Azt hiszem, jobbkor nem is tarthatták volna a 2022-es foci vb sorsolását, mint április elsején. Bizony, bolondok napján még azt is bevesszük, hogy a világbajnokság idén Katarban lesz, egy olyan országban, aminek történelme, múltja és sikerei nincsenek, de pénze és sejkje annál több van, ráadásul télen, advent idején rendezik. Mi? Hogy ez nem tréfa? Még szoknunk kell (akárcsak az áprilisi havazást…) – de mivel erre még van időnk, más áprilisi tréfák után kutattam. Nem volt nehéz találnom: bőven tartogat meglepetéseket, pozitív, de főleg negatív szenzációkat az idei futballtavasz!

Kivégezték a bajnoki címre törő Real Madridot

Kezdjük azzal, ami számomra papíron a legfájdalmasabb – de érdekes, mégsem fáj annyira. Pedig legyünk őszinték: a Real Madriddal feltörölte a padlót a mindenkori legnagyobb rivális Barcelona. Ez a saller minimum kétszerese volt annak, mint amit Will Smith lenyomott az Oscar gálán Chris Rock-nak. És mégis. Az élet megy tovább. Barcelonában, Messi nélkül, úgy tetszik, gördülékenyebben is. Nesze neked válság, meg hogy csődbe kerül a Barcelona a korábbi elbaltázott vásárlási politika, meg a hétszeres Aranylabdás argentin ingyen történő távozása után… Ment az etetés rendesen… Vagy tényleg akkora volt a baj? Ki tudja, de az tény, hogy a Barcelona még a legnagyobb krízisek idején is egy hatalmas brand, aminek mindenki a részese akar lenni: így érkezhetett Katalóniába a télen tulajdonképpen Ferran Torres, Pierre-Emerick Aubameyang és Adama Traore. És így kötött velük hosszú távú szerződést a Spotify, ami garantálni fogja a vagon pénzt, cserébe azért, hogy négy évig a férfi és a női klub mezén ott legyen a logó, s 12 évig a svéd zenei streamingszolgáltató nevét viselje a stadion. Sima liba: ezek után már egy Lewandowski vagy egy Haaland érkezése sem tűnik lehetetlennek… Na mindegy. Inkább beszéljünk az előbb említett három úriemberről, akik a télen érkeztek Katalóniába. Első ránézésre ők nem Messik és Cristiano Ronaldók… Másodikra sem… :) De Ferran Torres évek óta a spanyolok legnagyobb csatárreménysége, akiben jóval több potenciál van, mint a jelenlegi első számú középcsatárukban, Alváro Moratában… Pierre-Emerick Aubameyangról mindenki tudta, hogy világklasszis: bőven bizonyította ezt a Saint-Étienne-nél, Dortmundban és az Arsenalnál is. A mentalitás – és magatartásbeli problémái miatt volt kérdéses, hogy jót húz-e vele a Barcelona, meg az életkora, de a gaboni csatár gyakorlatilag 32 évesen is berúgta a La Liga ajtaját és már most bizonyította, hogy eggyel magasabb polcon is megállja a helyét. Adama Traoré egyelőre kölcsönben játszik nevelőegyesületében, de szerintem maradni fog. Ha másra nem is használható, az ellenfél megfélemlítésére tökéletes. (Egyébként másra is használható…)

Ha nagy célokért akar küzdeni a Barcelona, nem árt, ha mély a kerete, támadófronton már pedig az említetteken kívül ott van még többek között Memphis Depay, Ousmane Dembélé és Ansu Fati (hogy Luuk de Jongról és Braitwaithről ne is beszéljek). Utóbbi még mindig csak 19 éves, de szegény már annyit volt sérült, ami egy egész pályafutásra elég lenne. És ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy befutja azt a karriert, amire egyébként predesztinálva lenne. Ousmane Dembélének nem egyszer állt már kifelé a rúdja Barcelonából, ahhoz képest, mennyit költöttek rá, még elég keveset kaptak vissza abból Katalóniában, ráadásul a szerződéshosszabbítása körüli hercehurca se tette különösebben népszerűvé a Camp Nou környékén. Ám mióta megérkezett Aubameyang, Dembélébe is élet költözött, s most már nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a francia világbajnok marad Barcelonában. Az Aubameyang-Dembélé kapocs nagyon jól működött Dortmundban, ha csak keveset is viszontlátunk abból a kapcsolatból, retteghet Spanyolország. Dembélé formajavulásához alighanem az ősszel kinevezett új edző, Xavi is sokat hozzátett, aki nem volt hajlandó kitenni a keretből a porcelánlábú szélsőt, sőt, most játszik a legtöbbet és a legjobban, mióta leszállt a gépe Barcelonában, így viszont Memphis Depay vált perememberré – hát igen, ő az előd és honfitárs, Ronald Koeman kérésére érkezett a gránátvörös-kékekhez, s bár jól kezdett, Xavinál egyelőre nem élvezi a bizalmat, így simán lehet, hogy a holland fenegyerek dobbant a nyáron. Ronald Koeman megbukott Barcelonában, ez egyértelmű, de ne felejtsük el, hogy három fiatal csapatba építése az ő nevéhez kötődik. A 23 éves Ronald Araujo középhátvéd, a védelmet stabilizálja – az új Puyol lehet belőle (na nem a fizimiskája miatt…) Gavi 17 éves, Pedri 19 éves, de már most kulcsszereplők a középpályán – a rutinos Frenkie de Jonggal és a sokadvirágzását élő vezér, Sergio Busquets-szel kiegészülve kezd összeállni ez a csapatrész is…

2060-ban van a Real Madrid középpályáján: Modric, Casemiro és Kroos...

Október 27-én rúgták ki Koemant, s Xavi közel sem kezdett lehengerlően álmai csapatának kispadján: első 11 bajnoki meccsén a mérlege 5 győzelem, 5 döntetlen és 1 vereség volt, miközben a spanyol szuperkupa elődöntőjét elveszítették a Real Madrid ellen, a spanyol kupából meg kiestek a később a Real Madridot is elintéző Athletic Bilbaóval szemben. Idő kellett Xavinak, amit megkapott, de aztán február 6-án beindult a gépezet: négyet rúgtak annak az Atletico Madridnak, ami mindig a masszív, néha undorítóan magas szinten művelt védekezéséről volt híres (erről újabban a Manchester City-nél is tudnak mesélni…), négyet rúgtak Valenciában, majd Nápolyban (!!!) Európa-Liga meccsen, aztán a Bilbaónak, az Osasunának és a Real Madridnak is. A legutóbbi 9 liga meccsből csak az Espanyol elleni városi derbit nem nyerték meg, miközben öt ellenfelüknek is négyet rúgtak. Lehet azt mondani, hogy ez a Barcelona még nincs kész, s hogy még erősebb lesz… De piszok nagy mázlija van a Real Madridnak, hogy nem most kezdődött el a bajnokság, mert ezt az aranyérmet kizártnak tartom, hogy a 0-4 ellenére most elveszítsék. Ugyanakkor ez a pár hónapja még lesajnált Barcelona szépen felkúszott a dobogóra, legutóbb nagyon fontos meccset nyertek meg a Sevilla ellen, amivel fel is léptek az ezüstérmes pozícióba, s már jövőre komoly kihívás elé fogják állítani a Real Madridot… Ki gondolta ezt az ősszel? Egy klub válsága és pénzügyi gondjai nem szoktak néhány hét alatt megoldódni… Ezek szerint mégis.

A Real Madrid mindeközben jól elvan. A fejlődésnek a jeleit nem nagyon lehet észrevenni a csapaton, kivéve Vinicius Juniort, aki Carlo Ancelottinál futballistává vált. Zidane-nál még csak focista volt, abból is a középkategóriás, aki mégis rendszeresen megkapta az esélyt. Közröhely tárgya volt a brazil, és bevallom, én nem értettem, miért kell erőltetni a játékát. Idén ellenben olyan tökéletes szimbiózist alkot Karim Benzemával, ami bajnoki címet fog érni – mert nincs az a barcelonai feltámadás, ami ezt megakadályozná… Ketten együtt 38 gólt lőttek, emellett Benzema 11, míg Vinicius 7 gólpasszt is kiosztott már! Leginkább kettejüknek, valamint az idén is világklasszis szinten védő Courtoisnak (tegye fel a kezét, aki látta előző hétvégén azt a szabadrúgás utáni védését a Celta Vigo ellen! Na, a Four Four Two szerint ő nincs benne jelenleg a világ 10 legjobb kapusa között… De hasonlóan nagyot védett Azpilicueta bombájánál is a Chelsea ellen a BL negyeddöntőben), a rögtön madridi kedvenccé váló David Alabának, az egyre stabilabb (de szerintem Ramostól és Varane-tól még elmaradó) Éder Militaónak és a 36 évesen is elnyűhetetlen, csúcsszuper Luka Modricnak köszönhető.

Courtois falat épített a portája elé... Most már mindent értünk! :)

Ancelottinak leginkább azt róják fel a kritikusai, hogy egyáltalán nem rotálja a keretet, nála megvan a fix kezdő, ahova csak akkor kerülhetsz be, ha a sorban előtted álló fejéből minimum egy balta áll ki. Hiába ülnek olyan csillagok a padon, mint Hazard, Bale vagy éppen Isco, ha játszani akarnak, be kell, hogy kapcsolják a Playstation-t. Vagy le kell ugrani a legközelebbi golfpályára, ahogyan alighanem Gareth Bale is teszi. Bale-nek a 2014-es Barca elleni kupadöntőn lőtt szenzációs győztes gólját és a Liverpool elleni BL döntőn szerzett dupláját soha nem fogjuk elfelejteni, mint ahogy a riválisok is el kell, hogy ismerjék, a BBC a futballtörténelem egyik legerősebb támadótriója volt – de amit évek óta csinál a walesi, nos, az a nimbuszát alighanem a földig rombolta. Madridban legalábbis mindenképp… Nagyon könnyű és népszerű az edzőt hibáztatni, de biztos vagyok abban, hogy Zidane és Ancelotti sem csak úgy kedvtelésből padoztatta, valamit Bale-nek tennie kellett azért, hogy így elvágta magát. Klublegenda lehetett volna belőle, de már mindenki azt várja, hogy lejárjon a szerződése és ne kelljen a fizetését állni – és ezért őt utálni. Kár érte, kiváló ügynök volt. Mint ahogy Eden Hazardra is a csinovnyik szerepét osztották Madridban. Pedig mekkora csinnadrattával jött – aztán felesleges ember lett, aki sokkal több időt tölt az orvosi szobában, mint az edzőközpontban és a futballpályán. És ő sem kevés pénzért teszi ezt. Iscónak voltak fellángolásai és emlékezetes pillanatai (az utolsó két BL döntőjén például kezdőjátékosa volt a Madridnak!), de alapember sosem vált belőle Madridban, ettől még szerethető figura volt. Hihetetlen, de már 9 éve lesz, hogy a Real Madrid játékosa, s néhány nap múlva 30 éves lesz – most még van esélye elmenni egy olyan klubhoz, ahol megbecsülik!

Valamit a márciusi el clásicóról is illene idefirkantanom, de bevallom őszintén, engem a legkevésbé sem viselt meg, hogy kikaptunk. Még csak a 0-4 sem. Az az igazság, hogy Courtois kapuson múlt, hogy a Barcelona nem rúgott hatot. Volt már ilyen. Kaptunk ki a Bernabeu stadionban 6-2-re, na, az nagyon fájt. Jobban, mint egyik kedvenc színészemnek, Jim Carreynek a napokban bejelentett visszavonulása… :( Létezhet olyan, hogy belefér a klasszikuson a vereség? Nem játszott a legfontosabb játékosunk, Benzema. Akkora a pontelőnyünk, hogy emiatt sem kell aggódni. Másfél héttel korábban kifutballoztuk magunkat a PSG ellen, lehet tartalékolni… Persze, ez kamu. A kifutballozás is, hiszen a PSG önmagát szúrta meg legnemesebbik testrészén, a Real Madridnak 150 percig köze sem volt a párharchoz, akkor is csak azért, mert jött a szokásos PSG összeomlás – de róluk még írok, ezért most többet nem spoilereznék. A Barcelona ellen pedig lehet bármikor is tartalékolni? Én Ancelottit továbbra sem vagyok hajlandó keresztre feszíteni; éppen sporttörténelmi mérföldkő felé igyekszik, hagyjuk már békén… Ha minden igaz, ő lesz az első edző, aki az öt topliga mindegyikében aranyérmet szerez! Jó, nem az Evertonnal vagy éppen a Napolival, de azt hiszem, amiatt nem kell szégyenkeznie, hogy a PSG-vel francia, a Chelsea-vel angol, az AC Milannal olasz, a Bayern Münchennel német bajnok lett – s a Real Madriddal pedig a spanyol bajnokságot fogja megnyerni, miután első madridi korszakában a kupát és a BL-t már behúzta. És ki tudja: a Chelsea elleni londoni BL meccs elég meggyőzőre sikerült… Néhány új arcra, minőségi igazolásra mindenképp szükség lesz Madridban, mert a Barcelona korszakváltása a vártnál 3-4 évvel hamarabb összejött. Sosem tagadtam, mennyire nem szerettem Lionel Messit, nélküle néha egy-egy Barca meccsbe is bele-bele nézek már (az Atletico Madrid elleni meccs első félideje a szezon egyik legjobb produktuma volt!), de törzsszurkolójuk még nem leszek. Áprilisi tréfából sem…

A kiesés ellen küzd a Mol Fehérvár?

Egy évvel ezelőtt, amikor olyan csapatokról írtam Húsvét körül, amik feltámadásra várnak, szintén volt szó a Mol Fehérvárról. Tavaly április elsején lépett hivatalba Szabics Imre vezetőedzőként, Torghelle Sándor és Juhász Roland másodedzőként – és ők ezt akkor tényleg nem viccnek szánták! Elég mélyen volt akkor a Vidi, a bajnoki címre rég nem volt már esélyük, de legalább a nemzetközi kupaindulást érő helyek egyikéért teperhettek. Rég volt, szép volt, tán igaz sem volt… Bár most épp két győztes meccs után vannak Nikolicsék, volt előtte zsinórban hét vereség, meg egy kínos kupakiesés, amit Szabics Imre és brancsa nem úszhattak meg szárazon. Hiába kereste a kifogásokat minduntalan a játékosként sokkal szimpatikusabb Szabics Imre és állította azt, hogy ő se nem hallotta, se nem látta a transzparenseket, a „Szabics, takarodj” rigmusokat (amiket mi a fotel melegéből is meghallottunk és megláttunk…), Se hall, se lát Dömötört végül elérte a végzete. S hogy ki lesz a hatökör? Aki legközelebb munkát ad neki!

Mondjuk nem mindenről ő tehetett, a hét vereségből az utolsó négyet már Michel Boris-szal érte el a csapat, s való igaz, a semmirekellő légióshadat sem biztos, hogy Szabics akarta Fehérvárra… Mindenesetre talán már ő is bánja, hogy ott hagyta az osztrák válogatottban betöltött másodedzői állását… Most ott tartunk, hogy mindössze egy pontra van a negyedik hely (és tízre a dobogós helyen álló és a múlt héten legyőzött Kisvárda, na az ő helyezésük sem áprilisi tréfa…), s néggyel előzik a még bent maradó helyen álló Újpest, Mezőkövesd duót. Magyarország előre megy, nem hátra, de a Mol Fehérvárnak inkább már csak hátrafelé kell tekintgetnie. Bár az durva lenne, ha ez a keret kiesne, akik közül azokat én is tudom sajnálni, akiknek sokat jelent a fehérvári címer: Nikolic, Nego, Fiola és Stopira nem ezt érdemlik… Ami pedig Szabics Imrét illeti: amennyiben komolyan gondolja az edzői pályát, nem árt magára szednie egy kis alázatot. Mert abból kevesebb van neki, mint Dr. Csont számára a megfejthetetlen gyilkossági rejtély…

Olaszország zsinórban második vb-jéről marad le

Benne volt a pakliban, hogy Olaszország nem jut ki a katari világbajnokságra, hiszen azt tudtuk, hogy ha az első pótselejtezőjét meg is nyeri az olasz válogatott, utána valószínűleg a portugálokkal is meg kell küzdeniük Katarért – de hogy már az észak-macedón meccsbe beletörjön a csizmájuk bicskájuk… Szerintem erre senki sem számított! Nyolc hónappal korábban még Európa legjobbjai voltak, most meg égnek az egész világ előtt. Bár lehet, akkor sem voltak Európa legjobbjai, csak szerencsésen álltak a csillagok… Ami tény: Gianluigi Donnarumma, aki az Eb legjobb játékosa lett, mióta Párizsba igazolt, csak árnyéka önmagának. A Bonucci – Chiellini páros jól működött az Eb-n, de azóta keveset játszhattak már együtt, Chiellini meg egyébként is eléri lassan a nyugdíj korhatárt… A piedesztálra emelt és kamu Aranylabda-esélyes Jorginho a selejtezők során mindkét Svájc meccsen kihagyott egy-egy büntetőt. Ha csak egyet berúg, pótselejtező nélkül ott vannak a világbajnokságon. Federico Chiesa, aki a támadószekció legfontosabb játékosa, az egész szezonban sérült. Csak úgy, mint Leonardo Spinazzola, aki az Eb óta harcképtelen.

Lorenzo Insigne fejben már régen Kanadában jár. A Napoli bajnoki címe is múlhat azon, hogy csapatkapitánya mennyire képes aktuális feladatára összpontosítani… Érdekes kérdés, hogy miért éppen Kanadába igazol: ha jó jéghokira vágyik, elég lett volna Ausztriáig kocsikáznia, ahol a Fehérvár éppen a minap jutott be az osztrák liga döntőjébe. Ciro Immobile hiába évek óta a legjobb gólvágója a Serie A-nak, ez inkább a ligát minősíti, mint őt dicséri: a válogatottban nincs jó gólátlaga, s ha az olasz szurkolók szirmokat tépnek vele kapcsolatban, inkább a „nem szeret” szirom marad a kezükben… Ezeket így felsorolva azért látjuk, van baj. Tavaly egyszerre sült el minden jól Csizmaországban. A megoldás szerintem semmiképpen nem Roberto Mancini elküldése lenne. De valamit biztosan újra kell gondolni. A jó hír, hogy most nem annyira gyászos a helyzet, mint 2017-ben volt, amikor Gian Piero Ventura vezetésével a svédek ellen maradtak le a vb-ről. A rossz hír? Hogy jelenleg továbbra sincsenek Pirlók, Nesták és Del Pierók az olasz nemzeti csapatban.

Az Arsenal a BL indulásra hajt!

Bár London egyik jelképe az óriáskerék, az Arsenal ebben a szezonban inkább hullámvasutazik – ettől is, attól is könnyen felfordulhat az ember gyomra. Az Arsenal szezonkezdete sem kecsegtetett túl sok jóval, de azóta valamelyest kiegyenesedtek az „Ágyúsok”, s a dolgok véletlenszerű alakulásának köszönhetően április első napjain azt is megállapíthatjuk, még a dobogós álmok sincsenek teljesen elveszve, a BL indulás viszont jó eséllyel meglesz (bár épp néhány napja szenvedtek el egy értelmezhetetlen 3-0-s vereséget a volt klasszisuk, Patrick Viera trenírozta Crystal Palace otthonában, s azóta a Brighton elleni bajnokit is elveszítették...). És ez azért is külön kiemelendő, mert az Arsenal legutóbb a 2015/16-os szezonban járt a klubfutball csúcsán, ebben az évben pedig semmilyen nemzetközi kupás helyre nem sikerült kvalifikálniuk magukat Mikel Arteta legényeinek. Rémálomszerűen kezdődött a szezon: három bajnoki, három vereség, 0-9-es gólkülönbség – erre a gyalázatra még az sem lehetett mentség, hogy a három ellenfél között ott volt a friss BL győztes Chelsea és a bajnoki címvédő Manchester City is. Ezután jött két nyögvenyelős 1-0 alsóházi csapatok ellen, majd az ősi rivális Tottenham ellen végre egy nézhető és vállalható produkció (3-1-es győzelem). Ekkor azért már sejthető volt, hogy ez a csapat nem a kiesés elkerüléséért fog küzdeni, s bár voltak szép eredményeik, két fontos rangadót még elbuktak decemberben (a Liverpool ellen 0-4, a Manchester United ellen 2-3). Január elsején sikerült már megszorongatni a Manchester Cityt (1-2), majd a január 23-i, Burnley elleni csalódást keltő 0-0 utáni 7 bajnoki meccsükből hatot megnyertek, míg a riválisok a kelleténél többet botlottak. A koronavírusos megbetegedések miatt rengeteg meccs elmaradt, ezért egyelőre a tabellából nehéz messzemenő következtetéseket levonni, de vesztett pontok tekintetében jobban áll az Arsenal, mint a Tottenham és a Manchester United, ráadásul a Chelsea botladozásainak köszönhetően a dobogó is belátható távolságban van (a Liverpool és a Manchester City továbbra is más ligában futballoznak…).

Az Arsenal megérkezett a Premier League élmezőnyébe, de ki gondolta ezt még augusztus-szeptember körül? Igaz, akkor még nem volt Aaron Ramsdale a kapuban, aki rögtön kiszorította Bernd Lenót, és az egész szezonban ihletett formában véd – a bajnokság egyik legjobb kapusa, akitől az egész védekezés és védelem is sokkal jobban néz ki! A fiatalos lendületet Emile Smith Rowe, Bukayo Saka és Gabriel Martinelli biztosítja, a rutint Thomas Partey, Granit Xhaka és Alexandre Lacazette, s hiába volt príma középcsatára az „Ágyúsoknak” Aubameyang személyében, mindenki felszabadult attól, hogy ő már nincs. Tele motivált és sokra hivatott játékossal a keret, akikhez csak néhány új játékos kell ahhoz, hogy komolyabb célokat is kitűzhessenek! Jövőre alighanem BL meccseket rendeznek az Emirates Stadionban – és igen, még ez sem áprilisi tréfa…

BLama 3.0 Párizsban…

És akkor fejezzük be a legnagyobb poénnal, amin a francia fővárosban aligha nevetnek; a futballtavasz egyik legnagyobb szenzációját ugyanis kétségkívül a Paris St. Germain BL búcsúja jelenti. Nem az, hogy kiesett az összevásárolt sztárcsapat, hiszen a 13-szoros BL győztes Real Madrid ellen ki lehet kapni, hanem ahogyan tette mindezt… A Real Madrid a párizsi odavágón nem csak, hogy nem rúgott kapura, meg sem próbált támadni, és még így is majdnem kibírta az elképesztően nagy nyomást. Messi, aki Barca játékosként rengeteg borsot tört szeretett klubom orra alá, folytatta pocsék sorozatát a Real Madrid ellen; a tizenegyesét is kivédte Thibaut Courtois. Aztán, amikor már mindenki azt hitte, hogy meg nem érdemelt, de reményt keltő 0-0-lal ér véget a csörte, jött Mbappé, a jövő Real Madridjának fénylő csillaga, és beverte azt az egy gólt, ami minimum járt nekik. Igazából nem nagyon lehetett mibe kapaszkodni madridiként az első meccs után, amihez a spanyoloknak túl sok közük nem is volt.

A visszavágón már kicsit jobban játszott a habfehér alakulat, voltak helyzetei is, de gólokat csak Mbappé szerzett: egyet meg is adtak, kettőt viszont nem, de a 2-0-s összesítés elég magabiztosnak tűnt a 60. perc környékén. Igen ám, de a Real Madridot sohasem lehet leírni, s a PSG meg nem egyszer bizonyította már, hogy bármekkora előnyről képes kikapni… 2017-ben a Barcelona ellen 4-0-s győzelem után, meglehetősen bundaszagú körülmények között vérzett el, aztán két évvel később az Old Traffordon nyertek 2-0-ra, s máig hihetetlen módon hazai pályán kaptak ki 3-1-re a visszavágón, s estek ki. Előbbi alkalommal Unai Emery, másodszor Thomas Tuchel ült a franciák kispadján (ők jelenleg ott vannak a nyolc között aktuális klubjukkal, ami messze nem a PSG…), most pedig az a Mauricio Pochettino az edző, aki hiába fogja megnyerni utcahosszal a francia bajnokságot (az előző szezonban még ez sem sikerült…), a kupából való csúfos kiesés, de főleg a nemzetközi égés miatt aligha maradhat a párizsiak kispadján. A keret már évek óta bombaerős volt Neymarral, Mbappéval, Di Mariával, Verrattival, Icardival, de tavaly nyáron még tovább izmosodtak; nem is lehetett más a cél, mint a BL győzelem.

A tarthatatlan Luka Modric: ebből a megindulásból gólt szerzett a Real Madrid...

Szerencsétlen Keylor Navas, aki szépen csendben a világ egyik legjobb kapusa lett, Párizsban sem sokáig érezhette biztonságban magát. Nyakára hozták az aktuális válogatott világtorna legjobbját, Gianluigi Donnarummát, aki azóta nem is tud kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani, hogy betette a lábát francia földre. Láttuk többször hibázni az olasz válogatottban is azóta, a Realt pedig gyakorlatilag ő tartotta meccsben. Ha a liverpooli Loris Karius kapusról a 2018-as BL döntőben leszedtük a keresztvizet, előtte közvetlenül elővettük a Bayern Münchennél védő Sven Ulreich-et is, s néhány napja meg Eduard Mendy-n élcelődünk, úgy igazságos, ha nem kíméljük Donnarummát sem (érdekes, hogy minden esetben a haszon élvező Karim Benzema volt…), ugyanakkor ne felejtsük el, nincs könnyű dolga, hiszen egyelőre nem dőlt el a verseny közte és Navas között, felváltva védenek, ez pedig egy olyan bizalmi poszt esetében, mint amilyen a kapus, nem biztos, hogy szerencsés. Most akkor mindkét kapus élvezi a bizalmat vagy egyik sem? Navas túl jó ahhoz, hogy a kispadon üljön, Donnarummát viszont nem azért szerződtették, hogy a kispadon üljön... A futballtörténelemben kevés olyan klubra emlékszem, ahol két azonos képességű kapus ült, általában van egy jobb, s kell, hogy legyen egy másik, aki elfogadja a tartalékstátuszt, pontosan azért, mert a kapusok mellett általában az edzők leteszik a voksukat. Üde kivétel a Fradi, ahol a cserekapusnak, Bogdán Ádámnak a szerepe leginkább az, hogy még jobb teljesítményre sarkallja Dibusz Dénest, higgye csak el, hogy ő ott van és arra vár, hogy kiszorítsa a kapuból. A korábbi sokszoros válogatott és Angliában is légióskodó Bogdán érkezése óta Dibusz Dénes még jobb kapus lett, mint amilyen korábban volt – ezt a Fradi bajnoki és nemzetközi meccsein, valamint a válogatottban is rendszerint bizonyítja! De láthatjuk, a Manchester Unitedban is hamar eldőlt a De Gea, Dean Henderson csata előbbi javára. (Pedig a fiatal angolt kifejezetten azért hozták a Sheffield Unitedtől, hogy ő legyen az United jövője. Az még lehet, a jelen viszont De Gea…) Gianluigi Buffon, miután visszatért Torinóba, éppen Párizsból, nem reklamált azért, hogy csak másodhegedűs Wojciesny Szcsesny mögött. A szintén lengyel, egyébként BL győztes Jerzy Dudek annak idején nagyon jól tudta, hogy csak a Real Madrid kispadjára szerződik, mert Iker Casillas akkor kirobbanthatatlan volt a kapuból… (Rosszmájú megjegyzés rovatom következik: Csak a Barcelona nem tudott egy normális kapust igazolni, ezért nyerhetett meg Victor Valdés mindent többször is, mert nem volt egy valamirevaló posztriválisa…) Érdemes megnézni ezt az egyperces videót! Nem lehet véletlen, hogy Benzema mindig ott van... :)

Na de már megint elkalandoztunk: a párizsi kapusposzttól eljutottunk Dibusz Dénesig – bár ki tudja, ha egyszer légiósnak áll… Tőle ilyen hibákra én nem emlékszem… Donnarummán kívül is csupa győztes mentalitású és klasszis futballisták érkeztek tavaly nyáron Párizsba, ráadásul majdnem mindenki ingyen. És eddig úgy tűnik, mindenki befürdött, talán Achraf Hakimi kivételével, aki ma a Real Madridban is lehetne húzóember, de a dilettáns vezetőség elkótyavetyélte. Sergio Ramos alig tudott eddig sérülés miatt pályára lépni új munkaadójánál, de piros lapja már van – az ő megvétele, bár utólag mindig okos az ember, mindenképpen hiba volt. Giorgio Wijnaldum nem élvezi az edzői bizalmat, pedig Liverpoolban Jürgen Klopp egyik kedvence volt. Lionel Messi? Messi van barcelonai formájától, és még finoman fogalmaztam – azt hiszem, annyit a Notre Dame vízköpő szobrai is tennének a párizsi futballért, mint a kis argentin, aki természetesen további Aranylabdákra is számíthat – minek ide teljesítmény??? Puffogtam már emiatt eleget, ezért ezt a kört most kihagyom…

A félelmetesnek tetsző Messi – Mbappé – Neymar trió a bajnokságban sok csapat hálóját kipúpozta (a Lorient például ötöt kapott tőlük előző hétvégén), de amíg a sztárok mögött nincs csapat, s amíg a sztárok nem hajlandók csapatban gondolkodni (tehát mondjuk besegíteni a védekezésbe), addig nem fognak nemzetközi trófeát nyerni. Ez a sztárbagázs úgy esett szét egyetlen hiba miatt a Real Madrid ellen, amire szerintem senki nem számított, és legalább annyira megdöbbentő, mint Pogány Judit sok-sok különböző karakterhangja a Bogyó és Babóca című rajzfilmben. Az addig 60 (pontosabban 150) percig magabiztosan futballozó Párizs elveszítette a fonalat. Gyorsan megrúgta Benzema a másodikat, aztán kicsit később a harmadikat is – ezek az űrfutballisták pedig azt sem tudták, hol vannak. Az év futball poénja volt ez a meccs, amiből tanulmányt lehetne készíteni – s valószínűleg legkésőbb most elérkezett a pillanat, hogy az arab tulajdonosok is belátják, csodák csak a mesékben léteznek. Esmeralda iránytűjén, amit Quasimodónak ad a Notre Dame-i toronyőr című Walt Disney klasszikusban, ez a felirat: „Talizmánra tekints, s máris kezedben van egész Párizs!” Párizs tényleg az övék, s talán még Franciaország is, de hogy Nasser Al-Khelaifi Európára is kiterjedő talizmánt szeretett volna kapni a pénzéért, abban biztosak lehetünk.

Meg abban is, hogy a szürreális áprilisi tré(fá)k véget értek. Számodra ezek közül melyik volt a legmegdöbbentőbb sztori?

Távol álljon tőlem, hogy nyugdíjba küldjem Szalai Ádámot, a XXI. század legjobb magyar támadóját, hiszen ezzel magamat is leöregezném, tekintve, hogy válogatottunk csapatkapitánya majdnem három hónappal fiatalabb nálam. Néhány jó éve még lehet a futballpályán, s egyelőre a válogatottban sem látni, hogy ki fogja átvenni a helyét, de egy fontos fejezet idén februárban mindenképpen lezárult az életében: 12 év után távozott a Bundesligából. Milyen volt ez a 12 év? Vegyes! Mint ahogy az ő megítélése is az. Én azonban a nemzeti ünnepünk közelsége miatt is, na meg támadónk védelmében (micsoda ellentmondás…) „magyaros” témával készültem, s bár nem a Pilvax kávéházban jó feketét szürcsölve, de Szalai Ádám 12 (nem fekete) pontja is elkészült – ami összefoglalja a Németországban eltöltött 12 esztendejét.

Isten, áldd meg a magyart!!!

