Édesanyám pár héttel ezelőtt megkérdezte tőlem, hogy még hány meccs lesz az ősszel, mert attól fél, Édesapámat az infarktus viszi el, s nem a Covid – való igaz, különleges egy ősz volt, ahol augusztus végétől december közepéig minden hétre jutott egy fontos válogatott vagy Fradi BL meccs, amin lehetett szurkolni, tapsolni, ujjongani vagy éppen körmöt rágni és csapkodni. Összességében azt gondolom, a magyar futball csodálatos évet zárt, s jelen szubjektív írásomban elsősorban a Ferencváros Bajnokok Ligája menetelésére fókuszálok – ahogy én láttam!

Örüljünk, aminek lehet!

Bajnokok Ligája… Biztos ez? Nem inkább bajnokok igája? A legjobb 16 közé jutott csapatok közül hány lehet bajnok, ha 4-4 spanyol és német, valamint 3-3 angol és olasz együttes is ott lesz tavasszal az egyenes kieséses szakaszban? Tudtommal egy nemzeti bajnokságban egy bajnokot avatnak – de lehet, lemaradtam valamiről... Az általam feltett kérdés válaszadásában mindenesetre segítek: az angol (Liverpool), a német (Bayern München), az olasz (Juventus), a spanyol (Real Madrid), a francia (PSG) és a portugál (Porto) bajnokot látjuk még a legrangosabb európai színtér tavaszi végjátékában. Persze tudjuk, a pénz beszél, a kutya meg továbbra is ugat, sokkal vonzóbb, ha nem a ciprusi vagy az örmény bajnokot kell néznünk kedd vagy szerda esténként, a Bundesliga bronzérmese vagy az angol negyedik miatt szívesebben leülünk a képernyő elé. És valahol jól is van ez így, ezért BL a BL. Akkor is, ha a magunk fajta szegény legényeknek ezen a varázslatos kapun oly ritkán jut esély belépni… Hatalmas az olló, ami kinyílt Európa krémje és a csak futottak még kategóriájú csapatok, vagy inkább nemzetek között. És ezért olyan nagy dolog, hogy mind a Fradi, mind a magyar válogatott krémes és nem rémes évként gondolhat majd vissza 2020-ra.

A kettő valahol egyébként szerintem összefüggésben is áll: hiába nincs tele magyarokkal a Ferencváros, a zöld-fehérek sikere a magyar futball sikere, ezáltal Magyarország sikere is. Nem csak azért, mert azok a honfitársaink, akik beférnek rendszeresen a csapatba, nagyot léptek előre és mind a négyen erősségei lettek a magyar válogatottnak (természetesen Dibusz Dénesre, Lovrencsics Gergőre, Botka Endrére és Sigér Dávidra gondolok), hanem a megítélésünk miatt is. Most már nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni a magyar válogatottat és az aktuális magyar bajnokot! Szörnyű, hogy egy olyan nemzet esetében, ami Puskást, Hidegkutit, Czibort, Kocsis Sándort, Albert Flóriánt, Bene Ferencet és Koplárovics Bélát Nyilasi Tibort adta a világ labdarúgásának, már ennek is örülnünk kell… Harminc évig vártunk arra, hogy világversenyen lássuk aranylábú ifjainkat, most meg egymás után a második Európa-bajnokságukra készülhetnek – és az elsőn se vallottak szégyent, sőt… A Fradi eközben kis híján pontot szerzett a Juventus otthonában, Ronald Koeman meg a magyar támadókat dicséri – mondjuk megteheti, mert Gerard Piqué és társai az első meccsen bottal üthették Tokmac-ék nyomát… A maga szörnyűségével, a világjárvány okozta problémákkal, a normális élet megszűntével, a kijárási korlátozásokkal együtt a magyar ember számára a futball kis kapaszkodót jelenthetett ezen az őszön – egy kis reménysugarat, fényt az éjszakában. A kenyér nem lett olcsóbb, közúti balesetből sincs sajnos kevesebb, a hírekben még mindig túl sok az erőszak… De igenis örülni kell annak, hogy a Fradi 203 helyet javítva a világ 120 legjobb klubcsapata közé jutott, s hogy a magyar válogatott is látványosan előre lépett. Lehet újabb és újabb célokat megfogalmazni, például, azt, hogy a nagy csapatokkal ne csak 20-30 percig legyünk pariban, meg kevesebb legyen az egyéni hiba, de az már a következő szint lesz. Most örüljünk annak, amink volt – BL csoportkörös és egy igen nehéz kvartettben is helyt álló magyar csapatunk!

