A nemzeti bajnokságok utolsó etapjához érkeztünk, a válogatott szünet után sem lettek kevésbé kifacsartak a játékosok, de még egyszer nekidurálják magukat a csapatok – javítani a bizonyítványon egyre kevesebb a lehetőség, mint ahogy célegyenesben is érezhetik már magukat együttesek. Na, ez az írás nem utóbbiakról szól… Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe után másfél héttel bemutatok öt olyan, a szezonnak nagy reményekkel nekivágó team-et, amik, ha el akarják érni minimális céljukat, hatalmas feltámadásra lesz szükségük az utolsó egy hónapban (mint ahogy a bejegyzés címe is jelzi: η ανάσταση, görögül: feltámadás). Húsvét kicsit másképp, avagy ezekre az együttesekre idén az „üres sír” húsvéti szópár mindkét tagja igaz: játékuk üres (sajnos stadionjaik is a járványhelyzet miatt…), szurkolóik meg sírnak…

Liverpool – sérüléshullám és elmúlt hazai varázs

Az előző két, mondhatni szemkápráztató idény után a legnagyobb csalódást Európa-szerte a Liverpool vesszőfutása okozza idén; nem, hogy a bajnoki címvédésre nincs már esélyük, a jövő évi BL indulásuk is komoly veszélyben van. Történetük legszebb időszakát idejekorán felváltotta egy soha nem látott csúfos szakasz, ami Jürgen Klopp mentalitását ismerve aligha az elkényelmesedett, jól lakott sztárok sara… A stabilan, már-már tökéletesen működő gépezet az egész évet jellemző brutális sérüléshullámmal elemeire hullott. Jordan Pickford lehet, hogy válogatott kapus, de az eszközökben nem válogatott, amikor már az őszi szezon elején kiiktatta egész évre az egyik legfontosabb alappillérnek számító Virgil Van Dijk-et, aki azóta sem térhetett még vissza (mindez október 17-én történt, nem ma volt…); hihetetlen, hogy ámokfutása után pályán maradhatott a városi rivális Everton kapusa, aki hiába véd kesztyűben, barátunkkal nem bánt kesztyűs kézzel... Hosszú sérülés sújtotta Joe Gomezt is, miközben Joel Matip is maródi lett, a középpályáról Fabinhónak kellett visszalépnie védekezni, így viszont abban a csapatrészben bomlott meg az egység. A baj nem kicsi, ha már a német tökutolsó Schalke nyújt mentőövet Ozan Kabak személyében – vele is csak többen, de nem jobbak lettek. A kapus Alisson is sérüléssel bajlódott, amikor meg védett, azt nem egyszer botrányosan tette (még mindig a világ egyik legjobb kapusáról beszélünk!) a friss hús, Diogo Jota, aki remekül kezdett vörösben, hosszú heteket hagyott ki szintén, az „álomigazolásnak” tartott friss BL győztes Thiago Alcantara nem illeszkedett be könnyen, míg a kulcsemberek közül Trent-Alexander Arnold, Sadio Mane és Roberto Firmino is komoly formahanyatláson mentek keresztül – ezeket azért minden csapat megérezte volna…

Alisson formájánál csak a bajusza volt aggasztóbb - hála Istennek hamar rájött, hogy hiba volt...

Ezek az okok, de nézzük a tényeket! Már ősszel is voltak arra utaló jelek, hogy lehetnek gondok, de az Aston Villa elleni 2-7 kifutott eredménynek tűnt (végülis minden csapat életében lehet balul sikerült este…), December 19-én, amikor a Crystal Palace otthonában 7-0-ra gáláztak Firminóék, kevesen gondolták, hogy történelmi mélységekbe süllyed heteken belül a klub. Még a karácsonyi nagy hajtásban becsúszott a kiesőjelölt West Bromwich Albion elleni 1-1, majd a Newcastle elleni 0-0, s az újév első meccsén Southamptonban 1-0-ra kikapott a Pool. A nagy rivális United elleni 0-0 után pedig bekövetkezett, amire senki nem számított: a Burnley ellen az Anfield Roadon vereséget szenvedtek a vörösök, ezzel 68 bajnoki, három év és 273 nap után először kapott ki hazai pályán a klub, amivel megszakadt az angol liga történetének második leghosszabb veretlenségi sorozata (érdekesség, bár semmi köze a témához, de egy nappal korábban a Fradi is elveszítette közel 4 év után a hazai veretlenségét…) A Manchester United elleni FA kupás kiesést követően két nehéznek ígérkező idegenbeli meccset (Tottenham és a West Ham ellen is 3-1) behúztak ugyan Kloppék, de az igazi fekete leves csak ezután következett. Vereség a Brightontól, csúnya zakó a Manchester Citytől és Leicesterben, s a Leipzig elleni budapesti BL csörték között városi rangadót buktak az Everton ellen, majd a Chelsea és a Fulham is megverte őket saját pályájukon. Azok után, hogy közel 4 évig bevehetetlen volt az Anfield Road, zsinórban öt hat (!!!) bajnokit veszítettek el hazai pályán. Az év első két és fél hónapja maga volt az „alászállás a poklokra”, s mivel feltehetően éppen ezekben a napokban esik ki a Bajnokok Ligájából a Liverpool (bocsi, ha nem!), egyetlen céljuk maradhatott: megcsípni a negyedik helyet. Nem lesz könnyű dolguk, mert a City bajnok lesz, a United pedig bebetonozta magát a második helyre – a Thomas Tuchellel eddig meggyőző Chelsea, az évek óta stabil Leicester és a meglepetéscsapat West Ham hármas közül kettőt biztosan meg kell előznie ehhez, miközben a Tottenham és az Everton is ott lohol a nagyok nyomában. Ha a bajnoki cím már el is dőlt, a BL helyekért még óriási csata várható!

