A Derby hangulata mindig különleges, semmihez nem hasonlítható, kérdezzék csak meg három M betűvel kezdődő világváros fanatikusait: alighanem Milánóban, Manchesterben és Madridban is így gondolják. Vagy a Mersey Partján, Liverpoolban. Magyarország fővárosában sincs ez másképp: egy Fradi-Újpestnél nem lehet egyetlen meccs sem nagyobb, bármekkora is legyen a differencia a két klub között, s bármekkora is legyen a tét! Ha meg egyenesen a bajnoki cím múlik rajta és egy elképesztően hosszú győzelmi sorozat íródhat tovább… A Fradi megcsinálta és zsinórban negyedik, összességében a 33. bajnoki címét is bezsebelte!

Ki emlékszik a Barátok közt című magyar sorozat első epizódjára? És az Újpest utolsó bajnoki címére? Bizony, ugyanabban az évben volt mindkettő: 1998-at írtunk. Én 11 voltam akkor… Azóta eltelt 24 év. Az idő múlását sajnos más sporthoz kötődő eseményben is észreveszem. Például nemrég volt David Beckham elsőszülött gyermekének az esküvője. Még emlékszem arra, amikor arról írtak a lapok, hogy megszületett a kis Brooklyn. Most meg már meg is nősült! Idén már 20 éve, hogy utoljára világbajnokságot nyert Brazília! Emlékszem, a seleaco tagjai összeborulva és imádkozva ünnepeltek, az volt az első olyan vb, amit végig tudtam már követni (igaz, nagy részét Szentpétervárról és orosz nyelven figyeltem, mert éppen ott voltam az énekkarral), mintha néhány éve lett volna. De nem, eltelt már két évtized azóta! (A közelmúltban írtam az elmúlt húsz év legjobb klub – és válogatott csapatairól, nos, nem bántam meg, hogy oda tettem azt a brazil csapatot, ahová…) Néhány hete volt 20 éve, hogy szegény Simon Tibit, a Fradi egykori legendáját brutálisan meggyilkolták… Az a nap is olyan közelinek tűnik… Hát igen, rá is emlékeztek – a Derbi előtt, de magán a meccsen is.

(fotó: NSO)

Az újpestieknek is volt mire, pontosabban kire emlékezniük. No, nem a hangos Fradi elleni sikerekre az elmúlt 8 évből. Legutóbb 2019. februárjában szereztek egyáltalán pontot az ősi rivális ellen, azóta zsinórban tizedszer nyert a Fradi, és legutóbb 20 mérkőzéssel ezelőtt verték meg a rekordbajnokot, azóta mindössze öt döntetlen csúszott be. Ezt az utolsó vereséget vezérszurkolójuk, Altsach István, ismertebb nevén Szőke már csak fentről nézhette, mert a Derbi hetében elhunyt – őt még a Fradisták is tisztelték, legalábbis arra lehetett következtetni abból, hogy az újpestiek meccs közbeni koreográfiás megemlékezését megtapsolták.

Vártam a meccset, s nem csak azért, mert az Újpest elleni rangadók feelingje valóban semmihez nem hasonlítható (eddig négy Derbin voltam, háromszor nyert a Fradi, legutóbbi személyes élményemen viszont 3-3 lett a végeredmény), hanem mert régen láttam élőben a csapatot. Ez betudható a covidnak, de talán annak még inkább, hogy hirtelen váltam egy gyermekesből négy gyermekes édesapává… Ha jól emlékszem, legutóbb a Groupamában az Espanyol elleni Európa Liga csoportmeccsen voltam, s annak is már két és fél éve. Egyszer voltam Sényőn egy laza kupameccsen, egy, a máltai bajnok Valletta elleni BL selejtezőn édesapámmal, meg Debrecenben ott voltam, amikor Zsóri Dániel azt a bizonyos győztes gólt ollózta, amiért később megkapta a Puskás díjat. (Ne legyen igazam, de úgy tűnik, Zsóri Dánielt megint egyetlen gólról fogják beazonosítani a szurkolók, mint anno Koplárovics Bélát, aki a Manchester Unitednak rúgott győztes gólja után viszonylag hamar el is tűnt a süllyesztőben…) Bajnokin legutóbb emlékeim szerint 2018. május 27-én jártam a Fradi szentélyben, amikor a Diósgyőrt vertük 4-0-ra. Hogy mennyi idő telt el azóta, nem csak az akkori gólszerzők miatt sokat mondó (Paintsil duplázott, de betalált Böde Dani és a szezon végén visszavonuló Hajnal Tamás is), hanem, mert azóta már néggyel több aranyéremnek a birtokosai a zöld-fehérek!