Én már tavaly az Európa-Liga kalandnak is nagyon tudtam örülni. A Fradi minden meccsén intelligensen játszott, szerzett bravúrpontokat is (például Barcelonában az Espanyol elleni x, Moszkvában meg győzelem a Szpartak ellen), s még esélye is volt továbbjutni, ráadásul az Espanyol elleni hazai meccsükön még személyes élményeket is szerezhettem. Láthattuk, Rebrov rögtön elérte azt, ami Thomas Dollnak négy év alatt nem sikerült. És ez még korántsem volt a csúcs. A német edző rengeteg igazolásával besült anno (bár azt nem tudom, mennyire az ő döntései voltak az elhibázott igazolások), ráadásul legtöbbször nyáron alakult a keret, így a selejtezők alatt még összeszokottságról nem lehetett beszélni – az albán Partizani elleni kupafiaskóra sajnos nem csak a Fradi szurkolók, minden rivális magyar klub szimpatizánsai emlékeznek… De ezt felejtsük is el, nézzük inkább azt, hogyan jutott el ebben az évben a Fradi a mézescsupor vagy ha úgy jobban tetszik, a húsos fazék közelébe.

 A valóra vált álom lépései

Az idei későnyár, koraősz mesébe illő menetelést hozott a magyar bajnok számára. A Djurgarden elleni első selejtezőn még érezni lehetett a szezon eleji formát, de Tokmac Nguen két villanással már akkor előrevetítette, ő nem a Fradiban akar megöregedni. Tett is érte eleget, két góljával győztük le a svéd bajnokot. Már a második körben megkaptuk az egyik legnehezebb ellenfelet, a világhírű skót Celticet, akiknek a skalpját ráadásul idegenben kellett begyűjteni. Sok esélyünk nem volt előzetesen, de ez az év egyébként is a papírformák borulásáról szólt… Sigér Dávidnak mostanában fontos pillanatokban sült el a lába, így volt ez a Celtic Parkban is, bombagóljával már korán nálunk volt az előny. A skótokat a róluk szóló viccek alapján nem túl előzékeny és nagyvonalú embereknek gondolhatjuk, mindenesetre ezen az estén a helyzeteikkel meglehetősen nagyvonalúan bántak. (Egyébként én gimnazistaként néhány napot eltöltöttem Skóciában, és azt tapasztaltam, a skótokról alkotott sztereotípiáknak nemigen van alapjuk. Vagy csak én találkoztam különleges skótokkal…) Szinte felborult a pálya, a skótok végig támadták a meccset, de miután egy szerencsés góllal kiegyenlítettek, az utolsó szó a miénk volt: elég volt egy hiba és Tokmac a kapuig gyalogolt a labdával. A Celtic kiejtése valódi szenzáció volt akkor is, ha azért Henrik Larssonhoz hasonló géniuszok nem futballoznak jelenleg a keltáknál. Miután a skótok hagyományos szoknyájukat tőlünk kapott zakóra cserélték, jöhetett a már jól ismert Dinamo Zagreb. A Celticnek sem hiszem, hogy sokan örültek a sorsolás pillanatában, de a horvátoknak talán még kevesebben… A „szent maradék” viszont a revans miatt épp a horvátokra vágyott: a Zagreb tavaly a kinti 1-1 után futball leckét adott Budapesten és 4-0-ra nyert. Ám azóta eltelt egy év, s a Dinamo legnagyobb értékét elveszítette, hiszen Dani Olmo a Lipcsébe igazolt. Bár ezután senki sem panaszkodott, hogy fülébe forró Olmo-t öntöttek volna (vö: Ady Endre, Góg és Magóg fia vagyok én…), a zágrábiak mégis a kínok kínját élték át ellenünk. Lovrencsics Gergő már a 2. percben gólt szerzett, majd Uzuni szerencsétlen öngóljával sokáig 1-1-re álltunk. Aztán elég volt megint egyetlen hiba, s Mryto Uzuni büntetett: a playoff körbe lőtte a zöld-fehéreket. Hogy mennyire erős is volt ez a horvát csapat, jól szemlélteti bravúros Európa-Liga szereplésük: csoportelsőként jutottak tovább, s az utolsó játéknapon kaptak először gólt…