1. Fradistaként szemet hunyok afelett, hogy Újpesten nevelkedett, főleg azért, mert a stuttgarti ifis évek után a szívemnek egy sokkal kedvesebb együttesben pallérozódhatott: a Real Madrid Castillába került, így a spanyol harmadosztályban bontogathatta szárnyait. Ahol nem ment neki rosszul: 2009 januárjában például 13 góllal vezette a harmadosztály góllövőlistáját és Juande Ramos vezetőedző benevezte a Real Madrid BL keretébe. (Összesen 37 meccsen 16 gólt lőtt abban a szezonban.) Bár pályára nem lépett a nagy csapatban, azt hiszem, egész pályafutását és mentalitását meghatározták a Madridban töltött esztendők. 2010 januárjában előbb egy féléves kölcsönszerződés keretében került a német Mainzhoz, majd a nyáron végleg megvásárolták. A kezdést nem aprózta el: első gólját a Borussia Dortmund ellen szerezte, ami rögtön győzelmet ért. A második gólját már a következő szezonban rúgta, akkor meg a Bayern München elleni idegenbeli 2-1-es győzelem alkalmával talált be. Nem indult rosszul németországi karrierje, de aztán 2011. január 14-én a Kaiserslautern ellen keresztszalag-szakadást szenvedett, s egy egész évre a partvonalon kívülre került. Pedig addig 20 mérkőzésen szerzett négy gólt, és bíztató volt a helyzete a csapatban. Fiatal játékosként egy évig várni a visszatérésre és végezni a rehabilitációt… Összeroppanthatta volna ez Ádámot, de ő erősebben tért vissza!

Bizonyíték: játszott ő habfehérben is...

2. De még mielőtt rátérek élete legjobb szezonjára, emlékezzünk meg a Bruchweg Boys-ról. Igen, így hívták az André Schürrle, Lewis Holtby, Szalai Ádám trió alkotta formációt, akik góljaikat zenekart imitálva ünnepelték: Ádám volt a dobos! Ők hárman 24 gólt lőttek a 2010/11-es szezonban, és népszerűségüket jelzi, hogy egyszer egy német tv műsorba is meghívták „zenélni” őket. Ennek a csapatnak egy bizonyos Thomas Tuchel volt az edzője, s története legjobb helyezését érte el akkor a csapat: 5. lett a Bundesligában! Tuchelnek onnan már csak felfelé vezetett az útja, Borussia Dortmund, majd PSG, aztán Chelsea – jelenleg ő a BL címvédő edző… André Schürrle hasznos kiegészítő embere volt a 2014-es világbajnok német válogatottnak (mi az, hogy kiegészítő: a brazilok elleni 7-1 alkalmával két gólt lőtt, s győztes gólpasszt adott Mario Götzének a döntőben), viszont már két éve, 29 évesen visszavonult, míg Lewis Holtby később epizodista volt a Tottenhamben, kölcsönben lehúzott egy szezont a Fulhamben, majd részese volt a Hamburg történelmi kiesésének a Bundesligából. Jelenleg szintén a másodosztályban, a Holstein Kiel csapatában rúgja a bőrt.

A híres Bruchweg Boys

3. Első mainzi korszakának utolsó szezonja valóban prímára sikerült.  Későbbi klubja, a Hoffenheim ellen mesterhármast szerzett, s a szezont 29 meccsen szerzett 13 góllal zárta, amivel Détári Lajos és Miriuta László korábbi rekordját megdöntve ő lett az egy szezonban legtöbb gólt elérő magyar játékos! (A világválogatott Détári az Eintracht Frankfurtban az 1988/89-es szezonban, míg Miriuta az Energie Cottbus spílereként a 2000/2001-es évadban szerzett 11 gólt.) Három és fél évet töltött a Mainznál, abból egyet teljesen kihagyott sérülés miatt, de 79 bajnokin így is berámolt 21 gólt. Nagyot szólt ez akkor, de nem érdemtelenül hívta fel magára a figyelmet az akkor élcsapatnak számító Schalkénál…

Thomas Tuchel azóta a világ egyik legjobb edzője lett

4. Közben a válogatottban is bemutatkozhatott 2009 februárjában Izrael ellen, Erwin Koeman dobta be a mély vízbe – de Kánaánban csak másfél évvel később érezhette magát, amikor meglőtte első góljait a válogatott mezében: San Marino ellen rögtön triplázott (a második gólja a mai napig pályafutása egyik legszebb találata szerintem, jó 35 méterről, a felpörgetett labdát kapásból vágta védhetetlenül a kapuba). Néhány nappal később a finnek ellen csak egy gólt lőtt, de az nagyon fontos volt (ezen a meccsen rúgta Dzsudzsák azt az emlékezetes gólt a 94. percben). A 2011-es év sajnos válogatott szinten is teljesen kimaradt a számára, de a visszatérését góllal ünnepelte Bulgária ellen, majd 2012-ben betalált még Andorrának és a törököknek is (ez utóbbi mekkora meccs volt, ráadásul nem is egy brahi meccs, hanem vb selejtező…) Aztán elérkezett a 2013-as év, és Szalai pályafutásának egyik legemlékezetesebb momentuma – sajnos nem a futballpályán… Ki ne emlékezne arra, hogyan kaptunk ki 8-1-re Amszterdamban… Előtte néhány nappal Bukarestben sem volt esélyünk, az éppen csapat nélküli Marica már az első percben gólt lőtt, végül 3-0-ra kaptunk ki a románoktól.  Ádám a hollandok ellen nem lépett pályára, de a sajtótájékoztatón ő kapott mikrofont és kendőzetlenül, ritkán tapasztalt őszinteséggel elmondta a véleményét arról, mit gondol a hazai futballközegről és mi a véleménye a magyar edzői karról. „Át lettünk verve” – csak úgy suhintotta a kezében lévő tollat… Ez a nyíltság korántsem tetszett mindenkinek: hogy mer véleményt formálni egy olyan valaki, aki évek óta külföldön focizik, és fogalma sincs arról, mi zajlik idehaza? Érdemes megnézni ezt a 26 perces videót (akár újra is!): ez az őszinteség hiányzott nagyon sokáig a magyar labdarúgásból. És ez az őszinte sajtótájékoztató volt az első lépés afelé, hogy végre kilépjünk a posványból, s világversenyen vehessünk részt. Én Ádám mondanivalójával egyébként nagyjából egyetértek, esetleg a stílusa lehetett kicsit bántó, de szerintem egyáltalán nem baj, hogy valaki kimondta a tutit – még ha az a valaki egy 25 éves srác volt is… Az Egervári Sándort váltó Pintér Attilánál nem volt válogatott Szalai Ádám: hősünk lemondta a válogatottságot, de szerintem az exfradista védő sem szívesen hívta volna be azok után, hogy az összes magyar edző szakmai felkészültségét nyíltan megkérdőjelezte; mindenesetre mindkettejüknek volt akkora egója, hogy ezt elviseljék… Szerencsére a Pintér-korszak nem tartott sokáig, s a következő kapitány, Dárdai Pál már újra vezérként számolt Szalai Ádámmal.

Őszinte és szókimondó: nem könnyen bocsátották meg neki azt a sajtótájékoztatót...

5. Azzal a Szalai Ádámmal, aki időközben klubot váltott. A sikeres 2012/13-as szezon után a gelsenkircheni Schalke 04 jelentkezett be érte, Németország egyik legpatinásabb klubja. Csak a miheztartás végett: olyan csapattársai voltak, mint a későbbi világbajnok Benedikt Höwedes, Joel Matip, aki azóta a Liverpool védelmének egyik oszlopa, a Bayern München BL győztes kulcsjátékosa, Leon Goretzka, a PSG-vel épp a minap a BL-ből kibucskázó, szupertehetségnek tartott, mégis perifériára kerülő Julian Draxler, a Leonardo di Caprio hasonmásverseny győztese, korábban a Stuttgarttal Bundesliga-győztes kapus, Timo Hildebrand, valamint a világklasszis holland támadó, Klaas-Jan Huntelaar, a perui Jefferson Farfán és a ghánai Kevin-Prince Boateng. Veretes névsor… Rögtön a Bajnokok Ligája selejtezőjében volt jelenésük: a görög PAOK elleni hazai 1-1 után idegenben kellett kivívni a továbbjutást; 3-2-re nyertek, Szalai Ádám két góljával (a másodikat a 90. percben szerezte). A BL csoportkörében már nem talált be, aztán a tavaszi menetelés elég hamar véget ért számukra, mert korábbi klubja, a Real Madrid (de nem a Castilla…) úgy ment át rajtuk, mint kés a vajon: az éppen a 10. BEK/BL győzelme felé hasító spanyol csapat 6-1-re győzött Gelsenkirchenben (a BBC mindhárom tagja duplázott azon a meccsen…), majd a visszavágón is győzött 3-1-re, így az a 9-2 német szempontból nem festett túl jól… (Az első meccsen Szalai nem játszott, a visszavágón viszont megkapta a második 45 percet!) A Bundesligát kifejezetten jól indította Ádám: debütáló meccsén betalált a Hamburg elleni őrült 3-3 alkalmával a nyitó fordulóban, majd a harmadik játéknapon a Hannover ellen is gólt lőtt, az Augsburg ellen pedig duplázott a nyolcadik fordulóban. Jó sorozatát a 11. meccsnapon, a Hertha ellen zárta le, ahol szintén beköszönt, ezután viszont sokáig néma maradt – még két Szalai gólt láthatott a szezonban a nagyérdemű: az Eintracht Braunschweig (26. forduló) és a Stuttgart (31. forduló) kapuját vette be. A bajnokságban hét, a nemzetközi kupában két gól, miközben korántsem ő volt az első számú centere a Schalkénak – egyedül Jefferson Farfán és Klaas-Jan Huntelaar szerzett nála több gólt a szezonban bajnoki mérkőzésen. Egyetlen szezont töltött az égszínkékeknél, de nem mondanám sikertelennek azt az egy évet!

Jól megértették egymást Julian Draxlerrel

6. 2014. nyarán aztán az élvonal egyik legalacsonyabb költségvetésű, mégis középkategóriás csapatnak számító Hoffenheimhez szerződött, akiknek egyszer korábban mesterhármast hintett, és akiknél szintén góllal mutatkozott be – sőt, az Augsburg elleni meccs után a Bundesliga hivatalos honlapján a játéknap legjobb játékosának is megválasztották! A folytatás már nem mindig volt diadalmenet: a Bayern München ellen például pályafutása során először kiállították, s két mérkőzésre el is tiltották. Egy jó meccse azért még volt az évben: az Eintracht Frankfurt ellen csereként pályára lépve egyenlítő gólt szerzett, majd a győztes gól előtti passzt is ő osztotta ki Roberto Firminónak. Igen, annak a Firminónak, aki évek óta Jürgen Klopp szenzációs Liverpooljának a középcsatára! Firminón kívül egyébként olyan csapattársai voltak ekkor Ádámnak, mint a Bayern Münchenből idén nyáron a Dortmundba szerződő Niklas Süle, vagy a támadósorban Kevin Volland és Anthony Modeste – ez mondjuk magyarázat is arra, hogy miért nem kapott sok játéklehetőséget. Kölcsön is adták Hannoverbe, ahol pályafutása legrosszabb fél szezonját töltötte, 12 bajnokin nem szerzett gólt – postafordultával vissza is tért a Hoffenheimhez, ahol megrázta magát…

Julian Nagelsmann még zöldfülű edzőként volt az edzője a Hoffenheimben. Azóta a Leipziggel BL elődöntőben is járt, jelenleg pedig a Bayern München edzője...

7. Kétségkívül nehéz időszak volt ez Szalai Ádám életében, aki másfél évig (!!!) se klubszinten, se a válogatottban nem tudott gólt szerezni. Sokan nem is értették, Dárdai Pál és Bernd Storck miért bízik benne egyáltalán… A 2016-os Európa-bajnokságra vezető úton egyetlen gólt szerzett, igaz, az Feröer szigeteken legalább három pontot ért… Aztán a norvégok elleni sikeres pótselejtezőt követően egy budapesti kocsmában mindenkit meghívott egy pálinkára. Később, a legjobbkor, hála Istennek a pályán is tett azért, hogy visszanyerje a szurkolók szimpátiáját, amit a telki sajtótájékoztatós kirohanása óta hiába keresett. Az osztrákok elleni nyitó meccsen már éppen mindenki Böde Dániel nevét kezdte skandálni, őt követelve a csapatba, amikor a Szalai – Kleinheisler páros összehozta a vezető gólt. De micsoda játék volt az! „550 nap után be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni…” – utalt Hajdú B. István Szalai Ádám rettentően hosszú gólcsendjére (40 tétmeccs után talált be…), s vált rögtön szállóigévé ez a mondat. De hát mikor is törne meg ez a rossz széria, ha nem az Eb nyitó meccsén? Kű Lajos az 1972-es Eb-n rúgott utoljára magyar gólt, azóta vártuk a pillanatot – megérte várni! S ha egy üzlet beindul: azon az őszön Svájc ellen 2, Lettország és Andorra ellen 1-1 gólt szerzett még.

Miután bepiszkálta, pöckölte, tuszkolta...

8. A Hoffenheimben is valamennyire jobbra fordult a sora, bár a 2016/17-es szezonban Andrej Kramaric és Sandro Wagner is sokkal többet játszott nála, a 23 meccsen szerzett 8 gólja miatt nem kell szégyenkeznie – főleg, ha tudjuk, mennyiszer szállt be csereként. Volt klubját, a Mainzot például a padról beállva szomorította el két góljával, ami után a Kickernél bekerült a forduló válogatottjába is. Duplázott az Ingolstadt elleni 5-2 alkalmával is (újra bekerült a legjobbak közé), s szintén két gólt szerzett a Borussia Mönchengladbach kárára. A Hoffenheim, immár a fiatal és ambiciózus Julian Nagelsmannal a kispadon a negyedik helyen zárta a bajnokságot és története során először indulhatott a Bajnokok Ligájában! Igaz, a selejtező a végállomást is jelentette számára, hiszen a Liverpool már akkor is a Mane – Szalah – Firmino hármassal támadott. (Szalai a visszavágón csereként lépett pályára egy bizonyos Serge Gnabry helyett…) Bár időközben Törökországból és a Premier League-ből is érdeklődtek iránta, ő maradt, s a döntés végül őt igazolta… A következő szezont sérüléssel indította, majd sokszor újfent a padról beállva segített csapatán. Volt és lesz csapatának, a Mainznak megint rúgott kettőt, végül öt góllal fejezte be az idényt. A záró fordulóban betalált a Borussia Dortmund ellen, amivel eldőlt, hogy a Hoffenheim története legjobb helyezését elérve bronzérmes lesz, és selejtező nélkül indulhat a Bajnokok Ligájában!

Amennyi időt a pályán töltött, maximálisan kihasználta, és remek statisztikával rendelkezett...

9. A következő szezont is prímán kezdte: a Hoffenheim kikapott ugyan a Bayern Münchentől, de Szalai Ádám szerezte a szépítő gólt, a második fordulóban pedig duplázott a Freiburg ellen! A Bajnokok Ligájából sajnos nem sikerült továbbjutni: bár sehol nem kaptak ki nagyon, mindhárom vereségük egy gólos volt, a három döntetlen kevés volt a Manchester City, a Lyon és a Sahtar Donyeck mellett. Az ukránok elleni második meccsen ráadásul ki is állították Szalai Ádámot, akit az előző idényben a Braga elleni Európa-Liga csoportmeccs 97. percében küldtek le idő előtt a pályáról, így elmondhatta magáról, hogy Bundesliga, BL és EL kiállítása is volt. Kétes dicsőség… Sokkal büszkébb lehet arra, hogy előszeretettel szerzett gólt korábbi vagy későbbi klubjai ellen. Mainz játékosként a Hoffenheim, Hoffenheim játékosként a Mainz kapuját vette be többször, míg ebben a szezonban a Schalkénak is beköszönt – éppen pályafutása 50. Bundesliga gólját szerezve! A szezonban elég sok meccsen lépett pályára, de többnyire csereként, ezért a 6 Bundesliga gólja miatt megint nem kell elmarasztalni. A Hoffenheim a korábbi évekhez képest a csalódást jelentő 9. helyen végzett, Szalai Ádám pedig visszatért oda, ahonnan tulajdonképpen a Bundesliga karrierje elindult: a Mainzhoz.

A Hoffenheim szurkolói is jó szívvel gondolhatnak rá...

10. A válogatottat bőven érte kritika a 2016-os Európa-bajnokság után, hiába, Feröer szigetek elleni 0-0-k és andorrai 0-1-k helyett inkább látott volna további bravúrokat a közönség. A sérülésektől is sújtott 2017-es és a nevetségesen bárgyú belgával, George Leekens-szel sújtott 2018-as év első feléről jobb, ha nem beszélünk (mindenki így jár jobban…), ám aztán megérkezett Marco Rossi, aki Szalai Ádámnak is új szerepet szánt! A frissen életre hívott Nemzetek Ligája sorozatban el kezdte termelni a gólokat, az Úr 2018. esztendejének hajrájában három meccsen négy gólt szerzett – Észtországnak kint kettőt, idehaza egyet rúgott, s beköszönt a finneknek is. 2019-ben mindössze két gólt szerzett a nemzeti csapatban, de egyiket sem fogja egykönnyen elfelejteni! A vb ezüstérmes horvátok ellen Eb selejtezőn egyenlített (aztán nyertünk is!), majd az új Puskás Stadion avatómeccsén ő szerezte az első magyar gólt (kikaptunk Uruguaytól 2-1-re). Ki gondolta ekkor, hogy két évig meccsre sem lehet majd menni a covid miatt… Időközben Dzsudzsák Balázs kikopott a válogatottból és Szalai Ádám lett az új csapatkapitány! Megérett a feladatra: nézzék meg a lelkesítő beszédét, amit az Izland elleni pótselejtező félidejében mondott! Beleborzongok még ma is… Szalai Ádám a második Eb-jén is gólt szerzett, sőt a németek ellen gólpasszt is adott: a csapat egyik legjobb játékosa volt a tornán, s kevés hiányzott a csoportból való továbbjutáshoz. Méltó helyre került az a csapatkapitányi karszalag…

Ezután a csodálatos mozdulat után Neuer hálójában pihent a labda...

11. Második mainzi szerepvállalása már kevésbé volt ennyire sikertörténet: csak a töltött káposzta jó újramelegítve, tartja a mondás, amivel talán már Ádám is egyet ért. Igazán fontos játékossá már nem vált, igaz, amikor gólt lőtt, az legalább sorsdöntő volt. Mindhárom szezonjában egyetlen bajnoki gólt szerzett, de a Frankfurt, a Werder Bremen és a Fürth elleni gólja is három pontot ért. Egy időre a keretből is kitették, mert összetűzésbe keveredett a klubvezetéssel, mire a játékostársai szolidaritásból nem jelentek meg az egyik edzésen. A 2021/22-es szezon őszi felében többször bajlódott sérüléssel, sőt, télen, egy rejtélyes fejműtéten is át kellett esnie, miután volt egy autóbalesete – s bár 2022. januárjában két meccsen időhúzó cserének még beküldték, ez már Szalai hattyúdala volt a Bundesligában. Harmincötödik életévében így is meglepően jó csapattól kapott ajánlatot: a svájci FC Basel neve jól cseng az európai klubfutballban, ahol még bajnoki címért küzdhet és akár nemzetközi kupameccsen is pályára léphet - már bemutatkozó mérkőzésén gólt szerzett, s a legutóbbi játéknapon is betalált.

Küzdőszellemből jeles!

12, Ha meg kell említenem az elmúlt húsz év 5 legjobb magyar játékosát – bizony, helyet szorítanék Szalainak. Gera Zoltán, Dzsudzsák Balázs és Juhász Roland mellett feltétlenül karaktere volt a XXI. századi magyar focinak. És igen, nem pörgeti fején a labdát, s néha úgy fordul meg, mint egy csuklós busz. De a modern labdarúgásban egy csatárnak nem elég, ha csak belövi a helyzeteket. Egyre kevesebb a Filippo Inzaghihoz és Ruud van Nistelrooy-hoz hasonló támadó, akiknek csak annyi volt a dolguk, hogy jó helyre érkezzenek, és számolatlanul rúgták a gólokat. Szalai Ádám birkózik, megtartja a labdákat vagy lefejeli egy társának, leköti a védők figyelmét, visszamegy védekezni, űzi-hajtja a társait… Emlékszem, amikor Wales ellen 1-0-s vezetésnél a ráadás perceiben Gareth Bale elől mentett kritikus pillanatban a saját kapunk előtt. Nem mellesleg: két Eb-n is gólt szerzett! 78 meccsen 25 gól címeres mezben – ez azt jelenti, hogy nagyjából minden harmadik meccsén betalál. Ha nem Cristiano Ronaldóknak és Lionel Messiknek képzeljük magunkat, ez egyáltalán nem rossz statisztika! Albert Flórián 75 meccsen 31, Nyilasi Tibor 70 meccsen 32, Kiprich József 70 meccsen 28 gólt szerzett. És ők mindhárman világklasszisok voltak. Pályára lépések tekintetében jelenleg a 11., a gólok számában még a 17. a nemzeti csapatban, de csak hét találatra van a nyolcadik helyezett Zsengellér Gyulától – őt szerintem lehet még esélye befogni. Klubszinten meg két kis csapat történelme legjobb szerepléséből is részt vállalt: a Mainzcal ötödik, a Hoffenheimmel negyedik, majd bronzérmes lett! Kétszer is szerepelt Bajnokok Ligája csoportkörben, sőt, egyszer még a tavaszi szezonban is pályára lépett (emlékeim szerint ez csak a PSV-ben szereplő Fehér Csabának, na meg a Leipziget erősítő Gulácsi Péternek és Willi Orbánnak sikerült). Hogy milyen klasszisokkal játszott együtt pályafutása során? Íme, egy álomtizenegy a csapattársaiból!

Gulácsi Péter (Magyarország) – Joel Matip (Schalke), Benedikt Höwedes (Schalke), Niklas Süle (Hoffenheim), Nico Schulz (Hoffenheim) – Serge Gnabry (Hoffenheim), Gera Zoltán (Magyarország), André Schürrle (Mainz) – André Kramaric (Hoffenheim), Klaas-Jan Huntelaar (Schalke), Roberto Firmino (Hoffenheim)

Cserepad: Timo Hildebrand, Willi Orbán, Sead Kolasinac, Leon Goretzka, Julian Draxler. Edzők: a Thomas Tuchel, Julian Nagelsmann páros. Játékosedző: Szalai Ádám! Azt hiszem, ez Bundesliga aranyra esélyes gárda lenne!

Az elmúlt évek sikereinek letéteményesei közül négyen: Stieber Zoltán, Gera Zoltán, Szalai Ádám és Dzsudzsák Balázs

Szalai Ádám volt az, aki el merte mondani, mekkora gond van a magyar utánpótlás – és edzőképzéssel, s milyen irreálisak a válogatott felé támasztott elvárások. Botrányt kavart a szókimondásával, őszinteségével, és ezzel nem kevés haragost és ellenszurkolót szerzett magának. De Szalai Ádám volt az is, aki 2015 novemberében egy egész kocsma pálinkafogyasztását fizette – mert büszke volt arra, hogy magyar, s hogy végre ez a magyar válogatott ott lesz egy világversenyen! Szalai Ádám volt az, akit évek óta rengetegen kikövetelnek a csapatból, nagyképűnek és flegmának gondolnak, meg, hogy nincs helye a válogatottban. (Egyébként vicces, de az elmúlt évtized 3 legnagyobb égését tényleg kihagyta: a hollandok elleni 1-8, az andorrai 0-1 és a tavalyi, albánok elleni 0-1 alkalmával nem lehetett a pályán. Látjuk, mire ment nélküle a csapat…) De Szalai Ádám volt az is, aki olyan öltözői beszédet intézett 2020. november 15-én csapattársaihoz, ami nélkül közel sem biztos, hogy ott lettünk volna (és nem csak szurkolóként...) tavaly a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon. Szalai Ádám volt az, akin rengeteget nevetett a hazai sajtó és média, állandó főszereplője volt a Trollfocinak gólképtelensége és padoztatása miatt – még egy kihívás is volt, ami arról szólt, hogy minél több olyan képet készítsenek az oldal követői, amin padon ülnek. De Szalai Ádám volt az is, aki a legjobbkor törte meg a gólcsendjét, egyedüli magyarként szerzett két Eb-n is gólt, s aki 54 góllal fejezte be a Bundesliga karrierjét! Az, hogy 12 év alatt nem kopott ki a világ egyik legerősebb bajnokságából, nem a véletlen műve. Tiszteljük azért, amit elért, s azért is, hogy 35 évesen nem Amerikába ment haknizni, vagy az arabokhoz még egy kis pénzt keresni. Svájcban még új kihívások várhatnak rá!

Szalai Ádám nagy sportember, akinek köszönjük meg a lelkesedését, a szolgálatát és az alázatát is!

Én megköszönöm!

Hajrá Magyarország!

Az elmúlt másfél évben három különböző korszak három legendás labdarúgója is elhunyt. Diego Armando Maradona nem sokkal 60. születésnapja után költözött át az örökkévalóságba, 2020. november 25-én. A hosszú betegségben szenvedő Gerd Müller néhány hónappal azután hunyt el, hogy Robert Lewandowski megdöntötte a megdönthetetlennek hitt rekordját az egy szezonban elért Bundesliga gólokat tekintve. (Ne vegyünk rá mérget, hogy a lengyel ezt a rekordot idén nem fogja tovább dönteni…) Aztán a közelmúltban érkezett Madridból is a nagyon szomorú hír: 89. életévében Francisco Gento is elment. Maradona egy legendás argentin válogatottnak volt a vezére (meg persze egy akkor csúcsra járatott Napolinak), Müller a ’70-es évek német válogatottjában és a Bayern Münchenben vált a Nemzet Bombázójává, Gento pedig az ’50-es, ’60-as évek legendás Real Madridjának volt a sztárcsatára, többek között Puskás Ferenc és Alfredo di Stefano társaként, nem mellesleg a golyóbis egyetlen hatszoros BEK győztes labdarúgója! (Mondjuk Cristiano Ronaldo mentalitását ismerve lehet, ő addig nem vonul vissza, míg be nem éri, ha már az Aranylabda csatát úgy tűnik, végérvényesen elveszítette Messivel szemben. A portugálnak öt BL címe van, de ehhez a törekvéséhez jobb mihamarabb eligazolnia az Old Traffordról, mert én hamarabb fogok indulni az Exatlon Hungary-ben, mint hogy CR BL-t nyer ezzel a Manchester Uniteddel…) Rájuk az én generációm nem emlékezhet, de hála Istennek a mi életünkben is vannak, voltak zsenik, klasszisok, korszakokat alkotó és meghatározó spílerek és együttesek. Természetesen szubjektív lista következik, de bemutatom a XXI. század 10 legjobb klub – és válogatott csapatát. Fontos szempont: egy klub csak egy korszakos csapatát delegálhatta a TOP 10-be! Jó nosztalgiázást kívánok!

Legendákra fel!!!

Mindenekelőtt nézzük a „futottak még” kategóriát, akik nem fértek fel a listára, de egy bekezdést megérdemelnek – mert tartalékokra mindig szükség van…

A 2000-2003 közötti sikerszéria alighanem megmásíthatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy én a Real Madrid szerelmese lettem! Alakult már a Galaktikus korszak, de ekkor még az igazolások eredményekkel is párosultak: 2000-ben a Valencia, 2002-ben a Bayer Leverkusen ellen nyerték meg a Bajnokok Ligáját, míg 2003-ban egy kiélezett versenyfutást követően a Real Sociedad előtt behúzták a spanyol bajnokságot – hogy aztán számomra máig megfejthetetlen módon egyszerre rúgják ki a csapatkapitány Fernando Hierrót és a sikeredzőt, Vicente del Bosque-t. Természetesen ezután sokáig végeláthatatlannak tetsző lejtmenet vette kezdetét Madridban, aminek tulajdonképpen szerintem csak Jose Mourinho vetett véget (hiába sikerült menet közben kétszer bajnokságot nyerni), de a XX. század legjobb klubjának megválasztott együttes a XXI. századot is prímán kezdte: bizony, akkoriban egyszerre rúgta a bőrt habfehérben többek között Iker Casillas, Michel Salgado, Roberto Carlos, Makelele, Figo, Zidane, Guti, Raúl, Morientes és Ronaldo. Csak nekem borsódzik a hátam ettől a névsortól?

Balról: Guti, Raúl, Michel Salgado, Figo, Hierro, Roberto Carlos. Hiányoznak...

Kronológiai sorrendben haladva a Chelsea 2004-2007 közötti együttese következik – avagy az első Mourinho korszak. A BL győzelem ekkor még nem jött össze (bár elődöntőig eljutottak a londoniak), ám 1955 után végre sikerült bajnokságot nyerniük (kétszer is!), s egyszer a Ligakupát is elhódították. Jose Mourinho úgy érkezett meg a Stamford Bridge-re, hogy előtte az FC Portóval UEFA kupát és Bajnokok Ligáját nyert, így fiatal edzőként is sokat vártak tőle, s ő nem is okozott csalódást: konkrétan berúgta a Premier League ajtaját! A 2004/05-ös bajnokságot egyetlen vereséggel, mindössze 15 kapott góllal nyerték meg, ami bámulatos teljesítmény – olyan játékosokkal a fedélzeten, mint Petr Cech, Ricardo Carvalho, John Terry, William Gallas, Damien Duff, Frank Lampard, Arjen Robben, Eidur Gudjohnsen és Didier Drogba. A következő évben is űrfutballt mutattak be, még mindig csak 22 gólt kapva, immár Del Hornóval, Essiennel és Hernán Crespóval megerősödve. Bár 2008-ban és 2012-ben BL döntőt is játszott a csapat (utóbbit meg is nyerte, mint ahogy a tavalyit is), én az évszázadból ezt a Chelsea-t választom és teszem fel a „majdnem” térképre, még pedig éppen azért, amit sokan vallanak: hogy a Premier League-t nehezebb megnyerni, mint a Bajnokok Ligáját. Ne feledjük: olyan időszakban sziporkáztak a londoni Kékek, amikor Arsene Wenger Arsenalja, Sir Alex Ferguson Manchester Unitedja és Rafa Benitez BL győztes Liverpoolja voltak a riválisok…

Akik örök időkre a Chelsea legendái maradnak: John Terry, Frank Lampard, Petr Cech és Didier Drogba

A Bayern München a 2012/2013-as évadban 34 meccsből 29-et nyert meg, mindösszesen egyszer kapott ki, 98 gólt rúgott, csak 18-at kapott, nem nehéz kiszámolni, hogy +80-as gólkülönbséget produkált (!!!), s 25 pontot (!!!) vert rá fő üldözőjére, az ezüstérmes Borussia Dortmundra! A Jürgen Klopp vezette sárga-feketék rendesen megráncigálták az oroszlán bajszát az előző két idényben, hiszen megnyerték a Bundesligát a bajorok előtt, akik ebben az évben alaposan revánsot vettek, tekintve, hogy a Bajnokok Ligája fináléjában is legyőzték őket. Nem is ez a siker szólt nagyot, mert ez egy szűkös 2-1 lett, hanem az elődöntő: összesítésben 7-0 a Barcelona ellen! Lassan tíz éves sztori ez, de micsoda Bayern München volt az: Neuer, Alaba, Boateng, Lahm, Schweinsteiger, Thomas Müller, Kroos, Ribéry, Robben, Mandzukic, Mario Gomez… Megérdemelték a triplázást – merthogy abban az évben a német kupát sem nyerhette meg más…

Működött közöttük a kémia: Lahm, Robben és Kroos

A Barcelona így kezdett 2015-ben a Juventus elleni BL döntőn: Ter Stegen – Dani Alves, Piqué, Mascherano, Jordi Alba – Rakitic, Busquets, Iniesta – Messi, Suarez, Neymar. A kispadon többek között Claudio Bravo, Xavi, Rafinha és Pedro ültek. Vezetőedző: Luis Enrique. Sokak szerint minden idők legerősebb klubcsapata volt ez. Valóban nehéz bármelyik posztba is belekötni: Ter Stegen világszínvonalon védett, Piqué sem csak szájkaratéban volt akkor még erős; Iniestának és Xavinak az volt az utolsó nagy dobása, az MSN néven elhíresült támadóhármas pedig rengeteg álmatlan éjszakát okozott a riválisoknak – nem csak a Real Madridnak... Nem bánom, hogy Neymar végül a vártnál hamarabb lelépett Párizsba, ahol igazi primadonna vált belőle… Csoda, hogy csak egyetlen Bajnokok Ligáját nyert az a csapat. Szégyen, hogy ez a Barcelona nem került be az első tízbe? Nyugi, bekerült helyettük egy másik…

Az eredeti MSN (Windows Live Messenger) helyett született egy másik...

