak az otthoni hölgykoszorút öntöztük meg, hanem rendszeresen 18-20 helyre elmentünk. Tulajdonképpen az egész napot együtt töltöttük, fantasztikus apa-fia program volt. Idén Húsvétkor már úgy mentem locsolkodni, hogy felötlött bennem: 2-3 év múlva már lehet, egy-két helyre a fiam is el fog kísérni. Néhány hónapja pap vagyok. Gyermekként sokat ministráltam Édesapám mellett is, s kispapként, aztán a debreceni és dunaújvárosi szolgálati helyeimen is tapasztaltam, s láttam a pap-édesapák arcán az őszinte örömöt és boldogságot, mikor ott állt mellettük a gyermekük. Ez is egyre többször eszembe jutott az elmúlt hónapokban: vajon az én fiam is olyan örömmel fog odaállni az oltárhoz az apja mellé, mint ahogy annak idején én álltam?

Mire ezt mind végiggondoltam, már bent is voltam a kórházban, Kitti mellett. Segítettem abban, amiben tudtam, igaz, ez a segítség nagyjából ki is merült abban, hogy hagytam, minden egyes fájásakor összeroppanthassa kicsit a kezem. De szívem szerint ennél többet is vállaltam volna érte… Nehéz volt megélni, hogy akivel korábban együtt sírtam és együtt nevettem, akivel minden egyes pillanatot ajándékként élek meg, ott fekszik mellettem, kiszolgáltatva, s nem tudok érdemben osztozni a fájdalmában… Egyébként meggyőződésem, hogy az utolsó hetekben én jobban izgultam a szüléstől, mint Kitti. Az ő arcán először akkor láttam aggodalmat, mikor nyolc óra magasságában kiderült, természetes úton aligha sikerül megszülnie a gyermeket, az egyetlen járható út a császármetszés lesz. Mindketten megijedtünk, s bár én nagyon tartottam magam ahhoz, hogy szeretnék bent lenni a szülésen, az altatóorvos meggyőzött, hogy ez elég komoly műtéti beavatkozás ahhoz, hogy engem kelljen istápolni, kerülgetni, esetleg feltörölni a padlóról. Így a műtőbe – nem tiltották, de kérték – nem mentem be.

Amit azután éreztem, hogy először hallottam felsírni Teodort, lehetetlen szavakba önteni. És amikor a néhány perces újszülöttet hosszú percekre a mellkasomra tették… Ha bármiről azt gondoltam eddig az életben, hogy fontos, és hogy kicsit is számít… SEMMI MÁS NEM SZÁMÍT!!! Másnap voltam focizni és kaptam néhány elkerülhető gólt. És? Többször dugóba kerültem mostanában Nyíregyházán… És? Böde Dani eligazolt a Fradiból… És? A Neoton Família ismert dalában „220 felett átértékeled magadban a világot”, de azt hiszem, nem kell ehhez kétszázhússzal száguldani: ha apa leszel, minden átértékelődik az életedben, és minden más háttérbe szorul. Ugyanígy a csodákról is más képzeteim vannak immár… Igen, valahol csoda, hogy a Liverpool 0-3-ról kiütötte a Barcelonát a Bajnokok Ligájában. Igen, valahol csoda, hogy Ludwig van Beethoven egyik leghíresebb művét, az Örömódát süketen írta. Igen, valahol csoda Szemiramisz függőkertje, a piramisok, a Golden Gate öböl és a budapesti Parlament. Valahol ezek mind csodák… De nem a legnagyobbak! Mert rájöttem, az az igazi Csoda, ha egy új Élet születik! Az az igazi Csoda, hogy van egy fiam, aki az ölemben vagy a vállamon alszik. Az az igazi Csoda, hogy van egy fiam, aki csont az én csontomból, hús az én húsomból. Az én vérem! Család lettünk! Életem legszebb, legboldogabb pillanata volt, mikor először a kezemben tartottam Teót. Mindig családcentrikus voltam, mindig nagyon szerettem a gyerekeket, de soha nem gondoltam, hogy olyan élményben lesz részem, mint amit akkor és ott, a születés pillanatánál éreztem. Most is itt van mellettem a Kölyök; hang nélkül sír (azt mégis, hogy?), jókat grimaszol, néha kinyitja a száját, összehúzza a szemöldökét. A Teodor név azt jelenti, „Isten ajándéka” – azt hiszem, minden egyes nap Isten ajándékaként fogjuk megélni ezt a Gyönyörűséget. Ő a MI valódi CSODÁNK! Megházasodtam, pappá szenteltek, de csak most, hogy lett egy gyermekem, érzem úgy, hogy igazán felnőttem.

Az Így jártam anyátokkal című sorozat főszereplőjét, mit ad Isten, egyébként éppen Teodornak hívják, de ettől még nem értek mindenben egyet vele: bizony, történhetnek klassz dolgok, életre szóló élmények, valódi, nagybetűs CSODÁK hajnali kettő után is. És bár azóta nem rezgett hajnali háromkor a telefonom, tudom, hogy kész lennék újra felvenni!

A Mbappé-saga és a fordulatokban gazdag, ismét drámai hajrát hozó Premier League is befejeződött, s bár egyik sztori sem ért véget látszólag happy enddel, a Real Madrid és a Liverpool is profitálhat a közelmúlt „kudarcaiból”. Persze szeretnék én ilyen kudarcokkal teli életet – velem ellentétben, a spanyol fővárosban és a Mersey partján is a Bajnokok Ligája döntőjére készülhetnek gőzerővel. Van-e ennek a meccsnek esélyese? Mi dönthet? Szólhat-e az edzői döntésekről ez a finálé? Melyik oldalon várják jobb formában a kapusok és a támadók a BL döntőt? Rengeteg a kérdés, a válaszokat pedig alig több, mint egy nap és megkapjuk! Amit előzetesen is tudunk, hogy futballcsemege lesz a javából, s bár a finálékban ritka a gólzápor, én a két csapatot ismerve minimum három gólos döntőt vizionálok. Vajon a Madrid tizennegyedszer, vagy a Pool hetedszer ül fel Európa trónjára?

KÖZÖS TÖRTÉNELEM

 Kezdjük egy kis közös futball múlttal – nem fog sokáig tartani, igaz, az utóbbi évtizedben kezd már lassan klasszikussá válni a Liverpool – Real Madrid csörte. Legelső randevújuk már is egy kupadöntő volt: az 1980/81-es BEK finálét szintén Párizsban játszották, mint az idei döntőt, s akkor 1-0-ra győzött az angol csapat. A következő találkozójukra a 2008/2009-es idény nyolcaddöntőjében került sor. Akkoriban nem fennállása legsikeresebb éveit élte a Real, ez a párharc végkimenetelén is meglátszott. Miután már Madridban is nyert 1-0-ra a Pool az izraeli Benayoun góljával (bizony, egykor ilyen játékosok is futballoztak a Mersey partján…), a visszavágón egyenesen feltörölte a pályát a Real Madriddal: 4-0-ra győzött (Gerrard duplázott, de betalált Fernando Torres is), s lehetett volna ez nagyobb különbségű győzelem is. (Mint amit a Besiktas kapott egy szezonnal korábban a Pool-tól, ők nem úszták meg nyolc gól alatt…) Legközelebb a 2014/15-ös szezonban játszottak egymással, s akkor a Real Madrid friss BL címvédőként revánsot vett a korábbi sérelmekért: Liverpoolban meglepően simán, 3-0-ra győztek (Karim Benzema duplázott, Ronaldo szimplázott), majd a madridi meccsen is nyertek 1-0-ra. Nem kellett sokat várni a következő találkozásig: a 2017/18-as finálé a Klopp-éra első nagy dobása volt, de ekkor győzni még nem sikerült – Karius kapus el(i)n(t)ézte (muhaha…), Gareth Bale pedig talán utolsó értékelhető meccsét játszotta habfehérben, ami abban az esetben rendben is lenne, ha Ronaldóhoz hasonlóan a szezon végén eligazolt volna, de ő egy rövid kölcsönszerződést leszámítva még azóta is Madridban rontja a levegőt… Utoljára a 2020/21-es BL sorozat negyeddöntőjében csaptak össze, ahol egy madridi 3-1 után belefért Angliában egy 0-0 is. Kiegyenlített az eddigi örök mérleg: 4 Real és 3 Pool győzelem mellett a legutóbbi meccsük lett csak (el)döntetlen. Ami viszont rossz hír az angol szurkolóknak, hogy Benzemától már 4 gólt kaptak…

(Egy zárójeles és személyes megjegyzés az idő múlásáról… A Liverpool ellen megnyert volt a Real Madrid utolsó BL döntője, s hogy milyen rég is volt már az, jelzi, hogy akkor egy hónapja voltam férj, a közelmúltban viszont már a negyedik házassági évfordulónkat is megünnepeltük a Drága Feleségemmel, ugyanakkor a Liverpool legutóbbi BL döntőjéhez, amit megnyert a Tottenham ellen, is van mit kapcsolnom, mert két nappal utána született meg első gyermekem. Bár abban a fináléban az angoloknak Pool-nak szurkoltam, nem Sadionak, nem Trentnek, de még csak nem is Virgil-nek neveztük el a kis Trónörököst, hanem Jürgennek Teodornak.)

