Hol van már az Európa-bajnokság… Lassan a világbajnoki selejtezők is véget érnek (ez a magyar álmokkal talán már meg is történt…), a topegyüttesek kezdenek formába lendülni, különösen a Juventus, s a mai naptól újra dübörög a Bajnokok Ligája is. Cristiano Ronaldo újra első komoly sikerei helyszínén, minden idők legerősebb támadótriója jöhet össze Párizsban, s a Bayern München nyári átigazolási politikájára – már bocsánat – a gusztustalannál nem jut eszembe kifejezőbb jelző. Avagy gyors esélylesés keretében nézzük, mire számíthatunk az előttünk álló BL szezonban!

Ez a közelmúlt - na de mit hoz a jövő?

A csoport (Manchester City, PSG, Leipzig, Bruges): Ha Messivel sem sikerül, senkivel nem fog…

Az A csoportban máris a futballvilág krémjével találkozhatunk, igaz, nem a belga Bruges-re gondolok, akik két éve a Real Madridot éppenséggel megfricskázták már, szóval, ha valaki lenézi őket, pórul járhat. A Leipzig tavaly is a halálcsoportba került, ahonnan óriási meglepetésre és nagy adag szerencsével továbbjutott – például a Manchester Unitedet kipenderítve. Most is jut Gulácsiéknak egy manchesteri kirándulás, ezúttal a City-t dobta a gép, de ismerős város lesz számukra Párizs is, hiszen tavaly sem csak az ősz járt Párizsban (Ady Endre után szabadon…), hanem a Lipcse is, sőt néhány hónappal korábban a covid miatti rendhagyó lisszaboni nyolcasdöntőben is találkoztak. Szurkolok a három magyar muskétásnak, de ez az új kirabolt Leipzig, még a berobbanó Szoboszlaival sem tűnik olyan jónak, mint a tavalyi – aztán majd meglátjuk… A továbbjutást papíron a Manchester City-nek és a PSG-nek le kell egymás között rendeznie. A PSG-nél erősebb játékoskerettel bíró csapatot talán az egész golyóbison nem találni, sőt, meglehet, az sem túlzás, hogy soha nem is volt ilyen erős együttes a történelemben. Elég, ha arra gondolunk, hogy Keylor Navas mellett a friss Eb győztes, nem mellesleg a torna játékosának is megválasztott Gianluigi Donnarumma is bevetésre kész kapusposzton, a védelembe Sergio Ramos és Achraf Hakimi, a középpályára a holland Wijnaldum jött, a támadószekcióban pedig a megbízható Di Maria, a végül el nem engedett, s a duzzogás helyett újra a játékra koncentráló Mbappe, a csereemberré züllő Icardi, az egészségesen és hideg fejjel a szűk elithez tartozó Neymar mellé megérkezett Lionel Messi is. Az ügylet, amiről senki nem hitte, hogy valaha létrejön. Az üzlet, ami talán az utolsó esélye a PSG-nek, hogy végre nagy csapattá váljon. Ha Messivel nem sikerül, senkivel nem fog. Persze ebben éppen a Guardiola vezette Manchester City akadályozhatja meg őket, akik szintén szerették volna a hírek szerint magukhoz édesgetni az argentint – az egész BL szezon különleges csemegéje lesz a City-PSG dupla csörte. A Leipzignek itt aligha osztanak majd lapot, de nem baj, az Európa-Liga fináléban is jól fog kinézni az a győztes Szoboszlai szabadrúgásgól!

Tipp: A PSG és a Manchester City nem csak a csoport favoritjai, de a végső győzelemre is komoly esélyesek, akárcsak tavaly, idén is ott lesznek a legjobb négyben!

Még szokni kell...

B csoport (Atlético Madrid, Liverpool, Porto, AC Milan): Visszatér az AC Milan!

Rég volt, tán igaz sem volt… Az AC Milan az elmúlt években nagyon messze volt a Bajnokok Ligájától, ám most véget ért a szó szerint értendő 7 szűk esztendő. Emlékeztek, amikor Milánóban 2-0-ra verték a Barcelonát, aztán Katalóniában szó szerint felmosták velük a padlót Messiék és kaptak egy négyest? Na, az volt az utolsó előtti BL szezonjuk, a hattyúdaluk meg egy évvel később. Azóta, csak a miheztartás végett, a Real Madrid négyszer nyerte meg a BL-t, de csoportriválisuk, az Atletico Madrid és egyik fő hazai ellenlábasuk, a Juventus is eljutott két fináléba… Örüljünk, hogy újra itt vannak, de ez a csoport nem biztos, hogy róluk fog szólni. Elsőre izgalmasabbnak tűnhet a Liverpool – Atletico Madrid párharc. Másfél éve a „matracosok” kiejtették az akkori címvédőt, ami bravúr volt a javából. Azóta a Madrid nem lett gyengébb, hiszen a legutóbbi spanyol bajnokságot például megnyerték, de a Pool is jó formában van. Sérültjei visszatértek (igaz, a fiatal és igen ígéretes Harvey Elliott épp a hétvégén törte el a bokáját…), támadói jó formában, szinte minden adott egy páratlan pool-i szezonhoz. Aztán ott van az FC Porto is – egy portugál csapatot sosem lehet leírni, ha más miatt nem is, mert könnyen a mérleg nyelve lehetnek! Aki ellenük pontot veszít, az mehet a levesbe!

Tipp: Izgalmas csoport lesz, s bár Ibrahimovicnak talán ez az utolsó esélye, hogy ne BL győzelem nélkül vonuljon vissza, a realitás az, hogy a Liverpool és az Atletico Madrid fog innen továbbjutni.

Salah, Jota és Mané is sokat tehetnek a Liverpool sikeréért...

C csoport (Sporting, Dortmund, Ajax, Besiktas): Haaland és halandók

A csoport, ahol csak a Dortmundban vannak Haalandok, a többieknél csak halandók – a magas szőke férfi, hogy felemás cipőben-e, nem tudom, de ebben a kvartettben megalapozhatja gólkirályi címének megvédését, hiszen a Sporting, Ajax, Besiktas trió ellen alighanem több gólra lesz esélye, mint ha mondjuk a PSG-vel, a Manchester United-dal és a Real Madriddal lennének egy négyesben (bár utóbbi védekezését látva ez közel sem biztos). Az egész Borussia Dortmund szereplése nagyban függ a norvég támadótól, aki elveszítette kedvenc játszópajtását, Jadon Sanchót, bár a támadópotenciál még így is hatalmas a sárga-feketéknél. Itt inkább az a kérdés, sikerül-e megszervezni a védekezést, mert az eddigi 4 Bundesliga meccsükön 9 gólt kaptak, ami botrányosan sok. Mondjuk legalább látványosak a meccseik.

Tipp: A közelmúlt alapján a másik továbbjutó helyre az Ajaxot várom, de mint az előbb is írtam, egy portugál csapatot nem lehet leírni.

Haaland, a két lábon járó gólgép...

D csoport (Internazionale, Real Madrid, Sahtar Donyeck, Sheriff Tiraspol): Biztos, hogy a Madridnak Mbappéra van szüksége?

A D négyes három reprezentánsa tavaly is találkozott; a Real Madrid, Internazionale, Sahtar Donyeck trió aligha tud újat mutatni egymásnak – pontosabban dehogynem! Hiszen mindhárom csapat új edzővel kezdte a szezont, márpedig egy új edző mindenképpen új szemléletet hoz a klubhoz. A Real Madrid kispadjára kinevezett régi-új mester, Carlo Ancelotti például legutóbb az ő regnálása alatt látott szédületes támadófocit hozta vissza, ami addig jó, míg meccsenként 4-5 gólt szereznek, mert a védelmük Ramos és Varane nélkül néha fogalmatlanabb, mint én a gimnáziumi kémia órákon. Ám az egész nyáron Mbappe leigazolását mindhiába űző Madridnál talán épp itt az ideje, hogy rájöjjenek arra: nem is a következő tíz év legnagyobb szupersztárjára volt idén szükségük. Vinicius Junior immár futballistára emlékeztet – Zidane-nál ez ritkán volt így. Talán megijedt, hogy a nyakára hozzák Mbappét? Benzema meg lassan a világ legjobb csatára lesz… Hú, mennyit szapultam én évekig, talán jogosan, de CR távozása óta elképesztő, mekkora melót tesz ő a csapatért. Respect, BigBenz! Az Inter legveszélyesebb fegyverét, Romelu Lukakut és sikeredzőjét, Antonio Contét is elveszítette.  Utóbbi utódja, Simone Inzaghi szerintem sokra hivatott, ám a BL-ben egyelőre még súlytalan lesz – persze innen még kötelező a továbbjutás. A Sahtar Donyeck általában közönségszórakoztató futballt játszik és tavaly oda-vissza megverte a Real Madridot, a Sassuolótól érkező Roberto De Zerbi vezetésével ez idén azért már aligha fog megtörténni. A moldáv futball először képviselteti magát a Bajnokok Ligája főtábláján, ami önmagában óriási bravúr, de a Sheriff Tiraspol alighanem házhoz megy a pofonért, ugyanakkor mi magyarok tudjuk, milyen az, amikor egy spanyol, egy olasz és egy ukrán csapat mellett kishalnak számítunk. Már a pontszerzés is bravúr lenne – a Fradinak tavaly összejött… Szerintem ez lesz a leggólgazdagabb csoport!

Tipp: Az Inter tavaly megégett, idén összejön a továbbjutás a Real Madrid mögött!

Lassan Vinicius Junior is felnő a feladathoz...

E csoport (Bayern München, Barcelona, Benfica, Dinamo Kijev): Ezt a müncheni filmet már láttuk…

Lionel Messi a Bayern München elleni 2-8 után akart távozni, aztán milyen a sors, éppen a Bayern München ellen kezd a Barcelona 13 hónappal később – de már nélküle. Egyelőre nem rogytak még meg a katalánok, Memphis Depay remek igazolásnak tűnik, de egy ilyen űrt nem lehet egyik pillanatról a másikra betölteni, ezt alighanem ők is tudják… Az identitását már néhány éve elveszítette a klub, a becsületét azonban még megmentheti, amennyiben tisztességesen helyt áll ebben az átmeneti időszakban. Bajnokok Ligáját nyilvánvalóan nem most fog nyerni a gárda, ám ebből a négyesből nevetve tovább kell mennie, a kalkulálható dupla müncheni vereség ellenére is. A Bayern München lenyűgöző formában kezdte új vezetőedzőjével, Julian Nagelsmannal az idényt, aki Lipcséből érkezett – mint a védelembe Upamecano, a középpályára meg Sabitzer. Az FC Hollywood ugyanazt csinálja most a lipcseiekkel, mint éveken keresztül a Dortmunddal tette: levadássza az éppen legnagyobb üldöző legjobbjait. Gondoljunk arra, amikor Lewandowski, Götze és Hummels öltöttek bőrnadrágot… Csodálom, hogy Haaland, Reus és Jadon Sancho nem kötött ki Münchenben… Mélyült a bajor keret tavalyhoz képest, ám Hansi Flick öröksége azért elég nagy. A nálam mindössze két hónappal (!!!) idősebb Julian Nagelsmann a világ egyik legpatinásabb klubjának kispadján ül és a BL győzelemért küzdhet – talán lennének páran, akik cserélnének vele… A Benfica és a Dinamo Kijev megfelelő partner lehet a Barcelonának önbizalomszerzésre, Lewandowskinak pedig Aranylabda esélyei növelésére – bár lehet, azok az Eb-n elszálltak, mint a lengyel válogatott…

Tipp: Természetesen Bayern, Barca továbbjutást várok, a bajorok az elődöntőig is eljuthatnak!

Ennél biztosan több gólt fog lőni Lewandowski a csoportkörben...

F csoport (Villareal, Manchester United, Atalanta, Young Boys): Európa-Liga döntő után cél a BL győzelem?

Az F csoportban megismétlődik a tavalyi Európa-Liga döntő párosítása: akkor egy végeláthatatlanul hosszú büntetőpárbaj végén (melynek utolsó lövője, a kapus, David de Gea rontott egyedüliként) a Villareal nyert. Mennyivel másabb most ez a United, mint az akkori volt… Például Paul Pogba talán élete formájában játszik, sokan pedig egy sikeres Eb után önbizalomtól duzzadva kezdhették a szemesztert. Az egyébként sem gyenge keret erősödött, hiszen megérkezett Varane, Jadon Sancho és 12 év után visszatért az Álmok Színházába Cristiano Ronaldo is, aki távozása óta egy-egy BL győzelméhez és Aranylabdájához mindkettőből hozzápakolt még négyet, emellett EB győztes lett és spanyol, valamint olasz földön is gólkirály. Ám közel a 37-hez is ugyanolyan motivált, nem levezetni ment Katarba vagy kínjában Kínába, hanem a legmagasabb szinten akar bizonyítani, és ez teszi igazán különlegessé. Sokra hivatott ez a Manchester United. Itt is az lehet a fő kérdés, mint a PSG esetében: ennyi sztárral és világklasszissal mit tud kezdeni egy olyan edző, aki azért még nem bizonyított eleget? Csak nehogy Pochettinóra vagy Solksjaer-ra nagy legyen az a bizonyos kabát. Az Atalanta okozhat kellemetlen meglepetéseket, a Young Boys helyett meg képzeljük el a Fradit és máris könnybe lábad a szemünk…

Tipp: A Manchester United az egész BL szezon egyik nem is annyira titkos esélyese lehet, mellettük az elmúlt években szerzett rutin miatt az Atalanta továbbjutását várom!

"Újra itt vagyok!"                                                                               

G csoport (Lille, Sevilla, Salzburg, Wolfsburg): Szoboszlai nélkül már kevésbé érdekes…

A G csoport minden egyes tagjának, meg a sorsolás elősegítő kalapok beosztóinak is csak gratulálni tudok. Lille, Sevilla, Salzburg, Wolfsburg. Közben meg egymást nyírja valahol Európában a PSG, a Manchester City és a Leipzig, a Liverpool, az Atletico Madrid és az AC Milan. A Wolfsburg négy győztes meccsel nyitott a Bundesligában, ez több mint meggyőző, a Lille a bravúros bajnoki címe után elveszítette kulcsembereit, a Sevilla pedig egyelőre sötét ló. A Salzburg alighanem soha nem kerül ilyen könnyű csoportba, igaz, a játékoskerete is évről évre gyengül. Nem ebből a négyesből fogjuk a legtöbb tv közvetítést látni, de attól még alakulhat igen izgalmasan.

Tipp: Kiegyenlítettek az erőviszonyok, bármelyik csapat továbbmehet, de talán a Wolfsburgnak és a Sevillának van erre a legnagyobb esélye!

Sok ilyen gólörömre számítanak Sevillában...

H csoport (Chelsea, Juventus, Zenit, Malmö): „No Ronaldo, no party?”

A címvédő Chelsea toronymagas esélyese a H csoportnak – főleg látva, milyen formát fut eddig a Juventus. Thomas Tuchel immár a hiányzó láncszemet is megszerezte, hiszen az eddig is szinte hibátlan gépezetbe egy vérbeli és kíméletlen befejező csatár hiányzott. Nos, most már emiatt sem nyafoghat, hiszen Romelu Lukaku megérkezett, így Ronaldóval újra gólpárbajt vívhat a hazai pontvadászatban, na meg természetesen a BL-ben is. Minden poszton félelmetesen erős ez a Chelsea, nem is nagyon van gyenge pontja – bezzeg a Juventusnak. A védelem instabil, a támadójátékban semmi kreativitás és Massimiliano Allegri hamarabb belebukhat második torinói korszakába, minthogy kimondaná: „No Ronaldo, no party…” Hát igen, CR legalább rúgta a gólokat – a Juvénak 3 Serie A meccs után egyetlen pontja van. A Zenit, de különösen a Malmö elleni rangadók jó felhozó meccsek lesznek, de a BL-ben a tavasszal kell igazán villogni. Nem jók a Juve esélyei, de egyébként sincsenek könnyű helyzetben az olasz csapatok. a Milannak a Pool és az Atletico, az Internek a Real, az Atalantának a Manchester United és a Villareal jutott. Eb győzelem után most tessenek villogni!!!

Tipp: A Chelsea és a Juventus jut tovább; a londoni kékeknek a BL címvédésre is igen komoly esélyük van!

A hiányzó láncszem is megérkezett, akinek talán a friss Eb győztes Jorginho se merne beszólni egy sötét sikátorban...

Igazából mind a négy angol csapat favoritnak tekinthető, rajtuk kívül a PSG tűnik a legerősebbnek. A Bayern Münchennek és a Real Madridnak talán most kicsit kevesebb az esélye, de még őket tudom elképzelni a végelszámolásnál. Aztán ki tudja… Lehet, Haaland csúcsra pörgeti a Dortmundot vagy a Sevilla végre már nem csak az Európa-Ligában szerepel bravúrosan. Esetleg Ibrahimovic megszerzi első BL győzelmét vagy a Barcelona csakazértis megmutatja. Játék a futball, de abból is csúcsminőségű következik! Jó szórakozást a BL meccsekhez!

„Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!” Így kezdődik Babits Mihály Balázsolás című verse. Záró sorai meg ekképpen szólnak:

„Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál."

Bár a hagyományos népszokás, a balázsáldás ideje február eleje, honi futballberkekben a nyári hőséget most hirtelen fagy váltotta fel, s bizony könnyű ilyenkor bekrepálni (nesze neked hideg sör…). Aranylábú fiaink erről sokat tudnak mesélni, hiszen sportolói vénájuk tudja, hogy „mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem”, s a futball halálát is oly sokat tapasztalhattuk az elmúlt 20-30 évben Magyarországon, ami alapján Babits-csal együtt én is bátran ki merem jelenteni: „nem is olyan nagy dolog a halál”. Persze csak, ha előtte volt élet is…

Merthogy a dicsőnek mondható Eb szereplés után nem először kapunk akkora maflást, ami talán még Böde Daninak is fájna, mindenesetre ahogyan öt évvel ezelőtt nehezen emésztettük meg az osztrák-verés és a portugálok majdnem kiejtését követő feröeri bálnavadászok elleni 0-0-t (az egy évvel későbbi andorrai megaláztatásról nem is beszélve…), nehéz hova tenni ezt a tegnapi albánok elleni 0-1-et is. Már csütörtökön sem néztünk ki jól az angolok ellen, de akkor még takarózhattunk azzal, hogy a friss Eb ezüstérmes ellen ki lehet kapni (mondjuk így pont nem…), meg hogy a britek a legutóbbi 12 meccsükből kilencen gólt sem kaptak, ami elég szédületes teljesítménynek tűnik… (Főleg egy Pickforddal a kapujukban.) De erre a teljesítményre nincs mentség; elbánunk az albánokkal, gondolhattuk, s most már bánhatjuk (akár el, akár al…), hogy történetük során először rúgtak gólt és győzték le Magyarországot.

Ha veszít, ha nyer, az egész csapat teszi, így most azt ne részletezzük, hogy Gulácsi Péter évek óta a német liga egyik legjobb kapusa és arrafelé nem látni tőle (vagy legalábbis nagyon rikán…) olyan bakikat, amiket a válogatottban rendszerint elkövet és azt sem nagyon értem, ha ennyire nem megy egy csapatsportban a csapatjáték, a kreatívnak csúfolt spílereink miért nem mernek többet vállalni és villanni – láttuk ugyan Kleinheisler Lacit egyszer megindulni és cselezni, Szoboszlai Dominiket egyszer távolról tüzelni, de ebből 6-8 kellett volna. Félidőnként. Egyébként sem hiszem, hogy csak a Bundesligában lehet nagy gólokat lőni… Továbbra is tartom: ez a keret többre van predesztinálva, Marco Rossi remek edző, de az még az albánok ellen sem elég, ha csak a szurkolókban ég a tűz…

És ha már szurkolók. Talán azoknak is igazuk van, akik azt mondják, velünk van a baj: képtelenek vagyunk a realitás talaján maradni. (Pedig már a Herkules című kiváló Walt Disney produkcióban elhangzik az örökbecsű: „Az álmodozás a zöldfülűeknek való…”) Érzelmekkel teli nép vagyunk és vehemensen szurkolunk. Ez persze nem baj, hiszen a Jelenések könyvében például ezt olvassuk: „Mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg, kiköplek a számból…” Persze, minket csak beköpni lehet, még pedig az UEFA-nak. Mocskos, szemét, rasszista, hulladék magyarok, akik nem érdemlik meg, hogy valaha az életben még nézők előtt játszhassanak! Mondják ezt a saját játékosaikat huhogó, az Eb döntőre jegy nélkül simán beslisszanó és egymást gyepáló angolok. Állva tapsolok – de semmiképp nem térdeplek! Congratulation! Persze poharat hajítani már a Circus Maximusban is illetlenség volt kétezer évvel ezelőtt, nem is értem, ez mire volt jó, de nem ezért fogják bezárni a stadiont. Ha ennyi embernek piszkáljuk a csőrét odafent, valamit jól csinálhatunk!

Nem feltétlenül a zöld gyepen… Valahol örülök is annak, hogy Szalai Ádám ebből a blamából is kimaradt. Az egyik legmegosztóbb labdarúgója szeretett hazánknak, akit lehet bántani, mert néha az az ember érzése, hogy egy zsák cement jobban kezelné a labdát, mint ő, s egy támadót a góljai minősítenek, már pedig neki abból az elmúlt években nincs túl sok, ugyanakkor ma már egy csatárnak sem csak annyi a dolga, hogy berúgja a helyzeteket. Labdát tart, leköti a védők figyelmét, ha kell, hátul szerel, védekezik, űzi-hajtja a csapatot – Szalai Ádám tökéletes csapatkapitány és vezére ennek az együttesnek. Nekem az egyik kedvencem a mai csapatból és nem véletlen, hogy még tíz év után sem kopott ki a Bundesligából… Láttuk tegnap is, hogy nincs helyettese – csak remélhetjük, hogy aki egyszer átveszi a helyét, már megszületett… És poén, de ő se az amszterdami 1-8, se az andorrai 0-1 alkalmával nem volt a pályán, s tegnap sem játszhatott a covid miatt. Biztos nem csak ezért kaptunk ki, de gondolkodjunk el az ő szerepén…

Kell Balázs ebbe a csapatba? Mármint Dzsudzsák, a nyírlugosi szabadalom. Egyre több helyen olvasni erről, ő persze jönne is vissza. 35 évesen, újra NB1-es játékosként szükség lenne rá? Akkor lennének ám tényleg gondok! Mondjuk neki jobban állt a sírás és magyarázkodás, szegény Schäfer András orra alá dugni a mikrofont egy kellemetlen meccs után… Ki lehet ennyire kegyetlen??? Érdemei elismerései mellett örüljön annak, hogy Király Gáborral karöltve holtversenyben válogatottsági csúcstartó, kitörölhetetlenül beírta magát a magyar futball történelemkönyvébe, de csak azért ne hívjuk be, hogy egyedüli rekorder lehessen. Nem lóg ki annyira felfelé még ebből a honi mezőnyből, hogy teljesen indokolt lenne a meghívó. A balázsáldásból ebben a formában nem kérek, s meglehet, ha sokáig durcizik az UEFA, lelátói „balesetek” miatt, mármint szurkolói rigmusok meccseken történő hangos kántálásától bekövetkező gégeproblémáinkra más milyen balázsáldásra sem lesz szükségünk.

Babits Mihály versének közepén még ilyen is van.

„Te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.”

Lassan mi is megélünk félszáz évet foci vb-n való részvétel nélkül, jobb lenne gondolnunk sem rá. Csak a szokásos – nekünk Katarban nem lesz katarzis.

De aki a nyáron szurkolt, ünnepelt és hűsölt, az most se fázzon, hanem szurkoljon és maradjon nehéz időkben is a nemzeti tizenegy mellett!

Szépen könyörgök, segíts rajtunk Szent Balázs! Ne csak februárban – szeptemberben és októberben is!

HAJRÁ MAGYARORSZÁG!

Az olimpia árnyékában és egy hónap távlatából lassan elfelejtjük, hogy megrendezték, s bár egy évet kellett várnunk rá, de azt hiszem, megérte: igazi csemege és a futball ünnepe volt a 2020-as Európa-bajnokság, melyben egymást váltotta sírás és nevetés, voltak drámák és dámák és csak úgy dőltek a rekordok! És mindezek mellett újra ott voltunk mi is – mi az, hogy ott voltunk, túlzás nélkül mondhatjuk, csodánkra járt egész Európa! Az alábbiakban Eb-összefoglalóm következik, kronológiai sorrendben, avagy 12 dolog, amire biztosan emlékezni fogunk erről a kontinenstornáról évek múlva is!

Eriksen drámája – Dánia, a szív bajnoka

Aki látta, tán sohasem feledi… Már a harmadik mérkőzésen nem várt események borzolták a kedélyeket: a Finnország-Dánia északi csúcsrangadó 43. percében a dánok középpályása, Christian Eriksen összeesett a pályán és újra kellett éleszteni. William Shakespeare egyik műve sem sikerült olyan drámaira, mint amit az Élet írt ezúttal nem Hamletről, hanem egy másik dán királyfiról: a mentősök szívmasszázst alkalmaztak, a játékosok paravánként állták körbe társukat, hogy ne lássa az egész világ ezeket a szívszorító pillanatokat – közben Kasper Schmeichel kapus Eriksen kedvesét vigasztalta, s mint később kiderült, a válogatott csapatkapitánya, Simon Kjaer is kivette a részét a mentésből, hiszen ő volt az, akinek volt lélekjelenléte kihúzni barátja nyelvét a szájából, hogy ne fulladjon meg. A lelátón pedig felváltva éltették dánok és finnek az Inter középpályását. Másfél óra csúszással végül folytatódott a találkozó, melyet az északiak finnek 1-0-ra megnyertek úgy, hogy tulajdonképpen közük nem volt a meccshez; a dánok még egy büntetőt is elhibáztak, de hát ebben a lelki állapotban az vesse rájuk az első követ, aki a futballra tudott volna koncentrálni.

 Később azért arra is tudtak: bár a finnek elleni vereség után egy ragyogó meccsen a belgáktól is kikaptak, így felsejlett az a forgatókönyv is, hogy az egyébként jó erőkből álló dán válogatott már a csoportkört sem éli túl, de aztán rúgtak egy négyest a rémgyenge oroszoknak, ezzel gólkülönbséget javítva továbbcsúsztak harmadikként. A legjobb 16 között felnégyelték a walesi bárdokat, majd egy izgalmas mérkőzésen a csehek is megadták magukat. Az angolok ellen az elődöntőben sem voltak teljesen fogalmatlanok, a britek az első góljukat is tőlük kapták a tornán, de aztán Sterling felesett, a bíró szíve megesett, Dánia meg elesett. Talán egy hajszál hiányzott a még nagyobb csodához, de Eriksen élete is csak ennyin múlott; azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy minden dán örül annak, hogy a második hajszál volt az erősebb. Lám, épphogy elkezdődött az Eb, máris kiderült, van a futballnál is fontosabb. Hamlet felteszi a világirodalom tán leghíresebb kérdését: lenni vagy nem lenni? Eriksen a lenni-t választotta… És bár Kasper Schmeichel nem másolta le szó szerint apja rekordját és a pályán nem lett Eb győztes, nem túlzok, ha azt mondom: Dánia igenis bajnokként távozott a tornáról!

(Egyébként a világirodalom második leghíresebb kérdése is Shakespeare nevéhez kötődik – „Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó?” –, de mivel ennek semmi köze témánkhoz, ne is boncolgassuk. Bár lehet, imént idézett drámánk főhősének is Rómeót szánták, de végül Ham lett. Ez a poén meg rémgyenge…)

Az első fotó, amitől kicsit megnyugodhattunk: Eriksen életben van...

 Lewandowski magánya

A lengyelekről ezt nem mondhatjuk el… Bár messze nem szerepeltek halálcsoportban, de egyedül a kvartett favoritjának tartott, mégis csak másodikként továbbjutó spanyolok ellen sikerült pontot szerezniük. Robert Lewandowski hiába a világ legjobb csatára jelenleg és várta csúcsformában az Eb-t, a csapat demoralizáló szereplése meglehet, az ő Aranylabda esélyeit is minimálisra csökkentette, annak ellenére, hogy ez a világverseny végre jól sikerült a számára: a négy lengyel gólból hármat is ő szerzett. Persze így utólag ez annyit ér, mint halottnak a csók. Témánál vagyunk: koporsójukba az első szöget már a szlovákok beütötték. Pontosabban beütötték ők maguknak, hiszen a Fradi légiós, Róbert Mak mákos gólja a kapusról, Szcsesnyről került a kapuba, majd elképesztően buta módon az egyik legrutinosabb lengyel, Gregorz Krychowiak is kiállíttatta magát. Az 1-2 következményeként az esélyek egy-kettőre elszálltak… Merthogy a spanyolok ellen is gyorsan hátrányba kerültek. Igaz, Lewa fejelt egyet és a kimaradt spanyol büntető után kezükben maradt a sorsuk: csak le kellett győzniük Svédországot!

Már a második percben elég messze kerültek minimális céljuktól, az északiak ugyanis megszerezték a vezetést, majd miután lengyel barátaink végigtámadták az egész első félidőt (Lewa pedig 5 másodpercen belül kétszer is eltalálta a kapufát…), a svédek megduplázták az előnyüket. Van-e innen visszaút? Lewandowski dühből a második benyelt gól után kiszedett minden pókot a ficakból, s az utolsó percekben egy védelmi megingást kihasználva egyenlítenie is sikerült. A csoportban összekapargatott 2 pont még kevés lett volna, de végül annyi sem lett, mert a hosszabbítás végén a svédek berúgták a győztes gólt. Lewandowski három gólja alapvetően nem rossz, de senki nem tudott felnőni mellé, ez pedig így ciki; most sajnálhatjuk a 3-3-ra végződő márciusi vb selejtezőt igazán, mert ezt a lengyel csapatot szerintem mi is meg tudtuk volna verni…

A magányos harcos, Don Quijote szerepében: Robert Lewandowski... A spanyol hősszerelmeshez hasonló látványt nyújtott az ő szélmalomharca is, mondjuk híres elődjének legalább volt szárnysegédje...

Így vagy úgy, de főszerepben: Magyarország

Az Európa-bajnokság halálcsoportjából előzetesen Magyarországról beszéltek a legkevesebbet. Vagy ha mégis szóba kerültünk, olyan kontextusban, hogy a mérleg nyelve lehetünk; ha valaki ellen valami csoda folytán sikerül pontot szereznünk, azt a szerencsétlent is magunkkal ránthatjuk a mélybe. Nos, én hiszek a csodákban és szerencsére nemzeti válogatottunk játékosai is hittek. Már a portugálok ellen sem voltunk rosszak, igaz, ekkor még jobbára a védekezésre fordítottuk minden energiánkat, de az Eb címvédő játékát több mint 80 percig tönkre tettük! Sőt, a vezetést is mi szereztük meg – legalábbis azt hittük pár másodpercig, de Schön Szabolcs gólját végül annulálták. Ekkor ébredtek rá a portugálok arra, hogy ezt a meccset akár még el is veszíthetik, így az utolsó percekben rúgtak gyorsan hármat, Cristiano Ronaldo pedig úgy lett a meccs embere, hogy 85 percig nem csinált semmit, még csak egy nyavalyás verbunkost sem járt, mint öt évvel ezelőtt Dzsudzsi második megpattanó szabadrúgásánál – mi ennyivel járulhattunk hozzá gólkirályi címéhez, szívesen, CR!