Kronológiai sorrendben a Liverpool (2018-2020) az utolsó együttes, akikről még soron kívül szót ejtünk. Jürgen Klopp a Beatles után a második legjobb dolog a Mersey partján: a német edző anarchia közepette ült le a Pool kispadjára, ahol előbb még elbukott egy EL finálét, majd elveszítette a BL döntőt is a Real Madriddal szemben, hogy aztán egy évvel később felülhessen Európa trónjára! Mégsem ez volt talán a legnagyobb tett, legalábbis a Liverpool szurkolói szemében biztos nem: ők egy angol bajnoki címet vártak már nagyon régóta! De Klopp ezt is elhozta, egy szenzációs, de a koronavírus első hulláma miatt kicsit megtépázott és furcsán véget érő szezon zárásaként – 30 év után, a Premier League-ben először!!! Egy olyan évadot követően, amikor már nagyon közel érezhették magukhoz a bajnoki címet, de a Manchester City végül kiénekelte a sajtot a szájukból. Vigyázat, spoiler következik! Talán furcsa, hogy a Manchester City egyetlen korszaka sem került fel a listára, de nekik hiába volt David Silvájuk, Vincent Kompany-juk, Yaya Touréjuk, Sergio Aguerójuk, vagy van jelenleg is egy Bernardo Silvájuk vagy Kevin de Bruyne-jük,  én biztos nem fogok úgy emlékezni rájuk, mint arra a klubra, aminek kapuját Allison védte, a két szélről Andrew Robertson és Trent-Alexander Arnold adott be, középen a szuperintelligens Virgil Van Dijk takarított, a labdákat Fabinho és Jordan Henderson szerezte meg, az ellen kapuját meg Sadio Mané, Roberto Firmino és Mohamed Szalah támadták. Ők valóban történelmet írtak!

A Liverpool FC történelme egyik legszebb időszakát éli...

És akkor egy rekordhosszúságú bevezető után jöjjenek azok, akik ténylegesen felfértek a tízes listára!

10. Olaszország (2006) – világbajnok

Ha valami nagyot akarsz alkotni, tégy előtte valami botrányosat – mintha az olasz válogatottnál ez lenne a siker kötelező receptje. 1982-ben úgy lettek világbajnokok, hogy előtte tippmix botrány volt Itáliában, tavaly pedig azok után nyerték meg az Európa-bajnokságot, hogy a 2018-as vb-re nem jutottak ki. A 2006-os vb előtt sem voltak jók az előjelek, hiszen a calcipioli néven elhíresült, manipulatív bíróküldésekkel és különböző megvesztegetési ügyletekkel tarkított botrányban szinte az egész Csizma sáros volt. Aztán mégis megcsinálták; persze, ehhez kezdésként kellett egy könnyű csoport, majd még két verhető ellenfél, és máris az elődöntőben találták magukat. Ghána, Csehország és az Egyesült Államok előtt végezni papíron is könnyebb volt, mint Peter Griffinre öltönyt szabni, igaz, elméletileg Ausztrália sem okozhatott volna gondot a 16 között, mégis csak egy kései büntetőgóllal sikerült abszolválni a nyolcaddöntőt (Francesco Totti a rendes játékidő 95. percében értékesítette a tizenegyest). Aztán jöttek az ukránok, rajtuk, mint kés a vajon ment át a Squadra Azzurra – sima liba, 3-0. Az elődöntő a hosszabbításban dőlt el, Fabio Grosso és Del Piero végezte ki a hazai földön játszó, Jürgen Klinsmann vezette, s már akkor is elég erős németeket, majd jöttek a franciák, s a bunkerfoci megint hatásos volt… A 2000-es Eb döntőben David Trezeguet volt a franciák hőse, ő mentette hosszabbításra az utolsó pillanatokban az olaszok elleni finálét. Na, most alaposan visszanyalt a méltán híres olasz fagyi: az ő elrontott büntetője is kellett az olaszok sikeréhez! Ami azért – legyünk igazságosak – összességében nem volt érdemtelen. Nagyon szervezett védekezésüknek köszönhetően az egész tornán mindössze két gólt kapott Gianluigi Buffon (az egyik öngól, a másik bepanenkázott büntető volt Zidane részéről a fináléban), a Nesta-Cannavaro duó akkortájt a világ egyik, ha nem a legjobb belső párosa volt, majd előbbi sérülését követően Materazzi is megállta a helyét (Zidane provokálásában mindenképp…). A többi poszton meg ott volt többek között Fabio Grosso,  Gianluigi Zambrotta, Mauro Camoranesi, Gennaro Gattuso, Andrea Pirlo, Daniele de Rossi, Francesco Totti, Luca Toni, Alessandro del Piero, Alberto Gilardino és Filippo Inzaghi. (A kétezres Eb után Francesco Toldós mezt sikerült vennem Rómában, 2006-ban meg Grosso nevével ellátottat, aki egyébként nem futott be különösebben nagy karriert, de a 2006-os vb-n két nagy momentuma is volt: gól az elődöntő hosszabbításban és sorsdöntő tizenegyes a fináléban…) Nevek alapján is sokkal jobb volt az a keret, mint a tavalyi, amelyik Európa-bajnokságot nyert, így bőven jók a lista tízedik helyére!

Ketten azok közül, akik megdolgoztak érte: Pirlo és Buffon!

9. Arsenal (2003-2006) – veretlenül megnyert bajnoki cím és BL döntő

Lehmann – Ashley Cole, Sol Campbell, Kolo Toure, Eboué – Hleb, Fabregas, Gilberto Silva, Pires – Ljungberg, Henry. Így állt fel az Arsenal a Barcelona ellen a 2006-os BL döntőben, ami egy nagy generáció hattyúdala volt. Lehmann kapust már a 18. percben kiállították, s bár Campbell fejesével vezettek az angolokat nyomokban tartalmazó angolok, a Barca nyomását nem lehetett bírni. Pedig Arséne Wenger akkori Arsenálja igazán megérdemelt volna egy Bajnokok Ligája győzelmet – és ezt nem azért mondom, mert már akkor sem szurkoltam a gránátvörös-kékeknek. Különösebben az Arsenalt sem kedveltem, mert a század elején nagyon franciaellenes voltam, az Arsenalban meg csak úgy hemzsegtek az „Asterixek és Obeliszkek”: Pires, Wiltord, Henry, Flamini, Clichy, Viera, hogy csak azokat a „flanciákat” említsem, akik hirtelen eszembe jutnak – na meg persze a sikeredző, Arséne Wenger. A csapat csúcsra járatva a 2003/04-es szezonban volt; amikor, bár a Chelsea már Roman Abramovic kezében volt, ott még az ismerkedési fázisban tartottak a felek, Mourinho pedig még álmában sem szürcsölt az orosz yachtján limonádét. Ez szerencse, de persze nem a szerencsén múlt az angol bajnoki győzelme az „Ágyúsoknak”, bár az, hogy 38 meccsből csak 26-ot nyertek meg, nem is különösebben jó statisztika. Akkor, ha nem tudjuk, hogy a maradék 12-n döntetlent játszottak. Megint nem megfejthetetlen a matek: az Arsenal veretlenül nyerte meg a már akkor is a világ egyik legerősebbnek tartott bajnokságát, a Premier League-t!!! (Egyébként jobban belegondolva, az a 2006-os Barcelona is megért volna egy-két karaktert: hiába Deco, Ronaldinho, Giuly vagy Eto’o, angol bajnokságot sosem nyertek a Barcelonával! A szerencsétlen, két ballábas lúzerek… :)

Nekik is lehetett mihez tapsolni: Pires, Ljungberg és Henry...

8. Németország (2014) – világbajnok

Érett már, hogy a németek nagy tornát nyerjenek, hiszen a 2006-os hazai rendezésű vb óta minden világversenyen érmet szereztek. 2006-ban bronzérem, 2008-ban ezüstérem, 2010-ben megint bronzérem, a 2012-es Eb-n pedig elődöntős búcsú, ezért feltételezhetően újabb bronzérem (bár ezért meccset külön nem játszanak). A 2002-es vb döntőt elbukó keretből az akkor még fiatal, de öt gólt is szerző Miroslav Klose volt az egyetlen, aki még 12 évvel később is a csapatban volt – mi az, hogy volt, két gólt is rúgott, amivel a vb-k történetének legeredményesebb játékosa lett. Ő képviselte az állandósságot, a keret egyébként alakult, először Jürgen Klinsmann, majd az asszisztensből előlépő Joachim Löw kezei alatt (mert volt idő, mikor a kezét még kamerák előtt sem orrtúrásra és hátsó felének szagolgatására használta…). Sokáig egyébként a németekkel is ugyanúgy voltam, mint az Arsenallal. Na persze nem a sok francia miatt, szimplán, mert az Oliver Kahn, Stefan Effenberg, Carsten Jancker fémjelezte generáció egyszerűen nem volt számomra szimpatikus. Ám ez az új német csapat, ami a spanyolok világuralmát készült megdönteni, olyan volt, aminek lehetett szurkolni – legalábbis én tudtam! A kapuban Manuel Neuer, a védelemben a csapatkapitány Philipp Lahm és Mats Hummels adott stabilitást, a világ legerősebb középpályája volt akkor az, amiben Thomas Müller, Toni Kroos és Mesut Özil szorgoskodott (kiegészülve Sami Khedirával és Bastian Schweinsteigerrel), elöl meg ott volt Miroslav Klose. Vagy Lukas Podolski, akinek a válogatottban mindig sokkal jobban ment, mint aktuális klubjaiban. Hogy mennyi volt az echte német ebben a csapatban, jobb, ha nem megyünk bele (egy-két török és lengyel hangzású név hallatán akár még gondolkodóba is eshetnénk…), inkább emlékezzünk a 2014-es mundialra! Rögtön egy laza négyessel indítottak a portugálok ellen, majd két szolidabb meccs következett: Ghána ellen 2-2, majd az Egyesült Államok ellen 1-0. A nyolcaddöntőben Algéria ellen némi meglepetésre csak hosszabbítás után sikerült kicsikarni a győzelmet, majd a mindig veszélyes franciák ellen sikerült 1-0-ra nyerni. A brazilok nem úszták meg ennyivel… A meccs, amire mindenki emlékszik, s ami feltette erre a listára a 2014-es világbajnokot… Az ötszörös világbajnok selecao legutóbbi vb győzelmük után kört állva imádkoztak a pályán; vallásosságuk most is megmutatkozott, még pedig abban, hogy szó szerint megélték az Evangéliumot: bizony, senki sem próféta a saját hazájában (vö: Mt 13,57 és Lk 4, 24). Bizony, ez nagyon csúnya égés volt! A németek 29 perc után 5-0-ra vezettek, szép gólokat rúgtak, s igazából minden bejött nekik. A második félidőben ehhez hozzátettek még kettőt, s bár a brazilok a végén a becsületgólt megszerezték, azt a becsületet se akkor, se a bronzmeccsen nem szerezték vissza (akkor speciel a hollandok törölték fel velük a padlót…). A finálé megint nem hozott gólzáport és a németek szerencséjére Higuain megint azt a csukáját vette fel aznap estére, amivel a 100 százalékos ziccereket is el szokta puskázni. A győztes gólt két csereember hozta össze, Schürrle passzát Mario Götze értékesítette a hosszabbításban – a Nationalelf pedig felült a csúcsra, ahol azért olyan sokáig nem maradt. Bár a 2016-os Eb-n még összejött az elődöntő, a következő vb-n címvédőként már a csoportkörben búcsúztak. Nem volt kevésbé ciki, mint az az 1-7 – a két szám összege nyolc, mint ahogy helyezésük is a listán. Nekem nyolc! (Újabb spoiler következik: a legutóbbi vb győztes franciákat ne keressük a TOP 10-ben – de hiányolni azért lehet őket! Az a csapat sem volt rossz Llorissal, Varane-nal, Pogbával, Griezmannal és Mbappéval, de a szubjektív listák egyik sajátossága, hogy… Szubjektívek! :) A németek jobbak és szimpatikusabbak is voltak náluk!)

Az újkori német aranygeneráció tagjai közül hárman: Özil, Schweinsteiger és Kroos

7. AC Milan (2003-2007) – bajnoki cím, két győztes és egy vesztes Bajnokok Ligája döntő

Volt idő, amikor az AC Milan volt a „falu bikája”, s a városi rivális Internazionale nézhette őket irigykedve. A 2000-es években a Carlo Ancelotti vezette rossonerik háromszor játszottak Bajnokok Ligája döntőt. 2003-ban házi döntőt vívtak a Juventussal, s minden idők egyik legunalmasabb fináléjára így álltak ki: Dida – Costacurta, Nesta, Maldini, Kaladze – Gattuso, Pirlo, Seedorf – Rui Costa – Sevcsenko, Inzaghi. (A kispadon két világbajnok, Roque Junior és Rivaldo ültek…) 120 perc nyüglődés után végül tizenegyesekkel nyertek a milánóiak. Két évvel később a Liverpool ellen megint büntetőpárbaj döntött, de mennyivel másabb volt az a finálé… 3-0-s félidei előnyről egyenlített a Pool, akik aztán az idegek harcát is jobban bírták. Az AC Milan így kezdett: Dida – Cafu, Stam, Nesta, Maldini – Seedorf, Pirlo, Gattuso, Kaká – Sevcsenko, Crespo. Hét helyen egyezett ez a csapat a két évvel korábbival. Aztán 2007-ben a Sors megadta a lehetőséget a Milannak, hogy visszavágjon a Liverpoolnak. A kezdőcsapat így állt össze: Dida – Oddo, Nesta, Maldini, Jankulowski – Gattuso, Pirlo, Ambrosini, Seedorf – Kaká, Inzaghi. A kispadon ott ült Serginho, aki mindhárom finálét a cserék között kezdte, meg Cafu és Kaladze is, akik valamelyik korábbi döntőben pályán voltak. Hihetetlen erős csapat volt ez, tulajdonképpen minden csapatrészben, ezért különösen furcsa, hogy a Serie A-t viszont nem uralták le évekig: a kupát csak 2003-ban, a bajnokságot pedig csak 2004-ben nyerte meg ez a generáció. De a Dida – Nesta – Maldini – Seedorf – Pirlo – Gattuso – Kaká – Sevcsenko – Inzaghi tengely minden kétséget kizárólag megállja az összehasonlítást a Ruud Gullit, Frank Rijkaard és Marco van Basten nevével fémjelzett aranycsapattal. Mondom ezt annak ellenére, hogy a ’80-as és ’90-es évek fordulójának nagy Milánját én nem láthattam játszani.

Az évezred első évtizedének Serie A álomcsapata: csoda, ha Olaszországban nem válhatott egyeduralkodóvá az AC Milan?

6. Bayern München (2020) – Bajnokok Ligája győzelem

Bombaerős volt a 2013-ban triplázó Bayern München is, de én a top 10-be a 2020-ast tettem be – talán nem fogunk ezen összeveszni. A bajnokságot tükörsimán behúzták, kereken 100 gólt rúgtak, mindössze 32-t kaptak, a Borussia Dortmundra 13 pontot vertek, miközben már nagyban tombolt a világjárvány. Talán mondanom sem kell, hogy a német kupát is megnyerték, de az a trófea akkor csak egy volt a sok közül. (Igaz, azóta a kupagyőzelem közelébe sem kerültek: tavaly egy másodosztályú csapat verte ki őket büntetőkkel, az idei sorozatból pedig a Mönchengladbach egy 5-0-lal még az ősszel. A következő kupa aranyat ezek fényében alighanem jobban fogják már értékelni…) Az igazi nagy durranás a Bajnokok Ligája volt! Már a csoportkörben erődemonstrációt tartottak, hiszen pontveszteség nélkül, az előző évi döntős Tottenham-et Londonban (!!!) 7-2-re (!!!) kivégezve, s az általában kellemetlen ellenfélként számon tartott Crvena Zvezda otthonában is 6-0-s diadalt aratva, a hat meccsen 24 gólt szerezve léptek át a nyolcaddöntőbe, ahol az egy évvel később BL-t nyerő Chelsea-nek is gurítottak két meccsen hetet. A pandémia miatt összezsúfolt BL zárásra Lisszabonban került sor, ahol a Barcelona története egyik legcsúnyább zakóját szenvedte el: 8-2 a németeknek! Még az a Philipp Coutinho is rúgott két gólt a több sebből vérző katalánoknak, aki csak kölcsönben futballozott bőrgatyában – épp Barcelonából, ahol sosem tudott tudásához méltóan futballozni. (Most az Aston Villában újra kezdi megtalálni régi önmagát, legalábbis az antréja kiválóan sikerült.) A Barca kivégzése után a Lyon már csak rutin munka volt: 3-0-ra nyert a Bayern. A fináléban volt szerencséjük is, mert komoly helyzetei voltak a PSG-nek, de mit ad Isten, egy francia fejesével, KIngsley Coman góljával a Bayern München megnyerte a Bajnokok Ligáját. Félelmetes mutatókkal: hibátlan teljesítménnyel, a 11 meccsen összesen 43 (!!!) gólt szerezve! Az év, amikor nem adták oda először az Aranylabdát Robert Lewandowskinak, pedig gólkirály lett a Bundesligában (34), a német kupában (5) és a Bajnokok Ligájában (15) is. De ez a Bayern nem egyemberes csapat volt! A fináléban például ragyogóan védett Manuel Neuer! Joshua Kimmich több poszton is megállta a helyét, ő adta a döntőben a gólpasszt, a fiatal kanadai Alphonso Davies meg bohócot csinált a Barca védőiből. Középen tökéletesen szűrt Leon Goretzka és Thiago Alcantara, Thomas Müller meg továbbra is ipari mennyiségben adta a gólpasszokat. S akkor Gnabryról, Comanról, Perisicről és Coutinhóról még nem is beszéltünk… Meg a vezetőedzőről, Hans-Dieter Flickről sem, aki eredetileg csak beugrónak érkezett. Ma már a német válogatott szövetségi kapitánya…

A müncheni sikerkovácsok: Müller, Lewandowski és Gnabry

5. Real Madrid (2016-18) – bajnoki cím és három Bajnokok Ligája győzelem

A Real Madrid életében a hét szűk esztendő 2003 és 2012 között vált valósággá – bár ez semmilyen számrendszerben nem jön ki hétnek. Szóval kilenc volt az a hét, amíg nem jutott elődöntőbe a BL-ben a Királyi Gárda. Amikor az exmadridista Morientes vezetésével a Monaco kipenderítette a BL negyeddöntőjéből a blancókat 2004-ben, nem hiszem, hogy sokan gondolták, hogy ilyen hosszú ideig nem tér vissza a szűk elitbe a Real. Abban az évben Jose Mourinho BL győzelemig kormányozta a Portót, és ő volt az, aki visszairányította helyes irányba a madridi hajót is. A Mourinho vezette Madrid is nagyon erős volt (gondoljunk a gól – és a pontrekordra vagy a két BL elődöntőre), aztán a portugált követte Carlo Ancelotti és vele 12 év után összejött végre a BL győzelem! Egy évvel később a maestro volt klubja, a Juventus kibabrált velük, s a szezon végén véget is ért az első Carlo korszak. Zinedine Zidane idény közben érkezett, s arra, amit ő két és fél év alatt véghez vitt, nehéz szavakat találni. Meg Zidane-t edzőként leírni is nehéz, mert sokszor az lehetett az ember érzése vele kapcsolatban, hogy piszok nagy szerencséje van, hogy ilyen kerettel dolgozhat. Iker Casillas méltatlan távozása után Keylor Navas hozta a szintet, máig alulértékelt, de kiváló kapusa volt a Real Madridnak. Sergio Ramos és Raphael Varane tényleg nagyon jók voltak – jó, Ramos kicsit alattomos és sunyi is, volt, hogy eldurrant az agya, de meglátszik, hogy jelenleg nincs egy ilyen szellemi vezére a csapatnak. Stabilitást adott hátul (már amikor éppen nem volt eltiltva, muhaha…) és általában középhátvédként több mint száz gólt szerzett habfehér mezben, ami önmagáért beszél. Ráadásul nagyon fontos gólok fűződnek a nevéhez... Marcelo méltó örököse lett Roberto Carlosnak és Dani Carvajal is kevésbé volt még akkor porcelánlábú. A középpályán a Casemiro – Kroos – Modric hármas volt az úr, kár, hogy még öt évvel később is csak rájuk támaszkodhat a habfehér alakulat, pedig lassan nekik lesz szükségük mankóra… Elől a Bale, Benzema, Cristiano Ronaldo trió méltó válasz volt a Barcelona MSN-jére. Szóval Zidane-nak volt miből főznie. A futballtörténelem első csapata lett, amelyik címet védett a BL-ben, sőt, a címvédést is megismételte! Mint a hurrikán, söpört végig Európán a Real Madrid! A háromszoros BL győzelem pedig nem a Bayern Münchent 2017-ben több ítéletével is sújtó Kassai Viktornak köszönhető, de még csak nem is a Juventusos Cuadradót ugyanazon év fináléjának hajrájában kiállító német Felix Brych-nek, s a Mohamed Szalah kontra Sergio Ramos ütközést 2018-ban elnéző szerb játékvezetőnek. Bírózni a legkönnyebb, de a győzelmeket nem kell megmagyarázni. Ugyanakkor a történelmi három BL győzelem ellenére sem tehetem előrébb őket a listán – mindjárt megértitek, hogy miért…

Történelmet írtak: mások mellett Modric, Kroos, Cristiano Ronaldo, Gareth Bale és Sergio Ramos is...

4. Spanyolország (2008-2012) – két Európa-bajnoki és egy világbajnoki cím

Mióta követem a focit, vagyis a ’90-es évek vége óta a spanyolok minden nagy tornának titkos esélyesként vágtak neki, de a kétezres Eb-n Raúl sorsdöntő pillanatban kihagyta a tizenegyest, két évvel később bírói csalás áldozatai lettek a vb egyik házigazdája, Dél-Korea ellen, 2004-ben a későbbi két döntős mögött a csoportban ragadtak (a görög válogatott vajon miért nincs rajta ezen a listán???), 2006-ban meg egy Zidane-nal jobbak voltak a franciák… Ám 2008-ban már nem volt Raúl (mondjuk ő még pont befért volna), se Zidane, s Európa-bajnokság lévén Dél-Korea sem fenyegetett, így adva volt az esély, hogy minden a helyére kerüljön (igaz, a görögöket újra megkapták csoportellenfélnek). Spanyolország Luis Aragonés mester vezetésével megnyerte története második Európa-bajnokságát, majd az őt váltó Vicente del Bosquéval világbajnok lett a csapat, s a 2012-es Eb-n a címvédés is összejött. Tehát írd és mondd: hat éven keresztül Spanyolország uralta a világ futballját! Aztán a 2014-es vb-n már romokban hevertek, de most inkább emlékezzünk a Hősökre! Volt egy erős mag, akik mindhárom tornán kulcsszerepet játszottak. A tengely az Iker Casillas – Sergio Ramos – Xavi – Iniesta – Fernando Torres ötös volt, kiegészülve Xabi Alonsóval, David Silvával, Cesc Fabregas-szal és David Villával. De rajtuk kívül sem nyeretlen kétévesek húzták magukra a Vörös Fúria mezét… Nagy spílernek számított Marcos Senna, aki a 2008-as Eb-n volt húzóember. Carles Puyol, Carlos Marchena és Joan Capdevila pályafutásukat koronázhatták meg az Eb és a vb győzelemmel, de 2012-ben ők már nem voltak a keret tagjai. Gerard Piqué és Sergio Busquets az első Eb győzelmet hagyták ki, de aztán beépültek az együttesbe. Szóval volt itt minőség és elegancia, de volt itt taktika is – a tikitaka! (Aki kimondja gyorsan tízszer egymás után hiba nélkül, hogy a spanyol taktika a tikitaka, s az erről készült videofelvételt el is küldi nekem, az vendégem, ha már a spanyolokról beszélünk, egy Sangriára!)

Hogy miben nőttek ellenfeleik fölé a spanyolok? Egyrészt nagyon jól tudtak védekezni! A három tornán Iker Casillas egyetlen gólt sem kapott az egyenes kieséses szakaszban. 2008-ban Olaszország, Oroszország és Németország, 2010-ben Portugália, Paraguay, Németország és Hollandia, míg 2012-ben Franciaország, Portugália és Olaszország ellen húzták le a rolót: ez összesen tíz meccs! Bámulatos! Aztán említésre méltó Xavi és Iniesta labdabiztos játéka a középpályán: ha nálad a labda, az ellenfél biztosan nem rúg gólt! Azokban az években Fernando Torres és David Villa a világ legjobb csatárai közé tartoztak, lehetett rájuk számítani, igaz, 2012-ben nem egyszer már „hamis kilencessel”, azaz valódi csatár nélkül játszottak a hispánok, Fabregast kinevezve centernek – de ez is működött. Az olaszokat felzabálták vacsorára – minden idők legsimább Európa-bajnoki fináléját játszották 2012-ben. (Én éppen Padovában voltam a meccs alatt, s nem láttam annyira csalódottnak a taljánokat. Talán érezték, hogy ez a realitás…) Talán a dobogón lenne a helye annak az együttesnek, amely ilyen sokáig a csúcson volt. Talán… Nézzük, kik kerültek ténylegesen is oda!

A legendává válás útján: Xavi, Torres, Ramos és Casillas

3. Manchester United (2008-2011) – angol bajnoki címek, egy megnyert és két elveszített Bajnokok Ligája döntő

Szabadidőmben szeretek önéletrajzi könyveket olvasni, jelenleg, ha van egy kis időm, éppen a Manchester United egykori klasszis kapusának, Peter Schmeichelnek az írását bújom. Az, amelyikben ő védett, egy jó United volt, s életem első BL döntője, amit láttam, éppen az volt, amit drámai körülmények között megnyertek a Bayern München ellen. (A pandémia alatt, amikor leállt a futball és a tévé sok régi meccset leadott, volt szerencsém újra megnézni.) Talán ezért is kezdtem el szurkolni akkor az angol csapatok közül a Manchester Unitednak – s bár Sir Alex Ferguson töretlen bizalmat élvezett, jöttek-mentek remek játékosok, és néhány bajnoki cím is csurrant-cseppent az Old Traffordon, a következő nagy Manchester Unitedet a 2007/2008-as szezonban láttuk! Egy kiélezett bajnoki versenyfutásban legyűrték a Chelsea-t, akiket aztán Moszkvában, a Bajnokok Ligája döntőjében is sikerült tizenegyesekkel. (Ki ne emlékezne John Terry elcsúszására – és itt most nem az erkölcsi félrelépésére gondolok…) Az az együttes nagyjából a Van der Sar – Rio Ferdinánd, Nemanja Vidics, Patrice Evra – Paul Scholes, Ryan Giggs – Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney, Carlos Tévez tengelyre épült, őket kirobbantani sem lehetett a kezdőcsapatból, s a kulcsfigurák közül mindenki ott volt egy évvel később is (sőt, egy Dimitar Berbatovval talán még erősödtek is), amikor újra BL döntőt játszott az United. Az ellenfelük egy más dimenziót képviselő Barcelona volt, de a 2011-es is, amikor újra ez a két csapat küzdött a nagy fülű trófeáért. Egy sikeres generáció utolsó nagy tette volt a 2010/11-es bajnoki cím, na meg az újabb BL döntő, de reális esélye most sem lehetett a „Vörös Ördögöknek”. Immár Cristiano Ronaldo és Carlos Tévez nélkül, de egy remek Berbatovval, a mexikói Javier Hernandezzel, s a még mindig kiváló Van der Sar, Ferdinánd, Vidics hármassal a mai napig utoljára láthattuk Bajnokok Ligája döntőjében a Manchester Unitedet.  Sir Alex Ferguson szilveszterkor betöltötte a nyolcvanat, de még mindig rendszeres vendég az Old Traffordon – aligha tapsol annak, amit mostanában lát…

Volt idő, mikor a Manchester Unitedé volt a legjobb menedzser, legjobb kapus, legjobb védelem, legjobb játékos és a legjobb csapat. Az az idő elmúlt...

2. Barcelona (2009-2011) – spanyol bajnoki címek, két Bajnokok Ligája győzelem

Hogy miért is csak kétszeres BL győztes Ferguson? Mert azt a Barcelonát, amit Pep Guardiola trenírozott, egyszerűen nem lehetett megállítani. A 2008/2009-es bajnoki évadban konkrétan mindent vittek, de szó szerint: a hat trófeás kupaidény alighanem egy ideig világrekord marad… Puyol, Xavi és Iniesta félúton jártak egy Eb és egy vb győzelem között, önbizalom híján nyilván nem voltak – de miért is lettek volna? A fiatal Piqué és Busquets még bontogattál szárnyaikat, Dani Alves már akkor félelmetesen festett, de a legerősebb csapatrésze már ekkor a támadószekciója volt a katalánoknak. Deco és Ronaldinho már a múlt, Eto’o, Henry és Messi voltak a jelen – ők hárman csak a bajnokságban összesen 72 gólt rúgtak. Minden sorozatot figyelembe véve kereken százat! Ez volt az a szezon, amikor a Barcelona 6-2-re győzött Madridban – kevés mérkőzésen sírtam el magam, de akkor, bevallom férfiasan, eltörött a mécses… Eto’o aztán áttette a székhelyét Milánóba, ahol újra BL-t nyert (Jose Mourinho Intere mégsem került a lista közelébe sem…), s távozott Henry is, de a csapat nélkülük sem gyengült: érkezett Javier Mascherano, Cesc Fabregas, Alexis Sanchez és David Villa, s egyre több szerepet kapott Bojan Krkics és Pedro is, akikről akkor még azt hittük, az új Messik lesznek. (Viccen kívül: voltak jó pillanataik a fiataloknak!) De minek új, amíg itt a régi, aki csak nem akart leállni és abbahagyni a gólgyártást… Zsinórban három bajnoki cím, a 2008/2009-es szezonban hat, a 2010/11-es szezonban öt trófea, s a többi szezonban sem tétlenkedés – a Guardiola által tökélyre fejlesztett tikitaka nagyban hozzájárult a spanyol válogatott sikereihez is. Még azt is elbírta a csapat, hogy éveken keresztül középszerű kapusa volt – igen, én Victor Valdésről nem vagyok hajlandó úgy beszélni, mint jó kapusról. Szerintem óriási mázlija van, hogy ő a Barcelonában védhetett! És közelről nézhetett még egy madridi mészárlást: Jose Mourinho első el clásicóján 5-0-ra nyert a Barcelona… Pep Guardiola nagy játékosa volt a Barcelonának, de sokkal nagyobb edzője lett – s bár Luis Enriquével nyertek még egy BL-t, a bajnokságot is többször behúzták, huzamosabb ideig, különösen Európában már nem tudott dominálni a Barcelona! Szomorú éppen nekem megállapítanom, de az igazság gyakran fáj: az elmúlt 20 év legjobb klubcsapata a Pep Guardiola vezette Barcelona volt! És lehetek én bármekkora Real Madrid szurkoló, ezt el kell, hogy ismerjem…

Akik sok fejfájást okoztak Európának...

1. Brazília (2002) – világbajnok

Dobpergés… És akkor a győztes… Idén már húsz éve lesz, hogy a brazil válogatott megnyerte ötödik, és mindezidáig utolsó világbajnokságát. Ez volt az első torna, amit elejétől a végéig követni tudtam, igaz, a Cantemus énekkarral éppen Szentpéterváron voltam azokban a hetekben, így a legtöbb meccset oroszul néztem. Bár túl sok az oroszból nem ragadt rám, de sokaknak kijutott a rosszból és bőven vannak emlékeim a Japán és Dél-Korea által közösen rendezett vb-ről: Szenegál a nyitómeccsen elintézte a címvédő franciákat, akik a csoportból sem jutottak tovább és gólt sem rúgtak. Dél-Koreának legalább három meccset elcsaltak a bírók. Nagyot küzdöttek a törökök, akik közül Rüstü Recber, Hakan Sükür és Hasan Sas voltak a legnagyobb sztárok (a bronzmeccset, amin Hakan Sükür a vb történelem leggyorsabb gólját már a 10,8 másodperc után megrúgta, egy benzinkúton néztük hazafelé, talán Lengyelországban). Emlékszem a németekre is, akik miután kivégezték Szaúd-Arábiát (8-0, a fiatal Miroslav Klose három gólt fejelt azon a meccsen!) kisebb sebességi fokozatba kapcsoltak, s 1-1 gólt szerezve, elképesztő könnyű ágon jutottak a döntőbe: Paraguay, az Egyesült Államok és Dél-Korea ellen is 1-0-ra nyertek. A döntőben az egy gól is kevés lett volna, de annyit sem szereztek a brazilok ellen.

