Minden csoda csak három napig tart a mondás szerint és futballberkekben, azt hiszem, vitathatatlan ezen kijelentés igazságtartalma. A tőkeerős mamutklubok és kiapadhatatlan pénzes csapok életét néha ugyan meg tudja keseríteni egy-egy kisebb csapat, de az ő tündöklésük szinte kivétel nélkül tiszavirág életű. A Debrecen sajnálatos idei kiesése kapcsán, szokásos nosztalgikus múltidézésre invitálva a kedves Olvasót, olyan klubokat kerestem, melyek tradicionálisan sosem tartoztak a legnagyobbak közé, de már az én generációm is köthet hozzájuk komoly futballsikert. Olyan klubokat, melyek hirtelen vagy nem is annyira hirtelen jött sikertörténetük után eltűntek a süllyesztőben; vannak, akik azóta visszaküzdötték magukat az elitbe, de olyanok is vannak, akik azóta keresik régi önmagukat és vesszőfutásuk a mai napig tart. Bár a címet Kölcsey Ferenctől kölcsönöztem, Palik László felejthetetlen Forma 1-es örökbecsűje is eszembe jut, miközben e sorokat pötyögöm: „Hová tűnt Damon Hill?” Avagy: hová tűnt a Leeds United, a Deportivo La Coruna, az AS Monaco és a Werder Bremen?

Debrecen

Vukasin Polekszics – Bodnár László, Éger László, Mészáros Norbert, Korhut Mihály – Varga József, Szakály Péter, Sándor Tamás, Dombi Tibor – Adamo Coulibaly, Igor Bogdanovics. Tetszik? Nem? És ehhez mit szóltok? Nenad Novakovic – Bernáth Csaba, Komlósi Ádám, Máté Péter – Ronald Habi, Bőőr Zoltán, Kiss Zoltán, Bódi Ádám – Ibrahima Sidibe, Kerekes Zsombor. Ez sem tetszik? Két szubjektív álomcsapat az elmúlt két évtized Debreceni VSC labdarúgói közül. Két hasonlóan erős Dream Team és akkor Szatmári Csaba, Halmosi Péter, Tőzsér Dániel, Dragan Vukmir, Leandro, Czvitkovics Péter, Dzsudzsák Balázs és Rudolf Gergely be sem került egyik együttesbe sem. (Mint ahogy Laczkó Zsolt, Feczesin Róbert, Tisza Tibor, Bajzát Péter vagy Kabát Péter sem…)

Szó mi szó, a Lokiban rengeteg kiváló játékos megfordult az elmúlt két évtizedben, nem volt nehéz két csapatot is összegyúrnom. Pedig ki gondolta azt 2001-ben, amikor a Debrecen csak azért maradt az élvonalban, mert a feljutó BKV Előre nem vállalta az első osztályú szereplést, hogy a következő 20 év legeredményesebb magyar futballcsapatát a hajdúságban kell keresnünk? Önerőből kiesett akkor a Debrecen, s bár az ezredforduló még nem a Lokiról szólt (első élőben megélt futballélményeim egyikeként a Nyíregyháza 4-2-re elkalapálta a Lokit, a Debrecen 4-0 után szépített… Hol tudnánk ma már ezt elképzelni?), azért emlékeinkben ott él például egy Bordeaux elleni UEFA kupa párharc, amin az idegenbeli 1-5 után itthon 3-0 is volt és halványan felsejlett a világraszóló bravúr lehetősége is (aztán Pauleta szépítő találatánál kihúztuk a kezünket a biliből…), illetve egy bravúros menetelés, aminek következtében tavaszt élt a nemzetközi kupában a Debrecen (ilyenre azóta sem akadt példa).