Felesleges azon lamentálni, hogy az egy meccses párharcokkal mennyivel nőtt meg az esélyünk magasabban rangsorolt ellenfeleinkkel szemben. Ez egy speciális év volt speciális helyzetekkel – így kellett most megoldanunk a selejtezőket. Egy pillanatig nem érdekel, hogy egy oda-visszavágós menetet talán a Celtic és a Zagreb is megfordított volna. Ki fog erre évek múlva emlékezni és egyáltalán kit érdekel? A csoportkörért megkaptuk a norvég Moldét, eddig talán az egyetlen olyan riválisunkat, akit nem tartott a közvélemény sokkal erősebbnek nálunk (merthogy a svéd bajnokságot is előrébb jegyzik a magyarnál…). Ez a párharc már hagyományos mederben, oda-visszavágós alapon zajlott, s a norvégiai meccs a legsimább első 50 percet hozta a selejtezők során: gyors gól Franck Bolitól, a második félidő elején Uzunitól (dicsérjük meg a mindkét gólt előkészítő Botka Endrét), lerendeztük a párharcot. Hittük mi. A norvégok és Miha Blazic erről más véleményen voltak, a szlovén védőnk biztos, hogy a legrosszabb félidejét produkálta zöld-fehér mezben. A Molde néhány hibától vérszemet kapott, s rúgott hármat, majd nem kapott meg egy büntetőt, amit mi meg pár perccel később igen (Ihor Haratin értékesítette), így gólgazdag döntetlen lett a norvég kiruccanás vége. Hirtelen azt se tudtuk, örüljünk-e ennek a 3-3-nak. Hiszen idegenben hármat rúgni mindig bravúr és nagy fegyvertény, s ha nem kapsz ki, szinte fél siker, de ebben a meccsben benne volt a győzelem lehetősége is. A hajrában persze a vereségé is, s a 2-0-s előnyről elbukott meccset nehéz lett volna mentálisan feldolgozni. Nem volt rá szükség: a visszavágó kevésbé volt eseménydús, de ez nekünk jó volt! A 0-0 nem jelentett mást, mint hogy 25 év után újra BL főtáblán a Fradi – momentán Európa legjobb 32 csapata között! Persze ez túlzás, hiszen nem gondolnám, hogy például a Tottenhamnél vagy az AC Milannál jobb lenne a csapat, de ők idén csak egy szinttel lejjebb vitézkedhetnek…

Amire már nagyon vártunk: BL sorsolás úgy, hogy mi is érdekeltek vagyunk! Micsoda csoport! Micsoda ellenfelek! Micsoda pikáns párosítások! A világ legnevesebb klubjai közül kettő (és mondjuk nem a Zenit és a Sahtar Donyeck, akik ellen lehet, több esélyünk lett volna a pontszerzésre, de kevésbé közönségcsalogató együttesek…) és 11 Aranylabda birtokosa, ami egyébként nemzetközi mércével nézve is kuriózum, hiszen Ronaldo és Messi most először kerülhetett össze BL csoportmérkőzésen egymás ellen és össze is került! (Eddig vagy egy bajnokságban szerepeltek és azért nem sorsolhatták őket össze vagy a klubjuk szerepelt azonos kalapban.) Ráadásul Sergij Rebrov számára a harmadik csoportrivális külön pikantériát adott: a Dinamo Kijevnek hosszú évekig játékosa és edzője is volt, s a mai napig klublegendaként gondolnak rá vissza a helyi szurkolók. Érzelemdús és hidegrázós lehetett számára a záró kijevi este – s nem csak a mínusz 7 fok miatt… Szerintem jobb csoportba nem kerülhetett volna a Fradi – maximum a Barca helyett tudtam volna elképzelni a Real Madridot, mert ez esetben a vereségeket is könnyebb lett volna megemészteni…

Kopogtatás helyett…

A Sors úgy rendezte, hogy Barcelonában kezdődjön a BL kaland. A Ferencváros nem megilletődött vendégként érkezett Katalónia szentélyébe, a Camp Nou-ba: kopogtatás helyett úgy rátörte az ajtót a házigazdára, hogy Piqué talán még ma is a kilincset javítja… Tokmac olyan pazar gólt lőtt, amit Európa bármely stadionjában büszkén mutogathattak volna hetekig, de sajnos apró lesről tette ezt, így a gólt elvette a spori. A játék kedvünket viszont nem tudta, Isael kisvártatva akkora kapufát rúgott, hogy talán még a Sagrada Familiánál is hallották. Vagy legalábbis ott imádkozták a lécre ezt a labdát… Messinek elég volt egy ritmusváltás és pár ügyes megmozdulás, s máris a földön találta magát – a 27. percben befújható, de elkerülhető tizenegyest kapott a Barcelona. Leo belőtte, a pontszerzési esélyeink nagyjából eddig éltek. De, amit senki nem vesz már el a Fraditól, hogy az első 20 perc az övék volt, s bizony ráijesztettek a híres spanyol riválisra. A félidő végén, majd a második játékrész elején is rúgott egy-egy könnyű gólt a Barcelona, ám nem kellett a föld alá bújnunk szégyenünkben: Tokmac még utoljára bolondot csinált Piquéből – azért utoljára, mert ez a szerencsés világ – és Európa-bajnok spanyol matador inkább földre vitte csatárunkat, s ezért vállalta a piros lapot, mint hogy többször versenyfutásra késztessék. Végülis ez is egy megoldás. Ihor Haratin gólra váltotta a tizenegyest, így abban biztosak lehettünk, lesz rúgott gólunk a csoportkörben. Egy rövid ideig úgy nézett ki, akár zárkózhat is az emberelőnyben lévő magyar bajnok, de az utolsó percekben a Barca megemberelte magát, s rúgott még két gólt. Akár csúnyának is tekinthető az 1-5, de ha megnézzük, milyen eredmények születtek az idei csoportmeccseken, nem kirívóan súlyos a vereség. (A Salzburg kapott hatot is, az Atalanta, a Lipcse és a Basaksehir ötöt, a Sahtar Donyeck meg két meccsen tízet a Mönchengladbachtól…) Talán jobb lett volna a szépítő gól után beállni védekezni? Lehet, akkor megúsztuk volna hárommal, de nem az a Fradi játéka. A kellő rutin és tapasztalat ezen a szinten még nem volt meg idén, de majd jövőre. Mint Illyés Gyula, Ilók és Mihók című meséjében: „Másszor úgy teszek!”