Azok ellen a brazilok ellen, akiknél szerintem nem volt jobb klub – és válogatott csapat a XXI. században. Még csak nem is az eredményeik mondják el azt, milyen erős volt az a brazil válogatott. A törököket 2-1-re, Kínát 4-0-ra, Costa Ricát 5-2-re verték a csoportkörben. A belgákat 2-0-ra, a végső győzelemre is esélyes angolokat 2-1-re, a meglepetésre elődöntőbe jutó törököket 1-0-ra, majd a fináléban 2-0-ra a németeket is felülmúlták. Nem minden meccsen rúgtak ötöt, de minden meccsük tükörsima volt, ez pedig, bárhogy is számoljuk, nyolc győzelem. S nézzük a brazilok kezdőcsapatát a jokohamai fináléban: Marcos – Lúcio, Edmílson, Roque Junior – Cafu, Gilberto Silva, Kléberson, Roberto Carlos – Ronaldinho – Rivaldo, Ronaldo. A szamba nagy mesterei, akik közül egyébként Cafu, Roberto Carlos, Rivaldo és Ronaldo már a négy évvel korábbi vesztes fináléban is pályán voltak. Cafu, Lúcio és Roberto Carlos hosszú éveken keresztül a világ legjobbjai voltak posztjukon! Aztán ott volt az álomtrió: Ronaldo nyolc góllal gólkirály lett (hat meccsen is betalált), mögötte Rivaldo végzett öt góllal (a történelmi hűség kedvéért: MIroslav Kloséval holtversenyben), de még a fiatal Ronaldinho is rúgott kettőt. (Mondanám, hogy kimutatta a foga fehérjét, de azokat a fogakat csak a mosolya tartotta Ronaldinho szájában…) Az angolok elleni szabadrúgásgólját lehetetlen elfelejteni: ahogy felismerte, hogy át lehet emelni David Seamen-t… Egyszerre volt zseniális, pimasz, meg persze kapushiba. Színes egyéniségekkel volt tele az a brazil válogatott és nagyon látványos, élvezetes focit prezentáltak, jó volt őket nézni! Hogy mennyire is erős volt ez a generáció, jelzi az is, hogy a következő két Copa Americát is megnyerték (2004-ben és 2007-ben), s az is, hogy címvédőként 2006-ban egészen a legjobb nyolcig eljutottak a vb-n. Miért olyan nagy szó ez? Mert a XXI. század további világbajnokai, a listán is szereplő olaszok, spanyolok és németek a következő tornán szégyenszemre a csoportból sem jutottak tovább! És egyébként a ’98-as győztes franciák sem 2002-ben. Szóval a legutóbbi öt világbajnokból csak a brazil nem égett a következőn címvédőként… Legutóbb a franciák nyertek 2018-ban – ha folytatódik a sorminta, és visszatekintünk a tavalyi Eb-n nyújtott teljesítményükre, talán nagyon nem is kell kipakolniuk a galloknak a táskáikból Katarban…

Korábbi Aranylabdások és az utolsó brazil világbajnokok, a szamba királyai: Rivaldo, Ronaldo (az eredeti...), Ronaldinho és Kaká

Nem tudom, mennyire játszott a lista összetételében szerepet az, hogy ez a brazil válogatott beleégett a retinámba (a ’98-as vb-ről még csak bizonyos meccsek vannak meg, ez az a torna, amit már végig tudtam izgulni), s tudom, hogy különböző korszakokat lehetetlen összehasonlítani, ettől még izgalmas lenne összeereszteni mondjuk a 2009-es Barcelonát a 2017-es Real Madriddal, vagy a 2002-es brazilt a 2014-es német válogatottal. Kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is! Szerintetek melyik volt az elmúlt két évtized legjobb klub – és válogatott csapata?

Köszönöm, hogy velem tartottatok!

Ronaldinho és az ő híres mosolya... :)

Egy évvel ezelőtt sem mentem el a delphoi jósdába a tippekért (talán a december végi számvetést ezért sem végezhettem el maximális elégedettséggel és sikerrel), de hagyománytisztelőként idén is „kötelességemnek érzem”, hogy a jósgömb mélyére nézzek, s megtegyem jövendöléseimet. Vannak vállalható jóslatok, olyanok, amik komoly eséllyel megvalósulhatnak idén, de merészek is, amelyek megtörténte alighanem csoda kategória lenne! Lássuk, szerintem milyen futballévünk lesz 2022-ben!

 1. Jóslat: Az Eb győztes olaszok zsinórban a második világbajnokságot hagyják ki!

A legutóbbi két Európa-bajnokság győztese is elszórakozta a vb selejtezők hajráját, így Olaszország és Portugália is pótselejtezőre kényszerül – az európai hadszíntéren Skócia, Ukrajna, Wales, Ausztria, Oroszország, Lengyelország, Svédország, Csehország, Észak-Macedónia és Törökország társaságában. Emlékezhetünk: az olaszok Svájc ellen csupán két 0-0-s döntetlenre voltak képesek, miközben mindkét meccsen kihagyott Jorginho egy-egy büntetőt (az Aranylabda szavazásnál, meg úgy a BL és Európa-bajnok olasz középpályás idei teljesítményének értékelésénél ezt valahogy nem vették figyelembe…), s a portugáloknak is saját kezükben volt a sorsuk, de a záró két meccsükön, az írek és a szerbek ellen mindössze egyetlen pontot szereztek. A történelmi hűség kedvéért ugyanakkor megemlítem, hogy az odavágón Cristiano Ronaldo a hosszabbításban megszerezte a teljesen szabályos győztes gólt, amit a játékvezető teljesen érthetetlen módon nem adott meg. Ha akkor a portugálok nyernek, most nem lenne miről beszélni. Így viszont van. A pótselejtező lebonyolítása eltér a korábbitól, amikor még csak egy párharca volt a csapatoknak. Most 12 válogatott pályázik három helyre, ezért két párharcot kell nyerni a világbajnoki részvételért. És itt jön a csavar. Ha a papírformának megfelelően Olaszország elintézi Észak-Macedóniát, Portugália pedig a törököket, nos, csúcsderbire kerül sor – na, nem Katarban, hanem Katarért. Kezdjünk barátkozni a gondolattal: vagy Portugália, vagy Olaszország nem lesz ott a decemberi világbajnokságon!

Kézen fekvő lenne és adná magát, hogy a friss Eb győztes olaszokat tartsuk a párharc favoritjainak, akik egyébként a 2018-as vb-ről is szégyenszemre lemaradtak – ki ne emlékezne a kapuslegenda, Gianluigi Buffon azóta közkedvelt mémmé vált sírós arcára a svédek elleni pótselejtező után? Megtörténhet ez a blama egymás után kétszer? Amilyen színtelen-szagtalan focit bemutatott a nyári tornagyőzelem óta a Squadra Azzurra, simán benne van a pakliban. (Elég legyen annyi: az Eb után még öt vb selejtezőt játszottak az olaszok, ebből egyet tudtak csak megnyerni, a litvánok elleni hazait, míg a két svájci meccs mellett a bolgárok ellen és Észak-Írországban is csak egy döntetlenre futotta az erejükből…) A portugáloknál még mindig ott van Cristiano Ronaldo, aki a legkritikusabb pillanatokban továbbra is képes hátán cipelni klubcsapatát és a válogatottat is – ő simán jelentheti a különbséget. S akkor még nem beszéltünk az élete formájában futballozó Bernardo Silváról, a fonalat végre Lipcsében is elkapó André Silváról, s a Premier League élcsapatainak üdvöskéiről: Rubén Díasról, Joao Cancelóról, Bruno Fernandesről és Diogo Jotáról, akik kivétel nélkül mind kiváló formában indították a 2022-es esztendőt. Az olaszoknál a Bonucci-Chiellini páros nagy dobása a tavalyi Eb volt, ők már a Juvéban sem tudnak konzisztens jó formát hozni, a jelenlegi állomány egyik legértékesebb kincse, Federico Chiesa meg a közelmúltban megsérült, ki tudja, milyen állapotban lesz a március végi selejtezőkön. Egyénileg feltétlenül jobb játékosokból állnak a portugálok, de ezt a pályán is be kell bizonyítaniuk – ők kiestek azok ellen a belgák ellen az Eb-n, akiket aztán az olaszok elintéztek… Persze jó móka lesz, ha akár az észak-macedón, akár a török csapat megvicceli nagynevű riválisát, de a realitás szerint portugál-olasz meccset rendeznek majd Katarért. Ott viszont csak egyikükért szoríthatunk majd. Arrivederci, Italia!

A híres kép, amiből mém készült...

2. jóslat: Kiesik az újgazdag Newcastle United a Premier League-ből!

A pénz rabja, akinek van arabja – a Newcastle Unitednak pedig immár mindkettő van, hiszen október óta dúsgazdag szaúd-arábiai cég kezébe került a klub, az új tulajdonost pedig Jaszir al-Rumijannak hívják. A korábbi tulaj, Mike Ashley 14 év után eladta a klubot, ahová valószínűleg nagyrészt ő züllesztette le – a jelenlegi kiírásban is csak vergődik a Newcastle, még Karácsony előtt megtörtént a rég várt edzőváltás is. A fiatal és ambiciózus Eddie Howe érkezett a középszerűségből kitörni képtelen Mark Hughes helyére, s eddig nem is végez rossz munkát, de talán ő is belátja már a Ripacsok című magyar filmklasszikusból is ismert, szállóigévé váló mondást: Egyedül nem megy! Hogy mennyire lesznek ripacsok a társak, a jövő zenéje, de néhányan már megérkeztek a felmentő sereg tagjai közül. Az első fecske a „szarkáknál” Kieren Trippier, akit a honvágy csábított haza Angliába az Atletico Madridtól, ahol a bajnokcsapat egyik kulcsembere volt. Jövőre is bajnok lehet: a másodosztályban… Egyik riválisuktól is „loptak” már játékost a „szarkák” (hiába, a becenév is kötelez…): a Burnleytől 25 millió fontért érkezett az új-zélandi válogatott Chris Wood, aki a Premier League-ben már 50 gólnál jár. Nem egy Alan Shearer, de már önmagában az erősítés, hogy az ő megszerzésével gyengítették az egyik riválist. A Sky Italia szerint az Atalanta balhátvédje, Robin Gosens is Newcastle-ba tart. Ő az a játékos, aki nem égett németként az Eb-n, mint a Reichstag; a jobbak közé tartozott, évek óta kiváló futballt reprezentál Olaszországban, s óriási fogása lehet a szűnni nem akaró szaúdi pénzcsapnak.

Biztosak lehetünk abban, hogy a költekezés itt még nem ér véget, de én most elég bátor leszek: a Newcastle, mely jelenleg, 21 meccs után 2 győzelemmel (!!!), mindössze 15 pontot szerezve kiesőhelyen szerénykedik, nem fog megkapaszkodni az első osztályban! Még a bűn rossz Norwich-nak is van már négy győzelme… Jelenleg a „wood-talanított” Burnley az utolsó, de a koronavírusos halasztások miatt hárommal (!!!) kevesebb meccset játszott eddig az „Új Kastélynál”. A „pandé miatt” egyelőre kevésbé érdemes a tabellával foglalkozni, szinte minden kiesőjelöltnek van elmaradt meccse, de az valószínűsíthető, hogy a Newcastle a Watforddal fog leginkább harcolni a bent maradásért – a „lódarazsaknál” éppen a minap váltak meg Claudio Ranieritől; bármennyire is szimpatikus a Leicester City-vel 2016-ban a futballtörténelem egyik legnagyobb csodájaként angol bajnoki címet szerző menedzser, tényleg nem festett jól az utóbbi időben a Watford… Jelenleg a Rafa Benitezt a közelmúltban menesztő Everton és a tavalyi meglepetéscsapat, a Leeds United sem lehet nyugodt, mint ahogy az újonc Brentford is bajba kerülhet egy gyengébb tavasszal, de én a Newcastle kiesését vizionálom, mely tanulságként is szolgálhat: a pénz nem biztos, hogy boldogít... Bár fő az optimizmus, ezért a Newcastle számára egy jó hírem mindenképpen van: még néhány igazolás és sétagalopp lesz jövőre a másodosztály megnyerése… (Csak oda ne kozmáljon, miután megfőtt – mármint ez az optimizmus…)

3. jóslat: Lionel Messi három Aranylabdát nyer idén! Pep-pé verik a mezőnyt: BL győztes lesz a Manchester City!

Maradjunk Angliában és egy másik dúsgazdag klubnál… A Manchester City megérett arra, hogy Bajnokok Ligáját nyerjen! Az elmúlt években játszott elődöntőt, veszített finálét, ostoba módon bukott el negyeddöntőket; bár nem egyszer közel került már a trófeához, de egy banánhéjon mindig elcsúszott. 2016 óta, mióta Pep Guardiola átvette a klub irányítását, sokszor gondolhattuk úgy, hogy ez a City tökéletes gépezetet alkot. Valóban nem volt messze a tökéletestől. Igen, valódi kilencese még mindig csak egy van, s Gabriel Jesus sem mindig befejező csatár. Ám amíg olyan játékosaid vannak, mint Foden, Grealish vagy Sterling… Középen meg Gündogan, Bernardo Silva és Kevin de Bruyne… Hátul meg Joao Cancelo, Rubén Días és John Stones… Nincs mitől félniük, tőlük viszont lehet! Mert Pep Guardiola például Jose Mourinhóval ellentétben még nem veszítette el a varázsát. Jó edző, aki fontos pillanatokban a Bayern és a City kispadján sem mindig hozott jó döntéseket. Hihetetlen, de szerény személye immár 11 éve vár egy újabb BL győzelemre.

Merész azt kijelenteni, hogy a Manchester City biztosan megnyeri a Bajnokok Ligáját idén, mert nagyon komoly riválisai vannak. A Real Madrid támadó formációjától, a Benzema-Vinicius kettőstől például retteghet egész Európa! Első körben a PSG, akik szintén BL-t akarnak nyerni, de a sorsolás szeszélye a spanyol rekordbajnokot sodorta az útjukba – ebből pedig így bármi lehet… Aztán ott van a Bayern München, ahol tudják, ahhoz, hogy Robert Lewandowskinak összekuporgassanak egyetlen nyavalyás Aranylabdát, legalább három Bajnokok Ligáját kell nyerniük – egyazon évben… És akkor a címvédő Chelsea-ről, meg a Szalah kirobbanó formájára is építő Liverpoolról nem is beszéltünk. Szóval erős a konkurens mezőny: őket kell „pep-pé” vernie a Citynek. Szerintem sikerülhet nekik.

4. jóslat: A Leipzig végre trófeát nyer!

A Leipzig sem az a team, amelyik feltétlenül a történelmére lehet büszke, bár rövid idő alatt rendesen felforgatta a Bundesliga állóvizét a kelet-német csapat. A 2009-ben alapított klub az ötödosztályból indulva lépett szintet szinte évről évre, a 2016/17-es szezont már az első osztályban kezdte, s az első pillanattól kezdve az élmezőnybe tartozik (hatodik helyezésnél hátrébb még nem végzett, ami nem kis bravúr)! Eddig a csúcs a bajnoki és kupaezüst, na meg a Bajnokok Ligája elődöntő volt, ahova 2020 tavaszán/nyarán (a járvány első hulláma miatt augusztusra tolódott a BL végső fázisa), a Tottenham és az Atletico Madrid testén keresztül jutott a klub. A Bayern München árnyékából hosszú távon nem könnyű kitörni, ez idáig a Lipcsének sem sikerült, ám idén olyan lehetőséget kaptak Gulácsiék, amit egyszerűen nem szalaszthatnak el: a német kupából szinte minden komolyan vehető és számukra nehezen verhető rivális kizúgott! A Bayern München még az ősszel kapta történelme egyik legcsúnyább sallerjét: a Borussia Mönchengladbach 5-0-lal páholta el a legerősebb kezdőjével felálló bajorokat. Ha valaki azt hitte, ezután rutinból végigveri a mezőnyt a Gladbach, nagyot tévedett: a következő körben, a múlt héten a második ligás Hannover megálljt parancsolt nekik egy 0-3 formájában. A müncheniekkel egy körben a Bayer Leverkusen is kipottyant a sorozatból: a gyógyszergyári alakulatnak a migrén okozta fejfájásra a szintén alsóbb osztályú Karlsruhe írta fel a receptet. A nyolcaddöntőben a Borussia Dortmund is kikapott a St. Pauli ellen, így a legjobb nyolc közé a német első osztályból a télen Schäfer Andrással megerősített Union Berlin (aki nem dacból, mégis DAC-ból igazolt Németországba, muhaha…) a Freiburg, a Leipzig és a Bochum került, míg a Hannover, a St. Pauli, a Karlsruhe és a Hamburg a másodosztályt képviseli a negyeddöntőben.

„S elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt”, írja Vörösmarty Mihály a Szózatban. Nos, valakinek hosszabb, valakinek rövidebb volt ez a harc, de a legjobbak valóban elhulltak. A Leipzig sosem kezdte még ilyen rosszul a Bundesliga idényt rövid történelme során, az ősszel edzőváltás is volt már, mégis most lehet a legnagyobb esélyük végre trófeát nyerni – Domenico Tedescóval a kispadon, Gulácsi Péterrel a kapuban, Willi Orbánnal a védelemben és Szoboszlai Dominikkel a középpályán, ha kicsit is komolyan veszik a kupát, ez sikerülni fog! (Csak aztán nehogy őket csapják kupán…)

Immár hat magyar játszik a Bundesligában!!!

5. jóslat: Jose Mourinhót Rómából kirúgják, de a Vatikán válogatottja állást ad neki; a Szent Péter téren kedvére „parkoltathatja a buszt” Pontot szerzünk a Nemzetek Ligája A divíziójában!

Sajnos világbajnokságon idén sem látjuk Aranylábú fiainkat (hozzászokhattunk már: az 1986-os, keserédes emlékű részvételünk óta nyolc tornát rendeztek nélkülünk. Borzasztóan sokat…), ettől még rangos meccseink lesznek idén, még hozzá a bravúros 2020-as Nemzetek Ligája szereplésünk miatt. Akkor, még a B Ligában szerepelve a szerbek, az oroszok és a törökök előtt végeztünk, s megnyertük a divíziót. Most azt hagyjuk, a riválisok komolyan vették – e ezt a sorozatot, az legyen az ő bajuk, mindenesetre az beszédes és szomorú, hogy a szerbek ott lesznek a vb-n, a másik két megelőzött csoportrivális meg pótselejtezőt játszhat. Na de mindegy. Mi kivívtuk, hogy Európa krémjével rúghassunk labdába. De szó szerint! Merthogy jó magyar szokás szerint megint belecsaptunk a lecsóba, és a legkeményebb csoportba kerültünk. Hát hova máshova kerültünk volna… Megkaptuk az Eb győztes olaszokat, az Eb ezüstérmes angolokat és az Eb után újra a németeket. Az olaszokkal 2007 óta nem találkoztunk, akkor a Várhidi-éra legnagyobb győzelmét könyveltük el, amikor barátságos meccsen megvertük őket. Gera Zoli ott és akkor csinált hülyét a friss világbajnok és Aranylabdás Fabio Cannavaróból, amikor akart… Abból a meccsből természetesen ne induljunk ki. Az angolok és a németek ellen frissebb élményeink vannak. Ki ne emlékezne rá: a németek majdnem kiestek ellenünk, szinte az egész meccsen futottak az eredmény után, aztán a végén saját szögletzászlójuknál passzolgattak. Ilyet az a csapat csinál, aki húzza az időt… Az angolok Budapesten elvertek minket, mint jég a határt, de a Wembleyben helyt álltunk és 1-1-et játszottunk: a csoportot imponáló magabiztossággal megnyerő britek egyetlen kisiklása a mieink elleni meccs volt az egész vb selejtező sorozatban.

Az Európa-bajnokságon és az angolok, na meg a lengyelek ellen látottak alapján én meg merem kockáztatni, hogy ebből a borzasztóan nehéz csoportból sem pont nélkül fogunk kizúgni a B divízióba. Szerintem egyébként az sem lenne ciki, Izland például nem szerzett pontot a belga, angol, dán hármas társaságában. Nekünk viszont fekszik az a foci, amikor nem nekünk kell dominálni, nincs nálunk a labda, stabilan tudunk védekezni, s néhány gyors kontrából tudunk veszélyt teremteni az ellenfél portája előtt. Ehhez megvannak az embereink, s hazai földön, főleg, ha a Betis-Sevilla spanyol kupameccsen történt botrány miatt (az egyik Sevilla játékost a lelátóról megdobták egy körülbelül 50 cm-es pvc-vascsővel…) nem zárják be a Puskás Stadiont (tekintve, hogy mindenért is a magyarokat büntetik…) teltház és 50 ezer magyar szurkoló előtt az olaszok, az angolok, s a németek ellen is lesz esélyünk pontot szerezni. Már csak azért is, mert egyik válogatott sem az albán… (És ha már az Eb: szilveszter vagy újév napján ment felvételről a magyar-francia meccs a tévében. Fiola Attila gólja ugyanannyira volt csodálatos és szépen megkomponált, mint fél évvel ezelőtt! Jól esett újra átélni! Hajrá Magyarország!)

6. jóslat: Madridban a BMV száguld!

Madrid nem az autógyártásáról híres, de nyártól a spanyol főváros utcáin a BMV fog robogni – igaz, talán nem úgy, ahogy ők gondolják. A 300. madridi gólját is megszerző, élete formájában futballozó Karim Benzema és a Carlo Ancelottinál erőre kapó és kiviruló, ördöngős Vinicius Junior mellé alighanem megérkezik Kylian Mbappé is, akinek már minimum féléve Madridban lenne a helye. Ezt megjövendölni látszólag nem nagy bátorság: a francia minden létező platformon kijelentette már, hogy Madridba vágyik, a Real is régóta őt akarja, eleddig csak a sportmenedzser Leonardo tudta megakadályozni a transzfert. Hiába jött Messi, na meg Donnarumma, Ramos, Wijnaldum, Hakimi… Ha valaki Madridba akar menni, azt hagyni kell Madridba menni! Bár a párizsiak még mindig nem mondtak le arról, hogy legnagyobb sztárjukat maguknál tartják, hiszen ígérgetik a kispadra Zidane-t, a pályára meg további erősítéseket, ha az eddigi játszópajtásak nem győzték még meg… Nem tudom…

Talán hazabeszélek (mert én nagyon várom már őt Madridba!), de nehezen tudom elképzelni, hogy az elmúlt fél-egy év huzavonája végül egy új aláírt párizsi szerződéssel fog véget érni… Mbappé a következő tíz év legnagyobb játékosa lesz (még mindig csak 23 éves, de mi mindent elért már karrierje során, ahhoz, hogy felsoroljuk, itt kevés a karakter…), s ha valami csoda folytán Erling Haaland tényleg a Barcelonában kötne ki, az ő párharcaik vetekedne a Messi-Ronaldo félével. De látva a gránátvörös-kékek anyagi helyzetét, én erre egy pesetát nem tennék. A jövendöléseim között legalábbis nem szerepel… (Mint ahogyan az sem, hogy idén már egy Real Madrid meccsen sem alszom el. Szégyen, de ez az év első két hetében nagyjából annyiszor történt meg velem, mint az elmúlt 20 évben. Rögtön az első bajnokin a Getafe ellen, január másodikán, vasárnap; az egy délutáni meccs volt és kikaptunk 1-0-ra. Még cikibb, hogy a következő szombat esti Valencia elleni egykor rangadónak minősülő csörtét is átaludtam. 1-0 után egyszer csak 3-0-t mutatott az eredményjelző, végül 4-1-re nyertünk. Hiába, hirtelen négy gyermekes apukaként, éjszakai etetések és virrasztások mellett talán a prioritás is változik…)

A brazil kontingens

7. jóslat: Zlatan Ibrahimovics könyvet ad ki A hosszú élet titka címmel. Az előszót Dombi Tibor írja hozzá! Minden idők legerősebb Európa Liga mezőnye alakul ki: Juventus, Barcelona, Manchester United…

Az rendesen odavágna, és hatalmas szenzáció lenne, ha a Juventus, Barcelona, Manchester United hármas bármelyike lemaradna a Bajnokok Ligájáról – hát még, ha mindhárman lecsúsznának a BL helyekről. Jelenleg nincsenek jó híreim a szimpatizánsoknak, de az is igaz, hogy nem most kell előkelő helyen állni, hanem majd a végelszámolásnál. És azt is meg kell, hogy említsük, hogy egyik csapatnak sem kilátástalan a helyzete – még csak a bajnoki címük úszott el… A Juventus történelmi mélységekben kezdte az évet, de az Öreg Hölgy ráncfelvarrása szépen, fokozatosan megtörténik. Jelenleg ötödik a táblázaton és ezért (ki gondolta ezt még két éve…) meg kell, hogy dicsérjük őket: a szezon első felét ugyanis inkább az alsóházban töltötték. Az Inter, az AC Milan és a Napoli idén számukra más kaszt (bár az AC Milan ellen éppen a minap játszottak egy olyan 0-0-t, amivel vallatni lehetett volna – a torinóiak kaput találó lövés nélkül abszolválták ezt a kirándulást…), az Atalanta lehet az az ellenfél, akikkel reálisan harcolhatnak a negyedik helyért – de én a bergamóiakat erősebbnek érzem. Minden esély megvan arra, hogy a Juventus jövőre csak az Európa Ligában indul!

A Barcelona sem most éli történelme legfényesebb éveit: a nyáron elveszítette Messit, ősszel szégyenszemre kiesett a Bajnokok Ligája csoportköréből (a Bayern München ellen két meccsen hatot kapott, s a hat meccsen összesen két gólt szerzett…), s egyelőre a hazai pontvadászatban sem brillírozik. A Real Madrid például egy meccsel többet játszva, de 15 ponttal előzi (volt ez néhány napja még 17 is…). Több, mint 20 éve vagyok Real fanatikus, de ekkora fórra nem emlékszem… Azért van három kapaszkodójuk. Az egyik, hogy Ronald Koemantól megszabadultak, még az ősszel kirúgták. A másik, hogy Xavi érkezett a helyére, aki ismeri a klubot, mindenki tiszteli, ezért a bizalmat is meg fogja kapni, s aki bátran ad lehetőséget a fiataloknak – mint anno egy bizonyos Pep Guardiola. (És egyébként vannak is tehetséges fiatalok a keretben, ez néhány meccsen már kiderült!) A harmadik, hogy sűrű a mezőny, tulajdonképpen csak a Real Madrid és a Sevilla húzott el – jelenleg a Betis és az Atletico Madrid is előzi a Barcelonát, de az állás szinte fordulóról fordulóra változik. Mögöttük is ott van még a Real Sociedad, a Villareal, meg az Athletic Bilbao, akikkel mindig lehet számolni, szóval minden esély megvan rá, hogy a Barcelona jövőre csak az Európa Ligában indul!

Nem áll jól a Manchester United szénája sem… A városi rivális City innen már csak elbukhatja a bajnoki címet, a Liverpool sétagaloppban befut a második helyre, s betlizhet mostanában bármennyit a Chelsea, szerintem a bronzérmet biztosan megkaparintják. Így egy hely marad kiadó, amire a West Ham United, az Arsenal, a Tottenham és a Manchester United is bejelentkezett. A „kalapácsosok” kerete nem elég mély ahhoz, hogy a csúcsokat ostromolják (ettől függetlenül David Moyes legénysége hatalmas kalapemelést érdemel!), A másik két londoni csapat elképesztően mélyről kapaszkodott fel, s már az csoda, hogy a BL indulásért küzdhetnek. A United ilyen mélyen nem volt, de igazából egész szezonban rosszul néznek ki, pedig játékosállományuk erősebb mindhárom riválisnál. Az óévet már nem Solksjaer vezényelte le, de egyelőre Ralf Ragnick is csak keresi a csapatát, s óriási szerencséje, hogy ebben az útkeresésben eddig olyan csapatok jöttek szembe, mint a Norwich, a Newcastle, a Burnley és a Brentford, mert így legalább nagyjából jöttek a pontok, még ha a játékuk nem is volt meggyőző. Most éppen negyedikek, de különböző meccsszámokkal négy csapat is négy ponton belül van mögöttük, biztonságban egyáltalán nem érezhetik magukat – minden esély megvan rá, hogy a Manchester United jövőre csak az Európa Ligában indul! Ez esetben kizártnak tartom, hogy Cristiano Ronaldo marad ősszel is az Old Traffordon, mert a jövő héten a 38. életévét (!!!) is megkezdő portugál futballhérosz pályafutása utolsó éveit biztos, hogy nem az Európa Ligára szeretné fecsérelni. Mint a sorozat gólkirálya (aki azon a fronton idén is hasít!), ő a Bajnokok Ligájára született!

Egyébként január végén nagyon könnyű okosnak lenni, de abban biztosak lehetünk, hogy amikor nagyon ég a ház, a legnagyobb csapatok mindig odateszik magukat. A rutin, a pénz és a minőség sok mindenre elég szokott lenni – simán megtörténhet, hogy a Juventus, a Barcelona és a Manchester United csapnivaló éves összteljesítménnyel, de a hajrában megfelelő hozzáállással és kis szerencsével befut a Bajnokok Ligáját érő helyek egyikére!

Cristiano Ronaldo nehezen viselte, hogy a Brentford ellen lecserélték...

8. jóslat: Anglia megnyeri a katari világbajnokságot!

A futball „feltalálói”, akik mindössze egyetlen világbajnokságot nyertek eddig? Jó vicc? Reményeim szerint addigra már a kiesőjelölt Everton kapuvédőjét, Jordan Pickfordot felváltja a válogatott hálóőreként az Arsenal idén fantasztikusan védő kesztyűse, Aaron Ramsdale, a védelem legalább olyan jól fog működni, mint 2021-ben (a tavalyi 19 meccsből csak ötön kaptak gólt!), a csikók, mint Foden, Grealish és Mason Mount még inkább beérnek és Southgate-nak is több esze lesz annál, minthogy sorsdöntő pillanatokban az egész tornán a padon jegeltetett Rashforddal, Sakával és Jadon Sanchóval rúgassa a büntetőket… Tényleg, milyen erős játékoskerete lehet a briteknek, ha ők hárman nem férnek be a csapatba???

Egyébként éppen Southgate lehet a fékező tényező: vajon megvan-e a tapasztalata, tudása, intelligenciája ahhoz, hogy ő legyen Anglia második világbajnok szövetségi kapitánya? Az elmúlt 20 évben is voltak elképesztő spílerek az angol futballban (a teljesség igénye nélkül: Alan Shearer, Robbie Fowler, Michael Owen, Rio Ferdinánd, John Terry, Ashley Cole, Paul Scholes, David Beckham, Frank Lampard, Steven Gerrard és Wayne Rooney), de mindig hiányzott valami extra az angoloktól. Ebben a jelenlegi csapatban hatalmas potenciál rejtőzik és Gareth Southgate 2016-os kinevezése óta mintha valami megváltozott volna. Négy éve a vb-n már negyedikek lettek, tavaly az Eb-n már ezüstérmesek… Idén jöhet az arany? Azért ehhez bizonyára a címvédő franciáknak, a 2002 óta az újabb aranyra mindhiába ácsingózó braziloknak, az újjáalakuló németeknek, a sokra hivatott, mégis semmit nem nyerő belgáknak, a végre Messivel is tornát nyerő argentinoknak és a fiatalos spanyoloknak is lesz egy-két szavuk…

Az angolok küzdenek majd az aranyér, de hogy a Kedves Olvasónál meg ne jelenjen az aranyér, be is fejezem idei jós-latolgatásaimat. Te milyen futballesztendőt vársz? Az én tippjeimből szerinted van valaminek realitása? Áldott, kegyelmekben gazdag, egészségben és szeretetben megélt újesztendőt és fantasztikus futballélményeket kívánok Mindenkinek!

Kevesebb hamburger és több foci - A Real Madridban látott Eden Hazard kevés lesz az Édenhez a belgák számára...