A legutóbbi madridi BL döntő leghíresebb mozzanata... Vajon holnap látunk valakitől hasonlót?

ÍGY JUTOTTAK EL A FINÁLÉIG…

A múltidézés után kicsit a még közelebbi múltat is elevenítsük fel… A Liverpoolnak a csoportkörben, a Real Madridnak tavasszal jutottak a rágósabb falatok (a tavaszi ellenfeleket látva angolosan kapták a steak-et…) A Pool kifejezetten nehéz, mondhatni a halálcsoportból jutott tovább megdöbbentően simán, pontveszteség nélkül, míg a Real Madrid önmagának tette nehézzé, halálcsoporttá a saját kvartettjét azzal, hogy rögtön az első hazai meccsen kikapott a moldáv Sheriff Tiraspoltól. Vajon van-e bárki, akinek akkor megfordult a gondolataiban, hogy a Real Madrid a szezon végén Bajnokok Ligája finálét játszik majd? Az biztos, hogy innentől egy meccset sem vettek félvállról, a többi 5 találkozójukat megnyerték, s az olasz Inter előtt 5 pont fórral lazán továbbmentek a 16 közé. A Liverpool konkrétan erődemonstrációt tartott abban a négyesben, ahol a spanyol bajnok Atletico Madrid, a hosszú idő után a BL színpadára visszatérő AC Milan és a mindig, mindenki ellen veszélyes, a nagyok megfricskázásából sPORTO-t űző (muhaha, de azért elnézést ezért a kínosan erőltetett poénért…) FC Porto is szerepelt – mindhárom riválisát oda-vissza elporolta.

Jordan Henderson nagyszerű győztes gólt rúgott az AC Milan ellen

Emlékezetes, hogy a nyolcaddöntőket újra kellett sorsolni, mert az UEFA több szabálytalanságot is elkövetett a golyók kihúzásánál, így a Real Madrid gyorsan lemondhatott arról, hogy a portugál Benfica személyében viszonylag könnyű ellenfelet kap (mondjuk ez a Benfica végül kiejtette az Ajaxot, s előtte a csoportkörben állva hagyta a Barcelonát is, szóval azért annyira nem lehetett rossz csapat…), s az újrasorsolás után természetesen megkapta az egész kiírás legnagyobb favoritját, a Paris St. Germain-t. Ezt megkomponálni sem lehetett volna jobban… Igazából a papírforma szerint már a BL szezon ezen fázisában el kellett volna búcsúznunk a rekordbajnoktól, és sokáig úgy is tűnt, a franciák behúzzák a párharcot. A Real Madriddal kacérkodó Kylian Mbappé az első meccsen a lefújás pillanatában rúgott egy gólt, majd a visszavágón is betalált, így fél órával a parti vége előtt 2-0-ra ment a Párizs. Igen ám, de elég volt egyetlen hiba, s máig megmagyarázhatatlan módon elillant a magabiztosság a párizsi lábakból: Benzema mesterhármast rúgott negyedóra alatt, a francia csapat pedig erre semmit nem tudott reagálni. Mondjuk beleférhetett volna ez a három gól is, ha az első meccsen 4-5 góllal megverik a Realt; a helyzeteik ugyanis megvoltak hozzá, Messi még tizenegyest is rúghatott, de Courtois eszén nem tudott túl járni. Az első bravúr meg is érkezett; hiába a Párizs katari tulajdonosa, a katarzis Madridban volt! :) A Liverpoolnak kevésbé fájt a nyolcaddöntő, azt az olasz Intert sodorta útjukba a szerencse, akit lerendezett a Real is a csoportkörben. A párharc talán már Milánóban eldőlt, bár nem játszottak túl jól az angolok, egy nagy csapat ismérve, hogy gyengébb napjain is tud 2-0-ra nyerni. A Liverpool már pedig nagy csapat, és ez akkor is igaz, ha a visszavágón kikaptak 1-0-ra. Veszélyben egy pillanatig sem forgott a továbbjutásuk…

Volt mit ünnepelni: Courtois párharcban tartotta a Madridot...

A Real Madrid a Chelsea ellen készülhetett, s a BL címvédője ellen sem esélyesként várta a párharcot. Ehhez képest már Londonban nagyon közel került a továbbjutáshoz, a szezon egyik legjobb játékát nyújtva 3-1-re győztek a blancók. Karim Benzema megint ellenállhatatlan volt, de három góljából az egyiket megint óriási kapushiba előzte meg, pedig Eduardo Mendytől sem ezt szoktuk meg… A visszavágó formalitásnak tűnt, ám a Madrid belealudt a meccsbe, a Chelsea pedig megfordította a párharcot. Igaz, sokáig nem állt továbbjutásra, mert 0-3 után viszonylag gyorsan érkezett Rodrigo gólja (Modric külsővel adott gólpassza számomra a szezon egyik legfrenetikusabb megmozdulása volt…), majd a hosszabbításban természetesen Karim Benzema is betalált, így, bár 3-2-re kikapott a Santiago Bernabeuban, továbbjutott a Real Madrid. A Liverpoolnak megint lényegesen könnyebb dolga volt, félgőzzel is továbbmentek a Benfica ellen: idegenben 3-1-es győzelem (Konaté, Mané és Luis Dias voltak a gólszerzők), hazai pályán tartalékos felállásban meg 3-3-as döntetlen. (Konate itt is betalált, a másik két gólt Firmino szerezte, a portugálok 1-3-ról egyenlítettek a hajrában, tehát az angolok ezt a meccset is uralták.)

Rodrigo és Vinicius, a jövő csillagai: tényleg kellett volna ide Mbappé?

Volt olyan BL szezon, amikor vádolhatták azzal a Real Madridot, hogy könnyű ágon, óriási mázlival jutottak el a fináléba (például 2016-ban, amikor az AS Roma, a Wolfsburg és az akkor még közel sem ilyen erős és nem Pep Guardiola által trenírozott Manchester City testén keresztül léptek a döntőbe), na de ez nem olyan év. A változatosság kedvéért az elődöntő favoritja sem a Real Madrid volt: Európa talán legjobb formában lévő együttese, a Diósgyőr Manchester City várt rá. De milyen volt az az első meccs… A City nagyon gyorsan padlóra küldhette volna a Madridot, de mindig sikerült a kétgólos hátrányt a felére csökkenteni, s a 4-3-as vereség után szerintem senki nem volt csalódott spanyol oldalról. Az angolok inkább lehettek, akik rengeteg helyzetet elszórakoztak. Több volt a két csapat között egyetlen gólnál, mindenesetre a visszavágót bizakodva és jobban is kezdte a Real Madrid. Igaz, gólt szerezni nem tudott, csak a City, Mahrez révén, aki a 73. percben köszönt be. Sok csapatnak nem lett volna innen visszaút, de azok nem a Real Madrid… Miután Jack Grealish olyan ziccereket is elhibázott, amiért a mennyei megyeiből is vasvillával kergetnék el, a 90. percben Rodrigo egyenlített, a 91. percben pedig meg is szerezte a vezetést, így kiegyenlítette a párharcot. A hosszabbításban kapott egy büntetőt a Real Madrid, az önbizalomtól duzzadó Benzema nem hibázta el, a City pedig képtelen volt megújulni a maradék időben. A Real Madrid a harmadik kieséses párharcát is a sírból hozta vissza! Volt dráma a Liverpool oldalán is, bár az első meccs forgatókönyve után erre az égvilágon semmi nem utalt. A Villareal a Juventust és a Bayern Münchent már eltakarította az útból, ám az angolok ellen nagyon gyámoltalanul játszott. 2-0-ra nyert a Liverpool, joggal gondolhattuk, hogy Jürgen Kloppék a harmadik párharcukat is könnyen behúzzák. Igen ám, de az Európa-Liga címvédője egészen más felfogásban játszott hazai pályán, s az első félidőben le is dolgozta a hátrányát: 2-0-ra vezetett, innen még bármi lehetett volna… Ám a Liverpool sem ijedt meg: Rulli kapus hathatós segítségével előbb szépítettek, majd egyenlítettek, végül fordítottak a britek, és kettős győzelemmel jutottak a döntőbe. Így kell stílusosan altatás után ébresztőt fújni… :)

Nehéz szülés volt, de végül összejött a Villareal ellen a továbbjutás...

REAL MADRID - LIVERPOOL: POSZTONKÉNT IS DÖNTETLEN...