Arsenal – ágyúszó helyett a harang szól?

Folytassuk egy másik brit klubbal, mely még a Liverpoolnál is gyalázatosabb szezont fut – mondjuk önmagukhoz képest nem biztos… Már Arséne Wenger utolsó éveiben is csak kereste önmagát és identitását a klub, nem igazán jöttek az eredmények, azóta viszont konkrétan szenved az Arsenal. Emlékszem, a 2000-es években, de még a 2010-es évek elején is milyen markáns együttes volt az Arsenal, csupa-csupa zsenivel a pályán – és most? Vajon többre van predesztinálva ez a klub a középszernél? Van egy fiatal és ambiciózus, egykor a klub mezét is viselő vezetőedzője, Mikel Arteta. Két olyan nagyszerű csatára, mint Pierre-Emerick Aubameyang és Alexandre Lacazette. Olyan sokra hivatott fiataljai vannak, mint David Luiz Bukayo Saka, Emile Smith Rowe és Eddie Nketiah. Akár végleg megszerezhetik Martin Ødegaard-ot a Real Madridtól, s a motiválatlan, ellenben túl fizetett Mesut Öziltől is sikerült megszabadulni. Látszólag minden happy Észak-Londonban, de a tabellán elfoglalt helyezésük kiábrándító. Pedig időről időre begyűjtenek egy-egy nagy skalpot: ebben a szezonban nyertek már Manchesterben, az Old Traffordon és Leicesterben is, de hazai pályán két londoni rangadót is behúztak a Chelsea és a Tottenham ellen. Hogy lehetnek 32 játéknap után mégiscsak kilencedikek? A stabilitás totálisan hiányzik a játékukból, kiszámíthatatlanabbak, mint az áprilisi időjárás. (Mondjuk az időjárásra azért az előrejelzés alapján fel lehet készülni, na de egy Arsenal meccsre…) Már az csalódás az Arsenal szurkolók számára, hogy évek óta nincs esélyük a BL helyek megszerzésére, de a 2021/22-es évadban meglehet, Európának is teljes búcsút mondhatnak – ez lenne ám az igazi Brexit, kilépés Európából… Ha ez a forgatókönyv valósul meg, nem biztos, hogy egy Aubameyang, egy Saka vagy egy Ødegaard hosszabb távon is Londonban akar majd még portyázni… Mi kell, Arteta??? ☹

Aubameyang, Saka és Smith Rowe: van ott minőség...