Két bronzérem után már nagyon ki voltak éhezve a civisvárosban a legfényesebb medálionra; nos, a 2004/05-ös szezonban már semmi sem akadályozta meg a Debrecent, hogy belépjen a vidéki aranyérmesek táborába. Sőt, annyira bejött nekik a „magaslati levegő”, hogy a következő két évben címet védtek, majd egy ezüst után jött megint két aranyérem. Hat év alatt öt aranyérem, eddig ez rendben van… Egy gyengébb szezon után jött a veretlenül megnyert bajnoki cím (ez azért mifelénk sem szokványos, ez a bravúr még a Vasasnak sikerült, nagyjából félúton a tatárjárás és Kolumbusz Kristóf között – na jó, nem, 1966-ban…), majd egy érthetetlen hatodik hely után még egyszer csúcsra értek. Az első bajnoki címük és a hetedik között kereken tíz év telt el, s olyan élmények, mint a Hajduk Split leigázása (3-0 és 5-0, ez utóbbi Horvátországban, micsoda meccsek voltak azok…), a Levszki Szofia elleni visszavágó, ami a BL csoportkörről döntött 2009-ben (talán csak a norvégok elleni EB pótselejtező volt nagyobb élőben átélt futballélményem, de különös kegyelemnek érzem, hogy amint akkor Priskin Tamás, a BL selejtezőn Varga József és Rudolf Gergely is abba a kapuba bombázták a labdát, amelyik mögött ültem), a Fiorentina elleni meccsek (két meccsen rúgtunk ötöt az olaszoknak, igaz, cserébe kaptunk kilencet…), vagy egy évvel később az Európa-Liga csoportkörében a Koman Vladimirrel felálló Sampdoria elverése…

Jövőre is összejöhet a bajnoki cím - a másodosztályban... :(

 A Debrecen sok élményt adott a hazai futballsikerektől elszokott szurkolóknak, s bár az elmúlt években a bajnoki címek sorsába már nem tudott beleszólni (ezt lerendezi egymás között a Fradi és a Vidi), s a 2016/17-es szezonban egyszer már rezgett a léc a bent maradást illetően, az előző szezonban elért bronzérem és nemzetközi szereplés kivívása elhitette velünk, ennél a klubnál minden a legnagyobb rendben van. Aztán mégsem volt… Egy éve még a Torinót fogadta Európa-Liga selejtezőn, idén a DEAC és a Nyíregyháza érkezik majd a Nagyerdőbe – rangadók lesznek a javából… (Érdekes, de a Torino is a kiesés elkerülése ellen küzd Olaszországban, a tavaly ősszel szintén magyar ellenféllel összesorsolt és a Fradi ellen szerencsés körülmények között két döntetlent kimaxoló Espanyol meg ki is esett a spanyol első osztályból…) Történelmi távlatokban is fordulóponthoz érkezett idén a DVSC és nem csak a kiesés miatt, bár alapvetően ennek is van hozzá köze: 2020. július elsején Debrecen önkormányzata megvásárolta Szima Gábor többségi tulajdonos részesedését, aki így 19 év után máshol szima-tol tovább. Csak remélni tudom, hogy hamar talpra áll a Loki, mert egy jó Debrecenre nem csak a Nagyerdőnek, az egész országnak szüksége van!

Leeds United

Még csak most fejeződött be az angol bajnokság, de van egy klub, amiért máris várom a következő szezont: a Leeds United végre visszajutott oda, ahova való, a Premier League-be! A kétezres évek elején (meg néha előtte is) a Leeds igazi nagycsapat volt: Angliában a dobogóért ment, de 2001-ben a Bajnokok Ligájában is eljutott egyenesen az elődöntőig. Mivel szívem a futballért is azokban az években kezdett el dobogni, természetes volt, hogy én is szimpatizáltam azzal az együttessel. Olyannyira, hogy a FIFA-ban a Real Madrid mellett rendszerint a Leeds volt a másik csapatom. A Team edzője abban az időben az a David O’Leary volt, aki a klubnál fejezte be játékos pályafutását (egyébként az Arsenal legendája volt), s miután megfelelt segédedzői mivoltában, a karmesteri pálcát is megkapta.