A történelem órák után itt a jelen: fókuszáljunk a főszereplőkre! Hol dőlhet el a csata?

Az angoloknak már négy éve is hiányzott volna egy jó kapus, akkor még nem volt, Karius potyázott is kettőt. Alisson Becker már az AS Romában is kiválóan védett, de a Liverpoolnál szintet lépett, s immár a világ egyik legjobbja a posztján! Ezt el is ismerik, ellentétben Thibaut Courtois teljesítményével. Volt a közelmúltban a Four Four Two-nak egy összeállítása, amin lajstromba vették a világ 10 legjobb kapusát és a belga sehol sincs. (Ellentétben például az idén nagyon gyengén védő Jan Oblakkal, vagy a sevillai Yassine Bounou-val és a portugál Jose Sa-val…) Pedig elég nagy, nem nehéz észrevenni. És mégis, mintha tudomást sem vennének róla. Az Atletico Madridban és a Chelsea-ben is jól védett már, az első gyengébben sikerült Realos szezonja óta viszont egyenesen világklasszis. Túlzás nélkül állítom, hiába Benzema 10 gólja a csoportkörön kívül (mondjuk ez is egy brutálisan magas szám…), ha nincs Courtois, most nem készülhetnének a BL döntőre. Messi büntetőjét ugye megfogta, de a párizsiak ellen egyébként is nagyon jól védett. A Manchester City elleni visszavágó hajrájában, összesítésben mínusz kettőnél volt egy akkora bravúrja, hogy anélkül nem beszélhetnénk most Rodrigo csodálatos fordításáról. Szóval Courtois igenis az egyik legjobb kapus a világon! Hazabeszélek? Alisson is nagyon jó, de ezt a párharcot szoros küzdelem végén a Madrid nyeri! Bárhogyan is alakul majd: kizártnak tartom, hogy a kapusokon múljon… 1-0

Ennyi kézzel nem lehet nehéz... :)

A védelemben Virgil van Dijk a torony, s jól kiegészítik egymást Joel Matippal, aki évek óta egyre kevesebb hibával futballozik. A két szélső hátvéd talán jobban támad, mint védekezik, Trent-Alexander Arnold egyfajta szervező is csapaton belül (12 gólpassz), Andy Robertson meg az idei utolsó liverpooli Premier League gólszerző (10 gólpassz), ám éppen emiatt a támadó aktivitás miatt egy Vinicius vagy egy Rodrigo még mögéjük is kerülhet… A másik oldalon David Alaba debütáló szezonja prímára sikerült, ha esetleg ő nem tud még játszani (sérülés miatt a szezon végén már nem állt a csapat rendelkezésére), Nacho csapatba állításától sem kell rettegni, sokszor kisegítette már ő a Real Madridot, s bár Éder Militao is sokat fejlődött, még nagyon messze áll attól a magabiztosságtól és vezérszereptől, ami Sergio Ramost jellemezte. Carvajal mindig sérülékeny volt, most már viszont sajnos a formája is hullámzóbb, mint a Mersey folyó, Mendy pedig még védekezésben és támadásban sem az új Marcelo, ezért a védelem pontját a Liverpool elviszi! 1-1

Amikor egy skót és egy angol barátkozik: Andy Robertson és Trent-Alexander Arnold a világ legjobb szélső védői közé tartoznak...

A középpályán Carlo Ancelotti még mindig ragaszkodik a CKM-hez; a Casemiro, Kroos, Modric hármas szétnyerte magát az elmúlt években és minden elismerést megérdemelnek azért, amit elértek Madridban, de közülük csak a 37 évesen is briliáns Modricnak volt igazán jó szezonja. A feltörekvő fiatalokban szerintem hatalmas potenciál rejlik, Camavinga és Federico Valverde szinte mindig minőségi változást hoz a királyi klub játékába, s a szezon hajrájában többször megkapta a lehetőséget Ceballos is a bizonyításra, és ő sem okozott csalódást. Ettől függetlenül Carlo papát ismerve, ha csak nem üt be a krach, biztos, hogy Modric mellett Casemiro és Kroos fog kezdeni, vagyis kitart amellett a középpálya mellett, mely a Zidane érában is alfája és ómegája volt a három BL győzelemnek (igen, nem felejtkeztem el Cristiano Ronaldo góljairól sem…). A legutóbbi BL győzelem óta viszont eltelt már négy év, s a parádés középpálya becses tagjai nem kapták még meg az örök fiatalság elixírjét (se nem tartják fogva Aranyhajat, akinek a fonatai biztosítják az öregedés gátlót…), így ezen a poszton megfoghatónak érzem a rekordgyőztest. A Liverpool középpálya legfontosabb tagja szerintem Thiago Alcántara, aki Clarence Seedorf után a második játékos lehet, aki 3 különböző klubbal is megnyeri a BL-t. Ebben a szezonban már kulcsfigura volt és végig nagyon jól játszott a spanyol, viszont az utolsó bajnokin megsérült, s ha nem játszhat, az komoly érvágás lesz, ugyanakkor a Fabinho, Keita, Henderson hármast sem nevezném különösebben gyengének. Ha Ancelotti kitart kezdőként a CKM mellett, a Pool-é a pole, mert hiába a hatalmas rutin, meg az elmúlt évek sikerei, ez a középpálya minden zsenialitásával együtt már lassú, de arra is gondolhatunk, Camavinga és Valverde csereként is mit hozzátehetnek a Madridhoz, tehát lehet, ebben lesz a trükk… 1-2

A madridi középpálya 2050-ben...

A támadósor mindkét oldalon a legerősebb csapatrész. Mané Afrika kupát nyert idén, Szalah újra, immár harmadszor lett gólkirály Angliában, s Firmino sem azért lett kispados, mert elfelejtett futballozni, hanem, mert valahol helyet kell szorítani Luis Diasnak vagy Ádám Martinnak Diogo Jotának. (Kicsit szomorú dolog ez, mert egyébként nagyon szimpatikus és nem csak a befejezésekhez ért, de az összjátékból is gyakran kiveszi a részét, mindenesetre Klopp egyre többször mondja azt, hogy „Firmi no”…) Ám a pontot a Real Madrid kapja, mert a Benzema – Vinicius kettőssel idén senki nem vetekedhet. A támadókról lesz még később szó, most elég legyen annyi: 2-2

Ha a posztonkénti értékeléseim a pályán is megmutatkoznak, hosszú estére készülhetünk… :) Három napi hideg élelem és kispárna mindenképpen legyen a közelben!

A támadóötös minden tagja kész életveszély...

ÉRVEK ÉS ELLENÉRVEK

A Liverpool mellett szól…

A Liverpool a jobb csapat!

Igen, én a Real Madridnak szurkolok, de ettől még elismerem: a Liverpool szerintem jobb csapat! Mióta Jürgen Klopp a Liverpool edzője, azóta ez az együttes csak jobb és jobb. Sokan azt mondják, ez még erősebb garnitúra, mint amelyik BL-t nyert, vagy 30 év után bajnokságot! Hiszen nem elég, hogy ez a már egyébként is szinte tökéletes játékoskeret együtt maradt (hihetetlen, de fontos játékos nem távozott 3 éve a Mersey partjáról), Thiago Alcántara két évvel ezelőtti, a védelembe meg Konaté tavalyi érkezése, illetve a támadósorba Diogo Jota és Luis Dias megszerzése még több variációs lehetőséget ad, velük még mélyebb lett a keret, s eddig mindegyikük hozza, amit vártak tőle, sőt, talán többet is. Személyes tragédiája a Liverpoolnak és Jürgen Kloppnak, hogy egy bitang erős Manchester City-vel kell évről évre versenyeznie a bajnoki aranyért, de talán ez teszi őket, ezt a csapatot még erősebbé. Nem egy langyos ligából érkezik a Bajnokok Ligája döntőjébe, mint amilyen mondjuk a francia, ami egy PSG-t nem is készít fel igazán komoly kihívásokra (láthattuk…), de mondhatnám a spanyolt is, ne sértődjön meg senki, de az, hogy 13 pont előnnyel lett bajnok a Real Madrid, nem az ő kritikájuk, inkább az ellenfeleké… (Ettől persze még élni kellett az eséllyel, és HALA MADRID!) A Liverpool 63. (!!!!!) meccsére készül a szezonban, csak ebben a naptári évben 34 mérkőzést játszott már. A Premier League-ben mindössze két meccset veszített el, utolsó 19 bajnokijából 16-ot megnyert, 3 döntetlen mellett, s gyakorlatilag ledolgozott egy tíz pont fölötti ponthátrányt a Manchester City-vel szemben. Sokan azt mondják, négy meccsel a vége előtt, a Tottenham elleni döntetlennel úszott el a hajó, de a Spurs ellen benne van a pakliban, hogy pontot veszítesz, főleg, egy ilyen erőltetett menetben. A miheztartás végett a Manchester City háromszor kapott ki a szezonban, s abból kétszer a Tottenham verte meg. Továbbfényezve a „dicsőség tablót”: 94 rúgott góllal zártak, mindössze 26-ot kaptak, 92 pontot szereztek, ráadásul három gólvágójuk, Mohamed Szalah, Sadio Mané és Diogo Jota összesen 54 gólt vállaltak a közösből – csak a bajnokságban! Alisson idén is félelmetesen védett, hosszú sérülését követően visszakaptuk az eredeti Virgil van Dijk-et, Trent-Alexander Arnold idén is számolatlanul adja a gólpasszokat, a támadók pedig vérszomjasak. Be kell látni, csapatként jobb a Liverpool – de ki mondta, hogy mindig a jobb csapat győz?