 Hősies pontszerzés

Előzetesen talán a Dinamo Kijev elleni hazai meccsen lehetett pontszerzéssel kalkulálni. Az is bravúr lett volna, de ennek legalább volt némi realitása. Ennek fényében engem is meglepett az első félidő pocsék játéka. Haratin ezúttal is főszereplő volt, de sajnos most negatív értelemben: a kezéhez ért a labda, az új szabályok értelmében meg befújták ezt büntetőnek. Aztán a félidő vége előtt egy centerezést Lovrencsics felszabadítás gyanánt belevágott az ukránok középpályásába, de Penába, akiről becsorgott a bőrgolyó. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen gólt is csak magyar csapat kaphat – mint amikor Babos Gábor belebombázta Ibrahimovicba a labdát, a svédnek kvázi köze sem volt a gólhoz. Örök optimistaként annyira nagyon nem voltam elkeseredve, bár azt én is éreztem, olyan messze állunk a pontszerzéstől, mint Teodor fiam a beszédtől. Aztán a második félidőben varázsütésre minden megváltozott. (Egyelőre még nem Teó kezdett el beszélni…) A Kijev nem rúgott már többet kapura a találkozón, ellenben kissé váratlanul, de Tokmac egy csodaszép góllal visszahozta csapatát a meccsbe – ezt már a VAR se vehette el tőle… A hajrára aztán megint emberelőnybe kerültünk, de most jobban jöttünk ki ebből. Három cserejátékos hozta össze az egyenlítést, bár ehhez duplán mák kellett: először Róbert Mak (neki azért szerintem van még törleszteni valója a Fradi és a magyar szurkolókkal szemben a tavaly szeptemberi magyar-szlovákon történő felháborító mutogatása miatt…) előre ívelte a szabadrúgást, Aissa Laidouni eltörte a labdát, s itt a második mák, mert a játékszer így Franck Bolihoz került, aki meg a levegőben úszva bepiszkálta, tuszkolta, pöckölte (hogy egy négy évvel ezelőtti klasszikust idézzek…). Felrobbant a Groupama Arena – igen, azt a meccset még valódi otthonában és nézők előtt játszhatta a Fradi. Zubkov az utolsó pillanatban egy pontosabb lövéssel a győzelmet is megszerezhette volna, na de ne legyünk telhetetlenek. A kijevi csirkemell így is jól esett, ropogósra sült és a legkevésbé sem volt rágós… :) A nagybetűs CSAPAT az első félidő visszafogott játéka után a másodikkal felejthetetlen estét szerzett sok-sok ezer Ferencváros, de azt gondolom, magyar szurkolónak is.

A Kijev elleni hazai meccs félidejében nem tűnt volna rossz ötletnek pályára küldeni a 95-ös BL csapatot... :)

Nézők előtti négyes – sokba kerültek a hibák…

A Juventust már a nemzeti stadionban fogadta a magyar bajnok, de talán nem is baj, mert a Puskásban jóval többen kint lehettek még a 30%-os kihasználtság ellenére is. Akik időben elfoglalták helyeiket és nem csupán az atmoszférában gyönyörködtek, korán gólt láthattak, igaz, talán előzetesen nem ebbe a kapuba remélték… A Torinóban mindig megújuló és klasszis csatárra emlékeztető Alvaro Morata érkezett tökéletes ütemben Cuadrado beadására és szerzett érvényes gólt (ezt azért fontos kiemelni, mert az előző körben a Barca ellen három gólt vett el tőle a VAR…), sajnos nem utoljára a párharc során, de erről majd később… A Fradi nem tudta vagy nem merte a saját játékát játszani, mindenesetre a Juve kénye-kedve szerint alakult a mérkőzés. Komoly Fradi lehetőségre nem is nagyon emlékszem. Persze a Juventus sem szaggatta szét az istrángot, de amikor akarták, megrúgták a másodikat, újfent Morata csöngetett. Négy gól a látottak alapján semmiképp nem volt a két csapat között, mégis lett ennyi a különbség, mert a védelem mikulásokat megszégyenítő ajándékozásba kezdett. Az egyik legbiztosabb pontnak számító Dibusz két hatalmasat hibázott, de hogy védelmembe vegyem a kapusunkat, szerintem az első gólért Miha Blazic legalább annyira elmarasztalható, aki kellemetlen helyzetbe hozta csapattársát a vizes, csúszós talajon hazaadott magas labdájával. A második potya gól meg az első következménye volt, de ne felejtsük el, hogy Dibusz nélkül talán már a csoportkört sem élhette volna meg a Fradi. Miután a csereként beálló Paulo Dybala ezzel a másfél szerencsés góljával önbizalmat szerzett magának (a másodikat végül a menteni igyekvő Dvali öngóljának írták be), azért a becsületgólt megrúgta a Csapat: a Kijev ellen is a legvégén pontot szerző Franck Boli Szcesny hálóját is bevette, így a szépségtapasz összejött, s mivel több találat már nem esett, az utolsó gól jogán, talán jobb szájízzel álltunk fel a képernyő elől vagy hagyták el a szerencsésebbek a Puskás Arénát. Ebben a meccsben nem volt több, de mégis lehetett volna – kár azért a két szerencsétlen gólért…