(Fotó: NSO)

Bizony, amit Sergij Rebrov elkezdett, azt utódai sem tudták teljesen taccsra vágni, pedig ők aztán mindent megtettek… Persze igazságtalan lennék, ha a frissen megszerzett bajnoki cím után szidnám a csapatot, de azért nem árt rá emlékezni: az idei Fradi már egészen más volt, mint az, amelyiket az ukrán edzett – és nem is feltétlenül a játékosállományban, persze, kicsit abban is… Ki ne emlékezne arra, hogy Rebrov távozása után Peter Stöger lett a vezetőedző, akivel amúgy nem szerepelt botrányosan a csapat, ráadásul megint bejutott egy európai csoportkörbe. Milyen régóta vártak arra az Üllői úton, hogy Európában újra jegyzett csapat legyen a Fradi, erre most egymás után három csoportkör… Igen ám, de az európai kupakaland nem sikerült fényesen és a fejlődés jelei sem mutatkoztak Stögernél, így hiába verték meg a Bundesligában a dobogóért teperő Leverkusent az utolsó tét nélküli Európa-Liga meccsen, az osztráknak útilaput kötöttek a talpára… Így a babérokat végül az utódja, a Rebrovhoz hasonlóan keménykezű Sztyanyiszlav Csercseszov aratta le, aki a bajnoki cím mellé még egy kupagyőzelmet is bezsebelhet hamarosan, ha nem vigyáz… Jött, látott és győzött, bár azt hiszem, Csercseszov érdeme a legkisebb ebben a bajnoki címben, mert ezzel a kerettel alighanem a „Mr. Zalaegerszegről kellett volna nyugdíjba vonulnom, mert azóta mindenhonnan csak kirúgnak” Márton Gábor, a kifogásokban mindig erős, de szakmailag magát már többször lejárató Horváth Ferenc és Se hall, se lát Dömötör Szabics Imre is behúzta volna az aranyat.

Az ember normális esetben örül, ha van nemzetközi szinten is egy versenyképes magyar csapat. A trend az, ha nem elég jók a magyarok, külföldiekkel érünk el sikereket! Ez ellen nincs mit tenni, meg kell tanulni vele élni! Kíváncsi lennék, hány dühös győri szurkoló vergődik amiatt, hogy a női kézisek többnyire légiósokkal verték péppé egész Európát az elmúlt évtizedben. Vagy Sopronból hányan költöznek el amiatt, mert a hölgy kosarasok történetük első Euroliga győzelmében fontos szerep jutott a külföldieknek is… Nem lebecsülve az éveken keresztül világ legjobbjának számító Görbicz Anitát, vagy a csapatkapitány Fegyverneky Zsófiát, azért a légiósok nélkül aligha jöttek volna ezek a történelmi sikerek… A Fradiban büszkék lehetnek arra, hogy Dibusz Dénesből válogatott kapus lett, aki szinte mindig kiválóan helyettesíti Gulácsi Pétert, amikor be kell ugrania helyette; amiatt sem kell szégyenkezniük, hogy Sigér Dávidot egy kieső csapatból elhozták, s azóta közönség kedvenccé vált, s igazából Botka Endre teljesítményére sem lehetett panasz, a nemzetközi meccseken sem. Rajtuk kívül még Vécsei Bálint magyar a játékoskeretben, s az a Pászka Lóránd, akiről a következő bekezdésben még lesz szó. 5 magyar az ország kirakatcsapatában? Hogy várunk így el fejlődést a magyar futballtól? Az ideális az lenne, ha csak magyarok játszanának minden futballcsapatban, s lenne 12 Paks az NB1-ben. A realitás viszont mást mutat, s nem csak a Fradiban sok a légiós, de a szezonban (talán épp a ZS kategóriás külföldi játékosok miatt) középcsapattá sínylődő MOL Fehérvár, s a kiesés ellen küzdő két patinás fővárosi csapat, a Budapest Honvéd és az MTK is a légiósokra épít. Mert azt hiszik, attól jobbak lesznek. Elárulok egy titkot: nem lesznek. A Paksról egy következő írásomban beszélek majd, így ezen hasábokon fogadjanak el csak egy kalapemelést tőlem!