Az ember év elején tervez, remél, fogadalmakat tesz, néha meg jósol – persze csak a „sötét mágia” kereteit túl nem lépve. 2021 elején én is megtettem a magam futballtippjeit, jóslásokba bocsátkoztam (már akkor, a január 22-én megjelent írásomban megfogadtam, hogy a visszaemlékező poszt címe a „Nosza, canossa” lesz, ha esetleg „meaculpáznom” kell a félrement tippeket illetően…) – aztán a nyári Eb, majd a BL szezon kezdete előtt újra. Volt, ami bejött, ám olyan is, amivel nagyon besültem, és visszapörgetve az idő kerekét kicsit megmosolyogtató, hogy én akkor ezeket a jóslatokat komolyan gondoltam. Az év utolsó posztjában ezeken a jóslatokon megyek végig, kiegészítve néhány plusz elemmel, hogy teljes képet kapjunk a 2021-es futballévről! Elöljáróban csak annyit: mindenkinek jobb, hogy a Messiás születéséről annak idején Izajás, Bileám és Mikeás próféták jövendöltek, s nem én…

1. jóslat: Lewa megdönti Müller rekordját, amit év végén a France Football is értékelni fog

A tétel mondat első fele megvalósult, a második pedig… Végülis értékelte a France Football a lengyel gólgép teljesítményét, hiszen ő lett az év legjobb támadója. Gondolom, annyira örült ő ennek, mint Grincs a karácsonynak – a 2020-ban ki nem adott Aranylabdát szívesebben tartotta volna a kezében Robert Lewandowski a párizsi gálán. Megérdemelte volna – de azt muszáj volt, immár hetedik alkalommal Lionel Messinek kapnia… (Unalmasabb már ez, mint a Reszkessetek, betörők! kamugengszterfilmjének ikonikus „Tízig számolok, hogy eltüntesd…” jelenete… Mert az egyáltalán nem unalmas!!!) A jóslat születésekor egyébként 17 meccsen 22 gólnál járt a Bundesligában a Bayern München centere, s látva akkori formáját (is), nem volt akkora kockázat megtippelni, hogy Gerd Müller 60 éves, megdönthetetlennek hitt 40 gólos Bundesliga rekordját átadja majd a múltnak. Igaz, volt tavasszal egy sérülése, ami miatt több meccset kihagyott, így a hajrában még jobban kellett pörögnie – egy fordulóval a vége előtt beérte a legendás elődöt, az utolsó játéknap utolsó perceiben pedig (miután honfitársa, az augsburgi Gikiewicz minden helyzetét kivédte) bepréselte a rekordot jelentő gólt. A naptári évet 43 Bundesliga góllal zárta, ami szintén rekord, egyébként csak a miheztartás végett: a 2020/21-es bajnokságban 29 meccsen 41 gólt ért el, idén ősszel 17 meccsen 19-szer köszönt be, míg a Bl-ben a hat csoportmeccsen 9 találatot szerzett – összesen 70 gólt szerzett klub – és válogatott szinten 2021-ben! A BL-t nem nyerte meg idén (sérülés miatt pályára sem léphetett az idény két legfontosabb meccsén a PSG ellen…), a lengyel válogatott a csoportból sem jutott tovább az Eb-n (ő azért három gólt így is berámolt…), de az Aranylabdát senki nem érdemelte meg idén nála jobban. Legutóbbi írásomban hőbörögtem már ezzel kapcsolatban, így legyen elég most erről ennyi…

2. jóslat: Messire megy Lionel

Bár volt pillanat, mikor úgy nézett ki, marad az argentin, végül nekem lett igazam… Ahhoz képest, hogy 2020 nyarán, a Bayern elleni 2-8 után milyen gyorsan akart lelépni a süllyedő hajóról, a Bartomeu elnök bukását követően visszatérő Joan Laportával már lett volna kedve újrakezdeni Lionel Messinek – de akkor már késő volt... Egy évvel ezelőtt ezt írtam. „…mintha csak róla énekelt volna a Kispál és a borz: olyan szomorkás hangulatban lézengett a pályán, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát… Újabban már megint futballozik, a fiatal Pedrivel talán az összhangot is megtalálta már, de hogy lesz-e ő még boldog Katalóniában…” Végül nem lett, mivel az adóssághalmaz miatt nem lehetett új szerződést kötni vele – pedig még jó barátja, szegény Kun Aguero is miatta igazolt Barcelonába, akinek azóta sajnos kényszerűségből vissza is kellett vonulnia. Sokáig nem maradt klub nélkül az argentin: még szoknunk kell őt PSG mezben. Aranylabdából biztosan több van neki, mint jó párizsi meccsből, mindenesetre a Neymar-Messi-Mbappe triónak illene Bl-t nyernie. A tippem összejött, nekik a BL győzelem nem fog – de ez már a 2022-es évre az egyik jóslatom…

3. jóslat: CR a harmadik országban is gólkirály lesz, de megszakad a Juve nagy sorozata

„A jóslatom így szól: nem élhet az egyik, míg él a másik CR gólkirály lesz (de bajnoki címeinek számát lehet, nem növeli), s közben az iráni Ali Daei 109 gólos válogatottsági rekordját is átadja a múltnak. Jelenleg 102-nél tart.” Ez a jóslat minden elemében megvalósult. Cristiano Ronaldo Anglia és Spanyolország után Olaszországot is meghódította, gólkirály lett, de kilenc év után elveszítette a scudettót a Juventus, sőt kis híján a BL indulást jelentő helyekről is lemaradt. A válogatottban termelte a gólokat, Ali Daei rekordját éppen az ellenünk játszott Eb meccsen adta át a múltnak, sőt, ő lett minden idők legjobb Eb gólszerzője, s a 2021-es kontinensviadal gólkirálya is. Egyénileg idén is megszórta magát (és az ellenfeleket is) ám csapatszinten egy nyavalyás olasz kupa győzelem jött csak össze neki.

4. jóslat: Pontot szerzünk az EB-n, Dzsudzsák megpattanói nélkül

Ez inkább vágyálomnak tűnt, de milyen jó, hogy megvalósult! A halálcsoportban nem vallottunk szégyent, sőt, kis híján továbbjutottunk a németek kárára! Egy éve ezt írtam: „Továbbjutni valószínűleg nem fogunk az EB-n, de a hazai pálya jelenthet némi fogódzót, meg talán az is, hogy mindenhonnan kifacsart sztárok érkeznek majd a kontinenstornára.” Ezzel nem nyúltam nagyon mellé: a portugálok ellen 80 percig pariban voltunk, sőt, még egy lesgólunk is volt, s a francia és a német meccsen sem nekünk kellett rohanni az eredmény után… Aztán mindhárom riválisunk kiesett már a 16 között – jól lefárasztottuk őket, na, és ehhez az öt évvel ezelőtti hős, a másodosztályból is a válogatottba vágyó „nyírlugosi szabadalom”, Dzsudzsi sem kellett…

 5. jóslat: Szoboszlai alapemberré válik Lipcsében

Akkor még nem tudhattuk, hogy az egész tavaszt és a nyári Eb-t is kihagyja sérülés miatt a tavalyi Golden Boy díj 8. helyezettje, így pedig bő félév mínusszal kezd a magyar aranyember, s a jóslatom ezért csak félig valósulhatott meg… Egész tavasszal vártuk, hogy felépüljön Szoboszlai, meg hogy az Eb csapatban is ott legyen (ha már Izland ellen kilőtte a válogatottat a tornára…), mindhiába; a sérüléséről is különböző hírek terjengtek. Egy fiatal srác életében sosem lehet könnyű félévig partvonalon kívülről szemlélni az eseményeket, ezért talán nem volt alaptalan sokunk félelme. Ráadásul időközben a Lipcsébe őt leigazoló Julian Nagelsmann is átült a Bayern München kispadjára, amit sajnálhattunk, mert Nagelsmann kezei alatt edződni bizonyára kiváltság lett volna számára – de aztán érkezett előző trénere, Jesse Marsch Salzburgból, s megnyugodtunk, hogy nála jobban kevesen ismerik a kvalitásait és biztosan meg fogja kapni a játékperceket. A féléves kényszerű száműzetés előtt így fogalmaztam: „Jó csapat a Lipcse, s biztos vagyok abban, lesz hely benne a magyar fiúnak, már csak azért is, mert húsz milláért még Németországban sem vesznek senkit a cserepadra…” Végülis igazam lett, mert Szoboszlai szó szerint berúgta az ajtót a Bundesligában: a Stuttgart ellen két góllal kezdett. Aztán voltak jobb és rosszabb meccsei, mint ahogy az egész Leipzig is nagyon hullámzó teljesítményt nyújt, és egyelőre csak középcsapat. Azóta már Domenico Tedesco irányít, aki ugyanúgy rotál, mint elődje, így Dominik hol játszik, hol meg nem. 22 mérkőzésen azért csak összeszorgoskodott 11 kanadai pontot, 1281 játékperc alatt, vagyis átlagban 116 percenként lőtt gólt vagy adott gólpasszt az ősszel. Ez nem rossz így elsőre. Az biztos, hogy 21 évesen nem lehet irreálisan nagy terhet pakolni a vállára (azokat cipelje a rutinosabbak közül Poulsen, Forsberg vagy Willi Orbán…), ugyanakkor az látszik, hogy nem ijed meg a lehetőségtől. A PSG ellen nagyon higgadtan rúgta be az utolsó percekben a pontot érő büntetőt a tizenegyesölő hírében álló, azon a meccsen is már büntetőt hárító, s idén a világ legjobb kapusának választott Gianluigi Donnarummának, a Manchester City ellen pedig világklasszis módon húzta el a labdát a kapus mellett, és gurított a hálóba. Nagy potenciál rejlik Dominikben, s a következő éve még jobb lesz!

6. jóslat: Zizou nélküli generációváltás kezdődik Madridban

Zinedine Zidane és a Real Madrid kapcsolata megfáradt. Bár Miguel Munoz után az ő nevéhez köthető a legtöbb megnyert trófea, a játék a második korszakában nagyon sokszor nézhetetlen volt, a BL győzelmet szállító tengelyhez, mint a Szent Grálhoz, nem volt hajlandó hozzányúlni, s voltak játékosok, akikből egyszerűen nem tudta kihozni az állatot. Érdemei elismerése mellett én most nem hullajtottam könnycseppeket azért, mert Zizou elment. (Három éve más volt: akkor éppen a harmadik BL címet nyerte meg zsinórban, a világ legjobb klubcsapata volt a Liverpool Real Madrid.) Bár a generációváltás egyelőre még nem nagyon kezdődött el, Zizou nélkül a nagy öregek is kivirultak, a Kroos, Modric duó például úgy futballozik, mint 3-4 évvel ezelőtt, legjobb éveikben. Jó hatással volt rájuk, hogy a Decimát (Tizedik BEK/BL győzelmet) szállító Carlo Ancelotti visszatért, aki újra gólratörőbb és felszabadultabb focit játszat a korábban szürkén festő habfehérekkel. Persze az sem baj, hogy a címvédő Atletico Madrid nyomaiban sem emlékeztet a tavaszi bajnokcsapatra, a Barcelona helyzete meg frusztrálóbb, mint amikor rájössz, hogy egymást követő két karácsonykor is Kevin fiad nélkül utazol el a vakációra… Karim Benzema életében először spanyol gólkirály lehet, Vinicius Junior végre felnőtt a feladathoz, és ezen az őszön elindult a világklasszissá válás útján, a kapuban Thibaut Courtois hoz parádés számokat, a védelemben pedig Éder Militao és az új szerzemény, David Alaba méltó örökösei lettek a nyáron távozó Ramosnak és Varane-nak. Klub legyen a talpán, amelyik utoléri tavasszal ezt a Real Madridot!

(S ha már Szent Grál… Eszembe jut a Gyalog galopp című Monthy Phyton remek antióchiai szent kézigránátos jelenete: „Három legyen, ameddig számolsz, s ameddig számolsz, az háromig legyen. Négyig ne számolj, hát ezért, sempediglen kettőig, hacsak nem folytatod a te számolásodat háromig.” Nos, Zidane nem volt hajlandó továbbszámolni háromnál, a Kroos, Modric, Casemiro hármast inkább csapágyasra járatta, de más nem játszhatott a helyükön…)

7. jóslat: Nem lesz nor vég Manchesterben

Szűk egy éve, amikor ezek a jóslatok születtek, a Manchester United vezette a Premier League tabelláját, így a hurráoptimizmusomat részben ez is táplálta, de bármennyire is szimpatikus ember és játékos volt Ole Gunnar Solksjaer, az a meglepő, hogy ilyen sokáig húzhatta a „vörös ördögök” kispadján. Csak novemberberben repült, és még csak nem is a Liverpool elleni nagyon fájó, hazai 0-5 után – még megvárták a vezetők, hogy Watfordban is kapjon egy négyest a gárda. Hiába tért vissza a nyáron 12 év után Cistiano Ronaldo, hiába érkezett Jadon Sancho, meg Raphael Varane, Manchesterben továbbra sincs CSAPAT – pedig a keretük bombaerős. Én azt hittem, hasítani fog idén az United, ehhez képest bizony jobban kell majd kaparniuk, mint Rowan Atkinsonnak azzal a bizonyos díszcsomagolással az Igazából szerelem című karácsonyi moziban, hogy elérjék a BL helyeket, melyekért a City, Pool, Chelsea hármas mellett az Arsenal, a Tottenham és a West Ham is bejelentkezett. Szóval ez a tippem végül nem jött be: volt nor vég. Korábban rebesgették Erling Haaland érkezését, nos, ő lehetett volna a „nor kezdet” – de ez olyan gyenge szóvicc volt, hogy hagyok időt a feldolgozásához…

8. jóslat: Bent marad a Budafok – Puskás-díjas gól nélkül is!

Sokáig volt esélyük, s én nagyon szurkoltam nekik, de tényleg… Ebben a jóslatban volt kockázat, hiszen kiesőhelyen állva fordultak rá a tavaszra, ahol már csak fellángolásaik voltak. A Paks ellen benyelt kilenc (!!!) gól pedig a sikeredző, Csizmadia Csaba állásába került, aki érdekes módon félévvel később már újra a Promontor utcában találta magát. Nem jött be az élet a másodosztályban eddig – csak nehogy még lejjebb vezessen innen az út… Egyébként az Újpestet és a Diósgyőrt tippeltem januárban kiesőknek – az előbbiek végül megkapaszkodtak, ám a borsodiaknak ez 26 (!!!) vendégmunkással sem sikerült…

Gondolatok a nyári EB előtt…

Ezek voltak az év eleji tippjeim! Nézzük tételesen, mit gondoltam a nyári Eb előtt…

„…szerintem ez a portugál válogatott jobb, mint az, amelyik EB-t nyert. Jó, Cristiano Ronaldo 5 évvel idősebb lett, de a motivációja biztos, hogy nem kisebb, hiszen már csak hét gólra van a válogatott gólok számának világrekordjától, már pedig tudjuk, hogy addig nem vonul vissza, míg ez a rekord nem az övé lesz. Kalapemelést érdemel már az a 102 is, ami a neve mellett szerepel. A legelsőt a 2004-es hazai rendezésű EB nyitómeccsén szerezte a görögök ellen; mai játszópajtásai közül Joao Felix akkor még valószínűleg az óvodában húzta meg a kislányok copfját, Rúben Días és Diogo Jota olvasni tanultak, Bruno Fernandes és Joao Cancelo pedig már tízéves nagyfiúk lettek… Ők mind kimaradtak az öt évvel ezelőtti EB győzelemből, de most itt vannak, hogy valami nagyot alkossanak – címet védeni talán nem fognak, de ide a rozsdás bökőt, hogy ott lesznek a végelszámolásnál!” Ha a végelszámolás a legjobb 16 lenne, bevált volna a jóslat, de mivel tudjuk, hogy onnan a győztesnek még három meccset meg kellett nyernie, ez totális OFF. De legalább, amit Ronaldóról írtam, az bejött: ő berúgta a tizenegyeseket, gólkirály lett, rekordokat döntött és továbbírta saját maga történelmét…

„Ha a névsort nézzük, talán még Münchenben lenne esélyünk pontot szerezni…” Valóban összejött a pontszerzés a magyar válogatottnak, sőt, a franciák ellen is!

„A svájciak rutinos csapattal érkeznek, ám a nyolcaddöntős átkuk nem idén fog megtörni.” Ezt benéztem, bár szivesen megkérdezném a magyar újságírók krémjét, vajon a franciák ellen melyik válogatottat tartották a favoritnak… Mindenesetre borult a papírforma, a helvétek 1-3-ról visszajöttek a meccsbe, büntetőkkel túl jutottak a világbajnokon és a nyolc közé kerültek...

„A finnek egy pontra valaki ellen jók lehetnek, de az a csapat nagyon fogja bánni azt a pontvesztést.” Végül hármat szereztek, hiszen a legelső meccsüket megnyerték, éppen azok ellen a dánok ellen, akik később az elődöntőig meneteltek, így végül nem hiányzott nekik az akkor elveszített három pont. Bár, ha nincs Christian Eriksen drámája, nem hiszem, hogy azt a meccset behúzzák a finnek – de ezt már sosem tudjuk meg…

„…bár vannak reményteljes játékosok a keretben, meglepő lenne, ha túlzottan kinyílnának idén a Tulipánok. A legjobb nyolcig viszont eljuthatnak, annyi minőség azért van a lábakban.” A legkönnyebb csoportból simán továbbjutottak a hollandok (nem megbántva az osztrák, ukrán, észak-macedón hármast, innen szerintem nekünk is sikerült volna…), aztán egy újabb verhető ellenfelet kaptak, de a csehek elkenték a szájukat, így nem jutottak be a legjobb nyolc közé.

„…a Vörös Fúria nincs abban a 4-5 csapatban, akik a végső győzelemre is a legesélyesebbek lehetnek.” Végül benne voltak, hiszen a spanyolok a legjobb négybe kerültek, igaz, az ágra nem panaszkodhatnak: a svéd, lengyel, szlovák trió után a horvátok és Svájc következett – sehol egy Belgium, egy Anglia, egy Franciaország…

„A vb címvédő Franciaország szerintem az első számú favorit. 2. Anglia, akik bármilyen hihetetlen, még sosem nyerték meg az EB-t! 3. Belgium, akik, ha hirtelen nem ültetik le a kispadra George Leekens-t, bízhatnak abban, hogy a vb bronz után valami fényesebb medál is összejön. 4. Portugália, akik az Eb győzelem óta szerintem erősebbek lettek – akkor miért nem ők vezetik a rangsort? Nézzétek meg a riválisokat… 5. Olaszország, akik a torna meglepetését szolgáltathatják. 6. Németország, akik szebben búcsúznak el Löwtől, mint ha a 2018-as vb bukása után távozott volna. 7. Spanyolország, már csak emlék a vb és Eb győzelem… 8. Hollandia, akik kihozzák keretükből a maximumot, de ennyi…” Hát ebből az erősorrendből annyi jött össze, hogy az angolok lettek a másodikok… A belgák a nyolc között kizúgtak, három csoportriválisunk és a hollandok meg még hamarabb – ellenben az általam ötödik helyre tett olaszok megnyerték az Eb-t, s a hetediknek „szánt” spanyolok is a négy között végeztek. S hol vannak a dánok? Bár azt írtam róluk, hogy üde színfoltjai lehetnek az Eb-nek, nem gondoltam, hogy akkor is képesek lesznek kontinensre szóló bravúrokat szállítani, ha nem a jugoszlávok kizárása miatt a strandról kell őket összekapargatni… Aztán mégis: az ősszel is érezték Hugh Granthez hasonlóan a bugit a lábukban, mert Európából elsőként, szinte végig hibátlan teljesítménnyel kvalifikálták magukat a katari világbajnokságra!

 Néhány tipp a Bajnokok Ligája szezon előtt

És akkor nézzünk néhány jövendölést a Bajnokok Ligájáról…

„Szurkolok a három magyar muskétásnak, de ez az új, kirabolt Leipzig, még a berobbanó Szoboszlaival sem tűnik olyan jónak, mint a tavalyi – aztán majd meglátjuk… A továbbjutást papíron a Manchester City-nek és a PSG-nek le kell egymás között rendeznie. A PSG-nél erősebb játékoskerettel bíró csapatot talán az egész golyóbison nem találni, sőt, meglehet, az sem túlzás, hogy soha nem is volt ilyen erős együttes a történelemben. Elég, ha arra gondolunk, hogy Keylor Navas mellett a friss Eb győztes, nem mellesleg a torna játékosának is megválasztott Gianluigi Donnarumma is bevetésre kész kapusposzton, a védelembe Sergio Ramos és Achraf Hakimi, a középpályára a holland Wijnaldum jött, a támadószekcióban pedig a megbízható Di Maria, a végül el nem engedett, s a duzzogás helyett újra a játékra koncentráló Mbappe, a csereemberré züllő Icardi, az egészségesen és hideg fejjel a szűk elithez tartozó Neymar mellé megérkezett Lionel Messi is. Az ügylet, amiről senki nem hitte, hogy valaha létrejön. Az üzlet, ami talán az utolsó esélye a PSG-nek, hogy végre nagy csapattá váljon. Ha Messivel nem sikerül, senkivel nem fog.” A csoportkör nem győzött meg arról, hogy vele sikerülni fog. Annyiban igazam volt, hogy a Leipzig érdemben nem tudott beleszólni a továbbjutás kérdésébe, de hogy az idei ősz alapján a PSG-é lenne minden idők legerősebb csapata…? Erős túlzás. Ráadásul februárban a Real Madrid ellen kezdik a Bajnokok Ligáját; engem nem különösebben lepne meg, ha az a dupla csörte a végállomást is jelentené számukra…

„Aztán ott van az FC Porto is – egy portugál csapatot sosem lehet leírni, ha más miatt nem is, mert könnyen a mérleg nyelve lehetnek! Aki ellenük pontot veszít, az mehet a levesbe!” Totálisan bejött, hiszen az AC Milan mindössze egyetlen pontot szerzett a portugálok ellen, és végül ezért nem jutott tovább, s lett csoportutolsó a második számú „halálcsoportban”, a Liverpool, az Atletico Madrid és a Porto mögött.

„A csoport, ahol csak a Dortmundban vannak Haalandok, a többieknél csak halandók – a magas szőke férfi, hogy felemás cipőben-e, nem tudom, de ebben a kvartettben megalapozhatja gólkirályi címének megvédését, hiszen a Sporting, Ajax, Besiktas trió ellen alighanem több gólra lesz esélye, mint ha mondjuk a PSG-vel, a Manchester United-dal és a Real Madriddal lennének egy négyesben.” Talán a legnagyobb OFF, amit benéztem idén. Haaland sérülés miatt csak három meccsen játszott (ezeken összesen három gólt szerzett), a Dortmund meg nélküle jobban égett, mint a Vizes Naplopó, Harry bandita feje az első két Reszkessetek, betörők! filmben. Csoportharmadikként az Európa Ligában folytathatják majd – ebből a kvartettből kötelező lett volna továbbjutni…

„A moldáv futball először képviselteti magát a Bajnokok Ligája főtábláján, ami önmagában óriási bravúr, de a Sheriff Tiraspol alighanem házhoz megy a pofonért, ugyanakkor mi magyarok tudjuk, milyen az, amikor egy spanyol, egy olasz és egy ukrán csapat mellett kishalnak számítunk. Már a pontszerzés is bravúr lenne.” Ehhez képest megverték Madridban a Realt, s mivel előtte a Sahtar Donyecket is két vállra fektették, két kör után vezették a csoportot! Továbbjutniuk nem sikerült, de egy kontinens szimpátiáját vívták ki az ősszel – igaz, náluk még kevesebb hazai játékos futott ki a gyepre meccsről meccsre, mint amennyi a Fradinál szokott…

„Egyelőre nem rogytak még meg a katalánok, Memphis Depay remek igazolásnak tűnik, de egy ilyen űrt nem lehet egyik pillanatról a másikra betölteni, ezt alighanem ők is tudják… Az identitását már néhány éve elveszítette a klub, a becsületét azonban még megmentheti, amennyiben tisztességesen helyt áll ebben az átmeneti időszakban. Bajnokok Ligáját nyilvánvalóan nem most fog nyerni a gárda, ám ebből a négyesből nevetve tovább kell mennie, a kalkulálható dupla müncheni vereség ellenére is.” A dupla müncheni vereség annak rendje és módja szerint meg is érkezett (0-6-os gólkülönbséggel…), de mivel a Benfica ellen is kikapott csúnyán a Barcelona az első meccsen, hosszú idő után nem találkozunk tavasszal a gránátvörös-kékekkel a Bajnokok Ligájában!

„Nem ebből a négyesből fogjuk a legtöbb tv közvetítést látni, de attól még alakulhat igen izgalmasan. Kiegyenlítettek az erőviszonyok, bármelyik csapat továbbmehet, de talán a Wolfsburgnak és a Sevillának van erre a legnagyobb esélye!” Nagyon izgalmasan alakult ez az előre lesajnált négyes, ezt eltaláltam. Ám a Wolfsburg és a Sevilla helyett a Lille és a Salzburg jutott tovább, szóval valamit rosszul mutatott a jósgömb…

Az év üde színfoltjai, amik talán több szót érdemeltek volna (ebben az írásban is…)

• A Kisvárda őszi szereplése, második helyezése a tabellán
• A Paks gólratörő, látványos futballja; az előző szezonban is ők adták a gólkirályt Hahn János személyében, s most is náluk kell keresnünk a mesterlövészt: Ádám Martin 15 góllal áll az élen.
• Thomas Tuchel és Löw Zsolt szerepvállalása a Chelsea-nél: Frank Lampardtól egy elég csapzott, szedett-vetett társaságot vettek át, s néhány hónap után FA kupa döntőbe jutottak és Bajnokok Ligáját nyertek!
• A Juve kihívói és trónfosztói: utóbbi az Inter, ami Antonio Contéval bajnok is lett, de az új edzővel, Simone Inzaghival sem rosszabb a csapat. Kihívók a Napoli, az AC Milan és az Atalanta. Végre nem egypólusú a Serie A!
• Spanyolországban a Sevilla, a Betis és a Rayo Vallecano voltak a fény az éjszakában!

Az év legnagyobb csalódásai, kellemetlen meglepetései

• A Schalke és a Werder Bremen kiesése a Bundesligából
• A franciák kiesése és kifogásai a nyári Európa-bajnokságon
• A Barcelona tavaszi, nyári, majd őszi szétesése, lezüllesztése…
• Peter Stöger edzői munkája a Ferencváros élén
• A Leipzig őszi szereplése

S hogy mikről írtam idén?

Egy kis kedvcsináló, hátha nem találkoztál valamelyik írásommal, vagy van kedved újraolvasni!

Jós-latolgatások, avagy ezt várom 2021-től (2021. január 22.) – A poszt, ami jelen írásom alapját is szolgáltatja!

Hűség SC (2021. február 13.) – A Házasság Hete apropóján „mennyben köttetett” futballházasságokat kerestem, s elég ütőképes lett az így összeállított álomtizenegy: Paolo Maldini, Javier Zanetti, Ryan Giggs, Francesco Totti és a többiek… Az egyik kedvenc írásom az idei évből!

Melyik utat választja Szoboszlai Dominik? (2021. március 19.) – Félúton a nemzeti ünnepünk és a világbajnoki selejtezők kezdete között 4-4 olyan pozitív és negatív példát kerestem, akiknek fiatalon kellett pályafutásuk későbbi sorsát is meghatározó döntést hozniuk. Dzsudzsák Balázs és Koman Vladimir a mérleg egyik serpenyőjébe került, Gera Zoltán és Huszti Szabolcs a másikba. Hogy Dominikkal mi lesz, a jövő zenéje, de hogy a várakozás könnyebben menjen, olvasd el a cikket!

η ανάσταση (2021. április 14.) – A szándékosan görög betűkkel írt cím nem mást takar, mint azt, hogy Feltámadás! Húsvét után adta magát, hogy olyan klubokról írjak, akik a „poklokba való alászállásuk” után újra a régi fényükben szeretnének tündökölni, avagy gyenge tavaszi szereplésük okán fókuszban a Liverpool, a Juventus, az Arsenal, a MOL Fehérvár és a Mönchengladbach…

(Schal)keserűség és királydráma Gelsenkirchenben (2021. május 4.) – Két népszerű és nagy múlttal rendelkező, patinás klub búcsúzott tavasszal a német első osztályból: a Werder Bremen és a Schalke. Utóbbi vesszőfutása megdöbbentő volt, s ez az alapos írás az ő romba dőlésük történetét és okait vázolja fel. A végén érdekességképpen egy álomcsapat azokból, akiknek a közelmúltban innen indult fényes karrierjük: Manuel Neuer, Leon Goretzka, Mesut Özil és Leroy Sané talán tavasszal is befértek volna a kezdőbe. A másik kedvenc idei írásom, kivételesen a szakmaisága miatt.

Írta és rendezte: az Élet – a 2020/21-es futballszezon margójára (2021. június 2.) – A négy nagy európai topliga és a magyar bajnokság összefoglalója, benne egy „negatív pcr teszttel”, s az új Harminckettesek terével… Hogy ezek mit is jelentenek, kattintás után ott a válasz!

Eb-től az Eb-ig, avagy igaz történet alapján… (2021. június 9.) – A magyar válogatott története a legutóbbi öt évben, avagy mi történt a 2016-os kontinenstorna óta… Mellette kis Eb-esélylatolgatás, amire több utalás is van jelen írásban.

H, mint Hungary, halál(i) csoport és hősköltemény, avagy megint varázsoltak valami szépet! (2021. július 4.) – Szubjektív elemzés és élménybeszámoló a magyarok Eb szerepléséről – tökéletes nosztalgia, ha újra át akarod élni, ami a nyáron történt!

12 dolog, amire biztosan emlékezni fogunk a 16. foci Európa-bajnokságról (2021. augusztus 7.) – Eriksen drámája, egy csodás hétfő, a francia kifogásgenerátor, rengeteg öngól és az önbüntető büntetők… Tovább is van, mondjam még? Inkább mutatom, kattintás után!

Szeptemberi balázsolás (2021. szeptember 6.) – Csúnyának tűnő hazai vereség Angliától és blama az albánok ellen. Oda a Rossi varázs? Tőlem szokatlanul rövid szösszenet arról, hogy akkor is szurkolók vagyunk, ha épp nem megy a csapatnak. A harmadik kedvenc idei írásom…

Kezdődik a klubfutball csúcseseménye (2021. szeptember 14.) – Bajnokok Ligája beharangozó, részletek ebben az írásban is találhatók belőle.

Újramelegített káposzTalálkozások (2021. szeptember 22.) – Besic újra a Fradiban, CR Manchesterben, Ancelotti a Real kispadján. Vajon mindig bejön a visszatérés? Rövid, de annál velősebb értekezés, további példákkal…

Maradi aradi, avagy amikor a légió sok(k)… (2021. október 6.) – Az aradi vértanúk közül néhányan magyarul sem beszéltek, mégis életüket adták a hazáért. A párhuzam sántít, de a gyásznap apropóján kicsit elvesztem a magyar futball légiósáradatában. Maradjunk annyiban: nem mindenkit érte meg idehozni…

Ki nyeri idén az Aranylabdát? (2021. november 15.) – Szubjektív összeállítás a tíz általam vélt legesélyesebbről. A végeredmény ismert…

Párizs, pá Aranylabda – a Hetedik te magad légy… (2021. november 30.) – Meglopták a futballt, hogy miért, a cikkben elmondom…

Az év, s ez a cikk is a végéhez ért. Ha Nektek volt bármilyen tippetek egy évvel ezelőtt, s esetleg be is jött, ne tartsátok magatokban! Köszönöm, hogy 2021-ben velem tartottatok! Találkozzunk jövőre is! :)

Több, mint 900 napja történt, mégis élénken él bennem. Kitti Nyíregyházán, én Balkányban, aztán hajnali fél 3-kor csöng a telefon: ebből szülés lesz. Egy kávéra azért mindig van idő, főleg, ha félkómásan autóba készülök ülni; uzsgyi, Nyíregyháza, délelőtt már meg is volt Teodor. Hosszú percekre a csupasz mellkasomra tették elsőszülött gyermekemet; életem legboldogabb pillanatai voltak…

Másfél évvel később aztán újra nőgyógyásznál kötöttünk ki, ahol beigazolódtak sejtéseink: várjuk a kistesót. Mi az, hogy kistesót, kistesókat!!! A covid miatt Kitti egyedül mehetett csak be a vizsgálatra, mi addig Teóval türelmesen várakoztunk a négykerekűben, mikor megjött Életem Szerelme a hírrel: tényleg babát várunk, de nem egyet, hanem rögtön hármat… Sokkot nem kaptunk, de sokat igen, még pedig kegyelemből – az első pillanattól így éljük ezt meg, természetesen némi félelemmel azért a szívünkben. „Legyen a te hited szerint” – mondja Jézus nemegyszer és ez a mi élethelyzetünkre is igaz. Kittivel mi mindig nagycsaládban gondolkodtunk, igaz, nem két és fél év alatt terveztük a négy lurkót…

Minden olyan gyorsan történt. Repültek a napok, hetek, hónapok, s bár Kitti napközben igyekezett pihenni, a június egészen mozgalmasra sikerült: Teó születésnapi bulija, egyházközségi családi nap, egy frissen szentelt pap újmiséje és a templombúcsú is színesítette a rozsályi palettát (utóbbi már július elején), miközben én életre szóló élményekkel gazdagodtam két EB meccsen az új Puskás Stadionban. Aztán minden előzmény nélkül, mondhatom, váratlanul, mentőt kellett hívnunk. Július hetedike volt, szerda éjszaka, két óra. El kezdett szivárogni a magzatvíz. Nem tudom, a néhány órával korábban drámai büntetőrúgásokkal befejeződő spanyol-olasz EB elődöntőnek volt-e köze ehhez az izgalmi állapothoz (Feleségem futballszenvedélyét is latba vetve azt hiszem, nem…), mindenesetre Kitti Nyíregyházára került. Öröm az ürömben, hogy Teót éppen kedden hagytuk Anyáéknál, mondván, visszajövünk nélküle, egy hétig rendezgetjük a parókiát és legalább nagyjából kialakítjuk a fiókák fészkét. Hát hogyne. Ahogy azt Móricka elképzelte… De legalább nem volt itthon a legény, és nem látta, hogy elviszik az anyukáját. Óriási szerencsének érzem ezt. Meg azt is, hogy mindez a dráma hajnali 2-3 között játszódott le és nem pár órával később, mert akkor már a rozsályi önkormányzattal Békés megye felé kirándultam volna. A hangulatom aligha lett volna békés.