 Pontot érdemeltünk volna…

A válogatott sikerek utáni visszatérés kicsit jobban sikerült a Juventus otthonában. A kezdő sípszótól kezdve magabiztosabban labdázgató Fradi vezetést szerzett a 19. percben; Tokmac megpattanó labdájára tökéletesen robbant be Uzuni, így neki is megvolt az első csoportkörös gólja. Az első négy találkozónkon lőttünk gólt, ennek azért örülhettünk – ekkor még nem tudhattuk, hogy ez volt az utolsó… Az olasz csapat nem esett pánikba attól, hogy hátrányba került, Cristiano Ronaldo még a szünet előtt egyenlített egy szép, de talán elkerülhető góllal. A Fradi ellentámadásaiban jóval több potenciál volt, mint a hazai meccsen, de ahogy telt az idő, a magyar bajnok egyre inkább kezdett fáradni és beszorulni saját térfelére. A Juve két kapufáig is eljutott, ám a magyar védelem hősiesen állt a lábán, s ha kellett, Dibusz mutatott be bravúrt, mint amikor CR lábáról leszedte a labdát; szerintem ez óriási tett volt a részéről. Mégsem biztos, hogy pozitív emlékei lesznek a meccsről, mert a 92. percben Cuadrado beadta, Morata bebólintotta, a Juventus meg csak kiizzadta a győzelmet. Az elfogultság mondatja velem azt, hogy ezért az emberfeletti teljesítményért pontot érdemelt volna a Fradi? Dibuszt megint sokan elővették a kapott gólért, mert tény és való, baromi szerencsétlenül nyúlt a labdához, talán nem volt védhetetlen az a fejes. De a kolumbiai szélsőnek már alapból nem lett volna szabad olyan szabadon elmennie szélen, középen az egyik védőnk aláfutott a labdának, Morata meg teljesen üresen érkezett középen, szinte csak egy szivar és egy pohár konyak (vagy ha már spanyolról beszélünk, Sangria…) hiányzott a kezéből. Több tényezős ez a bekapott gól, melynek csak kis szegmensében hibáztatható Dibusz Dénes, mert ráadásul közelről jött a fejes. Nem akarom én teljesen bevédeni (megtette ezt ő a labdával, muhaha…), de ne is kenjünk mindent rá! Persze az valószínű, hogy nem ezzel a két meccsel adta el magát Olaszországba… Sokan kérdezték tőlem a lefújás után, hogy éltem meg a végét, milyen érzések kavarognak bennem, stb… Sokakkal ellentétben én dühöt nem éreztem, a tévét sem akartam kihajítani az ablakon. A legjobb szó, amivel le tudom írni az érzéseimet, a csalódottság. Mert akkora melót fektetett ebbe a meccsbe Rebrovtól és a stábtól kezdve a játékosokon át mindenki, hogy pontot érdemelt volna a csapat. A BL szezon egyik legnagyobb meglepetését szolgáltatta volna a Fradi, amire biztos, hogy egész Európa felfigyelt volna. Közel voltunk a bravúrhoz, s vicces, a Juvénak ez a győzelem kellett végül ahhoz, hogy csoportgyőztes legyen…

Kijött az osztálykülönbség…

A Barcelonát már szurkolók nélkül fogadta a Fradi, ráadásul több kulcsember otthon maradt a spanyol sztárcsapatnál, így Ter Stegen, Coutinho, meg az a kis argentin is messzi járt, akinek most nem ugrik be a neve… Bevallom, a Juve elleni torinói meccs fényében én tényleg hittem a csodában, 2-1-es hazai győzelmet tippeltem. Naív voltam, mert gondolhattam volna arra, hogy a B csapat mennyire motiváltan lép majd pályára. Griezmann sarokkal szerzett tetszetős gólt, Braithwaite lőtte a másodikat, aztán kiharcolt egy büntetőt is, amit Dembélé gólra váltott – fél óra sem telt el a meccsből, a Barca már 3-0-ra vezetett, én meg kezdtem attól félni, nehogy nyolc legyen közte… Ez volt az a meccs, amin a Fradi tényleg csak nyomozta a labdát, s amin leginkább kijött a szint és a tudásbeli különbség. Az egyetlen szerencsénk, hogy a Barcelona a második félidőben nem akart újabb 3-4 gólt lőni – pedig ne legyenek kétségeink afelől, megtehette volna… Így a 0-3 végeredményben nem annyira csúnya; felejtsük el, de tanuljunk belőle… Bár amiatt sajnálkozhatunk, hogy megtört a jó sorozatunk és nem sikerült gólt szereznünk, de legyünk őszinték: benne se nagyon volt ez most a játékunkban…

 Most akkor melyik kezezés ér büntetőt?