A meccsre visszatérve… A fővárosban landolva hatalmas zuhé fogadott bennünket, hogy aztán a stadionba érve már hétágra süssön a nap – olyannyira, hogy az első félidőből a szembe nap miatt alig láttunk valamit. Hiába, az áprilisi időjárás… Aztán a második elejéből is, de ennek a B középből áradó pirotechnikai eszközök voltak az okozói. Szerencsére a játéktéren zajló eseményekre is érdemes volt odafigyelni: az Újpest már az 5. percben értékesített egy büntetőt, de a Fradi még a szünet előtt megfordította a meccset. Lüktető, magyar szinten kifejezetten élvezetes találkozót játszott egymással a két csapat. Az Újpestnek nagyon jót tett a Fehérvárnál kegyvesztetté váló grúz, Budu Zivzivadze téli szerződtetése, akinek a mentalitása az egész csapatra ráragadt tavasszal, s kiesőjelöltből a 4-5. helyért küzdő együttes lett. (Egyébként is ez a szépsége a 12 csapatos NB1-nek: van a Fradi, van 3, esetleg 4 csapat, ami a dobogóért küzd, a másik 7-8 pedig a bent maradásért. Fordulóról fordulóra mást mutat a tabella és senki nem érezheti magát biztonságban. Legalább ez izgalmas…) A korábbi sikerek letéteményesei, Franck Boli és Tokmac Nguen hozták össze az egyenlítő gólt, majd Vécsei Bálint átlövése akadt be, aki az erdélyi származású Pászka Lórándtól kapta a gólpasszt – jó érzés volt szembesülni azzal, hogy a Derbin két magyar lép elő főszereplővé! A Fradi fiókcsapatától, Soroksárról érkező Pászka egyébként nagyon meggyőző teljesítményt nyújtott, s második bajnoki meccsén máris aranyérmes lett – ezt csinálja valaki utána! :) A második játékrészben mindkét kapu előtt akadtak óriási helyzetek, de a kapusok állták a sarat – majd, miután a Fradi egyik bosnyákja, Stjepan Loncar (aki mondjuk a fogalmatlan légiósok közé tartozik, jó meccsét még nem nagyon láttam…) gyorsan összeszedett két sárgát, izgulhatott a hazai tábor a nyolc perces hosszabbítás miatt… Nem is sikerült kihúzni: Dibusz Dénes elnézett egy beadást, viszont nagyon jó érzékkel ráütötte azt a francia croissant  Croizet kezére, így hiába egyenlített az Újpest a 95. percben, hosszú VAR-ozás után elvették a gólt. Dráma után ünnepelt bajnoki címet a Ferencváros, éppen az ősi rivális Újpest ellen – létezhet ennél egy Fradista számára nagyobb öröm?

Bár az igazság az, hogy voltak hullámvölgyek a szezonban, s a Fradi igazán egyetlen ellenfelét sem tömte ki, tehát nem volt ez olyan elsöprő és meggyőző diadal, mint a korábbiak. Kilenc meccset nyert meg egyetlen góllal, egyetlen egy bajnokit nyert négy gólos különbséggel (Kisvárdán volt egy 4-0), s volt még három meccs, amin kettőnél több góllal győzött. Még nincs ugyan vége a szezonnak… De ez célfutball volt a javából! 31 meccsen 58 gól? Még a kettes átlagtól is messze vannak… A Paks bezzeg már jócskán 70 gól felett jár… Öt olyan meccs volt, amin gólt sem szereztek… Ezt a Fradit nem mindig volt olyan jó nézni!