Néhány kegyetlen órával később én is autóba ültem és elmentem Nyíregyházára, s a délutánt a kórházban töltöttem, Kitti mellett. Viszonylag stabil volt az állapota, jókedvűnek tűnt, s mivel nem jártak be hozzá percenként orvosok, azt hittem, bent marad megfigyelésre, ha ott pihen, nem lesz semmi baj. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az estét Szüleimnél töltöttem, mert úgy terveztem, délelőtt bemegyek Kittihez, utána pedig megyek vissza Rozsályba, mert a következő napokban több teendőm is volt. Illetve lett volna… Szerda este apával megnéztem az Anglia-Dánia EB elődöntőt, ahol nagyon tudtam szurkolni a dánoknak – Christian Eriksen drámája óta szerintem az egész világ nekik szurkolt. A végül hosszabbítás után a győzelmet kiszenvedő briteknél pályára lépett Harry Kane is. Miért tartom fontosnak ezt megjegyezni? Két nappal Teodor születése előtt Kittivel a BL döntőt néztük Nyíregyházán Húgoméknál, ahol szintén pályára lépett ő, csak akkor a vesztes csapatban (Liverpool-Tottenham: 2-0). Harry Kane, a két szülés közötti összekötő kapocs… (Bevallom, kicsit csaltam, mert a történelmi hűség kedvéért meg kell, hogy jegyezzem, hogy Kieran Trippier és Jordan Henderson is pályára lépett mindkét meccsen, de az Eb döntőn előbbit le, utóbbit becserélték, nem voltak annyira kulcsfigurák, mint az angol támadó. Egyébként nem én lennék, ha valami teljesen oda nem illő futballszálat bele nem kevertem volna ebbe az írásba…) Reggel háromnegyed nyolckor aztán hívott Kitti, hogy menni „kane” (muhaha…), mert császározni fogják fél kilenckor. Nehéz volt ezt felfogni, még kávét sem ittam (igaz, nem is hajnali 3 volt…), de már az autóban ültem és 20 perc múlva Kitti mellett voltam. Nem érkeztem órákkal korábban: kilenc óra egy, kettő és három perckor egykettőre meglett mindhárom!

Őszinte leszek. Teodor születését életem legszebb napjaként éltem meg, ám ez a nap és a következő jónéhány sokkal inkább telt félelemmel, aggódással, idegeskedéssel. Nem tudtam arra gondolni, hogy nekem gyermekeim születtek – csak Kittivel ne történjen semmi baj és maradjanak életben a babák. Ilyen érzésem Teodor születésekor nem volt. Három nappal korábban a genetikai ultrahangon egyébként mindent rendben találtak, akkor tudtuk meg, hogy minden valószínűség szerint három lányunk lesz és abban állapodott meg Kitti az orvosával, hogy két hétig még „szabad lábon” garázdálkodhat, majd négy hétre befekszik. Tehát még hat hétig biztosan bent akarták tartani a babákat a pocakban, a 32. hétig. A 26. hétnél jártunk ekkor. Talán erre mondják: ember tervez… (Vicces, de azon az estén, a genetikai ultrahangot követően elmentünk hatosban – gyors fejszámolás: Kitti, Teó, a három pocaklakó és én – Balkányba kismama-fotózásra. Akkor nem gondoltuk még, hogy ezek nagyon utolsó pillanatos kattintgatások lesznek…)

A nyár nagyjából ebből állt: Kitti a kórházban, Teó általában Szüleimnél, én meg ingáztam Nyíregyháza és Rozsály között. Hét közben általában egy napot, illetve péntek estétől vasárnapig voltam Rozsályban (volt például három egymást követő szombat, mikor Túrricsén temettem…), a többi napot igyekeztem Kitti mellett tölteni. Vittem neki finomságokat, próbáltam feldobni a napjait, s vége felé néha már az autó klímáját élvezve sorozatot néztünk laptopról vagy kiszöktünk a városba. Két hónap a kórházban kutya kemény tud lenni… Igyekeztem Teóval is lenni, párszor Rozsályba is elhoztam magammal, ahol szintén nagyon szeretik őt és mindig nagyon örültek neki. A lányok közben fejlődtek, bár volt is honnan: Flóra 690 grammal, Janka 920 grammal, Míra (szigorúan hosszú í-vel, mert az anyakönyvvezető elnézte és minden iratukra röviddel írták, ezért több körünk volt a városházán és az okmányirodában, mint Hamiltonnak egy Forma 1-es versenyhétvégén…) 990 grammal született, ami borzasztóan kevésnek tűnt, igaz, voltak, akik szerint nem is olyan kevés ez ahhoz képest, hogy milyen hamar születtek. Kitti eleinte két, aztán három óránként ment be hozzájuk fejni és etetni, ahol időnként jobb, máskor rosszabb hírek birtokosaként jöhetett ki – a babák állapota eleinte sokat változott. Aztán előbb Míra, majd Janka és Flóra is kikerültek az inkubátorból ún. bevásárlókocsiba, majd az egyházi – és a tanév kezdetén az intenzív osztályt is elhagyhatták, s összekerültek édesanyjukkal egy baba-mama szobába. Az igazán intenzív élmény az intenzív osztályt elhagyva érte a négy nőt: az összeszokás fázisába néha én is belerondíthattam, hiszen megengedték, hogy délután több időt, akár órákat is bent lehessek a gyerekek és Kitti mellett (hivatalosan naponta csak tíz perc engedélyezett…).

63 nap után ért véget a kórházi idill: vártuk már nagyon a napot, hogy elhagyhassuk az intézményt, miközben tisztában voltunk azzal, hogy a legjobb kezekben és a legjobb helyen voltak a picik. De azért 9 hét hosszú idő… Előző nap az Eucharisztikus Kongresszus bizánci rítusú Szent Liturgiáján vettem részt a Szent István Bazilikában, ami óriási élmény volt, s bár volt jegyem a magyar-Andorra vb selejtezőre, végül nem maradtam fent Pesten. Jobb kipihenten várni haza a Csajokat… A zárójelentés nem készült el könnyen, de legalább volt idő összecuccolni és bepakolni a kocsiba, majd délután Édesanyám és a Nővérem segítségével hazaköltöztünk, egyelőre Szüleimhez, a nyíregyháza-kertvárosi parókiára. (A köszönetnyilvánítás itt kevés, nem tudunk eléggé hálásak lenni nekik, hogy befogadtak minket, s hónapok óta náluk időzhetünk…) Miközben Kittivel hoztuk le a három hordozót, benne egy-egy babával, úgy néztek ránk az emberek, mint a csodabogarakra. (Mondjuk csodának valóban csodák…) Három gyerek? Ezek kirabolták a szülészetet? Babacsempészek??? Nem hívtak ránk senkit, így szerencsésen ki – és hazajutottunk.

Most már elhiszem, hogy van három lányom. Ez az írás az őszinteségről szól: bevallom, az első két hónapban olyan távolinak tűnt mindez. Az első napokban többször láttam a babákat, hamarabb is, mint Kitti, már a születésük napján. Először én toltam át hozzájuk őt a műtétet követő napon, sőt, Jankát már fogtam is, de utána heteken keresztül csak fotókon szemléltem meg a piciket; hosszú idő telt el, míg a baba-mama szobában újra találkoztunk. De most, kórházon kívül már tudatosult bennem: nagycsalád lettünk! Sokat gondolkoztam azon, vajon az Isten miért adja ezt nekünk? Miért éppen nekünk születtek hármas ikreink? Az ember sok mindent lát és olvas, ráadásul kedvenc filmsorozatomban, a Jóbarátokban az egyik főszereplőnek, Phoebe-nek hármas ikrei születtek… De hogy ez velünk történjen meg… Na meg Rúzsa Magdiékkal! (Annak idején, idestova 15 éve neki szurkoltam a Megasztárban, unokahúgaimnak a vajdasági énekesnő az egyik kedvence, örülünk, hogy a Jóisten őket is megajándékozza három babával.) Azért ez nem olyan gyakori jelenség… Büntetés? Ajándék? Kereszt? Áldás? Különleges kegyelemnek érzem, hogy ezt az élményt (mármint a kórházból való kiköltözés semmihez sem hasonlítható érzését…) két egyházi ünnepünk között élhettem meg, ami segített kérdéseim megválaszolásában, egyszersmind kételyeim eloszlatásában is.

Más műfaj ez ahhoz, hogy nagyon mélyen belemenjek, de muszáj még ezt leírnom, hiszen hozzátartozik személyes tanúságtételemhez, élményeimhez. Szeptember 8-án, Szűz Mária születésének ünnepén az Istenszülő szülei állnak a fókuszban. Apokrif iratokból ismerjük az ő történetüket. Joakim és Anna nagyon régóta vágytak már gyermekáldásra. Abban az időben szégyennek számított és az Isten büntetésének vélték, ha valakinek nem született gyermeke. Tulajdonképpen kinézték a gyermekteleneket. Jakab ősevangéliumában le van írva, hogy Joakim áldozatot akart bemutatni az Istennek a templomban, de a pap visszautasította az ő áldozatát. „Nem szabad teneked elsőként felajánlani adományaidat, mert nem támasztottál magvat Izraelben.” A történetben Anna kifakadását is megtaláljuk, aki azért panaszkodik a kertben sétálva egy madárfészket látva, hogy minden állatnak van utóda, csak neki nincs gyermeke. Joakim és Anna igaz és Istenfélő emberek voltak, de féltek attól, hogy szégyenben maradnak. Nagyon sokat fohászkodtak az Istenhez, mert mindennél jobban szerettek volna gyermeket. És az Isten meghallgatta az ő fohászukat. Mert ilyen az Isten: megsegít, amikor bizalommal, hittel és szeretettel fordulunk hozzá, ha rá merjük bízni az életünket.

Én mindig családban gondolkodtam, már egészen gyermekkorom óta, de mióta megszületett Teodor fiam, még inkább tudatosult és megerősödött bennem az érzés: a gyermekáldás valóban áldás. A gyermek születésénél nagyobb kincs nem létezhet. Összeszorul az ember szíve, mikor azt látja és hallja, az emberek milyen könnyen lemondanak a gyermekekről, olyan orvosi beavatkozáshoz folyamodnak, ami megakadályozza őket a szülővé válásban, szörnyű, mikor árva gyermekekkel találkozunk, akiket kitettek az utcára, és nem értjük, mikor az ember a karriert, a pénzt, a jövőjét választja a gyermek helyett. Mindhárom megélhető gyermekkel is, a karrier, a pénz és a jövő is, de gyermek nélkül, azt hiszem, egyik sem élhető meg igazán. Amíg Kitti a kórházban volt, a koraszülött mentők bevittek egy újszülött csecsemőt, akit egy fiókban találtak… Áldás a gyermek, az pedig, hogy a Jóisten bennünket választott ki arra, hogy ennek a három kislánynak a szülei legyünk… Kitüntetés, kincs és ajándék! (Persze nem vagyok naiv: tudom, hogy felelősség, feladat és piszok nagy kihívás is…)

Aztán itt van a következő ünnep: szeptember 14., Keresztfelmagasztalás ünnepe. Történelmi tényen alapszik az ünnep, hiszen arra emlékezünk ilyenkor, hogy Szent Ilona felkutatta és megtalálta a Szent Keresztet, amire Jézust felfeszítették. A kereszt áll ünneplésünk középpontjában, de életünk fókuszában is. S képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, mert eszembe jutott: szülőnek lenni, gyermeket nevelni amennyire áldás – néha kereszt is lehet. Egy gyermek is, hát még négy… Bár alapvetően Teodor jó baba volt, azért voltak álmatlan éjszakáink (és még mennyi lesz…), egyszer mentő vitte kórházba, tavaly nyáron meg egy évesen eltörte a lábát, épphogy meg tanult járni… Szóval gond az egy gyerekkel is bőven van… Azon az este, mikor Teó először találkozott a Húgaival, Édesanyám, Kitti és az én kezemben is volt egy babóca, éppen etettünk – a lefekvés előtt álló, de a fáradságnak látszólag még jelét sem mutató nagyfiúnk meg lebucskázott fejjel előre az ágyról, nagyot koppant az a buksi. Hiába, Teodorra már nem jutott felnőtt… Aztán ott az aggódás, a félelem, a kétségbeesés. Sajnos korán megtapasztaltuk ezt. Flóra október második felében kórházba került, 22 napig bent volt – 13 napig lélegeztető gépen, két hétig inkubátorban. Közben Janka is bekerült tíz napra. Nyolc napot én is bent töltöttem velük – először csak Flórával, aztán a húgával, Jankával kiegészülve „bandáztunk” hármasban. Fontosak az apa-lánya programok, a közösen eltöltött idő... De a viccet félretéve: életem legnehezebb napjai voltak. Most jól vannak, szépen fejlődnek, gyönyörűek, mosolyognak, figyelnek, de a koraszülöttség miatt bármikor bármi történhet velük – úgy kell rájuk vigyázni, mint a hímes tojásokra. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy a koraszülött osztály minden dolgozójának, mentősöknek, nővéreknek, főorvosoknak, háttér személyzetnek is köszönetet mondjak. Lelkiismeretes hivatásgyakorlásuknak hála négy gyermekes édesapa vagyok. Embertelen az a munka, amit végeznek nap, mint nap. Kitti 9 hétig volt kórházban, én 9 napig se – de kicsit megtanultam értékelni azt a melót és megismertem azt a miliőt, ami ott van bent. Nem könnyű – remélem, nem sokszor kell ezt a Csajokkal újra megtapasztalnunk, de köszönünk mindent!)

Én hiszek abban, hogy ha az Isten problémát, nehézséget ad, segítséget, megoldást is fog adni. Ugyanúgy igaz ez a keresztekre is: ha az Isten valakinek keresztet ad, erőt is fog adni annak elviseléséhez. Az, hogy hirtelen négygyermekes szülők lettünk, hármas ikreink születtek, a Gondviselő Isten ajándéka. Áldás ez, kegyelem, amit nem tudom, megérdemlünk-e. Szerencsésnek érzem magam, mert minden értelemben nagyon erős Feleségem van, akivel egy hajóban evezünk, kéz a kézben, egy cél felé haladunk, immár hatosban, de ez nem megy máshogy, csak hittel, reménnyel, optimistán és sugárzó derűvel. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű. Valószínűleg nem Malibu partjainál fogjuk távolba révedő tekintettel szürcsölni a koktélt hetente, de még csak nem is Hajdúszoboszlón pihenünk egy wellness hétvégén… De megfutamodni soha nem is akarnánk (bár Kitti talán már újra futna, én a sétával is beérném, bár tudjuk, nem lesz sétagalopp…), eszünkbe nem jutna elmenekülni a kihívás elől. Szeretjük egymást, szeretjük a Jóistent és mindennél jobban bízunk az Ő gondviselésében és szeretetében, amellett, hogy természetesen mi is minden tőlünk telhetőt megteszünk majd a hölgykoszorúért. „Kereszt alám, kereszt rám, Kis Jézusom vigyáz rám!” Édesapám gyermekként mindig keresztet rajzolt esténként lefekvés előtt gyermekei homlokára. Nincs este, mikor Teodort fektetjük le, hogy ne kapná meg tőlem is a keresztet. Pici kölyök voltam, de már tudtam, hogy az Isten velem, velünk van – értem is vállalta a keresztet. Ezek után én ne vállalnám a feladatot, amivel megtisztelt engem? „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Hisszük, valljuk, tudjuk. Marci sógorommal pedig teljesen egyetértek: a legnagyobb siker a hármaSiker!!! :)

S bár egészen más kontextusban, de a Tankcsapda is megénekelte már, hogy ahol a három grácia, ott nincs demokrácia, mégis mindennél jobban várom, hogy ezzel a három gráciával, kiegészülve a negyedikkel, a legnagyobb Hőssel, illetve a védelmező bátyóval, nagycsaládként indulhassunk el a néha rögös és előre nem kitaposott, máskor meg sima és egyenes, kanyaroktól mentes úton, melyet úgy hívnak: az Élet…

„Ha igazak a portugál hírportál, az RTP Deportivo értesülései és az eddig is rekorder Lionel Messi kapja hetedik alkalommal is a világ legfontosabb egyéni díjának számító Aranylabdát, a maradék hitelét is elveszíti a szememben a France Football, hiszen legalább 4-5 nevet tudnék kapásból sorolni, akik jobban megérdemelnék idei teljesítményük alapján ezt a kitüntetést, mint a Barcelonából 35 trófea után idén nyáron távozó argentin zseni.” Igen, én fogalmaztam így két héttel ezelőtt, legutóbbi blogbejegyzésemben. Vissza kell fognom magam, hogy véleménynyilvánításom okán ne zárolják le egy életre a blogfiókomat és tiltsanak ki a világhálóról (az Internetet még talán nem vette meg a katari maffia…), így legyen elég ennyi: immár nem csak törpéből, gonoszból, főbűnből, erényből, vezérből, mesterlövészből, szentségből, napból, Tibetben töltött évből, krajcárból, szűk és bő esztendőből, szabad művészetből, a szívárvány színeiből, a cápák fogsorából, a sárkány fejéből, a tündér fejéből (legalábbis Lázár Ervin meséjében), a süntestvérekből (akik közül a legkisebb Sün Balázs), Róma dombjaiból, a Harry Potter könyvekből, s az ókori világ csodájából van hét, de Messi Aranylabdájából is.

7-5=2. Ennél talán több Aranylabdát érdemelt. De hogy hetet...???

Bár szívesen kipróbáltam volna magam sportriporterként, aligha futottam volna be fényes karriert, és nem is csak azért, mert nem beszélek perfectül 3-4 idegen nyelven, hanem mert egy riporter nem lehet elfogult. Amelyik riporter az, arról a közvéleménynek megvan a véleménye – akár a csatornáról is levehetik, amelyiken közvetít. Persze a magyar válogatott vagy egy klubcsapatunk nemzetközi meccse az más tészta, ott megengedett az elfogultság. Nos, én Lionel Messivel úgy vagyok, mint Petőfi a Kárpátokkal („Tán csodállak, ám de nem szeretlek…”), s valószínűleg nem tudnék jó szájízzel közvetíteni egy gólja után sem… Az én „Alföldem” a Real Madrid, s ez az oka annak, hogy én ezt az egyébként született és ösztönös zsenit nem bírom elviselni, hát úgy nagyjából a kezdetek óta. A Real Madridot a kétezres évek legelejétől szeretem, akkor a Barcelona nem volt a csúcs közelében – ha ő nyeri akkoriban a BL trófeákat, vagy ha mondjuk náluk játszik Raúl, Casillas, Roberto Carlos vagy Michel Salgado… Ki tudja, talán ma Barcelona drukker lennék. (Az első benyomások nagyon fontosak, ezért könyörgöm a Feleségemnek, hogy a két és fél éves Teodor fiamnak vegyünk egy Real Madrid mezt karácsonyra…) Voltak olyan játékosai a Barcelonának, akiket elismertem: Ronaldinhót saját álomcsapatomba is beválogattam, Puyolt két éve Nyíregyházán láttam egy teqball bemutatón (Piqué védőmunkájával, na meg fizimiskájával is elbújhat szerintem mellette…), a Xavi-Iniesta duó a futballtörténelem talán legjobb párosa… És nagyon fájt látni, hogy először 2006-ban, még Rijkaard vezetésével ült fel Európa trónjára a Barcelona, majd Guardiola irányításával tulajdonképpen éveken keresztül leigázták az egész világot. Szegény Sir Alex Ferguson két BL döntőt is elveszített úgy, hogy egy fikarcnyi esélye sem volt egyik meccsen sem – pedig az a Manchester United sem volt éppen gyenge… Még Luis Enrique vezetésével is összejött egy BL siker, az általa trenírozott Messi, Suarez, Neymar trió tényleg félelmetesen erős volt. Rossz volt látni ezt a dominanciát, de én mindörökké Real Madrid szurkoló vagyok.

Még négy gyerkőc kell és mindenkinek lesz otthon saját Aranylabdája...

És Real Madrid szurkolóként, bár nem volt korábban a kedvenc játékosom, örültem a brazil Ronaldo góljainak habfehér mezben. Druszája, Cristiano meghódította Madridot – Manchesterben még piperkőc és önelégült ficsúrnak tűnt. De egy Real Madrid szurkoló már nem így tekint rá. Nem, mert kilenc év alatt szerzett 450 gólt! Ki lehet számolni, utána lehet csinálni. Igen, Florentino Pérez egy állat, az első galaktikus érában elköltött pénzmennyisége, a klublegendák meg nem becsülése (Raúl, Guti, Casillas, Cristiano, Ramos…) a legkevésbé sem tették őt szimpatikussá nem csak az én szememben. Igen, volt itt egy favágó Pepe, még mindig van egy golfozó Bale, a fiatalok meg esélyt sem kapnak, s csak fogjuk a fejünket, hogy Achraf Hakimi Madrid helyett Milánót és Párizst hódította meg, hogy szerencsétlen Keylor Navas helyére miért kellett az egyébként szintén kiváló Courtois-t megvenni, a lapgyűjtő Sergio Ramos is átlépte néhányszor a sportszerűség határát (idén sajnos az ország határt is, és nem csak egy görög tengerparti nyaralás kedvéért…), s már kénytelen vagyok elismerni, hogy Karim Benzema klasszis csatár. Mert mindez a Madridhoz tartozik. Valószínűleg, ha Messi a Real Madrid játékosa lenne, most követelnék neki még vagy 10 Aranylabdát. De így nem követelek. Ennyit az elfogultságról.

Mess(z)ire mentem, mint ahogy ő is – senki nem gondolta, s bár állítólag ő ezt nem akarta, de végül Párizsban kötött ki. Ám ettől még nem lettem mániákus Messi-párti, bár azt nem bánom, hogy több el clásicón nem fog borsot törni gránátvörös-kék mezben… Mindenesetre hányatott éve volt, januártól szabadon tárgyalhatott bárkivel, s a tavasz egyik legnagyobb kérdése az volt, vajon megy vagy marad? Persze rúgott ő gólokat, adott ő gólpasszokat, de messze nem a tőle megszokott mennyiségben – a BL-ben a párizsiak ellen könnyűnek találtattak, s a bajnoki harmadik hely sem fog különösebben pozitív emlékeket táplálni benne évek múlva… Ám, végül csak lett egy mentőöve a 2021-es esztendőre is.

A legtöbb kritikus, ha fogást keresett rajta, a válogatott szereplésében találhatott. „Amíg nem nyersz valamit Argentínával, hiába van ennyi Aranylabdád, sosem leszel akkora legenda, mint Maradona” – mantrázták hosszú éveken keresztül, s hogy ez kis híján összeroppantotta a kis argentint, jelzi, hogy a 2016-ban elveszített Copa America döntő után le is mondta a válogatottságot. Akkor úgy tűnt, cserbenhagyja hazáját. Ez a fajta megfutamodás nem illett a képbe, amit felépítettünk Messiről – legnagyobb problémája eddig a spanyol adóhatóságokkal akadt, na de kinek nem… (Lásd még: CR, Neymar, Özil, Modric, stb…) Aztán végül visszatért, hogy a 2018-as vb-n újra leégjen az argentinokkal; a csoportból alig jutottak tovább, aztán a nyolcaddöntőben ki is estek a végső győztes franciákkal szemben. A vihar vert 2020-as esztendő után az idei Copa Americán végre jól alakultak a dolgok, minden a helyén volt, s Messi megnyert egy díjat a felnőtt válogatottal, így most már ebben is Maradona örökébe lépett – minden másban egyébként már lekörözte, már ami a futballpályát illeti, mert magánéleti botrányai egyelőre nincsenek. A torna legjobb játékosa, gólkirálya, gólpassz mestere lett – minden bizonnyal ez, és nem a spanyol harmadik helyezés, valamint az ősszel Gulácsinak bepanenkázott tizenegyes hozta el neki az újabb Aranylabdát. (Ha már Gulácsi: a díjátadó egyébként részben róla is szólt, hiszen az élő adásban is levetített, az egész világ előtt közszemlére bocsátott videókban Cristiano Ronaldo, Lewandowski és Mohamed Szalah is gólt lőtt neki. Ez amennyire érdem, hogy a legnagyobbakkal nézhetett idén farkasszemet, annyira kétes dicsőség és pech is…)

A díjátadó Párizsban volt, Messi Párizsban játszik, az Aranylabdát a France Football alapította és adja át – máris megvan az összeesküvés elmélet. Messi bármennyire is lehet rossz formában, nem érezheti magát kényelmetlenül és rosszul, szinte alanyi jogon jár neki nem csak a dobogó, de annak legfelső foka. (Mondjuk a gála előtti napon három gólpasszt adott a rémesen gyenge francia ligában, szóval a formájára sem lehet különösebb panasz…) Vajon mit kellett volna tennie Lewandowskinak ahhoz, hogy megkapja az Aranylabdát? Ez a díj nem vigaszdíj, hogy a tavalyi teljesítménye alapján kapja meg bárki is – mondhatnánk akkor, ha a lengyel nem produkált volna egy még jobb évet idén, legalábbis egyéni szinten. A France Football ostoba döntése volt, hogy tavaly nem adták át a díjat az 1956-os alapítás óta először a pandémiára hivatkozva, holott a francia bajnokságon kívül minden jelentős versenysorozatot sikerült befejezni. Idén kompenzálhatott volna azzal, hogy ezt nem csalják el. Mert erre mást nem tudok mondani. Ha Neymarra volt 222 milliójuk, Messi Aranylabdájára is lehetett némi aprópénz. Vagy inkább kenő… (Tudom én, hogy hivatalosan újságírók, szövetségi kapitányok és a válogatottak csapatkapitányai adják le a voksokat, de ki ellenőrzi a szavazatokat? A francia főváros egyik leghíresebb utcáján, a Champs Elysees-en biztos, hogy nem kapni olyan csilivili, méregdrága bundát, mint amilyet viselt ez a díjátadó gála…) Az egyetlen jó dolog abban, hogy Messi nyert, hogy… Nem, nincs benne jó. Ha mégis keresek, csak azt találom, hogy legalább végre nem a Camp Nou stadionban fog fotózkodni ezzel az immár értéktelen és nevetséges díjjal. Párizs megér egy misét. Immár egy Messit is…

Hogy ezután mi motiváljon mindenki mást? A 2021-es végeredmény számomra végleg bebizonyította, hogy az Aranylabdát már régen nem az adott év legjobbja kapja. Felesleges gürizni érte, amíg Messi pályán van, övé a díj – sőt, talán utána is. Persze, ezt már sejtettük, mikor Iniesta vagy Virgil van Dijk sem kapták meg a díjat, s CR fanként is mondom: lett volna talán olyan év, amikor Cristiano Ronaldónál is jobban megérdemelte volna más… Lewandowski ebben a naptári évben megnyerte a Bundesligát, a klubvilágbajnokságot, a német szuperkupát, az európai Aranycipőt (megdöntve Gerd Müller közel 60 éves Bundesliga gólcsúcsát…), rúgott 64 gólt és adott tíz gólpasszt. 60 gólnál többet egy naptári évben legutóbb Cristiano Ronaldo szerzett, még 2014-ben. Minden érv mellette szólt. Csak az nem, hogy lengyel… Benzema és Szalah talán jobb, ha meg sem próbálják jövőre, legalább azt a csalódást nem kell átélniük, amit most Lewandowski érezhet… Tapsolt és gratulált a Bayern támadója, ahogy illik, de szerintem képzeletben már magához ölelte a díjat. Neki biztos nem Suarez adta volna át, hanem mondjuk Thomas Müller vagy Manuel Neuer. Kevin de Bruyne adhat bármennyi gólpasszt, N’golo Kanté robotolhat bármennyit észrevétlenül is a középpályán, Jorginho meg a BL és Eb győzelem mellett, hát nem tudom… Valami speciális arcmaszkban pályára kellett volna lépnie a Copa Americán a fináléig jutó brazil válogatottban, hogy ne ismerjék fel (a neve hangzása és származása predesztinálta is volna erre, csak a szabályok nem…). Bár talán még ez is kevés lett volna. Cristiano Ronaldo meg jobb, ha holnap visszavonul. Szégyenszemre csak 5 Aranylabdát nyert… Micsoda csicska teljesítmény…

Lionel Messi egyedül is képes történelmet írni, nincs szüksége arra, hogy megírják helyette. Most már nem merném kijelenteni, hogy nem lesz nyolcadik és kilencedik Aranylabdája, hiszen még csak az Eiffel tornyot világították ki miatta. Ő ennél többet érdemel. Felkészül: a Diadalív, a Louvre és a versailles-i kastély…

Párizs, pá Aranylabda…

 József Attila Hetedik című versét meg csak úgy itt hagyom…

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,              
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Ha igazak a portugál hírportál, az RTP Deportivo értesülései és az eddig is rekorder Lionel Messi kapja hetedik alkalommal is a világ legfontosabb egyéni díjának számító Aranylabdát, a maradék hitelét is elveszíti a szememben a France Football, hiszen legalább 4-5 nevet tudnék kapásból sorolni, akik jobban megérdemelnék idei teljesítményük alapján ezt a kitüntetést, mint a Barcelonából 35 trófea után idén nyáron távozó argentin zseni. Bár a dijat minden valószínűség szerint idén sem az én véleményem alapján fogják bárkinek is odaadni, rövid múltidéző nosztalgia után nézzük, kik szerintem a legnagyobb favoritok a november 29-i eredményhirdetésen?

Ki ne tudná, hogy az 1956-ban alapított Aranylabdának magyar győztese is volt, nevezetesen Dzsudzsák Balázs Albert Flórián, aki 1967-ben Bobby Charlton-t és a skót Jimmy Johnstone-t utasította maga mögé. A hősidőkben honfitársainknak még volt közük a díjhoz, hiszen Kubala László rögtön az életre hívást követő második évben ötödik lett, Puskás Ferenc pedig háromszor is a legjobb ötbe került (1956-ban negyedik, 1960-ban második, egy évvel később ötödik lett), igaz, azokban az években még az albánokkal elbánni sem jelentett különösebb kihívást – más időket élünk... Tételes felsorolás helyett csak néhány érdekesség az Aranylabdával kapcsolatban: az első győztes a Blackpool legendája, az angol Stanley Matthews, az első többszörös győztes Alfredo di Stefano (Puskás csapattársaként 1957-ben és két évvel később is ő kapta a díjat), az egyetlen győztes kapus pedig Lev Jasin (a szovjetek klasszisát 1963-ban koronázták meg).

Az eddigi egyetlen magyar Aranylabdás, Albert Flórián

 Bár a hatvanas években is voltak már legendás győztesek (a teljesség igénye nélkül: Denis Law, Eusebio, Bobby Charlton és George Best sem csupán a mosolyáért és a két szép szeméért kapta meg az aranylasztit), a hetvenes évektől indult be igazán a buli a német-holland térhódítással (az idén elhunyt Gerd Müller egyszer, Franz Beckenbauer kétszer, az Oranje képviseletében Johan Cruyff egyenesen háromszor kapta meg az elismerést!), csak a szovjet Oleg Blohin és a dán Allan Simonsen rondított bele némileg a képbe, aztán az évtized végén, s a következő elején megérkezett a liverpool-i klasszis, Kevin Keegan és Karl-Heinz Rummenigge, mindketten dupláztak. A ’82-es vb évében a tornagyőztes olasz csapat gólkirályánál, Paolo Rossinál aligha érdemelte meg bárki jobban a díjat, majd a francia Michael Platini évei következtek, aki zsinórban három évig bizonyult a legjobbnak. Büszke lehet rá, alighanem a sikkasztási ügyeiért bajba kerülő egykori UEFA elnök a börtönválogatottban is csapatkapitány és húzóember lesz majd… Az évtized végét az AC Milan hollandjai uralták: 1987-ben Ruud Gullit, a következő két évben Marco van Basten kapta az Aranylabdát (1993-ban pedig harmadszor is…), miközben kétszer Frank Rijkaard is felfért a dobogó legalsó fokára.

