A Liverpool robogott 30 év után az első bajnoki címe felé, a Bayern München kezdett éledezni a Niko Kovac-okozta sokkból, a Barcelona és a Real Madrid meg egymást múlták felül alul, amikor tavaly március elején beütött a krach, s minden cél átfogalmazódott. A hosszúra nyúlt szezon végül befejeződött, s emberek millióinak lett legnagyobb óhaja egyben sóhaja is az éterben: túl élni 2020-at. A stadionok kiürültek, a meccskereteket nem az edzők, sokkal inkább a tesztelő orvosok állították össze, az Európa-bajnokságot el is halasztották, s a pool-i fergeteget, a müncheni mészárszéket, a Real bajnoki címet eredményező feltámadását, s a Fradi BL menetelését fotelből élvezhettük. Csak remélhettük, hogy véget ér ez a rettenet, mert 2020 és 2021 első fele futball szempontjából is többet érdemelt volna, de az eseményeket gyakran az Élet maga írta és rendezte. Azért van miről beszélni, s mivel az angol házidöntőt hozó BL fináléval befejeződött a szezon, én ezt meg is teszem a közelgő EB miatt igen gyorsban és a fű alatt – lelki szemeimmel az ománi, a pakisztáni és a kamcsatkai bajnokságok helyett a 4 európai topligára és a hazai pontvadászatra koncentrálva.

Németország: Robert Lewandowski megdöntötte a megdönthetetlent!

Akik ismernek, jól tudják, hogy sosem számítottam fanatikus Bayern München szurkolónak, ám idén valami oknál fogva nagyon szorítottam a bajoroknak. Pontosabban csatáruknak, Nick Grabowskinak Robert Lewandowskinak. A lengyel gólgép már tavaly is nagyon közel állt ahhoz, hogy megdöntse Gerd Müller megdönthetetlennek hitt 40 gólos szezonját, ám a koronavírus, a több hónapig tartó leállás, Lewa sérülése és a gyors szezonbefejezés végül átírta ezt a forgatókönyvet, s 34 góllal zárt. Így két góllal lemaradt az Aranycipőről is, amit végül Ciro Immobile nyert meg. Ráadásul a France Football Aranylabdáját sem kapta meg, mert a tekintélyes francia lapnál úgy döntöttek, nem ítélik oda senkinek a díjat. Nonszensz és ostoba döntés volt ez, ami a lengyelnek fájhat igazán, hiszen igencsak rászolgált a legnagyobb egyéni elismerésre, amit labdarúgó kaphat – hiába nyert meg tavaly klubszinten mindent, mégis vesztesnek érezhette magát. Aztán a 2020/21-es szezonban összejött az, amire senki nem számított: felülmúlta az előző csodálatos évét! Igaz, a BL-ben nem védhetett címet, hiszen éppen sérült volt, amikor a Bayern kiesett a PSG ellen (egyébként jobban játszott nélküle is a csapat mindkét meccsen francia riválisánál…), de a Bundesligában nem ismert kegyelmet és végig olyan formában rúgta a bőrt, mint aki kezdetektől a csúcsdöntés szándékával és „a majd most megmutatom” lelkületével indult harcba.

A Schalke lemészárlásából az első fordulóban még csak egy góllal vette ki a részét (8-0 a bajoroknak…), majd a Hoffenheim ellen már a 2. fordulóban kaptak egy taslit (1-4), a Hertha ellen viszont beindult a Lewa-henger: 4-3-ra verték a berlinieket, hősünk mesternégyesével! A következő két meccsen ötöt rúgott (Lewa megtartotta a maga Oktoberfestjét…), majd karácsonyig nyolc meccsen még hétszer csengetett. Az újév első hét bajnokiján hét gólt szerzett – bár a klubvilágbajnokság előtti utolsó meccsen a Hertha ellen nem talált be, az esélye itt is meglett volna rá, de kihagyta a büntetőt. Friss klub vb győztesként pazar formában folytatta az idényt: 6 bajnokin 11 gólt szerzett, aztán elutazott a válogatotthoz, fájdalmunkra egyenlített a Puskásban, majd az andorraiak lerúgták és ez volt az egyetlen pillanat a szezonban, mikor veszélybe kerülhetett a rekord. Négy bajnokit kénytelen volt kihagyni, s már csak négy meccse maradt a szezonból – igaz, eddigi formáját látva nem tűnt lehetetlen küldetésnek, hogy betalál még négyszer… A Mainz elleni visszatérésén kikaptak, de az utolsó pillanatban szerzett a rekordja szempontjából egy nagyon fontos gólt. Aztán a Mönchengladbach ellen már bajnokként mesterhármast hintett, s hirtelen egy gólra volt Gerd Müller rekordjától. A Freiburg ellen berúgott egy tizenegyest, így beérte a nagy elődöt, s még mindig volt egy meccse, hogy egyedüli rekorder lehessen! Az Augsburg elleni szezonzárón úgy nézett ki, hogy honfitársa, Gikiewicz kibabrál vele, mert minden ziccerét fogta, egészen a 90. percig: a bajnokság utolsó percében érkezett el barátunk, Robert Gida Lewandowski nagy pillanata, mikor lesipuskásan lewa-dászta a kapusról kijövő labdát, eltolta mellette, majd behelyezte a kapuba.

A csúcsbeállításkor sem felejtkezett meg a legendás elődről...