Az elhárítás vezérei: Alisson Becker és Virgil van Dijk

 A Real Madrid mellett szól…

A Real Madrid nem az a csapat, amelyik elveszíti a döntőket!

Hát igen, a Real Madrid, ha bejut egy fináléba, azt általában megnyeri! Az eddigi 16 BEK/BL döntőből tizenhárom végén ünnepelhetett, s látva, milyen nehéz ellenfeleken keresztül jutott el a döntőbe, szerintem most sem szeretné elhagyni vesztesen a pályát. Ha a PSG, a Chelsea és a ManCity után a Liverpoolt is két vállra fekteti (na nem úgy, ahogy Sergio Ramos tette Szalah-hal négy éve…), nem kérdőjelezhető meg, megérdemlik a sikert. Mint ahogy akkor is csak mosolygok, amikor azt mondják, a Real Madrid csak mázlival jutott a döntőbe… Háromszor nem lehet ilyen mázlija egy csapatnak! Ezt úgy hívják: hit, szív, akarat, alázat és madridizmus. Igen, minden párharcból elveszítették az egyik meccset, egyik ellenfél ellen sem álltak sokáig továbbjutásra, s ha összeadjuk a három rivális ellen lejátszott több mint 600 játékpercet, megállapíthatjuk, hogy maximum 140-150 percig futballoztak jól. De ebben minden jóindulatom és a Chelsea elleni első 90 perc minden egyes másodperce benne van… Sokadszorra derül ki, mennyire erős mentálisan ez a Real Madrid (most volt az évfordulója a 2014-es BL döntőnek, s annak a bizonyos 92.48-nál szerzett Sergio Ramos gólnak…); a csapat gerince 3 vagy 4 BL-t nyert már együtt, tudják, hogyan kell győzni, ráadásul az egyedüliként a topligák mindegyikében bajnoki címet szerző Carlo Ancelotti is történelmet írhat, amennyiben negyedszer is BL-t nyer csapatával. Bár három éve a Liverpool is megnyerte a trófeát, a rutin mindenképpen a Real Madrid mellett szól, meg az is, hogy ez a Real Madrid! Legkésőbb idén tavasszal a PSG, a Chelsea és a Manchester City is megtanulta, hogy ezt a klubot soha, semmilyen körülmények között nem lehet lebecsülni.

Van még ott hely egy újabb trófeának...

A Liverpool mellett szól…

Övék a világ egyik legjobb támadója!

Mohamed Szalah se a Baselben, se a Chelsea-ben, de még az AS Romában sem tűnt olyan jónak, mint amilyen végül lett! Pedig napjaink megkerülhetetlen csatárzsenijéről van szó, aki mindenhez is ért: részt vesz az összjátékban és önzetlen, ezért 13 gólpasszt adott az idei Premier League szezonban. Ugyanakkor van benne annyi önzőség is, ami kell ahhoz, hogy többszörös angol gólkirály lehessen. Kiváló a rúgótechnikája, benne van játékában a váratlan és a fifika – Atyaég, micsoda gólt lőtt ősszel a Manchester City-nek, vagy hogyan varázsolt idén a Manchester United elleni mindkét meccsen… Az Afrika Kupa döntőjének elveszítése meglátszott a tavaszi teljesítményén, visszafogottabban és sokszor kedvetlenül futballozott, de azt ő is tudja, Aranylabdát idén csak akkor van esélye nyerni, ha győzelemre vezeti a Liverpool-t a Bajnokok Ligája döntőjében. Neki külön is van még elszámolnivalója a madridiakkal, de erről még kicsit később…

Sok múlik az ő formáján...

 A Real Madrid mellett szól…

Övék a világ legjobb formában futballozó támadója!

Őszintén sajnálom Robert Lewandowskit, mert két éve a pandémia miatt nem kapta meg a jól megérdemelt Aranylabdát, tavaly meg Lionel Messinek kellett adni a PSG-be történő szerződése miatt (…), holott a lengyel megint sokkal jobban rászolgált, idén pedig, hiába termelt már megint 54 tétmeccsen (klub – és válogatott találkozókon) 56 gólt, senki nem beszél róla, mert Karim Benzema élete formájában futballozik, s idén ő az Aranylabda elsőszámú várományosa! (Kivéve abban az esetben, ha értékelik Messi hat bajnoki gólját, amivel 44. lett a francia bajnokság góllövőlistáján!) Cristiano Ronaldo mellett nem könnyű csak úgy érvényesülni, a franciának sem sikerült, s a földi halandó, egyszerű Real Madrid szurkoló (mint amilyen én is vagyok) évekig csak azt látta, hogy miatta kikopott Raúl a csapatból, mellőle elküldték Higuaint, aki akkor jobbnak tűnt nála, ő meg a legamatőrebb módon hagyta ki a legnagyobb helyzeteket is. Hogy mekkora spíler ő valójában, igazán akkor derült ki, amikor a rekordot rekordra halmozó, 438 meccsen 450 gólt szerző portugál 2018-ban a Juventushoz igazolt. Sokan azt gondolták, főleg a pár hónappal korábbi BL döntős duplája után, hogy Gareth Bale veszi majd át CR helyét a csapatban, de a walesi azóta csak a golfpályán tömi be a lyukakat – a madridi támadósorban ezt meg sem nagyon próbálta… Benzema méltó örököse CR-nek, aki nem csak gólokat lő, igazi vezérré vált, ebben a szezonban pedig spanyol gólkirály lett és alighanem a Bajnokok Ligája mesterlövésze is (kivéve, ha Szalah rúg vagy hatot szombaton…). Emellett Vinicius Juniorral elképesztő összhangban van, ami hatalmas szó ahhoz képest, hogy tavaly még elkapták egy mondatát Mendy felé az egyik meccs félidejében, ami arról szólt, hogy ne passzoljanak Viniciusnak, mert nem tud a labdával mit kezdeni. Idén mindketten tudnak, és a Liverpool védői felköthetik azt a bizonyos alsóneműt, ha szeretnék őket féken tartani!

Ami két éve is elképzelhetetlennek tűnt még: Benzema beérte Raúlt a Real Madrid örökgóllövőlistáján...

A Liverpool mellett szól…

A bizonyítási vágy és az extramotiváció

Persze mindent megközelíthetünk két irányból, a Madridot is van, ami motiválhatja – azon túl persze, hogy ezt a nagy fülű trófeát soha nem lehet rossz megnyerni… A Liverpoolt, különösen Mohamed Szalahot fűtheti a bizonyítási vágy: négy éve elveszítették azt a finálét, ráadásul ki tudja, mi történik, ha az egyiptomit nem kell lecserélni már az első félidőben sérülés miatt. Most már nincs Ramos (nem is volt egyetlen madridi piros lap sem az egész szezonban, ami közel 40 év után először fordult elő a csapattal…), ő kiiktatni biztos nem fogja (megteszi ezt helyette majd Casemiro…) ám a befejezetlen ügyét szeretné idén abszolválni. Klopp sem szeretne az az edző lenni, akire úgy emlékszünk majd, hogy négy BL döntőből hármat is elveszít, ráadásul ennek a csodás szezonnak tökéletes megkoronázása lenne a BL győzelem. A Ligakupát februárban, a nagy presztízzsel bíró FA kupát pár hete már bezsebelte a csapat (utóbbit 16 év után először!), a bajnokságban is a végsőkig harcban álltak, de mivel azt végül elveszítették, a Bajnokok Ligáját akarják talán mindennél jobban megnyerni. Utolsó erőtartalékaikból erre képesek is lehetnek, de azért lesz egy ellenfél is a pályán... A Real kulcsjátékosai közül csak Courtois, Militao és Vinicius nem tudja még, milyen Bajnokok Ligáját nyerni, a legtöbben minimum háromszoros győztesek már, az élen Ancelottival, aki negyedik sikerére hajt. De vajon létezhet egy ilyen fontos meccsen, hogy az egyik csapat elkényelmesedik, a másik meg motiváltabb? Nem hiszem, hogy alapvetően ezzel gond lesz madridi oldalon, de találtam egy plusz tényezőt is, ami motiváló lesz számukra: Kylian Mbappé párizsi szerződéshosszabbításával, de főleg, ahogyan játszott a Real Madriddal, alighanem megráncigálta az oroszlán bajuszát. „Ehhez a klubhoz nem akarsz te csatlakozni? Nézd, ahogy az otthonodban felülünk Európa trónjára! Te pedig bohóckodj továbbra is csak nyugodtan a pénzes ládán csücsülve!” Nem lennék meglepve, ha valami ehhez hasonló plusz erő is hajtaná a madridi szíveket és lábakat…

Nagy párharc lesz az övék is!