Juventus – megvénült az Öreg Hölgy…

Az, hogy a Liverpool nem tudja megvédeni bajnoki címét, nem annyira meglepő és fájdalmas; a Mersey partján szerintem örülnek annak, hogy 30 év után egyáltalán összejött az elsőség. Olaszországban a trónfosztás annál meglepőbb – legalábbis elsőre annak tűnik. Csizmaföldön a Juventus épített ki olyan dominanciát, ami kezdett már pokolian unalmassá válni azok számára, akik nem elvakult zebra szurkolók. Zsinórban kilenc scudettót nyert a Juve – legutóbb az Ibrahimovics, Thiago Silva, Alexandre Pato fémjelezte AC Milan tudott bajnokságot nyerni Torinón kívül; abban az együttesben még Alessandro Nesta, Gennaro Gattuso, Clarence Seedorf, Robinho és Ronaldinho is játszottak – de szép idők is voltak azok… Aztán a következő évben éppen az az Antonio Conte indította el a páratlan sorozatot a Juve edzőjeként azzal az Andrea Pirlóval a középpályáján, akit idén legyőz. Szegény Pirlo talán nem vágyott ilyen korán a rivaldafényre, mindenesetre alighogy kinevezték az u23-as csapat élére, máris megkapta augusztusban a felnőtt csapatot. Minden rutin és tapasztalat nélkül lett edzője a vele vb-t nyerő Gianluigi Buffonnak, a sok közös sikert elérő Chiellininek és Bonuccinak, valamint az ötszörös Aranylabdás Cristiano Ronaldónak. Talán másnak is beletört volna a bicskája ebbe, de éppen Andrea volt rosszkor rossz helyen. Ez a maflás egyébként érett már Torinóban. Massimiliano Allegri utolsó idénye sem sikerült fényesre (lényegében azért is kellett távoznia, mert a fejlődés jelei nem érződtek a csapaton), aztán a kispadon kedves kis nagypapaként szivarozgató Maurizio Sarri is simán elveszíthette volna a bajnokságot – ekkor még óriási szerencséje volt a Juvénak, de az edző így sem tarthatta meg az állását. Már Conte érkezésekor nyilvánvaló volt, hogy az Inter a bajnoki címért fog küzdeni és idén már a puzzle minden darabja összeállt Milánóban ahhoz, hogy végre letaszítsák a trónról a Juventust.

Sokan úgy gondolják, hogy a Juvénál ott rontották el, amikor 2018-ban leigazolták Cristiano Ronaldót. Akkor már 33 és fél éves volt a portugál, tehát aligha hosszú távú befektetésnek szánták őt, mindenesetre üzleti szempontból kapóra jött. Szerintem egyébként szakmai szempontból is, mert CR még mindig ipari mennyiségben termeli a gólokat – eddig mindhárom szezonjában 30 gól felett zárt minden sorozatot figyelembe véve és jó eséllyel idén gólkirály is lehet a Serie A-ban. Ez nem csak neki lehet fontos, de a klubnak is, mert az elmúlt négy évtizedben finoman fogalmazva sem hemzsegtek a Juventus gólkirályok Itáliában. Legutóbb Del Piero lett gólkirály a másodosztályból történő visszajutást követő évben a 2007/2008-as szezon végén (21 góllal), előtte David Trezeguet 2001/2002-ben lett társgólkirály Dario Hübnerrel (24 találattal), s a Serie A történelemkönyvében lapozgatva egészen a '80-as évek elejéig kell visszalapoznunk, hogy újabb Juve gólkirályra leljünk: igaz, akkoriban Michel Platini háromszor nyerte meg zsinórban a díjat. (Az elmúlt 40 évben egyébként Livorno, Verona, Torino, Udinese, Piacenza játékos is lett gólkirály, szóval ez sem csak a nagyok játszótere már...) Ha csak az elmúlt 20 évet veszem alapul, a két említett gólkirályon kívül nem nagyon voltak olyan klasszis csatárai a Juvénak, akik hosszú távon is huszonvalahány gólokkal tudtak csapatuk segítségére lenni. Csak néhány név az elmúlt évtized csatár felhozatalából: Alessandro Matri, Amauri, Fernando Llorente, Marco Borriello, Mirko Vucinic, Nicklas Bendtner, Simone Zaza, Vincenzo Iaquinta. Volt idő, mikor tőlük várták a csodát Torinóban. Hozzájuk viszonyítva egy rákjárásban közlekedő, fél lábú Cristiano Ronaldo is óriási segítség. Időnként volt egy Carlos Tévez, egy Fabio Quagliarella, egy Luca Toni, egy Mario Mandzukic vagy egy Gonzalo Higuain, akiknek a játéka felüdülésként hatott és megoldották az aktuális csatárproblémákat, de vajon melyik elnök mondana nemet egy ilyen lehetőségre? Még az sem elképzelhetetlen, hogy Florentino Pérez közel a 38-hoz is visszavásárolja CR-t...

Reaktiválni kellene őket???

