Az elmúlt másfél évben három különböző korszak három legendás labdarúgója is elhunyt. Diego Armando Maradona nem sokkal 60. születésnapja után költözött át az örökkévalóságba, 2020. november 25-én. A hosszú betegségben szenvedő Gerd Müller néhány hónappal azután hunyt el, hogy Robert Lewandowski megdöntötte a megdönthetetlennek hitt rekordját az egy szezonban elért Bundesliga gólokat tekintve. (Ne vegyünk rá mérget, hogy a lengyel ezt a rekordot idén nem fogja tovább dönteni…) Aztán a közelmúltban érkezett Madridból is a nagyon szomorú hír: 89. életévében Francisco Gento is elment. Maradona egy legendás argentin válogatottnak volt a vezére (meg persze egy akkor csúcsra járatott Napolinak), Müller a ’70-es évek német válogatottjában és a Bayern Münchenben vált a Nemzet Bombázójává, Gento pedig az ’50-es, ’60-as évek legendás Real Madridjának volt a sztárcsatára, többek között Puskás Ferenc és Alfredo di Stefano társaként, nem mellesleg a golyóbis egyetlen hatszoros BEK győztes labdarúgója! (Mondjuk Cristiano Ronaldo mentalitását ismerve lehet, ő addig nem vonul vissza, míg be nem éri, ha már az Aranylabda csatát úgy tűnik, végérvényesen elveszítette Messivel szemben. A portugálnak öt BL címe van, de ehhez a törekvéséhez jobb mihamarabb eligazolnia az Old Traffordról, mert én hamarabb fogok indulni az Exatlon Hungary-ben, mint hogy CR BL-t nyer ezzel a Manchester Uniteddel…) Rájuk az én generációm nem emlékezhet, de hála Istennek a mi életünkben is vannak, voltak zsenik, klasszisok, korszakokat alkotó és meghatározó spílerek és együttesek. Természetesen szubjektív lista következik, de bemutatom a XXI. század 10 legjobb klub – és válogatott csapatát. Fontos szempont: egy klub csak egy korszakos csapatát delegálhatta a TOP 10-be! Jó nosztalgiázást kívánok!

Legendákra fel!!!

Mindenekelőtt nézzük a „futottak még” kategóriát, akik nem fértek fel a listára, de egy bekezdést megérdemelnek – mert tartalékokra mindig szükség van…

A 2000-2003 közötti sikerszéria alighanem megmásíthatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy én a Real Madrid szerelmese lettem! Alakult már a Galaktikus korszak, de ekkor még az igazolások eredményekkel is párosultak: 2000-ben a Valencia, 2002-ben a Bayer Leverkusen ellen nyerték meg a Bajnokok Ligáját, míg 2003-ban egy kiélezett versenyfutást követően a Real Sociedad előtt behúzták a spanyol bajnokságot – hogy aztán számomra máig megfejthetetlen módon egyszerre rúgják ki a csapatkapitány Fernando Hierrót és a sikeredzőt, Vicente del Bosque-t. Természetesen ezután sokáig végeláthatatlannak tetsző lejtmenet vette kezdetét Madridban, aminek tulajdonképpen szerintem csak Jose Mourinho vetett véget (hiába sikerült menet közben kétszer bajnokságot nyerni), de a XX. század legjobb klubjának megválasztott együttes a XXI. századot is prímán kezdte: bizony, akkoriban egyszerre rúgta a bőrt habfehérben többek között Iker Casillas, Michel Salgado, Roberto Carlos, Makelele, Figo, Zidane, Guti, Raúl, Morientes és Ronaldo. Csak nekem borsódzik a hátam ettől a névsortól?

Balról: Guti, Raúl, Michel Salgado, Figo, Hierro, Roberto Carlos. Hiányoznak...

Kronológiai sorrendben haladva a Chelsea 2004-2007 közötti együttese következik – avagy az első Mourinho korszak. A BL győzelem ekkor még nem jött össze (bár elődöntőig eljutottak a londoniak), ám 1955 után végre sikerült bajnokságot nyerniük (kétszer is!), s egyszer a Ligakupát is elhódították. Jose Mourinho úgy érkezett meg a Stamford Bridge-re, hogy előtte az FC Portóval UEFA kupát és Bajnokok Ligáját nyert, így fiatal edzőként is sokat vártak tőle, s ő nem is okozott csalódást: konkrétan berúgta a Premier League ajtaját! A 2004/05-ös bajnokságot egyetlen vereséggel, mindössze 15 kapott góllal nyerték meg, ami bámulatos teljesítmény – olyan játékosokkal a fedélzeten, mint Petr Cech, Ricardo Carvalho, John Terry, William Gallas, Damien Duff, Frank Lampard, Arjen Robben, Eidur Gudjohnsen és Didier Drogba. A következő évben is űrfutballt mutattak be, még mindig csak 22 gólt kapva, immár Del Hornóval, Essiennel és Hernán Crespóval megerősödve. Bár 2008-ban és 2012-ben BL döntőt is játszott a csapat (utóbbit meg is nyerte, mint ahogy a tavalyit is), én az évszázadból ezt a Chelsea-t választom és teszem fel a „majdnem” térképre, még pedig éppen azért, amit sokan vallanak: hogy a Premier League-t nehezebb megnyerni, mint a Bajnokok Ligáját. Ne feledjük: olyan időszakban sziporkáztak a londoni Kékek, amikor Arsene Wenger Arsenalja, Sir Alex Ferguson Manchester Unitedja és Rafa Benitez BL győztes Liverpoolja voltak a riválisok…

Akik örök időkre a Chelsea legendái maradnak: John Terry, Frank Lampard, Petr Cech és Didier Drogba