Az akkori játékoskeret szerintem mai viszonylatban is megállná a helyét, élcsapat lehetne napjainkban is a Leeds United. S hogy miért mondom ezt? Kezdjük azzal, hogy két válogatott kapus táncolt a gólvonalon Nigel Martyn és Paul Robinson személyében. A védelemben ott volt a bivalyerős szabadrúgásairól is híres ír Ian Harte (nézzétek csak meg az első belinkelt videót...), aztán az a Jonathan Woodgate, akit később nem véletlenül vett meg a Real Madrid (igaz, aztán sajnos több időt töltött a Santiago Bernabeu orvosi szobájában, mint a gyepen…), aztán az angol válogatott két belső védője: Danny Mills, illetve Rio Ferdinand, akit azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni (számomra ő és Alessandro Nesta testesítette meg a tökéletes középhátvédet az évezred első évtizedében). És természetesen ott volt Dominic Matteo is, akinek a neve talán kevésbé cseng ismerősen, de ő volt az, akivel a középkezdés után a számítógépes térben virtuálisan mindig végigcseleztem a pályán – hálás lehet nekem, mert egyébként nem volt egy nagy gólvágó… Rettegett védelem, de az Elland Road közönsége mégis a támadósortól jött igazán lázba: ott volt a 18 éves James Milner és Lee Bowyer mellett Mark Viduka, Alan Smith, Robbie Fowler, Harry Kewell és Robbie Keane is; Európa krémje, a kapusok réme… Ha nem is nyert bajnoki címet az a Leeds, élmény volt nézni a csapat játékát – lezüllését viszont annál rosszabb…

Legendás támadók: Viduka, Kewell, Robbie Keane, Fowler, Alan Smith... Bármelyik Premier League csapat megirigyelné ezt az ötöst ma is!

A lejtmenet O’Leary 2002-es elküldésével kezdődött, majd a legnagyobb klasszisok jóval áron alul történő elkótyavetyélésével folytatódott, ezt pedig nem bírta el a csapat: 3 évvel a BL elődöntő után kiesett a másodosztályba a klub. És ez még közel sem volt a jéghegy csúcsa: a mélypont alighanem a 2007-es kiesés a második vonalból, amikoris a Leeds United története során először belekóstolhatott a harmadosztály semmihez sem hasonlítható, kellemes miliőjébe. A 2009/2010-es évben ugyan sikerült egy osztályt feljebb lépni, ám a következő évtizedben a Leeds sokkal inkább volt a másodosztály középmezőnyének tagja, mint a feljutásra esélyes klubok egyike. Pedig volt ott mecénás: 2004-ben az a Ken Bates vette meg a klubot 10 millió fontért, aki egy évvel korábban ennek tízszereséért adta el a Chelsea-t egy bizonyos Roman Abramovicsnak, majd 2012-ben egy dubaji cég csapott le a Leeds Unitedre. Hogy azóta megy-e a „dubajkodás”, erősen kérdéses, mert az elmúlt évtized legnagyobb bravúrját még 2010 januárjában érte el a csapat, amikor az FA kupában az Old Traffordon búcsúztatták a Manchester Unitedet. És most. Mert hogy véget értek a szűkös esztendők; tavaly az utolsó banánhéjon, a Play-Off körön még elcsúszott, de idén nem lehetett kérdéses, a következő szezonban, 16 év után újra a Premier League-ben köszönthetjük a Leeds Unitedet, melyet az argentin és a chilei válogatott szövetségi kapitányaként is megismert Marcelo Bielsa kormányzott vissza az élvonalba! Háromszoros hurrá az angol másodosztály idei bajnokának!

(Az ínyenceknek egy profibb írás a Leeds United feljutása kapcsán, egy barátom, Nánási Antal tollából, ITT megtekinthető...)