Nem, ennek az írásnak közel sem célja az, hogy mindenáron bevédje Ronaldót, de szerintem kizárólag ráolvasni a Juve visszaesését óriási ostobaság! Ronaldóról mindenki tudta, hogy alapvetően öncélú (megjegyzem: kevés olyan csatár van, aki nem az…), neki nagyon fontosak az egyéni sikerek és díjak is, de már csapatban is tud gondolkodni, ez a napnál is világosabb. Az meg nem az ő hibája, hogy ebben az évben Cuadradón és Federico Chiesán kívül senki nem tud felnőni mellé. Na jó, Moratának is voltak fellángolásai, de az régen rossz, mikor ő az első számú választás középcsatár poszton… A Juvénak a legnagyobb problémája nem Ronaldo és nem Pirlo – nagyobb probléma, hogy erősödtek a riválisok és hogy túl sok pontot veszítettek a kiscsapatok ellen (például két újonc, a Crotone és a Benevento ellen idegenben 1-1, utóbbi ellen hazai pályán ráadásul ki is kaptak, de a Fiorentina elleni hazai 0-3 sem fest valami jól…), na meg talán az, hogy túl sokat kivett belőlük a Fradi elleni két BL meccs… Az Inter megérdemelten lesz bajnok, de remélem, Pirlo megkapja a lehetőséget, hogy visszaszerezze a scudettót. Ha hinni lehet a sportigazgatónak, az egykori Aranylabdás Pavel Nedvednek, nincs mitől tartania a Professzor becenévre hallgató korábbi kiváló középpályásnak. „Pirlo a Juventus edzője, és az is marad, ez százszázalékig biztos. Elköteleztük magunkat egy projekt mellett Andreával, tudván, hogy adódhatnak nehézségek. Szerettünk volna ennél jobban teljesíteni, sajnos nem sikerült, de nyugodtak vagyunk, mert maradunk a kívánt úton, amelyen haladunk.” Bajban ismerszik meg az igaz barát, más kérdés, ilyen helyzetben és nyilatkozatok után is jött már kutyára kamion…

Jó ízlése van... (by: Trollfoci)

MOL Fehérvár – egyelőre feketeség és nem fehér vár…

Fradi szurkolóként nem esik nehezemre élcelődni a Videoton FC Fehérvár FC, MOL Vidi MOL Fehérvár FC vesszőfutásán, de bevallom őszintén, nem számítottam arra a mélyrepülésre, amit a Fejér megyei klub idén produkál. A Ferencváros alighanem egy erős és kiegyensúlyozott riválissal szemben is behúzná a bajnoki címet és abban az esetben legalább komolyabb próbatételt jelentene számára ez a szezon, mert néha azért láttunk olyan kilátástalan produkciót a zöld-fehérektől, amilyet komolyabb versenyfutásban aligha engedhettek volna meg maguknak. Márton Gábor tavaly nyáron érkezett Joan Carrillo helyére, akinek a második székesfehérvári szerepvállalása nem sikerült olyan jól, mint az első, ezért az a ritkaság történt, hogy magyar edző kapta meg a bizalmat Fehérváron. Mióta a Vidi első bajnoki címét szállító Mezey György 2011-ben távozott a kispadról, ők voltak a vezetőedzők: Paulo Sousa (portugál), José Gomez (portugál), Joan Carrillo (spanyol), Bernard Casoni (francia), Pető Tamás (beugróként), Horváth Ferenc, (csak úgy…), Henning Berg (norvég), Marko Nikolics (szerb), újra Joan Carrillo és Márton Gábor. Jó persze, külfölditől nem szégyen tanulni, de Gomez és Casoni konkrétan megbuktak a Vidi kispadján, s Henning Berg is jobban mutatott a Manchester United BL győztes védőjeként, mint pici hazánk egyik élcsapatának trénereként… A két legsikeresebb külföldi edző, Sousa és Nikolics az Európa-Liga csoportkörébe juttatta a fehérváriakat, az ő történetük valóban sikersztoriként marad meg a szurkolók emlékezetében.

Nem állt messze a bravúrtól Márton Gábor sem, de az utolsó körben a Standard Liége megálljt parancsolt – és így az egykori középpályás álmainak is. A bajnokságban nem sikerült sokáig tartani a lépést a Fradival, sőt időközben a Puskás Akadémia is beelőzött, köszönhetően a január 27 és február 28 között lejátszott hat nyeretlen bajnokinak, amin öt vereséget szenvedett el a csapat. A Mezőkövesd elleni hazai 0-0-t utólag megbecsülhetik, látva, hogy közben a Kisvárda, a Honvéd, a Ferencváros, az MTK és a Diósgyőr ellen is vesztesen hagyták el a pályát… Minőség ugyan van a keretben, valami mégis hiányzott, s nyilvánvaló volt, hogy Szalai Tamás csak ideiglenes megoldás lehet. Végül bebizonyosodott, amiről pusmogtak: Szabics Imre tényleg ott hagyta az osztrák válogatott másodedzői posztját a Fehérvár kedvéért és ez nem áprilisi tréfa (még ha a kinevezése április elsejétől is szól...), s korábbi csapattársait, Juhász Rolandot és Torghelle Sándort vette maga mellé a stábba. Kíváncsian várom, ez a három fiatalember, akik az elmúlt 20 év meghatározói magyar játékosai voltak (hogy ez elismerés vagy kritika-e inkább, mindenki döntse el maga), mire lehet együtt képes. Rövid távon mindenesetre három céljuk lehet: a bajnoki bronzérem megszerzése, a Magyar Kupa győzelem (ott már elődöntősök, legutóbb a Fradit búcsúztatták), illetve, hogy kiharcolják az MLSZ-nél, hogy minden meccsüket az Újpesttel játszhassák a következő szezonban, mert a liláknak idén három meccsen 14 gólt vertek…