A Bayern München a 2012/2013-as évadban 34 meccsből 29-et nyert meg, mindösszesen egyszer kapott ki, 98 gólt rúgott, csak 18-at kapott, nem nehéz kiszámolni, hogy +80-as gólkülönbséget produkált (!!!), s 25 pontot (!!!) vert rá fő üldözőjére, az ezüstérmes Borussia Dortmundra! A Jürgen Klopp vezette sárga-feketék rendesen megráncigálták az oroszlán bajszát az előző két idényben, hiszen megnyerték a Bundesligát a bajorok előtt, akik ebben az évben alaposan revánsot vettek, tekintve, hogy a Bajnokok Ligája fináléjában is legyőzték őket. Nem is ez a siker szólt nagyot, mert ez egy szűkös 2-1 lett, hanem az elődöntő: összesítésben 7-0 a Barcelona ellen! Lassan tíz éves sztori ez, de micsoda Bayern München volt az: Neuer, Alaba, Boateng, Lahm, Schweinsteiger, Thomas Müller, Kroos, Ribéry, Robben, Mandzukic, Mario Gomez… Megérdemelték a triplázást – merthogy abban az évben a német kupát sem nyerhette meg más…

Működött közöttük a kémia: Lahm, Robben és Kroos

A Barcelona így kezdett 2015-ben a Juventus elleni BL döntőn: Ter Stegen – Dani Alves, Piqué, Mascherano, Jordi Alba – Rakitic, Busquets, Iniesta – Messi, Suarez, Neymar. A kispadon többek között Claudio Bravo, Xavi, Rafinha és Pedro ültek. Vezetőedző: Luis Enrique. Sokak szerint minden idők legerősebb klubcsapata volt ez. Valóban nehéz bármelyik posztba is belekötni: Ter Stegen világszínvonalon védett, Piqué sem csak szájkaratéban volt akkor még erős; Iniestának és Xavinak az volt az utolsó nagy dobása, az MSN néven elhíresült támadóhármas pedig rengeteg álmatlan éjszakát okozott a riválisoknak – nem csak a Real Madridnak... Nem bánom, hogy Neymar végül a vártnál hamarabb lelépett Párizsba, ahol igazi primadonna vált belőle… Csoda, hogy csak egyetlen Bajnokok Ligáját nyert az a csapat. Szégyen, hogy ez a Barcelona nem került be az első tízbe? Nyugi, bekerült helyettük egy másik…

Az eredeti MSN (Windows Live Messenger) helyett született egy másik...

Kronológiai sorrendben a Liverpool (2018-2020) az utolsó együttes, akikről még soron kívül szót ejtünk. Jürgen Klopp a Beatles után a második legjobb dolog a Mersey partján: a német edző anarchia közepette ült le a Pool kispadjára, ahol előbb még elbukott egy EL finálét, majd elveszítette a BL döntőt is a Real Madriddal szemben, hogy aztán egy évvel később felülhessen Európa trónjára! Mégsem ez volt talán a legnagyobb tett, legalábbis a Liverpool szurkolói szemében biztos nem: ők egy angol bajnoki címet vártak már nagyon régóta! De Klopp ezt is elhozta, egy szenzációs, de a koronavírus első hulláma miatt kicsit megtépázott és furcsán véget érő szezon zárásaként – 30 év után, a Premier League-ben először!!! Egy olyan évadot követően, amikor már nagyon közel érezhették magukhoz a bajnoki címet, de a Manchester City végül kiénekelte a sajtot a szájukból. Vigyázat, spoiler következik! Talán furcsa, hogy a Manchester City egyetlen korszaka sem került fel a listára, de nekik hiába volt David Silvájuk, Vincent Kompany-juk, Yaya Touréjuk, Sergio Aguerójuk, vagy van jelenleg is egy Bernardo Silvájuk vagy Kevin de Bruyne-jük,  én biztos nem fogok úgy emlékezni rájuk, mint arra a klubra, aminek kapuját Allison védte, a két szélről Andrew Robertson és Trent-Alexander Arnold adott be, középen a szuperintelligens Virgil Van Dijk takarított, a labdákat Fabinho és Jordan Henderson szerezte meg, az ellen kapuját meg Sadio Mané, Roberto Firmino és Mohamed Szalah támadták. Ők valóban történelmet írtak!

A Liverpool FC történelme egyik legszebb időszakát éli...

És akkor egy rekordhosszúságú bevezető után jöjjenek azok, akik ténylegesen felfértek a tízes listára!