A kijevi kiruccanás döntővel ért fel, bár azt előzetesen is tudhattuk, ha meg akarjuk csípni a harmadik helyet, az ukránok ellen kell nagyon élesnek lennünk. Alapvetően szép, hogy az utolsó kör előtt volt esélyünk az Európa-Ligát érő hely megszerzésére, de ez nagyjából azt jelentette, hogy a papírforma teljesen bejött, a Dinamo Kijevnek sem sikerült bravúrpontot szereznie a nagyok ellen. Nyilvános gyónást teszek most: ezt a meccset én csak fél szemmel követtem. Mivel izgultam a csapatért és frusztrált voltam kicsit a meccs alatt, jobbnak láttam inkább a Lipcsének szorítani, mely Gulácsi bravúrjainak is köszönhetően kiejtette a Manchester Unitedet, s azt is jó volt nézni, ahogy a Juve elveri Messiéket Barcelonában. De azért vigyázó szemeim ott voltak a Fradi meccsén is, és azt láttam, hogy a Kijev semmit nem akar ezzel a meccsel, csak túl élni. Abból a szempontból volt ez csak érthető, hogy az ukránoknak megfelelt a döntetlen – na de hazai pályán x-re játszani??? Mondjuk a Fradi is nagyjából ezt játszotta a Molde elleni visszavágón, de az más volt, mert azt a Fradi csinálta… :) A labda szinte végig a zöld-fehéreknél volt, a játék nagyrészt a kijevi térfélen zajlott, de túl sok helyzetet nem sikerült kidolgozni. Mondjuk még mindig többet, mint az ukránoknak. Akik a semmiből aztán gólt szereztek a második félidő elején és ekkor már lehetett sejteni, innen nem lesz visszaút. Az egyenlítésre ugyan volt esélyünk, de ami a selejtezőkben jellemezte a csapatot, az most a visszájára fordult és cserben hagyott: történetesen a tökéletes helyzetkihasználás. Mondjuk jobb, hogy akkor rúgtuk be a helyzeteket, mert akkor most nem beszélhetnénk arról, hogy a csoportkörben meg kihagytuk azokat… Bár a múlton változtatni nem lehet, s a vereséget sem foghatjuk erre, de soha nem fogjuk megtudni, hogy alakul a meccs, ha a Fradi megkap egy tizenegyest az első félidő közepén – úgy látom, a kezezés megítélése még a VAR ellenére is szubjektív, de hogy vissza sem nézték az esetet, az azért is különösen furcsa, mert Haratin kezezése nem volt nagyobb és látványosabb az odavágón, amiért az ukránok meg büntetőt rúghattak.

Értékmérő

A legkevesebb, amit a hat csoportmeccs után elmondhatok, az a tisztes helytállás, amivel a Fradi méltóképpen képviselte Magyarországot. Nézzük kicsit egyénenként is, zárójelben osztályozom a játékosokat. Hetesnél jobb érdemjegyet furcsa lenne adni egy nyeretlenül megvívott sorozat után, viszont a nagy különbségek ellenére hetest igenis adok néhány játékosnak! Például Dibusz Dénesnek, aki mondjuk 3 Juve gólban is benne volt, s egy-két ízben talán a Barca ellen is védhetett volna, de most rakjuk mellé azt, hányszor kellett védenie és milyen bravúrjai is voltak, csak a Juve elleni hazai meccsen védett szerintem gyengén. (7) A védőinknek voltak jobb és kevésbé jó periódusaik, szerintem Torinóban játszott a legjobban a hátsó alakzat. Blazic évek óta vezér, s bár olykor-olykor ő is belehibázott, szüksége volt rá a csapatnak. Dibusz mellett ő a másik, aki minden meccset végig játszott, rajtuk kívül még Tokmac Nguen volt tagja mind a hat alkalommal a kezdő csapatnak. (7). Kovacevic nagy reményekkel érkezett a nyáron, a selejtezőkön jól is játszott, de végül nem lett húzóember, huzamosabb ideig nem is ragadt a csapatban, mindössze Barcelonában és a Kijev elleni hazai meccsen kezdett, utóbbin le is cserélték. Előbbin meg amatőr módon felrúgta Messit, ebből a tizenegyesből született a katalánok vezető gólja... Amikor három belső védős rendszerre állt át a Fradi, ő akkor sem került vissza a kezdőbe. (5). Ellenben Dvali (6) és Frimpong (6) is szebbik arcukat mutatták, utóbbi játéka és önbizalma Torinóban különösen tetszett. Heister-re sok rosszat nem mondhatok, nem egy Cuadrado, de fáradhatatlanul robotolt a szélen. Az alternatívája, Civic szinte végig sérült volt, így a német négy meccsen is végig pályán volt – csak Barcelonában és itthon a Juve ellen nem játszott, így 9 kapott gólnak is csak távoli szemlélője volt… (7) Lovrencsics Gergő (6) a Kijev elleni első meccsen óriásit hibázott, de összességében ő és „váltó társa”, Botka Endre (6) sem okoztak csalódást – persze nemzetközi szinten az ő játékuk még nem mindig elég minőségi.