Ez történik idén az NB1-ben... (by: Trollfoci)

Borussia Mönchengladbach – Rose álma a csapat rémálma…

A Mönchengladbach az elmúlt években masszív élcsapattá vált Németországban, nem egyszer a Bajnokok Ligáját érő negyedik helyet is sikerült elcsípniük. Pedig nem világklasszisok alkotják a klubot, melynek mégis van arculata, van taktikája és van egy remek edzője. Pontosabban volt, mert hogy februárban nyilvánosságra került, hogy Marco Rose a Borussia Dortmund trénere lesz a következő szezontól. Érett már ez a szintlépés az ő életében, de az időzítés nem alakulhatott volna rosszabbul. Mégis, hogy motiválsz egy olyan csapatot, akiknek a játékosai tisztában vannak azzal, hogy pár hónap és úgyis vége a közös munkának? Esetleg az lehet motiváló, hátha Marco Rose magával visz valakit a sárga-feketékhez, mert azért a Borussia Dortmund mégiscsak a Borussia Dortmund… Az ősszel a Mönchengladbach, ha kis mázlival is, de a Sahtar Donyecnek tíz gólt rúgva és az olasz Intert megelőzve továbbjutott a Bajnokok Ligájában és a Bundesligában is az élmezőny tagja volt. Januárban hat meccsből négyet megnyertek, kettőt döntetlenre adtak – a Bayern Münchent 3-2-re (0-2-ről!), a Dortmundot 4-2-re (1-2-ről) verték többek között. (Meg az ősszel 3-0-ra a dobogóért küzdő Wolfsburgot, s 1-0-ra az ezüstért hajtó Lipcsét). Ezek után érthetetlen, amit februártól látunk Marcus Thuraméktól. Február 2-án a kiesőjelölt Köln ellen 1-2, majd Wolfsburgban 0-0, a Mainz ellen 1-2, majd Lipcsében 2-3, a Leverkusen ellen 0-1 és Augsburgban 1-3. A legutóbbi 10 bajnokiból mindössze két siker (abból az egyik az ellen a Schalke ellen jött össze, akit idén kis túlzással csak az nem ver meg, akivel nem játszik – na jó, ne legyünk igazságtalanok: a hétvégén meglett második győzelmük is 28 forduló alatt, az Augsburg bánta…), miközben bántóan könnyen kizúgtak a Manchester City ellen a Bajnokok Ligájából, s a Dortmund ellen a német kupától is búcsúztak. Azt ne mondja senki, hogy ez az eredménysor nincs összefüggésben Marco Rose távozásával. A játékosok gondolatai régen messze járnak, talán jobb lett volna szezon közben megválni a sikertrénertől, mert veszélyben a jövő évi nemzetközi szereplés is – jelenleg hat pont a hátrányuk a Dortmund és négy a Leverkusen mögött, akikkel a legnagyobb csatát vívhatják még Európáért... Nos, egyik csapat sem a kiegyensúlyozottságáról híres (bőven írhattam volna róluk is jelen cikkben…), szóval, ha valami, ez még nem a lehetetlen küldetés kategória. De ahhoz nagyot kell menniük az utolsó egy hónapban!

Így már nehéz a munkára koncentrálni, igaz, Marco?

Az elmúlt évekhez képest Angliában csalódás a Wolverhampton és a Tottenham szereplése, Spanyolországban a Valencia süllyedt nagyon mélyre, Németországban szégyen-szemre kiesik a Schalke (hamarosan róluk is írok majd…), Olaszországban a két éve még Európa-Liga selejtezőn Debrecenben vizitáló Torino szerepel csalódást keltően, szóval lehetett volna még kikről írni. Te kitől vártál többet ebben a szezonban?