(Fotó: NSO)

De bajnokcsapatot akkor sem lát minden nap az ember, ezért nem is ekézem őket tovább! Emlékszem, amikor 2011-ben a Pápa ellen kiharcoltuk a bronzérmet, és hosszú idő után újra visszatértünk a nemzetközi színpadra. Csak úgy zengett az „EURÓPA” rigmus – a kapu hálójából még egy darabot én is eltettem emlékbe. Legutóbb bajnokavatáson egyébként a nászutamon voltam. Igen, jól olvastad! Ifjú Feleségemmel kimentünk a Salzburg-Sturm Graz bajnokira. 4-1-re nyertek a hazaiak, s ezzel behozhatatlan előnyre tettek szert az osztrák pontvadászatban (ez még sajnos a Haaland, Szoboszlai korszak előtt volt…). Nagy téttel bírt a Loki Levszki Szofia elleni BL selejtező visszavágója is 2009-ben, na meg a norvégok elleni Európa-bajnoki pótselejtező, amin Priskin Tamás azt az állati nagy gólt verte… De magyar bajnokavatáson még sincs ott minden nap az ember, ezért erre az estére alighanem sokáig emlékezni fogok!

(Fotó: NSO)

Azt is mondhatnám: csak a szokásos? A Fradinak a Vidi leépülése óta nincs itthon komoly kihívója, a játékoskerete hazai szinten félelmetes (a katari világbajnokságon többen is kulcsjátékosként vehetnek majd részt akár), és ezért vagyok kicsit csalódott amiatt, hogy messze nem volt olyan domináns ez a szezon, mint amilyennek a végeredmény mutatja. Az Újpest ellen azért összejött három, zsinórban tíz győzelem – csak a szokásos… Persze tudok még olyan csapatot mondani Európából, akik bezsebelték a bajnoki címet, de lehet hiányérzetük…

Ott van például az a PSG, ami játszi könnyedséggel hódította vissza a bajnoki címet a Lille-től (na mondjuk már az vérciki volt, hogy tavaly elveszítették…), nagyjából már az ősszel eldőlt, hogy az arab pénzből pumpált fővárosi csapat felül otthon a trónra – az elmúlt tíz évből ez nyolcadszor sikerült nekik, csak a Monaco és a Lille tudott egyszer-egyszer beleköpni a francia hagymalevesükbe. Csak a szokásos történt odahaza, de ettől a kerettől ez még a minimumnál is kevesebb. Egyrészt, mert a hazai pontvadászatban is csúsztak be csúnya vereségek és megmagyarázhatatlan pontvesztések; az egész csapaton látszott, hogy tisztában vannak vele: félgőzzel játszva, az egész ligát lenézve is övék lesz az arany. Ha Peter Stögerről azt mondtam, irányításával nem fejlődött a csapat, ez az állítás sokszorosan igaz az egyébként számomra szimpatikus Mauricio Pochettinóra, aki sok elődjéhez hasonlóan bukott edzőként fog távozni Párizsból. Már augusztusban elbuktak egy fontos meccset, a Szuperkupát a Lille ellen, de akkor még takarózhatott a kulcsjátékosok hiányával, akik a válogatott tornák miatt még nem csatlakoztak a kerethez. Októberben 0-2 Rennes-ben, aztán decemberben három napon belül két kellemetlen döntetlen a Nice és a Lens ellen, majd még karácsony előtt szintén döntetlen a Lorient otthonában, sima vereség a Nantes vendégeként, majd vereség a Nice ellen, aztán 0-3 Monacóban, hazai pályán 1-1 a Lens, majd 3-3 Strasbourgban. Bár nem nézek francia bajnokikat, így az erőviszonyokat sem nagyon ismerem, de ennek a PSG-nek szerény meglátásom szerint veretlenül kellett volna megnyernie ezt a bajnokságot… Közben a Francia Kupából is nagyon korán kiestek, az idei mumuscsapatuk, a Nice bánt el velük büntetők után. A BL-ben meg ugye a Real Madrid, akiket 150 percig lefutballoztak, aztán viszont jöttek azok a kapitális hibák… A tavalyi álomigazolások közül egyelőre se az Eb legjobb játékosának megválasztott kapus, Gianluigi Donnarumma, se a korábbi madridi legenda, Sergio Ramos, se a hétszeres Aranylabdás Lionel Messi nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Neymar is igen gyenge szezont futott. Egyedül Kylian Mbappé hozta magát, aki gólkirály lesz odahaza, s oda-vissza beköszönt a Madridnak. Hogy aztán odaköltözik-e a szezon után, már egyáltalán nem biztos, pedig a pénzen kívül más perspektívát aligha tudnak neki nyújtani Párizsban. Bajnoki cím ide vagy oda, egy ilyen szezonra senki ne legyen büszke Párizsban!