 A franciák ellen már bátrabban játszottunk és gyönyörű támadást lezárandó az első félidő végén érvényes gólt is szereztünk (nem irigylem azokat, akik az első félidő hosszabbításában ott hagyták a meccset, hogy a tömegjeleneteket elkerülve sorbaálljanak a büfénél…). Fiola Attila asztalt is borított, nem csak papírformát, s bár nem állítom, hogy bepánikoltak a franciák, de mégiscsak nekik kellett teperniük a döntetlenért… Idegenben jó az x, gondolhatták, mert Griezmann egyenlítő gólja után nem forszírozták a szavannai hőségben a támadójátékot és finoman fogalmazva sem szakadtak meg a győzelemért… A legkevésbé bánjuk ezt, mert így maradt sanszunk a továbblépésre – csak Münchenben kellett győzni hozzá! A hurráoptimizmus nem vált köddé a bajor viharban sem, hiszen Szalai Ádám fejesével nagyon sokáig vezettünk, s miután Gulácsi Péter megmagyarázhatatlanul rossz kijövetele után kiegyenlítettek a friccek, egy perccel később Schäfer András újra a továbbjutás küszöbére fejelt bennünket. (Kapusunk védelmében: ezt leszámítva nagyon jól védett az egész tornán, respect neki és az egész CSAPATNAK is!) Ez végül nem jött össze, a Nationalelf másodszor is egálra mentett, de erre a teljesítményre egész Európa felfigyelt. Mi lettünk a legszimpatikusabb olyan nemzet, amely nem élte meg a nyolcaddöntőt (vajon egy Walesnél, egy Ausztriánál, egy Ukrajnánál vajon nem lettünk volna jobbak? – igen, ők továbbléptek saját négyesükből…), különböző statisztikai mutatókban is az élmezőnyben végeztünk, s ha önmagában nem lett volna elég csapatunk játéka, beszédtémát szolgáltatott Európában a Puskás Aréna, mely a döntőig egyedül rendezhetett teltházas mérkőzéseket (a hangulatért a külföldi médiumok is odáig voltak!), és sajnos a politikai állásfoglalások is: térdepelni csak Isten előtt szabad, a szivárvány meg mindnyájunkat elbűvöl – amennyiben természeti jelenségként beszélünk róla…

(A magyar válogatott teljesítményéről részletesen, élménybeszámolós szubjektív elemzést írtam néhány héttel ezelőtt, ami IDE kattintva elérhető - életem nagy élménye volt, éljétek át velem együtt!)

A hollandok 2008-at és nem 1988-at idézték…

A hollandok ellentmondásos évtizeden vannak túl: miközben a 2010-es vb-n ezüstérmesek, négy évvel később pedig bronzérmesek lettek, azóta se a 2016-os Eb-re, se az oroszországi vb-re nem kvalifikálták magukat. A generációváltás a vártnál lassabban megy, s egyelőre Van der Saar, Sneijder, Robben, Van Persie és Nistelrooy-féle klasszisuk nincs, bár kétségtelen, de Ligt, Wijnaldum és Depay sem kezdő cserkészek. Sötét lovai voltak az idei tornának, bár Frank de Boer edzői kvalitásait boldog-boldogtalan megkérdőjelezte. 1988-ban mindenki a holland válogatott csodájára járt. Én akkor még csak egy éves voltam, így nem tapsoltam az AC Milan triójának, Gullitnak, Rijkaardnak és Van Bastennek – alighanem a rossonerik lett volna a kedvenc klubom, ha már akkoriban gügyögés helyett meccset nézek. Van Basten az Eb történelem egyik legszebb gólját rúgta a döntőben, a hollandok megverték az oroszokat.

Lehet, párás kicsit az a szemüveg: az igazi király Illés Béla...

Ám az idei Oranje nem volt annyira édes és zamatos: sokkal inkább hasonlított Eb szereplésük a 2008-ashoz. Akkor nehéz csoportból, a franciák, az olaszok és a románok testén keresztül hibátlanul jutottak a 16 közé, ahol aztán érkezett a 20 évvel korábban legyőzött rivális (a miheztartás végett: természetesen nem ugyanazokkal a játékosokkal…), és kipenderítette a tornáról a bolygó hollandit. Az az orosz csapat végül bronzérmes lett az Eb-n, de ez nem mentette fel akkor a hollandokat: vérciki volt a korai búcsújuk. Idén egy sokkal könnyebb csoportból sikerült továbbjutni szintén hibátlan mérleggel, hogy aztán a csehekbe máris bele törjön a bicskája. Végülis nem történt semmi váratlan, mert Frank de Boer végeredményben azt hozta, amit vártak tőle: a nagy semmit. Reményteljes játékosok újra és újra születnek ugyan Németalföldön, Virgil van Dijk is felépült talán sérüléséből, de a hollandok újabb arany (ezüst és bronz…) generációjának a születésére még alighanem várnunk kell. Addig marad számukra a tulipánszámolgatás…

Az Eb döntő egyik ikonikus pillanata visszatérő elem lesz a posztban...

Újabb cseh remek, ami nem a Kozel…

És ha már párhuzam: az 1996-os, Poborsky és Nedved nevével fémjelzett cseh válogatottra még nem emlékszem (nem lehetett rossz, ha döntőbe jutott…), a 2004-es Eb elődöntőben ezüstgóllal búcsúzó (bizony, ilyen is volt…) garnitúrára viszont annál jobban, akkor Petr Cech, Tomas Rosicky és Milan Baros voltak a csapat legnagyobb húzónevei (persze Poborsky és Nedved is ott voltak, de a torna elsősorban már nem róluk szólt). Hogy a 2021-es Eb-ről kikre fogunk emlékezni, talány, mert olyan egyéniségeik nem voltak, mint az előző hangzatos tornáikon, de együtt, csapatként mégis nagy sikert könyveltek el. Mert a negyeddöntős szereplést bravúrként kell értékelni! A kapuban Tomás Václik repkedett, a védelemben és a középpályán is találunk az idén egészen nagyot alkotó West Ham kulcsemberei közül, Vladimir Coufal és Tomas Soucek személyében, a Hoffenheimből ismerős lehet a dallamos nevű Pavel Kaderabek, Dárdai Pál Herthájából pedig Vladimir Darida, de a show-t kétségkívül a Milan Baros 2004-es teljesítményét lemásoló és öt góljával társgólkirály Patrick Schick vitte el, aki pár éve az AS Romában óriási tehetségnek tűnt, de azóta a Bundesliga élcsapataiban (korábban a Leipzigben, most a Leverkusenben) nem volt túl meggyőző. Ám ez az Eb az ő megítélésén is változtatni fog!

A megérdemelt pihenés Marco Rossinak is járt családi körben. Csak így tovább, Maetro!!!

A skótokat az ő duplájával verték rögtön a nyitókörben, második gólját ráadásul a félpályáról lőtte, amivel övé az Európa-bajnokságok történetének legtávolabbról szerzett gólja! Aztán a horvátok ellen összejött egy x, ami borítékolta, a csehek számára nem ér véget idejekorán a torna (Schick büntetőből ezen a meccsen is betalált). Az angolok ellen, mint sokan mások a tornán, ő is néma maradt, de talán utólag nem bánja, hiszen így alapvetően a könnyebb ágra kerültek. Igaz, a hollandok ellen a Puskás stadionban még így sem ők számítottak az esélyesnek, de nem ők voltak az egyetlenek ezen az Eb-n, akik fittyet hánytak a papírformára. Az 55. percig viszonylag békés mederben folyt a mérkőzés (sajnos a holland szurkolók vizelete is folyt, de nem az arra kijelölt helyeken, hanem a város utcáin és a stadion oldalán – csak nehogy ezért is minket büntessenek meg…), ám akkor a hollandok védője Mathijs de Ligt elképesztően buta és suta mozdulattal, kézzel ért a labdához, sajnos nem kézilabdában, mert ott ez engedett, így videózás után megfogyatkoztak – teszem gyorsan hozzá, az esélyeik is… A csehek kihasználták az emberfórt, nyertek 2-0-ra, Schick rúgta a másodikat. Két szimpatikus együttes negyeddöntőjéből végül a dánok jöttek ki győztesen, 2-1-re nyertek, a csehek gólját nem nehéz kitalálni, ki szerezte. Bevallom, én nem vártam ilyen hosszú menetelést a csehektől, az is igaz, hogy nem a francia, portugál, német csoportból kellett továbbjutniuk, de ahogy szokták mondani, a győzelmeket nem kell megmagyarázni. Ők pedig ebben nem álltak csehül. Évekig sörük, a Kozel volt az etalon, mint cseh remek, de idén újra – és már nem először! – kiderült, hogy arrafelé sem csak ugatják mekegik a futballt…

"Nem hallom, hány méterről rúgtam azt a gólt???"

Micsoda hétfő volt!

Ha egy játéknapot kell kiemelni, mint az EB legőrültebb napját, alighanem mindenki azt a bizonyos hétfőt, június hónap 28. napját választja. Horvátország-Spanyolország: 3-5 és Svájc-Franciaország 3-3, tizenegyesek után svájci örömünnep. Éjszakába nyúlt a focimaraton és a két meccs között gyakorlatilag nem volt átmenet (hála Istennek stúdiós beszélgetésre sem maradt idő…), de aki kitartott és volt szerencséje mindkét meccset megnézni, azt hiszem, egyet ért abban: ez futball és élmény volt a javából! Kezdődött azzal, hogy Pedri nagyjából a félpályáról adott haza egy labdát, amit Unai Simon nem tudott lekezelni és elképesztő öngól lett belőle. Pablo Sarabia még az első félidőben egyenlített, majd úgy tűnt César Azpilicueta és Ferran Torres góljai után, hogy a hispánok lerendezték a meccset. Annak rendje és módja szerint elkényelmesedtek, ráültek az eredményre, amiért nagy árat fizettek: a 85. percben Mislav Orsic góljával még csak zárkóztak Dalmácia vitézei, a 92. percben szerzett Mario Pasalic találattal pedig döntetlenre mentették a meccset. A hosszabbításban a horvátoknak csak helyzetei akadtak (Unai Simon valamit jóvátett korábbi hibájából…), a spanyoloknak viszont góljai is: Álvaro Morata a 100., Mikel Oyarzabal a 103. percben talált be és ezekre a gólokra már nem érkezett válasz – az aktuális vb ezüstérmes horvátok viszont minden dicséretet megérdemelnek ezért a helytállásért!

Kevés volt a Modric mágia, bár a skótok ellen szemet gyönyörködtető gólt láttunk 2018 Aranylabdásától...

Nem mondhatjuk ezt el a vb címvédő franciákról, akiknek már a csoportkörben is döcögött a játékuk, ám még így is toronymagas esélyesei voltak a Svájc elleni nyolcaddöntőnek. Haris Seferovic már a 15. percben fejelt egy gólt, jelezve, hogy nem adják olcsón a bőrüket a helvétek, aztán az 54. percben el is dőlhetett volna a mérkőzés, ám Ricardo Rodriguez tizenegyesét Hugo Lloris hárította. Ez felpaprikázta a franciákat, akik 20 percig úgy játszottak, ahogy az egész tornán kellett volna: Karim Benzema duplájával gyorsan fordítottak, majd Paul Pogba lőtt valami elképesztően nagy gólt (azért nem mondom, hogy a legszebbet a tornán, mert szerencsére rengeteg gyönyörű gól született ebben az egy hónapban), igaz, gólöröme a legkevésbé sem volt szimpatikus és számomra még mindig értelmezhetetlen az a mozdulatsor. De még itt sem volt vége: Seferovic gyorsan visszahozta a meccsbe a svájciakat, Gavranovic pedig a 89. percben gyönyörű góllal egalizált – szinte lekopírozták a délutáni meccset! A hosszabbításban volt néhány francia helyzet, de végül a tizenegyesek döntöttek: az első 9 rúgó higgadt volt, a két kapusnak szinte alig volt esélye a hárításra, aztán az ötödik francia lövő, Kylian Mbappe belehibázott, Yann Sommer kiütötte a lövését, így az Eb szenzációja a franciák ellen végül nem a magyarok pontszerzése lett, hanem, hogy a svájci bicska elvágta a gall kakas torkát. Két drámai meccs, 240 perc alatt 14 gól – talán már Garfield is belátja, hogy nem minden hétfőt kell utálni…

Sommer és társai legszívesebben a világból kirohantak volna a franciák legyőzését követően...

A francia kifogásgenerátor                            

És ha már franciák… Nem először sínyli meg válogatottjuk szereplése a csapaton belüli széthúzást és feszültséget, Asterixék ebben mindig is jók voltak. A 2002-es és a 2010-es vb-n is csúnyán felsültek, pedig előbbi esetben vb címvédők, utóbbinál ezüstérmesek voltak – de az öltözőn belül nem volt minden rendben. És idén is vb címvédőként és a torna talán legnagyobb favoritjaként vágtak neki az Eb-nek, hogy aztán a fű alatt és vert seregként távozzanak. Hogy miért? Már az nem tetszett mindenkinek, hogy a 2015 óta, a híres szexvideós, zsarolós balhé után száműzött Karim Benzema különösebb canossa járás nélkül visszakerült a csapatba – nos, rúgott négy gólt, ennél valószínűleg Oliver Giroud sem vágott volna többet. Benzema évek óta kimagaslóan teljesít a Real Madridnál, szerintem megérdemelte az esélyt, amivel élni is tudott! Aztán a tornán csak úgy érkeztek a kellemetlen hírek… A mieink elleni pontvesztést követően még csak a hőmérsékletre és a telt házas buzdításra panaszkodtak. Önmagában vicces kifogások ezek – mintha a magyarok nem délután 3 órakor játszottak volna, és mi az, hogy a Barcelona, a Manchester United és a PSG játékosai panaszkodnak arra, hogy zavarta őket a nagy hangzavar? Hát mondjuk olyan atmoszférát, mint amilyet a magyarok teremtenek, tényleg nem látni Angliában és Spanyolországban…

 Aztán később már a Budapest belvárosában található Mariott hotel sem tetszett nekik. Bár meglett volna a lehetőségük a magyar meccs után leköltözni a nyugisabb és pihentetőbb helyszínnek tűnő Gárdonyba, nem tették meg – ezek után ne panaszkodjanak… Aztán kiderült, éjszakába nyúlóan ment a netflix, a videójáték, az NBA kosárlabdadöntő, a Svájc elleni meccsen meg a játékosok családtagjai egymást szidták a lelátón; utólag nem is annyira meglepő, hogy a román fővárosban rendezett csörtén bizony a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy buk(ik) a rest… Pavard, Kimpembe, Rabiot, Pogba, Mbappe, Griezmann: ez nagyon égő volt! Több szót ne is vesztegessünk rájuk: nekem nem hiányoztak a franciák a torna utolsó két hetében… (A románoknak meg legalább jutott annyi öröm, hogy az Eb egyik legjobb meccsét náluk játszották, ha már nemzeti válogatottjuk nem kvalifikálta magát a tornára, muhaha…)

(Az Eb előtti beharangozó írásomban a franciákat tartottam a legesélyesebbnek, a belgákat a  harmadik, a portugálokat a negyedik helyre tettem - velük rendesen mellé lőttem, az angolok második helyébe viszont beletrafáltam. Ha érdekel, mit gondoltam az olasz válogatottról és milyen esélyeket adtam a magyaroknak, kattints IDE!)

Ennél mindenki többet várt ettől a triótól...

Löw pocsék hattyúdala

Talán már Joachim Löw is bánja, hogy nem a csúcson hagyta abba – a magaslati levegő megérzése után ugyanis kellemetlen visszazuhanni a földre és hátsónkra huppanva megtapasztalni azt a bizonyos tom port (muhaha…). Generációváltásra a vb fieszta után még nem volt szükség, hiszen az alapcsapatból talán csak Philipp Lahm és Miroslav Klose volt élemedett korú, ők tudták is, hogy mikor érdemes dobbantani a nemzeti csapatból. A 2016-os Eb elődöntős szereplése a német válogatottnak nem nevezhető tragikusnak még – de ami azóta történt… Igaz, vb címvédőknél lassan trend, hogy a csoportban ragadnak (2002-ben a franciák, 2010-ben az olaszok, 2014-ben a spanyolok sem jutottak tovább úgy az első fázisból, hogy az előző vb-t megnyerték), de a németek mélyrepülése még így is meglepetés volt: Mexikótól és Dél-Koreától (!!!!!) kikaptak, így hiába verték meg a köztes meccsen jelentős időt emberhátrányban futballozva, Kroos emlékezetes hosszabbításban elért szabadrúgásgóljával a svédeket, megégtek az orosz nyárban. Akkor nem távozott Jogi Löw, pedig talán legkésőbb akkor kellett volna felállni; neki a padról, a Nationalelfnek a padlóról. Egyik sem történt meg. Helyette azonban Löw kiválasztott három bűnbakot, akik kulcsemberek voltak a vb győztes együttesben, s akiknek nyíltan megmondta, többször nem játszanak a válogatottban. Egyikük sem volt még idős, ráadásul Jérome Boateng, Mats Hummels és Thomas Müller is fontos szerepet töltöttek be klubjukban. Érthetetlen volt akkor ez a döntés, aztán Hummels és Müller idei reaktiválása még érthetetlenebb…

 A problémák gyökerét talán ott kell keresni, hogy se a védelembe, se a támadósorba nem születtek olyan csillagok, mint amilyenek az elmúlt évtizedben énekelték a kezdőkörben a „Deutschland, Deutschland, über alles”-t, talán egyedül a középpályássor maradt bombaerős, még úgy is, hogy Bastian Schweinsteiger, Mesut Özil és Sami Khedira időközben ilyen-olyan okok miatt kikoptak a csapatból. (De ott legalább volt még egy Kroos, Gündogan, Goretzka hármas, kiegészülve az univerzális Kimmich-hel…) A tavalyi, spanyolok elleni, Nemzetek Ligájában elszenvedett történelmi 0-6 sokat sejtető volt, aztán tavasszal az észak-macedónok elleni vb selejtezős vereség is és az összképen nem sokat javított az Eb szereplés sem. Mivel a csoportból kínkeservesen végül továbbjutottak, nem teljesen megsemmisülten távozik Löw 15 év után a kapitányi posztról. Érdekes, hogy vesztét részben a két reaktivált játékosa okozta. Hummels a franciák ellen öngólt szerzett, majd a magyarok ellen pályafutása egyik legrosszabb meccsét hozhatta le nemzeti színekben, míg Müller az angolok ellen ordító ziccert rontott – bár rájuk kenni mindent igazságtalan lenne. Manuel Neuertől hiányoztak a bravúrok, Toni Kroos nagyon fáradtan mozgott, Leroy Sané pedig az egész Eb egyik legrosszabb játékosa volt. Rúgott olyan szögletet a magyarok ellen, amiből, ha jól emlékszem, talán mi jöttünk bedobással… A vérfrissítés a kispadon kezdődik: a Bayern Münchennél rövid idő alatt is sikert sikerre halmozó Hansi Flick az új szövetségi kapitány, Joachim Löwnek érdemei elismerései mellett pedig mi mást is mondhatnék: Auf Wiedersehen!

Művészi alkotás Egerből...

Gólkirály az Öngól

Amikor a török, egyébként Olaszországban légióskodó Merih Demiral vezetéshez juttatta az olaszokat, megszerezve az Eb első gólját, nem gondoltam, hogy a torna után ez különösebben nagy beszédtémát szolgáltat majd. Pedig az a gól csak kezdete volt valaminek: az eddigi 15 kontinenstornán összesen esett 9 öngól, csak az idein pedig 11, ezzel toronymagas gólkirály lett az Owngoal nevű fiktív támadó. Volt, aminél a koncentráció hiányzott, de szerencsétlen mozdulatokban sem szenvedtünk hiányt, és olyan is akadt, amit jó eséllyel szilveszteri kabaréműsorokban is viszont látunk majd. Két olyan meccs volt, amin 2 öngólt is vétett egy csapat. A portugál válogatott elképesztő mélyrepülést mutatott be a németek elleni első félidő hajrájában, amikor néhány perc leforgása alatt Rubén Días és Raphael Guierrero is saját kapujukat vették célba – kár, hogy nem néhány nappal korábban ellenünk tették ezt… Az Eb legnagyobb különbségű győzelmét a spanyolok aratták, akik 5-0-ra lemosták a szlovákokat – két öngól segítségével. A másodikat Juraj Kucka szerezte, de inkább az elsőre fogunk emlékezni: a negyedórával korábban büntetőt hárító Martin Dúbravka a felső lécről lehulló labdát szögletre, a kapu fölé akarta paskolni, ehelyett felé sikerült és beütötte a kapuba. Most már tudja: a napnál is világosabb, hogy ezt benézte… (Valószínűleg a szembe nap zavarta meg…)

 Korábban egyébként a szlovákokat is segítette egy kapusöngól. A lengyel Wojciech Szcsesny-ről vágódott be Róbert Mak lövése, ezzel vezettek a szlovákok. A csoportkörben bravúrosan védő, a dánok ellen még büntetőt is hárító Lukas Hradecky abszolút peches volt, amikor egy kapufáról visszapattanó lövés róla épp a hálóba gurult – a belgák köszönték szépen, ha már önerőből nem igazán ment nekik… Egy negyedik kapusöngól is született a tornán, de Unai Simon kapitális hibáját végül Pedri nevére írták. Hát igen, ő volt, aki hazaadta a labdát a félpályáról… A franciák góljait a németek ellen nem adták meg a sporik, de Mats Hummels besegített, ezzel a góllal nyertek a gallok. A svájci Denis Zakaria olyan szerencsétlenül tette bele a lábát Jordi Alba lövésébe, hogy az a saját kapujukban kötött ki, Simon Kjaer pedig Sterlinget megelőzve egyenlített az angolok számára – ha ő nem lövi be, valószínűleg az angol teszi ezt meg, bár ő ettől a ténytől nem biztos, hogy nyugodtabban aludt.

Boldog és győztes hadvezérek: a portugál, a francia és a német kapitány közös képe biztos nem az idei Eb után készült...

Büntető büntetők – drámák a döntőben is

Elmúltak már azok az idők, amikor dörzsölhette a kezét az a szurkoló, akinek csapata büntetőt kapott – az idei Eb-n újra bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem magától értődő dolog, hogy valaki berúgja a tizenegyest. Kivéve, ha az illetőt Cristiano Ronaldónak hívják, aki három büntetőt is bevert, amivel megágyazott gólkirályságának. (A Puskás stadionban előbb Eb gólrekorder lett Platinit lehagyva, majd a válogatott gólok tekintetében is világelső lett – nem lennék meglepve, ha Felcsútra jönne majd levezetni, a Puskás Akadémia mindig szívesen látja a fiatal, magyar tehetségeket. Ja, nem…) Sokan tanulhattak volna tőle idén. Leginkább talán egykori klubtársa, Alvaro Moráta, aki két büntetőt is elhibázott a tornán. A szlovákok elleni betli még nem járt következményekkel, ám az olaszok ellen is mérhetetlenül gyengén rúgta, s mivel akkor a szétlövésben rontott, senkit nem érdekelt, hogy egyébként ő egyenlített a meccsen és nélküle talán az orosz rulettig sem jutnak el a spanyolok. Nem Moráta volt az első spanyol, aki hibázott a tornán: Gerard Moreno a lengyelek ellen hagyta ki, róla mégis sokkal kevesebb szó esik. Pedig meglehet, ha akkor és ott nyernek a spanyolok, csoportelsőként a könnyebb ágra kerültek volna…

 Az Eb első elrontott büntetője a dán Pierre-Emile Höjbjerg nevéhez kötődik, de az ő dekoncentráltsága teljes mértékben érthető, mikor nem sokkal korábban a pályán kellett újraéleszteni egy csapattársát… Az ukrán-észak-macedón meccsen két büntető is kimaradt, igaz, Ezgian Alioszki a kipattanót berúgta, míg a hajrában Ruszlan Malinovszkijnak erre nem volt lehetősége – de legalább az utolsó percekre is maradt némi izgalom… A torna legpocsékabb büntetőjét alighanem Gareth Bale vállalta magára, aki föld körüli röppályára küldte a bőrgolyót. Ricardo Rodriguez a kaput ugyan eltalálta, de ha pontosabban céloz, lezárhatta volna a meccset és megspórolt volna egy félórás túlórát a franciák ellen. Hugo Lloris ráadásul 2012 után védett újra büntetőt a válogatottban, ez sem válik a svájci hátvéd dicsőségére. Lloris klubtársa, Harry Kane rontotta el az utolsó olyan büntetőt, amit nem párbajban végeztek el, de az angol csatár is lecsapott a kipattanóra és döntőbe lőtte az angolokat. Hogy aztán ott kihagyja a három egyetemista korú…

Volt 4 büntetőpárbaj is a tornán; a svájciak a franciák ellen mind az ötöt berúgták (erősítve a tételt, hogy Lloris nem túl jó a büntetőknél…), a spanyolok ellen viszont hárman is hibáztak, így az is belefért, hogy a hispánok sem voltak tökéletes ítéletvégrehajtók. Az olaszok két büntetőpárbajt is nyertek az Eb-n, s mivel ez az utolsó két meccsükön történt, nem nyerhette meg más a tornát. A spanyolok ellen pedig ők rontottak először: Locatelli lövését védte az az Unai Simon, aki Svájc ellen is védett kettőt. Ám Moráta mellett a fiatal Dani Olmo sem bírta el a nyomást, Bale lasztija után küldte a sajátját, így Jorginho szökdellős gurítása döntőhöz segítette az olaszokat. A Chelsea BL győztes középpályása a fináléban már nem tudott túljárni a kapus eszén, Pickford ráadásul Belotti tizenegyesét is megfogta. Mit sem ért: Southgate elszámolta és elcserélte magát, utolsó három rúgója is hibázott. Látjuk: idén tényleg büntettek a büntetők, de nem mindig azokat, akiket eredeti rendeltetésük szerint kellett volna…

 A futball hazatért – na de biztos, hogy Angliába?

Elérkeztünk a két döntőshöz, akikről érdemes külön megemlékeznünk. Az angolok három éve vb elődöntőt játszottak, most meg történetük legjobb Európa-bajnoki szereplését produkálva a fináléba jutottak. Miért fogok most mégis fanyalogni? Furcsa, ha azt mondom, hogy több volt ebben a kontinenstornában a britek számára? Az UEFA döntése értelmében és a szerencsés sorsulásuknak köszönhetően a hét meccsükből hatot otthon, a legendás Wembleyben játszhattak az angolok, ráadásul a döntőig még csak igazán meg sem kellett izzadniuk; nem lennék meglepve, ha a pandémia-szülte gazdasági válság egyik következményeként Raheem Sterling és társai ugyanazt a mezt hordták volna az egész tornán… A horvát, skót, cseh trió mellől mindössze két rúgott góllal (igaz, kapott gól nélkül) sikerült csoportelsőként továbbjutni, majd jöttek a németek, akik ezúttal közel sem hozták azt a formájukat, amivel ki szoktak szúrni az angolokkal a nagy tornákon; bár csak a hajrában törték meg a Nationalelf ellenállását, nem igazán volt kérdéses, hogy a britek innen továbbmennek. A gólcsap egyedül Ukrajna ellen nyílt ki, igaz, ott is kb. húsz percig akartak csak futballozni a „futball feltalálói”. A dánok ellen pengeélen táncolt a döntőbe jutás, a fináléban meg gyorsan rúgtak egy gólt az olaszoknak, ami egyébként szép volt, kár, hogy utána 118 percig futballt nem nagyon láttunk tőlük. Hazai pályán, a Wembleyben, az olaszok ellen az angolok voltak az olaszok! Ki hallott már ilyet? Egy Eb győzelemre hajtó csapat ne játsszon már végig ennyire minimalistán!

Kb. 15 éve hallottam, hogy az olaszoknak tanítják a színészkedést, a fetrengést, ez benne van az edzéstervben – Raheem Sterling ereiben vajon mennyi olasz vér csörgedezik? A dánok ellen megkapták a tizenegyest – jó, volt kontakt, de Sterling dobta magát, mint Cristiano Ronaldo a kólás flakont. Számomra minimum megkérdőjelezhető ítélet született. Az olaszok ellen viszont mintha végig erre bazíroztak volna… Másik oldalról megközelítve a dolgot, figyelembe véve a hosszú szezont, a pandémiával terhes hónapokat, a döntőbe jutást, az elmúlt évek eredménysorát, meg kell, hogy állapítsuk, Gareth Southgate minden idők egyik legjobb angol szövetségi kapitánya. Tényleg az lenne? Gyáva meccseléseit, kreatív játékosainak kispadra ültetését, s legfőképpen a döntő tizenegyespárbaját látva azért van még mit tanulnia a szakmából – becsületére legyen mondva, hogy utóbbi miatt a felelősséget teljes egészében magára vállalta. Jadon Sancho és Marcus Rashford azért lettek becserélve a hosszabbítás legvégén, hogy büntetőt lőjenek – igen ám, de mindketten kb. a kispadon szotyizva nézték végig az egész tornát és saját elmondásuk szerint is gond volt az önbizalmukkal. Természetesen mindketten hibáztak. (Bruno Fernandes közben dörzsölheti a tenyerét: bár ez az Eb számára katasztrofálisan sikerült, Manchester vörösebbik felében ezek után alighanem ő marad az első számú büntető-végrehajtó…) Aztán ötödik rúgónak az a Bukayo Saká lett kijelölve, aki még vár arra, hogy húsz gyertyát elfújhasson a saját tortájáról és a klubcsapatában sem rúgott még soha büntetőt… Bravó! Ő is kihagyta!

Ebben azért benne van Southgate pedagógiai defektje: ha az ő pályafutását tönkre tette vagy legalábbis megbélyegezte a németek elleni kihagyott tizije a 96-os Eb-n, vajon egy 19-20 éves tini karrierjére milyen hatással lesz, hogy részben rajta ment el hazai pályán a kontinenstorna? A futballtörténelemben vannak piszok nagy mázlisták, akik jókor voltak jó helyen. Victor Valdés középszerű kapusként, végig a kispadon ülve is vb és Eb győztes, a 2016-os győztes portugál válogatott fele gyengébb az idei keretnél vagy a korábbi aranygenerációnak kikiáltott, de felnőtt szinten semmit nem nyerő együttesnél (Vitor Baia, Luis Figo, Rui Costa, Deco, Joao Pinto, Pauleta, Nuno Gomes, tovább is van, mondjam még???), Gareth Southgate pedig jókor ül a Háromoroszlánosok kispadján. De azért ne vegyük el tőle: neki összejött egy vb elődöntő és egy Eb ezüst… Nem Rio Ferdinánddal, John Terryvel, Paul Scholes-szal, David Beckhammel, Frank Lamparddal, Steven Gerrarddal vagy Wayne Rooney-val. De Kyle Walkerrel, Harry Maguire-rel, John Stones-sal, Luke Shaw-val, Mason Mounttal, Jack Grealish-hel, Harry Kane-nel és Raheem Sterlinggel. Az előbbi felsorolásban talán nagyobb nevekkel találkoztunk, de legkésőbb ezen az EB-n kiderült: nem minden a hírnév! A csapategység diadalát hozta az idei seregszemle!

Vajon Tom Cruise vagy Raheem Sterling a nagyobb színész???

Sebezhetőkből legyőzhetetlenek – a Chiellini, Bonucci duó diadala

Az olaszok mindig remek védekezésükről voltak híreresek, ám az Eb előtt sokan mégis a taljánok elhárító képességét tartotta a csapat Achilles-inának. Nem jó poén, de sajnos részben igazuk lett: a torna addig talán legjobb játékosának, Leonardo Spinazzolának az achilles-ina ugyanis elszakadt a belgák ellen és vélhetően nagyon hosszú kihagyás vár rá… De azokat is meg lehetett érteni, akik a két belső védő miatt fogták a fejüket: Leonardo Bonucci rég nincs csúcsformában, Giorgio Chiellini pedig egyik sérülésből esett a másikba az előző évben – csak a rutin szólt mellettük és az, hogy egymás rezdülését is ismerik, hiszen évtizedes barátság az övék, s nem csak a pályán: az Eb után például együtt mentek családostul nyaralni is. Minden pechszéria véget ér egyszer: Eb finálét 2012-ben, BL döntőt 2015-ben és 2017-ben veszítettek már, éppen itt volt az ideje, hogy megszabaduljanak a vállukat nyomó mázsás béklyótól, hogy csak a Juventus „börtön” mezében és csak hazai porondon tudnak nyerni bármit is…

Eredményességben immár ők is a szeren vannak és a nagy elődök nyomába léptek: hogy a Buffon, Cannavaro, Nesta/Materazzi vb győztes hátsó alakzat vagy a Donnarumma, Bonucci, Chiellini hármas a jobb-e, nos, arról vitázhatnánk (szerény meglátásom szerint az előbbi), de az biztos, hogy ha együtt szerepelnének, a Materazzi, Chiellini kettős mellbe fejelését és vállon harapását tíz orvosból nyolc biztosan nem ajánlaná. Az a kettő pedig Zidane-t és Luis Suarezt talán még a mai napig is kezeli… Bár a válogatott sikere nem kizárólag a védőkön múlt, muszáj még egy gondolat erejéig róluk beszélnem. Chiellini személyisége, kisugárzása a többiekre is átragadt, emlékezhetünk az egész Eb egyik legikonikusabb jelenete volt, ahogy poénkodott Jordi Albával a spanyol-olasz büntetőpárbaja előtt. Bonucci meg kivette részét a támadásépítésből is, remek labdái voltak, nem mellesleg, a döntőben ő egyenlített és mindkét büntetőpárbajban kíméletlen ítéletvégrehajtónak bizonyult. Szóval fontos volt a szerepük – Donnarummáé is, aki a két büntetőpárbajban három lövést megfogott, s előtte a belgák ellen is bravúrosan védett.