A Real Madrid mellett szól…

Kevesebb bajnoki stresszhelyzet és dráma, több pihenés

És itt nem csak arra gondolok, hogy utolsó bajnokiját két nappal korábban lejátszotta a Madrid, mint a Pool, hanem, hogy ők hetek óta rápihenhettek a szezon meccsére, a BL döntőre, hiszen már hetekkel korábban megnyerte a spanyol bajnokságot a habfehér alakulat, míg a Liverpool az utolsó utáni pillanatig küzdött a Premier League aranyért, s előtte egy héttel még FA kupa döntőt is játszott. A spanyolok több játékosukat pihentethették, rágyúrhatták a fináléra (utolsó négy bajnokijukból nem is nyertek meg, csak egyet...), a frissesség nagyon sokat érhet, mondjuk egy kiélezett második félidőben vagy a hosszabbításban, na meg a fizikai állapot is, amihez Antonio Pintus erőnléti edző tesz hozzá rengeteget, aki tavaly nyáron visszatért a csapathoz (meglátszik, hogy sokkal kevesebb volt idén az izomsérülés, mint tavaly...) – igaz, ez elsülhet rosszul is, amennyiben a Liverpool nem fáradt és csapágyasra járatott, hanem különösen éles lesz, hiszen ők mindvégig meccsben voltak. Gondoljunk egy világbajnokságra. Ha egy csapat, mondjuk, egy vb csoportból hamar továbbjut, s aztán C csapattal, takaréklángon égve tudja le az utolsó csoportmeccsét, gyakran megégeti magát, mert nehezen pörög fel az egyenes kieséses szakaszra. A szezonzáró Betis meccsen már ugyan a gálakezdő játszott, de nem törték össze magukat a pályán – hamarosan kiderül, kifizetődő volt-e a sok rotálás.

Kölcsönösen sorfalat álltak egymásnak a Real Madrid és a Betis futballistái: előbbiek a bajnokságot, utóbbiak a kupát nyerték meg! Nagyon sportszerű jelenet volt!

Ha már részben angolokról van szó, egy népszerű brit humortársulatnak, a Monthy Phytonnak a szállóigéjét hadd idézzem: "És most valami egészen más…" Nézzük ezek után, hogy látja mindezt egy Liverpool szurkoló barátom, az Eurosport tévécsatorna kommentátora, Nánási Antal, aki két Roland Garros meccs közvetítése között szakított időt az esélylatolgatásra, melybe személyes élményeket is vegyített!

„Nagyon kedves és egyben megtisztelő felkérésnek eleget téve írom ezeket a sorokat, hiszen szűk kétéves sportújságírói pályafutásom alatt nem adatott még meg, hogy a Liverpool kapcsán kinyilváníthassam a magánéletben egyébként nem titkolt szimpátiámat. Magam sem tudom teljesen megmagyarázni, hogy egy vérbeli Bayern München és német válogatott drukker édesapa gyermekeként hogy lettem Liverpool szurkoló, de az biztos, hogy a 2001-es, öt trófeát hozó évben már Michael Owen nevével ellátott 10-es számú mezben izgultam végig azt az Alaves elleni UEFA Kupa-döntőt, amit azt hiszem, nem fogok elfelejteni, amíg csak élek.

Dühös, sőt mérges voltam Owenre, aki később a Real Madridba igazolt, a magam módján meg is leckéztettem, azt a bizonyos mezt ugyanis azt követően nem voltam hajlandó felvenni. Haragudtam a Realra, mert a Galaktikus időszakban szupercsapatot épített, és nem átallotta kivetni a hálóját az én csapatom legjobbjára is.

A szombati Bajnokok Ligája-döntő kapcsán azonban nagyon boldog vagyok, mert a sorozatban elinduló 32 csapat közül, részrehajlás és elfogultság nélkül, de azt hiszem, hogy a legjobb kettő jutott be a fináléba. Mind a két csapat valóban játssza a focit, nem parkol be buszt a kapuja elé, sokkal inkább a támadásra helyezi a hangsúlyt. A támadások kivitelezéséért pedig mindkét oldalon napjaink legjobbjai felelnek, hiszen Mohamed Szalah, Sadio Mane, valamint az Aranylabda-esélyes Karim Benzema manapság egyaránt posztja legjobbjai között van.

Nyugodt vagyok afelől, hogy a 2018-as kijevi események idén nem fordulhatnak elő Párizsban. Nem csak azért, mert Loris Karius már tisztes távolságban van a Vörösök kapujától, és Gareth Bale sem lesz a pályán, hogy negyven méterről lövésre szánja el magát. Hanem legfőképpen azért, mert tudom, bárki is nyerje a meccset és a trófeát, a másik oldal el fogja tudni fogadni az eredményt. Mert nem a PSG katari olajmilliói vagy a Manchester City emírségekbeli sejkjei játsszák a döntőt, hanem két tradicionális európai nagycsapat. És mindez a mai Szuperligát tagadó, új struktúrájában azért mégiscsak leginkább arra hajazó Bajnokok Ligájában a futball, mint játék diadala.

Szóval tényleg győzzön a jobb csapat, legyen mondjuk a Liverpool! :) YNWA!

Bár 5-4 talán nem lesz, mint a Tóni barátom által említett UEFA-kupa döntő (annak is már 21 éve, tényleg megöregedtünk…), én bízom egy látványos fináléban, ahol a futball azon elemei domborodnak ki, amiért beleszerettünk ebbe a csodálatos játékba. Xabi Alonso, aki a Liverpool-ban és a Real Madridban is hosszú és sikeres éveket töltött el, nyilatkozta a következőt: „Ez a Bajnokok Ligája döntője, így tényleg csak annyi a dolgunk, hogy élvezzük.” Hát fogok én vitatkozni egy világ – és Európa-bajnok, BL győztes klasszissal??? Jó szórakozást, szurkolást és csodálatos meccsélményt kívánok Mindenkinek! És természetesen: HALA MADRID!!!

A Derby hangulata mindig különleges, semmihez nem hasonlítható, kérdezzék csak meg három M betűvel kezdődő világváros fanatikusait: alighanem Milánóban, Manchesterben és Madridban is így gondolják. Vagy a Mersey Partján, Liverpoolban. Magyarország fővárosában sincs ez másképp: egy Fradi-Újpestnél nem lehet egyetlen meccs sem nagyobb, bármekkora is legyen a differencia a két klub között, s bármekkora is legyen a tét! Ha meg egyenesen a bajnoki cím múlik rajta és egy elképesztően hosszú győzelmi sorozat íródhat tovább… A Fradi megcsinálta és zsinórban negyedik, összességében a 33. bajnoki címét is bezsebelte!

Ki emlékszik a Barátok közt című magyar sorozat első epizódjára? És az Újpest utolsó bajnoki címére? Bizony, ugyanabban az évben volt mindkettő: 1998-at írtunk. Én 11 voltam akkor… Azóta eltelt 24 év. Az idő múlását sajnos más sporthoz kötődő eseményben is észreveszem. Például nemrég volt David Beckham elsőszülött gyermekének az esküvője. Még emlékszem arra, amikor arról írtak a lapok, hogy megszületett a kis Brooklyn. Most meg már meg is nősült! Idén már 20 éve, hogy utoljára világbajnokságot nyert Brazília! Emlékszem, a seleaco tagjai összeborulva és imádkozva ünnepeltek, az volt az első olyan vb, amit végig tudtam már követni (igaz, nagy részét Szentpétervárról és orosz nyelven figyeltem, mert éppen ott voltam az énekkarral), mintha néhány éve lett volna. De nem, eltelt már két évtized azóta! (A közelmúltban írtam az elmúlt húsz év legjobb klub – és válogatott csapatairól, nos, nem bántam meg, hogy oda tettem azt a brazil csapatot, ahová…) Néhány hete volt 20 éve, hogy szegény Simon Tibit, a Fradi egykori legendáját brutálisan meggyilkolták… Az a nap is olyan közelinek tűnik… Hát igen, rá is emlékeztek – a Derbi előtt, de magán a meccsen is.