Jó lehetett a '80-as évek végén és a '90-es évek elején Milan szurkolónak lenni, a holland triumvirátus tagjai Európa legjobbjai is voltak: Gullit, Van Basten és Rijkaard...

Majka is megénekelte már, hogy „régebben minden más volt, a ’90-es években mindenki táncolt, s micsoda tánc volt”: egykori szövetségi kapitányunk személyében német aranylabdást köszönthettünk az évtized elején (természetesen Lothar Matthäusra és nem Bernd Storckra gondoltam…), aztán volt itt minden, mint a búcsúban: francia (Jean-Pierre Papin és Zinedine Zidane), olasz (Roberto Baggio), bolgár (Hriszto Sztoicskov), újabb német (Matthias Sammer), s mivel 1995 óta Európán kívüli díjazott is szóba jöhetett (addig nem, ezért nem lehetett például Pelé és Maradona díjazott…), a később politikai karrierbe kezdő libériai George Weah, s az ezredforduló előtt két brazil szambaművész, Ronaldo és Rivaldo is megkapták az elismerést.

Különböző generációk német Aranylabdásai: Franz Beckenbauer és Lothar Matthäus

 Ronaldo aztán újrázott a parádésan sikerült 2002-es vb évében, honfitársai közül később Ronaldinhót és Kakát is kitüntették, de néhány olyan díjazott is volt ebben az évtizedben, akiktől talán előzetesen nem vártuk: Michael Owen öt trófeát nyert a Liverpool-lal Aranylabdás évében (2001), csodatiniként indult, de összességében nem lett Anglia újkori megmentője. A cseh Pavel Nedved (2003) és az ukrán Andrij Sevcsenko (2004) korszakának legjobbjai közé tartoztak, Fabio Cannavaro meg a 2006-os vb-n nyújtott teljesítménye miatt kaphatta meg az Aranylabdát. Akkor ez jó döntésnek tűnt, de később a Real Madridban már csak paródiája volt régi önmagának…

Lehetett ezt a brazil válogatottat nem szeretni???

Kaká 2007-es győzelme óta tíz éven keresztül csak Cristiano Ronaldo és Lionel Messi kapta az Aranylabdát – a portugál nagy nehezen kihozta döntetlenre, hogy aztán Messi 2019-ben hatodjára is megkapja a díjat... Minden idők talán két legnagyszerűbb játékosáról beszélünk, visszavonulásuk után hatalmas űr fog keletkezni a futball palettáján, hajszolták az egyéni és a csapat sikereket is, szinte mindent elértek, amiről egy futballista álmodhat… De lett volna olyan év, amikor más jobban megérdemelte volna… Például 2010-ben. A spanyol válogatott vb-t nyert, középpályáján az álomduóval, Xavival és Iniestával – utóbbi döntötte el a finálét. Simán valamelyik spanyol középpályásnak kellett volna kapnia a díjat. Vagy Iker Casillasnak, aki az egyenes kieséses szakaszban nem kapott gólt, s a fináléban Robben zccerét is védte.

2010-ben és egy évvel később is ők hárman álltak a dobogón - vajon egyik évben nem kaphatta volna Iniesta vagy Xavi?

Aztán ott van Wesley Sneijder, aki abban az évben BL-t nyert az Interrel, majd vb döntőt vívott Hollandiával, s a tornán senki nem szerzett nála több gólt (öt találattal zárt, csak a gólpasszok miatt lett Diego Forlán a hivatalos gólkirály). Ő is megérdemelte volna! Ehelyett az a Lionel Messi kapta, aki a vb-n égett Argentínával, a németektől 4-0-ra kaptak ki (Diego Maradonával a kispadon), a BL-ben pedig „csak” az elődöntőig jutott. De még mielőtt azzal vádolnának meg, hogy elfogult vagyok Messivel szemben, 2013-ban sem biztos, hogy Cristiano Ronaldónak kellett volna kapnia a díjat, hanem annak a Franck Ribérynek, aki élete formájában játszott és BL győzelemre vezette a Bayern Münchent. De a legrissebb élményt is felhozhatom: 2019-ben is az argentin lett a győztes, akit a világ legjobb hátvédje, Virgil van Dijk zsebre vágott a Liverpool-Barcelona (4-0) BL elődöntőn, s egész évben brillíánsan futballozott. Az Aranylabda abban az évben jobb kezekben lett volna a holland védőnél!

Két bolyongó bolygó hollandi, akik egy másik univerzumban Aranylabdások lehettek volna: Virgil van Dijk és Wesley Sneijder...

A CR-Messi hegemóniát végül Luka Modric törte meg 2018-ban. Nem mondhatjuk, hogy nem érdemelte meg (BL győztes, vb ezüstérmes és a torna legjobb játékosa lett abban az évben…), de ha csak az elmúlt 20 évre gondolunk, mennyi klasszis nem kapta meg, akik talán Modricnál is jobbak voltak: a már említett Xavi-Iniesta duó, aztán Henry, Raúl, Roberto Carlos, Maldini, Buffon, Ibrahimovics… Bár utóbbi kettő, túl a negyvenen sem vonultak még vissza, így papíron megkaphatják… :) Bár az idei listán nem voltak rajta, másik 30 spíler viszont igen, akik közül én kiválasztottam a szerintem tíz legnagyobb esélyest! (Persze tudom, ez nem szimpátiaszavazás, viszont szubjektív, így előfordul, hogy szimpátia alapján rangsoroltam…)

Hármójuk közül csak Zidane kapott Aranylabdát, pedig csúcséveikben talán Raúl és Roberto Carlos is rászolgáltak volna...

10. Simon Kjaer (Dánia, AC Milan)

A listán öt hátvéd szerepel, köztük van két EB győztes (Giorgio Chiellini és Leonardo Bonucci), egy BL győztes (Cesar Azpilicueta) és egy angol bajnok (Ruben Dias), én mégis a látszólag legkisebb nevet tettem fel még éppen a tizedik helyre. Az a helyzet, hogy a dán Simon Kjaer idén nem nyert semmit. De vele mi mindent nyert a futball… Mióta az AC Milanban futballozik, stabilizálódott a rossoneri hátsó alakzata, az előző szezon végén ezüstérmesek lettek (sokáig vezették a tabellát), hét év után visszajutott a BL-be a klub, idén pedig a Serie A egyik esélyese a Milan, november közepén még veretlen a bajnokságban! Simon Kjaer nagyon sokat hozzátett a milánói csapat idei kiváló szerepléséhez, de ami igazán felejthetetlenné tette teljesítményét, az a dán válogatottban nyújtott szerepvállalása! A dánok kapott gól nélkül (!!!) massíroztak ki a katari vb-re (az utolsó előtti játéknapon, egy már tét nélküli meccsen kapituláltak először Feröer szigetek ellen pár napja, de azt a meccset is megnyerték…), a nyári Európa-bajnokságon pedig az elődöntőig meneteltek úgy, hogy a finnek elleni nyitómeccsükön az ő lélekjelenlétére és segítségére is szükség volt ahhoz, hogy Christian Eriksen életét megmentsék. Előbb gondoskodott arról, hogy csapattársa légutai akadálytalanok maradjanak, kihúzta Eriksen nyelvét a szájából és elkezdte az újraélesztést, majd miután odaért a pályára az orvosi segítség, az ő utasítására körbeállták Eriksent a társak, zárt falat képezve, hogy a külvilág minél kevesebbet kapjon el ezekből a szörnyű pillanatokból, végül Eriksen feleségének igyekezett lelki támaszt nyújtani. Ez mind jóval több annál, mint amit a pályán el lehet érni, de az ő esetében utóbbi sem volt smafu 2021-ben!

Simon Kjaer: Emberségből csillagötös, játéktudásból jeles!

9. Kylian Mbappé (Franciaország, Paris St. Germain)

Szerintem a következő évtized legmeghatározóbb labdarúgója lesz Mbappé, akinek a csatája Erling Haalanddal olyan lehet majd, mint amilyet Messi és Ronaldo vívtak. De ehhez a franciánál jobb bajnokságba kell igazolnia – ez már idén megtörténhetett volna, ha Leonardónak van annyi esze, hogy idén még jó pénzért értékesíti. De nem tette, így a szélvészgyors támadó januártól bárkivel tárgyalhat, s jövőre ingyen távozhat Madridba, ahol már tárt karokkal várják. Volt már jobb éve a még mindig csak a 23. születésnapja felé igyekvő világbajnoknak, akin látszik, mekkora érték és micsoda tehetség, de egyelőre a nyomást még nem viseli olyan jól. Az Eb-n egyetlen árva gólt sem rúgott, ráadásul a svájciak ellen ő hagyta ki a sorsdöntő büntetőt, így a végső esélyes gallok már a 16 között kiestek, ami több mint égő. Legalább annyira, mint az, hogy a PSG ilyen kerettel is elveszítette a francia bajnoki címet. A BL lehetett volna sovány vigasz, ahol Mbappé is ficánkolt, például a Barca elleni odavágón, de az előző évvel ellentétben idén a finálé sem jött össze. A listán ott a helye, de előrébb nem tehetem, mert ez nem Mbappé éve volt – írom ezt két nappal a kazahok ellen rúgott mesternégyese után…

A félelmetes támadótriótól még keveset láttunk, az Aranylabda jó inspiráció lenne a közös folytatásra - szerintem nem idén fogja éppen 30 év után újra francia klub adni a nyertest (1991-ben Jean-Pierre Papin nyert a Marseille labdarúgójaként)...

8. Gianluigi Donnarumma (Olaszország, AC Milan, majd Paris St. Germain)

Az Európa-bajnokság legjobb játékosának választották, amivel nehéz vitatkozni, mert nem volt nagyon kiemelkedő mezőnyjátékos (a csoportban ragadó Fiola Attilát, Sallai Rolandot vagy Szalai Ádámot azért csak nem választhatták meg…), ráadásul a hórihorgas kapus a belgák ellen bravúrokat mutatott be, a spanyolok és az angolok elleni büntetőpárbajokban pedig tizenegyeseket fogott. Jó helyre került az a díj, de ha már nagy elődjei közül Dino Zoff és Gianluigi Buffon sem kapták meg az elismerést, nehogy már ez a tejfelesszájú kapus legyen az Aranylabdás… Népszerűségi indexe sokat csökkent hazájában azzal, hogy Párizsba igazolt, ahol ráadásul még nem is első számú kapus (idővel azért valószínűleg az lesz, szegény Keylor Navas ennél sokkal több megbecsülést érdemelne…), s az ősszel egy-két hibát azért láthattunk tőle. A kiegyensúlyozottság, ami szerintem megvan például Oblak-ban, Courtois-ban és Allisonban, belőle még hiányzik, de az biztos, hogy a világ legjobb kapusai közé tartozik. A BL mindenesetre nem az Eb: Szoboszlai halálprecíz tizenegyesét nem tudta védeni a Leipzig elleni csoportmeccsen.

Valami ilyesmit mondhat Buffon ifjú kollégájának: "Nyugi, ha én nem nyertem Aranylabdát, te sem fogsz!"

7. Kevin de Bruyne (Belgium, Manchester City)

A belga játékmester képességeivel is mindenki tisztában van, a Premier League talán legjobb középpályásáról beszélünk, akinek komplex éve mégsem értékelhető teljesen pozitívan. A tavaszi szezonja nagyon jól sikerült, a Manchester City imponáló magabiztossággal foglalta vissza az angol trónt a Liverpool-tól, ráadásul végre a történelmi áttörés is összejött, s a Bajnokok Ligájában is fináléba jutott az együttes. Ez volt az áttörés, ott viszont jött az orr – és a szemgödör törés a Rüdigerrel való találkozás következményeként, s azóta csak keresi régi önmagát. Az Eb-n félkész állapotban sem vallott szégyent, ám az olaszok elleni negyeddöntőben elmondása szerint sérülten játszott, ez pedig rányomta a bélyegét az őszi szezonjára. Kénytelen volt meccseket kihagyni, s egyelőre nincs csúcsformában, persze még így is átlag feletti a teljesítmény, amit látunk tőle. Róla is elmondhatjuk, hogy állt már közelebb az Aranylabdához, mint idén…

Kevin de Bruyne és Phil Foden is rajta van a listán, de idén még aligha Manchester City játékos kapja az Aranylabdát...

6. Lionel Messi (Argentína, Barcelona, majd Paris St. Germain)

Szerintem Messi 2-3 Aranylabdát biztosan elcserélt volna egy válogatottbeli sikerért cserébe, ami idén végre, annyi szerencsétlen és peches finálé után összejött neki. Lionel Messi Copa America győztes lett, s Neymarral kivételes tornát produkáltak (a négy gól és hét assziszt önmagáért beszél) – azóta meg újra klubtársak. Igaz, sokat még nem játszottak együtt, Messi őszi szezonja eddig jóformán értékelhetetlen. Mindezek megcáfolására a BL-ben azért van már három gólja párizsiként: a Manchester Citynek óriási gólt lőtt, s kétszer Gulácsit is mattolta; panenkás tizenegyese kissé szemtelen volt. Utolsó szezonját a Barcelonában nem kísérték hangos sikerek: bár gólkirály és spanyol kupa győztes lett sokadszor is, csak a harmadik helyen végeztek a tabellán, a BL-ből meg már a 16 között kizúgtak. Mentőövet a Copa America adhat, de ez számomra kevés ahhoz, hogy komoly esélyesként tekintsek rá. Ha mégis ő nyeri a díjat, ígéretet teszek: fájó szívvel és nehezedő pupillákkal, de elolvasom Messi önéletrajzi könyvét…

A hőn áhított Copa America siker, amiért Messi is megdolgozott...

5. Mohamed Szalah (Egyiptom, Liverpool)

Az ember a friss emlékek hatására képes szemet hunyni a múlt eseményei felett, már pedig, amikor az Aranylabdát nézzük, egy egész évet kell figyelembe vennünk. Én is ámulok és bámulok attól, amit Mohamed Szalah az ősszel futball címszó alatt művel. Góljai bámulatosak, legalább 2-3 olyan gólt szerzett az elmúlt két hónapban, ami külön-külön is esélyes lehetne a Puskás-díjra. A Premier League góllövőlistáját vezeti, de a Bajnokok Ligájában is hasít, s topformája társaira is jótékony hatással van. Csak hát ott volt az a fránya tavaszi szezon, annak is főleg az eleje, amikor összecsuklott a csapat és Szalah sem mindig tudott vezéregyéniség lenni. Az őszi szezon alapján mindenképp dobogón lenne a helye, így kicsit hátrébb csúszik, de talán sokan egyetértenek velem abban, hogy élete formájában futballozik jelenleg az egyiptomi.

Három Chelsea játékos, akikben Mourinho nem látott fantáziát, s azóta mindhárman Aranylabda esélyesek és a Premier League sztárjai: Romelu Lukaku (immár újra a Stamford Bridge-n), Kevin de Bruyne és Mohamed Szalah...

4. Cristiano Ronaldo (Portugália, Juventus, majd Manchester United)

Lelki szemeim előtt látom, ahogy kövezéshez készülődnek az anti CR fanok: mi az, hogy Messi elé került a portugál? Nos, nála az pozitív, ha az egész évet nézzük: tavasszal, nyáron és ősszel is ontotta a gólokat. Ebbe a ténybe nem lehet belekötni: gólkirály lett a Juvénál, aztán az Eb-n is nemzeti csapatával (a fanyalgóknak csak annyit: a tizenegyeseket is be kell rúgni…), mindenféle gólrekordot megdöntött a portugál válogatottban, az új szezonban pedig nem egyszer kihúzta már az Unitedet a slamasztikából. Ez egy egyéni díj, ez alapján Ronaldo jogosan pályázhat rá! Csak hogy… A Juventus kilenc év után először elveszítette a scudettót, ráadásul szégyenszemre még a dobogóról is lemaradt. A címvédő portugál válogatott a nyolc közé sem került be az Európa-bajnokságon. A vörös ördögökkel meg valóban a pokolban jár az ősszel… Szóval felmerül a kérdés, valóban érdemes-e ő erre a díjra idén? Ha őt kérdezzük, bizonyára igent mondana. Az biztos, hogy közel a 37-hez még mindig fantasztikus teljesítményt nyújt. Nyári gólját a németek ellen nehéz elfelejteni, mikor az ellenfél szögletét követő kontrából milyen gyorsan felért Neuer kapuja elé. Meg az, hogy hány hajrában szerzett fontos gólja volt már manchesteri színekben az ősszel. Ha valaki, Ole Gunnar Solksjaer alighanem neki adná a díjat, amennyiszer megmentette már a hátsóját a kirúgástól. Persze semmi nem tart örökké, a norvég manchesteri munkája sem fog – de ez majd a következő cikkem témája lesz…

Bruno Fernandes és Cristiano Ronaldo között sem a portugál válogatottban, sem a Manchester Unitedban nem mindig működik tökéletesen a kémia. Hogy lesz ebből portugál Aranylabda???

3. Jorginho (Olaszország, Chelsea)

Ha elvonatkoztatunk attól, hogy még mindig keresik a labdát, amit világ körüli röppályára küldött néhány nappal ezelőtt a Svájc elleni nagyon fontos világbajnoki selejtezőn a tizenegyespontról és a hidrogénszőke sérójára sem gondolunk túl sokat, bizony, van olyan szegmens, ami alapján Jorginho az Aranylabda első számú várományosa 2021-ben: Bl-t és Eb-t nyert idén, vagyis a két legrangosabb futballtornán is aranyérmet akasztottak a nyakába. Én is inkább emiatt tettem őt a dobogóra, mert az ítészek valahol ezt is figyelembe veszik. És egyébként jól is teszik, mert a futball az egyéni díjak ellenére továbbra is csapatjáték és a csapatok eredményeit is értékelni kell… Igaz, a poszt, ahol játszik, nem a legnépszerűbb a támadófutballt preferálók körében, ugyanakkor a futballtörténelemben sokszor kiderült már, mennyire fontos a „zongoracipelők” szerepe, s mennyire hiányoznak, ha nincsenek… (Erről jut eszembe: klubtársa, a francia N'Golo Kanté is esélyes lehet az Aranylabdára, aki szintén kulcsfontosságú szerepet töltött be a BL győzelemben, a két elődöntőben és a fináléban is őt választották a legjobb játékosnak, de a nyári Eb számára nem sikerült jól.) Maurizio Sarrit szerintem kevés Chelsea szurkoló sírja vissza, de mégiscsak ő vitte magával NápolGból a londoniakhoz Jorginhót, ezért pedig hálásak lehetnek neki a Stamford Bridge-n. Az Eb-n is tanárként irányított, jó helyen volt nála a labda. Kivéve, ha tizenegyes előtt vette azt a kezébe: idén többször is hibázott kulcsfontosságú pillanatban, nem biztos, hogy a közeljövőben erőltetném, hogy ő lője a büntetőket… Ha ő lesz az Aranylabdás, meg lehet magyarázni, hogy miért kapja ő, de akkor visszamenőleg is osszák ki olyanoknak, akik jobbak voltak Jorginhónál, de a Messi-CR páros mellett labdába sem rúghattak… Mellette szól, hogy az UEFA Év Játékosa díjat már megkapta ősszel, s hogy öt éve Cristiano Ronaldo duplázása (BL és Eb győzelem) Aranylabdát ért…

Egyéni díj nélkül már biztos nem marad Jorginho, de vajon az Aranylabda is az övé lesz???

2. Karim Benzema (Franciaország, Real Madrid)

Amit ebben a naptári évben produkál Karim Benzema, az még az én kőkemény szívemet is meglágyította. Nem egy írásomban beszéltem arról, Benzema miért nem világklasszis és nem Real szintű játékos, talán vannak, akik ismerik az „elbenzemázta” kifejezést is – bizony, sokáig hadilábon állt az egyértelmű gólhelyzetek értékesítésével… Aztán 2018-ban Cristiano Ronaldo eligazolt, Benzema meg úgy döntött, hogy elérkezett az ő ideje… Az egy dolog, hogy mennyi gólt rúg, végülis csatárként ez is a feladatkörei közé tartozik, de amilyen alázatosan játszik, igazi csapatemberként, ha kell, kiszolgálja a társait, na az teszi őt igazán különlegessé. Ronaldo idején is rengeteget melózott, de akkor a portugál ellopta a show-t, s Benzema jelenléte sokszor akkor volt csak feltűnő, ha hibázott, ha rossz döntést hozott. A gólpasszai, góljai eltörpültek a CR varázslat mellett. Itt az ideje megkövetnem: a mai Madrd elképzelhetetlen Benzema nélkül, s bár nem örülök neki, de 30 gólon belül van a göllövőlistán örök kedvencem, Raúl mögött, akit szerintem a következő évben be is fog érni. A spanyol bajnokság, Neymar, CR és Messi távozásával sokat gyengült, de az ő párosát Vinicius Juniorral élmény nézni idén! Ráadásul bekövetkezett az is, amire kevesen számítottak: Didier Deschamps megbocsátott neki az emlékezetes zsarolási botránya után és visszatérhetett a válogatottba. Az Eb-n csapatként lebőgtek a franciák, de BigBenz négy gólt szerzett, s ősszel a Nemzetek Ligája győzelemből is alaposan kivette a részét. Talán nem lesz Aranylabdás, de pályafutása során szerintem idén járt hozzá a legközelebb!

A válogatottban jól megy együtt - na de milyen lesz majd klubtársként???

1. Robert Lewandowski (Lengyelország, Bayern München)

Van az a mém, hogy mondunk valami lehetetlen küldetést vagy kihívást, és a másik erre azt mondja, hogy „fogd meg a söröm”. Na körülbelül ilyen volt Lewandowski idei éve. „Biztos, hogy nem tudsz olyan gólmennyiséget termelni és olyan évet hozni idén, mint tavaly!” „Fogd meg a söröm!” 2020-ban elképesztő tempóban ontotta a gólokat, ráadásul életében először a Bajnokok Ligája serleget is felemelhette a magasba; toronymagas esélyese volt az Aranylabda szavazásnak, amit a France Football a pandémiára hivatkozva nem adott át senkinek. Aztán a letargia és apátia helyett idén produkált egy még durvább esztendőt… Én elkezdtem kicsit sajnálni ezt a szimpatikus lengyel fiút, bár optimistán tekintettem vele kapcsolatban a jövőbe. Idei jóslataimat megfogalmaztam egy januári írásomban, ahol ezt írtam: „Lewa megdönti Müller rekordját, amit a France Football is értékelni fog.” Nos, 2020-ban is nagyon közel állt hozzá, de akkor még nem sikerült, egy évvel később viszont tényleg összejött a csúcsdöntés: átadta Gerd Müller 59 éve felállított 40 gólos Bundesliga rekordját a múltnak, Lewandowski 29 mérkőzésen, mindössze 2463 percet a pályán töltve rúgott 41 gólt, ami azt jelenti, hogy 60 percenként betalált. Eddig ősszel sem lassított: a Bundesliga góllövőlistáját 12 góllal vezeti, a Bajnokok Ligájában pedig négy meccsen szerzett nyolc góljával áll az élen. Az egyetlen, ami ellene szól, hogy a lengyel válogatott a csoportból sem jutott tovább az Eb-n, de Lewandowski három gólt azért ott is berámolt. Persze, az örök elégedetlenek és kritikusok jönnek azzal, hogy a Bundesligában gólzáporosabbak a meccsek, egyébként is a Bayern München támadójátéka félelmetes idén, ilyen környezetben és társak mellett nem nehéz gólokat szerezni – de legyünk őszinték: ma Robert Lewandowski a világ legjobb középcsatára!

És bízom benne, ha nem dilettáns óvodások voksoltak az újságírók, a szövetségi kapitányok és a nemzeti válogatottak csapatkapitányai helyett, akkor ez a november 29-én kihirdetett Aranylabda szavazás végeredményén is realizálódni fog. Te kinek adnád a díjat?

Vajon mi kell ahhoz, hogy Lewandowski Aranylabdát kapjon???

A legnagyobb esélyesek a francia lap szerint - november 29-én kiderül, hogy köztük van-e a győztes...

Abdoulaye Diaby, a fiatal mali középhátvéd megérkezett Újpestre és rögtön le is tette a névjegyét – bár talán nem úgy, ahogy szerette volna… Már a második fordulóban, a Debrecen elleni bajnokin kiállították a 12. percben brutális belépője után, minek következtében Bárány Donát részleges bokaszalag-szakadást szenvedett (nem csak ezért, de a bárányok hallgatnak…), s nem meglepő módon az újpesti védő súlyos, négymeccses eltiltást kapott. Aztán éppen a Fradi elleni Derbin térhetett vissza másfél héttel ezelőtt – a 4. percben akkorát hibázott, ami után kapusa csak tizenegyest érő szabálytalanság árán tudta megakadályozni akkor még a gólt, s ami után a megyeiből, s nem csak a Megyeriről is illett volna elzavarni. A 14. percben aztán újfent kiállították, miután lerántotta a gólhelyzetben kilépő Mryto Uzunit. Eddig 118 percet töltött a pályán az NB1-ben, ez alatt két piros lapot kapott, meg talán külön öltözőkulcsot is, hogy ne kelljen várnia a többiekre, akik még a pályán izzadják össze a mezt (amit ráadásul a szurkolók még le is vetetnek velük…) – szerintem ez Guiness rekord-gyanús…

Éppen egy héttel később újra Fradi meccs, de most a Paks vendége a bajnokcsapat. A Tolna megyei együttes az, aminek szekerét évek óta valószínűleg sok zsoldos szívesen tolna, de egy sem teszi, mert itt más a koncepció: csak magyar játékosok mindenáron! Ebben benne van, hogy esetleg a kiesés ellen küzdenek, mint két éve, de benne van az is, hogy csodájukra jár az egész ország és minden meccsükön gólparádékat láthatunk! Minden körülmények között hűek önmagukhoz, s felülemelkednek azon, hogy elveszítik az előző idény gólkirályát, Hahn Jánost, mert eddig a gólszerzéssel idén sem állnak hadilábon, meg hogy az elmúlt évtized egyik legjobb hazai erőcsatárából, Böde Daniból belső hátvéd lesz… Az aradi vértanúk emléknapján érdemes elgondolkozni azon, ők tizenhárman, a szabadságharc hősei, akik közül többen német származásúak voltak és magyarul sem nagyon tudtak, életüket adták ezért a hazáért. Még ha kicsit sántít is ez a történelmi kontextus: Magyarországon vajon nem találnánk olyan hősöket, akik ugyanarra lennének képesek, mint amire a túlfizetett és agyonsztárolt légiósok? Légióskörkép és utazás a múltban – kellemes, szédülés – és balesetmentes utat kívánok!

Danko Lazovic, Enis Bardhi és Tokmac Nguen, hárman az elmúlt évtized legjobbjai közül...

Egy szakdolgozatot lehetne írni arról a bevándorlási hullámról, ami a futballba is beköszöntött már évtizedekkel ezelőtt. Ez nem sajátos jelenség, európai trend, persze bennünket, magyarokat ez a legkevésbé sem hét hat meg, végülis miért hatna… Meggyőződésem, hogy egy Barcelona, egy Chelsea vagy egy Juventus szurkoló is szívesen nézne több fiatal honfitársát kedvenc csapatának kezdőjében, de biztos, hogy annak is örülnek, hogy van egy Pedri, egy Mason Mount, meg egy Chiesa, aki az övék. És amiatt meg biztos nem verik a falat, hogy olyan külföldi nagyágyúk játszanak náluk, mint Ousmane Dembélé Frenkie de Jong, Romelu Lukaku és  Paulo Dybala. Ilyen a világ, s az elmúlt évek ferencvárosi kupaszereplései sajnos azt mondatják velem: erre az útra kellett lépni az Üllői úton is. Bármennyire is volt közönségkedvenc Böde Dani és volt fontos láncszem Varga Roland, Európában is markáns együttes nélkülük lett a Fradiból – Blazic-csal, Haratinnal, Tokmac-kal, Uzunival. És lehet azon sírni, meg gúnyolódni, hogy kikoptak a ferencvárosi kezdőcsapatból a magyarok, szerintem nem csak az ország zöld-fehér fele nem bánja, hogy végre van egy magyar klubcsapat, ami valamelyest nemzetünk hírnevét is öregbíti. (Példának okáért: a Sheriff Tiraspol első moldáv csapatként jutott be a BL-be, győzött Madridban és egyelőre hibátlan mérleggel vezeti a csoportját, közben meg mások mellett ghánai, brazil, kolumbiai, elefántcsontparti, görög, üzbég, szlovén és luxemburgi is van a csapatban, mégis arra fogunk emlékezni, hogy ezt a bravúrt egy moldáv csapat érte el!) Ezzel összefüggésben azért meg kell jegyezzem, bár az elmúlt években szerintem rengeteg szuper légiós erősítette a Fradit (a teljesség igénye nélkül: Heister, Blazic, Civic, Haratin, Somália, Laidouni, Isael, Tokmac, Uzuni, Boli, kicsit korábban Gorriarán és Spirovski és én még Zubkovot Róbert Makot is ideveszem), van most két olyan játékos, akivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, s látva az eddigi idei bajnoki és nemzetközi kupameccseket, elképzelésem sincs, hogy mit látott bennük a vezetőség: a bosnyák Stjepan Loncar és az a norvég Kristoffer Zachariassen, akinek mindezidáig nem sikerült rájönnöm a szerepkörére. Mert az jó, hogy középpályás, de a támadásokat nem tudja hatékonyan segíteni, védekezni meg egyáltalán nem tud. Kicsit lóg nekem a levegőben az ő játéka, még egyáltalán nem győzött meg, de érdekes, hogy Peter Stögert meg igen, mert állandóan játszatja. És végülis ez a fontosabb…

Uzuni és Tokmac

Közel negyedévszázados futballhoz való kötődésem alatt egyébként rengeteg borzasztó légiós megfordult országunkban, de mivel pozitív személyiség vagyok, inkább igyekszem a szépre és a jóra emlékezni. Belőlük volt kevesebb, így nem lesz vállalhatatlanul hosszú ez az írás. Én még lemaradtam a Fradi ’95-ös BL csapatáról (persze rengeteget olvastam és néztem a témában), így személyes kedvenceim nem lehettek azok a légiósok, akik akkor tényleg minőséget hoztak: Zoran Kuntic és Goran Kopunovic. Bár az első, emlékeimben is szereplő nívós légiós is azt a szovjet/ukrán vonalat képviselte: Igor Nicsenko Akasztón kezdte magyarországi karrierjét, a Stadler FC-nél (bizony, ilyen klub is létezett), de nem akasztófán végezte, hiszen a Fradiban, a Dunaferrnél és Győrött is szép számmal termelte a gólokat. A kétezres évek első éveiből egy szlovák válogatott labdarúgó nyújtott maradandót a IX. kerületben. Nem, nem Marek Penksa, akire gondolok, bár ő sem volt rossz, még csak nem is Szkukalek Igor, hanem a 31-szeres válogatott Pinte Attila, aki szép gólokat lőtt és tényleg látott a pályán – volt szeme ehhez a szép játékhoz.

Az ifjú Nicsenko...