Mesébe illő, ahogy mindez megtörtént a bajnokság utolsó fordulójának utolsó pillanataiban, s ha az elmúlt évtizedben CR és Messi kapcsán arról beszéltünk, hogy a történelmet látjuk, Robert Lewandowski rekordjára is emlékezni fogunk. Gerd Müller 59 évvel ezelőtt állította fel a 40 gólos rekordját és valószínűtlennek tűnt, hogy ezt bárki valaha megdönti. Csak viszonyításképp: Gerd Müller óta a 30 gólt is csak Lewa érte el Németországban, Itáliában 36 gól a csúcs (Gonzalo Higuain és Ciro Immobile a közelmúltban döntötték meg Gunnar Nordahl 35 gólos csúcsát), a spanyoloknál is csak a 11 Aranylabda birtokos CR-Messi duó tudott 40 gól felett termelni, a Premier League-ben eddig 34 gól volt a rekord (Andy Cole és Alan Shearer nevéhez fűződik), s a Premier League-éra előtt is utoljára 1960/61-ben Jimmy Greaves volt képes 41 gólt lőni Angliában. De ezekben a bajnokságokban több meccs áll a játékos rendelkezésére! A németek 34 fordulót rendeznek, de Lewa sérülés miatt csak 29 meccsen játszott; egyszer be, hatszor lecserélték, 2463 percet töltött a pályán, vagyis 60 percenként betalált. Bámulatos produktum, világszenzáció! És bár elsősorban Lewandowskit méltatom, egy mondat erejéig muszáj megemlékeznem a végtelenül szimpatikus és a Bayerntől másfél év után távozó Hansi Flickről is, aki az EB után a Nationalelf szövetségi kapitánya lesz. Az ő támadófelfogása is elősegítette ezt a rekordot, s azzal, hogy ilyen rövid idő alatt mindent megnyert a Bayern Münchennel, örökre beírta magát a klub történelemkönyvébe. Mint ahogy – bármi is történjék ezután – Lewandowski is, aki a legutóbbi nyolc évben hatodszor lett Bundesliga gólkirály!

Már tavaly megérdemelte volna - idén végre megkapja???

A lengyelről szólt a szezon, de azért más is történt még a németeknél. A Leipzig befutott ezüstérmesnek, elsősorban nagyszerű védekezésének köszönhetően, mert a támadójátéka nem volt túl kreatív – vicces, hogy annak a Timo Wernernek nyögték egész évben a hiányát, akinek a Chelsea-ben eddig nem nagyon megy a góllövés… Gulácsi kapta a legkevesebb gólt az első osztályban, erre azért büszke lehet és Willi Orbán is fontos láncszeme volt az együttesnek – Szoboszlai debütálására viszont egész tavasszal csak várhattunk. A Borussia Dortmund szezonja rosszabb volt annál, mint amit a végkifejlet mutat: kupagyőzelem a Leipzig ellen és bronzérem az utolsó pillanatban, de mégis, akár több is lehetett volna ebben a szezonban, Erling Haaland mindenesetre még mindig az övék. Kérdés: meddig? Erőn felül teljesített a Wolfsburg, akik ősszel a BL-ben indulhatnak. Ez nem jött össze a Leverkusennek és a Mönchengladbachnak sem; utóbbiak, miután megtudták, hogy sikeredzőjük, Marco Rose távozik, teljesen leeresztettek, kiábrándító volt az utolsó néhány hónap. Ez nem túl profi hozzáállás, de a másik oldalról a korai bejelentés sem volt jó üzenet a játékosok és a szurkolók felé… A Frankfurt közel állt a BL-hez, de a tök utolsó Schalke elleni vereség nagyon sokba került az utolsó előtti fordulóban… Dárdai bent tartotta a Herthát, akiknek nem könnyítette meg az életét, hogy a hajrában két hétre karanténba kellett vonulniuk. Nyolc meccses veretlenségi sorozat és a riválisok legyőzése is kellett ahhoz, hogy az utolsó meccs már tétnélküli legyen. Szégyen, de a Schalke mellett egy másik nagy múltú klub, a Werder Bremen is búcsúzik – tavaly is rezgett már a léc, az idei tavasz meg annyira botrányosra sikerült, hogy az osztályváltás elkerülhetetlenné vált a Bundesliga egyik alapító klubja számára…

A Schalke vesszőfutásáról írtam a közelmúltban, ha lemaradtál róla, ITT megtalálod!

Hálásak a berlini szurkolók...

Olaszország: Negatív a PCR teszt…

Olaszországban kilenc év után elveszítette az aranyérmet a Juventus és a sors fintora, hogy az az Antonio Conte taszította le a zebrákat a trónról, aki anno elkezdte velük ezt a páratlan sorozatot. Andrea Pirlo első vezetőedzői szezonja finoman fogalmazva sem sikertörténet, még akkor sem, ha az utolsó héten azért az olasz kupát megnyerték és óriási mázlival a BL helyek egyikére is odaértek – a bajnoki cím elveszítése, a BL-ből való szégyenteljes kiesés, de legfőképp a gyakran látott kilátástalan játék az edző állásába került. Hogy mindenért Pirlo és Cristiano Ronaldo lenne a felelős, erős túlzásnak érzem, persze mindent áthárítani sem lehet másra – a covid miatt sokak számára ismert P (Pirlo) CR (Cristiano Ronaldo) teszt összességében a Serie A-ban negatív eredményt hozott… De az tény, hogy Ronaldóról mindenki tudta, hogy egyéni érdekei fontosabbak a csapatnál – ő 3 év alatt több mint 100 gólt rúgott a Juvéban, ami bárhogy is, de megsüvegelendő teljesítmény és elérte nagy célját, miszerint, hogy Anglia és Spanyolország után Olaszországban is gólkirály legyen. És ezzel a rengeteg góllal a csapatot is segítette, ezt kár vitatni – megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Igaz, hogy a BL-ben viszont összességében csalódást okozott, mert sem az Ajax, sem a Lyon, s főleg a Porto nem olyan csapat, amit ne lehetett volna kiejteni. Egyedül az első szezonjában tudott a mérleg nyelve lenni egy tavaszi párharcban: az Atletico Madrid elleni 2-0-s vereség után az ő mesterhármasával jutott tovább az Öreg Hölgy. Ám azok legalább annyira hibásak, akik a nyilvánvaló egója és nem fiatal életkora ellenére a megmentőt látták benne.