(fotó: NSO)

Az újpestieknek is volt mire, pontosabban kire emlékezniük. No, nem a hangos Fradi elleni sikerekre az elmúlt 8 évből. Legutóbb 2019. februárjában szereztek egyáltalán pontot az ősi rivális ellen, azóta zsinórban tizedszer nyert a Fradi, és legutóbb 20 mérkőzéssel ezelőtt verték meg a rekordbajnokot, azóta mindössze öt döntetlen csúszott be. Ezt az utolsó vereséget vezérszurkolójuk, Altsach István, ismertebb nevén Szőke már csak fentről nézhette, mert a Derbi hetében elhunyt – őt még a Fradisták is tisztelték, legalábbis arra lehetett következtetni abból, hogy az újpestiek meccs közbeni koreográfiás megemlékezését megtapsolták.

Vártam a meccset, s nem csak azért, mert az Újpest elleni rangadók feelingje valóban semmihez nem hasonlítható (eddig négy Derbin voltam, háromszor nyert a Fradi, legutóbbi személyes élményemen viszont 3-3 lett a végeredmény), hanem mert régen láttam élőben a csapatot. Ez betudható a covidnak, de talán annak még inkább, hogy hirtelen váltam egy gyermekesből négy gyermekes édesapává… Ha jól emlékszem, legutóbb a Groupamában az Espanyol elleni Európa Liga csoportmeccsen voltam, s annak is már két és fél éve. Egyszer voltam Sényőn egy laza kupameccsen, egy, a máltai bajnok Valletta elleni BL selejtezőn édesapámmal, meg Debrecenben ott voltam, amikor Zsóri Dániel azt a bizonyos győztes gólt ollózta, amiért később megkapta a Puskás díjat. (Ne legyen igazam, de úgy tűnik, Zsóri Dánielt megint egyetlen gólról fogják beazonosítani a szurkolók, mint anno Koplárovics Bélát, aki a Manchester Unitednak rúgott győztes gólja után viszonylag hamar el is tűnt a süllyesztőben…) Bajnokin legutóbb emlékeim szerint 2018. május 27-én jártam a Fradi szentélyben, amikor a Diósgyőrt vertük 4-0-ra. Hogy mennyi idő telt el azóta, nem csak az akkori gólszerzők miatt sokat mondó (Paintsil duplázott, de betalált Böde Dani és a szezon végén visszavonuló Hajnal Tamás is), hanem, mert azóta már néggyel több aranyéremnek a birtokosai a zöld-fehérek!

(Fotó: NSO)

Bizony, amit Sergij Rebrov elkezdett, azt utódai sem tudták teljesen taccsra vágni, pedig ők aztán mindent megtettek… Persze igazságtalan lennék, ha a frissen megszerzett bajnoki cím után szidnám a csapatot, de azért nem árt rá emlékezni: az idei Fradi már egészen más volt, mint az, amelyiket az ukrán edzett – és nem is feltétlenül a játékosállományban, persze, kicsit abban is… Ki ne emlékezne arra, hogy Rebrov távozása után Peter Stöger lett a vezetőedző, akivel amúgy nem szerepelt botrányosan a csapat, ráadásul megint bejutott egy európai csoportkörbe. Milyen régóta vártak arra az Üllői úton, hogy Európában újra jegyzett csapat legyen a Fradi, erre most egymás után három csoportkör… Igen ám, de az európai kupakaland nem sikerült fényesen és a fejlődés jelei sem mutatkoztak Stögernél, így hiába verték meg a Bundesligában a dobogóért teperő Leverkusent az utolsó tét nélküli Európa-Liga meccsen, az osztráknak útilaput kötöttek a talpára… Így a babérokat végül az utódja, a Rebrovhoz hasonlóan keménykezű Sztyanyiszlav Csercseszov aratta le, aki a bajnoki cím mellé még egy kupagyőzelmet is bezsebelhet hamarosan, ha nem vigyáz… Jött, látott és győzött, bár azt hiszem, Csercseszov érdeme a legkisebb ebben a bajnoki címben, mert ezzel a kerettel alighanem a „Mr. Zalaegerszegről kellett volna nyugdíjba vonulnom, mert azóta mindenhonnan csak kirúgnak” Márton Gábor, a kifogásokban mindig erős, de szakmailag magát már többször lejárató Horváth Ferenc és Se hall, se lát Dömötör Szabics Imre is behúzta volna az aranyat.

Az ember normális esetben örül, ha van nemzetközi szinten is egy versenyképes magyar csapat. A trend az, ha nem elég jók a magyarok, külföldiekkel érünk el sikereket! Ez ellen nincs mit tenni, meg kell tanulni vele élni! Kíváncsi lennék, hány dühös győri szurkoló vergődik amiatt, hogy a női kézisek többnyire légiósokkal verték péppé egész Európát az elmúlt évtizedben. Vagy Sopronból hányan költöznek el amiatt, mert a hölgy kosarasok történetük első Euroliga győzelmében fontos szerep jutott a külföldieknek is… Nem lebecsülve az éveken keresztül világ legjobbjának számító Görbicz Anitát, vagy a csapatkapitány Fegyverneky Zsófiát, azért a légiósok nélkül aligha jöttek volna ezek a történelmi sikerek… A Fradiban büszkék lehetnek arra, hogy Dibusz Dénesből válogatott kapus lett, aki szinte mindig kiválóan helyettesíti Gulácsi Pétert, amikor be kell ugrania helyette; amiatt sem kell szégyenkezniük, hogy Sigér Dávidot egy kieső csapatból elhozták, s azóta közönség kedvenccé vált, s igazából Botka Endre teljesítményére sem lehetett panasz, a nemzetközi meccseken sem. Rajtuk kívül még Vécsei Bálint magyar a játékoskeretben, s az a Pászka Lóránd, akiről a következő bekezdésben még lesz szó. 5 magyar az ország kirakatcsapatában? Hogy várunk így el fejlődést a magyar futballtól? Az ideális az lenne, ha csak magyarok játszanának minden futballcsapatban, s lenne 12 Paks az NB1-ben. A realitás viszont mást mutat, s nem csak a Fradiban sok a légiós, de a szezonban (talán épp a ZS kategóriás külföldi játékosok miatt) középcsapattá sínylődő MOL Fehérvár, s a kiesés ellen küzdő két patinás fővárosi csapat, a Budapest Honvéd és az MTK is a légiósokra épít. Mert azt hiszik, attól jobbak lesznek. Elárulok egy titkot: nem lesznek. A Paksról egy következő írásomban beszélek majd, így ezen hasábokon fogadjanak el csak egy kalapemelést tőlem!

A meccsre visszatérve… A fővárosban landolva hatalmas zuhé fogadott bennünket, hogy aztán a stadionba érve már hétágra süssön a nap – olyannyira, hogy az első félidőből a szembe nap miatt alig láttunk valamit. Hiába, az áprilisi időjárás… Aztán a második elejéből is, de ennek a B középből áradó pirotechnikai eszközök voltak az okozói. Szerencsére a játéktéren zajló eseményekre is érdemes volt odafigyelni: az Újpest már az 5. percben értékesített egy büntetőt, de a Fradi még a szünet előtt megfordította a meccset. Lüktető, magyar szinten kifejezetten élvezetes találkozót játszott egymással a két csapat. Az Újpestnek nagyon jót tett a Fehérvárnál kegyvesztetté váló grúz, Budu Zivzivadze téli szerződtetése, akinek a mentalitása az egész csapatra ráragadt tavasszal, s kiesőjelöltből a 4-5. helyért küzdő együttes lett. (Egyébként is ez a szépsége a 12 csapatos NB1-nek: van a Fradi, van 3, esetleg 4 csapat, ami a dobogóért küzd, a másik 7-8 pedig a bent maradásért. Fordulóról fordulóra mást mutat a tabella és senki nem érezheti magát biztonságban. Legalább ez izgalmas…) A korábbi sikerek letéteményesei, Franck Boli és Tokmac Nguen hozták össze az egyenlítő gólt, majd Vécsei Bálint átlövése akadt be, aki az erdélyi származású Pászka Lórándtól kapta a gólpasszt – jó érzés volt szembesülni azzal, hogy a Derbin két magyar lép elő főszereplővé! A Fradi fiókcsapatától, Soroksárról érkező Pászka egyébként nagyon meggyőző teljesítményt nyújtott, s második bajnoki meccsén máris aranyérmes lett – ezt csinálja valaki utána! :) A második játékrészben mindkét kapu előtt akadtak óriási helyzetek, de a kapusok állták a sarat – majd, miután a Fradi egyik bosnyákja, Stjepan Loncar (aki mondjuk a fogalmatlan légiósok közé tartozik, jó meccsét még nem nagyon láttam…) gyorsan összeszedett két sárgát, izgulhatott a hazai tábor a nyolc perces hosszabbítás miatt… Nem is sikerült kihúzni: Dibusz Dénes elnézett egy beadást, viszont nagyon jó érzékkel ráütötte azt a francia croissant  Croizet kezére, így hiába egyenlített az Újpest a 95. percben, hosszú VAR-ozás után elvették a gólt. Dráma után ünnepelt bajnoki címet a Ferencváros, éppen az ősi rivális Újpest ellen – létezhet ennél egy Fradista számára nagyobb öröm?