A középpályásaink közül szerintem Somália emelhető ki (7), aki a barcelonai ötösből kimaradt, de utána minden meccsen kezdőként számolt vele Rebrov. Sigér Dávid (6), Haratin (6) és Laidouni (6) átlagos teljesítményt nyújtottak, mindhármójuknak voltak emlékezetes pillanataik. Zubkov játéka nagy rejtély számomra. A tavalyi szezonja parádés volt, de idén egyáltalán nem meggyőző, valamiért mégis feltétlenül élvezi edzője bizalmát (egyedül a Barca elleni hazai mérkőzésen nem volt a kezdőcsapatban). Persze váratlan megoldásokat most is láthattunk tőle, például a Dinamo Kijev ellen gyönyörű gólpasszt adott Tokmacnak, de egy ilyen kaliberű játékostól én többet vártam volna (5). Tokmac Nguen nagyon jól kezdte a sorozatot, de az utolsó meccsekre látványosan elfáradt – ne hibáztassuk ezért, Rebrov őt a bajnoki meccseken se nagyon pihentette. A játékában mindig benne volt a veszély, Piquénak talán ma is álmatlan éjszakái vannak miatta (7). Isael játékából csak a gól hiányzott, Barcelonában közel járt hozzá, egyébként nem játszott rosszul (6). Uzuni se, az ő leigazolása telitalálatnak bizonyult (7). Franck Boli kimaxolta a játékperceket, amiket kapott: két góljával ő lett a gólkirályunk, bár egyik alkalommal sem volt nagyon nehéz dolga, ez a két gól önmagában magas osztályzatot érdemel (7). A két cserecsatárunk, Mak és Baturina nem játszottak annyit, hogy értékeljem őket, de hosszú távon ők is jók lehetnek. Bíztató momentumaik a bajnoki meccseken már voltak.

Elég ciki: a barcelonai küldöttség majdnem Bukarestre indult... Biztos néztek volna egyet a románok, de a gránátvörös-kékek is, hogy miért nincs ellenfél a mérkőzés kezdési időpontjában... :)

Konklúzió? A 12 félidőből szerintem nagyjából a fele vállalható volt (a Barcelona elleni első meccsen egy, a Dinamo Kijev ellen összesen 3, meg a Juve elleni második randevú teljes egészében), s mindössze egy olyan meccs akadt, amin osztálykülönbség volt a két csapat között: a Barcelona elleni 0-3. A Juventus ellen egyéni hibák miatt kaptunk ki 4-1-re, nem volt akkora különbség a két csapat között. A csoportmeccsek árnyékában nem került háttérbe a hazai pontvadászat sem: a Fradi még mindig veretlen, s egy meccsel kevesebbet játszva is meggyőző fölénnyel vezet az első számú üldöző, a Kisvárda Mol Fehérvár előtt. Az előre lépéshez és az újbóli BL szerepléshez elengedhetetlen lenne, hogy a klub ne értékesítsen rögtön mindenkit a kulcsjátékosok közül és amennyire lehet, sikerüljön egyben tartani a keretet – bár biztos lesznek olyan játékosaink, akikért befuthat egy-egy jó ajánlat, elsősorban Tokmacra, Uzunira és Kharatinra gondolok. Persze, ha őket elveszíti a klub, sincs minden veszve, amennyiben az ősszel befolyó dollármilliókkal jól gazdálkodik a klub. A csoportkörbe jutásért több mint 15 millió euró, a csoportkörös szereplésért 900 ezer euró került a klub kasszájába, de még a tv-s közvetítésekből is befolyt egymillió euró. Átszámítva összesen 6,39 milliárd forinttal lett gazdagabb idén a Fradi – ennyi pénzből már lehet egy csilivili karácsonyfát állítani a klub székházába… Szóval van mit a tejbe aprítani – de hogy egy népszerű társasjátékot idézzek a Ferencváros vezetőségének címezve: Gazdálkodj okosan! Merthogy a jóhoz könnyű hozzászokni, már pedig az igényes Fradi tábor nem akar újabb 25 évet várni a BL csoportkörre. Idén voltam 33 éves, akkor már 58 lennék. Nem, ez nekem sincs ínyemre – sok esetben az adventi 40 nap is hosszú várakozási időnek tűnik, hát még 25 év… :)