10. Olaszország (2006) – világbajnok

Ha valami nagyot akarsz alkotni, tégy előtte valami botrányosat – mintha az olasz válogatottnál ez lenne a siker kötelező receptje. 1982-ben úgy lettek világbajnokok, hogy előtte tippmix botrány volt Itáliában, tavaly pedig azok után nyerték meg az Európa-bajnokságot, hogy a 2018-as vb-re nem jutottak ki. A 2006-os vb előtt sem voltak jók az előjelek, hiszen a calcipioli néven elhíresült, manipulatív bíróküldésekkel és különböző megvesztegetési ügyletekkel tarkított botrányban szinte az egész Csizma sáros volt. Aztán mégis megcsinálták; persze, ehhez kezdésként kellett egy könnyű csoport, majd még két verhető ellenfél, és máris az elődöntőben találták magukat. Ghána, Csehország és az Egyesült Államok előtt végezni papíron is könnyebb volt, mint Peter Griffinre öltönyt szabni, igaz, elméletileg Ausztrália sem okozhatott volna gondot a 16 között, mégis csak egy kései büntetőgóllal sikerült abszolválni a nyolcaddöntőt (Francesco Totti a rendes játékidő 95. percében értékesítette a tizenegyest). Aztán jöttek az ukránok, rajtuk, mint kés a vajon ment át a Squadra Azzurra – sima liba, 3-0. Az elődöntő a hosszabbításban dőlt el, Fabio Grosso és Del Piero végezte ki a hazai földön játszó, Jürgen Klinsmann vezette, s már akkor is elég erős németeket, majd jöttek a franciák, s a bunkerfoci megint hatásos volt… A 2000-es Eb döntőben David Trezeguet volt a franciák hőse, ő mentette hosszabbításra az utolsó pillanatokban az olaszok elleni finálét. Na, most alaposan visszanyalt a méltán híres olasz fagyi: az ő elrontott büntetője is kellett az olaszok sikeréhez! Ami azért – legyünk igazságosak – összességében nem volt érdemtelen. Nagyon szervezett védekezésüknek köszönhetően az egész tornán mindössze két gólt kapott Gianluigi Buffon (az egyik öngól, a másik bepanenkázott büntető volt Zidane részéről a fináléban), a Nesta-Cannavaro duó akkortájt a világ egyik, ha nem a legjobb belső párosa volt, majd előbbi sérülését követően Materazzi is megállta a helyét (Zidane provokálásában mindenképp…). A többi poszton meg ott volt többek között Fabio Grosso,  Gianluigi Zambrotta, Mauro Camoranesi, Gennaro Gattuso, Andrea Pirlo, Daniele de Rossi, Francesco Totti, Luca Toni, Alessandro del Piero, Alberto Gilardino és Filippo Inzaghi. (A kétezres Eb után Francesco Toldós mezt sikerült vennem Rómában, 2006-ban meg Grosso nevével ellátottat, aki egyébként nem futott be különösebben nagy karriert, de a 2006-os vb-n két nagy momentuma is volt: gól az elődöntő hosszabbításban és sorsdöntő tizenegyes a fináléban…) Nevek alapján is sokkal jobb volt az a keret, mint a tavalyi, amelyik Európa-bajnokságot nyert, így bőven jók a lista tízedik helyére!

Ketten azok közül, akik megdolgoztak érte: Pirlo és Buffon!

9. Arsenal (2003-2006) – veretlenül megnyert bajnoki cím és BL döntő

Lehmann – Ashley Cole, Sol Campbell, Kolo Toure, Eboué – Hleb, Fabregas, Gilberto Silva, Pires – Ljungberg, Henry. Így állt fel az Arsenal a Barcelona ellen a 2006-os BL döntőben, ami egy nagy generáció hattyúdala volt. Lehmann kapust már a 18. percben kiállították, s bár Campbell fejesével vezettek az angolokat nyomokban tartalmazó angolok, a Barca nyomását nem lehetett bírni. Pedig Arséne Wenger akkori Arsenálja igazán megérdemelt volna egy Bajnokok Ligája győzelmet – és ezt nem azért mondom, mert már akkor sem szurkoltam a gránátvörös-kékeknek. Különösebben az Arsenalt sem kedveltem, mert a század elején nagyon franciaellenes voltam, az Arsenalban meg csak úgy hemzsegtek az „Asterixek és Obeliszkek”: Pires, Wiltord, Henry, Flamini, Clichy, Viera, hogy csak azokat a „flanciákat” említsem, akik hirtelen eszembe jutnak – na meg persze a sikeredző, Arséne Wenger. A csapat csúcsra járatva a 2003/04-es szezonban volt; amikor, bár a Chelsea már Roman Abramovic kezében volt, ott még az ismerkedési fázisban tartottak a felek, Mourinho pedig még álmában sem szürcsölt az orosz yachtján limonádét. Ez szerencse, de persze nem a szerencsén múlt az angol bajnoki győzelme az „Ágyúsoknak”, bár az, hogy 38 meccsből csak 26-ot nyertek meg, nem is különösebben jó statisztika. Akkor, ha nem tudjuk, hogy a maradék 12-n döntetlent játszottak. Megint nem megfejthetetlen a matek: az Arsenal veretlenül nyerte meg a már akkor is a világ egyik legerősebbnek tartott bajnokságát, a Premier League-t!!! (Egyébként jobban belegondolva, az a 2006-os Barcelona is megért volna egy-két karaktert: hiába Deco, Ronaldinho, Giuly vagy Eto’o, angol bajnokságot sosem nyertek a Barcelonával! A szerencsétlen, két ballábas lúzerek… :)

Nekik is lehetett mihez tapsolni: Pires, Ljungberg és Henry...