 De mégsem mondhatjuk, hogy az idei Eb-t a védekezésével nyerte meg Olaszország – és jó ezt kimondani! A siker kulcsa legtöbb esetben természetesen a stabil védekezés. Elsőre hihetetlennek tűnik (és talán másodjára is…), de Görögország 2004-es győzelme óta egyenes kieséses szakaszban egyszerűen nem illik gólt kapni. És ezt vegyük szó szerint: a görögök és a spanyolok kétszer is úgy nyerték meg az Eb-t, hogy amikor nagyon kellett, lehúzták a rolót, s öt éve a portugálok is mindössze egyszer kapituláltak (igaz, előtte ellenünk meg háromszor, ami akkor majdnem a kiesésüket eredményezte…). Az idei tornát megelőzően legutóbb 2000-ben kapott gólt a későbbi Eb győztes az egyenes kieséses szakaszban; épp a fináléban, Marco Delvecchio góljával még az olaszok vezettek a franciák ellen. Írd és mondd, ez barátok közt is 13 meccset és mindössze egy kapott gólt jelent (azt az egyet egyébként Robert Lewandowski helyezte el a portugál kapuban…) Idén fordult a trend: az olaszok a csoportkörben nem kaptak gólt, s közben felállítottak egy bámulatos, több mint 1000 perces góltalansági rekordot. Aztán viszont az osztrákok elleni hosszabbításban megtört ez a sorozat, majd Lukaku is rúgott egyet büntetőből a belga meccsen (na, ő belőtte a tizijét..), aztán a spanyolok és az angolok ellen sem úszták meg kapott gól nélkül.

És mégis, nem a világ nyolcadik csodájaként, de az olaszok a friss Európa-bajnokok – nem csak úgy, olaszosan beslisszanva… Ez a válogatott futballozni és támadni is tudott. Gattuso, Pirlo és Camoranesi a múlt, idén Jorginho, Locatelli és Verratti varázsoltak a középpályán! Lorenzo Insigne és Federico Chiesa, micsoda dolgokat műveltek ott elől… A kispad mellett meg az a Roberto Mancini irányított, aki győzelemre született… Milyen mélyen vette át a squadra azzurrát – jócskán a tengerszint vagy puritánabbul fogalmazva a béka hátsója alatt, hiszen a 2018-as vb-re Ventura ki sem vezette a csapatot. Na nem Ace Ventura, hanem Gian Piero Ventura – hiába a sok túra, ha nincs mellette ész – és azóta csak nyernek és nyernek… És nyertek. Teljesen megérdemelten! Csapatként működtek, egy csapatsportágban pedig ez elég lehet. Akkor is, ha történetesen Kylian Mbappe, Cristiano Ronaldo és Robert Lewandowski nem nálad játszik.

 ALL STAR Csapat – ahogy én láttam…

Ahogy egy nagy torna után illik, én is összeállítottam a magam álomcsapatát, ami szívem szerint a Gulácsi – Botka, Orbán, Szalai Attila – Fiola, Kleinheisler, Nagy Ádám, Schäfer, Nego – Sallai, Szalai Ádám kezdő lenne, de ennyire még én sem lehetek elfogult.

Persze meglepetést azért tartogat ez a Dream Team… Már a kapus személye miatt megkövezhettek, de én a torna legjobb játékosának választott Donnarummát csak a kispadra ültetem – hadd szokja, muhaha… Párizsban Keylor Navas szerintem még előtte lesz a sorban, de az is lehet, hogy a fiatal olaszt első évben kölcsönadják. Helyette nálam az a Manuel Neuer Kasper Schmeichel véd, aki előtt nem Bonuccik és Chiellinik takarítottak, s aki különösen a csehek és az angolok ellen parádézott. Magabiztosságot sugárzott a kapuból, az Eb győztes papa is büszke lehet rá!

Egy felejthetetlen magyar pillanat a sokból - hála Istennek, volt belőle bőven...

Azért a dán védelem se volt gyenge, mi sem jelzi jobban, minthogy képzeletbeli csapatom kispadján ott ül a csapatkapitány, Simon Kjaer, míg a kezdőbe az a Joakim Maehle került be, aki eredeti posztját tekintve jobbhátvéd, ám a tornán balhátvédként brillírozott; védőmunkáját jól látta el (bár az angolok ellen sajnos ő hozta össze a tizenegyest…), rúgott két gólt lőtt és a csehek ellen valami elképesztően szép gólpasszt adott. A LACUS TEAM-ben eredeti poszton játszatom, mert helyet kell szorítanom a baloldalon Luke Shaw-nak, aki három gólpasszt adott a tornán, s a fináléban is ellopta a show-t a csatárok elől, hiszen minden idők leggyorsabb Eb döntős gólját szerezte. Lehet elcserélte volna ezt a rekordot az Eb győzelemre, ami végül Leonardo Bonuccinak jött össze, aki szintén betalált a fináléban és végig megbízhatóan játszott a tornán – Chiellinivel, teszem gyorsan hozzá, akinek csupán a kispadon jut hely nálam. Még pedig Harry Maguire miatt, akinek az Eb előtt kérdéses volt a szereplése a tornán, de a harmadik meccstől már végig a pályán lehetett, s akinek botrányos magánügyi dolgai mellett azért a játékára is érdemes figyelni. A Maguire-Stones védőpáros már-már a John Terry-Rio Ferdinánd duót idézte… Ha Spinazzola nem sérül meg a belgák ellen, alighanem ő csapatom balhátvédje, s meglehet, a torna legjobb játékosának is megválasztották volna, így azonban nálam ő is csak csere.

A manchesteri páros a válogatottban is letette névjegyét...

Akárcsak a svájci Steven Zuber, aki négy gólpasszt adott az Eb-n. Mellette ülnek Paul Pogba és Kevin de Bruyne is – igen, ők azok, akik nem fértek be az Álomtizenegybe… Ott van viszont Pierre-Emile Hojbjerg, akinek a játéka nem volt annyira látványos, de azért adott három gólpasszt a tornán, Eriksen kiválása után ő lett a dán vezérbika és világklasszis szinten futballozott. Ugyanezt mondhatjuk a középpálya másik két tagjáról is. Jorginho játéka sem látványos, ám annál hatékonyabb, 93%-os passzpontossága pedig önmagáért beszél, ő az olasz Nagy Ádám – egy ilyen játékos kell minden csapatba! Miután a BL győzelem után az Eb-t is megnyerte, sokan az Aranylabda egyik esélyesének tartják – azért meglepő lenne, ha neki ítélnék a díjat… Pedri zsenge kora ellenére nagyon éretten játszott, gyakorlatilag minden meccsen végig a pályán volt (Svájc ellen cserélték csak le a 119. percben, hogy a helyén pályára lépő Rodri büntetőt rúgjon) és ez a teljesítmény optimizmusra adhat okot: van élet Xavi és Iniesta után is! Miután az olimpián is ott van, kérdés, mennyire érkezik majd vissza kifacsart állapotban a Barcelonához…

Néhányan azok közül, akik beírták magukat a futball történelemkönyvébe...

A cserepadon ülnek azok a támadók, akiket a torna előtt talán a legjobbak közé vártunk: az Aranycipős, de az 5 góljából hármat is büntetőből szerző Cristiano Ronaldo, a kieséses meccsekre megtáltosodó, végül 4 góllal záró Harry Kane, illetve a szintén 4 gólos belga Romelu Lukaku. Ők hárman 13 gólt szereztek, míg kezdő trióm csak tízet. Miért kapnak mégis ők szerepet? Mert az ő játékuk nagyobbat szólt ezen a tornán! Gondolta azt bárki az Eb előtt, hogy a cseh Patrick Schick főszereplő lehet? Öt gólt szerzett, négy meccsre elosztva, ez a cseh vitéz talán még Toldi Miklóssal is felvette volna a versenyt. Federico Chiesa a torna elején még nem volt kezdő, de aztán az egyenes kieséses szakaszra bejátszotta magát a csapatba: az osztrákok és a spanyolok ellen is szép gólt lőtt, fazont szabott az olasz támadójátéknak. Csiszolatlan gyémánt, akire nagyon kell vigyáznia az olasz futballnak! Végül, bár egyáltalán nem tetszett az a fetrengés, amit időnként bemutatott, be kell ismernem: Raheem Sterling tett a legtöbbet azért, hogy az angolok Eb döntőbe jutottak – más kérdés, hogy ott már ő sem tudott hozzátenni semmit a vérszegény támadójátékhoz. De előtte: a csoportkörben csak ő szerzett gólt, majd betalált a németek ellen, csodálatos gólpasszt adott az ukránok ellen és ő harcolta ki azt a bizonyos büntetőt is a dánokkal szemben. Ha csak szimpátia alapján döntenék, helyette inkább Harry Kane lenne a kezdőcsatár, de mindent egybevetve Sterling jobb teljesítményt nyújtott nála és fontosabb volt a szerepe is a Háromoroszlánosok menetelésében.

Így áll fel végül a DREAM TEAM!                       

Kasper Schmeichel (Dánia) – Joakim Maehle (Dánia), Harry Maguire (Anglia), Leonardo Bonucci (Olaszország), Luke Shaw (Anglia) – Pierre-Emile Höjbjerg (Dánia), Jorginho (Olaszország), Pedri (Spanyolország) – Federico Chiesa (Olaszország), Patrick Schick (Csehország), Raheem Sterling (Anglia)

Van ám egy B csapat is, ami a nevek alapján talán még erősebbnek is tűnik…

Gianluigi Donnarumma (Olaszország) – Simon Kjaer (Dánia), Giorgio Chiellini (Olaszország), John Stones (Anglia), Leonardo Spinazzola (Olaszország) - Steven Zuber (Svájc), Paul Pogba (Franciaország), Kevin de Bruyne (Belgium) – Cristiano Ronaldo (Portugália), Harry Kane (Angia) Romelu Lukaku (Belgium)

Te mire fogsz emlékezni a 2020-as, mégis 2021-es foci Eb-ről?

1. Pont erre… A halasztásra!
2. Bognár György tapintatlan stúdiós szerepvállalására Eriksen drámájára és a dánok hősies szereplésére
3. A magyarok csodálatos helytállására
4. A franciák kifogásaira
5. A csalódást keltő németekre
6. Az olasz válogatottra, ami végre nem csak védekezni tud
7. A drámai büntetőpárbajokra
8. A Puskás Stadionban uralkodó hangulatra
9. Az angolokra, akiknek most majdnem sikerült...
10. Esetleg valami másra

Írd meg kommentben, nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre!

(Egyébként megtalálták Gareth Bale labdáját. Közvetlenül Jaap Stam 2000-es Eb-n az olaszok ellen, David Beckham 2004-es Eb-n a portugálok ellen és Sergio Ramos 2012-es BL elődöntőben a Bayern München ellen űrbe lőtt lasztija mellett ért célba. Nem messze tőlük azonosították Roberto Baggio labdáját is, aki az 1994-s vb-n hibázta el a sorsdöntő, utolsó tizenegyest. Ne legyünk igazságtalanok: csak az hibázik, aki elvállalja. Idén a kelleténél talán többen vállalták el…)

Volt itt minden ebben a 30 napban, mint a búcsúban, sok esemény történt az Európa-bajnokságon – személy szerint én a magyar válogatottra fogok legszívesebben visszagondolni, meg arra, hogy egy magyar meccsen ott lehettem, egy másikon meg világsztárokat láthattam… De azt hiszem, ez az Eb számomra mégis azért lesz különleges és emlékezetes, mert az angol-dán elődöntő másnapján, bár én nem játszottam éremért, mégis aranyember lettem: megszülettek a hármasikreim, hogy bearanyozzák életünket, mindennapjainkat. S bár egyikük sem kapta a Harry, a Jordan vagy a Kasper keresztnevet – tekintve, hogy mindhárman lányok –, ők is hősökként születtek erre a világra. Nagyobb küzdők és hősök még azoknál is, mint akiket ezekben a hetekben láthattunk… Írásomat hadd foglaljam keretbe: ha Eriksen horrorsérülésénél rájöttünk mindnyájan, van fontosabb a focinál, a torna után, közel 50 meccsel később ezt sokszorosan meg tudom erősíteni: tényleg van fontosabb... Nagy Család lettünk, s Teodor fiammal kiegészülve három év múlva négy új szurkolója lesz ennek a csodás nemzetnek! Petőfi Sándor versének címét plagizálva az Eb után, Európa csendes, újra csendes – a három grácia biztos nem lesznek azok! Csak győzzük kivárni: addig is, Flóra, Janka és Míra, növekedjetek bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt! (Lk 2,52)

Köszönöm a figyelmet! További szép nyarat kívánok Mindenkinek!!

Talán jobb lett volna akkor és ott helyben leülni és kiírni magamból mindent. Talán. Botka Endrének is igaza lehet, aki a német meccs után úgy nyilatkozott, egyelőre még nagy bennük a csalódottság és le kell ülepednie mindannak, ami velük történt. Én is vártam, s bár lassan a végéhez közeledik az Európa-bajnokság (a jövő héten mindössze három meccs lesz már vissza…), szerintem jól döntöttem, mikor nem ültem már másnap le a klaviatúra elé, hogy ki(s)írjam mindazt, ami bennem volt. Az emlékek nem halványodtak és így legalább élcelődhetek azon, hogy mindhárom csoport riválisunk kizúgott a legelső akadálynál, amivel szembe találta magát, kilépve az F csoport biztonságot nyújtó, kényelmes komfortzónájából – Hajdú B. Istvánt idézve, hagytak volna inkább minket továbbjutni… Ezen kár keseregni, és nincs is miért: hőskölteményt írt idén a magyar labdarúgó válogatott, s bár a csehekkel vagy az ukránokkal ellentétben mi nem játszottunk negyeddöntőt, a 2020-as Európa-bajnokság számunkra (és nem túlzok, ha azt mondom, az öreg kontinens számára is) a magyarok teljesítményéről marad emlékezetes. Mert a zöld gyepen, de a lelátón is kivívtuk az elismerést! Szubjektív elemzés, személyes élménybeszámolóval megspékelve!

 Az megvan, amikor 2001-ben egy román-magyar vb selejtező 5. percében olyan gólt kaptunk, amit a Monthy Phyton angol humortársulat is állva tapsolt volna? Faragó Richárd anno ekképpen kommentálta: „Komolyan mondom, ha visszanézik a mieink, talán ők is a hasukat fogják majd. Csak nem a röhögéstől. Komikus gól, de nem nagyon tudok most nevetni rajta.” Érdemes megnézni, mit művelt a híres Mátyus János, Sebők Vilmos, Korsós György alkotta védelem... És az megvan, amikor 2003-ban Maris Verpakovskis egymaga csinált bolondot Magyarországból és lett egy ország (Lettország…) nemzeti hőse? (Szegény Faragó Ricsi, ez a meccs is neki jutott szpíkerként, nem lennék meglepve, ha ezt a meccset követően feladott volna egy hirdetést „szpí kerestetik” jeligével…) És amikor a később a Fradiban is megforduló André Schembri duplájával vert minket Málta? Egészen addig azt hittem, hogy Málta szigetén csak Szent Pál apostolt harapta meg a vipera, de hogy ott futballozni is tudnak… Egyébként nem is tudnak, de ellenünk sok lesajnált nemzet tűnik Brazíliának… Az RTL Klub egykori sportcsatornája, az akkori vb-t is sugárzó Sportklub adta a meccset és Léderer Ákosé volt a megtiszteltetés, hogy feltegye a megválaszolhatatlan kérdést: „Hová tűnt Damon Hill?” „Hová jött Király Gábor?”

Vagy azok a meccsek, amiken hiába voltunk pariban a svédekkel, az utolsó pillanatban mégis kést döfött a szívünkbe egy bizonyos Zlatan? Hol bombagólt lőtt Ibrahimovics, hol Babos Gábor rúgta úgy rá a labdát, hogy ha akarta volna, se tudta volna elkerülni, hogy az a kapuba hulljon. Nyolc évvel ezelőtti, így frissebb élmény még mindig a kevésbé kellemes fajtából, mikor Guzmics Richárd labdájával kapunkig gyalogolt az éppen klubnélküli román Marica, egy hónappal később jött az amszterdami 1-8, majd Szalai Ádám nyomta fullba a kretént azon a bizonyos sajtótájékoztatón, ami sokaknál kiverte a biztosítékot, de sajnos szinte mindenben igaza volt. (Nyolc év távlatából is érdemes megnézni ezt a videót, tanulságos…) Sokáig ez az őszinteség hiányzott a magyar futballból, s bár azt hittük, Dárdai Pál és Bernd Storck mindent helyrehozott, de a régóta várt és minden képzeletet felülmúló EB szereplés után azért csak kikaptunk még Andorrától, Luxemburgtól és Kazahsztántól…

Hogy egy pozitív hangvételű írást miért kezdek sebek feltépésével? Azért, mert ez a sok sokk is kellett ahhoz, hogy különösen izgalmas várakozással tekintsek az idei EB-re, s hogy az igazi magyar futballszurkolókkal együtt (és itt most nem az állandóan károgó varjakra, s a folyamatosan kötözködő és a futballban is csak a politikát látó fizetett ellendrukkerekre gondolok…) kiélvezzem a torna minden egyes pillanatát. Öt évvel ezelőtt 44 év után volt ott Eb-n a magyar válogatott, az már az ötödik kontinenstorna volt, amit árgus szemekkel figyeltem, de először szurkolhattam saját hazámért. Nem, nem selejtezőben izgultam azért, hogy ne kapjunk ki nagyon Grúziától (igen, ezt a kellemetlen meccset is citálhattam volna az imént 2001-ből - „hát bolondok házát csinálnak a magyar védelemből, szaladgálunk, mint légy a falon, már bocsánat…”, by idősebb Knézy Jenő…), hanem EB-n, amire az egész világ, de legalábbis a kontinens figyel! Én ’87-ben születtem, egy évvel a mexikói vb után, s mivel azóta olyan messze állunk a tornára való kijutástól, mint Quasimodo a Párizs Szépe díjtól, korábban egyáltalán nem láttam világeseményen aranylábú fiainkat. (Az 1998-as vb volt az első, amit néztem, annak pótselejtezőjén ugyan érdekeltek voltunk, de a legkevésbé sem bánom, hogy a jugoszlávok elleni 1-12-ről még lemaradtam…)

Természetesen sokat hallottam és olvastam az Aranycsapatról, az Évszázad mérkőzését is láttam. Az 1966-os brazil verés képkockái sem ismeretlenek előttem, különösen nagyot játszott Bene Ferenc és Farkas János. Fél évszázad távlatából is büszke vagyok egyetlen Aranylabdásunkra, Albert Flóriánra. Varga Zoltán temetésén ott is voltam a Szent István Bazilikában (Kiss-Rigó László püspök úr temette, nem messze tőlem ott állt a Fekete párduc, Grosics Gyula!), és a Nyilasi Tibi, Détári Lajos duóra sem emlékszem játékosként – „Nyíl” még éppen megvan a Fradi edzőjeként, s a Sport TV szakértőjeként szerintem hiteles a véleménye, én csípem a stílusát, Détári edzői kvalitásairól és eredményeiről pedig nehéz jót mondani, ezért inkább nem mondok semmit. Szóval nekem, tejfelesszájú, mégis a krisztusi kort már maga mögött tudó fiatal szurkolónak az elmúlt húsz év volt a magyar futball. Tele sírással és tragikomédiával, de újabban már nevetéssel és reménykedéssel is.

Így vártam az idei Európa-bajnokságot, amit nagyon örülök, hogy elhalasztottak, mert legyünk őszinték: egy évvel ezelőtt nem biztos, hogy kijutottunk volna rá. (Szörnyű lett volna a románok sorsára jutni, akik Bukarestben nézhették a hollandokat, az ukránokat, meg a franciák kiesését is, csak magukat nem, legfeljebb a tükörben…) A magyar válogatott Marco Rossi vezetésével hatalmasat fejlődött a pandémia utáni újrakezdéstől és a Nemzetek Ligájában való bravúros szereplés az összecsiszolódást, a taktika kigondolását és megvalósítását is elősegítette. Eredetileg tavaly márciusban lettek volna a pótselejtezők, amikor Willi Orbán éppen súlyos sérüléséből lábadozott, Szoboszlai Dominikra nem osztottak volna még vezérszerepet, Szalai Attiláról és Schäfer Andrásról pedig még nem is igazán tudtunk. Kellett ez az egy év, mert azóta Gulácsi Péter BL elődöntőkön védett, Botka Endre a Ferencvárossal BL csoportkörben edződött (természetesen Dibusszal, Lovrencsiccsel és Sigérrel…), Loic Nego előtt elhárultak az akadályok, hogy magyar válogatott lehessen és végre Szalai Ádám Nagy Ádám is rendszeres játéklehetőséget kapott. Szóval a magyarok nyertek a halasztással.

A sorsolással viszont nem. Ugyanaz történt, mint a Fradival: a magyar bajnokcsapat a Barcelona, a Juventus és a Dinamo Kijev ellen játszott a nemzetközi porondon, a magyar válogatott pedig megkapta a francia, portugál, német hármast. A legutóbbi két vb győztesét és az EB címvédőt. Az alapkérdés az volt: mit kezdjünk ezzel a csoporttal? Örüljünk, hogy világsztárok ellen léphetünk pályára, s az legyen a cél, hogy ne hozzunk szégyent az országra és ússzuk meg minél kisebb verésekkel? Vagy jó lett volna könnyebb csoportba kerülni, ahol talán lehetett volna esélyünk tovább is jutni? Öt éve ilyen csoportot kaptunk, akkor csak a portugálok számítottak nagy vadnak, akiket majdnem el is ejtettünk a csoportkör dzsungeljében – tranzban is volt az egész ország Dzsudzsák „pattanásaitól”… Félő volt, három csúnya zakó (ráadásul ebben a rekkenő hőségben…) negatív hatást fog kiváltani az országban, aminek mondjuk egy covid tesztnél lehet örülni, de egyébként meg inkább szavazok az Unicum jelszavára, ha már Rossi mester is így tett, mikor közösségi oldalán e nedűvel köszöntötte a szurkolókat: Csak pozitívan!

Előzetesen nem is fogalmaztam meg elvárásokat. Persze, jó lett volna nem 3-4 gólos verésekkel lejönni a pályáról, de én élvezni akartam az EB minden percét – és közben bízni abban, hogy a pályán lévők is így tesznek. Bár volt, ami táplálhatta reményünket. Nem csak a magyarok formája (az EB előtti 11 meccsen veretlenek maradtunk, s ebben a sorozatban játszottunk a törökökkel, az oroszokkal és Andorrával a lengyelekkel is), meg hogy a labda gömbölyű, de például az is, hogy riválisainknál azért mindenki lehúzott nagyjából 50-60 meccset egy pandémiával terhes összezsúfolt szezonban, így bízhattunk abban, páran kifacsartan érkeznek majd a tornára. Ebben nem lőttem mellé, abban már inkább, hogy a torna előtt egy internetes tippjátékban a franciákat jelöltem meg végső győztesnek, Mbappét meg gólkirálynak – nos, a gallok már a 16 között kiestek, a PSG-vel meg a világ összes kincséért sem hosszabbító francia csodagyereknek meg közel 400 perc és egy büntetőpárbaj sem volt elég ahhoz, hogy egyszer is betaláljon. Maximum Playstation-ön...

Valaki otthonról szurkolt... :)

Mivel szerencsésen kisorsolt a rendszer korábban, két meccsre is vehettem jegyeket, fájdalom, egyiken sem a mieink léptek pályára. Némi gyógyírt jelentett ugyanakkor, hogy a legutóbbi Eb döntő visszavágójára, a presztizsrangadó portugál-franciára viszont mehettem, a másik pedig egy nyolcaddöntő, aminek párosítása ekkor még természetesen mindenki számára misztérium volt. (Erre a meccsre végül nem mentem fel, bár jó meccs lehetett a holland-cseh, de a körülmények úgy alakultak, hogy örömmel ajándékoztam el barátaimnak a jegyeket.) Aztán két héttel a torna előtt újra megnyílt a lehetőség a jegyvásárlásra, most már célirányosan arra a meccsre vehettünk tikettet, amire menni akartunk – Anna húgom, aki egyébként 5-6 éve komoly futballszurkoló, s nem csak divatból, s bátyja idegesítése végett szurkol a Barcelonának (…) vett két jegyet a magyar-portugálra, így ez a lehetőség viszonylag hirtelen csöppent az ölembe, lelkileg nem is nagyon volt lehetőségem ezt feldolgozni. Más viszont dolgozott bennem: az adrenalin; a meccset megelőző éjszaka nem is nagyon aludtam, mert nem akartam lekésni azt a hajnali vonatot, amivel Miskolcig mentem, hogy ott átüljek egy barátomhoz, kollégámhoz, Molához, s együtt menjünk fel Pestre, ahol csatlakozott hozzánk az öccse is.

 A Papp László Arénánál másodpercek alatt megkaptuk a karszalagot, ami nélkül a meccsre se mehettünk, majd egy pici ejtőzés után Annával elindultunk a Hősök terére: át akartunk élni egy olyan vonulást, amilyet öt éve Marseilles-ben tettek az oda meccsre zarándokló magyarok. Nem csalódtunk: legalább tízezer ember, rengeteg rendőr kíséretében, de egyébként kulturáltan vonult Budapest utcáin, egyenesen a Puskás stadionig. Nem zavart délután háromkor a tikkasztó hőség sem, ezt az egy órát kár lett volna kihagyni. Sajnos nem fotóztam le, de a vonulás egyik legemlékezetesebb momentuma az volt számomra, mikor egy magyar zászlót szorongató apuka kézen fogva ment a Cristiano Ronaldós mezben feszítő 7-8 éves kisfiával. Eszembe jutott, nekem lesznek-e ilyen meccsélményeim Teodor fiammal, meg az is, jó, hogy ez egy családon belüli képsor volt, de a futball összehozza azokat is, akik esetleg nem egy csapatnak szurkolnak (erről később még lesz szó.) S ki tudja: lehet, a következő EB szereplésünket ugyanez a srác már Szalai Attila vagy Dzsudzsák Balázs Szoboszlai Dominik feliratú mezben fogja végigszurkolni…

 A stadionba is meglepően könnyű volt bejutni, hála Istennek rengeteg beléptetőkapu állt rendelkezésünkre, s mikor nagyjából egy órával a kezdés előtt bementünk, már hömpölygött a tömeg. Az új Puskás Stadionban most jártam először, igaz, az Uruguay elleni avatómeccs óta erre nem is lett volna sok lehetőségem (talán ha megpróbálok felmenni a Fradi-Juvéra…), a pandémia miatt az ősszel minden válogatott meccsünk zártkapus volt, beleértve az Izland elleni sorsdöntő pótselejtezőt is. Lenyűgözött a látvány, valóban világszínvonalú létesítmény – már csak egy jó csapat kell hozzá! Hátborzongató volt hallgatni a meccs előtt nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, majd elkezdődött az éjjel, ami azóta is tart, mert soha nem érhet véget! Egyedül Budapest rendezett telt házas meccseket a csoportkörben, a hangulat tévén keresztül is átszűrődött. Bevallom, bár terveztem, ezt a meccset még nem néztem meg felvételről, így csak arra tudok hagyatkozni, amit szabad szemmel láttam.

A mieink jobbára védekeztek, de azért nem törte fel a hátunkat a háló, ha jól emlékszem, Gulácsinak egy nagy védése volt az első félidőben és Ronaldo tőle szokatlan módon fölé vágott egy ziccert. A második félidőben bátrabbak voltunk, olyannyira, hogy az első negyedórában többször beszorítottuk a címvédőt, szép támadásokat vezettünk, s voltak kisebb helyzeteink is. Aztán jött a gól: Nego labdáját a csereként beálló, immár a Dallasban futballozó Schön Szabolcs bevágta, s öt másodpercig tényleg elhittük, hogy vezetünk. Nekem hivatásomból fakadóan is jól kell tudnom, hogy hinni a templomban kell, így visszacsöppentünk a valóságba: ha hajszállal is, de az új Jockey Ewing, hiába táncoltatta meg szépen Pepét, lesen volt, így annulálták ezt az egyébként pofás találatot. Vezettünk a portugálok ellen – és mégsem. Kezdetét vette az érzelmi hullámvasút, de hamarosan ki is szálltunk belőle, mert Raphael Guerreiro lövése olyan szerencsétlenül pattant meg Willi Orbán lábán, hogy Gulácsinak esélye sem volt védeni. Törvényszerűnek egyáltalán nem nevezném, hogy ezután szétestünk, rutintalanságnak inkább, illetve azt hiszem, a szív hajtotta a fiainkat ezekben a percekben, s nem ésszel játszottak. Közel hatvanezer szív dobogott a lelátón a magyarokért, akik talán a lesgól után azt hitték, szabályosat is tudnak szerezni – és tényleg, miért hittek volna mást?

Aztán a végét már rutinból lehozták Ronaldóék. Orbánnak nem volt más választása, szabálytalankodnia kellett, a tizenegyest természetesen berúgta Cristiano Ronaldo, aki ezzel megdöntötte Platini EB gólrekordját és egyedüli csúcstartó lett. (Bár nem lehet eléggé hangsúlyozni: Platini egy EB-n rúgott kilencet, míg a portugálnak ez már az ötödik tornája volt…) A gólját annál a szögletzászlónál ünnepelte, amihez mi viszonylag közel ültünk, s világhírű gólörömét el is felejtettem felvenni – nem is baj, hogy nem a magyarok elleni meccsén, hanem a franciák ellenin rögzítettem eme dicső pillanatot… Sajnos Ronaldo nem érte be ennyivel; a legvégén egy szép összjáték végén újra betalált, így válhatott a meccs emberévé úgy, hogy előtte 85 percig fültőcimpa-vakaráson kívül az égvilágon semmit nem csinált. De hát ettől klasszis a klasszis, Ronaldo pedig minden kétséget kizáróan az – és szerintem minden idők egyik legjobbja. Túl nagy csalódottságot a lefújás után sem éreztem. Jó, kikaptunk 3-0-ra, aki csak a végeredményt látja, azt mondja, simaliba. De a portugálok megint szenvedtek ellenünk, mint öt évvel ezelőtt, s több mint 80 percig elrontottuk a játékukat. Talán a lesgól ébresztette fel őket, s akkor döbbentek rá arra, hogy ezt a meccset akár el is veszíthetik. Három gól biztos, hogy nem volt a két csapat között, viszont érdekes, hogy a legtöbben ezen a meccsen adtak esélyt a pontszerzésre a magyaroknak és végül csak ezen a meccsen nem jött össze a bravúr… Látva a későbbi meccseiket, a luzitánok nagy bajba kerültek volna, ha nem nyerik meg valahogy a „nyitótáncot”…

Másnap élményekkel gazdagon tértem haza, de abban a reményben, hogy egy hét múlva újra jelenésem lesz a Puskás Stadionban. De addig még várt ránk a francia meccs, amitől talán legjobban tartott a közvélemény. A franciák a világbajnokok, soraikban tudják Varane-t, N’Golo Kantét, Pogbát, Griezmannt és Mbappét, sőt már Karim Benzemát is, aki 2015 után térhetett vissza a nemzeti együttesbe. Bombaerős team, szinte minden poszton világklasszissal, látszólagos gyenge pont nélkül… Persze, mint minden csapatnak, nekik is megvolt a maguk achilles ina, amivel már nem egyszer felsültek a gallok nagy tornán, ez pedig a csapategység hiánya… De ezt ekkor még nem tudhattuk… Csak az első negyedórát húzzuk ki kapott gól nélkül, hú, túl vagyunk a félidő felén, de jó, lassan lecsorog az első félidő, és még mindig nem kaptunk gólt… És akkor jött Fiola Attila, aki Sallai Roland okosan lekészített labdájával elindult és Hugo Llorist becsapva a rövid alsóba varázsolta a bőrgolyót!!! Vajon mennyi pénzt kaszálhatott, aki arra fogadott, hogy az első EB gólunkat a szárnyvédő Fiola Attila rúgja? Hát igen, a góllövés alapvetően nem az ő asztala, s amire gólöröm közben rácsapott, az sem az övé volt – mindenesetre a vaterán alighanem sokat érne most az a veterán bútordarab, még úgy is, hogy a csinos műsorközlőt, Szalay Editet nem is csapják hozzá… Nem csalás, nem ámítás: a magyarok legjobbkor szerezték meg a vezetést, az első félidő ráadásában, így legalább 15 percig elhihettük, megverhetjük a világbajnokot.