Bár az igazság az, hogy voltak hullámvölgyek a szezonban, s a Fradi igazán egyetlen ellenfelét sem tömte ki, tehát nem volt ez olyan elsöprő és meggyőző diadal, mint a korábbiak. Kilenc meccset nyert meg egyetlen góllal, egyetlen egy bajnokit nyert négy gólos különbséggel (Kisvárdán volt egy 4-0), s volt még három meccs, amin kettőnél több góllal győzött. Még nincs ugyan vége a szezonnak… De ez célfutball volt a javából! 31 meccsen 58 gól? Még a kettes átlagtól is messze vannak… A Paks bezzeg már jócskán 70 gól felett jár… Öt olyan meccs volt, amin gólt sem szereztek… Ezt a Fradit nem mindig volt olyan jó nézni!

(Fotó: NSO)

De bajnokcsapatot akkor sem lát minden nap az ember, ezért nem is ekézem őket tovább! Emlékszem, amikor 2011-ben a Pápa ellen kiharcoltuk a bronzérmet, és hosszú idő után újra visszatértünk a nemzetközi színpadra. Csak úgy zengett az „EURÓPA” rigmus – a kapu hálójából még egy darabot én is eltettem emlékbe. Legutóbb bajnokavatáson egyébként a nászutamon voltam. Igen, jól olvastad! Ifjú Feleségemmel kimentünk a Salzburg-Sturm Graz bajnokira. 4-1-re nyertek a hazaiak, s ezzel behozhatatlan előnyre tettek szert az osztrák pontvadászatban (ez még sajnos a Haaland, Szoboszlai korszak előtt volt…). Nagy téttel bírt a Loki Levszki Szofia elleni BL selejtező visszavágója is 2009-ben, na meg a norvégok elleni Európa-bajnoki pótselejtező, amin Priskin Tamás azt az állati nagy gólt verte… De magyar bajnokavatáson még sincs ott minden nap az ember, ezért erre az estére alighanem sokáig emlékezni fogok!

(Fotó: NSO)

Azt is mondhatnám: csak a szokásos? A Fradinak a Vidi leépülése óta nincs itthon komoly kihívója, a játékoskerete hazai szinten félelmetes (a katari világbajnokságon többen is kulcsjátékosként vehetnek majd részt akár), és ezért vagyok kicsit csalódott amiatt, hogy messze nem volt olyan domináns ez a szezon, mint amilyennek a végeredmény mutatja. Az Újpest ellen azért összejött három, zsinórban tíz győzelem – csak a szokásos… Persze tudok még olyan csapatot mondani Európából, akik bezsebelték a bajnoki címet, de lehet hiányérzetük…

Ott van például az a PSG, ami játszi könnyedséggel hódította vissza a bajnoki címet a Lille-től (na mondjuk már az vérciki volt, hogy tavaly elveszítették…), nagyjából már az ősszel eldőlt, hogy az arab pénzből pumpált fővárosi csapat felül otthon a trónra – az elmúlt tíz évből ez nyolcadszor sikerült nekik, csak a Monaco és a Lille tudott egyszer-egyszer beleköpni a francia hagymalevesükbe. Csak a szokásos történt odahaza, de ettől a kerettől ez még a minimumnál is kevesebb. Egyrészt, mert a hazai pontvadászatban is csúsztak be csúnya vereségek és megmagyarázhatatlan pontvesztések; az egész csapaton látszott, hogy tisztában vannak vele: félgőzzel játszva, az egész ligát lenézve is övék lesz az arany. Ha Peter Stögerről azt mondtam, irányításával nem fejlődött a csapat, ez az állítás sokszorosan igaz az egyébként számomra szimpatikus Mauricio Pochettinóra, aki sok elődjéhez hasonlóan bukott edzőként fog távozni Párizsból. Már augusztusban elbuktak egy fontos meccset, a Szuperkupát a Lille ellen, de akkor még takarózhatott a kulcsjátékosok hiányával, akik a válogatott tornák miatt még nem csatlakoztak a kerethez. Októberben 0-2 Rennes-ben, aztán decemberben három napon belül két kellemetlen döntetlen a Nice és a Lens ellen, majd még karácsony előtt szintén döntetlen a Lorient otthonában, sima vereség a Nantes vendégeként, majd vereség a Nice ellen, aztán 0-3 Monacóban, hazai pályán 1-1 a Lens, majd 3-3 Strasbourgban. Bár nem nézek francia bajnokikat, így az erőviszonyokat sem nagyon ismerem, de ennek a PSG-nek szerény meglátásom szerint veretlenül kellett volna megnyernie ezt a bajnokságot… Közben a Francia Kupából is nagyon korán kiestek, az idei mumuscsapatuk, a Nice bánt el velük büntetők után. A BL-ben meg ugye a Real Madrid, akiket 150 percig lefutballoztak, aztán viszont jöttek azok a kapitális hibák… A tavalyi álomigazolások közül egyelőre se az Eb legjobb játékosának megválasztott kapus, Gianluigi Donnarumma, se a korábbi madridi legenda, Sergio Ramos, se a hétszeres Aranylabdás Lionel Messi nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Neymar is igen gyenge szezont futott. Egyedül Kylian Mbappé hozta magát, aki gólkirály lesz odahaza, s oda-vissza beköszönt a Madridnak. Hogy aztán odaköltözik-e a szezon után, már egyáltalán nem biztos, pedig a pénzen kívül más perspektívát aligha tudnak neki nyújtani Párizsban. Bajnoki cím ide vagy oda, egy ilyen szezonra senki ne legyen büszke Párizsban!

Aztán ott van egy másik bajnok, a Bayern München is, akikről ugyancsak lehúzhatjuk a vizes lepedőt, ha akarjuk… Zsinórban tízedik bajnoki cím, elképesztő rekord! De igazából nekik sem volt túl komolyan vehető riválisuk. A Dortmund védelme elképesztően sebezhető volt, a Leipzig pedig későn ébredt. A Bayern München számára sétagalopp volt a Bundesliga (bár odahaza is becsúsztak azért kellemetlen eredmények…). Ám a Mönchengladbach elleni őszi 0-5-ös kupabúcsút, és a BL-ből a Villareal elleni kiesést nehéz megmagyarázni – utóbbit főleg annak tükrében, hogy addig milyen tükörsimán meneteltek. Julian Nagelsmann jó munkát végzett a Leipzignél, s ő váltotta a szövetségi kapitánnyá előlépő Hansi Flick-et a német rekordbajnoknál; megtiszteltetés, de óriási kihívás 34 évesen ilyen magas polcra kerülni és Európa egyik legpatinásabb klubját vezetni. Nagelsmann megbukott? Kizárt! Kell némi vérfrissítés a keretben, meg jó lenne bővebb keret (két éve, amikor BL-t nyertek, olyan játékosok tudtak beszállni a padról, mint például Perisic és Coutinho, ilyen extracserék idén nem csücsültek a bajor kispadon…), de amúgy nagy tragédia nem történt. Tragédia akkor lesz, ha Robert Lewandowski tényleg elmegy a nyáron, mert azért 35 Bundesliga gólt egyik pillanatról a másikra nem lehet pótolni. Évek óta kiegyensúlyozottan lövi a gólokat a lengyel, már több mint 300 Bundesliga gólnál tart az a Lewa, akinek jövő nyáron jár le a szerződése, de egyébként Barcelonába vágyik. Arra jó lehet ez a transzfer, hogy bebizonyítsa a károgóknak, hogy a németnél erősebb bajnokságban is megállja a helyét, egyébként én nem szívesen látnám gránátvörös-kékben… Már csak a madridi kötődésem miatt sem…