8. Németország (2014) – világbajnok

Érett már, hogy a németek nagy tornát nyerjenek, hiszen a 2006-os hazai rendezésű vb óta minden világversenyen érmet szereztek. 2006-ban bronzérem, 2008-ban ezüstérem, 2010-ben megint bronzérem, a 2012-es Eb-n pedig elődöntős búcsú, ezért feltételezhetően újabb bronzérem (bár ezért meccset külön nem játszanak). A 2002-es vb döntőt elbukó keretből az akkor még fiatal, de öt gólt is szerző Miroslav Klose volt az egyetlen, aki még 12 évvel később is a csapatban volt – mi az, hogy volt, két gólt is rúgott, amivel a vb-k történetének legeredményesebb játékosa lett. Ő képviselte az állandósságot, a keret egyébként alakult, először Jürgen Klinsmann, majd az asszisztensből előlépő Joachim Löw kezei alatt (mert volt idő, mikor a kezét még kamerák előtt sem orrtúrásra és hátsó felének szagolgatására használta…). Sokáig egyébként a németekkel is ugyanúgy voltam, mint az Arsenallal. Na persze nem a sok francia miatt, szimplán, mert az Oliver Kahn, Stefan Effenberg, Carsten Jancker fémjelezte generáció egyszerűen nem volt számomra szimpatikus. Ám ez az új német csapat, ami a spanyolok világuralmát készült megdönteni, olyan volt, aminek lehetett szurkolni – legalábbis én tudtam! A kapuban Manuel Neuer, a védelemben a csapatkapitány Philipp Lahm és Mats Hummels adott stabilitást, a világ legerősebb középpályája volt akkor az, amiben Thomas Müller, Toni Kroos és Mesut Özil szorgoskodott (kiegészülve Sami Khedirával és Bastian Schweinsteigerrel), elöl meg ott volt Miroslav Klose. Vagy Lukas Podolski, akinek a válogatottban mindig sokkal jobban ment, mint aktuális klubjaiban. Hogy mennyi volt az echte német ebben a csapatban, jobb, ha nem megyünk bele (egy-két török és lengyel hangzású név hallatán akár még gondolkodóba is eshetnénk…), inkább emlékezzünk a 2014-es mundialra! Rögtön egy laza négyessel indítottak a portugálok ellen, majd két szolidabb meccs következett: Ghána ellen 2-2, majd az Egyesült Államok ellen 1-0. A nyolcaddöntőben Algéria ellen némi meglepetésre csak hosszabbítás után sikerült kicsikarni a győzelmet, majd a mindig veszélyes franciák ellen sikerült 1-0-ra nyerni. A brazilok nem úszták meg ennyivel… A meccs, amire mindenki emlékszik, s ami feltette erre a listára a 2014-es világbajnokot… Az ötszörös világbajnok selecao legutóbbi vb győzelmük után kört állva imádkoztak a pályán; vallásosságuk most is megmutatkozott, még pedig abban, hogy szó szerint megélték az Evangéliumot: bizony, senki sem próféta a saját hazájában (vö: Mt 13,57 és Lk 4, 24). Bizony, ez nagyon csúnya égés volt! A németek 29 perc után 5-0-ra vezettek, szép gólokat rúgtak, s igazából minden bejött nekik. A második félidőben ehhez hozzátettek még kettőt, s bár a brazilok a végén a becsületgólt megszerezték, azt a becsületet se akkor, se a bronzmeccsen nem szerezték vissza (akkor speciel a hollandok törölték fel velük a padlót…). A finálé megint nem hozott gólzáport és a németek szerencséjére Higuain megint azt a csukáját vette fel aznap estére, amivel a 100 százalékos ziccereket is el szokta puskázni. A győztes gólt két csereember hozta össze, Schürrle passzát Mario Götze értékesítette a hosszabbításban – a Nationalelf pedig felült a csúcsra, ahol azért olyan sokáig nem maradt. Bár a 2016-os Eb-n még összejött az elődöntő, a következő vb-n címvédőként már a csoportkörben búcsúztak. Nem volt kevésbé ciki, mint az az 1-7 – a két szám összege nyolc, mint ahogy helyezésük is a listán. Nekem nyolc! (Újabb spoiler következik: a legutóbbi vb győztes franciákat ne keressük a TOP 10-ben – de hiányolni azért lehet őket! Az a csapat sem volt rossz Llorissal, Varane-nal, Pogbával, Griezmannal és Mbappéval, de a szubjektív listák egyik sajátossága, hogy… Szubjektívek! :) A németek jobbak és szimpatikusabbak is voltak náluk!)

Az újkori német aranygeneráció tagjai közül hárman: Özil, Schweinsteiger és Kroos

7. AC Milan (2003-2007) – bajnoki cím, két győztes és egy vesztes Bajnokok Ligája döntő

Volt idő, amikor az AC Milan volt a „falu bikája”, s a városi rivális Internazionale nézhette őket irigykedve. A 2000-es években a Carlo Ancelotti vezette rossonerik háromszor játszottak Bajnokok Ligája döntőt. 2003-ban házi döntőt vívtak a Juventussal, s minden idők egyik legunalmasabb fináléjára így álltak ki: Dida – Costacurta, Nesta, Maldini, Kaladze – Gattuso, Pirlo, Seedorf – Rui Costa – Sevcsenko, Inzaghi. (A kispadon két világbajnok, Roque Junior és Rivaldo ültek…) 120 perc nyüglődés után végül tizenegyesekkel nyertek a milánóiak. Két évvel később a Liverpool ellen megint büntetőpárbaj döntött, de mennyivel másabb volt az a finálé… 3-0-s félidei előnyről egyenlített a Pool, akik aztán az idegek harcát is jobban bírták. Az AC Milan így kezdett: Dida – Cafu, Stam, Nesta, Maldini – Seedorf, Pirlo, Gattuso, Kaká – Sevcsenko, Crespo. Hét helyen egyezett ez a csapat a két évvel korábbival. Aztán 2007-ben a Sors megadta a lehetőséget a Milannak, hogy visszavágjon a Liverpoolnak. A kezdőcsapat így állt össze: Dida – Oddo, Nesta, Maldini, Jankulowski – Gattuso, Pirlo, Ambrosini, Seedorf – Kaká, Inzaghi. A kispadon ott ült Serginho, aki mindhárom finálét a cserék között kezdte, meg Cafu és Kaladze is, akik valamelyik korábbi döntőben pályán voltak. Hihetetlen erős csapat volt ez, tulajdonképpen minden csapatrészben, ezért különösen furcsa, hogy a Serie A-t viszont nem uralták le évekig: a kupát csak 2003-ban, a bajnokságot pedig csak 2004-ben nyerte meg ez a generáció. De a Dida – Nesta – Maldini – Seedorf – Pirlo – Gattuso – Kaká – Sevcsenko – Inzaghi tengely minden kétséget kizárólag megállja az összehasonlítást a Ruud Gullit, Frank Rijkaard és Marco van Basten nevével fémjelzett aranycsapattal. Mondom ezt annak ellenére, hogy a ’80-as és ’90-es évek fordulójának nagy Milánját én nem láthattam játszani.