Deportivo La Coruna

Bár én ezt a spanyol bajnoki szezont még nem követtem árgus szemekkel, a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a Deportivo La Coruna az 1999/2000-es szezon végén spanyol bajnok lett, olyan játékosokkal a fedélzeten, mint Naybet, Mauro Silva, Flavio Conceicao, Djalminha, Makaay vagy éppen Pauleta, de hogy ez a teljesítmény nem egynyári (vagy legalábbis nem egyszezonos) kaland volt, kiderült az évtized első felében. A következő szezonban tovább erősödő gárda (érkezett például Capdevila, Valerón és Diego Tristán is) ezüstérmes lett, s a Bajnokok Ligájában is letette a névjegyét (a negyeddöntőben éppen a Leeds búcsúztatta). Egy évre rá újra összejött az ezüst, a kupagyőzelemmel pedig alaposan kupán csapták a Real Madridot: a habfehér hívek nehezen nyelték le a keserű pirulát, hogy kedvenceik éppen a centenárium évében bukták el a finálét, ráadásul ez a fiaskó is hozzájárult ahhoz, hogy a klub történetének egyik legnagyobb legendája, Raúl hazai kupagyőzelem nélkül maradt.

A Deportivo nem volt hajlandó kipukkadni: a 2003/04-es szezonban sem adták alább a dobogónál, ahol egy őrült szezon végén a Real Madrid és a Real Sociedad előzte csak meg őket (igen, sehol egy Barcelona…), a gólkirályt pedig az előző évhez hasonlóan ezúttal is házon belül kellett keresni: 2002-ben Diego Tristánt 23 találattal, rá egy évvel Roy Makaayt 29 góllal koronázták meg, el is vitte őt az a Bayern München, akinek 2002 őszén mesterhármast hintett… 2004-ben a Valencia lett a spanyol bajnok, a Deportivo pedig újra befutott a harmadik helyre, de még ennél is nagyobb bravúr volt a nemzetközi szereplés: igaz, 2003 őszén belefutottak a Monaco és Dado Prso késébe (ki ne emlékezne arra a 8-3-as meccsre…), de fél évvel később már nem ettől volt hangos a sportsajtó: az elődöntővel véget érő tavaszi hadjáratuk során a Juvét, majd az AC Milant, tehát az előző kiírás két finalistáját is eltakarították az útból. Utóbbit nem is akárhogy: a 4-1-es idegenbeli vereség után 4-0-ra nyertek hazai pályán Valerónék! Micsoda Milan volt pedig az! Ezzel a kezdővel álltak fel a piros-feketék a Riazorban: Dida – Cafu, Pancaro, Nesta, Maldini – Pirlo, Seedorf, Gattuso, Kaká – Tomasson, Sevcsenko. Csereként pályára lépett Rui Costa, Serginho és Inzaghi. Nos, ezt a nem nyeretlen kétévesekből álló bagázst futballozta le a pályáról Galícia büszkesége… A döntő felé vezető utolsó állomáson a Porto már túl nagy falat volt, de azt hiszem, ez az elődöntő is minden képzeletet felülmúlt arrafelé…

Már csak emlék...

 Nagyjából itt ért véget a tündérmese, a Riazor stadion vonzáskörzetében mindenki kénytelen-kelletlen felébredt Csipkerózsika álmából: a következő hat évben egy hetedik hely volt a maximum, amit el tudott érni a klub (és két kupaelődöntő), majd elérkeztünk a 2010/11-es szezonhoz, amikor kiesett az élvonalból a Deportivo La Coruna. Azóta ingázott a két osztály között a Deportivo, mígnem kiesett a múlt héten befejeződő másodosztályból is. Történelmi mélypont a csapatnál, mely 20 évvel ezelőtt éppen a Real Madridot és a Barcelonát oktatva lett spanyol bajnok. Nem a harmadosztályban…