Nem mondhatjuk Ronaldóra, hogy ne lenne százas...

 Pirlóval kapcsolatban is hasonlóan érzek. Mint amikor Jézus ezt mondja Pilátusnak: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.” Szerintem a vezetőséget legalább akkora felelősség terheli, hogy egy ekkora klubnak az edzői székét egy nullkilométeres edző alá tolták. Persze, Pirlo nem véletlenül kapta játékosként a Professzor becenevet és a Juve labdarúgójaként is legenda vált belőle, világbajnok és kétszeres BL győztes, de az ő kispadra ültetése elkapkodott és utólag belátva hibás döntés volt – emlékezhetünk rá, eredetileg az u23-asok kispadjára ült volna le, mégis övé lett pár napon belül a nagy csapat. De legyünk őszinték: ez a játékoskeret sem különösebben jó. Chiellini és Bonucci messze vannak már legjobb éveiktől, a középpálya szerintem kiábrándítóan középszerű egy ilyen patinás együtteshez, s Alvaro Moráta is csak helyi viszonyok mellett tűnik jó csatárnak. Vadásznak biztosan jobb lenne, mert állandóan lesen van… Rómában többször jártam már, észleltem, hogy utcái elég mocskosak és szeméttel vannak tele – nos, Torinót nem ismerem, de ott is tisztogatásra lesz szükség… Szerintem de Ligt, Cuadrado és Chiesa az, aki még évekig húzóember lehet, a többieket szeretettel várja a Puskás Akadémia és a Kisvárda! Ronaldo maradása se biztos (bár egy évig még szerződés köti a klubhoz), én azt remélem, ha dobbant is Olaszországból, még nem levezetni megy valahová és látjuk a legmagasabb szinten. És nem csak nyáron, a Puskás Stadionban, az Európa-bajnokságon, ahol a címvédő portugálokkal potenciális éremesélyesek lesznek.

Buffon az idősebb és a fiatalabb Chiesával is olasz kupát nyert... Mesébe illő!

 Még mielőtt megkapom, hogy bezzeg a bajnok Interre egy szót sem fecsérlek: Romelu Lukakuval az évtized üzletét kötötte az Inter, aki nem csak gólokat lő, de gólpasszokat is ad (24 gól és 9 gólpassz a bajnokságban), majdnem olyan jó, mint Böde Dani fénykorában. Achraf Hakimi a Dortmund után Milánóban is nagy szezont futott, Madridban még fogják bánni, hogy olyan könnyű szívvel lemondtak róla – de erről majd később… Antonio Conténak a bravúros aranyérem után sem volt maradása Milánó fekete-kék szegletében, most éppen a fizetéscsökkentéssel volt baja. Hiába top edző és halmoz sikert sikerre, az összeférhetetlen stílusa miatt hosszabb távon sehol nem kérnek belőle… A Napoli sem Gattusóból; az utolsó pillanatban csúsztak le a BL helyekről, de az Aurelio De Laurentiis klubelnökkel folytatott folyamatos vitái miatt nem biztos, hogy ezen múlott, hogy az egykori Milan legendát lapátra tették… Az Atalanta története legjobb szereplését bukta el az utolsó körben, de a bronzérem miatt nincs miért szégyenkezniük, évek óta élmény nézni a bergamóiak játékát. Hosszú, kiböjtölt esztendők után végre az AC Milan is nevéhez méltóan szerepelt és bár sokáig vezette a tabellát, a hajrában a legjobb négyből is kicsúszhattak volna – Stefano Pioli az ezüstéremmel a maximumot hozta ki a keretből. Az AS Roma szezonjától viszont többet várhattunk a hetedik helynél, az utolsó 24 meccsüknek csak a felét nyerték meg; Paulo Fonseca helyett jövőre egy másik portugállal, az egykori „Special One-nal”, Jose Mourinhóval a fedélzeten nagyobbak lesznek az elvárások!

A múlt és a jövő közelít egymáshoz...

 Az alsóházban csalódást keltő, színtelen-szagtalan focival rukkolt ki a Fiorentina, újoncként bent maradt a Spezia, ez nem jött össze a Crotonénak (92 kapott góllal, ami abszolút negatív rekord, ezen ne csodálkozzunk…), akik legalább az utolsó helyet elkerülték a Parmát odataszítva. Borzasztó szezonon van túl megint a Torino, de az utolsó meccsét a Benevento ellen már biztos bent maradóként játszhatta le. Vicces történet. Szegény Benevento nagyon jó őszt produkált, ám a tavasza rémes volt (utolsó 22 meccséből egyetlen győzelem, a Juventus ellen…), viszont sokáig így is kezében volt a sorsa. Az utolsó forduló előtt egy korábbról elhalasztott Lazio-Torino meccs döntött arról, a Torino-Benevento meccsnek lesz-e még tétje. Ehhez az kellett, hogy a Lazio ellen kapjon ki a Toro. A Lazio edzője Simone Inzaghi, s játékosa, a tavalyi európai aranycipős Ciro Immobile a hajrában kihagyott egy tizenegyest – a Torino 0-0-t játszott és pontot szerzett (halkan jegyzem meg, utolsó 5 meccséből négyen gólt sem rúgtak a római kékek…); Simone Inzaghi együttesével és ezzel a pontvesztésével pedig tulajdonképpen kiejtette a Benevento-t, amit fivére, Filippo Inzaghi trenírozott. „Őrzője vagyok én testvéremnek?” – teszi fel a kérdést a Teremtés könyve elején Káin az Úrnak. Most a legkevésbé sem volt az…

 Megérdemelt BL győzelem után az ünneplés is megérdemelt... :)