 Ez végül nem jött össze, mert még idejében fújt ébresztőt és kukorékolt a gall kakas: a 66. percben egy többszörös védelmi megingást követően egyenlített Griezmann, hogy aztán bemutathassa a már 3 5 éve is visszataszító popsi rázós robottáncát. A franciák ezután nem mentek rá a győztes gólra, mi pedig hősiesen álltuk a rohamokat, így megtörtént, amiben csak álmainkban mertünk hinni: a világbajnok franciák ellen szereztünk egy pontot! A meccset otthon, Rozsályban néztük a Művelődési Házban, egész sokan, frenetikus hangulatban és a második félidőre már a Feleségem, Kitti és Teodor is csatlakoztak! Vicces volt utóbb a franciák sérelmeit olvasni, akik az elviselhetetlen hőségre és a közönségre, pontosabban annak erejére panaszkodtak, hogy a nagy hangzavarban nem hallották egymást. Aha! Szóval ezek szerint a magyarok nem délután 3 órakor játszották a meccset, mint ők, s a Barcelona, a Juventus, meg a PSG játékosaiként nincsenek hozzászokva a hangzavarhoz és a tömeghez. Ülj le fiam, egyes! Erről egy vicc jut az eszembe!

A férj későn ér haza. A feleség rögtön nekiugrik:

- Hol tekeregtél mostanáig?

- Drágám, azért késtem, mert horgászni voltam. Kifogtam egy keszeget, kifogtam öt pontyot, kifogtam…

- Nem érdekelnek a kifogások!

Szóval igen, a kifogások… Abban a franciák jók voltak az EB-n! A svájciak elleni kiesést követően egymásnak ugrottak a gyermeküket és saját önérzetüket féltő anyák és egymás fiát szidták, közben kiderült, a spílerek hajnalig netflixeztek, a videójátékokat nyüstölték, meg NBA kosármeccset néztek, utólag meg a belvárosi szállodát hibáztatják, miközben a magyar meccs után az eredeti terv szerint át kellett volna cuccolniuk Gárdonyba. De ők inkább maradtak a főváros szívében, a Deák tér szomszédságában lévő Marriott hotelben, ahol semmi sem garantálta a nyugodt pihenésüket – többször láttam a rendőri kísérettel vonuló France feliratú buszt, az tényleg nem a nyugalom és a béke szigete volt… Mindezek mellett a profizmus leghalványabb jelét nem tapasztalhattuk ezeken a megnyilvánulásokon, de arc az van – kérdés, befért-e mindegyik a hazafelé tartó gépre… De már megint elkalandoztam, szóljatok rám… A magyarok nem kerestek kifogásokat és nem a szerencsének köszönhették a döntetlent: tudatosan felépített játékkal lepték meg a franciákat, támadásban is többet nyújtottak az első meccshez képest, és ami nagyon fontos, nem roppantak össze a váratlan és szerencsétlen góltól. Ezek talán apróságnak tűnnek, mégis nagyon fontos részletek ahhoz, hogy ez a válogatott Marco Rossi irányításával még inkább előreléphessen.

Miután a hőség riadó ellenére a franciák kis híján megfáztak ellenünk, sok honfitársamhoz hasonlóan engem is elfogott az a különös érzés, hogy de jó, hogy ott lehetek a portugál-francia meccsen, de mégis jobb lenne kiszurkolni a magyarok müncheni győzelmét. Merthogy megteremtettük magunknak az esélyt az utolsó játéknapra, hogy amennyiben megverjük a németeket, továbbjussunk ebből az irdatlanul kemény csoportból. Végül a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt: élőben láttam az elmúlt évtized egyik és a következő évtized vélhetően egyik legjobb játékosát, s közben tombolt a lelátó Szalai Ádám fejes góljánál. Anna húgommal és egyik legjobb barátommal, esküvői tanúmmal és fiam keresztapjával, Grunda Marcival mentem, s bátran mondhatom, jó helyen ültünk: előttünk portugálok, mögöttünk meg olyan szerencsés magyarok, akiknek valamilyen csoda folytán működött a mobilnetük, így futótűzként terjedhetett a hír: bizony, jelen állás szerint csoportmásodikok vagyunk! Benzema és Ronaldo biztos nem tudták, mi zajlik a nézőtéren, ők vigyázó szemeiket a zöld pázsitra hegyezték. Mindketten dupláztak, a 2-2-t hozó meccs góljainak ¾-e büntetőből született, Ronaldo pedig történelmet írni jár Budapestre: ellenünk EB gólrekorder lett, a franciák ellen pedig beérte az iráni Ali Daei-t válogatott gólok számában. 109 gólnál tart nemzeti mezben, ami félelmetes statisztika.

Ismerőseim között is rengetegen vannak, akik ki nem állhatják Cristiano Ronaldót megjelenése, stílusa és nagyképűnek tetsző személyisége miatt, de én nem tagadom: Real Madrid szurkolóként nem tudok ellene szurkolni, hiába nem játszik már nálunk. Amennyit ő tett a klubért, az szavakkal kifejezhetetlen; 9 év alatt rúgott 450 gólt és négy BL-t nyert a csapattal. Egyébként érdekes, de éppen Cristiano  távozása után vált a szememben értékelhetővé Karim Benzema is, aki, bár annyi gólt értelemszerűen nem tud rúgni, mint CR, egyértelmű vezére lett az együttesnek és egyszer talán még én is belátom majd, hogy nem olyan botlábú ő, mint amilyennek évekig tűnt… S még egy szó erejéig Ronaldo: lehet, öt góljából hármat is tizenegyesből lőtt az Eb-n, s lehet, néha hátrány az ő exhibicionista játéka csapatának, de még mindig, 36 és fél évesen is jelentheti ő a különbséget, s teljesen meg tudom érteni Fernando Santos kapitányt, hogy nem ülteti őt a kispadra. Botorság lenne. CR minden idők egyik legjobbja! Aki nem hiszi, nézze meg a németek elleni vezetőgóljukat: ő fejelte ki a Nationalelf szöglete után a labdát, majd 15 másodperc alatt lefutott 95 métert (csúcssebessége 34 km/óra volt…), s az ellenfél kapuja elé érkezve ő helyezte a kapuba Diogo Jota labdáját. Fantasztikus találat volt!

Ez a meccs is az volt egyébként nagyjából a 70. percig, amikor mindkét csapat rájött arra, hogy a 2-2-vel (remélem, nem szó szerint, de) kéz a kézben továbbmennek. A németek voltak nagy bajban: miután Gulácsi számtalan EB-bravúrt bemutatva hibázott egy mutatósat, kiegyenlített a Nationalelf, de senki nem számított arra, hogy másfél perccel később már újra hátrányban lesznek. Szalai Ádám pazar kiugratása és Schäfer András helyzetfelismerése azt jelentette, hogy megint továbbjutásra álltunk. Néhány évvel ezelőtt nem lett volna arra képes a csapat, hogy egy bekapott gólra ilyen gyorsan és ilyen jól reagáljon, most meg, miután sajnos másodszor is kiegyenlítettek a németek, megéltük, hogy az utolsó percekben a szögletzászlónál húzta az időt a világbajnok Thomas Müller és Toni Kroos! Én szégyellném a németek helyében magamat és igazából nem tudom eldönteni, mi a nagyobb bravúr: hogy leikszeltünk a világbajnoki címvédő franciákkal vagy hogy 7-8 percre voltunk attól, hogy kiejtsük a németeket és mi jussunk a nyolcaddöntőbe! A maga nemében mindkettő csoda… WUNDERSCHÖN!!! Mint ahogy a magyar szurkolók is azok voltak: a Puskás stadionban a francia-portugál alatt is zengett a „Ria, Ria, Hungária!” rigmus, amire rásegítettek a portugálok, s talán a franciák is, mert van, ami a focinál is fontosabb: hogy van valami, amiért végre lelkesedhetünk, ami elfeledtetheti velünk azt a sok szörnyűséget, ami az elmúlt másfél évben történt. A foci normális esetben összehozza az embereket, a válogatott meccs pedig, főleg egy hazai rendezésű Eb a nemzeti összetartozást is elő kéne, hogy segítse – sajnos ennek ellenkezőjét is bőven megtapasztalhattuk…

„Mitől vagyunk lenyűgözve egy olyan EB-től, amin még a csoportból sem jutottunk tovább? Mindhárom ellenfelünk kiesett már a 16 között, ez minősíti az F csoportot… Ráadásul idejött a sok külföldi, ki tudja, honnan szerezték a védettségi igazolványukat, meg amúgy is, inkább kórházakat építettek volna stadionok helyett… Nem beszélve arról, hogy mi térdepelni se vagyunk hajlandók és a szivárványcsaládokat is elítéljük. Milyen szörnyű országban élünk mi?” Itt lett volna a lehetőség, hogy összefogjunk, és együtt örüljünk, ünnepeljünk! Magyarország olyan eredményt ért el végre egy olyan területen, ha úgy tetszik, iparágban, melyre egész Európa felkapta a fejét! Rendeztünk mi már vizes Eb-t, kajak-kenu vb-t, női kézilabda final four-t, rengeteg Forma 1-es futamot, de egyik sportág népszerűsége sem közelíti meg a labdarúgásét. Ezt nem én mondom, ez tény! Az egész világ sokat szenvedett az elmúlt másfél évben, ez alól Magyarország sem volt kivétel. És valóban, a kenyér nem lett olcsóbb, a sör nem lett hidegebb, s balesetből sincs kevesebb… De végre jött valami, aminek egy kicsit is lehet örülni. (Persze amellett, hogy idén, 23 év után végre véget ér a Barátok közt…) Ami egy kicsit kizökkentett bennünket gyakori depressziónkból, pesszimizmusunkból, hétköznapjaink gondjaiból és fájdalmaiból, küzdelmeiből. Én örülni akarok annak, amit ez a futball válogatott véghezvitt!

Az EB 3 meccse alatt 98 percig voltunk előnyben (a franciák ellen 25 percig, a németek ellen előbb 57, majd 16 percig), s mindössze 12 percig hátrányban (a portugálok ellen a 84. perctől a hat perces hosszabbítás végéig)! És mindez a világ legjobb csapatai ellen! Ez a társaság küzdeni tudásból és szervezettségből jelesre vizsgázott, önfeláldozóan és egymást is kisegítve védekezett, s olykor támadni is tudott. Bátran mondhatom: mindhárom gólunk pazar támadás végén született! Nem öngól volt, nem megpattanó lövésből találtunk be, hanem kigondolt, tudatos támadásokból szépségdíjas befejezésekkel! Jó, azt sejtettük előre, hogy nem mi fogjuk diktálni a játék tempóját és keveset lesz nálunk a labda, mikor azonban megszereztük, próbáltuk megbecsülni – a portugálok ellen még kevésbé ment ez, a franciák és a németek ellen viszont voltak jobb periódusaink és sikerült is néha a labdát birtokolnunk. Bármelyik másik csoportból lett volna esélyünk továbbjutni, viszont az is igaz, hogy gyengébb ellenfelek ellen egészen mást kellett volna játszania a csapatnak. Legkreatívabb középpályásaink hiányában képesek lettünk volna erre? Meggyőződésem, hogy a csoportkört túlélők közül Wales, Ausztria Ukrajna, Csehország és Svédország ellen lett volna esélyünk akár a győzelemre is, nem beszélve a csoportban ragadókról, mint például a finnek, az észak-macedónok, az oroszok és a szlovákok – de vajon ez a játékstílus üdvözítő lett volna ellenük? Marco Rossi kitalálta, hogy lehetünk eredményesek a világ legjobbjai ellen. A velünk egy szinten lévőkkel szemben viszont nem lehet alap szisztéma csak a védekezés. Ezért is fogadjuk el: minden úgy jó, ahogy volt. A halálcsoportban szépen haltunk meg, s amit előzetesen senki nem gondolt: mi lettünk a hóhérok… Mindenkit kifárasztottunk, várjuk a svájciak, a belgák és az angolok köszönetnyilvánítását…

Marco Rossinak van humorérzéke, ezt a képet ő posztolta a közösségi médiában...

 Természetesen tanulni mindenből és mindig lehet: a hat gólból négyet a 83. perc után kaptunk, ráadásul minden gólunk elkerülhető volt – a portugálok harmadik gólja az előző kettő következményeként született, de még az tűnt a legszebbnek, már amennyiben tényleg nem volt les… Hat éve a norvég riporter kiáltotta örömében az éterbe, hogy ÁLOMSORSOLÁS!!!, aztán a pótselejtezőn Bödétől egy tockosat, kapitányunktól meg egy „storckosat” (muhaha…), kaptak, s ha le is néztek minket a franciák vagy a németek, most már ők is tudják: „A magyarok csoportjától ments meg, Uram, minket!” Az ő Eb-jük se tartott sokáig és eszembe jut a Jóbarátok című sorozat cinikus és állandóan viccelődő figurájának, Chandlernek egy kérdése: „Mégis mi kell ahhoz, hogy komolyan vegyenek?” Szerintem ez után az Eb után nem lehet átnézni rajtunk – szeptemberben jönnek vb selejtezőn az angolok, s a Nemzetek Ligája A csoportjában is rangos meccsek várnak majd ránk! Öröm kimondani: nagyon jó volt magyarnak lenni és a hazánkat képviselő ifjaknak szurkolni ezen az Európa-bajnokságon is!!!

Lassan nem csak az Eb, a nyári vakáció is véget ér, de még mielőtt befejezem, beszélgessünk kicsit Hőseinkről… Marco Rossi a 26 fős keretből 18 játékosnak szavazott bizalmat; Gazdag Dániel még az EB előtt megsérült, így 25 volt az a 26. A védelem összeállt: csak Gulácsi, Botka, Orbán és Szalai Attila játszották végig mind a három mérkőzést.

Gulácsi Péter: szerintem nagyon jól védett a tornán, a portugálok ellen sem egy bravúrja volt, a franciák ellen meg szerintem nem jött volna össze a pontszerzés, ha nem véd ihletett formában – mégis legtöbben talán a németek elleni bakijára fognak emlékezni. Az tényleg csúnya volt és fel nem tudom fogni, mi lehetett Gula célja ezzel a kijövetellel… Egyébként nem véletlenül véd egy topliga élcsapatában, de sajnos a hiba fontos meccseken is benne van a játékában. A PSG elleni BL elődöntőben, az Izland elleni pótselejtezőn és a németek elleni EB meccsen is volt gólhoz vezető hibája – néha kegyetlen a futball bája és sajnos ilyen a kapussors. (7,5)

Van erre egy szemléletes példám. A spanyol-horvát meccsen elképesztő potyagólt kapott Unai Simon. 40 méterről gurították haza a labdát, amit nem tudott átvenni és becsorgott a hálóba. 20 percig csámcsogott ezen az Internet népe és röhögött mindenki, de annyira jó és változatos volt a meccs, hogy később ez már senkit nem érdekelt, sőt, mivel a spanyolok továbbjutottak (ráadásul a Bilbao kapusának volt is néhány bravúrja) talán már el is felejtették ezt a betlit. Svájc ellen pedig megfogott két büntetőt… A másik oldalon, a francia-svájci meccsen Hugo Lloris 0-1-nél tizenegyest védett, ezzel meccsben tartotta a vb címvédőt, akik új erőre kaptak és megfordították a meccset. Igen ám, de a svájciak a sírból is visszahozták a találkozót, majd büntetőkkel kiejtették a franciákat – ki emlékszik ezek után már Lloris bravúrjára?

Az idei Eb-n több öngól volt, mint az eddigieken összesen...

 Ennyi intermezzo elég volt, menjünk is tovább! Botka Endre: a torna egyik meglepetésembere volt. Már az őszi BL meccseken is jó formában játszott a Fradiban, de szerintem kevesen gondolták, hogy alapember lesz a tornán; óriási mentései voltak, Fiola Attilával holtversenyben övé volt a legtöbb szerelés a csoportkörben (Szalai Ádám is az élmezőnyben!), és nagyon hasznosan játszott. (8)

Willi Orbán: képességeivel mindenki tisztában van, Marco Rossi mellett ő a másik legjobb dolog, ami a magyar labdarúgással az elmúlt években történhetett. Stabilitást és biztonságot ad a védelemnek, ami még akkor is igaz, ha nem mindig volt szerencséje: rajta pattant meg az első portugál gól, majd a tizenegyest is ő hozta össze, s a franciák egyenlítő góljánál is róla csorgott le a labda, amit Griezmann bevágott. Mindezek ellenére kell ő ide, mint egy falat kenyér! (7,5)

Szalai Attila: már az EB előtt sokan figyelték, követőinek száma aligha lett kevesebb – az angol West Ham ajánlatot is tett érte, amit a Fenerbahce élből elutasított. Jól játszott és külön örömteli fiatal kora: egy évtizedig biztos pont lehet a védelem tengelyében. (8)

Fiola Attila: nem táncoltatja fülén a labdát és nem bolondít biciklicsellel senkit, de hatalmas szíve van és legalább három tüdeje: a 2016-os EB óta sérülésekkel bajlódott, az osztrák meccs után többször nem is léphetett már pályára, megérdemelte, hogy ő legyen az első gólszerzőnk. Csatárokat megszégyenítő precizitással és higgadtsággal helyezte el azt a labdát a bal alsó sarokban… (8)

Nagy Ádám: olyan poszton játszik, hogy az a jó, ha keveset halljuk a nevét a közvetítésben; észrevehetetlen, de annál fontosabb játékos. Rengeteget zakatolt a középpályán (három meccsen 34,8 km-t tett meg, amivel harmadik a vonatkozó rangsorban a csoportkör után), kirobbanthatatlan volt már 5 éve is és egy darabig még az is lesz! (8)

Kleinheisler László: ő is óriási munkát végzett a középpályán, ráadásul az idei EB-ről is hazavitt egy Man of the Match díjat, amiért külön jár a pacsi. Öt éve az osztrákok, most a franciák ellen bizonyult a legjobbnak – ilyen minőségű celebek mellett ez óriási elismerés! Régen forrófejű volt, ma már inkább őt faragják: ő szenvedte el a legtöbb szabálytalanságot a csoportkörben (Sallai Roland meg a második legtöbbet…), miközben cselei is jól sikerültek. (7,5)

Loic Nego: szerintem maga sem számított arra, hogy ennyi játéklehetőséget fog kapni. A portugálok ellen csereként lépett pályára és ki is osztott egy gólpasszt, de a találatot végül annulálták. A franciák ellen én már csak kabalából is pályára küldtem volna szülőországa ellen, Rossi az én fejemmel gondolkodott, s a német meccsre is a kezdőben maradt – nem is okozott csalódást, bár a franciák egyenlítő góljában sajnos benne volt. Bár szerintem a pótselejtezős egyenlítése után már bármit csinálhat a válogatottban, senki nem fogja számonkérni – a csoportkör legnagyobb sebességét is ő produkálta… (7)

Schäfer András: Kalmár Zsolt és Szoboszlai Dominik tragédiája az ő szerencséje; maximum epizódszerepet kapott volna a tornán, ha a középpálya két vezére bevethető. Ám nem voltak azok, így DAC-olva a kritikusokkal a DAC középpályása megmutatta, van benne spiritusz. Gólján kívül is átlagfeletti volt, amilyen munkát végzett a pályán, az i-re a pontot mégis azzal tette fel teljesítményére, hogy bátran betört a német védők között és mattolta a bizonytalanul kimozduló Manuel Neuert. (Tényleg, az ő hibájáról miért nem beszél senki?) (8,5)

Sallai Roland: Letisztult a játéka és öröm nézni, amit csinál – 12 sikeres csele a harmadik legtöbb volt a csoportkörben! Tőle várhatjuk leginkább a kreativitást, játéka nem nélkülözi a fineszes megoldásokat, szerintem mindhárom meccsen jól játszott. A franciák és a németek elleni gólpassza is élményszámba ment! A Freiburgnál csettinthetnek, hogy ez a fiatal srác náluk játszik – de vajon még meddig? (8,5)

Szalai Ádám: Sokak szemében a mai napig kérdőjel az ő személye. Azok után is, hogy ezen az EB-n is gólt szerzett. (Nincs még egy olyan magyar játékos, aki két Eb-n betalált!) Nem rúg szezononként 30 gólt, aláírom. De nincs még egy ilyen típusú csatára jelenleg Magyarországnak! A válogatottbeli statisztikája egyébként nem rossz, közel 3 meccsenként betalál. Szívvel és lélekkel játszik, méltó Marco Rossi bizalmára és a csapatkapitányi karszalagra. De jó hír az elégedetlenkedőknek: 33 évesen már nem a jövő embere. Ugyanakkor azt hiszem, amit Szalai Ádám a válogatottban és a Bundesligában letett az asztalra, az nem szorul magyarázatra. A világ legjobb kapusának gyönyörű gólt fejelt, miközben négy kaput találó lövésével és 9 szerelésével is a csoportkör legjobbjai közé került! Minden elismerésem, Szalai Ádám! (8)

Pályára léptek még néhányan. Lovrencsics Gergő az első meccsen kezdett, a másik két találkozón is kapott pár percet. Nem bánom, hogy Rossi belátta, van nála jobb opció. Nagy küzdő ő, de már nem válogatott szint – vagy finomítsunk inkább: van nála jobb. Exklubtársa, Sigér Dávid nem szállt be jól a portugál meccsbe, többször nem is lépett pályára a tornán, de a mosolya ennek ellenére ugyanolyan gyermeki és őszinte volt, mint mindig. „Hej Vargáné káposztát főz”, de keveset adhatott belőle a maestrónak, mert a srácoknak epizódszerep sem nagyon jutott; Varga Kevin és Varga Roland egy másik univerzumban talán több játékpercet kaptak volna. Schön Szabolcs hiába lőtt gólt, az a statisztikákba nem került bele –a texasi Dallasban eleget lőhet majd, s nem biztos, hogy csak gólt… Nikolics Nemanja  Szalai sérülése miatt a franciák ellen legalább megkapta a lehetőséget a bizonyításra és számomra érdekes, hogy míg a magyar Nainggolan (csak szebb kiadásban…) Cseri Tamás pályára lépett az EB-n (és játszott kb negyedórát), Holender Filip egy percet sem kapott, pedig ősszel még alapembernek számított. Erre a sorsra jutott a két cserekapuson (Dibusz Dénes és Bogdán Ádám) kívül Lang Ádám, Kecskés Ákos, Bolla Bendegúz és Hahn János is. De talán nem bánják: az élmény számukra is életre szóló maradt!

S talán nem túlzok, ha azt mondom, számunkra is. Ám akkor ér valamit ez a sikersztori, ha továbbíródik! Fiatal és reményteli válogatottunk van, sok játékosunk szép jövő előtt áll, szerintem most tényleg van okunk bizakodni! A jóhoz tényleg könnyű hozzászokni: elég most már csak az Eb-ből, célozzuk meg a jövő évi katari vb-t, hogy a katarzis folytatódhasson! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!!!

Június 26, 2016. Bár a magyar válogatott a papírformának megfelelő eredményt ért el Belgium ellen az EB nyolcaddöntőben és 4-0-ra kikapott, mégis emelt fővel térhetett haza a nemzeti csapat francia földről. 44 év után játszhatott Európa-bajnokságon, ráadásul csoportelső lett és játékával a külföldi sajtó és a szurkolók elismerését is kiváltotta – rég nem látott futball láz uralkodott ezekben a hetekben az országban. Aztán hamar véget ért az eu(ro)fória, s hatalmába kerített bennünket újra a fóbia, a letargia, aminek törvényszerűen érkeznie kellett, mert nehogy már hozzászokjunk a jóhoz… Bár Marco Rossi személyében újra kiváló edző dirigálja Aranylábú fiainkat az oldalvonal mellől, 8-9 hónappal ezelőtt nem biztos, hogy az Európa-bajnoki esélyeinkről beszéltünk volna, mindenesetre, ha valaki profitált a világjárványból és a torna (így az azt megelőző pótselejtezők) elhalasztásából, az a talján maestro és legényei, akik szemkápráztató 2020-as évet produkálva végül kvalifikálták magukat… Hova is? Ja, Budapestre!!! Mert hogy első két csoportmeccsüket a Puskás Stadionban játsszák majd! Érzelmi hullámvasút volt az elmúlt öt év, melynek a vége jól sikerült, de a köztes időt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a kontinenstornára megérkeztünk, de nézzük meg, hogyan jutottunk el az EB-től az EB-ig…

Kezdjük Szalai Ádámtól és Évától. Pontosabban Páltól. Dárdai Páltól. Miután a Hertha visszarendelte a mindenki által kedvelt és elfogadott szakembert, joggal érezhette az egész magyar futballtársadalom bepalizva magát, s akkor a szövetségnél dolgozó Bernd Storck csak vészmegoldásnak tűnt a magyar vágóhídon, ám a sikeres EB kvalifikáció után botorság lett volna nem hosszabbítani vele, s legyünk őszinték, a döntés helyességét a sikeres EB szereplés is alátámasztotta. Aztán az őt egekig magasztalók és piedesztálra emelők meglehetősen hamar pocskondiázásba kezdtek… Szó mi szó, a 2018-as vb selejtezősorozattól jobb kezdést reméltünk: 0-0 Feröer szigeteken, majd hazai vereség Svájc ellen (2-3). Még szerencse, hogy két könnyebb „rangadóval” zártuk az évet, az andorrai és lett meccsekből 6-0-s gólkülönbség lett. A 2016-os esztendő záróakkordjaként a svédek ellen Király Gábor és mackónadrágja, valamint csillagszemű Juhász Roland elbúcsúzott a válogatottól – mindkettejük pályafutásáért hála, visszavonulásuk az egész magyar futball számára nagy érvágás.

A nehezebb befejezés ellenére is sikeresnek mondható 2016-os évet gyalázatos 2017-es követte: újra történelmi válság, s 9 válogatott meccsen három győzelem és hat vereség, köztük az andorrai pékek és lufiárusok elleni blama, valamint a luxemburgiak elleni 1-2. Na de haladjunk sorjában! A portugálok 3-0-ra leléptek minket (az EB címvédőtől nem szégyen kikapni, még annak tükrében sem, hogy 9 hónappal korábban 3-3-at játszottunk velük), az oroszok elleni barátságos meccsen, bár nem esett jól, szintén kikaphattunk (bár a 0-3 talán kicsit túlzó), majd jött az a bizonyos andorrai meccs, amivel senki nem fog tudni elszámolni. A 2006-os Málta elleni vereség kapitányt és játékost egyaránt elsöpört, ez a meccs kevesebb áldozattal járt, pedig bizonyos tekintetben fájdalmasabb volt – a máltai meccs előtt utoljára 20 évvel jártunk világversenyen, viszont az andorrai megaláztatás előtt szűk egy évvel egy ország ünnepelte honfitársait, most meg mindenki csak Dzsudzsák sírásra görbülő szájára, üveges tekintetére és magyarázkodására emlékszik. Azért álljon itt emlékeztetőül az Andorra elleni „börtöntöltelékek” névsora! Gulácsi – Bese, Vinícus, Lang (Balogh N., 56.), Tóth B. – Nagy Á. – Dzsudzsák, Kleinheisler, Stieber Z. (Nagy D., 21.), Gyurcsó (Sallai R., 71.) – Eppel. Nos, Lang, Nagy Ádám, Dzsudzsák, Kleinheisler, Stieber egy évvel korábban, az EB-n még húzóemberek voltak…

A halovány letteket augusztus utolsó napján újra megvertük, de ez a siker csak elodázta a problémákat, megoldani nem tudta. Mert aztán következett az őszi összeomlás. Az első stáció a portugálok elleni hazai 0-1 (meglehetősen véleményes, szabálytalannak tűnő góllal…), ami még nem is volt annyira csúnya, ellenben Priskin könyökösével Pepével szemben, amiért azonnal kiállították – a norvégok elleni EB pótselejtező egykori hősét az sem menti fel, hogy a portugál hentes pályafutása során bőven rászolgált egy ilyen találkozásra… Aztán Svájcban jött egy 2-5, majd Feröer ellen megint érkezett Böde Dani, aki már a harmadik gólját szerezte a szigetlakók ellen. Storck meg repült a győzelem ellenére – lehetett sejteni, hogy egy ilyen év nem fogja őt megmenteni. Mégsem marasztalnám őt el, mégiscsak neki köszönhettük részben azt a futballélményt 2016-ban. Túl sok idő nem volt mérlegelni és gondolkodni: Storck egyik segítője, Szélesi Zoltán ugrott be, s övé volt a megtiszteltetés, hogy Luxemburg és Costa Rica ellen felkészítse a csapatot. A törpeállam ellen égtünk, mint a Reichstag, ám a tökéletesen motiválatlan és fél gőzzel játszó közép-amerikaiakat sikerült legyőzni, így az ideiglenes kapitány sem lépett le győzelem nélkül a süllyedő hajóról.

2017 végén teljesen mélyponton volt a magyar futball – mindössze másfél esztendővel a katartikus EB élmény után, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Dárdai hazahozatalára nem volt esély, így továbbra is elsősorban külföldi kapitányban gondolkodott az MLSZ vezetősége, s a belga George Leekens-szel sikerült is gyorsan megegyezni. Juhé, új év, új kapitány, új remények! Hamar bilibe lógott a kezünk, mert gyorsan kiderült, Leekens szakmai hozzáértése vetekszik a kétéves fiaméval (bocsi, Teodor!) és kevés lesz ő ide, mint Király Gábor mackójában a brummogás; mondjuk ezt abból is gondolhattuk volna, hogy 1984 óta Magyarország a 24. (!!!!!!!!) edzői állomása volt. Válogatottbeli szerepvállalása sem tartott hála Istennek sokáig, mert amint anno Pintér Attila kapitányságakor, most is belátta az MLSZ, hogy csúnya nagy bakot lőtt. A balga belga első kezdőcsapata így nézett ki Kazahsztán ellen: Gulácsi – Bese, Fiola, Otigba, Botka – Ugrai, Elek, Kleinheisler, Dzsudzsák – Szalai, Nikolics. Aztán a kazahok tíz perc után mentek kettővel, de megúsztuk végül egy szűkös, 3-2-s vereséggel. Ha a kezdetről azt mondom, nem volt bíztató, milyen jelzőt találhatok a folytatásra? Skócia ellen 0-1, Fehéroroszország ellen 1-1, Ausztrália ellen 1-2. Maradjunk annyiban, a brüsszeli pisilő kisfiú szobrát több sikerélmény érte, mint az edzőgurut, aki csak keresztnevét illetően egyezik meg az őserdők hősével, Dzsungel George-dzsal, a Vészhelyzet szívtiprójával, George Clooney-val, illetve a Csillagok háborúja rendezőjével, George Lucas-szal. Csillagokat maximum akkor látott, amikor fejen kólintotta a valóság: udvarias nyilatkozatai és már-már zavarba ejtő rajongása Budapestért sem volt elég ahhoz, hogy akár egyetlen tétmeccsre is megtarthassa állását.