Az évezred első évtizedének Serie A álomcsapata: csoda, ha Olaszországban nem válhatott egyeduralkodóvá az AC Milan?

6. Bayern München (2020) – Bajnokok Ligája győzelem

Bombaerős volt a 2013-ban triplázó Bayern München is, de én a top 10-be a 2020-ast tettem be – talán nem fogunk ezen összeveszni. A bajnokságot tükörsimán behúzták, kereken 100 gólt rúgtak, mindössze 32-t kaptak, a Borussia Dortmundra 13 pontot vertek, miközben már nagyban tombolt a világjárvány. Talán mondanom sem kell, hogy a német kupát is megnyerték, de az a trófea akkor csak egy volt a sok közül. (Igaz, azóta a kupagyőzelem közelébe sem kerültek: tavaly egy másodosztályú csapat verte ki őket büntetőkkel, az idei sorozatból pedig a Mönchengladbach egy 5-0-lal még az ősszel. A következő kupa aranyat ezek fényében alighanem jobban fogják már értékelni…) Az igazi nagy durranás a Bajnokok Ligája volt! Már a csoportkörben erődemonstrációt tartottak, hiszen pontveszteség nélkül, az előző évi döntős Tottenham-et Londonban (!!!) 7-2-re (!!!) kivégezve, s az általában kellemetlen ellenfélként számon tartott Crvena Zvezda otthonában is 6-0-s diadalt aratva, a hat meccsen 24 gólt szerezve léptek át a nyolcaddöntőbe, ahol az egy évvel később BL-t nyerő Chelsea-nek is gurítottak két meccsen hetet. A pandémia miatt összezsúfolt BL zárásra Lisszabonban került sor, ahol a Barcelona története egyik legcsúnyább zakóját szenvedte el: 8-2 a németeknek! Még az a Philipp Coutinho is rúgott két gólt a több sebből vérző katalánoknak, aki csak kölcsönben futballozott bőrgatyában – épp Barcelonából, ahol sosem tudott tudásához méltóan futballozni. (Most az Aston Villában újra kezdi megtalálni régi önmagát, legalábbis az antréja kiválóan sikerült.) A Barca kivégzése után a Lyon már csak rutin munka volt: 3-0-ra nyert a Bayern. A fináléban volt szerencséjük is, mert komoly helyzetei voltak a PSG-nek, de mit ad Isten, egy francia fejesével, KIngsley Coman góljával a Bayern München megnyerte a Bajnokok Ligáját. Félelmetes mutatókkal: hibátlan teljesítménnyel, a 11 meccsen összesen 43 (!!!) gólt szerezve! Az év, amikor nem adták oda először az Aranylabdát Robert Lewandowskinak, pedig gólkirály lett a Bundesligában (34), a német kupában (5) és a Bajnokok Ligájában (15) is. De ez a Bayern nem egyemberes csapat volt! A fináléban például ragyogóan védett Manuel Neuer! Joshua Kimmich több poszton is megállta a helyét, ő adta a döntőben a gólpasszt, a fiatal kanadai Alphonso Davies meg bohócot csinált a Barca védőiből. Középen tökéletesen szűrt Leon Goretzka és Thiago Alcantara, Thomas Müller meg továbbra is ipari mennyiségben adta a gólpasszokat. S akkor Gnabryról, Comanról, Perisicről és Coutinhóról még nem is beszéltünk… Meg a vezetőedzőről, Hans-Dieter Flickről sem, aki eredetileg csak beugrónak érkezett. Ma már a német válogatott szövetségi kapitánya…

A müncheni sikerkovácsok: Müller, Lewandowski és Gnabry

5. Real Madrid (2016-18) – bajnoki cím és három Bajnokok Ligája győzelem

A Real Madrid életében a hét szűk esztendő 2003 és 2012 között vált valósággá – bár ez semmilyen számrendszerben nem jön ki hétnek. Szóval kilenc volt az a hét, amíg nem jutott elődöntőbe a BL-ben a Királyi Gárda. Amikor az exmadridista Morientes vezetésével a Monaco kipenderítette a BL negyeddöntőjéből a blancókat 2004-ben, nem hiszem, hogy sokan gondolták, hogy ilyen hosszú ideig nem tér vissza a szűk elitbe a Real. Abban az évben Jose Mourinho BL győzelemig kormányozta a Portót, és ő volt az, aki visszairányította helyes irányba a madridi hajót is. A Mourinho vezette Madrid is nagyon erős volt (gondoljunk a gól – és a pontrekordra vagy a két BL elődöntőre), aztán a portugált követte Carlo Ancelotti és vele 12 év után összejött végre a BL győzelem! Egy évvel később a maestro volt klubja, a Juventus kibabrált velük, s a szezon végén véget is ért az első Carlo korszak. Zinedine Zidane idény közben érkezett, s arra, amit ő két és fél év alatt véghez vitt, nehéz szavakat találni. Meg Zidane-t edzőként leírni is nehéz, mert sokszor az lehetett az ember érzése vele kapcsolatban, hogy piszok nagy szerencséje van, hogy ilyen kerettel dolgozhat. Iker Casillas méltatlan távozása után Keylor Navas hozta a szintet, máig alulértékelt, de kiváló kapusa volt a Real Madridnak. Sergio Ramos és Raphael Varane tényleg nagyon jók voltak – jó, Ramos kicsit alattomos és sunyi is, volt, hogy eldurrant az agya, de meglátszik, hogy jelenleg nincs egy ilyen szellemi vezére a csapatnak. Stabilitást adott hátul (már amikor éppen nem volt eltiltva, muhaha…) és általában középhátvédként több mint száz gólt szerzett habfehér mezben, ami önmagáért beszél. Ráadásul nagyon fontos gólok fűződnek a nevéhez... Marcelo méltó örököse lett Roberto Carlosnak és Dani Carvajal is kevésbé volt még akkor porcelánlábú. A középpályán a Casemiro – Kroos – Modric hármas volt az úr, kár, hogy még öt évvel később is csak rájuk támaszkodhat a habfehér alakulat, pedig lassan nekik lesz szükségük mankóra… Elől a Bale, Benzema, Cristiano Ronaldo trió méltó válasz volt a Barcelona MSN-jére. Szóval Zidane-nak volt miből főznie. A futballtörténelem első csapata lett, amelyik címet védett a BL-ben, sőt, a címvédést is megismételte! Mint a hurrikán, söpört végig Európán a Real Madrid! A háromszoros BL győzelem pedig nem a Bayern Münchent 2017-ben több ítéletével is sújtó Kassai Viktornak köszönhető, de még csak nem is a Juventusos Cuadradót ugyanazon év fináléjának hajrájában kiállító német Felix Brych-nek, s a Mohamed Szalah kontra Sergio Ramos ütközést 2018-ban elnéző szerb játékvezetőnek. Bírózni a legkönnyebb, de a győzelmeket nem kell megmagyarázni. Ugyanakkor a történelmi három BL győzelem ellenére sem tehetem előrébb őket a listán – mindjárt megértitek, hogy miért…