 Anglia: Manchester otthon hangos, de Európában jobb, ha csendben marad…

Kaotikus (és nem katolikus…) szezont zárt a Premier League is. Egy olyan szezont, ahol a címvédő Liverpool sokáig csak szenvedett, végül csak befutott a négybe és bronzérmes lett. Egy olyan szezont, ahol tarolt a két manchesteri csapat, Tuchel gyorsan ráncba szedte a szétesőben lévő Chelsea-t (valahogy így lesz a rémesből krémes…), a Leicester megint a végén bukta el a BL szereplést, egymást múlta alul a Tottenham és az Arsenal, jó volt nézni a Leeds és az Aston Villa meccseit, bravúrosan szerepelt a West Ham és negatív rekordokkal búcsúzott a tavalyi meglepetéscsapat, a Sheffield United. Hogy legyek kicsit részletesebb? Igenis, értettem!

De mindenek előtt nagy szeretettel ajánlom ezt a szimpatikus, intelligens és megható interjút a friss BL győztes Lőw Zsolttal!!! :)

A bajnokságot külön kell, hogy értékeljük a nemzetközi kupáktól, mert míg előbbiben tényleg hatékony és príma manchesteri csapatokat láthattunk, az európai nagyszínpadon mindketten elbukták legfontosabb meccsüket. A Manchester United a Villareal ellen kriminális és éjszakába nyúló bűntetőpárbaj végén veszítette el az Európa Ligát (nem volt jó meccs, de legalább a tizenegyeseket jól rúgták: a 22. rúgó hibázott először, aki nem más volt, mint De Gea, az angolok spanyol kapusa, gyakorlatilag két csapatnyi játékos rúgott tizenegyest…), míg a Manchester City esélyesebb volt a Chelsea ellen, de gyengén játszott, így Pep Guardiolának tíz év után nem sikerült újra BL-t nyernie. Már pedig ami Ronaldo volt a Juvénak, az Guardiola a City-nek: a kapaszkodó, hogy vele talán sikerülhet. Pep Guardiola, mióta eljött Barcelonából, a nagy meccseket általában túlgondolja, most is eltaktikázta magát és olyan felállást eszelt ki, aminek nem volt előzménye – nem is vezetett sikerre. Amit a Premier League-ben művelt, azt nem lehet tőle elvenni, kérdés: sikeresnek mondható-e így, ezek után a szezon? Raheem Sterling gyengébb szezont futott, a tíz év után, gólrekorderként távozó Sergio Aguero is kevesebbet tett hozzá a közöshöz (bár stílszerűen csereként beállva duplával búcsúzott) és Kevin de Bruyne szezonja sem volt az átlagosnál sokkal jobb – miért lett ebből mégis tükörsima bajnoki cím? A riválisok botlásai sem érkeztek rosszkor természetesen, de kellett ehhez a védelem megerősítése is, ami tökéletesen sikerült (talán nem túlzok azzal, hogy Ruben Días megszerzése az elmúlt évek legjobb húzásának bizonyult, mellette a sokszor leírt John Stones is kitűnő védőnek tűnt), szélen Joao Cancelo felfutásai és beadásai, aztán egy klasszis szinten futballozó, olykor csatárként is villogó Ilkay Gündogan, végül az év felfedezettje, Phil Foden, aki az EB-esélyes angolok egyik titkos fegyvere is lehet.

Ruben Días, a Fal

 A városi rivális Manchester United nem kezdte jól a szezont, sokan megkongatták a vészharangot Ole Gunnar Solksjaer team-je felett és sokáig az 1999-es BL döntő egyik hőse sem érezhette biztonságban magát a kispadon. A mai napig vannak, akik megkérdőjelezik a szakmai hozzáértését és mázlistának tartják, mindenesetre az eredményei önmagukért beszélnek. És számomra nem kérdés, hogy ezt a Unitedet jobb nézni, mint a néhány évvel ezelőttit, amit David Moyes, Luis Van Gaal vagy Jose Mourinho irányított… És Edinson Cavanit is jó nézni, aki újjászületett Manchesterben és ontotta a gólokat – többnyire csereként! Ha Ruben Díast főnyereménynek nevezem, Bruno Fernandesre szavak sincsenek, tavaly januári érkezése óta nem volt nála jobb játékos a Premier League-ben – igaz, se Nagy Ádámmal, se Willi Orbánnal nem találkozott még, akik majd megeszik az EB-n reggelire…

A mostani csapat még távol áll ettől - négy éve trófeát sem nyert az United...

 Lehet azon lamentálni, hogy vajon a Liverpool megérdemli-e a bronzérmet, de nem érdemes, mert úgyis csak a végeredmény számít: a címvédő karácsony környékén elveszítette a fonalat, de olyat hajrázott, hogy végülis minimális célját elérte és jövőre is indulhat a BL-ben. Amilyen sérüléshullám keresztül ment a csapaton, ez az eredmény bravúr – igaz, ha mélyebb a keret, talán elkerülhető lett volna ez az összezuhanás, ami meg kicsit talán Jürgen Klopp sara. Mindenesetre ezzel a befejezéssel semmit nem rontott renoméján a német edzőguru, de az a napnál is világosabb, hogy kis vérfrissítésre szükség lesz a Mersey partján. Tulajdonképpen az alapcsapat 3 éve ugyanaz, s ha valaki lesérült vagy éppen nem ment neki (mint például idén huzamosabb ideig Manénak, Firminonak vagy Trent-Alexander Arnoldnak), nem volt aki pótolja őket. Thiago Alcantarának időre volt szüksége, Diogo Jotának meg voltak emlékezetes meccsei, de hosszabb távon kiszorítani még nem tudta a támadóhármas egyik tagját sem.

A trófeahalmozó - de vajon lesz még BL győzelem?