Igaz, így utódja, Marco Rossi került meglehetősen kellemetlen kulimászba, akinek a kísérletezési idejére ráment a Leekens-mágia. Nem is sikerült jól az antré: Kisboldogasszony napján Finnországban 0-1-el kezdődött a Rossi éra. A tar talján lényegében abból főzött, amije volt, így első paprikás krumplija alkalmával a Gulácsi – Lovrencsics, Fiola, Lang, Kádár – Pátkai, Kleinheisler, Stieber, Kovács István – Sallai Roland, Szalai kezdő került a gáztűzhelyre. Kezdetben, 2018 őszén azért még Rossival is akadozott a gépezet. Bár a görögöket két gyönyörű góllal (Sallai és Kleinheisler voltak az elkövetők) sikerült két vállra fektetni, az észtek elleni 3-3 után megint csak a fejcsóválás maradt. Mivel két 2-0-s győzelemmel fejeztük be az évet, legalább nem keserű szájízzel zártuk le az első ízben kiírt Nemzetek Ligája sorozatot, másrészt Rossi mérlege is javult, bár összességében a 2018-as év megint a gyengébben sikerült esztendők közé kerül majd a magyar futball történelemkönyvében (3 győzelem, 2 döntetlen és 5 vereség – köszönjük George Leekens, a nagy semmit…)

2019-ben aztán elkezdődött a 2020-ra tervezett EB selejtezősorozata, s bár mindenki felcsigázva várta a kezdést, Szlovákiában sok momentumunk nem volt és simán kikaptunk 2-0-ra. Sokáig nem nyalogathattuk a sebeket, mert már 3 nappal később jött a következő meccs, s egyúttal Rossi mester első bravúrja: a vb ezüstérmes horvát válogatott legyőzése a Groupama Arénában! Még ha hazai pályán is játszottunk, de ez nem várt bravúr volt – ellenben Azerbajdzsánban hoztuk a kötelezőt. Majd jött a következő Rossi mámor: az előző EB egyik elődöntősét, Wales-t is megvertük egy kései góllal – mindkét bravúrgyőzelem alkalmával az a Pátkai Máté szerezte a győztes találatot, aki számomra érthetetlen módon tavaly nyáron a másodosztályú Vasashoz igazolt és ezzel tulajdonképpen kijátszotta magát az EB keretből, pedig sokat tett azért, hogy egyáltalán ott lehessünk…

Mint később kiderült, ezzel a két bravúrgyőzelemmel erre az évre el is lőttük minden puskaporunkat. A szlovákok ellen nagyon fájó vereséget szenvedtünk idehaza (pedig Szoboszlai Dominik még gyönyörű szabadrúgással egalizált), Horvátországban és Walesben lényegében esélyünk sem volt, ráadásul a régóta várt stadionavatót is elveszítettük Uruguay ellen november 15-én. Napra pontosan három évvel a 2016-os EB-re való kijutást bebiztosító norvég-verést követően. Volt azért ennek a meccsnek is pozitív hozadéka: például Baráth Botond cseréjeként bemutatkozhatott Szalai Attila, aki azóta igen meggyőző teljesítményt nyújt és klubkarrierjében is szinteket lépett azzal, hogy a Fenerbahcéhoz igazolt Ciprusról, valamint Dzsudzsák Balázst már az 53. percben lekapta a pályáról a maestro – azóta nem lépett pályára a válogatottban a nyírlugosi veszedelem, és szerintem óriási „balázsfordulásnak” kell történnie ahhoz, hogy még valaha magára húzza a nemzeti mezt.

Egyenes ágon nem sikerült a kvalifikáció, ám a Nemzetek Ligája sorozat rangsora miatt még pótselejtezőn kiharcolhattuk a részvételt – először a bolgárokat kellett ehhez legyűrni, majd a román-izlandi párharc győztesét. De az eredeti tervekkel ellentétben nem márciusban, mert a járványhelyzet közbeszólt, hanem ősszel. Legutóbb 2015-ben produkált pozitív gólkülönbséget és mérleget a nemzeti csapat, de a 2020-as válogatott jócskán felülmúlta azt a teljesítményt is!

Nem szokványos az olyan év, amikor szeptemberig nincs válogatott mérkőzés, de tavaly ez történt – és milyen jó, hogy így történt! A pótselejtezők (vagy hogy hivatalos legyek: a Nemzetek Ligája-playoff) előtt a barátságos meccsek helyett életre hívott Nemzetek Ligája sorozatban kellett bizonyítani, rögtön egy nehéznek ígérkező idegenbeli túrával, Törökországban. Nos, én az elmúlt évek legjobb válogatott teljesítményét láttam az első félidőben, ahol a két kapufán kívül még volt legalább 2-3 komoly gólszerzési lehetőségünk. Ám gólt egészen a hajráig nem sikerült szerezni, akkor azonban Szoboszlai Dominik akkora bombát eresztett a törökök kapujába, ami hatszáz évvel korábban méltán népszerű elődeiknek, Hunyadi Jánoséknak is becsületükre vált volna. Három nappal később az oroszok elleni első félidő kissé fájdalmasra sikerült, s bár a középkezdés után szinte rögtön megkaptuk a harmadikat a második félidő elején, kis híján volt visszaút – a 2-3 ellenére nem lehettünk csalódottak, mert 0-3 után sikerült felzárkózni. Október 8-án aztán elérkezett a bolgárok elleni pótselejtező: a 3-1-es győzelem könnyed sikert feltételez, de Gulácsi Péternek volt két akkora bravúrja, amik nélkül meleg lehetett volna az a pite… Pihenésre túl sok idő ezúttal sem maradt, három nappal később Szerbiában volt jelenésünk: meseszerű a történet, mert a Délvidékről származó Könyves Norbert debütáló meccsén győztes gólt szerzett. A flúgos futam még mindig nem ért véget: újabb három nappal később Oroszországban vívott ki értékes 0-0-s döntetlent a válogatott.

Majd eljött november 12., az igazság napja. Lehetett körmöt rágni és azon morfondírozni, hamisítatlanul lelkes szurkolótábora nélkül mire lehetnek képesek aranylábú fiaink a papíron esélyesebb, s a legutóbbi vb-n és eb-n is jelen lévő izlandi bálnavadászok ellen? A felkészülést éppenséggel nem könnyítette meg, hogy Szoboszlai Dominikről az utolsó pillanatokig nem tudhattuk, hazaengedik-e Salzburgból („Celeb vagyok, ments ki innen”, kicsit másképp…), illetve az sem, hogy a szövetségi kapitány, Marco Rossi meg időközben elkapta a koronavírust, mindenesetre a meccs elején éppen az hibázott hatalmasat, akitől a legkevésbé vártuk: Gulácsi Péter bevédett egy könnyűnek tűnő szabadrúgást – de legalább volt honnan felállni! A magyar válogatott a meccs túlnyomó részében nem játszott jól, s mivel az izlandiak már az első félidő felétől kb. tördelték a játékot, maga a meccs sem volt jó. Éppen ezért gondolom azt, hogy nagy bravúr, amit a hajrában véghez vitt a nemzeti tizenegy: a csereként pályára lépő Loic Nego kis szerencsével kiegyenlített a 88. percben, aztán miközben már lélekben a hosszabbításra készültünk, az addig nem sok mindent mutató Szoboszlai Dominik elindult talán a Dominikai Köztársaságból, de minimum a fél pályáról a labdával, majd saját elmondása szerint, mivel elfáradt, gondolta, ellövi… A többi pedig már történelem! A labdát ellőtte, a válogatottat meg kilőtte az Európa-bajnokságra!!!

Bizonyára csak örömittasan készültek fiaink a három nappal későbbi Nemzetek Ligája meccsre, amin a szerbeket fogadtuk (Szalai Ádámnak a kijárási korlátozások miatt nem volt lehetősége meghívni egész Budapestet egy pálinkára, mint hat évvel ezelőtt…). Meglehetősen felforgatott kezdővel harcoltunk ki értékes 1-1-es döntetlent, majd újabb három nappal később az év utolsó mérkőzésén a törököket fogadtuk abban a reményben, hogy az eredmények szerencsés alakulása esetén akár osztályt is léphetünk a Nemzetek Ligájában! Mondjuk ehhez csodára volt szükség, elég volt a mi mérkőzésünkre fókuszálni: megint jobban játszottunk, mint a törökök, s a második félidőben Sigér Dávid első válogatott góljával vezettünk is, majd a hajrában az éppen Törökországban légióskodó Varga Kevin is meglőtte címeres mezben az elsőt, s ekkor már tudtuk: a csoda valósággá válik, hiszen a mi meccsünkkel egyidőben az oroszok „szerbátültetésen” (muhaha…) estek át és 5-0-ra kaptak ki a délszlávoktól… A magyar válogatott megnyerte a csoportot, s feljutott a Nemzetek Ligája A csoportjába, ahol valószínűleg kivétel nélkül nagy vadakkal fog találkozni.

Az egyetlen, ami fájhat az előző évi remeklésben, hogy mindennek nem lehettek szurkolók a szemtanúi – és a márciusban rajtoló vb selejtezőkön is nézők hiányában fogadtuk a lengyeleket. A 3-3 miatt akár örömködhetnénk is, de 2-0-ra és 3-2-re is vezettünk, így viszont lehet bennünk némi hiányérzet. Két kötelező győzelem maradt még hátra: San Marinóban nem játszottunk valami jól, de végül 3-0-ra nyertünk (két tizenegyes góllal, és Sallai Rolland egyet még el is rontott…), majd Andorrából már könnyebben elhoztuk a három pontot (igaz, a legutóbbi kirándulás okozta sokk miatt ezt előre nem merte senki elkönyvelni…). 4-1-re nyertünk – kár az utolsó pillanatban benyelt tizenegyes gólért, de még nagyobb kár Kalmár Zsolt sérüléséért, aki vezéregyénisége volt ősszel a válogatottnak, s a DAC csapatának karmestereként is élete formájában játszott, de lemarad az Európa-bajnokságról.

Mint ahogy végül Szoboszlai Dominik is, aki rejtélyes sérülése miatt még egy másodpercet sem játszhatott Lipcsébe igazolása óta klubjában. Szerintem jó döntést hozott a stáb azzal, hogy nem kockáztatnak: fiatal még Dominik, előtte a jövő, de egész pályafutását veszélyeztette volna az, ha úgy lép pályára, hogy nincs még teljese rendben. És itt szeretném megjegyezni és megdicsérni Rossi bölcsességét és józan gondolkozását: önző módon a válogatott és saját személyes sikerét és érdekét szem előtt tartva bent tarthatta volna Szoboszlait a keretben, mint a magyarok legjobbját, de azzal kinek tett volna jót? Lesz Dominiknek egy nyara, hogy felépüljön és a jelen állapotok ismeretében bízhatunk abban, hogy a Sors egyszer visszaadja, amit most esetlegesen elvett, vagyis lesz még Szoboszlai magyar EB-hős! :) A válogatott tengelye azért alapvetően adott, ha minden jól megy, Gulácsi Péter, Willi Orbán, Szalai Attila, Nagy Ádám és Szalai Ádám helye megkérdőjelezhetetlen a kezdő csapatban. Mellettük jó eséllyel Lang Ádám, Kleinheisler László és Sallai Roland is stabil kezdő lesz. Bár a Király-Juhász-Gera-Dzsudzsák négyes szerintem nagyon jó volt, s a rutinjuk hiányozni fog, én a mostani keretet összességében erősebbnek érzem, mint az öt évvel ezelőttit. (Egyébként Nikolics is ezt nyilatkozta, de én tőle függetlenül gondolom így.) Páran időközben kikoptak a válogatottból, Priskin Tamás, Korhut Mihály, Dzsudzsák Balázs és Pátkai Máté korábban sokat tettek a csapatért, de immár másodosztályú játékosok (na jó, a két debreceni már nem az…), beválogatásuk szembe ment volna Rossi alapelvével, miszerint „no elsőosztály, no party”, ráadásul nem is lett volna indokolt, mint ahogy Guzmics Richárdé, Németh Krisztiáné és Stieber Zoltáné sem. (Utóbbi stúdiós szakértő volt az m4 Sporton az írek elleni felkészülési meccsen. Őszintén kívánom minden magyar szurkolónak, hogy inkább az osztrákok elleni pöccintésére emlékezzenek majd vele kapcsolatban 2016-ból, mert a zsuga jobban áll a lábán, mint a mikrofon a kezében…) A legnagyobb csalódás és egyben kérdőjel számomra Kádár Tamás, aki elment Kínába haknizni, s Rossi első válogatott meccsein még játszott, de néhány súlyos hiba után ő maga kérte a kapitányt, hogy tekintsen el a szerepeltetésétől – most pedig már a visszahívása lenne súlyos hiba. Magyarországon így valószínűleg a második Kádár-korszak is véget ért, pedig szerintem az elmúlt tíz év egyik legjobb magyar védőjéről beszélünk.

Lehet, furcsa az előbbi kijelentésem, hogy jobbnak érzem a jelenlegi csapatot, de az a helyzet, hogy nagyon komoly érvem van eme állításom igazolására: nagy előrelépés szerintem az 5 évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy kulcsjátékosaink klubjaikban is fontos szerepet töltenek be – emlékezzünk vissza, ez nem mindig volt így… Gulácsi Péter és Willi Orbán a Bundesliga ezüstérmesének, a Lipcsének megbecsült tagjai, akik idén Német Kupa döntőt, tavaly BL elődöntőt is játszottak. Lang Ádám bajnok lett Cipruson, s a magyar vagy román elsőségével ellentétben ezt a diadalt magáénak is érezheti, mert sokat játszott. Sokáig a frász kerülgetett, ha pályán volt (korábban Vanczák Vilmos gyakorolta rám ezt a nem túl pozitív hatást…), s Anglia legjobb titkosügynökével, Johnny English-sel egyetemben még mindig nem mondhatja, hogy a hiba szó nem szerepel a szótárában (ettől függetlenül a brit így gondolja…), ég és föld a különbség az öt évvel ezelőtti és a jelenlegi Lang Ádám között. Szalai Attila nagyon gyorsan beilleszkedett téli klubváltását követően a Fenerbahcéban, fontos gólokat is szerzett már, játéka meg sallangmentes – a hírek arról szólnak, hogy top klubok érdeklődnek már iránta. Nagy Ádám bristoli edzője bizalmát élvezi, Kleinheisler László Eszéken lő bombagólokat, Sallai Roland 8 góljával és 3 gólpasszával egy német középcsapat kanadai táblázatának végzett a második helyén és tavasszal Szalai Ádám is jóval többet játszott már a Mainzban; klubja az ő csapatba történő visszakerülésével párhuzamosan kezdte gyűjtögetni a pontokat és végül maradt bent tükörsimán a német első osztályban. Lehet, nem csak ezért, de szerintem neki is volt ebben szerepe. Gyakran Néha úgy tűnik, lekezelni nem tud egy labdát, ha meg igen, az rögtön elpattan tőle, meg hogy csak hátráltatja a csapatot, de közben meg vegyük észre: kell Szalai Ádám mentalitása ebbe a válogatottba! Egyébként szerintem a játéktudása is megvan hozzá – az írek ellen veszélyesen játszott. (Az is igaz, hogy a franciák nem írek. Bár Barney Stinson erről máshogy vélekedik az Így jártam anyátokkal című szitkomban: igenis, a franciák írek…)

És akkor még néhányan a „szent maradékból”… Dibusz Dénes jól helyettesítette tavaly ősszel Gulácsit (a Fradiban is nagyon kiegyensúlyozott volt egész évben), talán a kapusposzt az egyetlen, ahol sosem voltak problémáink (legalábbis az elmúlt 20 évben). Még el sem kezdődött a torna, de Bogdán Ádám már most az egyik nyertese: ki gondolta az amszterdami 1-8, a csúfos liverpool-i bukás és az elmúlt évek láthatatlansága után, hogy Bogdán még a nemzeti csapat közelébe kerülhet? És láss csodát, tartalékként ott lesz: mintha csak ezért igazolt volna haza a Fradiba, hogy szem előtt legyen; egyébként én nem tartom rossz kapusnak, de az sajnos kétségtelen tény vele kapcsolatban, hogy látványosan nagy potyagólok fűződnek a nevéhez… Aki még igazán szerencsésnek érezheti magát, az Varga Roland, aki a Fradiból szerintem nem került volna be az EB keretbe, mert Rebrov tudomást sem vett róla, s inkább elpasszolta az MTK-hoz, így pedig az egykori üllői úti közönségkedvenc a tavaszi jó teljesítményével bejátszotta magát a csapatba. A középpályán egyébként gazdag lesz a választási lehetőség, s nem csak Gazdag Dániel miatt, bár válogatott szinten még kevés a rutin: mindenesetre az ex-honvédoson kívül Sigér Dávid, Loic Nego és Varga Kevin sem rossz futballisták. Cseri Tamás sem az (hogy válogatott szint-e, nehéz megítélni), Holender Filipről meg nem tudom eldönteni. Nikolics Nemanja önkéntes karanténban töltött néhány évet, de tavaly visszatért a válogatottba és azóta gólokkal bizonyít (Ciprus ellen speciel hibázott a tizenegyespontról…), s ott lesz a csapatban a friss NB1-es gólkirály, Hahn János is, akinek pár órával válogatott debütálása előtt született meg a gyermeke – vajon milyen gólörömöt koreografálna egy EB gól után?

Ennyire talán nem érdemes előre szaladnunk. Mert ha azt találtam mondani, hogy jobb ez a csapat, mint az 5 évvel ezelőtti, akkor muszáj elmondani, hogy az ellenfelek is jobbak lesznek. Nem kicsit… A portugálokkal akkor is játszottunk, meg azóta is voltunk már velük egy vb selejtezőcsoportban. A luzitánokat még sosem vertük meg – nem hiszem, hogy sok válogatott ellen van hasonlóan rossz mérlegünk. Pedig meccsünk bőven volt velük: 1998 óta összesen 7, egyébként 13, amiből 4 döntetlent sikerült mindössze kipréselnünk… Milyen szép is lenne, ha éppen jövő kedden szakadna meg ez a sorozat 69 ezer elszánt szurkoló előtt a Puskásban? Még mielőtt nagyon bilibe lógna bárkinek is a keze: szerintem ez a portugál válogatott jobb, mint az, amelyik EB-t nyert. Jó, Cristiano Ronaldo 5 évvel idősebb lett, de a motivációja biztos, hogy nem kisebb, hiszen már csak hét gólra van a válogatott gólok számának világrekordjától, már pedig tudjuk, hogy addig nem vonul vissza, míg ez a rekord nem az övé lesz. Kalapemelést érdemel már az a 102 is, ami a neve mellett szerepel. A legelsőt a 2004-es hazai rendezésű EB nyitómeccsén szerezte a görögök ellen; mai játszópajtásai közül Joao Felix akkor még valószínűleg az óvodában húzta meg a kislányok copfját, Rúben Días és Diogo Jota olvasni tanultak, Bruno Fernandes és Joao Cancelo pedig már tízéves nagyfiúk lettek… Ők mind kimaradtak az öt évvel ezelőtti EB győzelemből, de most itt vannak, hogy valami nagyot alkossanak – címet védeni talán nem fognak, de ide a rozsdás bökőt, hogy ott lesznek a végelszámolásnál!

A franciák is címvédőként érkeznek, ők a világbajnoki trófeába kapaszkodnak két kézzel. A keretük nekik is inkább erősebb lett azzal, hogy Didier Deschamps megbocsátotta Karim Benzemának a zsarolós botrányát és belátta, az élete formájában futballozó csatárra szükség lehet ahhoz, hogy a futballtörténelemben elsőként nyerjen játékosként és edzőként is világbajnokságot és Európa-bajnokságot. A Real Madrid gólvágója hat év után tért vissza a gall kakashoz és vakarhatja a füle tövét a kapitány, hogy a Griezmann, Mbappe, Giroud, Benzema támadónégyesből kit hagyjon ki, miközben középen a világ jelenlegi talán legjobb középpályása Paul Pogba N’Golo Kante gyűjti be a labdákat. A védelemben még mindg ott lebzsel Varane és a Bayern München fegyverei, Pavard és Lucas Hernandez – gyengének ezt a csapatrészt sem merném nevezni.

Harmadik meccsünket vívjuk csak idegenben, Németországban. Ha a névsort nézzük, talán még Münchenben lenne esélyünk pontot szerezni… Komolyan? Neuer még mindig a világ egyik legjobb kapusa, kevés erősebb középpályát lehet elképzelni a Kimmich, Goretzka, Kroos, Gündogan négyesnél, s a leköszönő Joachim Löw is térden csúszva reaktiválta Hummelst és Müllert is. És akkor a friss BL győztesekről, Rüdigerről, Havertzről és Wernerről, valamint Serge Gnabry-ról nem is tettem említést. Pokoli nehéz lesz bármelyik meccsen is pontot szerezni, de vajon mekkora lesz a csalódás, ha pont nélkül esik ki a válogatott? Jobb lett volna könnyebb csoportba kerülni? Látvány szempontjából aligha, ugyanakkor mindjárt látni fogjuk, hogy van olyan csoport, ahol több lett volna a továbbjutási esélyünk…

 És akkor néhány szó a többiekről, avagy kis esélylatolgatás...

Mondjuk az A csoport szerintem pont nem ilyen. Az olaszok túl tették magukat a sokkon, hogy lemaradtak a 2018-as vb-ről és kapcsolatukat a futball világával új alapokra helyezték; Roberto Mancini olyan ütőképes együttest faragott, amit Dzsepetto is megirigyelhet, bábszínházában pedig olyan tehetségek sorakoznak fel, mint Donnarumma (AC Milan), Bastoni (Inter), Florenzi (PSG), Jorginho (Chelsea), Verratti (PSG), Chiesa (Juventus), Insigne (Napoli) és Balotelli Immobile (Lazio). Talán az EB-t nem nyerik meg, de a torna egyik kellemes meglepetései lehetnek. A jó rajt sok mindent befolyásolhat, a nyitómeccset ők vívják a törökökkel. Na őket mi többször láttuk mostanában, ha nem is félholtra félholdra, de kétszer is megvertük őket (apró bosszú azért a 150 évért…), igaz, azóta mintha vért innának. A vb selejtezőkben például a hollandokat és a norvégokat is hazavágták Jumurdzsákék, akik a legutóbbi EB szereplésüknél biztosan jobb eredményt szeretnének elérni: 2016-ban a csoportban ragadtak. A svájciak rutinos csapattal érkeznek, ám a nyolcaddöntős átkuk nem idén fog megtörni. Addig viszont eljuthatnak a Yann Sommer kapus és a 2016-os Eb egyik legcsodásabb gólját szerző Xherdan Shaqiri vezette svájci gárdisták, de ez lesz a végállomás is számukra. Ha Wales megismétli az öt évvel ezelőtti bravúrját, még nagyobbat fog szólni, mint akkor. De ne kergessünk hiú ábrándokat: ennek kb. annyi az esélye, mint hogy Ryan Giggs egész életében hűséges volt a feleségéhez, nem bántalmazott senkit, nem indult ellene eljárás és ott lehet az EB-n hazája szövetségi kapitányaként. Szóval semennyi… Ha nincs elég svájci óra, bicska és csoki, azért lecsaphatnak a walesi bárdok…

Öt éve a belgákat is eltakarították az útból, azokat a belgákat, akiknek már akkor bombaerős keretük volt. Aztán 3 éve bronzérmesek lettek a vb-n, idén pedig a B csoportból indulva a torna potenciális esélyesei. Kérdés, a BL döntőben elszenvedett arcsérülését követően Kevin de Bruyne mennyire lesz használható. Persze az ő hiányában is vannak (h)arcoskodók: Courtois a Real Madridban egyre inkább feledteti Navast és Casillast (mármint egyesek szerint, merthogy én sose fogom elfelejteni őket…), Lukaku a Serie A legjobb játékosa jelenleg, Carrasco az Atletico Madrid kulcsembereként lett spanyol bajnok. Többek között Eden Hazard rovására, akinek újabban jól állnak a hamburger reklámok – talán erről is folytatott vidám eszmecserét volt Chelsea-s csapattársaival a BL kiesés után… A flamandoknak így együtt sok közös dobásuk már biztos nem lesz, a „most vagy soha” jeligével kell a kezdetektől pályára lépniük, ha trófeát akarnak nyerni (amire egyébként minden esélyük megvan) és az utókor szemében nem aranygenerációnak csúfolt panoptikumszökevényekként akarnak megmaradni. A belgák mellett a dánok és az oroszok fognak küzdeni a második helyért, míg a finnek történetük első EB részvételének örülnek. A kapuban Hradecky a Bayer Leverkusenből lehet ismerős számunkra, elöl meg Teemu Pukki termeli megbízhatóan a gólokat – egy pontra valaki ellen jók lehetnek, de az a csapat nagyon fogja bánni azt a pontvesztést. A dánok keretét erősebbnek érzem, mint az oroszokét, akik három éve a vb-n nagyot mentek, de azóta többen vissza is vonultak vagy kikerültek a csapatból. Golovin és Dzjuba jelenthetik éppenséggel bárki ellen a különbséget, de a dánoknál jóval több az egyéniség. Nem kell messzire menni: a kapuban ott van a nagy Peter Schmeichel fia, aki a keresztségben a Kasper nevet kapta, s meg tud birkózni a teherrel, amivel ez a vezetéknév jár (baromi jó kapus szerintem, de az apja a világ legjobbja is volt!), ugyanakkor a Leicester City mellett a Tottenham (Höjbjerg), a Chelsea (Christensen), az Inter (Eriksen), az Atalanta (Maehle), az AC Milan (Kjaer), az RB Leipzig (Poulsen), a Dortmund (Delaney) és a Barcelona (Braithwaite) is delegál játékost a nemzeti csapatba, így a továbbjutásuk a legkevésbé sem lesz meglepő.

A C csoport topfavoritja az a holland válogatott, akikkel a 2014-es vb bronz óta nem találkozhattunk világversenyen, s legutóbb EB meccset 2008-ban nyertek, amikor még Van der Saar, Wesley Sneijder, Ruud van Nistelrooy és Robin van Persie voltak az Oranje kulcsjátékosai. Szép is a nosztalgia: ma nincsenek ilyen kaliberű sztárok a holland válogatottban. Virgil van Dijk éppenséggel ilyen lenne, de sajnos még az őszi horrorsérülése miatt lemarad a tornáról, s bár vannak reményteljes játékosok a keretben, meglepő lenne, ha túlzottan kinyílnának idén a Tulipánok. A legjobb nyolcig viszont eljuthatnak, annyi minőség azért van a lábakban: a védelemben a de Ligt – de Vrij páros a Serie A-ban edződik, a középpályán a barcás Frenkie de Jongnak, a támadóknál a Wolfsburgot BL szerepléshez segítő Wout Weghorstnak volt kiváló szezonja, és akkor Georgino Wijnaldumot vagy Memphis Depay-t még meg sem említettem. A csoportban Ausztria és Ukrajna nagyjából egyenlő játékerőt képvisel. Az osztrákok nagyon várnak már arra, hogy végre meccset nyerjenek az EB-n (2008-ban társházigazdaként és öt évvel ezelőtt a mieink csoportjában ez nem jött össze nekik), ehhez a friss Real Madrid szerzemény David Alaba, az RB Leipzig csapatkapitánya, Marcel Sabitzer és a Stuttgart meglepetésembere, Sasa Kalajdzic is sokat tehet majd. Ukrajna sikerességéhez meg az, ha már nem Pjatov lesz az első számú kapusa, de hogy ne csak rosszmájú megjegyzésem legyen: Ruszlin Malinovszkij az Atalantában, Olekszandr Zincsenko a Manchester City-ben húzóember (Zubkov meg a Fradiban…), a legnagyobb név azonban még mindig a kispadon ül: 2004 Aranylabdása, Andrij Sevcsenko, akinek megkönnyíti a dolgát, hogy javarészt a Dinamo Kijev és a Sahtar Donyeck futballistáira építhet, így legalább az összeszokottsággal nem lesz gond – ha már a játéktudással van… Észak-Macedónia hasonló cipőben jár, mint a finnek: örülnek, hogy ott vannak, mint egy jutalomkiránduláson, s megpróbálják nagy pofon nélkül megúszni. Bár idén már vb selejtezőn megverték a németeket, szóval a még mindig a veterán Goran Pandev gólérzékenységére építő, s a rengeteg jelenleg vagy egykor Magyarországon futballozó játékost keretében tudó team-et sem írnám le. (Visar Musliu a MOL Fehérvár, Kire Ristevski az Újpest légiósa, míg Enis Bardhi Újpesten, Boban Nikolov Fehérváron és Stefan Spirovski a Fradiban játszott korábban.)

Milyen erős lehet az a válogatott, ami elbírja a fiatal Trent-Alexander Arnold és Mason Greenwood hiányát? Nagyon erős! A D jelű kvartett toronymagas esélyese az angol válogatott még úgy is, hogy előbbi játékos sérülés, utóbbi a szövetségi kapitány döntése értelmében kihagyja a kontinenstornát. Az angolok védelme és a támadószekciója is világklasszisok sorát vonultatja fel. A hátsóalakzatból Ben Chilwell és Reece James a Chelsea-ben, John Stones és Kyle Walker a Manchester City-ben, Harry Maguire a Manchester Unitedban, míg Kieran Trippier az Atletico Madridban futott bámulatos szezont, a gólfelelősök közül pedig Harry Kane újra angol gólkirály lett, Marcus Rashford kihagyhatatlan a Unitedből, Dominic Calvert-Lewin élete szezonját futotta az Evertonban, miközben ott van még a fiatal Phil Foden, Jack Grealish, Bukayo Saka és Jadon Sancho is. Mellettük a két Henderson is biztos pont lehet (Dean a kapuban, Jordan a középpályán), nem beszélve a Chelsea ifjú üdvöskéjéről, Mason Mountról. És ezzel a válogatottal fogunk mi vb selejtezőket játszani az ősszel – de vajon EB győztesként utaznak majd Budapestre? A horvátok legutóbb vert seregként távoztak onnan – a csoportból való továbbjutásuk nem lehet kérdés Modricéknak, de a 2018-as vb bravúrt aligha fogja megismételni az akkori ezüstérmes. Persze soha ne mondd, hogy soha, hiszen déli szomszédjainknál még mindig hemzsegnek a sztárok. Sime Vrsaljko (Atletico Madrid), Dejan Lovren (Zenit), Domagoj Vida (Besiktas), Marcelo Brozovic (Inter), Mateo Kovacic (Chelsea), Mario Pasalic (Atalanta) Ante Rebic (AC Milan), Andrej Kramaric (Hoffenheim) és Ivan Perisic (Inter) sem kezdő cserkészek, a minap újra, immár kilencedszer a legjobb horvát labdarúgónak megválasztott Luka Modric meg olyan kötényt adott a belgák elleni felkészülési meccsen Tielemans-nak, ami azt bizonyította, hogy 2018 Aranylabdása még mindig ott van a szeren. Kíváncsi leszek a skótok szereplésére, akiknél a tizenegyesölő David Marshall kapusra, a Liverpool fáradhatatlan balhátvédjére, Andy Robertsonra, illetve két másik angol klub fiatal tehetségére, Kieran Tierney-re (Arsenal) és Scott McTominay-re (Manchester United) érdemes odafigyelni. A cseheknél nincs Poborskyhoz, Nedvedhez vagy Petr Cech-hez hasonló klasszis, de egy kézlegyintéssel sem intézhetjük el őket: Tomas Soucek és Vladimir Coufal például pazar szezonon vannak túl a West Ham-mel, s több meghatározó játékosuk is a Bundesligában keresi a kenyérre valót: Jíri Pavlenka (Werder Bremen, na ő mondjuk speciel szégyenszemre kiesett az élvonalból csapatával), Pavel Kaderabek (Hoffenheim), Vladimir Darida (Hertha) és Patrik Schick (Bayer Leverkusen). Az angolok egyébként egyetlen vereséget szenvedtek a selejtezősorozatban, épp a csehektől, szóval van miért törleszteniük. Egyébként a horvátok ellen is, hiszen három éve ők akadályozták meg abban a Háromoroszlánosokat, hogy vb döntőt játszanak. A skótok ellen meg különös téttel bíró presztízsmeccset fognak vívni, szóval izgalmas és pikáns meccsekből nem állunk csehül ebben a négyesben.