Történelmet írtak: mások mellett Modric, Kroos, Cristiano Ronaldo, Gareth Bale és Sergio Ramos is...

4. Spanyolország (2008-2012) – két Európa-bajnoki és egy világbajnoki cím

Mióta követem a focit, vagyis a ’90-es évek vége óta a spanyolok minden nagy tornának titkos esélyesként vágtak neki, de a kétezres Eb-n Raúl sorsdöntő pillanatban kihagyta a tizenegyest, két évvel később bírói csalás áldozatai lettek a vb egyik házigazdája, Dél-Korea ellen, 2004-ben a későbbi két döntős mögött a csoportban ragadtak (a görög válogatott vajon miért nincs rajta ezen a listán???), 2006-ban meg egy Zidane-nal jobbak voltak a franciák… Ám 2008-ban már nem volt Raúl (mondjuk ő még pont befért volna), se Zidane, s Európa-bajnokság lévén Dél-Korea sem fenyegetett, így adva volt az esély, hogy minden a helyére kerüljön (igaz, a görögöket újra megkapták csoportellenfélnek). Spanyolország Luis Aragonés mester vezetésével megnyerte története második Európa-bajnokságát, majd az őt váltó Vicente del Bosquéval világbajnok lett a csapat, s a 2012-es Eb-n a címvédés is összejött. Tehát írd és mondd: hat éven keresztül Spanyolország uralta a világ futballját! Aztán a 2014-es vb-n már romokban hevertek, de most inkább emlékezzünk a Hősökre! Volt egy erős mag, akik mindhárom tornán kulcsszerepet játszottak. A tengely az Iker Casillas – Sergio Ramos – Xavi – Iniesta – Fernando Torres ötös volt, kiegészülve Xabi Alonsóval, David Silvával, Cesc Fabregas-szal és David Villával. De rajtuk kívül sem nyeretlen kétévesek húzták magukra a Vörös Fúria mezét… Nagy spílernek számított Marcos Senna, aki a 2008-as Eb-n volt húzóember. Carles Puyol, Carlos Marchena és Joan Capdevila pályafutásukat koronázhatták meg az Eb és a vb győzelemmel, de 2012-ben ők már nem voltak a keret tagjai. Gerard Piqué és Sergio Busquets az első Eb győzelmet hagyták ki, de aztán beépültek az együttesbe. Szóval volt itt minőség és elegancia, de volt itt taktika is – a tikitaka! (Aki kimondja gyorsan tízszer egymás után hiba nélkül, hogy a spanyol taktika a tikitaka, s az erről készült videofelvételt el is küldi nekem, az vendégem, ha már a spanyolokról beszélünk, egy Sangriára!)

Hogy miben nőttek ellenfeleik fölé a spanyolok? Egyrészt nagyon jól tudtak védekezni! A három tornán Iker Casillas egyetlen gólt sem kapott az egyenes kieséses szakaszban. 2008-ban Olaszország, Oroszország és Németország, 2010-ben Portugália, Paraguay, Németország és Hollandia, míg 2012-ben Franciaország, Portugália és Olaszország ellen húzták le a rolót: ez összesen tíz meccs! Bámulatos! Aztán említésre méltó Xavi és Iniesta labdabiztos játéka a középpályán: ha nálad a labda, az ellenfél biztosan nem rúg gólt! Azokban az években Fernando Torres és David Villa a világ legjobb csatárai közé tartoztak, lehetett rájuk számítani, igaz, 2012-ben nem egyszer már „hamis kilencessel”, azaz valódi csatár nélkül játszottak a hispánok, Fabregast kinevezve centernek – de ez is működött. Az olaszokat felzabálták vacsorára – minden idők legsimább Európa-bajnoki fináléját játszották 2012-ben. (Én éppen Padovában voltam a meccs alatt, s nem láttam annyira csalódottnak a taljánokat. Talán érezték, hogy ez a realitás…) Talán a dobogón lenne a helye annak az együttesnek, amely ilyen sokáig a csúcson volt. Talán… Nézzük, kik kerültek ténylegesen is oda!