Én személy szerint sajnálom, hogy Frank Lampardot lapátra tették, de vele aligha ért volna el ilyen hangzatos eredményeket tavasszal a Chelsea: Thomas Tuchel (és Löw Zsolt!!!) szerződtetése tökéletes döntésnek bizonyult a Stamford Bridge-n. A védelem olyan stabil lett, hogy hosszú fordulókon keresztül gólt sem kapott a Chelsea, elöl meg általában hozták a meccseket, akiknek ez dolguk volt: hol Mason Mount, hol Pulisic, hol Werner, de azért a támadópotenciálról sokat elárul, hogy a házigólkirály Jorginho lett 7 góllal, aki az összes találatát büntetőből lőtte. Ha a támadók hatékonyságán sikerülne javítani, országhatáron belül is tényező lehetne a Chelsea – mert hogy Európában már az, hiszen 2012 után idén is esélytelenebbként, de megnyerték a Bajnokok Ligáját! És az a helyzet, hogy teljesen megérdemelten!!! Tuchel két hónap alatt háromszor verte meg Guardiolát (taktikailag is!!!), a PSG-nek meg akkora sallert adott, hogy Leonardóéknak azóta cseng a fülük: velük nem sikerült a döntőt megnyerni, így karácsony előtt elküldték, idén már az elődöntőben búcsúztak és a francia bajnokságot sem nyerték meg…

A pénz nem minden - a Lille sokkal kisebb keretértékkel taszította le a trónról a dúsgazdag párizsiakat...

A Leicester City megcáfolta Hérakleitosz elméletét, miszerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Már hogy a viharba ne lehetne, csak nézzük meg Brendan Rodgers együttesének legutóbbi két szezonzárását: tavaly is az utolsó pillanatokban és idén is akkor csúsztak ki a top 4-ből, ez utóbbi azért fájhat most különösen, mert minden más csapatnál sokkal többet, összesen 242 (!!!) napot töltöttek Bajnokok Ligája indulást érő helyen a szezon során. Talán megérdemelték volna, de most mondjam azt, hogy a Liverpool és a Chelsea sem érdemtelenül került oda? A csalódás alighanem mérhetetlen a „rókáknál”, némi gyógyírt viszont jelenthet a sebekre, hogy történelmük első FA kupa diadalát begyűjtötték – volt némi szerencséjük a Chelsea ellen, de a győzelmet sosem kell megmagyarázni… Érdekesség, hogy az első három fordulóban 5 büntetőt kaptak Vardyék, mindet beverte az előző szezon gólkirálya (hármat a Manchester City-nek!), aztán karácsonyig még egyet kaptak, majd legközelebb csak az utolsó fordulóban, a Tottenham ellen rúghattak a tizenegyespontról kétszer – bár aligha ezért nem sikerült idén sem a bravúr. Jamie Vardynak nem ez volt élete legjobb szezonja (15 góljából nyolcat büntetőből lőtt), 2021-ben egyértelműen Kelechi Iheanacho volt a helyi vagány csávó, aki 12 bajnoki góljából tizenegyet ebben az esztendőben szerzett.

Az igazi Chelsea legendák és aki BL-indulót csinált idén belőlük - igaz, ekkor még nem tudhatták, hogy a BL győzelem miatt az 5. hely is elég lett volna nekik...

 Említettük már David Moyes-t, akit annak idején még maga Sir Alex Ferguson is utódjának szánt, de láthattuk, hogy megégett a Manchester United padján – korábban az Evertonnál, míg idén a West Hamnél viszont komoly produktumot tett le az asztalra; Jesse Lingaard kölcsönbe érkezett, de amilyen pazar félszezont játszott Londonban, szerintem visszasírják az Old Traffordra, de a siker letéteményesei között meg kell említenünk a kapus Lukas Fabianski és a csehek, Vladimir Coufal és Tomas Soucek nevét, valamint a klub történetének legjobb gólszerzőjét, Michaíl Antoniót is. Előzetesen talán senki nem gondolta, hogy a West Ham fut be második legjobb londoni klubként – bizony, a Tottenham menesztett edzője, Jose Mourinho után sem tudott beelőzni, s alighanem háromszoros gólkirályát, Harry Kane-t is elveszíti, aki 23 gólja mellé adott 14 gólpasszt is (egészen félelmetes!), az Arsenal gyalázatos szezonjára pedig egyelőre nem találom a megfelelő jelzőket. Negyedévszázad után először fordul elő, hogy nem indulhatnak a nemzetközi kupában az „Ágyúsok” – mondjuk az ősszel még kiesési gondjaik is voltak, szóval ahhoz képest a nyolcadik hely felér egy virágkarnevállal…

Di Maria, Lukaku, Lingaard és Depay is kivirultak távol az Old Traffordtól...

A két üde színfoltot számomra a Leeds United és az Aston Villa jelentették. Előbbi csapattól friss feljutóként már a szezon előtt sokat vártam, de látványos támadójátékuk és élvezetes meccseik minden képzeletemet felülmúlták. Jó volt nézni őket, hiányoztak az élvonalból! Az Aston Villa bent maradása tavaly pengeélen táncolt, ám az utolsó fordulóban kivívták a jogot, s idén egy egészen más birmingham-i együttest láttunk! Az Arsenaltól kiváló kapus érkezett (az argentinok mindig hadilábon álltak a jó kapusokkal, azóta biztos, hogy követem a nemzetközi labdarúgást, ám Emiliano Martinez a válogatottban is megoldhatja ezt a problémát), a támadósorba érkezett Ollie Watkins, aki az utolsó fillérig megszolgálta az árát és Jack Grealish is hozta a tőle elvárt szintet – idén nemhogy kiesési gondjaik nem voltak, de egy-egy periódusban még Európa sem tűnt elérhetetlennek (hála a La Manche csatornának a britek számára így sem az…). A Leeds melletti másik két feljutó, a West Bromwich Albion és a Fulham sok nyomot nem hagyott az emberek emlékezetében, sokkal meglepőbb azonban, hogy a tavalyi meglepetéscsapat, a Sheffield United negatív rekordokkal, 38 meccsen elszenvedett 29 vereséggel, mindössze 20 rúgott góllal zúgott ki az élvonalból.