Az E csoport kiegyenlítettnek tűnik, bár a spanyolokat természetesen külön kell, hogy kezeljük. Nincs rossz válogatottjuk és tekintélyt parancsoló, ahogy a németeknek odacsaptak az ősszel (6-0-ra győztek…), de a Vörös Fúria nincs abban a 4-5 csapatban, akik a végső győzelemre is a legesélyesebbek lehetnek. És aztán ki tudja, lehet, erre az esélytelenségre rácáfolnak… David de Gea helye azért megkérdőjelezhetetlen szerintem, mert Unai Simon is sokat bakizott a Bilbao portáján idén. Sergio Ramos hiányában vezér kerestetik – ki veszi át a csapatkapitány szerepét? César Azpilicueta nagyot játszott a BL döntőben, meg úgy az egész szezonja jól sikerült. Marcos Llorente az Atletico Madrid bajnoki címének volt az egyik fő letéteményese, Alváro Morata pedig, amikor épp nem tartózkodott lesen, jó szolgálatot tett a Juventusnak. Pedri berobbant Barcelonában, Gerard Moreno meg a Villarealban rúgott egy vagon gólt. Ugyanakkor túl sokan vannak, akik gyenge formában érkeznek a tornára: ilyen Eric Garcia, Sergi Busquets, Thiago Alcántara, Adama Traoré és a friss „igazolás” Aymeric Laporte – na miattuk kitörhet a (his)pánik… Ramos szinte az egész tavaszt kihagyta sérülés miatt (mindössze 4 meccse volt a Realban), de én így is nevezném a tornára, mert a játékán túl is sokat tudna adni a csapatnak – még szerencse, hogy nem én vagyok a szövetségi kapitány, hanem az a Luis Enrique, aki egyetlen Real Madrid játékost sem hívott be a keretbe! Ennyire azért nincs bőség zavara… Ferran Torres reményteljes fiatal, de hogy mekkora terhet lehet még rápakolni egy EB-n… Az biztos, hogy a Raúlon, Morientesen, David Villán és Daniel Güizán Fernando Torresen felnövő torreádorok most telesírják kispárnáikat… A lengyelek egyszemélyes csapatnak tűnnek, de azért Robert Lewandowski mellett van egy Wojciech Szczesny és egy Piotr Zielinski is a válogatottban. Ha Lewa Aranylabdát szeretne nyerni év végén, a válogatottal nem állhat meg a legjobb tizenhat között, a nyolc közé kerülés viszont bravúr lenne – Paulo Sousa együttesét márciusban ellenünk is láthattuk, akkor még messze voltak játékban a tökéletestől... A svédek mégis Zlatan Ibrahimovic nélkül utaznak, aki hiába tért vissza a válogatotthoz, sérülése megakadályozza EB részvételét. Hiányában Emile Forsberg (RB Leipzig), Dejan Kulusevski (Juventus) vagy Aleksander Isaak (Real Sociedad) lehet Marcus Berg (Krasnodar) társa a csatársorban. A szlovákoknak mostanában bejön az élet: a 2010-es vb-n és a 2016-os EB-n is ott voltak, sőt, mindkétszer továbbléptek a csoportból is (a vb-n az akkori címvédő olaszokat golyózták ki…), amire idén azért kevés az esélyük, de még mindig több, mint a Dumb és Dumber című filmben a Dumb-ot alakító Jim Carreynak, akinek egy a millióhoz az esélye annál a (mint később kiderült…) férjes asszonynál, akinek az aktatáskáját egész Amerikán keresztülhordozta, mint valami véres kardot. „Szóval van esélyem” – jegyzi meg elégedetten a korábbi gumiarcú. Mint a Martin Dubravkát (Newcastle), Milan Skriniart (Inter), Marek Hamsikot (IFK Göteborg) és Robert Mak-ot (Ferencváros) felvonultató szlovákoknak.

S hogy annak mennyi az esélye, hogy én most befejezem? Elég sok – közelít a száz százalékhoz. De azért még a játék kedvéért megosztom az erősorrendet, amit felállítottam. 1. A vb címvédő Franciaország szerintem az első számú favorit. 2. Anglia, akik bármilyen hihetetlen, még sosem nyerték meg az EB-t! 3. Belgium, akik, ha hirtelen nem ültetik le a kispadra George Leekens-t, bízhatnak abban, hogy a vb bronz után valami fényesebb medál is összejön. 4. Portugália, akik az Eb győzelem óta szerintem erősebbek lettek – akkor miért nem ők vezetik a rangsort? Nézzétek meg a riválisokat… 5. Olaszország, akik a torna meglepetését szolgáltathatják. 6. Németország, akik szebben búcsúznak el Löwtől, mint ha a 2018-as vb bukása után távozott volna. 7. Spanyolország, már csak emlék a vb és eb győzelem… 8. Hollandia, akik kihozzák keretükből a maximumot, de ennyi… Ez persze csak játék, dominóként dőlhet bármi egy EB-n, de a lényeg, hogy én a francia és az angol válogatottat látom a két legjobbnak – aztán lehet, úgy lebőgnek a britek, ahogy szoktak. És a magyarok? Brutális csoportban vagyunk, ahol élvezzünk minden percet, éljük meg ajándékként, hogy Budapesten láthatjuk vendégül ezeket a világsztárokat, ne csüggedjünk és ne is adjuk fel, minden meccsen küzdjünk az utolsó pillanatig, s ne legyenek elvárásaink! A koronavírus árnyékában ajándék az EB! Az olaszok egyszer pénzfeldobás után jutottak be a döntőbe, a csehszlovák Panenka szemtelenségéről tizenegyesrúgást neveztek el, a  dánok nyári vakációjukról érkezve nyertek EB-t, két finálé is aranygóllal dőlt el, a görög történelemírásba meg egy ezüstgól is besegített... Minden Európa-Bajnokságnak megvan a maga sztorija, története. Az ideinek vajon mi lesz???

Jó szurkolást és csodaszép élményeket kívánok Mindnyájuknak!

Hajrá Magyarország!

A Liverpool robogott 30 év után az első bajnoki címe felé, a Bayern München kezdett éledezni a Niko Kovac-okozta sokkból, a Barcelona és a Real Madrid meg egymást múlták felül alul, amikor tavaly március elején beütött a krach, s minden cél átfogalmazódott. A hosszúra nyúlt szezon végül befejeződött, s emberek millióinak lett legnagyobb óhaja egyben sóhaja is az éterben: túl élni 2020-at. A stadionok kiürültek, a meccskereteket nem az edzők, sokkal inkább a tesztelő orvosok állították össze, az Európa-bajnokságot el is halasztották, s a pool-i fergeteget, a müncheni mészárszéket, a Real bajnoki címet eredményező feltámadását, s a Fradi BL menetelését fotelből élvezhettük. Csak remélhettük, hogy véget ér ez a rettenet, mert 2020 és 2021 első fele futball szempontjából is többet érdemelt volna, de az eseményeket gyakran az Élet maga írta és rendezte. Azért van miről beszélni, s mivel az angol házidöntőt hozó BL fináléval befejeződött a szezon, én ezt meg is teszem a közelgő EB miatt igen gyorsban és a fű alatt – lelki szemeimmel az ománi, a pakisztáni és a kamcsatkai bajnokságok helyett a 4 európai topligára és a hazai pontvadászatra koncentrálva.

Németország: Robert Lewandowski megdöntötte a megdönthetetlent!

Akik ismernek, jól tudják, hogy sosem számítottam fanatikus Bayern München szurkolónak, ám idén valami oknál fogva nagyon szorítottam a bajoroknak. Pontosabban csatáruknak, Nick Grabowskinak Robert Lewandowskinak. A lengyel gólgép már tavaly is nagyon közel állt ahhoz, hogy megdöntse Gerd Müller megdönthetetlennek hitt 40 gólos szezonját, ám a koronavírus, a több hónapig tartó leállás, Lewa sérülése és a gyors szezonbefejezés végül átírta ezt a forgatókönyvet, s 34 góllal zárt. Így két góllal lemaradt az Aranycipőről is, amit végül Ciro Immobile nyert meg. Ráadásul a France Football Aranylabdáját sem kapta meg, mert a tekintélyes francia lapnál úgy döntöttek, nem ítélik oda senkinek a díjat. Nonszensz és ostoba döntés volt ez, ami a lengyelnek fájhat igazán, hiszen igencsak rászolgált a legnagyobb egyéni elismerésre, amit labdarúgó kaphat – hiába nyert meg tavaly klubszinten mindent, mégis vesztesnek érezhette magát. Aztán a 2020/21-es szezonban összejött az, amire senki nem számított: felülmúlta az előző csodálatos évét! Igaz, a BL-ben nem védhetett címet, hiszen éppen sérült volt, amikor a Bayern kiesett a PSG ellen (egyébként jobban játszott nélküle is a csapat mindkét meccsen francia riválisánál…), de a Bundesligában nem ismert kegyelmet és végig olyan formában rúgta a bőrt, mint aki kezdetektől a csúcsdöntés szándékával és „a majd most megmutatom” lelkületével indult harcba.

A Schalke lemészárlásából az első fordulóban még csak egy góllal vette ki a részét (8-0 a bajoroknak…), majd a Hoffenheim ellen már a 2. fordulóban kaptak egy taslit (1-4), a Hertha ellen viszont beindult a Lewa-henger: 4-3-ra verték a berlinieket, hősünk mesternégyesével! A következő két meccsen ötöt rúgott (Lewa megtartotta a maga Oktoberfestjét…), majd karácsonyig nyolc meccsen még hétszer csengetett. Az újév első hét bajnokiján hét gólt szerzett – bár a klubvilágbajnokság előtti utolsó meccsen a Hertha ellen nem talált be, az esélye itt is meglett volna rá, de kihagyta a büntetőt. Friss klub vb győztesként pazar formában folytatta az idényt: 6 bajnokin 11 gólt szerzett, aztán elutazott a válogatotthoz, fájdalmunkra egyenlített a Puskásban, majd az andorraiak lerúgták és ez volt az egyetlen pillanat a szezonban, mikor veszélybe kerülhetett a rekord. Négy bajnokit kénytelen volt kihagyni, s már csak négy meccse maradt a szezonból – igaz, eddigi formáját látva nem tűnt lehetetlen küldetésnek, hogy betalál még négyszer… A Mainz elleni visszatérésén kikaptak, de az utolsó pillanatban szerzett a rekordja szempontjából egy nagyon fontos gólt. Aztán a Mönchengladbach ellen már bajnokként mesterhármast hintett, s hirtelen egy gólra volt Gerd Müller rekordjától. A Freiburg ellen berúgott egy tizenegyest, így beérte a nagy elődöt, s még mindig volt egy meccse, hogy egyedüli rekorder lehessen! Az Augsburg elleni szezonzárón úgy nézett ki, hogy honfitársa, Gikiewicz kibabrál vele, mert minden ziccerét fogta, egészen a 90. percig: a bajnokság utolsó percében érkezett el barátunk, Robert Gida Lewandowski nagy pillanata, mikor lesipuskásan lewa-dászta a kapusról kijövő labdát, eltolta mellette, majd behelyezte a kapuba.

A csúcsbeállításkor sem felejtkezett meg a legendás elődről...

Mesébe illő, ahogy mindez megtörtént a bajnokság utolsó fordulójának utolsó pillanataiban, s ha az elmúlt évtizedben CR és Messi kapcsán arról beszéltünk, hogy a történelmet látjuk, Robert Lewandowski rekordjára is emlékezni fogunk. Gerd Müller 59 évvel ezelőtt állította fel a 40 gólos rekordját és valószínűtlennek tűnt, hogy ezt bárki valaha megdönti. Csak viszonyításképp: Gerd Müller óta a 30 gólt is csak Lewa érte el Németországban, Itáliában 36 gól a csúcs (Gonzalo Higuain és Ciro Immobile a közelmúltban döntötték meg Gunnar Nordahl 35 gólos csúcsát), a spanyoloknál is csak a 11 Aranylabda birtokos CR-Messi duó tudott 40 gól felett termelni, a Premier League-ben eddig 34 gól volt a rekord (Andy Cole és Alan Shearer nevéhez fűződik), s a Premier League-éra előtt is utoljára 1960/61-ben Jimmy Greaves volt képes 41 gólt lőni Angliában. De ezekben a bajnokságokban több meccs áll a játékos rendelkezésére! A németek 34 fordulót rendeznek, de Lewa sérülés miatt csak 29 meccsen játszott; egyszer be, hatszor lecserélték, 2463 percet töltött a pályán, vagyis 60 percenként betalált. Bámulatos produktum, világszenzáció! És bár elsősorban Lewandowskit méltatom, egy mondat erejéig muszáj megemlékeznem a végtelenül szimpatikus és a Bayerntől másfél év után távozó Hansi Flickről is, aki az EB után a Nationalelf szövetségi kapitánya lesz. Az ő támadófelfogása is elősegítette ezt a rekordot, s azzal, hogy ilyen rövid idő alatt mindent megnyert a Bayern Münchennel, örökre beírta magát a klub történelemkönyvébe. Mint ahogy – bármi is történjék ezután – Lewandowski is, aki a legutóbbi nyolc évben hatodszor lett Bundesliga gólkirály!

Már tavaly megérdemelte volna - idén végre megkapja???

A lengyelről szólt a szezon, de azért más is történt még a németeknél. A Leipzig befutott ezüstérmesnek, elsősorban nagyszerű védekezésének köszönhetően, mert a támadójátéka nem volt túl kreatív – vicces, hogy annak a Timo Wernernek nyögték egész évben a hiányát, akinek a Chelsea-ben eddig nem nagyon megy a góllövés… Gulácsi kapta a legkevesebb gólt az első osztályban, erre azért büszke lehet és Willi Orbán is fontos láncszeme volt az együttesnek – Szoboszlai debütálására viszont egész tavasszal csak várhattunk. A Borussia Dortmund szezonja rosszabb volt annál, mint amit a végkifejlet mutat: kupagyőzelem a Leipzig ellen és bronzérem az utolsó pillanatban, de mégis, akár több is lehetett volna ebben a szezonban, Erling Haaland mindenesetre még mindig az övék. Kérdés: meddig? Erőn felül teljesített a Wolfsburg, akik ősszel a BL-ben indulhatnak. Ez nem jött össze a Leverkusennek és a Mönchengladbachnak sem; utóbbiak, miután megtudták, hogy sikeredzőjük, Marco Rose távozik, teljesen leeresztettek, kiábrándító volt az utolsó néhány hónap. Ez nem túl profi hozzáállás, de a másik oldalról a korai bejelentés sem volt jó üzenet a játékosok és a szurkolók felé… A Frankfurt közel állt a BL-hez, de a tök utolsó Schalke elleni vereség nagyon sokba került az utolsó előtti fordulóban… Dárdai bent tartotta a Herthát, akiknek nem könnyítette meg az életét, hogy a hajrában két hétre karanténba kellett vonulniuk. Nyolc meccses veretlenségi sorozat és a riválisok legyőzése is kellett ahhoz, hogy az utolsó meccs már tétnélküli legyen. Szégyen, de a Schalke mellett egy másik nagy múltú klub, a Werder Bremen is búcsúzik – tavaly is rezgett már a léc, az idei tavasz meg annyira botrányosra sikerült, hogy az osztályváltás elkerülhetetlenné vált a Bundesliga egyik alapító klubja számára…

A Schalke vesszőfutásáról írtam a közelmúltban, ha lemaradtál róla, ITT megtalálod!

Hálásak a berlini szurkolók...

Olaszország: Negatív a PCR teszt…

Olaszországban kilenc év után elveszítette az aranyérmet a Juventus és a sors fintora, hogy az az Antonio Conte taszította le a zebrákat a trónról, aki anno elkezdte velük ezt a páratlan sorozatot. Andrea Pirlo első vezetőedzői szezonja finoman fogalmazva sem sikertörténet, még akkor sem, ha az utolsó héten azért az olasz kupát megnyerték és óriási mázlival a BL helyek egyikére is odaértek – a bajnoki cím elveszítése, a BL-ből való szégyenteljes kiesés, de legfőképp a gyakran látott kilátástalan játék az edző állásába került. Hogy mindenért Pirlo és Cristiano Ronaldo lenne a felelős, erős túlzásnak érzem, persze mindent áthárítani sem lehet másra – a covid miatt sokak számára ismert P (Pirlo) CR (Cristiano Ronaldo) teszt összességében a Serie A-ban negatív eredményt hozott… De az tény, hogy Ronaldóról mindenki tudta, hogy egyéni érdekei fontosabbak a csapatnál – ő 3 év alatt több mint 100 gólt rúgott a Juvéban, ami bárhogy is, de megsüvegelendő teljesítmény és elérte nagy célját, miszerint, hogy Anglia és Spanyolország után Olaszországban is gólkirály legyen. És ezzel a rengeteg góllal a csapatot is segítette, ezt kár vitatni – megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Igaz, hogy a BL-ben viszont összességében csalódást okozott, mert sem az Ajax, sem a Lyon, s főleg a Porto nem olyan csapat, amit ne lehetett volna kiejteni. Egyedül az első szezonjában tudott a mérleg nyelve lenni egy tavaszi párharcban: az Atletico Madrid elleni 2-0-s vereség után az ő mesterhármasával jutott tovább az Öreg Hölgy. Ám azok legalább annyira hibásak, akik a nyilvánvaló egója és nem fiatal életkora ellenére a megmentőt látták benne.

Nem mondhatjuk Ronaldóra, hogy ne lenne százas...

 Pirlóval kapcsolatban is hasonlóan érzek. Mint amikor Jézus ezt mondja Pilátusnak: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.” Szerintem a vezetőséget legalább akkora felelősség terheli, hogy egy ekkora klubnak az edzői székét egy nullkilométeres edző alá tolták. Persze, Pirlo nem véletlenül kapta játékosként a Professzor becenevet és a Juve labdarúgójaként is legenda vált belőle, világbajnok és kétszeres BL győztes, de az ő kispadra ültetése elkapkodott és utólag belátva hibás döntés volt – emlékezhetünk rá, eredetileg az u23-asok kispadjára ült volna le, mégis övé lett pár napon belül a nagy csapat. De legyünk őszinték: ez a játékoskeret sem különösebben jó. Chiellini és Bonucci messze vannak már legjobb éveiktől, a középpálya szerintem kiábrándítóan középszerű egy ilyen patinás együtteshez, s Alvaro Moráta is csak helyi viszonyok mellett tűnik jó csatárnak. Vadásznak biztosan jobb lenne, mert állandóan lesen van… Rómában többször jártam már, észleltem, hogy utcái elég mocskosak és szeméttel vannak tele – nos, Torinót nem ismerem, de ott is tisztogatásra lesz szükség… Szerintem de Ligt, Cuadrado és Chiesa az, aki még évekig húzóember lehet, a többieket szeretettel várja a Puskás Akadémia és a Kisvárda! Ronaldo maradása se biztos (bár egy évig még szerződés köti a klubhoz), én azt remélem, ha dobbant is Olaszországból, még nem levezetni megy valahová és látjuk a legmagasabb szinten. És nem csak nyáron, a Puskás Stadionban, az Európa-bajnokságon, ahol a címvédő portugálokkal potenciális éremesélyesek lesznek.

Buffon az idősebb és a fiatalabb Chiesával is olasz kupát nyert... Mesébe illő!

 Még mielőtt megkapom, hogy bezzeg a bajnok Interre egy szót sem fecsérlek: Romelu Lukakuval az évtized üzletét kötötte az Inter, aki nem csak gólokat lő, de gólpasszokat is ad (24 gól és 9 gólpassz a bajnokságban), majdnem olyan jó, mint Böde Dani fénykorában. Achraf Hakimi a Dortmund után Milánóban is nagy szezont futott, Madridban még fogják bánni, hogy olyan könnyű szívvel lemondtak róla – de erről majd később… Antonio Conténak a bravúros aranyérem után sem volt maradása Milánó fekete-kék szegletében, most éppen a fizetéscsökkentéssel volt baja. Hiába top edző és halmoz sikert sikerre, az összeférhetetlen stílusa miatt hosszabb távon sehol nem kérnek belőle… A Napoli sem Gattusóból; az utolsó pillanatban csúsztak le a BL helyekről, de az Aurelio De Laurentiis klubelnökkel folytatott folyamatos vitái miatt nem biztos, hogy ezen múlott, hogy az egykori Milan legendát lapátra tették… Az Atalanta története legjobb szereplését bukta el az utolsó körben, de a bronzérem miatt nincs miért szégyenkezniük, évek óta élmény nézni a bergamóiak játékát. Hosszú, kiböjtölt esztendők után végre az AC Milan is nevéhez méltóan szerepelt és bár sokáig vezette a tabellát, a hajrában a legjobb négyből is kicsúszhattak volna – Stefano Pioli az ezüstéremmel a maximumot hozta ki a keretből. Az AS Roma szezonjától viszont többet várhattunk a hetedik helynél, az utolsó 24 meccsüknek csak a felét nyerték meg; Paulo Fonseca helyett jövőre egy másik portugállal, az egykori „Special One-nal”, Jose Mourinhóval a fedélzeten nagyobbak lesznek az elvárások!

A múlt és a jövő közelít egymáshoz...

 Az alsóházban csalódást keltő, színtelen-szagtalan focival rukkolt ki a Fiorentina, újoncként bent maradt a Spezia, ez nem jött össze a Crotonénak (92 kapott góllal, ami abszolút negatív rekord, ezen ne csodálkozzunk…), akik legalább az utolsó helyet elkerülték a Parmát odataszítva. Borzasztó szezonon van túl megint a Torino, de az utolsó meccsét a Benevento ellen már biztos bent maradóként játszhatta le. Vicces történet. Szegény Benevento nagyon jó őszt produkált, ám a tavasza rémes volt (utolsó 22 meccséből egyetlen győzelem, a Juventus ellen…), viszont sokáig így is kezében volt a sorsa. Az utolsó forduló előtt egy korábbról elhalasztott Lazio-Torino meccs döntött arról, a Torino-Benevento meccsnek lesz-e még tétje. Ehhez az kellett, hogy a Lazio ellen kapjon ki a Toro. A Lazio edzője Simone Inzaghi, s játékosa, a tavalyi európai aranycipős Ciro Immobile a hajrában kihagyott egy tizenegyest – a Torino 0-0-t játszott és pontot szerzett (halkan jegyzem meg, utolsó 5 meccséből négyen gólt sem rúgtak a római kékek…); Simone Inzaghi együttesével és ezzel a pontvesztésével pedig tulajdonképpen kiejtette a Benevento-t, amit fivére, Filippo Inzaghi trenírozott. „Őrzője vagyok én testvéremnek?” – teszi fel a kérdést a Teremtés könyve elején Káin az Úrnak. Most a legkevésbé sem volt az…

 Megérdemelt BL győzelem után az ünneplés is megérdemelt... :)

 Anglia: Manchester otthon hangos, de Európában jobb, ha csendben marad…

Kaotikus (és nem katolikus…) szezont zárt a Premier League is. Egy olyan szezont, ahol a címvédő Liverpool sokáig csak szenvedett, végül csak befutott a négybe és bronzérmes lett. Egy olyan szezont, ahol tarolt a két manchesteri csapat, Tuchel gyorsan ráncba szedte a szétesőben lévő Chelsea-t (valahogy így lesz a rémesből krémes…), a Leicester megint a végén bukta el a BL szereplést, egymást múlta alul a Tottenham és az Arsenal, jó volt nézni a Leeds és az Aston Villa meccseit, bravúrosan szerepelt a West Ham és negatív rekordokkal búcsúzott a tavalyi meglepetéscsapat, a Sheffield United. Hogy legyek kicsit részletesebb? Igenis, értettem!

De mindenek előtt nagy szeretettel ajánlom ezt a szimpatikus, intelligens és megható interjút a friss BL győztes Lőw Zsolttal!!! :)

A bajnokságot külön kell, hogy értékeljük a nemzetközi kupáktól, mert míg előbbiben tényleg hatékony és príma manchesteri csapatokat láthattunk, az európai nagyszínpadon mindketten elbukták legfontosabb meccsüket. A Manchester United a Villareal ellen kriminális és éjszakába nyúló bűntetőpárbaj végén veszítette el az Európa Ligát (nem volt jó meccs, de legalább a tizenegyeseket jól rúgták: a 22. rúgó hibázott először, aki nem más volt, mint De Gea, az angolok spanyol kapusa, gyakorlatilag két csapatnyi játékos rúgott tizenegyest…), míg a Manchester City esélyesebb volt a Chelsea ellen, de gyengén játszott, így Pep Guardiolának tíz év után nem sikerült újra BL-t nyernie. Már pedig ami Ronaldo volt a Juvénak, az Guardiola a City-nek: a kapaszkodó, hogy vele talán sikerülhet. Pep Guardiola, mióta eljött Barcelonából, a nagy meccseket általában túlgondolja, most is eltaktikázta magát és olyan felállást eszelt ki, aminek nem volt előzménye – nem is vezetett sikerre. Amit a Premier League-ben művelt, azt nem lehet tőle elvenni, kérdés: sikeresnek mondható-e így, ezek után a szezon? Raheem Sterling gyengébb szezont futott, a tíz év után, gólrekorderként távozó Sergio Aguero is kevesebbet tett hozzá a közöshöz (bár stílszerűen csereként beállva duplával búcsúzott) és Kevin de Bruyne szezonja sem volt az átlagosnál sokkal jobb – miért lett ebből mégis tükörsima bajnoki cím? A riválisok botlásai sem érkeztek rosszkor természetesen, de kellett ehhez a védelem megerősítése is, ami tökéletesen sikerült (talán nem túlzok azzal, hogy Ruben Días megszerzése az elmúlt évek legjobb húzásának bizonyult, mellette a sokszor leírt John Stones is kitűnő védőnek tűnt), szélen Joao Cancelo felfutásai és beadásai, aztán egy klasszis szinten futballozó, olykor csatárként is villogó Ilkay Gündogan, végül az év felfedezettje, Phil Foden, aki az EB-esélyes angolok egyik titkos fegyvere is lehet.

Ruben Días, a Fal

 A városi rivális Manchester United nem kezdte jól a szezont, sokan megkongatták a vészharangot Ole Gunnar Solksjaer team-je felett és sokáig az 1999-es BL döntő egyik hőse sem érezhette biztonságban magát a kispadon. A mai napig vannak, akik megkérdőjelezik a szakmai hozzáértését és mázlistának tartják, mindenesetre az eredményei önmagukért beszélnek. És számomra nem kérdés, hogy ezt a Unitedet jobb nézni, mint a néhány évvel ezelőttit, amit David Moyes, Luis Van Gaal vagy Jose Mourinho irányított… És Edinson Cavanit is jó nézni, aki újjászületett Manchesterben és ontotta a gólokat – többnyire csereként! Ha Ruben Díast főnyereménynek nevezem, Bruno Fernandesre szavak sincsenek, tavaly januári érkezése óta nem volt nála jobb játékos a Premier League-ben – igaz, se Nagy Ádámmal, se Willi Orbánnal nem találkozott még, akik majd megeszik az EB-n reggelire…

A mostani csapat még távol áll ettől - négy éve trófeát sem nyert az United...

 Lehet azon lamentálni, hogy vajon a Liverpool megérdemli-e a bronzérmet, de nem érdemes, mert úgyis csak a végeredmény számít: a címvédő karácsony környékén elveszítette a fonalat, de olyat hajrázott, hogy végülis minimális célját elérte és jövőre is indulhat a BL-ben. Amilyen sérüléshullám keresztül ment a csapaton, ez az eredmény bravúr – igaz, ha mélyebb a keret, talán elkerülhető lett volna ez az összezuhanás, ami meg kicsit talán Jürgen Klopp sara. Mindenesetre ezzel a befejezéssel semmit nem rontott renoméján a német edzőguru, de az a napnál is világosabb, hogy kis vérfrissítésre szükség lesz a Mersey partján. Tulajdonképpen az alapcsapat 3 éve ugyanaz, s ha valaki lesérült vagy éppen nem ment neki (mint például idén huzamosabb ideig Manénak, Firminonak vagy Trent-Alexander Arnoldnak), nem volt aki pótolja őket. Thiago Alcantarának időre volt szüksége, Diogo Jotának meg voltak emlékezetes meccsei, de hosszabb távon kiszorítani még nem tudta a támadóhármas egyik tagját sem.

A trófeahalmozó - de vajon lesz még BL győzelem?

Én személy szerint sajnálom, hogy Frank Lampardot lapátra tették, de vele aligha ért volna el ilyen hangzatos eredményeket tavasszal a Chelsea: Thomas Tuchel (és Löw Zsolt!!!) szerződtetése tökéletes döntésnek bizonyult a Stamford Bridge-n. A védelem olyan stabil lett, hogy hosszú fordulókon keresztül gólt sem kapott a Chelsea, elöl meg általában hozták a meccseket, akiknek ez dolguk volt: hol Mason Mount, hol Pulisic, hol Werner, de azért a támadópotenciálról sokat elárul, hogy a házigólkirály Jorginho lett 7 góllal, aki az összes találatát büntetőből lőtte. Ha a támadók hatékonyságán sikerülne javítani, országhatáron belül is tényező lehetne a Chelsea – mert hogy Európában már az, hiszen 2012 után idén is esélytelenebbként, de megnyerték a Bajnokok Ligáját! És az a helyzet, hogy teljesen megérdemelten!!! Tuchel két hónap alatt háromszor verte meg Guardiolát (taktikailag is!!!), a PSG-nek meg akkora sallert adott, hogy Leonardóéknak azóta cseng a fülük: velük nem sikerült a döntőt megnyerni, így karácsony előtt elküldték, idén már az elődöntőben búcsúztak és a francia bajnokságot sem nyerték meg…

A pénz nem minden - a Lille sokkal kisebb keretértékkel taszította le a trónról a dúsgazdag párizsiakat...

A Leicester City megcáfolta Hérakleitosz elméletét, miszerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Már hogy a viharba ne lehetne, csak nézzük meg Brendan Rodgers együttesének legutóbbi két szezonzárását: tavaly is az utolsó pillanatokban és idén is akkor csúsztak ki a top 4-ből, ez utóbbi azért fájhat most különösen, mert minden más csapatnál sokkal többet, összesen 242 (!!!) napot töltöttek Bajnokok Ligája indulást érő helyen a szezon során. Talán megérdemelték volna, de most mondjam azt, hogy a Liverpool és a Chelsea sem érdemtelenül került oda? A csalódás alighanem mérhetetlen a „rókáknál”, némi gyógyírt viszont jelenthet a sebekre, hogy történelmük első FA kupa diadalát begyűjtötték – volt némi szerencséjük a Chelsea ellen, de a győzelmet sosem kell megmagyarázni… Érdekesség, hogy az első három fordulóban 5 büntetőt kaptak Vardyék, mindet beverte az előző szezon gólkirálya (hármat a Manchester City-nek!), aztán karácsonyig még egyet kaptak, majd legközelebb csak az utolsó fordulóban, a Tottenham ellen rúghattak a tizenegyespontról kétszer – bár aligha ezért nem sikerült idén sem a bravúr. Jamie Vardynak nem ez volt élete legjobb szezonja (15 góljából nyolcat büntetőből lőtt), 2021-ben egyértelműen Kelechi Iheanacho volt a helyi vagány csávó, aki 12 bajnoki góljából tizenegyet ebben az esztendőben szerzett.

Az igazi Chelsea legendák és aki BL-indulót csinált idén belőlük - igaz, ekkor még nem tudhatták, hogy a BL győzelem miatt az 5. hely is elég lett volna nekik...