Láthatjuk, nem mindig volt divat Dél-Amerikából és Afrikából hazánkba szerződni, eddig ukránokat és szlovákokat említettem, de most jöjjön egy macedón Nyíregyházáról. Mivel életem nagy részét a szabolcsi megyeszékhelyen töltöttem, első futballélményeim is a Szparihoz kötődnek, ahol volt egy nagyon jó kapus: Danco Celeski, aki 22 alkalommal Macedónia válogatottjának a kapuját is védte, a wikipédia szerint pedig Nyíregyházán hetvenötször lépett pályára. Rajta kívül volt a Szpariban még egy jó külföldi, egy ukrán csatár, aki azóta magyar állampolgár is lett, Ruszlan Csernijenko – több mint két évtizede történt, nem ma volt, fél éjszakám ráment, mire kinyomoztam a nevét… Az NB1-ben az 1999/2000-es szezonban robbant be, de igazából az volt az egyetlen kiemelkedő szezonja az élvonalban: 27 mérkőzésen nyolc gólt szerzett, abból kettőt a Fradi ellen 2000. április elsején, amikor a Szpari 3-0-ra elsnáspángolta nagy nevű riválisát. Abban a Fradiban akkor Szűcs Lajos védett, elől meg a félelmetes Horváth Péter – Tóth Mihály kettős rohamozta a kaput… (Erről jut eszembe: a Fradi egyik másodosztályban töltött szezonjában is volt egy nyíregyházi légiós, aki bolondját járatta a zöld-fehérekkel. A japán Honma Kazuo, aki egyébként később rövid ideig a Fradiban is játszott, szintén duplázott ellenük. Azon a meccsen kint voltam, nagyon ritka volt, hogy én a Fradi ellen szurkoltam…)

 Na de folytassuk három románnal az ezredforduló környékéről: Nicolae Ilea és Radu Sabo főleg Debrecenben, Marius Sasu főleg Kispesten játszott nagyot, bár előbbi megfordult az MTK-nál és Nyíregyházán, a középső Zalaegerszegen, míg utóbbi a Fradiban is. Na de ki nem? – tehetnénk fel kissé cinikusan a kérdést. Például azok, akik a hazai legendák, mint például Dombi Tibi, Sándor Tamás, Böőr Zoltán, Éger László, Halmosi Péter, Bodnár László, Varga József és Rudolf Gergely mellett éveken keresztül a csúcson tartották a Debrecent! Abban a Lokiban nagyon jó légiósok játszottak! Vukasin Polekszics szerintem az NB1 egyik legjobb kapusa volt, Dragan Vukmir, aki a Fradiban és az MTK-ban is komoly karriert épített magának, de a Loki aranykorszakából is bőven kivette a részét, a középpályán ott volt Ronald Habi (kevesekben van meg ma az a habitus, ami nála meg volt, muhaha…), s azok a csatárok… Igor Bogdanovic, Kerekes Zsombor, Ibrahime Sidibe, Bojan Brnovic, Mario Sumudica meg az a targoncás Adamo Coulibaly, aki néha ugyan a frászt hozta ránk, a helyzetkihasználását néha kritizáltuk, de mégiscsak ő szerezte a második legtöbb gólt Loki mezben…

Középen Brnovicot ünneplik a társak, jobb szélen Vukmir, bal középen Sidibe, aki ránk se bagózik, Leandro de Almeida...

Erős Károly, aki az ebben az írásban szereplők többségével ellentétben nem légiósként érkezett a Kárpát-medence ezen szegletébe, ellenben újpesti legenda volt, a közelmúltban ezt nyilatkozta: „A külföldiek nem érzik át, mit jelent az Újpest mezét viselni, nem kötődnek a klubhoz. Zsoldosok, akik csak a pénzért jönnek ide, és ugródeszkának, átmeneti lehetőségnek tekintik a csapatot. Biztos vagyok benne, a drukkerek is szívesebben látnák a magyar fiatalokat a pályán.” Ebben biztosak lehetünk, meg abban is, hogy rengeteg olyan légiós játszott idehaza és játszik ma is, aki egy egyeneset nem tudott rúgni a labdába, de hogy kicsit jobb kedvre derítsem az Újpest szurkoló olvasókat, nem kezdem el sorolni az elmúlt húsz év átigazolási baklövéseit… (Ne legyünk igazságtalanok: olyan zsoldosokat is napestig tudnánk mondani, akiknek a ferencvárosi ténykedésük nem volt egy sikertörténet, kezdve a sok angollal az előző évtized végén, a klub egyik legsötétebb korszakában…) Ellenben elmondom, hogy a szerb válogatott Marko Dmitrovics, aki a Magyar Kupa győzelemmel végződő 2013/14-es szezonban az Újpest kapusa volt, sikeres Eibarban eltöltött esztendők után idén nyáron a Sevillába igazolt, igaz, inkább a kispadjára, de Sevillában én is szívesen kispadoznék – ilyen egy igazi szerbátültetés, bocsánat ezért a rémgyenge poénért… Enis Bardhi neve hallatán talán néhány lila-fehér szurkoló szeme könnybe lábad: bizony, az ő esetében még fradistaként is azt mondom, hogy jó, hogy Magyarország számára ugródeszka lehetett. A Levantéban egész jó kis pályafutást rittyentett magának, szabadrúgásaitól rettegett egész Hispánia…

A minap visszatért az Üllői útra Muhamed Besic, aki szerintem Bardhi mellett az elmúlt évtized legjobb légiósa volt Magyarországon. Mondom ezt annak ellenére, hogy egyszerre játszhatott és varázsolhatott az Üllői úton a máltai André Schembri (mindkét válogatott gólját ellenünk szerezte 2006-ban, mekkora troll már – nála már csak az a nagyobb troll, aki aztán ide is hozta focizni…) és Marek Heinz (a cseh játékos maradhatott volna több időt nálunk…), az ecuadori Cristian Ramirez, Joseph Paintsil, aki azzal a forgatással az évtized „táncbemutatóját” tartotta Fiola Attilával szemben (igaz, a fehérvárinak azóta már Eb gólja is van, a ghánai meg soha nem is fog pályára lépni azon a tornán. Vagy ki tudja, ha Izrael és Azerbajdzsán tartozhat Európához a nemzetközi válogatott tornák selejtezőin, talán Ghánát sem kell még leírni…), Davide Lanzafame, aki Kispesten nagyobb király volt, de egyetlen ferencvárosi éve is jól sikerült számára és az a Leonardo, aki még levezetni sem tudott rendesen hazánkban, hiszen az egykor a Feyenoord-dal UEFA kupát nyerő brazilnak speciel egy középszerű légiós, az akkor éppen Győrben henteskedő Marek Strestik kb. kettétörte a lábát – és ezzel maradék pályafutását is. (És igen, ez a poszt sem ér véget egy 10 soros, túl zsúfolt mondat nélkül…)

Davide Lanzafame, a meg nem értett - vagy a meg nem hallott zseni? :)

Voltak problémás külföldiek is. Közéjük tartozott például az előbb már említett Lanzafame, aki képes volt első kispesti érájában ölre menni egy tizenegyesért csapattársával, Leandro Martinezzel de nem a magatartása miatt szerették Újpesten Mbaye Diagne-t sem, aki talán éppen emiatt maradt csak egyetlen évet a Megyeri úton, pedig az ő magyarországi pályafutásában több lehetett volna – persze nem bánom, hogy csak egyetlen Derbit döntött el... Ha már Újpest: Dusan Vasiljevics szintén a jobb légiósok közé tartozott, hiányzik minden riporter rémálom duója, a középpályás Obinna Nwobodo és Vincent Onovo, sajnálom, hogy a nagy Eden és Thorgan öccse, Klyian Hazard nem futott be még fényesebb karriert hazánkban és nekik köszönhetjük Loic Negót is, mert ők hozták Magyarországra – a Chelsea elleni bombagólja a Vidiben, az állampolgársági eskü, az Izland elleni pótselejtezős gólja és az Eb szereplése pedig immár történelem… Egyébként ahogy néztem: jelenleg tizennégy légiósa van az Újpestnek, de csak az egyaránt régóta Magyarországon futballozó Branko Pauljevic és Nikola Mitrovic, valamint a váratlan megoldásokra képes támadó Giorgi Beridze azok, akik szerintem közülük megütik a magyar szintet. És ezt nem azért mondom, mert nem az Újpestnek szurkolok: ez a játékoskeret nyolc forduló után még nem nyert meccset és utolsó az NB1-ben úgy, hogy tavasszal megnyerték a Magyar Kupát és a nyáron még nemzetközi meccseket is vívtak… (Tavaly a Diósgyőrnek is ez volt a problémája: a már meglévő 14 vendégmunkása mellé a téli szünetben szerzett még nyolcat és 21 (!!!) légióssal zúgtak ki az első osztályból…)

A Hazard fívérek - Klyian a bal szélen...

Muszáj külön bekezdést szentelnem a MOL Fehérvár csapatának, akik szintén nagyot mentek kikukázott légiósok terén az elmúlt évtizedben, de ne hallgassuk el, hogy voltak óriási üzleteik is! Például a portugál Marco Caneira nemzetközileg is elismert játékos volt, s honfitársa, s Filipe Olivera is hozta, amiért szerződtették, vagy talán még többet is. Juan Calatayud Spanyolország jobb kapusai közé tartozott, fehérvári színekben 59 meccséből 29-en nem kapott gólt – ez bámulatos statisztika. Jogos lehet a kérdés: jöhet-e valami jó El Salvadorból? Hát jött! Arturo Alvárez! Asmir Suljics már az Újpestben sem volt rossz, s megismerkedtünk egy szerb testvérpárral is. Marko Scsepovics statisztikája önmagáért beszél (114 meccsen 47 gól és 29 gólpassz), ezek után a kistesónak, Stefan Scsepovicsnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja – de A két Lottiban is az volt a szép, mikor a testvérek egymásra találtak… A legnagyobbat Fehérváron kétségkívül Danko Lazovics szólta, aki 80 meccsen 34 gólt és 29 gólpasszt szerzett – miatta érdemes volt Fehérvár meccsre  menni, bár sokszor színészkedéseivel is ellopta a show-t… Nehezen kezelhető volt a pali, voltak sztárallűrjei, mondjuk neki volt is mire büszkének lennie…

Itt éppen Ronaldinhóval barátkozik a Vidi egykori kapusa, Calatayud...

 Problémás játékosa egyébként volt a Fradinak is, pedig ha tudja Joseph Paintsil, milyen sikeres esztendők köszöntenek az Üllői útra, talán nem menekül el fejvesztve… De ő minden követ megmozgatott, hogy ne kelljen tovább Budapesten futballoznia, sőt, mint kiderült, a kora körül sem stimmelt minden – egy orvosi lelet szerint nem 20, hanem 30 éves volt Joshi barátunk, ami azért nem elhanyagolható különbség… Egyik személyes kedvencemet sem hagyhatom ki a felsorolásból: Luiz Felipe Ventura dos Santos, akinek a nevét sohasem láthattad így leírva: Felipe, aki a Kisvárda kapusa volt és a Nemzeti Sport a szezon legjobb játékosának is megválasztotta! Szerintem nagyon jó kapus volt, egy showman, aki sajnos idővel mindent bekamuzott, csak hogy megszabaduljon szeretett hazánktól. Még vissza is vonult azért, hogy elhúzhasson innen, aztán a hírek szerint Brazíliában folytatta a karrierjét. Kár érte, kiváló ügynök volt.

És végül néhányan azok közül, akik otthonra leltek nálunk: a brazil Leandro de Almeida végül csak hozzászokott a hóhoz (muszáj volt neki, a „megszoksz vagy megszöksz” elvből ő előbbit választotta, de csupaszív játékát Szombathelyen, Debrecenben, a Fradiban és a válogatottban is értékelték), Nemanja Nikolic ötszörös gólkirály (három különböző országban!) és kétszeres Eb résztvevő, Stopira, bár a haja piros, a Zöld-foki szigetek válogatottjában játszik (viszont immár kilenc éve a MOL Fehérvárt szolgálja – ki tudja, hány néven futott azóta az együttes…), Somália tett ugyan egy kitérőt, de rájött, hogy neki itt a helye, Dorde Kamber tavasszal vonult vissza, s bár Diósgyőrben, Győrben és Zalaegerszegen is rajongtak érte, klublegenda Kispesten vált belőle (2008 óta játszott Magyarországon), az elpusztíthatatlan Ivan Lovric meg egy rövid kecskeméti kitérőt leszámítva tíz éve szolgálja a Honvédot. Könnyű lenne azt mondani, hogy nem kellettek máshová… De örülök, hogy itt voltak, vannak. És örülök annak, hogy szövetségi kapitányunk, Marco Rossi is megvetette a lábát Magyarországon. Nem kötelező udvariasság a részéről, hogy otthon érzi ő magát nálunk – az Eb-re a magyar Himnuszt is megtanulta. Apró gesztusnak tűnik, de egy ország szíve dobban együtt vele. Ne adj Isten, sikertelen vb selejtezők után sem juthat eszébe senkinek, hogy nélküle talán jobb lenne nekünk…

Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, de megpróbáltam rangsorolni az elmúlt évtized 10 legjobb idegenlégiósát hazánkban! (Akik időközben magyar válogatottak lettek, őket nem vettem számításba!) Lehet vitatkozni, s kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre, listátokra is!

10. Marco Caneira (portugál, Mol Fehérvár)

 9. Kylian Hazard (belga, Újpest)

 8. Cristian Ramirez (ecuadori, Ferencváros)

 7. Felipe (brazil, Kisvárda)

 6. Davide Lanzafame (olasz, Honvéd/Ferencváros)

 5. Joseph Paintsil (ghánai, Ferencváros)

 4. Tokmac Nguen (norvég, Ferencváros)

 3. Danko Lazovic (szerb, Mol Fehérvár)

 2. Enis Bardhi (észak-macedón, Újpest)

 1. Muhamed Besic (bosnyák, Ferencváros)

Marco Caneira a fiatal Cristiano Ronaldóval is együtt játszott a portugál válogatottban, de karrierje fénypontja alighanem a fehérvári álomszerződése volt... :)

 Látszólag ez az írás nem szól semmiről, csak egy szubjektív nosztalgia. Valóban, szívesen írtam volna az itt felsorolt közel 80 játékos helyett kétszer ennyi magyar fiatalról, akik dobtak a magyar bajnokság színvonalán… De lássuk be: a jobbtól tanulni nem szégyen – ha tényleg jobb, akitől tanulhatunk! És itt kell feltenni a kérdést: biztos, hogy jobb valaki attól, hogy külföldi? És vajon jelent-e számukra bármit is ma Magyarországon élni, játszani, a magyar embert kiszolgálni, szórakoztatni? Vagy maradi az aradi 13, akik éltek és haltak, harcoltak Magyarországért? Sajnos túl sok a tucatlégiós ma is – már-már sokk. Mihelyst sikerül évente kitermelni egy-egy Sallai Rolandot, Szoboszlai Dominikot és Szalai Attilát, rendben leszünk, de addig marad az import áru. Ezen vagy dühöngünk, vagy kezdünk valamit a magyar utánpótlás-képzéssel. Esetleg leülünk a tévé elé Paks meccset nézni és örülünk Nagy Gergely védéseinek, Szabó János önfeláldozó mentéseinek, Bognár István csodás meglátásainak (erről jut eszembe: megérdemelne ő is egy esélyt a válogatottban…) és Sajbán Máté góljainak. Bognár Gyuri támadófociját jobb nézni, mint őt hallgatni az m4Sport stúdiójában: felőle Christian Eriksen akár ott is maradhatott volna az Eb-n a koppenhágai gyepen, élő egyenes adásban ágált a drámai finn-dán meccs folytatása mellett… Preferálja inkább ezt az őszinte, nyílt sisakos támadójátékot, az jobban áll neki…

Köszönöm a kimondhatatlan és leírhatatlan nevű Abdoulaye Diabynak, hogy ihletet adott ehhez a nosztalgiához. Kedvenc játéka alighanem az itt a piros, hol a piros - szerencséje van, mert mindig ő nyer... További szép eltiltásokat kívánok – lehetőleg határainkon túl…

"De spori, legalább a huszadik percig várhattál volna..."

„Csak a töltött káposzta jó újra melegítve” – tartja a mondás, amivel én már tejfelesszájú nebulóként sem értettem egyet, hiszen például a kihűlt húsleves gáztűzhelyen történő felforrósítás után szintén nagyon jól esik, édesanyám húsos palacsintája pedig egy kis ráolvasztott sajttal és tartármártással bármikor és bármilyen állapotban verhetetlen – újramelegítés után is. Persze nyilvánvaló, hogy ez a mondás elsősorban nem gasztronómiai eredetű és az elektromossághoz sincs semmi köze. Mondjuk, utóbbihoz azért kicsit van, hiszen két, korábban egymásba habarodó, aztán szétváló, majd kapcsolatukat újrakezdő örök fiatal között kell, hogy legyen némi izzó parázs és tűz. Ismerek olyan párokat, akiknél ez bejött, de olyat is, akik csak megszokásból maradtak együtt. Minek változtassunk, ha egyszer már bevált a sikerrecept – ha már úgyis ételekről beszélgettünk.

 Legalábbis eddig, mert ha esetleg nem jött volna rá a Kedves Olvasó, ez egy sportcikk lesz…

Muhamed Besic hét év után visszatért a Fradiba! Annó az a „töltött káposzta” a legjobb szabolcsi fajtából való volt; a Németországban született, de a bosnyák válogatottban játszó Besic mindössze két évet töltött az Üllői úton, de ez elég idő volt ahhoz, hogy tavaly az internet népe megszavazza a klub történetének legjobb idegenlégiósának! Tette mindezt úgy, hogy egykor zöld-fehérben parádézott a dallamos nevű Babatundi Fatusi is, muhaha… Ráadásul ő még jócskán a Rebrov-éra előtt játszott a IX. kerületben, tehát nem is nevezhetjük különösebben sikeresnek azt az időszakot – mindössze egy nyavalyás Ligakupát nyert az Üllői úton, mondjuk legalább a Vidit ütötték ki akkor a döntőben 5-1-re, de jellemző, hogy az a sorozat azóta már el is tűnt a süllyesztőben… Ellentétben bosnyák barátunkkal! Egyébként maga Besic is azt nyilatkozta visszatérését követően, hogy pályafutása két legjobb idényét játszotta a Fradiban, ahonnan a 2014-es vb után (amin egyébként a bosnyákok mindhárom meccsét végigtolta és egész jól játszott, többek között Miralem Pjanic és Edin Dzeko társaságában!) sikerült is szintet lépnie: az angol Evertonba került, ahol különösen az első szezonjában játszott kiemelkedően. Legelső tétmeccsén Romelu Lukaku helyére cserélték be, s amikor először kezdett, Samuel Eto’o váltotta a hajrában – látszólag jelentéktelen információkkal növeltem most a karakterszámot, de legalább látjuk, milyen csapattársai voltak a kisebb liverpool-i egyletben… Később sérülések is hátráltatták, talán több is lehetett volna a pályafutásában, de 29 évesen remek korban van, 3-4 évig még biztosan kulcsember lehet, és nagy sikereket érhet el a zöld-fehérekkel! Alapvetően védekező középpályás, s posztjáról Ihor Haratin távozott, Sigér Dávid meg egész idényre kidőlt, így ott kifejezetten fontos szerep hárulhat rá, de belső védőként is gyakran játszott korábban, s a Leverkusen elleni Európa Liga meccsen kiderült, hogy arra a csapatrészre is bőven ráfér az erősítés… Korábban Somália és Gera Zoli hazatérése is telitalálatnak bizonyult, szerintem óriási húzás Besic újbóli megszerzése is!

Itt éppen Messivel csatázik a 2014-es vb-n...

Még távolabbi emlék Cristiano Ronaldo és a Manchester United házassága – az a szent kötelék 12 éve szakadt el, de már akkor lehetett sejteni, hogy az a szakítás nem lesz végleges! Cristiano Ronaldót és a Manchester Unitedet a Jóisten is egymásnak teremtette és most újra egyesült a frigy! Ismert a legenda, miszerint a United játékosai egy Sporting elleni felkészülési meccs után hazafelé a gépen győzködték Sir Alex Fergusont, hogy szerezze meg a portugált, aki könnyen engedett a csábításnak – Cristiano Ronaldo aztán már első néhány évében világklasszis szinten pörgött, közönségkedvenc volt az Old Traffordon, első BL győzelmét és Aranylabdáját is a Vörös Ördögöknél szerezte, s elbírta azt az elképesztő nyomást is, hogy egy bizonyos David Beckham után kellett a hetes mezt viselnie… Akkor még jelenlegi edzője, Solksjaer csapattársa volt a virgonc ifjonc portugálnak, aki hat év után dobbantott és írt hosszú éveken keresztül történelmet a Real Madriddal. Miután minden létező címet megnyert habfehérben (a legtöbbet nem is egyszer, BL győzelemből például négyet pakolt hozzá a meglévő egyhez), s 438 meccsen rúgott 450 gólt (emberi ésszel felfoghatatlan tempó…), gondolta, ha már megtapsolták pár hónappal korábban ollózós gólját a Juve szurkolók, őket is megtiszteli jelenlétével. Amiért ő Torinóba ment, egyénileg elérte: bajnok és kupagyőztes lett, na meg persze gólkirály. A BL győzelemre ugyanakkor esélye sem volt a Juvéval, de legyünk őszinték: ez nem csak az ő hibája. Most komolyan: a zebráknál játszott mellette egy Scholes, egy Giggs, egy Rooney, egy Modric, egy Ramos, vagy egy Benzema? Na ugye, hogy nem… Csak Ronaldón elverni a port nagyobb igazságtalanság, mint amit a Séfek séfe műsor amatőr szakácsaival kezdenek időnként a zsűrik (mondjuk arra senki nem kényszeríti őket, hogy ország-világ előtt lejárassák magukat, szóval, ha már úgyis főzőműsorról beszélünk, egyék meg, amit főztek…), ő három idény alatt kis dalmatakölykök helyett gólokból szerzett 101-et, ami egyáltalán nem kevés. Sejteni lehetett, hogy ez a házasság a vártnál hamarabb véget fog érni és Cristiano Ronaldo ésszerű és tökéletes döntést hozott a visszatéréssel – a jövő adja meg a választ arra, hogy vajon a klub is jól járt-e vele. Mindenesetre 3 meccsen 4 góllal nyitott Manchesterben, ami impozáns mutató és végre újra kiváló társakkal játszhat együtt! Mondanám, hogy a Pogba, Bruno Fernandes, Rashford, Greenwood, Cristiano Ronaldo tengelytől retteghet egész Európa, de már a svájci Young Boystól kikaptak a BL első fordulójában, szóval várjunk még a hőskölteménnyel. Mindenesetre Real Madrid szurkolóként is azt mondom: jó Ronaldót a United vörös (olykor kék) mezében látni és megnyugtató, hogy belőle sem veszett ki a futball romantikája és nem a városi rivális City-hez írt alá…

Újra Manchesterben - de ki lesz az új Rooney?

Ronaldo a Real Madriddal első BL győzelmét 2014-ben szerezte, ami az emlékezetes Decima, azaz tizedik BEK/BL győzelme volt a klubnak, s amire már régóta, konkrétan 12 éve ácsingózott a Santiago Bernabeu soha nem elégedett népe. Abban a 12 évben a Barcelona háromszor is megkoronáztatott Európában, amit egy Real szurkolónak nehezebb volt megélnie, mint Kocsord és Tunyogmatolcs között egy traktor, egy kamion és egy tanulóvezető mögé beszorulva araszolni (e sorok írója tapasztalatból beszél – és nem csak azért, mert Real szurkoló…). Ezidőtájt egy bizonyos Carlo Ancelotti ült a kispadon, aki most hat év után újra visszakerült az őt megillető helyre. Közben Zidane azért nyert egysmást, hogy mást ne mondjak, három BL és két bajnoki címet nem a Hamupipőke című klasszikus mese szorgos kisegérkéi csempésztek be a klub vitrinjébe, mégis, mindezek ellenére talán sokan vannak, akik nem bánják, hogy újra a jó öreg Carlo irányít a kispad mellől: legutóbb igazán látványos Madridot még az ő idejében láttunk. És az első néhány forduló máris előrevetítette, hogy mire számíthatunk idén: kapitálisan nagyokat hibázó védők (mégis jó kapusteljesítmény…), de látványos támadójáték, csodaszép akciók és rengeteg gól – hátul, de elől is! Én azt hiszem, idén a semleges szurkolóknak is érdemes lesz Real meccseket nézniük! A védelemben egyelőre érezni Ramos és Varane hiányát, Dani Carvajal pedig sajnos idén is maximum csak álmában nem sérült… A középpályán Modric még mindig tanár, Valverde viszont egyre jobb tanársegéd és a szupertehetségnek kikiáltott 18 éves francia Camavinga is rendre jól száll be a csapatba – könnyen be fog ő épülni és hamarosan kirobbanthatatlan lesz a team-ből! Aztán ott van a két befejező ember, akik közös kohéziójára egyelőre nem lehet idén ráismerni. De tényleg, Benzema és Vinicius mióta érzik így egymást? Biztos, hogy ez Ancelotti érdeme, mert bár Zizou is erőltette Vinicius játszatását, két szezon alatt összesen két jó meccsére emlékszem. Benzema azóta hátára vette a csapatot, hogy CR elment, de nem tudom, talán megijedt Vinicius, hogy a nyakára hozzák Mbappét… Élete formájában játszik, de ezt nem nagy kunszt kijelenteni, ha megnézzük, eddig mit tett le az asztalra. Vagy mit nem. (Öt forduló után Benzema hat gólt és öt gólpasszt jegyez, Vinicius öt gólt és két asszisztot.) Simán bajnokesélyes lesz idén az a csapat, amit tavaly sokan lesajnáltak, és amit oly gyakran rossz volt nézni – Carlo Ancelotti újra életet hozott Madridba, s ezt már egy hónappal a szezon kezdet után ki merem jelenteni, kellett ő ide, mint egy falat kenyér. A töltött káposztához…

"Idén is jössz velem?"

Több példát is fel lehetne hozni az idei évből még, hiszen például Antoine Griezmann visszatért a barcelonai nyomorból az Atletico Madridhoz, ahol korábban istencsászár volt – igen ám, csak hogy ott van mellette az a Luis Suarez is, akinek részben miatta is kellett távoznia a gránátvörös-kékektől. Egyelőre még hiányzik köztük a kémia… Aztán ott van Romelu Lukaku, aki szintén játszott már a Chelsea-ben, igaz, senki ne ostorozza magát, ha nem emlékszik a belga Böde Dani emlékezetes góljaira (vajon ez a jelző kinek lenne megtisztelőbb???), mert ő is azok közé a játékosok közé tartozik, akikben a nagy Jose Mourinho nem látott fantáziát (lásd még: mondd valakinek valamit Mohamed Szalah és Kevin de Bruyne neve?)

Napestig lehetne sorolni azokat a játékosokat a közel, s a távolabbi múltból, akik visszatértek egykori kenyéradójukhoz – a teljesség igénye nélkül csak néhányan a sok közül… Gera Zoltán nem csak a Fradiba tért vissza, angliai légióskodása során a West Bromwich Albion mezét is két különböző periódusban öltötte magára. A Mágikus Magyar jelzőre abszolút rászolgált kinti évei alatt… Emlékszünk Szalai Ádám gitáros gólörömére a Mainzban? De jól muzsikált az a zenekar, amiben rajta kívül a később világbajnok és a 2014-es fináléban Mario Götzének aranyat érő asszisztot adó André Schürrle és Lewis Holtby zenélt? Büszkék voltunk akkor Szalaira, aki klubjaiban hordott góllövőcipőjét valahol félúton Mainz és Hoffenheim között hagyhatta, mert azóta szinte gyakrabban látunk olimpiát, mint Szalai gólt. De kit érdekel ez akkor, amikor két Eb-n is betalált? Elég volt akkor bepiszkálni, tuszkolni, pöckölni – és befejelni… Nemanja Nikolic gólkirály lett Fehérváron, majd meghódította Lengyelországot és az Egyesült Államokat is, végül „fehervaru rea meneh hodu utu rea” – hiába, már a tihanyi alapítólevél is megírta, hogy minden út Rómába Fehérvárra vezet… Csak a magyar Lukakué, azaz Böde Dánielé nem, aki a paksi kezdést követően kilenc remek ferencvárosi évet húzott le, mielőtt visszatért az alma máterbe, az atomerőműhöz. S mint látjuk azóta a Fradi nemzetközi szereplését, nem hullott nélküle sem atomjaira az együttes, muhaha…

Micsoda gólöröm volt! :)

Határainkon túlra tekintve is eszünkbe juthat néhány nagy visszatérő. Didier Drogba az volt a Chelsea-nek, mint Griezmann az Atleticónak (csak sokkal jobb kiadásban…), mégis elment haknizni Kínába és a törökökhöz – hogy a mézes-mustáros csirke esetleg a kebab feküdte-e meg a gyomrát vagy csak a zord időjárás hiányzott neki, nem tudom, de egy szezonra még visszatért Londonba. Klubtársa volt egy időben Fernando Torres is, aki az Atletico Madridban felfelé ívelő karrierjét dobta el a bizonytalan kedvéért. Nos, a Liverpoolban töltött időszakára a Mersey partján talán még ma is könnybe lábadt szemekkel gondolnak a szurkolók (a miheztartás végett: azok örömkönnyek voltak…), a Chelsea-ben viszont nagyobbat égett, mint Király Linda a Himnusszal. („De hát magyarok vagyunk, nem?” Ülj le fiam lányom, egyes!) Bár a 2012-es BL elődöntőben a félpályáról egyedül vezette a labdát a Barcelona kapujára (mármint nem Király Linda…), s Victor Valdést is kicselezve gólt lőtt, így volt némi köze ahhoz, hogy az a londoni aranygeneráció Petr Cech-hel, John Terry-vel, Frank Lamparddal és Didier Drogbával BL-t nyerhetett, az ő pályafutását tekintve nagyobbat szólt, hogy igen szűk elitnek lett a tagja: egy időben volt vb, EB és BL címvédő a Kölyök, aki aztán visszatért az Atletico Madridhoz, de ez a kaland már csúfondárosan sikerült. Aligha bánja viszont Mats Hummels, hogy újra sárga-feketében játszik. Müncheni nevelésként Dortmund az ő csapata, bár a Bayern München jó szokásához híven őt is levadászta, hogy gyengítse a riválist, bőrgatyában szerintem soha nem ment neki annyira a játék. Az idei Eb keretbe is már dortmundi játékosként került vissza – mondjuk ez a kontinenstorna sokak mellett számára sem volt egy sikersztori.

Amikor még minden szép volt...

 Két veterán harcosról is meg kell még emlékeznünk! Klaas-Jan Huntelaar 2005-ben, 22 évesen az Ajax játékosaként robbantott, aki Amszterdamban 97 meccsen szerzett 79 góllal bizonyította, hogy nagyobb feladatokra is megérett már. A Real Madrid és az AC Milan rágósabb falat volt, a Schalke 04-nél azonban végre nevéhez méltóan Klaas(sz) volt: Gelsenkirchenből klublegendaként távozott 2017-ben, egyenesen vissza Amszterdamba, ahol még 34 éves kora után is, igaz, immár inkább kiegészítő emberként, de rengeteg gólt szerzett. Utolsó hősünk szintén az Ajaxból indult hódító útjára, igaz, Zlatan Ibrahimovic a sokkal kalandosabb utat választotta. A Bundesliga kivételével végigkóstolta Európa öt legerősebb bajnokságát, s a nyelvét sehol sem égette meg. Persze sokan vannak, akik nem bánták volna, ha ilyen égési sérülései miatt legalább csendben marad, mert sok sértő, bántó, gúnyos és nagyképű megjegyzéstől menekültünk volna meg – de ettől Ibrahimovic Ibrahimovic és ettől olyan szórakoztató a pali. Gólok terén sem maradt soha csendben, ahol megfordult, ott gólokat hagyott maga után, még Barcelonában is, ahol mesterével, Josep Guardiolával finoman fogalmazva sem ettek egymás tenyeréből (és nem csak káposztát, semmit…). Hiába Juventus, Inter, PSG, Manchester United és LA Galaxy, az AC Milan lett az a klub, ahova nyolc év után hazatért és egyedül az egyre gyakrabban előforduló sérülései jelzik, hogy jövő vasárnap, október 3-án 40 éves lesz ez a csávó, mert a gólokat egyébként még mindig okádja magából…

Ibra és Huntelaar: ketten a XXI. század nagy csatárai közül...

Igen, talán a Kedves Olvasó is rájött arra, hogy ez a cikk nem fog határozottan állást foglalni amellett, hogy vajon csak a töltött káposzta jó-e újra melegítve. Láttunk példát sikeres hazatérésekre, de olyanokra is, amik inkább csak rombolták a nimbuszt. Az idő adja majd meg a választ, hogy eme szösszenet apropóját adó három úriember melyik kategóriába tartozik majd, de afelől nem lehet kétségünk, hogy mindhárman éhesek lesznek – a sikerre is! Egyet azonban a nagy örömködések és degeszre zabálások közepette se felejtsünk el… Móricz Zsigmond egyik novellájában, a Tragédiában a főszereplő, Kiss János magába présel hatvan töltött káposztát egy lagzin, mert eltökélt szándéka, hogy kieszi a vagyonukból az ünneplő családot. Természetesen belehal. Jó a káposzta újra melegítve, de fogyasszuk mértékkel!

Ezt az írást is!

Muhamed, Cristiano, Carlo: kértek a káposztához tejfölt és kenyeret?