Kis híján összejött a BL győzelem, de végül nem tartotta be a szavát...

Spanyolország: Torrente öröme és a Bosszúállók

Szerintem a világ leghíresebb kamurendőre, Torrente most örül, mint majom a farkának, hogy a filmrendezők a keresztségben középső névként a Luis nevet adták neki, mert szeretett csapata, az Atletico Madrid bajnoki címéről is egy druszája, Luis Lajos Suarez gondoskodott… A kisebbik (???) madridi klub már az első fordulóban, a friss nemzetközi kupainduló Granada 6-1-es legázolásával jelezte, hogy komolyak a szándékai, igaz, az ezt követő két meccsre be is zárult a gólcsap, hiszen két 0-0-s döntetlen következett. A következő hét meccsüket aztán megnyerték, haton gólt sem kaptak (köztük a Barcelona elleni rangadón, egyébként összesen 18 bajnokin maradt érintetlen a hálójuk, ami újabb elképesztő teljesítmény Jan Oblak-tól!)), majd jött az első botlás az akkortájt félelmetesnek jó indulattal sem nevezhető Real Madrid ellen. A 2-0-s vereséget újabb nyolc meccses győzelmi sorozat követte, s a riválisok botlásainak köszönhetően kvázi január végén úgy tűnt, eldőlt a bajnoki cím. A homokszem a gépezetbe a Celta Vigo elleni hazai 2-2-vel került, ezután tíz bajnoki meccsből csak négyet sikerült hozni, s április közepére a Real Madrid és a Barcelona is felzárkózott (mondjuk volt honnan…). És ekkor volt szükség a hidegvérre: az utolsó nyolc meccsből hatot megnyertek a „matracosok”, az utolsó hármat 2-1-re, a záró kettőt ráadásul 0-1-ről megfordítva. A kulcspillanat szerintem négy fordulóval a vége előtt jött el: a Barca és az Atletico Madrid 0-0-t játszott egymással, a Realnak „csak” a Sevillát kellett volna megvernie ahhoz, hogy átvegye a vezetést, de az utolsó pillanatban kiharcolt döntetlennek is örülhetett – igaz, a VAR több megkérdőjelezhető ítéletet hozott (nehezen felejthető, amikor Benzemának elhúzta a lábát az andalúz kapus, mégis a Sevilla kapott büntetőt egy korábbi kezezésért, amit nem szoktak minden esetben lefújni…), de legyünk őszinték: nem ezen múlott!

A kerékkötő, aki csak hátrányára van csapatának... Ja bocs, nem ide... :)

 Az Atletico Madrid sokkal kiegyensúlyozottabb volt az egész szezont tekintve és talán jobban is akarta a ligaelsőséget, meg persze szerencséje is volt: szerintem olyan, hogy egyszerre legyen ilyen gyenge a Real Madrid és Barcelona, évtizedek óta nem volt… A Real Madrid hiába brillírozott a rangadókon (a Barcát oda-vissza verték, az Atletico, a Sevilla és a Villareal ellen négy pontot szereztek…), a kiscsapatok ellen megbocsáthatatlanul sokat botlott: hazai pályán (ami a Santiago Bernabeu stadion átépítése miatt a valdebebas-i edzőpálya volt) a Cádiztól, az Alavéstől és a Levantétól is kikapott. miközben játszott négy, a klub filozófiájától nagyon távol álló 0-0-t. Mégis, látva a keretet tizedelő sérüléshullámot (összesen közel hatvan sérültje volt idén a Realnak – ennek egynegyede Éden Hazard neve mellé írható, na jó, nem… Ő 14-szer, Carvajal szintén annyiszor, a csapatkapitány Sergio Ramos csak 15-ször tudott pályára lépni a szezonban…), illetve azt, milyen minőséggel dolgozhatott Zinedine Zidane, az ezüstérem és a BL elődöntő semmiképp nem nevezhető csalódásnak annak ellenére, hogy a 2008/2009-es szezon után először zárta trófea nélkül a szezont a Real Madrid! Talán csak Courtois, Éder Militao, Modric és Benzema dicsérhető maradéktalanul, akik csapágyasra is lettek járatva; kíváncsi vagyok, az EB-n pályára lépők hogyan fognak muzsikálni a kontinenstornán. (Bár Voksán Virág óta tudjuk, hogy az argentinok is esélyesei lehetnek egy Európa-bajnokságnak, mindezek ellenére Militao és Brazília nem kapott meghívót a kontinenstornára. Szégyen ez a kirekesztés!!!) Rossz volt Real szurkolóként nézni, ahogy Hakimi Inter mezben, Theo Hernandez és Brahim Diaz az AC Milanban villogtak, Borja Mayoral Rómában szerzett fontos gólokat, míg Gareth Bale a Tottenhamnél sem csak golfozott – mind játszhattak volna a Real Madridban idén. Ez esetben nem biztos, hogy attól a Vinicius Juniortól kellett volna várni egész évben a csodát, aki mondjuk lehet, hogy egy leopárd ellen sikeresen megmenekülne a Szaharában, de futballpályán szimplán a futómennyiség még kevés, ha nem tudod, hogy utána mit kezdj a labdával. 35 mérkőzésen 3 gól, többnyire kezdőként, erre azért ne legyünk büszkék – nevéhez méltóan a junioroknál lehet, jobban megállta volna a helyét…

Változások várhatóak Madridban...