A legendává válás útján: Xavi, Torres, Ramos és Casillas

3. Manchester United (2008-2011) – angol bajnoki címek, egy megnyert és két elveszített Bajnokok Ligája döntő

Szabadidőmben szeretek önéletrajzi könyveket olvasni, jelenleg, ha van egy kis időm, éppen a Manchester United egykori klasszis kapusának, Peter Schmeichelnek az írását bújom. Az, amelyikben ő védett, egy jó United volt, s életem első BL döntője, amit láttam, éppen az volt, amit drámai körülmények között megnyertek a Bayern München ellen. (A pandémia alatt, amikor leállt a futball és a tévé sok régi meccset leadott, volt szerencsém újra megnézni.) Talán ezért is kezdtem el szurkolni akkor az angol csapatok közül a Manchester Unitednak – s bár Sir Alex Ferguson töretlen bizalmat élvezett, jöttek-mentek remek játékosok, és néhány bajnoki cím is csurrant-cseppent az Old Traffordon, a következő nagy Manchester Unitedet a 2007/2008-as szezonban láttuk! Egy kiélezett bajnoki versenyfutásban legyűrték a Chelsea-t, akiket aztán Moszkvában, a Bajnokok Ligája döntőjében is sikerült tizenegyesekkel. (Ki ne emlékezne John Terry elcsúszására – és itt most nem az erkölcsi félrelépésére gondolok…) Az az együttes nagyjából a Van der Sar – Rio Ferdinánd, Nemanja Vidics, Patrice Evra – Paul Scholes, Ryan Giggs – Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney, Carlos Tévez tengelyre épült, őket kirobbantani sem lehetett a kezdőcsapatból, s a kulcsfigurák közül mindenki ott volt egy évvel később is (sőt, egy Dimitar Berbatovval talán még erősödtek is), amikor újra BL döntőt játszott az United. Az ellenfelük egy más dimenziót képviselő Barcelona volt, de a 2011-es is, amikor újra ez a két csapat küzdött a nagy fülű trófeáért. Egy sikeres generáció utolsó nagy tette volt a 2010/11-es bajnoki cím, na meg az újabb BL döntő, de reális esélye most sem lehetett a „Vörös Ördögöknek”. Immár Cristiano Ronaldo és Carlos Tévez nélkül, de egy remek Berbatovval, a mexikói Javier Hernandezzel, s a még mindig kiváló Van der Sar, Ferdinánd, Vidics hármassal a mai napig utoljára láthattuk Bajnokok Ligája döntőjében a Manchester Unitedet.  Sir Alex Ferguson szilveszterkor betöltötte a nyolcvanat, de még mindig rendszeres vendég az Old Traffordon – aligha tapsol annak, amit mostanában lát…

Volt idő, mikor a Manchester Unitedé volt a legjobb menedzser, legjobb kapus, legjobb védelem, legjobb játékos és a legjobb csapat. Az az idő elmúlt...

2. Barcelona (2009-2011) – spanyol bajnoki címek, két Bajnokok Ligája győzelem

Hogy miért is csak kétszeres BL győztes Ferguson? Mert azt a Barcelonát, amit Pep Guardiola trenírozott, egyszerűen nem lehetett megállítani. A 2008/2009-es bajnoki évadban konkrétan mindent vittek, de szó szerint: a hat trófeás kupaidény alighanem egy ideig világrekord marad… Puyol, Xavi és Iniesta félúton jártak egy Eb és egy vb győzelem között, önbizalom híján nyilván nem voltak – de miért is lettek volna? A fiatal Piqué és Busquets még bontogattál szárnyaikat, Dani Alves már akkor félelmetesen festett, de a legerősebb csapatrésze már ekkor a támadószekciója volt a katalánoknak. Deco és Ronaldinho már a múlt, Eto’o, Henry és Messi voltak a jelen – ők hárman csak a bajnokságban összesen 72 gólt rúgtak. Minden sorozatot figyelembe véve kereken százat! Ez volt az a szezon, amikor a Barcelona 6-2-re győzött Madridban – kevés mérkőzésen sírtam el magam, de akkor, bevallom férfiasan, eltörött a mécses… Eto’o aztán áttette a székhelyét Milánóba, ahol újra BL-t nyert (Jose Mourinho Intere mégsem került a lista közelébe sem…), s távozott Henry is, de a csapat nélkülük sem gyengült: érkezett Javier Mascherano, Cesc Fabregas, Alexis Sanchez és David Villa, s egyre több szerepet kapott Bojan Krkics és Pedro is, akikről akkor még azt hittük, az új Messik lesznek. (Viccen kívül: voltak jó pillanataik a fiataloknak!) De minek új, amíg itt a régi, aki csak nem akart leállni és abbahagyni a gólgyártást… Zsinórban három bajnoki cím, a 2008/2009-es szezonban hat, a 2010/11-es szezonban öt trófea, s a többi szezonban sem tétlenkedés – a Guardiola által tökélyre fejlesztett tikitaka nagyban hozzájárult a spanyol válogatott sikereihez is. Még azt is elbírta a csapat, hogy éveken keresztül középszerű kapusa volt – igen, én Victor Valdésről nem vagyok hajlandó úgy beszélni, mint jó kapusról. Szerintem óriási mázlija van, hogy ő a Barcelonában védhetett! És közelről nézhetett még egy madridi mészárlást: Jose Mourinho első el clásicóján 5-0-ra nyert a Barcelona… Pep Guardiola nagy játékosa volt a Barcelonának, de sokkal nagyobb edzője lett – s bár Luis Enriquével nyertek még egy BL-t, a bajnokságot is többször behúzták, huzamosabb ideig, különösen Európában már nem tudott dominálni a Barcelona! Szomorú éppen nekem megállapítanom, de az igazság gyakran fáj: az elmúlt 20 év legjobb klubcsapata a Pep Guardiola vezette Barcelona volt! És lehetek én bármekkora Real Madrid szurkoló, ezt el kell, hogy ismerjem…

Akik sok fejfájást okoztak Európának...