És ha már Madrid… Befejezésül még egy „csak a szokásos”… Megdöbbentő, ami a Real Madrid – Manchester City BL elődöntő visszavágóján történt? Ugyan már! Csak a szokásos: a spanyolok szokásukhoz híven visszahozták a sírból, az angolok pedig, ahogyan szokták… Nem kicsit, nagyon! A Manchester City nagyjából azóta ácsingózik a nagy fülű trófeára, mint a PSG, s ugyanakkora sikerrel teszi ezt, hiszen eddig mindössze egy finálé jött össze nekik, azt is elveszítették az esélytelenebbnek tartott Chelsea ellen. Létezik valami, amit úgy hívnak: szív, mentalitás és tradíció! A Real Madrid ebben az időintervallumban az ötödik BL trófeáját nyerheti! Jürgen Klopp öt év alatt harmadszor jut be a fináléba a Liverpoollal! A Bayern München is nyert két Bajnokok Ligáját! Ezeknek a csapatoknak van múltja, s játékosai át is érzik, mit jelent ezt a mezt a hátukon viselni. A PSG? Mbappé lehet, aláírja új szerződését a párizsiakkal évi ötvenmillió eurós fizetésért és száz millió eurós aláírási bónuszért... Ilyen játékos nem is biztos, hogy kell a Real Madridba, még akkor is, ha ő történetesen jelenleg a világ legjobbja. Pénzen megvásárolni nem lehet a sikereket! Az ide édeskevés! Egyik oldalon egy százmilliónál is többet érő Jack Grealish, aki kihagyta az ordító helyzeteit, a másikon meg egy lesajnált Rodrigo, aki másfél perc alatt rúgott kettőt… Carlo Ancelotti remek érzékkel cserélt, hatalmas potenciál van a madridi fiatalokban, ha Modric, Kroos és Casemiro egyszer, úgy a hetvenes éveiknek a végén majd szögre akasztják a stoplist (Camavinga, Valverde, Ceballos, Vinicius, Rodrigo – a jövő Mbappé nélkül is több, mint bizalom gerjesztő!). Pep Guardiola pedig, aki legutóbb Messivel, Iniestával és Xavival volt képes 11 éve Bajnokok Ligáját nyerni (de régen volt, már megint az idő múlása…), pedig azóta a Bayern München és a Manchester City is minden évben a topfavoritok között volt, nagyon csúnyán, szokásosan eltaktikázta magát. Hogy a Jóbarátok sorozat egyik közismert szállóigéjét használjam: ő nem elmónikázta, elguardiolázta… Hiszen mi az már, hogy a játékmestert, s a csapat egyik legjobbját, aki tényleg nem játszott jól, de benne mindig ott van a gólveszély, lecserélem? Aztán meg az egyetlen gólszerzőmet is lehozom, aki történetesen az adott BL szezon leggólerősebb City játékosa, s becserélek helyette egy 36 éves védőt? Mire gondolhatott Guardiola? Tartalékolt a hétvégi bajnokira? Azt hitte, már megvan a továbbjutás? Mikor tanulja már meg a világ, hogy a Real ellen a 2-0 sem életbiztosítás semmire???

Persze, fülemben cseng a károgók kórusa: a Real Madridnak megint mákja volt, kamu tizenegyeseket kapnak, nem hosszabbítanak eleget a sporik, róluk minden befelé pattan, meg amúgyis, Casemirót ki kellett volna állítani, meg mi az, hogy Courtois egyszerre nyolc kézzel véd, mint valami polip… A héten hallottam egy műsorban, hogy a Real Madrid továbbjutása azért nem csoda, mert a csodák nem ismétlődnek meg két hónap alatt háromszor. (Unibet youtube csatornáján, a Sípszó után, bocsi az ingyen reklámért…) És hát valóban: a Real Madrid a PSG, a Chelsea és a Manchester City ellen is megcsinálta gyakorlatilag a lehetetlent. Tulajdonképpen már Párizsban elszállhatott volna, de Messi kihagyta a büntetőt, s csak 1-0-ra győztek a franciák. A visszavágón a védelem összeomlott, s 15 perc alatt rúgtak hármat a blancók. A Chelsea otthonában nyertek 3-1-re, de akkor meg a Bernabeuban blokkoltak le, ám 0-3 után jött a feltámadás, és két rúgott gól elég volt. Manchesterben 2-3 góllal is nyerhettek volna a hazaiak, de a spanyolok mindig visszakapaszkodtak, s csak eggyel kaptak ki. Hogy aztán a visszavágón a 90. és a 91. percben visszajöjjenek a párharcba, majd a maguk javára is fordítsák azt… A génjeikben van a győzelem. Nem hiszem, hogy van még egy csapat a golyóbison, aki ezt meg tudná csinálni. PSG, Chelsea, Manchester City. Kutya nehéz sorsolás. Az ősszel meg még azon nevettünk, hogy a moldáv Sheriff Tiraspol győzött a Bernabeuban… Most meg készülhet a május 28-i párizsi BL fináléra, a Liverpool ellen… Nem a Tiraspol, a Madrid...

Bár nem terveztem hosszúra ezt az írást, végül hoztam a formámat, s a kedves Olvasó, aki eljutott idáig az olvasásban, nyugodtan tegye fel a nekem szánt kérdését: Lacus, csak a szokásos?

1. Az ikonosztázion ajtajait szertartások közben gyakran kinyitjuk, de aztán az istentiszteletek végeztével be is zárjuk. De nem a fényes héten! Az egyik legkülönlegesebb sajátosság, hogy Fényes héten szertartáson belül, de azon kívül is minden ajtó nyitva van, ami azt jelképezi, hogy megnyílt az Éden ajtaja, a mennyország kapuja. „Általa szabad utunk nyílt egy lélekben az Atyához.” (Ef 2,18) Ha bárki bemegy Húsvét hetében a templomba, ne higgye, hogy véletlenül maradtak nyitva az ajtók, túlbuzgóságból sem kell bezárni! :)

2. A fényes héten a pap kereszttel ad minden nap minden áldást, a szertartások záró áldását pedig utána is, egészen Mennybemenetel ünnepéig. Az év többi részén hivatalosan a kezével adja az áldást a lelkipásztor. Ám ez a mozzanat Húsvétkor azt jelzi számunkra, hogy Krisztus keresztjével áld meg bennünket és adja számunkra az Új Életet.

3. A bordó, piros vagy fekete ruhát hátrahagyva a pap fehérben temet: lehet egészen Mennybemenetelig, de kifejezetten, kötelezően előírva ez csak fényes hétre van, ezzel is a feltámadásra utalva. Egyébként is speciális a fényes heti temetés, a feltámadási szertartást énekeljük végig, még a „Boldog nyugalmat” helyett is „Feltámadt Krisztust” éneklünk. A görögkatolikus temetési szertartás egyébként is különlegesen szép, mind dallamvilágában, mind imádságaiban, a Húsvét fénye pedig még szebbé teszi.

4. Egyik legszebb és talán legismertebb imádságunkban a Szentlelket hívjuk segítségül. A Szent Liturgia elején általában, amíg a pap körbetömjénezi a templomot, a Mennyei Királyt énekeljük. Ám Húsvét és Pünkösd között ezt nem tesszük, mint ahogy szertartásainkban a szokásos kezdetből is kihagyjuk a Mennyei Királyt. Miért? Mert Pünkösd a Szentlélek eljövetelének ünnepe, amikor az apostolok megkapják a megígért Vigasztaló Lelket. Pünkösdig „böjtöljük” ezt az imát, cserébe akkor majd térdet hajtva, háromszor elénekeljük, és így kezdjük a Szent Liturgiát.

5. A bizánci egyházban van egy nyolc hangú énektár, az Oktoékhosz, amiben a nyolc hangnak megfelelően vannak imádságok, énekek: sztihirák, prokimenek, tropárok, kontákok, stb. A Miatyánkot is lehet hetente másik hangon, dallamon énekelni. Hetente váltakoznak a hangok, kivéve a fényes hetet: ilyenkor minden nap az Utrenyében és a Vecsernyében más-más hangról vesszük az énekeket. Ezért van az, hogy a nagyszombati Nagy Szent Bazil Liturgiájában, amit Vecsernyével együtt végzünk, illetve a húsvét vasárnap hajnali feltámadási szertartáson vannak első hangú sztichirák, a kottában is benne találhatók, ám, ha valaki húsvét vasárnap este elmegy a templomba vecsernyére, akkor már 2. hangú sztichirákkal találkozik. A hangváltás mindig szombat este történik, ami liturgikus szempontból már vasárnapnak felel meg, s fényes héten minden napot vasárnapként, a Feltámadás napjaként élünk meg, azért van a naponta történő hangváltás.

6. A görögkatolikus egyház a Jelenések könyve kivételével végigolvastatja a Szent Liturgián az Újszövetséget. Az Apostolok Cselekedeteinek olvasását Húsvét vasárnap kezdi, s Pünkösd előtt fejezi be. Az Apostolok Cselekedetei az Evangéliumok folytatása, az Evangéliumok pedig Krisztus feltámadásával fejeződnek be, ezért logikus, hogy miért is ekkor olvassuk fel azt az újszövetségi könyvet, ami a Krisztusban tovább élő egyház megalakulását, növekedését, fejlődését mutatja meg. Természetesen máskor is van, hogy olvasunk az Apostolok Cselekedeteiből, például ismert az első vértanúnak, Szent István diakónusnak a beszéde és megkövezése, amit Karácsony harmadnapján, Szent István emléknapján olvasunk fel.