 Említettük már David Moyes-t, akit annak idején még maga Sir Alex Ferguson is utódjának szánt, de láthattuk, hogy megégett a Manchester United padján – korábban az Evertonnál, míg idén a West Hamnél viszont komoly produktumot tett le az asztalra; Jesse Lingaard kölcsönbe érkezett, de amilyen pazar félszezont játszott Londonban, szerintem visszasírják az Old Traffordra, de a siker letéteményesei között meg kell említenünk a kapus Lukas Fabianski és a csehek, Vladimir Coufal és Tomas Soucek nevét, valamint a klub történetének legjobb gólszerzőjét, Michaíl Antoniót is. Előzetesen talán senki nem gondolta, hogy a West Ham fut be második legjobb londoni klubként – bizony, a Tottenham menesztett edzője, Jose Mourinho után sem tudott beelőzni, s alighanem háromszoros gólkirályát, Harry Kane-t is elveszíti, aki 23 gólja mellé adott 14 gólpasszt is (egészen félelmetes!), az Arsenal gyalázatos szezonjára pedig egyelőre nem találom a megfelelő jelzőket. Negyedévszázad után először fordul elő, hogy nem indulhatnak a nemzetközi kupában az „Ágyúsok” – mondjuk az ősszel még kiesési gondjaik is voltak, szóval ahhoz képest a nyolcadik hely felér egy virágkarnevállal…

Di Maria, Lukaku, Lingaard és Depay is kivirultak távol az Old Traffordtól...

A két üde színfoltot számomra a Leeds United és az Aston Villa jelentették. Előbbi csapattól friss feljutóként már a szezon előtt sokat vártam, de látványos támadójátékuk és élvezetes meccseik minden képzeletemet felülmúlták. Jó volt nézni őket, hiányoztak az élvonalból! Az Aston Villa bent maradása tavaly pengeélen táncolt, ám az utolsó fordulóban kivívták a jogot, s idén egy egészen más birmingham-i együttest láttunk! Az Arsenaltól kiváló kapus érkezett (az argentinok mindig hadilábon álltak a jó kapusokkal, azóta biztos, hogy követem a nemzetközi labdarúgást, ám Emiliano Martinez a válogatottban is megoldhatja ezt a problémát), a támadósorba érkezett Ollie Watkins, aki az utolsó fillérig megszolgálta az árát és Jack Grealish is hozta a tőle elvárt szintet – idén nemhogy kiesési gondjaik nem voltak, de egy-egy periódusban még Európa sem tűnt elérhetetlennek (hála a La Manche csatornának a britek számára így sem az…). A Leeds melletti másik két feljutó, a West Bromwich Albion és a Fulham sok nyomot nem hagyott az emberek emlékezetében, sokkal meglepőbb azonban, hogy a tavalyi meglepetéscsapat, a Sheffield United negatív rekordokkal, 38 meccsen elszenvedett 29 vereséggel, mindössze 20 rúgott góllal zúgott ki az élvonalból.

Kis híján összejött a BL győzelem, de végül nem tartotta be a szavát...

Spanyolország: Torrente öröme és a Bosszúállók

Szerintem a világ leghíresebb kamurendőre, Torrente most örül, mint majom a farkának, hogy a filmrendezők a keresztségben középső névként a Luis nevet adták neki, mert szeretett csapata, az Atletico Madrid bajnoki címéről is egy druszája, Luis Lajos Suarez gondoskodott… A kisebbik (???) madridi klub már az első fordulóban, a friss nemzetközi kupainduló Granada 6-1-es legázolásával jelezte, hogy komolyak a szándékai, igaz, az ezt követő két meccsre be is zárult a gólcsap, hiszen két 0-0-s döntetlen következett. A következő hét meccsüket aztán megnyerték, haton gólt sem kaptak (köztük a Barcelona elleni rangadón, egyébként összesen 18 bajnokin maradt érintetlen a hálójuk, ami újabb elképesztő teljesítmény Jan Oblak-tól!)), majd jött az első botlás az akkortájt félelmetesnek jó indulattal sem nevezhető Real Madrid ellen. A 2-0-s vereséget újabb nyolc meccses győzelmi sorozat követte, s a riválisok botlásainak köszönhetően kvázi január végén úgy tűnt, eldőlt a bajnoki cím. A homokszem a gépezetbe a Celta Vigo elleni hazai 2-2-vel került, ezután tíz bajnoki meccsből csak négyet sikerült hozni, s április közepére a Real Madrid és a Barcelona is felzárkózott (mondjuk volt honnan…). És ekkor volt szükség a hidegvérre: az utolsó nyolc meccsből hatot megnyertek a „matracosok”, az utolsó hármat 2-1-re, a záró kettőt ráadásul 0-1-ről megfordítva. A kulcspillanat szerintem négy fordulóval a vége előtt jött el: a Barca és az Atletico Madrid 0-0-t játszott egymással, a Realnak „csak” a Sevillát kellett volna megvernie ahhoz, hogy átvegye a vezetést, de az utolsó pillanatban kiharcolt döntetlennek is örülhetett – igaz, a VAR több megkérdőjelezhető ítéletet hozott (nehezen felejthető, amikor Benzemának elhúzta a lábát az andalúz kapus, mégis a Sevilla kapott büntetőt egy korábbi kezezésért, amit nem szoktak minden esetben lefújni…), de legyünk őszinték: nem ezen múlott!

A kerékkötő, aki csak hátrányára van csapatának... Ja bocs, nem ide... :)

 Az Atletico Madrid sokkal kiegyensúlyozottabb volt az egész szezont tekintve és talán jobban is akarta a ligaelsőséget, meg persze szerencséje is volt: szerintem olyan, hogy egyszerre legyen ilyen gyenge a Real Madrid és Barcelona, évtizedek óta nem volt… A Real Madrid hiába brillírozott a rangadókon (a Barcát oda-vissza verték, az Atletico, a Sevilla és a Villareal ellen négy pontot szereztek…), a kiscsapatok ellen megbocsáthatatlanul sokat botlott: hazai pályán (ami a Santiago Bernabeu stadion átépítése miatt a valdebebas-i edzőpálya volt) a Cádiztól, az Alavéstől és a Levantétól is kikapott. miközben játszott négy, a klub filozófiájától nagyon távol álló 0-0-t. Mégis, látva a keretet tizedelő sérüléshullámot (összesen közel hatvan sérültje volt idén a Realnak – ennek egynegyede Éden Hazard neve mellé írható, na jó, nem… Ő 14-szer, Carvajal szintén annyiszor, a csapatkapitány Sergio Ramos csak 15-ször tudott pályára lépni a szezonban…), illetve azt, milyen minőséggel dolgozhatott Zinedine Zidane, az ezüstérem és a BL elődöntő semmiképp nem nevezhető csalódásnak annak ellenére, hogy a 2008/2009-es szezon után először zárta trófea nélkül a szezont a Real Madrid! Talán csak Courtois, Éder Militao, Modric és Benzema dicsérhető maradéktalanul, akik csapágyasra is lettek járatva; kíváncsi vagyok, az EB-n pályára lépők hogyan fognak muzsikálni a kontinenstornán. (Bár Voksán Virág óta tudjuk, hogy az argentinok is esélyesei lehetnek egy Európa-bajnokságnak, mindezek ellenére Militao és Brazília nem kapott meghívót a kontinenstornára. Szégyen ez a kirekesztés!!!) Rossz volt Real szurkolóként nézni, ahogy Hakimi Inter mezben, Theo Hernandez és Brahim Diaz az AC Milanban villogtak, Borja Mayoral Rómában szerzett fontos gólokat, míg Gareth Bale a Tottenhamnél sem csak golfozott – mind játszhattak volna a Real Madridban idén. Ez esetben nem biztos, hogy attól a Vinicius Juniortól kellett volna várni egész évben a csodát, aki mondjuk lehet, hogy egy leopárd ellen sikeresen megmenekülne a Szaharában, de futballpályán szimplán a futómennyiség még kevés, ha nem tudod, hogy utána mit kezdj a labdával. 35 mérkőzésen 3 gól, többnyire kezdőként, erre azért ne legyünk büszkék – nevéhez méltóan a junioroknál lehet, jobban megállta volna a helyét…

Változások várhatóak Madridban...

 Az Atletico Madrid bajnoki címét egyébként nagyrészt két riválistól elszipkázott klasszisnak köszönhette: Marcos Llorrente a Realnak nem kellett, a már említett Luis Suarezt a Barcelonától szerezték meg, utóbbit ráadásul ingyen; előbbi 12 (középpályásként!), utóbbi 21 gólt szerzett. Suarezt nagyon csúnyán ebrudalták ki Barcelonából, de nemes bosszút állt: Griezmann, Dembélé és Braithwaite hárman rúgtak annyi gólt, mint Suarez. Összességében elmarasztalni a Barcelonát nem lehet ezért a szezonért, hiszen a kupát megnyerték, s a rengeteg belső gond és a Messi maradásával kapcsolatos kérdőjelek ellenére szinte az utolsó pillanatig harcban álltak a bronzéremért a bajnoki címért. Messi megrúgta a maga 30 gólját, pedig a szezon elején nagyon nem tűnt úgy, mint aki futballozni akar – első akciógólját a 9. fordulóban szerezte. Miután Joan Laporta visszatért az elnöki székbe, valószínűsíthető, hogy Messi is marad, különösképp, hogy megkapta cimboráját, Sergio Aguerót is maga mellé játszópajtásnak, de egy újra BL esélyes csapat megteremtéséhez komoly változtatásokra lesz szükség és az számomra is kérdés, hogy a 34-hez közeledő Messinek mekkora lesz még ebben a szerepe.

Erőssége lehet ő még a katalánoknak...

A Sevilla pontrekordot ért el és néhány fordulóval a vége előtt még a bajnoki címre is volt némi esélyük – hogy végül a dobogóról is lecsúsztak, végeredményben papírforma (se dobogó, se villa…), de Julen Lopetegui nem először bizonyítja, hogy nem olyan rossz edző, mint amilyennek a Real Madridnál töltött rövid időszaka alatt tűnt. (Istenem, már ennek is lassan három éve, öregszünk…) Kulcsemberek Andalúziában is voltak: a fiatal Jules Kunde kegyeiért fél Európa verseng, az örök ifjú Jesus Navas és a Barcelonából visszatérő Ivan Rakitic a rutinjukat is beletették a közösbe, fél távnál érkezett az Atalantától Alejandro „Papu” Gomez, aki új színt hozott a csapatba, de a legnagyobb elismerés talán Youssef En Nesyri-t illeti, aki a bajnokságban 18, a BL-ben meg 6 gólt szerzett.

Unai Emery újra bebizonyította, hogy a nemzetközi kupaporond számára a hazai pálya: míg a Villareal csak hetedik lett a Primera Divisionben, ami semmiképp nem nevezhető sikersztorinak, megnyerte az Európa-Ligát a csapattal, ami a klub történetének első trófeája is egyben. Ez az, amihez ért: a PSG-vel elképesztően gyáva taktikával világraszóló égést produkálva 6-1-re kikapott Barcelonában négy éve, az Arsenallal sem tudott kiugró eredményt elérni, ám az Európa Ligát negyedszer nyerte meg, korábban háromszor a Sevillával sikerült neki. A kétezres évek közepének sikercsapata Pepe Reinával, Diego Forlánnal, Riquelmével és Marcos Sennával csak BL elődöntőig jutott – a jelenlegi csapatban szerintem egy olyan sztár sincs, mint az előbb felsorolt négy (bár Gerard Moreno elég jól termelt idén és a hajrában jól jöttek Carlos Bacca góljai is), mégis az eddigi legnagyobb sikerrel ők írták be a nevüket arany betűkkel a klub történelemkönyvébe.

A suszter és a kaptafa esete...

Magyarország: Paksi szépség és az „új” Harminckettesek tere…

Már a szezon kezdete előtt egyértelműnek tűnt, hogy ha a Ferencváros fogja bírni a kettős terhelést, toronymagas esélyese lesz az OTP Bank Ligának – s a végén még összekötik a bajnoki címük számáról elnevezett Harminckettesek terét az Üllői úttal... Nos, a Fradi bravúrok sorozatát bemutatva eljutott a BL csoportkörig (a Celtic és a Dinamo Zagreb kiejtése, még ha csak egymeccses is volt a párharc, tényleg bravúrkategória!), így párhuzamosan az európai küzdőtérrel viríthatott magyar földön is. Szezonbeli egyetlen vereségét a tökutolsó Diósgyőr ellen szenvedte el (hazai pályán januárban…), s ha nem könnyelműsködnek el néhány tippmix-gyilkos meccset a hajrában, hamarabb bebiztosíthatták volna történetük 32. bajnoki címét. Mondjuk szerintem a legtöbb szurkoló nem bánja, hogy így alakult: az ősi rivális Újpest 3-0-s legyőzésével lett meg a bajnoki cím, az ezekben a napokban kétéves Teodor fiam pedig Myrto Uzuni tizenegyesgóljánál kiáltotta először, hogy „góóóóól”, igaz, l betű nélkül, de eufórikus hatással… 

A magyar NB1 egy képbe összefoglalva...

 A második helyre a Puskás Akadémia ért oda, akik így történelmi magasságokban töltik nyári szabadságukat, hiszen sose végeztek még ilyen előkelő helyen a Ligában. Pedig ősszel egy gyengébb periódus után (aminek fő okozója egyébként a koronavírus miatt kidőlő rengeteg játékos volt) még Hornyák Zsolt edző lehetséges távozása is beszédtéma volt, aki végül maradt, s a tavalyi bronzérem után idén szintet lépett. Ami különösen örömteli, hogy néhány saját nevelésű játékos is magáénak érezheti a sikert, s nem csak zsoldosok játszottak idén Felcsúton. A MOL Fehérvár bronzérme nagy csalódás, ráadásul a kupadöntőt is elveszítették – a menetközben érkező Szabics Imrének bőven lesz dolga a nyáron, kérdés, a vezetőség részéről türelem mennyi lesz? Az év meglepetését a Paks szolgáltatta, akik elöl és hátul is igen gólerősen futballoztak, így meccseik szinte mindig látványosak voltak. Mindössze egyszer játszottak 0-0-t (a Honvéddal), egyszer nem rúgtak gólt (a Fradi elleni 0-5 alkalmával, a zöld-fehérektől egyébként összesen 13 gólt kaptak a három meccsen…), s mindössze háromszor nem kaptak gólt. Ötször rúgtak hármat, ötször rúgtak négyet, egyszer hatot és egyszer kilencet, miközben őket is rendesen megszórták… Mióta 12 csapatos az NB1, senki nem lőtt 76 gólt, Hahn János pedig Nikolics Nemanja rekordját döntötte meg azzal, hogy 22 találattal lett gólkirály. És mindezt csak magyar játékossal a fedélzeten (az edző, Bognár György fiával, a játékmester Bognár Istvánnal a középpályáján, s az egykori középcsatár és gólkirály Böde Danival a védelem centrumában) – sok Paksra lenne szüksége a hazai mezőnynek… Kis híján a bámulatos szereplésük nemzetközi kupát ért, de végül az Újpest kupagyőzelme miatt a fővárosiak mutathatják meg magukat Európának, akik így valamelyest megmentették a szezonjukat – igaz, a szezont már Michael Oeninggel fejezték be, miután Predrag  Rogan a legkevésbé sem tudta kihozni csapatából az x faktort.

A magyar kupadöntő két kezdőcsapata - a fehérváriaknál sincs sok honfitársunk, de az Újpestnél nagyítóval is hiába keresünk magyar labdarúgót......

 A Kisvárda 5. helyére sem mondhatjuk, hogy csalódást keltő lenne, mégsem húzhatta sokáig Supka Attila sem a kínpadon. Állítólag az volt a vezetőség kifogása ellene, hogy nem épített be magyar fiatalokat az együttesbe. Ezzel sajnos nehéz vitatkozni, erre Révész Attila idehoz egy portugál edzőt, Joao Janeirót. Persze, majd ő fiatalít és magyarosít, hogy oda ne rohanjak… Az MTK a feljutást követően simán bent maradt, ez a közelmúltban nem mindig volt magától értődő, tavasszal ehhez jól jöttek a Fradiból érkező Varga Roland góljai; nem jött ez sajnos össze a Budafoknak, pedig én sokáig hittem a bent maradásukban. Csak a hajrára esett szét Csizmadia Csaba együttese; a Paksi Atomerőmű lecsapott, az a 2-9 tényleg nagyon csúnyán mutat, de az utolsó fordulóban a Puskás Akadémia ellen sem úszták meg öt alatt… A Diósgyőr kiesése már évek óta érett, de eddig valahogy mindig megúszták. Egészen eddig! Hiába győzték le egyedüliként a Fradit, ráadásul otthonában, nyertek Fehérváron és verték meg kétszer is a Puskás Akadémiát, akik ellen igazán nyerni kellett volna, azok rendszerint elkenték a miskolciak száját. Na majd jövőre Kondás Elemérrel és légiósok nélkül – jók lesznek azok a Nyíregyháza-Diósgyőr rangadók…

Közben találtam jelzőt az Arsenal szezonjára: hátborzongatóan hidegrázós és vérlázítóan gyalázatos…

Ha állami támogatást akar, külföldiek nem szerepelhetnek a másodosztályú Diósgyőrben...

ÁLOMCSAPAT

Nincs szezonzárás álomcsapat nélkül, ami mindig szubjektív és mindig lesznek fájó kimaradók! A 4 TOP bajnokságból összeállított Dream Team nálam így áll össze!

Jan Oblak (Atletico Madrid) – Achraf Hakimi (Internazionale), Ruben Dias (Manchester City), Robin Gosens (Atalanta) – N’Golo Kante (Chelsea), Bruno Fernandes (Manchester United), Thomas Müller (Bayern München), Kevin de Bruyne (Manchester City) – Harry Kane (Tottenham), Robert Lewandowski (Bayern München), Romelu Lukaku (Internazionale)

Cserepad: Gianluigi Donnarumma (AC Milan), Willi Orbán (RB Leipzig), Phil Foden (Manchester City), Luka Modric (Real Madrid), M. Llorente (Atletico Madrid), Luis Muriel (Atalanta), Cristiano Ronaldo (Juventus), Lionel Messi (Barcelona)

A BL döntő legjobb játékosa: N'Golo Kante

Nehéz év volt, tele megpróbáltatásokkal és sűrű versenynaptárral, szinte egész évben szurkolók nélkül, zárt kapuk mögött. Furcsa eredményekkel, botladozó nagy csapatokkal, rekordokkal. Elfelejteni könnyen biztos nem fogjuk, de sok időnk nincs merengeni, se kifújni magunkat, hiszen jövő héten péntek este Rómában el is kezdődik az EB! Előtte jelentkezem még egy beharangozóval, ami kis esélylatolgatás lesz, de főleg a magyarok EB-útjáról fog szólni! Tartsatok velem akkor is! Addig is, a Jóisten áldjon és tartson meg Mindnyájunkat!

Korábbi cikkeimben foglalkoztam már a szezonnal! A Fradi BL meneteléséről ITT találsz elemzést!

Ha részletesebben szeretnél olvasni a Liverpool, a Juventus vagy éppen a MOL Fehérvár szezonjáról, IDE kattints!

Ha pedig kíváncsi vagy a 2021-es tippjeimre, illetve arra, eddig mik valósultak meg és mikkel lőttem nagyon mellé, IDE kattints!

Azt hiszem, a születésnapját mindenki ambivalens érzésekkel várja és éli meg. Egyrészt ott van a születés csodája és mögötte a hálaadás: bizony, áldás, hogy már ennyi és ennyi ideje a világon vagyok, hogy az Isten megteremtett engem, hogy akarta az én létezésemet. Ez a nap kicsit rólam is szól, hiszen mégiscsak én vagyok a szülinapos, az ünnepelt. Másrészt ott van bennünk azért az is, hogy a fene egye meg, már megint egy évvel öregebb lettem, már megint eggyel több gyertyát fújhatok el a tortámról… Aztán nagy a kísértés, hogy önmagunkat fényezzük, ünnepeljük ezen a jeles napon, mint ha nekünk ténylegesen sok közünk volna ahhoz, hogy megszülettünk. Semmilyen körülmények között nem felejtkezhetünk el születésnapunkon az édesanyánkról, aki a világra hozott bennünket, akinek az életünket köszönhetjük. Sok minden eszünkbe juthat a születésnapunk kapcsán, bőven van miről lamentálni, de egy dologban biztosak lehetünk: a születésnap minden körülmények között ünnep. És ez a helyzet a mai nappal is: születésnapot ünneplünk, az Egyház születésnapját. Egyfajta folytonosságot fedezhetünk fel abban, hogy a zsidók második legfontosabb ünnepéből a keresztények egyik legfontosabb ünnepe lett. Mert nem véletlen, hogy az Isten a húsvét utáni 50. napon, Pünkösd ünnepén küldte le a megígért Vigasztalót, a Paraklétoszt, a Szentlelket. Mit ünnepeltek ekkor a zsidók? A Pünkösd az aratás ünnepe volt, hálaadás az első termésért, és annak az emléknapja, hogy Isten a Sinai hegyen kihirdette törvényét, a Tízparancsot. Az ószövetségi Pünkösdből újszövetségi Pünkösd lett, mi pedig születésnapot, az Egyház születésnapját ünnepeljük!

Na de milyen a jó születésnap? Először is: ünnepelni nem jó egyedül. Az Eucharisztiát is jobb hívek jelenlétében ünnepelni a templomban, de a születésnap is ilyen: szeretjük megosztani örömünket, boldogságunkat azokkal, akik igazán fontosak számunkra, akiket a legjobban szeretünk. „Mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen.” – írja a szent szöveg, az Apostolok Cselekedetei. Mint mi, mindnyájan. Együtt vagyunk és ünneplünk. S bár talán nem kell attól tartanunk, hogy a templomban szélvihar támad, s a fejünk fölött lángnyelvek ereszkednek le, a Szentlelket ugyanúgy ránk is kiárasztotta, kiárasztja az Isten; velünk van, köztünk van, bennünk él az Isten. Velünk akar ünnepelni Ő is és ne zárjuk ki Őt az ünneplésből! A történelemben gyakran előfordult, hogy az ember nagyobbnak gondolta magát még az Istennél is, s azt hitte, boldogulhat nélküle. A mai ünnepet nem véletlenül hívják fordított Bábelnek is. Ismerjük a bábeli zűrzavar történetét! Az emberek olyan magas torony építésébe fogtak, ami felér az égig, Istenig. Vajon lehetünk mi az Istennel egyenlő szinten? Az Isten összezavarta a nyelveket, az emberek nem értették meg egymást többé. Most meg mit látunk? Mindenki a saját nyelvén beszél és értik is egymást! Amit akkor saját hibájukból, önteltségük miatt elveszítettek az emberek, a nyelveken szólás, így egymás megértésének a képességét, emellett, azt hiszem, a közösség, az összetartozás élményét is, azt most, mint egyfajta kegyelmi ajándékot, visszaadja az Isten. Ezt az összetartozást, ezt a közösségi élményt kell, hogy megérezzük a templomban, az Egyházban is. Tavaly heteken keresztül hiányzott ez az élmény, ez a találkozás, hiszen a vírus miatt hosszú ideig nem lehettek nyilvánosak a szertartások, nem vehettük magunkhoz az Eucharisztiát. Ám az Isten ezekben a hetekben, hónapokban is kereste velünk a kapcsolatot. A Pünkösd az Egyház születésnapja és a mi újjászületésünk ideje is lehet: vállaljuk újra a Vele való közösséget, merjünk újra az Egyház közösségéhez tartozni!

Aztán… Egy születésnapra nem illik üres kézzel, ajándék nélkül menni! Az ajándék is hozzátartozik a jó születésnaphoz! Emlékszem, gyermekként mennyire tudtam örülni és lelkesedni egy születésnapi sportújság-előfizetésnek, egy könyvnek vagy egy személyes ajándéknak. Az Isten nem akármilyen ajándékkal lep meg bennünket évről évre Pünkösd ünnepén; minden korábbi ajándékomat nekem is kenterbe veri: önmagát adja nekünk, a Szentlelket árasztja ki ránk. Az Isten gondol ránk, szeretetből küldte le a Lelkét: a Szentlelket, ami vigasztal. A Szentlelket, ami megerősít, küzdelemre tanít. A Szentlelket, ami segít leküzdeni félelmeinket, a Szentlelket, ami éltet bennünket. A Szentlélek nagyon egyszerűen, nem látványosan és nem hivalkodóan működik. Ugyanakkor egész biztosan ott van a csöndes és hűséges, az „észrevétlenül, de nélkülözhetetlenül” végzett szolgálat mögött. Naponta kell kérnünk a hétköznapok Szentlelkét, mert nincs élet Krisztusban nélküle.

Végezetül, amikor születésnapunk van, tartunk egyfajta önvizsgálatot: számot vetünk, átgondoljuk, összegezzük évünket, életünket. Saját életemben én azt tapasztalom, hogy akkor vagyok igazán elégedett és boldog a születésnapomon, ha azt érzem, nem csak eltelt egy újabb év, de valamivel én is gazdagítottam a világot, sőt, én is gazdagodtam, én is több lettem. Ha elmondhatom, hogy nem csak korban növekedtem, de bölcsességben és szeretetben is. És itt vehetjük észre pünkösdi ünneplésünk harmadik lényegét. A pünkösdi lángot a tanítványok továbbadták. Természetesen nem szó szerint. Piromán hajlamaikról nincs tudomásom. Szavakkal, tettekkel, hitükkel, bátorításukkal, vértanúságukkal adták tovább ezt a lángot. „Gyújts éjszakánkba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz” – ismerjük az éneket. Mi kell ahhoz, hogy ez a tűz soha ne aludjon ki? Hogyan lehetünk mi jelen pünkösdi lángként az emberek életében? Amikor személyes Pünkösdünkben, a bérmálás szentségében elnyertük a Lélek ajándékát, a pap illatos olajjal kente meg érzékszerveinket. Ezzel a küldetésünkre utalt, amelyet Szent Pál apostol így fogalmaz meg: „Krisztus jó illata vagyunk.” Ennek a küldetésnek kell naponta megfelelnünk! A mi személyes missziónk, „Krisztus-illatozásunk” nem más, mint hitünk és mindennapi életünk hiteles szinkronja, hitünk, szeretetünk „túlcsordulása”.

Kívánom, hogy Krisztus jó illata, a pünkösdi láng továbbadói lehessünk a világban, s ha emellett a nagybetűs Vendég és az Ajándék is megvan, elmondhatjuk, minden a helyére került ezen a születésnapon. Más értelemben is! Ne felejtsük el: mint ahogy az első Pünkösd nem valaminek a végét jelentette, hiszen megszületett az Egyház, az apostolok elindultak térítő útjaikra, így az idei Pünkösdöt se végnek tekintsük, a járvány és a karantén végének, sokkal inkább valami új kezdetének! Hitünk, reményünk, bizalmunk, szeretetünk és az Isten iránti vágyódásunk megújulásának legyen a kezdete ez az Ünnep, melyet, ha így teszünk, valóban a Szentlélek táplál és éltet!

Boldog születésnapot és áldott ünnepet kívánok Mindnyájuknak!

Nem emlékszem, mikor esett utoljára annyi eső, mint az elmúlt két-három hétben. A gyermek ezt talán nem annyira élvezi, nem értékeli, mert nem tud kint játszani az udvaron, egész nap a szobában kell kuksolnia, nem mehet a szabadba. Amikor harmadszor kell félbeszakítani a fűnyírást az eső miatt, bevallom, bizony, én sem vagyok mindig boldog az esőtől. Alapvetően nem vagyok egy mezőgazdász alkat, de az számomra is nyilvánvaló, hogy a szántást, vetést sem segíti elő az állandó csapadék. Mindezek ellenére mégis be kell látni, el kell fogadnunk, hogy a mezőnek, a földnek, tulajdonképpen az emberi életnek és az emberi léleknek is szüksége van az esőre. És ezekben a napokban, Krisztus Urunk mennybe távozásának, a tanítványok szeme láttára történő felemelkedésének ünnepkörében talán könnyebben észre is vesszük, felismerjük, hogy az égi áldás is bizony, nem máshonnan, mint fentről, az Atyaistentől érkezik, s ha már az ember mindig kapaszkodik az áldásokba, nyújtja a kezét az áldások felé, miért éppen az égi áldást taszítaná, lökné el magától? De vajon fel tudjuk mindezt áldásnak fogni? Tudjuk értékelni úgy, mint valami ajándékot?

A Korintusi levélben olvassuk: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna?” Arról már többször is beszéltem, hogy az életben minden, amit kapunk, kegyelem, ajándék. Mondhatjuk, hogy áldás. Ám a ma hallott evangéliumi részletből ennél sokkal többet is megtudunk: mi is ajándék és áldás vagyunk, nem csak egymás számára, de az Isten számára is. Természetesen olykor bennünk is van hiba. Van, hogy a csomagolópapír kissé gyűrött, vagy a masni elcsúszik. Az is előfordul, hogy nem sikerül tökéletesen a csomagolás. De ettől még értékes ajándékok vagyunk mindnyájan. Ha valakinek önzetlenül adunk valamit, akkor megajándékozzuk őt. Lehet ez egy doboz bonbon, egy csokor virág, egy tábla csoki, sőt, csupán a szeretetünkkel is megajándékozhatjuk a másikat. Miért fontos ezt most kiemelni? A ma felolvasott evangéliumi szakaszban nyolcszor szerepel ez a néhány szó: „akiket nekem adtál”. Egyértelmű az üzenet: az Atyaisten minket a Fiúistennek adott, odaajándékozott neki. Ajándék vagyunk, amit az Isten az Ő Egyszülött Fiának, Jézusnak ad. Ha nem vagyunk nagyon hálátlanok, amikor ajándékot kapunk, megköszönjük, s próbálunk vigyázni rá. Így tesz Jézus is, aki az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében először önmagáért, majd a tanítványokért is imádkozik. Értékel minket az Isten, vigyáz ránk, óv minket. Ajándékok vagyunk. Akkor is, ha esetleg ezt nem mindig érezzük így.

Két mozzanatot szeretnék kiragadni nagyon röviden a mai Evangéliumból. „Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál.” Tulajdonképpen felmerül itt egy kérdés: kinek nyilatkoztatta ki magát Jézus? Ezek szerint nem az egész világnak? Gyökössy Endre szerint a kinyilatkoztatás nem akárkiknek szólt, hanem az ajándékembereknek, a tanítványoknak. Ma, kétezer évvel később mi is ilyen ajándékemberek vagyunk. Ám mi önerőből nem találhatnánk meg Istent, ha Ő nem keresne és találna ránk előbb. És akire rátalál, akit kiválaszt, azt Jézusnak ajándékozza. Tanítványságunkat tehát nem mi döntjük el, erre Isten hív bennünket. És erre a döntésre, erre a hívásra lehet igent vagy nemet is mondani, és egy életen keresztül Isten kiválasztottjaként Jézust szolgálni, Őt képviselni a világban, de lehet nemet mondani, még menet közben is. Gondoljunk Júdásra, „a kárhozat fiára”, aki képes volt nemet mondani. Mert igaz, hogy senki sem ragadhat ki bennünket az Isten kezéből, de mi magunk felmondhatunk neki.

Volt egy félmondat még az evangéliumban, ami megütötte a fülemet: „és a te beszédedet megtartották”. Az a tanítványság igazi ismérve, ha megtartjuk beszédeit, tanítását, ha szívünkben érleljük és megfogadjuk, megéljük a Tőle hallottakat, tanultakat. Szintén Gyökössy Endrénél olvastam ezt a hasonlatot. Van olyan megemészthetetlen étel, ami csak úgy átmegy rajtunk, nem szívódik fel, nem épül be a szervezetünkbe. Sok emberen így megy át Isten üzenete is. Egyik fülén be, a másikon ki. Csak az az Ige táplál, erősít, bátorít, válik életté, amelyik felszívódik bennünk. Azért van annyi életképtelen, legyengült keresztény, mert nem fogott bennük talajt az Isten üzenete. Nem értik és érzik ennek a súlyát. Nem értik és érzik, hogy így ők alultáplált keresztények maradnak. Ahogy az alultáplált embereket is könnyebben megtámadhatja bármilyen kór vagy betegség, ugyanígy az alultáplált keresztényeket vagy tanítványokat is tüstént megtámadhat bármilyen bűn és ki vannak téve mindenféle fertőzésnek. Alultápláltságunkon azonban mi magunk segíthetünk: ha elfogadjuk ajándékvoltunkat, ha elhisszük, hogy az Isten szeret minket, s ha megértjük, hogy csak az visz minket előre, akkor válunk nem csak igazán jó keresztényekké, de emberekké is, ha beszédeit megtartjuk, s az Ő tanítása szerint igyekszünk élni minden nap.