1. Brazília (2002) – világbajnok

Dobpergés… És akkor a győztes… Idén már húsz éve lesz, hogy a brazil válogatott megnyerte ötödik, és mindezidáig utolsó világbajnokságát. Ez volt az első torna, amit elejétől a végéig követni tudtam, igaz, a Cantemus énekkarral éppen Szentpéterváron voltam azokban a hetekben, így a legtöbb meccset oroszul néztem. Bár túl sok az oroszból nem ragadt rám, de sokaknak kijutott a rosszból és bőven vannak emlékeim a Japán és Dél-Korea által közösen rendezett vb-ről: Szenegál a nyitómeccsen elintézte a címvédő franciákat, akik a csoportból sem jutottak tovább és gólt sem rúgtak. Dél-Koreának legalább három meccset elcsaltak a bírók. Nagyot küzdöttek a törökök, akik közül Rüstü Recber, Hakan Sükür és Hasan Sas voltak a legnagyobb sztárok (a bronzmeccset, amin Hakan Sükür a vb történelem leggyorsabb gólját már a 10,8 másodperc után megrúgta, egy benzinkúton néztük hazafelé, talán Lengyelországban). Emlékszem a németekre is, akik miután kivégezték Szaúd-Arábiát (8-0, a fiatal Miroslav Klose három gólt fejelt azon a meccsen!) kisebb sebességi fokozatba kapcsoltak, s 1-1 gólt szerezve, elképesztő könnyű ágon jutottak a döntőbe: Paraguay, az Egyesült Államok és Dél-Korea ellen is 1-0-ra nyertek. A döntőben az egy gól is kevés lett volna, de annyit sem szereztek a brazilok ellen.

Azok ellen a brazilok ellen, akiknél szerintem nem volt jobb klub – és válogatott csapat a XXI. században. Még csak nem is az eredményeik mondják el azt, milyen erős volt az a brazil válogatott. A törököket 2-1-re, Kínát 4-0-ra, Costa Ricát 5-2-re verték a csoportkörben. A belgákat 2-0-ra, a végső győzelemre is esélyes angolokat 2-1-re, a meglepetésre elődöntőbe jutó törököket 1-0-ra, majd a fináléban 2-0-ra a németeket is felülmúlták. Nem minden meccsen rúgtak ötöt, de minden meccsük tükörsima volt, ez pedig, bárhogy is számoljuk, nyolc győzelem. S nézzük a brazilok kezdőcsapatát a jokohamai fináléban: Marcos – Lúcio, Edmílson, Roque Junior – Cafu, Gilberto Silva, Kléberson, Roberto Carlos – Ronaldinho – Rivaldo, Ronaldo. A szamba nagy mesterei, akik közül egyébként Cafu, Roberto Carlos, Rivaldo és Ronaldo már a négy évvel korábbi vesztes fináléban is pályán voltak. Cafu, Lúcio és Roberto Carlos hosszú éveken keresztül a világ legjobbjai voltak posztjukon! Aztán ott volt az álomtrió: Ronaldo nyolc góllal gólkirály lett (hat meccsen is betalált), mögötte Rivaldo végzett öt góllal (a történelmi hűség kedvéért: MIroslav Kloséval holtversenyben), de még a fiatal Ronaldinho is rúgott kettőt. (Mondanám, hogy kimutatta a foga fehérjét, de azokat a fogakat csak a mosolya tartotta Ronaldinho szájában…) Az angolok elleni szabadrúgásgólját lehetetlen elfelejteni: ahogy felismerte, hogy át lehet emelni David Seamen-t… Egyszerre volt zseniális, pimasz, meg persze kapushiba. Színes egyéniségekkel volt tele az a brazil válogatott és nagyon látványos, élvezetes focit prezentáltak, jó volt őket nézni! Hogy mennyire is erős volt ez a generáció, jelzi az is, hogy a következő két Copa Americát is megnyerték (2004-ben és 2007-ben), s az is, hogy címvédőként 2006-ban egészen a legjobb nyolcig eljutottak a vb-n. Miért olyan nagy szó ez? Mert a XXI. század további világbajnokai, a listán is szereplő olaszok, spanyolok és németek a következő tornán szégyenszemre a csoportból sem jutottak tovább! És egyébként a ’98-as győztes franciák sem 2002-ben. Szóval a legutóbbi öt világbajnokból csak a brazil nem égett a következőn címvédőként… Legutóbb a franciák nyertek 2018-ban – ha folytatódik a sorminta, és visszatekintünk a tavalyi Eb-n nyújtott teljesítményükre, talán nagyon nem is kell kipakolniuk a galloknak a táskáikból Katarban…

Korábbi Aranylabdások és az utolsó brazil világbajnokok, a szamba királyai: Rivaldo, Ronaldo (az eredeti...), Ronaldinho és Kaká

Nem tudom, mennyire játszott a lista összetételében szerepet az, hogy ez a brazil válogatott beleégett a retinámba (a ’98-as vb-ről még csak bizonyos meccsek vannak meg, ez az a torna, amit már végig tudtam izgulni), s tudom, hogy különböző korszakokat lehetetlen összehasonlítani, ettől még izgalmas lenne összeereszteni mondjuk a 2009-es Barcelonát a 2017-es Real Madriddal, vagy a 2002-es brazilt a 2014-es német válogatottal. Kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is! Szerintetek melyik volt az elmúlt két évtized legjobb klub – és válogatott csapata?

Köszönöm, hogy velem tartottatok!

Ronaldinho és az ő híres mosolya... :)