Néhány érdekesség a csoportkör után

Ha még van energiátok, nézzünk néhány érdekességet az idei Bajnokok Ligájából! :) Hat csapat rúgott kevesebb gólt, mint a Fradi: a Marseille és az Olympiakosz kettőt (ráadásul ugyanabban a négyesben), a Rennes hármat, a Zenit, a Midtjylland és a mi csoportunkban szereplő Dinamo Kijev négyet, s rajtunk kívül a Lokomotiv Moszkva és a Sahtar Donyeck is ötöt lőtt (mind az ötöt a tizenháromszoros BEK/BL győztes Real Madridnak, ami nem akármilyen kuriózum…). Az első BL győztes Marseille mindkét gólját büntetőből lőtte, a statisztika guruk legnagyobb örömére…

Az utolsó játéknapon a török Basaksehir ötöt kapott a PSG-től, így 18 góllal ők kapták a legtöbb gólt, a Fradit megelőzve. S mivel a Salzburg is kapott kettőt az Atletico Madridtól, így ők is tizenhét benyelt góllal zártak a csoportkörben. Talán ezért nem sikerült továbbjutniuk…

A Fradin kívül a Zenit és a Rennes szerzett csupán 1 pontot a főtáblán. A Rennes újonc volt a BL-ben, de a Zenit rendszeres visszatérő a nemzetközi színtéren. És legyünk őszinték: a franciáknak a Chelsea és a Sevilla, az oroszoknak a Dortmund és a Lazio jutott – nem vonom kétségbe, hogy szenzációs csapatokról van szó, de nem említhetők a Barcelonával és a Juventussal egy szinten.

Tovább lehetett jutni mínusz gólkülönbséggel, ahogy tette azt az Atletico Madrid és az RB Leipzig is. Mindkét csapat esetébe bejátszott egy csúnya zakó: az Atletico Madrid a Bayern Münchentől kapott négyet, a Lipcse a Manchester Unitedtől ötöt. Ez utóbbi azért különösen érdekes, mert a Vörös Ördögök 9 ponttal és 15 rúgott góllal (!) estek ki, nem tudom, hasonló bravúrra volt-e példa korábban. Van egy sejtésem, hogy nem…

A B jelű négyes az utolsó pillanatig igen kiélezett volt, a Real Madrid végül tíz ponttal csoportelső lett, az Internazionale hat egységgel utolsó. Négy olyan együttes is akad, aki saját kvartettjében kevesebb ponttal kvalifikálta magát legalább az Európa Ligába, mint amivel az Internek nem sikerült: a Salzburg és a Dinamo Kijev négy, a Krasznodar és az Olympiakosz három pontot kapart össze.

A Barca óriásit hibázott azzal, hogy a Juve ellen nem szerzett meg legalább egy pontot, mert a mostani állapotában ez a Barcelona egyik csoportelső ellen sem lépne pályára esélyesként. A PSG ellen sem fog, a franciákat ráadásul fűtheti a revans vágya. Ki ne emlékezne arra a 2017-es csörtéjükre, amikor a PSG 4-0-s első meccs után 6-1-re kikapott és kiesett Barcelonában? Érdekesnek ígérkezik annak a bundaszagú párharcnak a visszavágója, csodálkoznék, ha nem az idei BL döntős jutna tovább… Ellenben a Real Madrid bebizonyította, amit a sorsdöntő Mönchengladbach elleni csörte előtt hangoztattak: ez egy döntő, a döntőket pedig megnyerik. A Real Madrid, amely konkrétan a kiesés szélén táncolt, s oda-vissza kikapott a Sahtartól, olyan magabiztosan futballozott a németek ellen, mintha nem az életük múlott volna a meccsen. A 2-0 erősen hízelgő a Gladbach-ra nézve, mert két kapufája és további 2-3 ziccere is volt még a spanyoloknak…

Hiába rúgott Rashford  csereként beállva mesterhármast az Old Traffordon a Lipcsének, a Gulácsival és Willi Orbannal felálló németek jutottak a legjobb 16 közé...

És íme, itt a hétfői sorsolás eredménye:

Mönchengladbach – Manchester City (szerintem nem előre lefutott)

 Lazio-Bayern München (ez már inkább az…)

Atletico Madrid – Chelsea (izgalmasnak ígérkezik)

Leipzig-Liverpool (szerintem a Lipcse okozhat meglepetést, Gulácsi miatt különösen pikáns lesz a párharc)

 Porto-Juventus (CR saját nemzetét szomoríthatja el)

 Barca-PSG (muhaha…)

Sevilla-Dortmund (talán a legkiegyensúlyozottabb párharc)

 Atalanta-Real Madrid (nem lesz sétagalopp a rekordgyőztes számára)

Ezt végigolvasni sem volt az, mindenesetre nem csak a Fradi BL menetelése ért véget, hanem ez az írásom is. Megyek és megnyugtatom Édesanyámat, egyelőre nincs oka az aggodalomra, véget ért a meccsdömping. De köszönjük azt a hatot – ebben az élethelyzetben talán még inkább hatott… Várjuk a következő BL szereplést, addig is mindent köszönünk Rebrov és Srácok! Hajrá Fradi!!!