Adja Isten, hogy így legyen!

1. Akár meg is botránkozhatnánk a tanítványok kérdésén, amit feltesznek Jézusnak a történet elején: „Ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” Ebben a kérdésben az abszurd ószövetségi mentalitás rejlik. Ha valaki beteg, sérülten vagy fogyatékossággal születik, biztos, hogy az Isten szándékosan sújtja, bünteti. Az ószövetségi ember így gondolkodott. Ezzel szemben a mi igazságunk és hitünk egészen más: az Isten elengedi a múlt hibáit, bűneit, mert megbocsát nekünk; csak a jelen számít és a jövő, ami előttünk áll. Tanulni kell a múltból, fontos a mi személyes bűnbánatunk és szándékunk a jóvátételre, minden egyes lelkiismeretvizsgálat és szentgyónás lehetőséget ad erre, de ne ragadjunk a múltban. Az már mögöttünk van. Tekintsünk előre! Az elmúlt hetek evangéliumi történetei is erről szóltak! A 38 éve inaszakadt betegnek ezt mondta Jézus két héttel ezelőtt: „Íme, meggyógyultál, többé már ne vétkezz, nehogy valami rosszabb történjék veled.” A jövő felé irányította Jézus ennek az embernek a gondolkozását. A szamariai asszony is azért tudott megtérni és hinni előző vasárnap, mert Jézus lehetőséget adott neki, hogy új életet kezdhessen. És ma is ezt éljük át, amikor a vakon született ember meggyógyul. Mai napunk első tanulsága: sosem késő új életet kezdeni, mert Isten megbocsátó szeretete mindnyájunkhoz elér, mindenkit megtalál! És ha az Isten megbocsát nekünk, mi miért ne bocsátanánk meg önmagunknak és egymásnak? Mindnyájan új életre vagyunk meghívva!

2. Nagyon érdekes Jézus válasza a tanítványoknak: „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne.” Különleges, hogy a leírásban nem találjuk, hogy a vak könyörgött volna Jézusnak. A legtöbb gyógyítás elbeszélésben vagy maga a beteg, vagy valamelyik hozzátartozó kéri Krisztust, hogy tegyen csodát. Ám Jézus ezúttal kérés nélkül meggyógyította a vak embert. Mert ez volt az Isten terve. Meggyőződésem, hogy semmi nem történik ok nélkül ebben a világban. A jó és a rossz dolgok is Isten tervének a része. Éppen ezért ne kérjük számon az Istenen azt, ami számunkra rossznak, tragédiának tűnik: a koronavírust, a betegségeket, a háborút, a halált, ha esetleg nem sikerült jól az érettségi... Isten terve titok, misztérium. Mint ahogy maga Isten is kifürkészhetetlen. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” Amikor papnövendékként választanunk kellett egy jelmondatot, én ezt az idzetet választottam. Kifürkészhetetlen az Isten, emberi ésszel fel nem fogható. És azt hiszem, ettől csodálatos az Isten! Az 50. zsoltár is eszembe jut mai evangéliumunk kapcsán. „Mert íme vétekben fogantattam, s bűnökben fogant engem anyám. Mert íme az igazságot szereted, a te bölcsességed titkos és elrejtett dolgait kinyilatkoztattad nekem.” Az első mondat az ószövetségi mentalitást tükrözi, a második viszont, mintha Jézus apostoloknak adott válaszát erősítené meg: „a te bölcsességed titkos és elrejtett dolgait kinyilatkoztattad nekem.” Isten titokzatos tervei időről időre megnyilvánulnak bennünk!

3. Ki volt ebben a történetben az igazán vak? „Nem Istentől való az az ember, aki a szombatot nem tartja meg.” „Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” „Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, ezt pedig nem tudjuk, honnan van.” Na ki is tulajdonképpen a vak? Nem az, aki vakon született. „Isten a bűnösöket nem hallgatja meg, de aki istenfélő és megteszi az ő akaratát, azt meghallgatja. Ha ő nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit.” Van mersze kioktatni az írástudókat! Mekkora bátorságra vall ez! Persze, sosem tudjuk meg, milyen lett volna ennek az embernek a hite, ha nem gyógyul meg. De Isten tettei benne is megnyilvánultak. Mint ahogy bennünk is! És ha ezt elhisszük és Istenben gazdagon élünk, mi sem a sötétségben, mi se vakon fogunk botorkálni! Amíg hajszoljuk a földi elismeréseket. Amíg a földön akarunk mindenáron megfelelni az embereknek. Amíg a földi örömöket keressük, amíg a földön szerzett kincseket gyűjtjük, nem látunk igazán. Addig bizony vakok vagyunk, mint az írástudók, akik tévedhetetleneknek hiszik magukat, akik megrögzötten kitartanak saját igazuk mellett. Akik még nem tudják, amit mi már igen: a mi valódi hazánk a mennyben van, s a Feltámadt Krisztus ezt a hazát megy nekünk előkészíteni néhány nap múlva, mennybemenetel ünnepén. Mert itt e földön nem lehetünk mások, csak vakok, amint már Szent Pál apostol is megírta az első Korintusi levelében: „most még csak tükör által homályosan látunk, akkor majd színről színre.”

Keressük meg a mi Siloe tavunkat és mossuk le a föld porának, bűneinknek, szennyeinknek sarát. Mossuk le elégedetlenségeinknek, megfelelési kényszerünknek, önzésünknek, irigységünknek, képmutatásunknak és sajnos oly gyakori hitetlenségünknek a szennyét. Hogy mindannyian lássuk, higgyük, egy szájjal és egy szívvel dicsőítsük és valljuk az év minden napján azt a Feltámadt Krisztust, aki legyőzte halállal a halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott!

Szűk egy évvel ezelőtt, a Debrecen némileg váratlan, de teljesen indokolt NB1-es búcsúja kapcsán olyan együttesekről írtam Vár állott, most kőhalom címmel bejegyzést, akiknek minimum a közelmúltja fényesebb volt, mint a jelene. A teljesség igénye nélkül, többek között a Leeds United, a Deportivo La Coruna, a Parma és a Werder Bremen is kifilézve álltak a Kedves Olvasók előtt. Nos, ha idén születik ez a poszt, bizonyára a Schalke 04 lenne az egyik főszereplő, mely történelmi mélységekbe süllyedt idén és szégyenszemre több mint három évtized után kiesett a német élvonalból. Miközben az elmúlt évtized gelsenkircheni álomcsapatán gondolkodtam, nekem a Kowalsky meg a Vega Többet érdemelsz című dala zengett a fülemben. A Schalke beceneve Királykékek – ahol régen igaz gyémántot leltünk kevés karccal, ott most valóban a sírásók vannak többen… „Ahol csak Ő, egyedül Ő a tiszta fény, Bár nem hagyott esélyt a múlt nekünk se neki, sem nekem még. A színpadon csak néhány kék lámpa ég, De emlékszem Rá mindig ahogy a terembe lép. Igazi gyémánt ragyog rajta kevés a karc, Elvakít a pillanat, s a szívembe mar hamar. Nézek Rád, itt persze többen vannak így, Ahol Te táncolsz, másnak ott ássák a sírt…” És természetesen a refrén… „Többet érdemelsz a szemünknél, Nem is tudod, nem nevetsz rég. Többet érdemelsz az aranynál, Ha igazán néznének látnák, hogy Sokkal szebben ragyogsz már.” Én bízom abban, hogy fognak még ragyogni – mert a sötétséget mindig fény követi, de ez a történet most nem a ragyogásról, sokkal inkább a sötétségről szól…

Még csak néhány éve követtem a focit, s talán még csak az Eurosport létezett a sportcsatornák közül, így hétvégente sem lehetett még válogatni a meccsdömping kínálatában, de erre még én is emlékszem: a 2000/2001-es Bundesliga idény az utolsó utáni pillanatban dőlt el, nem akármilyen királydrámával! Az azon a tavaszon egyébként Bajnokok Ligáját nyerő Bayern München a záró forduló előtt 3 ponttal vezetett a Schalke 04 előtt, de rosszabb volt a gólkülönbségük, s pontazonosság esetén már akkor is az volt a döntő faktor Germániában. A királykékek hozták a kötelezőt és egy gólzáporos mérkőzésen 5-3-ra verték az Unterhachingot, míg a bajorok a lefújás előtt nem sokkal gólt kaptak, így 1-0-s vesztésre álltak a Hamburg ellen. Sok Schalke szurkoló, akinek talán idejekorán bilibe lógott a keze, azt hitte, hogy szeretett csapatuk 1958 után újra bajnok lesz, amikor a pezsgő durrogtatások közepette érkezett a lesújtó hír: Patrik Andersson jócskán a ráadásban, sőt, a lefújás előtti utolsó pillanatban egyenlített Hamburgban, kiénekelve ezzel a sajtot a gelsenkircheniek szájából. Ilyen közel azóta sem kerültek a bajnoki címhez és egy ideig vélhetően nem is fognak a Bányászok – mondom ezt annak ellenére, hogy a korábbi hétszeres bajnok a kétezres években többször is ezüstérmes pozícióban végzett a Ligában.

A kupagyőzelem háromszor azért összejött az ezredforduló óta (legutóbb éppen tíz éve), s 1997-ben az olasz Inter legyőzésével az UEFA kupát is megnyerték. Az Internek később is törtek borsot az orra alá… Hogy én valamelyest Schalke szurkoló lettem, annak köszönhető, hogy mindenkori kedvenc futballistám, Raúl Gonzáles Blanco a Real Madridból a Ruhr vidékre igazolt, de nem levezetni érkezett: Klaas Jan Huntelaarral egészen pöpec támadósort alkottak. Részesei voltak egyrészt a legutóbbi kupagyőzelemnek is, de talán még nagyobbat szólt, ami a Bajnokok Ligájában történt: a 2010/11-es idényben előbb a Valenciát búcsúztatták, majd a címvédő Inter otthonában nyertek 5-2-re!!! Végül az elődöntő és a Manchester United volt a végállomás, de az egy csúcsszuper Schalke volt – érdemes megnézni a belinkelt videót! Elég ahhoz, hogy könnybe lábadjon az ember szeme: a Bayern München után a legtöbb klubtaggal rendelkező patinás német csapat nagyon csúnyán, siralmas teljesítménnyel zúg ki az élvonalból, és ez nem kamu, ellentétben a napokban napvilágot látott népszerű hírrel, miszerint Rozsályban mindenki meghalt az oltást követően (tulajdonképpen ezt a bejegyzést is egy szellem írta…), és minimum kérdéses, hogy lesz-e esélyük a gyors visszajutásra…

Nem csak henyéltek: Raúl és Huntelaar a minőséget képviselték egykor Gelsenkirchenben... (fotó: action images)

 Könnyű lenne mindent a pandémiára fogni, de az is biztos, hogy valami köze kellett, hogy legyen a kialakult helyzethez a járványnak, mert 2020. január 17-én, amikor hazai pályán, 62 ezer néző előtt 2-0-ra megverték a Mönchengladbachot, még a tabella ötödik helyén álltak gyűlölt riválisukkal, a Dortmunddal karöltve és mindössze három egységgel álltak az éllovas Bayern München mögött. Ekkor még senki nem sejthette, hogy a szezon utolsó 16 mérkőzéséből egyet sem nyernek majd meg… A pandémiáig lejátszott hét találkozóba belefért egy Bayern és egy Leipzig elleni 0-5 is, majd az újrakezdés után is volt még 9 meccsük, de három pont egyszer sem került a zsebbe – már akkor lehetett sejteni, mekkora a baj, hiszen csak az őszi produktumuknak köszönhetően őrizhették meg élvonalbeli tagságukat. Aztán tavaly ősszel újult erővel nekivághattak – vagy nem. A müncheni vágóhídon kezdtek egy szépnek és megnyugtatónak semmiképp nem nevezhető 0-8-cal a Barcelona elleni, BL-ben látott csúcsformájukat átmentő bajorok ellen, de a folytatás sem diadalmenetre hasonlított: csúnya vereség Lipcsében (0-4), sima a Ruhr vidéki derbin Dortmundban (0-3), de még a már akkor is alsóházba tartozó Bielefeld és a Hertha ellen sem sikerült a pontszerzés. A 15. fordulóban jött az első bajnoki győzelem, de ez csak arra volt jó, hogy megszakadjon a 30 mérkőzés óta tartó nyeretlen széria – egyetlen találkozóra voltak az abszolút rekordtól, de a Tasmania Berlin edzőjének legnagyobb örömére (amit nem is titkolt a tréner!) övék maradt ez a kétes dicsőség. Mindenesetre így sem fest jól, hogy közel egy évig, s a 34 fordulós Bundesligát alapul véve tulajdonképpen egy egész idényen keresztül nyeretlen maradt a csapat… A Hoffenheimet ugyan földbe döngölték, de mint később kiderült, ez kifutott eredmény volt a részükről, mert a következő 12 meccsükből kilencet elveszítettek három döntetlen mellett – a második lúzer, akit a Schalke megvert idén, az Augsburg volt, 1-0-ra. Két győzelemmel azonban nem lehet bent maradni a Bundesligában – ezt alighanem Gelsenkirchenben sem vitatják…

Volt idejük gyakorolni ezt a mozdulatot idén...

A vicc így szól: Mi az abszolút pech? Zuhanó repülőről süllyedő hajóra esni. Valahogy így érezheti magát most az egyszeri Schalke szurkoló, de biztos, hogy az ő esetükben nem pechről és nem hirtelen zuhanásról és süllyedésről van szó. A csapat széthullásának okait valószínűleg több összetevőn keresztül kell keresnünk. Sokat sejtető, hogy az együttesnek idén öt vezetőedzője volt – eddig a Hertha és a Hamburg tartották a rekordot egy szezonon belüli 4 vezetőedzővel, immár a Schalke bitorolja ezt a csúcsot – elismerés a javából! Ja, nem… Clemens Tönnies klubelnök személye és megítélése is meglehetősen ellentmondásos. 19 évig többé-kevésbé jól irányította a klubot, de a szurkoló már csak olyan, hogy egyik pillanatban még piedesztálra emel, a másikban pedig rád gyújtja a házat. Persze megdolgozott ő bőven saját keresztre feszítéséért.… 2019-ben az éghajlatváltozás elleni küzdelemről tartott előadást, amiben összekapcsolta az energiaellátás, az éghajlatváltozás és az afrikai túlnépesedés problémakörét, s azt találta mondani, hogy azért javasolja erőművek építését, mert ebben az esetben az afrikaiak leállítanák a fakivágásokat és befejeznék a gyerekcsinálást is, amint sötét lesz. Nem is annyira kicsit rasszista megnyilvánulása után csak olaj volt a tűzre, hogy húsüzemeiben az egészségügyi intézkedések elmaradása következményeként 1500 alkalmazottja lett koronavírusos fertőzött – jobb híján végleg kiszállt a buliból és lemondott a tisztségéről tavaly.

Clemens Tönnies elnök a végén már többet ártott a klubnak, mint használt... (fotó: getty images)

Aztán ott az a játékospolitikának csúfolt valami… Mint hamarosan látni fogjuk, az elmúlt bő évtizedben nagyszerű játékosok is hordták a Schalke mezét, kiváló utánpótlás-központjuknak köszönhetően igazán piacképes futballisták labdáztak Gelsenkirchenben, akik közül többet sikerült jó pénzért értékesíteni – na de mi lett a befolyó összeggel? Jachtokra biztos több ment el, mint minőségi labdarúgóra, mert az elmúlt két évben igencsak szedett-vedett társaság benyomását keltette ez a csapat. Pedig pénz az biztos volt. Még Vladimir Putyin is Németországba utazott arra a bejelentésre 2006-ban, hogy a Schalke 04 mezszponzorja az orosz Gazprom lesz – másfél évtizeddel később kijelenthetjük: gáz az tényleg van… De menjünk is tovább… A játékosok szívében-lelkében sem a béke honol: szóváltások, kakaskodások, már-már tettlegességig fajuló balhék, aminek eredményeképp Mark Uth, a csapat csatára a Sky Sports kamerái előtt azt mondta, hogy legszívesebben berohanna az öltözőbe és elsírná magát. És akkor a fizetések körüli hercehurcákról még nem is beszéltünk. Teljes a morális és a szakmai csőd a Schalkénál, ami azért is igen elszomorító, mert egy nagy szurkolótáborral rendelkező német élcsapatról beszélünk (igaz, legutóbbi bajnoki címüket még a kőkorszaki szakik, Frédi és Béni is a lelátón ünnepelték…), mely írd és mondd, három évvel ezelőtt még ezüstérmes lett a Bundesligában, két évvel ezelőtt meg BL nyolcaddöntőt játszott – más kérdés, hogy sok örömük nem lehetett benne, mivel a Manchester City 10-2-vel múlta őket felül (a visszavágó 0-7 lett…).

Egykor Schalke remények, ma müncheni csillagok: Goretzka és Neuer (fotó: kicker.de)

Itt tartunk most. Na de mi volt a közelmúltban? Összeállítottam egy álomcsapatot azokból a játékosokból, akik a Schalkénál kezdték karrierjüket, vagy legalábbis igen fiatalon rúghatták a bőrt Gelsenkirchenben – azt hiszem, ez az együttes ma harcban lenne a Salátástálért…

A világ egyik legjobb kapusa, Manuel Neuer már 5 évesen a Schalke akadémiájára került! A nagycsapatban 5 évig védett, már 21 évesen megválasztották a Bundesliga legjobb kesztyűsének! 2008-ban a Porto ellen büntetőket fogott, ezzel segítette csapatát továbbjutáshoz a Bajnokok Ligájában. Később a klub csapatkapitánya lett, aztán 2011-ben a Bayern Münchenhez igazolt, ahol azóta is világszínvonalon teljesít és szinte megnyert mindent klub – és válogatott szinten, amiről futballista álmodhat. Ő találta fel a „söprögető kapus” fogalmát, ami nem valami takarítószeres munkát takar; Hősünk, mint egy utolsó védőként funkcionál a csapatban, ezért gyakran akár a tizenhatosát is elhagyja. Teheti, mert egyébként nagyon jó lábbal, így bátran bevonható az összjátékba, s bár néha kap potyagólt (mint másfél hete a Mainz ellen vagy a BL-ben a PSG elleni odavágón), a világbajnok és kétszeres BL győztes német még mindig az egyik legjobb a posztján ezen a golyóbison. De vajon elérte volna-e mindezt az alapok nélkül, amiket a Schalkénál kapott???

Ha ilyen kapusod van, az se baj, ha nincsenek előtte világklasszis védők – és ezzel nem akarom megbántani a hátsóalakzat egyik tagját se, főleg, mert én velük ellentétben sose voltam se Bundesliga, se Premier League játékos és valószínűleg, ha eddig nem fedeztek fel, közel a 34-hez már nem is fognak. Sead Kolasinac már 19 és fél évesen bemutatkozhatott a Bundesligában, s öt éven keresztül volt a Schalke védelmének oszlopos tagja – a 2016/17-es szezon végén a Bundesliga álomcsapatába is beválasztották. Nem csoda, hogy voltak érdeklődök iránta, s mivel lejárt a szerződése, ingyen láthatott világot: Észak-Londont és az Arsenalt választotta! Az „ágyúsoknál” annak ellenére nem nyújtott rossz teljesítményt, hogy finoman fogalmazva sem most éli a klub aranykorát, többször a hónap játékosának választották a szurkolók. Idén januárban visszatért a Schalkéhoz kölcsönbe, hogy segítsen a bent maradás kiharcolásában, de láttuk, mire volt elég az ő rutinja…

Benedikt Höwedesről klublegendaként kell beszélnünk, aki amellett, hogy 2007 és 2018 között viselte a klub mezét, válogatott szinten is felért a csúcsra: már a 2012-es EB bronzérmes keretnek is tagja volt, de pályafutása fénypontját alighanem a brazíliai vb-n elért aranyérem jelenti. Középhátvédként is elég gólerős tudott lenni: többek között a Dortmund és a Bayern München ellen is szerzett gólt, de betalált a 2011-es kupadöntőben is a Duisburg felett aratott 5-0-s győzelem alkalmával. Neuer távozása után csapatkapitány lett – 335 mérkőzésen lépett pályára, 23 gólt szerzett, klubhűségét annak ellenére nem vitathatjuk, hogy rövid ideig a Juventusban, majd az orosz Lokomotiv Moszkvában is labdázott. Immár visszavonult labdarúgóként, de valószínűleg ő is kínkeservek közepette élte meg ezt a szezont…

Védelmem harmadik tagja az a Joël Matip, aki már 9 évesen a Schalke neveltje volt, majd 18 évesen a felnőttekhez került, s hét éven keresztül boldogította a Veltins-Arena népes és lelkes szurkolóhadát. Höwedes-sel príma párost alkotott a védelem tengelyében, a klub kálváriája is akörül kezdődött, mikor ők eligazoltak… 2016-ban pályafutásához méltó helyre került: a Liverpool szerződtette, ahol annak ellenére fontos láncszem, hogy nincs bérelt helye a kezdőcsapatban. Sérülékenysége nélkül még nagyobb karriert futhatna be, de a Liverpool történelmi meneteléséből így is aktívan kivette a részét: BL győztes és 30 év után bajnok lett az együttessel. Így jobban átgondolva és látva, hány gólt kapott idén a Schalke, nem is olyan gyenge ez a Neuer, Kolasinac, Höwedes, Matip elhárítás…

Akik nélkül sokáig elképzelhetetlen volt a védelem: Höwedes és Kolasinac (fotó: getty images)

Leon Goretzka nyitja a középpályások sorát. A még mindig csak 26 éves német a Bochumban kezdte pályafutását, de 18 évesen a Schalkéhoz került, ahol 2013 és 2018 között kulcsszerepet vállalt a csapat sikereiben. Aztán, ahogy az lenni szokott, a Bayern a riválisok nagyjait levadászó körútján rábukkant erre a nem is annyira csiszolatlan gyémántra (persze ekkor annyira már nem volt ő elrejtve, mivel a 2017-es Konföderációs Kupán bronzlabdás és 3 góljával ezüstcipős lett), így többek között Neuer, Lewandowski és Götze után Goretzka is bőrgatyába bújt. Ahol azóta rátett még egy lapáttal és világklasszis vált belőle. Meg lennék lepve, ha a következő tíz évben a Nationalelfnek (melynek a hírek szerint jelenlegi edzője, Hansi Flick lesz a kapitánya) nem ő lenne az egyik legbiztosabb és legfontosabb láncszeme.

A jó öreg, de még mindig csak 33 esztendős Ivan Rakitić is játszott a Schalkénál fiatalon, még hozzá 3 és fél szezont, miután búcsút intett nevelőegyesületének, a svájci FC Baselnek. Ezt akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha később Sevillában és Barcelonában (meg a horvát válogatottban is) nagyobb sikerek övezték pályafutását, de az a közel 100 Bundesliga meccs nem lehet a véletlen műve.

Mára ellentmondásos figura vált belőle, de egykor világklasszis középpályás volt, azt hiszem, a Werder Bremen és a Real Madrid szurkolói egyetértenek velem ebben. De nem Brémában kezdődött a show: Mesut Özil Gelsenkirchenben született, s miután kijárta a szamárlétrát, megkapta a lehetőséget a felnőtteknél is. Legszebb éveit értelemszerűen nem itt töltötte, de sok más sorstársa mellett a Schalkénál indult el a világhírnév felé. Aztán az Arsenalnál valami megtört benne, a német válogatottból meg kiutálták; jelenleg a Fenerbahcéban futballozik, de egyelőre Szalai Attiláért jobban odavannak a szurkolók… Én mindenesetre nem fogom elfelejteni a Real Madridban töltött éveit, ahol számolatlanul adta a gólpasszokat, s ahol tényleg a világ egyik legjobb középpályásai közé tartozott. Kár volt őt, majd egy évvel később di Mariát is eladni…

Rakitic és Özil első lépései - illetve ülései...

Az álomcsapat legifjabb tagja az Egyesült Államokból érkezett; Weston McKennie, aki egy évvel ezelőtt még Gelsenkirchenben játszott, de immár 22 évesen a Juventus játékosa – és azon kevesek egyike, akik eddig nem futnak botrányosan rossz szezont Torinóban. Még éppen időben lépett le a süllyedő hajóról, idén már lehet, nem tudta volna eladni magát egy élcsapathoz. Fiatal kora ellenére közel 100 meccset lejátszott az egykor szebb napokat látott királykék együttesben, s egyelőre kölcsönbe került az Öreg Hölgyhöz, melyre ráfér a fiatalítás és vérfrissítés, így aligha fog ő a német másodosztályba visszatérni. Mindössze 18 évesen került Amerikából Németországba, a jövő egyértelműen az övé is lehet!

Akit a Paris St. Germain elég jónak tart ahhoz, hogy leigazoljon, az biztos, hogy elég jó is! Ezért sem törhetünk pálcát a jelenleg is a franciákat erősítő (?) Moise Kean és a jelenlegi Bayern cserecsatár, Choupe-Mouting felett, aki kis híján tagja is lett ennek a Dream Team-nek. Persze Julian Draxler szerintem jobb az említett uraknál, bár Párizsban, ahol ott van egy Di Maria, egy Neymar és egy Mbappe, nem számíthatott soha vezérszerepre. Azért nem játszik keveset – de már a Schalkénál se játszott! 8 évesen került az akadémiára, a felnőtteknél 17 évesen és 177 naposan mutatkozott be, éppen Rakitic cseréjeként. Minden idők második legfiatalabb gólszerzője lett a Bundesligában, s minden idők legfiatalabbika volt, aki német kupadöntőben is beköszönt. Bemutatkozásakor még Raúl volt a csatártársa, később játszott Szalai Ádám oldalán is, sőt, a 2014-es BL selejtezőben Szalonikiben Szalai kettőt, Draxler egyet lőtt a PAOK-nak, amivel főtáblára jutott a klub. Azóta Draxler BL döntőt is játszott már, Szalai meg a kiesés ellen és a játékpercekért küzd Mainzban…

Bizony, ilyen is volt... (fotó: mirror.co.uk)

A legtöbbet a középcsatár poszton gondolkodtam, végül arra a Teemu Pukki-ra esett a választásom, akire talán rá se ismernénk akkori frizkóját látva: Gelsenkirchenben még dús hajkoronával rendelkezett! Idén már 32 éves lesz a finn csatár, de Gelsenkirchenbe még 21 évesen került, miután az Európa-Liga rájátszásában három gólt lőtt nekik a HJK színeiben. Két évig maradt, majd a Celtic és a Bröndby szurkolóit is boldogította, mielőtt jelenlegi állomáshelyén, a Norwich-nál gyökeret nem eresztett volna. Kifejezetten jó gólátlagokat hoz, s a finn nemzeti csapatnak is húzóembere (ezt saját bőrünkön is tapasztalhattuk az első Nemzetek Ligája kiírásban, Marco Rossi szövetségi kapitány debütálásakor...), amellyel készülhet története első Európa-bajnokságára.

Jól néznénk ki, ha ma is így néznénk ki...

Az álomcsapat utolsó tagja Leroy Sané, aki ma már szintén a Bayern Münchenben rúgja a lasztit, de ő legalább nem közvetlenül a Schalkétól ment a nagy riválishoz. A „vargabetűt” pályafutásában a Manchester City jelentette, ahonnan már egy évvel korábban szerették volna elvinni a bajorok, de egy súlyos sérülés miatt csúszott egy egész esztendőt a transzfer. A Schalkénál nagyon fiatalon berobbant, s emlékszem első BL góljára is, ami nem volt kicsi, s Iker Casillasnak rúgta: 4-3-ra nyertek Madridban, de végül kiestek 2015 tavaszán. Három szezonjából az utolsóban vált belőle alapember, góljai és megoldásai élményszámba mentek, de már 20 évesen eligazolt. Tavaly végül a BL címvédő Bayern München ténylegesen megszerezte, idén meg lehet, előző klubja, a Man City nyeri meg a trófeát. Ha két szék között a földre kerül, tiszta Ibrahimovic effektus lesz, aki mindig rosszkor igazolt rossz helyre és valószínűleg BL győzelem nélkül fog visszavonulni. Bár Sané még mindig csak 25 éves, bőven nincs lekésve semmiről, Münchenben mindenesetre egyelőre csalódás a játéka.

Azért megnézném ezt az együttest: Neuer – Kolasinac, Höwedes, Matip – Goretzka, Rakitic, Özil, McKennie – Draxler, Pukki, Sané. Annál rosszabb biztosan nem lenne, mint amit idén láthattunk Gelsenkirchenben…

Bár klubtársak nem voltak, ellenfélként már találkozott egymással Sané és McKennie - előbbi brillírozott a Manchester City - Schalke BL csörtén...

Befejezésül és zárszó gyanánt megkértem egy gyermekkora óta Dortmund szurkoló barátomat, nem mellesleg esküvői tanúmat és elsőszülött gyermekem keresztapját, Grunda Marcellt, ossza meg velem, velünk, hogyan éli meg a legnagyobb rivális mélyrepülését és szerinte milyen lesz Ruhr-vidéki derbik nélkül a következő Bundesliga szezon. „Tudom, hogy Dortmund drukkerként kötelező lenne utálnom a „Kékeket”, de bevallom, olyan igazi ellenszenvet sose éreztem irántuk. Persze a derbi meccseket szerettem nézni, mert mindig forrott a levegő és komoly presztízskérdést csináltak belőle a csapatok, így mindig nagyon izgalmas volt és örülök, hogy az utóbbi időben azért nagyrészt mi kerültünk ki győztesen a párharcból. Tagja vagyok a magyarországi Dortmund szurkolói klubnak és érdekes olvasni ott is a véleményeket a Schalke kieséséről. Azt kell, hogy mondjam, hogy az esetek 90%-ban azt írják, hogy annak ellenére, hogy utálják a Schalkét, azért sajnálják is, hogy egy ilyen régi múltú csapat így össze tudott zuhanni, és hogy jövőre nem lesz derbi. Egyetértek velük abban, hogy jól mutatja a „Kékek” példája azt, hogy attól, hogy évekig jól megy a szekér egy csapatnak, még egyáltalán nem garancia arra, hogy rövid időn belül ne omolhatna össze a rendszer. Elég pár rossz pénzügyi és játékosügyi döntést hozni és kész a katasztrófa. Úgyhogy remélem, mi nem követjük el ugyanazt a hibát, mint ők, és hogy hamar visszajutnak az első osztályba, hogy megint izgulhassunk egy jó kis Ruhr-vidéki meccsért. ”

Zárásként én sem írhatok mást: a Fradinak hiányozna az Újpest, a Real Madridnak a Barcelona, a Manchester Unitednak a Liverpool; a német futball szerelmesei sem lehetnek boldogok attól, hogy a Bundesliga szegényebb lesz jövőre egy rangadóval. A másodosztály viszont nyerhet egyet: amennyiben nem sikerül a feljutás, összejöhet egy Schalke – Hamburg csúcsrangadó, amin ugyan kicsiben, de elégtételt vehetnek a 20 évvel ezelőtti sérelmekért, a bajnoki cím drámai elbukásáért a Királykékek. A jó focira szükségünk van, én szurkolok azért, hogy a gelsenkircheniek erősebben térjenek majd vissza! Auf Wiedersehen, Schalke 04 – találkozzunk minél hamarabb újra az első osztályban!

Hiányozni fog a világ egyik legérzelemdúsabb Derbije...