 Az Atletico Madrid bajnoki címét egyébként nagyrészt két riválistól elszipkázott klasszisnak köszönhette: Marcos Llorrente a Realnak nem kellett, a már említett Luis Suarezt a Barcelonától szerezték meg, utóbbit ráadásul ingyen; előbbi 12 (középpályásként!), utóbbi 21 gólt szerzett. Suarezt nagyon csúnyán ebrudalták ki Barcelonából, de nemes bosszút állt: Griezmann, Dembélé és Braithwaite hárman rúgtak annyi gólt, mint Suarez. Összességében elmarasztalni a Barcelonát nem lehet ezért a szezonért, hiszen a kupát megnyerték, s a rengeteg belső gond és a Messi maradásával kapcsolatos kérdőjelek ellenére szinte az utolsó pillanatig harcban álltak a bronzéremért a bajnoki címért. Messi megrúgta a maga 30 gólját, pedig a szezon elején nagyon nem tűnt úgy, mint aki futballozni akar – első akciógólját a 9. fordulóban szerezte. Miután Joan Laporta visszatért az elnöki székbe, valószínűsíthető, hogy Messi is marad, különösképp, hogy megkapta cimboráját, Sergio Aguerót is maga mellé játszópajtásnak, de egy újra BL esélyes csapat megteremtéséhez komoly változtatásokra lesz szükség és az számomra is kérdés, hogy a 34-hez közeledő Messinek mekkora lesz még ebben a szerepe.

Erőssége lehet ő még a katalánoknak...

A Sevilla pontrekordot ért el és néhány fordulóval a vége előtt még a bajnoki címre is volt némi esélyük – hogy végül a dobogóról is lecsúsztak, végeredményben papírforma (se dobogó, se villa…), de Julen Lopetegui nem először bizonyítja, hogy nem olyan rossz edző, mint amilyennek a Real Madridnál töltött rövid időszaka alatt tűnt. (Istenem, már ennek is lassan három éve, öregszünk…) Kulcsemberek Andalúziában is voltak: a fiatal Jules Kunde kegyeiért fél Európa verseng, az örök ifjú Jesus Navas és a Barcelonából visszatérő Ivan Rakitic a rutinjukat is beletették a közösbe, fél távnál érkezett az Atalantától Alejandro „Papu” Gomez, aki új színt hozott a csapatba, de a legnagyobb elismerés talán Youssef En Nesyri-t illeti, aki a bajnokságban 18, a BL-ben meg 6 gólt szerzett.

Unai Emery újra bebizonyította, hogy a nemzetközi kupaporond számára a hazai pálya: míg a Villareal csak hetedik lett a Primera Divisionben, ami semmiképp nem nevezhető sikersztorinak, megnyerte az Európa-Ligát a csapattal, ami a klub történetének első trófeája is egyben. Ez az, amihez ért: a PSG-vel elképesztően gyáva taktikával világraszóló égést produkálva 6-1-re kikapott Barcelonában négy éve, az Arsenallal sem tudott kiugró eredményt elérni, ám az Európa Ligát negyedszer nyerte meg, korábban háromszor a Sevillával sikerült neki. A kétezres évek közepének sikercsapata Pepe Reinával, Diego Forlánnal, Riquelmével és Marcos Sennával csak BL elődöntőig jutott – a jelenlegi csapatban szerintem egy olyan sztár sincs, mint az előbb felsorolt négy (bár Gerard Moreno elég jól termelt idén és a hajrában jól jöttek Carlos Bacca góljai is), mégis az eddigi legnagyobb sikerrel ők írták be a nevüket arany betűkkel a klub történelemkönyvébe.

A suszter és a kaptafa esete...

Magyarország: Paksi szépség és az „új” Harminckettesek tere…

Már a szezon kezdete előtt egyértelműnek tűnt, hogy ha a Ferencváros fogja bírni a kettős terhelést, toronymagas esélyese lesz az OTP Bank Ligának – s a végén még összekötik a bajnoki címük számáról elnevezett Harminckettesek terét az Üllői úttal... Nos, a Fradi bravúrok sorozatát bemutatva eljutott a BL csoportkörig (a Celtic és a Dinamo Zagreb kiejtése, még ha csak egymeccses is volt a párharc, tényleg bravúrkategória!), így párhuzamosan az európai küzdőtérrel viríthatott magyar földön is. Szezonbeli egyetlen vereségét a tökutolsó Diósgyőr ellen szenvedte el (hazai pályán januárban…), s ha nem könnyelműsködnek el néhány tippmix-gyilkos meccset a hajrában, hamarabb bebiztosíthatták volna történetük 32. bajnoki címét. Mondjuk szerintem a legtöbb szurkoló nem bánja, hogy így alakult: az ősi rivális Újpest 3-0-s legyőzésével lett meg a bajnoki cím, az ezekben a napokban kétéves Teodor fiam pedig Myrto Uzuni tizenegyesgóljánál kiáltotta először, hogy „góóóóól”, igaz, l betű nélkül, de eufórikus hatással… 

A magyar NB1 egy képbe összefoglalva...