Aztán ott van egy másik bajnok, a Bayern München is, akikről ugyancsak lehúzhatjuk a vizes lepedőt, ha akarjuk… Zsinórban tízedik bajnoki cím, elképesztő rekord! De igazából nekik sem volt túl komolyan vehető riválisuk. A Dortmund védelme elképesztően sebezhető volt, a Leipzig pedig későn ébredt. A Bayern München számára sétagalopp volt a Bundesliga (bár odahaza is becsúsztak azért kellemetlen eredmények…). Ám a Mönchengladbach elleni őszi 0-5-ös kupabúcsút, és a BL-ből a Villareal elleni kiesést nehéz megmagyarázni – utóbbit főleg annak tükrében, hogy addig milyen tükörsimán meneteltek. Julian Nagelsmann jó munkát végzett a Leipzignél, s ő váltotta a szövetségi kapitánnyá előlépő Hansi Flick-et a német rekordbajnoknál; megtiszteltetés, de óriási kihívás 34 évesen ilyen magas polcra kerülni és Európa egyik legpatinásabb klubját vezetni. Nagelsmann megbukott? Kizárt! Kell némi vérfrissítés a keretben, meg jó lenne bővebb keret (két éve, amikor BL-t nyertek, olyan játékosok tudtak beszállni a padról, mint például Perisic és Coutinho, ilyen extracserék idén nem csücsültek a bajor kispadon…), de amúgy nagy tragédia nem történt. Tragédia akkor lesz, ha Robert Lewandowski tényleg elmegy a nyáron, mert azért 35 Bundesliga gólt egyik pillanatról a másikra nem lehet pótolni. Évek óta kiegyensúlyozottan lövi a gólokat a lengyel, már több mint 300 Bundesliga gólnál tart az a Lewa, akinek jövő nyáron jár le a szerződése, de egyébként Barcelonába vágyik. Arra jó lehet ez a transzfer, hogy bebizonyítsa a károgóknak, hogy a németnél erősebb bajnokságban is megállja a helyét, egyébként én nem szívesen látnám gránátvörös-kékben… Már csak a madridi kötődésem miatt sem…