 A második helyre a Puskás Akadémia ért oda, akik így történelmi magasságokban töltik nyári szabadságukat, hiszen sose végeztek még ilyen előkelő helyen a Ligában. Pedig ősszel egy gyengébb periódus után (aminek fő okozója egyébként a koronavírus miatt kidőlő rengeteg játékos volt) még Hornyák Zsolt edző lehetséges távozása is beszédtéma volt, aki végül maradt, s a tavalyi bronzérem után idén szintet lépett. Ami különösen örömteli, hogy néhány saját nevelésű játékos is magáénak érezheti a sikert, s nem csak zsoldosok játszottak idén Felcsúton. A MOL Fehérvár bronzérme nagy csalódás, ráadásul a kupadöntőt is elveszítették – a menetközben érkező Szabics Imrének bőven lesz dolga a nyáron, kérdés, a vezetőség részéről türelem mennyi lesz? Az év meglepetését a Paks szolgáltatta, akik elöl és hátul is igen gólerősen futballoztak, így meccseik szinte mindig látványosak voltak. Mindössze egyszer játszottak 0-0-t (a Honvéddal), egyszer nem rúgtak gólt (a Fradi elleni 0-5 alkalmával, a zöld-fehérektől egyébként összesen 13 gólt kaptak a három meccsen…), s mindössze háromszor nem kaptak gólt. Ötször rúgtak hármat, ötször rúgtak négyet, egyszer hatot és egyszer kilencet, miközben őket is rendesen megszórták… Mióta 12 csapatos az NB1, senki nem lőtt 76 gólt, Hahn János pedig Nikolics Nemanja rekordját döntötte meg azzal, hogy 22 találattal lett gólkirály. És mindezt csak magyar játékossal a fedélzeten (az edző, Bognár György fiával, a játékmester Bognár Istvánnal a középpályáján, s az egykori középcsatár és gólkirály Böde Danival a védelem centrumában) – sok Paksra lenne szüksége a hazai mezőnynek… Kis híján a bámulatos szereplésük nemzetközi kupát ért, de végül az Újpest kupagyőzelme miatt a fővárosiak mutathatják meg magukat Európának, akik így valamelyest megmentették a szezonjukat – igaz, a szezont már Michael Oeninggel fejezték be, miután Predrag  Rogan a legkevésbé sem tudta kihozni csapatából az x faktort.

A magyar kupadöntő két kezdőcsapata - a fehérváriaknál sincs sok honfitársunk, de az Újpestnél nagyítóval is hiába keresünk magyar labdarúgót......

 A Kisvárda 5. helyére sem mondhatjuk, hogy csalódást keltő lenne, mégsem húzhatta sokáig Supka Attila sem a kínpadon. Állítólag az volt a vezetőség kifogása ellene, hogy nem épített be magyar fiatalokat az együttesbe. Ezzel sajnos nehéz vitatkozni, erre Révész Attila idehoz egy portugál edzőt, Joao Janeirót. Persze, majd ő fiatalít és magyarosít, hogy oda ne rohanjak… Az MTK a feljutást követően simán bent maradt, ez a közelmúltban nem mindig volt magától értődő, tavasszal ehhez jól jöttek a Fradiból érkező Varga Roland góljai; nem jött ez sajnos össze a Budafoknak, pedig én sokáig hittem a bent maradásukban. Csak a hajrára esett szét Csizmadia Csaba együttese; a Paksi Atomerőmű lecsapott, az a 2-9 tényleg nagyon csúnyán mutat, de az utolsó fordulóban a Puskás Akadémia ellen sem úszták meg öt alatt… A Diósgyőr kiesése már évek óta érett, de eddig valahogy mindig megúszták. Egészen eddig! Hiába győzték le egyedüliként a Fradit, ráadásul otthonában, nyertek Fehérváron és verték meg kétszer is a Puskás Akadémiát, akik ellen igazán nyerni kellett volna, azok rendszerint elkenték a miskolciak száját. Na majd jövőre Kondás Elemérrel és légiósok nélkül – jók lesznek azok a Nyíregyháza-Diósgyőr rangadók…

Közben találtam jelzőt az Arsenal szezonjára: hátborzongatóan hidegrázós és vérlázítóan gyalázatos…

Ha állami támogatást akar, külföldiek nem szerepelhetnek a másodosztályú Diósgyőrben...

ÁLOMCSAPAT

Nincs szezonzárás álomcsapat nélkül, ami mindig szubjektív és mindig lesznek fájó kimaradók! A 4 TOP bajnokságból összeállított Dream Team nálam így áll össze!

Jan Oblak (Atletico Madrid) – Achraf Hakimi (Internazionale), Ruben Dias (Manchester City), Robin Gosens (Atalanta) – N’Golo Kante (Chelsea), Bruno Fernandes (Manchester United), Thomas Müller (Bayern München), Kevin de Bruyne (Manchester City) – Harry Kane (Tottenham), Robert Lewandowski (Bayern München), Romelu Lukaku (Internazionale)

Cserepad: Gianluigi Donnarumma (AC Milan), Willi Orbán (RB Leipzig), Phil Foden (Manchester City), Luka Modric (Real Madrid), M. Llorente (Atletico Madrid), Luis Muriel (Atalanta), Cristiano Ronaldo (Juventus), Lionel Messi (Barcelona)

A BL döntő legjobb játékosa: N'Golo Kante

Nehéz év volt, tele megpróbáltatásokkal és sűrű versenynaptárral, szinte egész évben szurkolók nélkül, zárt kapuk mögött. Furcsa eredményekkel, botladozó nagy csapatokkal, rekordokkal. Elfelejteni könnyen biztos nem fogjuk, de sok időnk nincs merengeni, se kifújni magunkat, hiszen jövő héten péntek este Rómában el is kezdődik az EB! Előtte jelentkezem még egy beharangozóval, ami kis esélylatolgatás lesz, de főleg a magyarok EB-útjáról fog szólni! Tartsatok velem akkor is! Addig is, a Jóisten áldjon és tartson meg Mindnyájunkat!

Korábbi cikkeimben foglalkoztam már a szezonnal! A Fradi BL meneteléséről ITT találsz elemzést!

Ha részletesebben szeretnél olvasni a Liverpool, a Juventus vagy éppen a MOL Fehérvár szezonjáról, IDE kattints!

Ha pedig kíváncsi vagy a 2021-es tippjeimre, illetve arra, eddig mik valósultak meg és mikkel lőttem nagyon mellé, IDE kattints!