És ha már Madrid… Befejezésül még egy „csak a szokásos”… Megdöbbentő, ami a Real Madrid – Manchester City BL elődöntő visszavágóján történt? Ugyan már! Csak a szokásos: a spanyolok szokásukhoz híven visszahozták a sírból, az angolok pedig, ahogyan szokták… Nem kicsit, nagyon! A Manchester City nagyjából azóta ácsingózik a nagy fülű trófeára, mint a PSG, s ugyanakkora sikerrel teszi ezt, hiszen eddig mindössze egy finálé jött össze nekik, azt is elveszítették az esélytelenebbnek tartott Chelsea ellen. Létezik valami, amit úgy hívnak: szív, mentalitás és tradíció! A Real Madrid ebben az időintervallumban az ötödik BL trófeáját nyerheti! Jürgen Klopp öt év alatt harmadszor jut be a fináléba a Liverpoollal! A Bayern München is nyert két Bajnokok Ligáját! Ezeknek a csapatoknak van múltja, s játékosai át is érzik, mit jelent ezt a mezt a hátukon viselni. A PSG? Mbappé lehet, aláírja új szerződését a párizsiakkal évi ötvenmillió eurós fizetésért és száz millió eurós aláírási bónuszért... Ilyen játékos nem is biztos, hogy kell a Real Madridba, még akkor is, ha ő történetesen jelenleg a világ legjobbja. Pénzen megvásárolni nem lehet a sikereket! Az ide édeskevés! Egyik oldalon egy százmilliónál is többet érő Jack Grealish, aki kihagyta az ordító helyzeteit, a másikon meg egy lesajnált Rodrigo, aki másfél perc alatt rúgott kettőt… Carlo Ancelotti remek érzékkel cserélt, hatalmas potenciál van a madridi fiatalokban, ha Modric, Kroos és Casemiro egyszer, úgy a hetvenes éveiknek a végén majd szögre akasztják a stoplist (Camavinga, Valverde, Ceballos, Vinicius, Rodrigo – a jövő Mbappé nélkül is több, mint bizalom gerjesztő!). Pep Guardiola pedig, aki legutóbb Messivel, Iniestával és Xavival volt képes 11 éve Bajnokok Ligáját nyerni (de régen volt, már megint az idő múlása…), pedig azóta a Bayern München és a Manchester City is minden évben a topfavoritok között volt, nagyon csúnyán, szokásosan eltaktikázta magát. Hogy a Jóbarátok sorozat egyik közismert szállóigéjét használjam: ő nem elmónikázta, elguardiolázta… Hiszen mi az már, hogy a játékmestert, s a csapat egyik legjobbját, aki tényleg nem játszott jól, de benne mindig ott van a gólveszély, lecserélem? Aztán meg az egyetlen gólszerzőmet is lehozom, aki történetesen az adott BL szezon leggólerősebb City játékosa, s becserélek helyette egy 36 éves védőt? Mire gondolhatott Guardiola? Tartalékolt a hétvégi bajnokira? Azt hitte, már megvan a továbbjutás? Mikor tanulja már meg a világ, hogy a Real ellen a 2-0 sem életbiztosítás semmire???

Persze, fülemben cseng a károgók kórusa: a Real Madridnak megint mákja volt, kamu tizenegyeseket kapnak, nem hosszabbítanak eleget a sporik, róluk minden befelé pattan, meg amúgyis, Casemirót ki kellett volna állítani, meg mi az, hogy Courtois egyszerre nyolc kézzel véd, mint valami polip… A héten hallottam egy műsorban, hogy a Real Madrid továbbjutása azért nem csoda, mert a csodák nem ismétlődnek meg két hónap alatt háromszor. (Unibet youtube csatornáján, a Sípszó után, bocsi az ingyen reklámért…) És hát valóban: a Real Madrid a PSG, a Chelsea és a Manchester City ellen is megcsinálta gyakorlatilag a lehetetlent. Tulajdonképpen már Párizsban elszállhatott volna, de Messi kihagyta a büntetőt, s csak 1-0-ra győztek a franciák. A visszavágón a védelem összeomlott, s 15 perc alatt rúgtak hármat a blancók. A Chelsea otthonában nyertek 3-1-re, de akkor meg a Bernabeuban blokkoltak le, ám 0-3 után jött a feltámadás, és két rúgott gól elég volt. Manchesterben 2-3 góllal is nyerhettek volna a hazaiak, de a spanyolok mindig visszakapaszkodtak, s csak eggyel kaptak ki. Hogy aztán a visszavágón a 90. és a 91. percben visszajöjjenek a párharcba, majd a maguk javára is fordítsák azt… A génjeikben van a győzelem. Nem hiszem, hogy van még egy csapat a golyóbison, aki ezt meg tudná csinálni. PSG, Chelsea, Manchester City. Kutya nehéz sorsolás. Az ősszel meg még azon nevettünk, hogy a moldáv Sheriff Tiraspol győzött a Bernabeuban… Most meg készülhet a május 28-i párizsi BL fináléra, a Liverpool ellen… Nem a Tiraspol, a Madrid...

Bár nem terveztem hosszúra ezt az írást, végül hoztam a formámat, s a kedves Olvasó, aki eljutott idáig az olvasásban, nyugodtan tegye fel a nekem szánt kérdését: Lacus, csak a szokásos?