AS Monaco

És ha már szóba jött a Monacói Hercegség, nekik két sikerkorszakuk is volt az elmúlt 20 évben… 2004-ben feje tetejére állt a futballvilág, mert Európa-bajnok lett Görögország, a Bajnokok Ligája fináléját pedig az AS Monaco játszotta a Portóval. Így utólag vicc visszagondolni arra, hogy a galaktikus Real Madrid, az évtizedet uraló AC Milan, Abramovics friss játékszere, a Chelsea, Sir Alex Unitedje mind fejet hajtott a nagyobb tudás (muhaha…) előtt. Didier Deschamps első edzői feladata az AS Monaco kispadján érte, ahol bebizonyította rátermettségét: 15 évvel később nem véletlenül nyert világbajnoki címet a Les Bleus élén. Jól összerakta azt a Monacót, ahol volt néhány világklasszis is, de inkább csapatként funkcionáltak jól. A Lokomotiv Moszkva búcsúztatása még gyerekjátéknak is tűnhetett, ám a Real Madrid és a Chelsea kiejtése komoly bravúr volt, miközben Fernando Morientes volt talán az egyetlen, aki már komoly játékosmúlttal rendelkezett. Persze voltak, akik felnőttek mellé: Patrice Evra később éveken keresztül a Manchester United és a francia válogatott első számú balbekkje volt, Ludovic Giuly a Barcelonával Bajnokok Ligáját nyert, Emmanuel Adebayor később éveken keresztül a Premier League egyik legjobb csatára volt (és egy fatális tévedés következtében még a Real Madridban is játszott…), Jaroslav Plasil a cseh válogatott húzóembere lett, Shabani Nonda később pályára lépett az AS Romában és a Galatasarayban is.

A 2004-es BL menetelés fő letéteményesei: Giuly és Morientes

 Aztán ahogy kell, az AS Monacót (akárcsak döntőbeli ellenfelét, a Portót) szétkapkodták, a sikeredző Deschamps is távozott, a csapat hullámzását pedig bármelyik tenger megirigyelhette volna. Az edzőkeringőt eredményező formaingadozás nem happy enddel zárult: az AS Monaco a 2011/12-es szezont követően alászállt a másodosztályba. 2011 decemberében egy orosz milliárdos, Dmitrij Rybolovlev megvette a klubot (de jó, hogy ezt a nevet csak leírnom kellett és nem kimondani…), s egy átmeneti időszakot követően kinevezte Claudio Ranierit edzőnek, aki visszajuttatta a klubot az élvonalba. A hercegségben minden kerítés kolbászból lehetett ez idő tájt, különben aligha lehetett volna olyan sztárigazolásokat bejelenteni, mint a két kolumbiai, Radamel Falcao és James Rodriguez: előbbi az Atletico Madridból, utóbbi Portóból érkezett. Sok sót nem ettek meg Monacóban: egy évvel később Falcao Manchesterbe, Rodriguez a Real Madridba ment (igaz, Falcao később visszatért és igen eredményes esztendőket produkált), s bár időközben Claudio Ranieri távozott, hogy a Leicester City-vel minden idők legnagyobb klubbravúrját elérve angol aranyérmes legyen, az utód, Leonardo Jardim piszok jó munkát végzett Monacóban.

 A 2016/17-es szezonra valószínűleg örök emlékként tekintenek majd vissza nagypapa korukban is: a PSG hegemóniáját megtörve francia bajnok lett, a nemzetközi színtéren pedig, a már akkor is elitklubnak számító, de saját árnyékán túl lépni képtelen Manchester City kiebrudalásával BL elődöntőt játszhatott a Juventus ellen. A szezon végén aztán boldog-boldogtalan lelépett a sikercsapatból: Klyan Mbappé, Bernardo Silva, Benjamin Mendy és Tiémoué Bakayoko mellett a sikerek is elhagyták a Monacót, bár a következő szezonban még befutottak a PSG mögé. Aztán miután Fabinho a Liverpoolé lett, lejtmenetbe került a gárda: a volt közönségkedvenc, Thierry Henry mágiája, illetve az exedző, Jardim visszatérése sem segített. A koronavírus járvány miatt félbeszakadt a szezon, amit a Monaco a kilencedik helyen fejezett be olyan sokat látott, de meglehetősen lestrapált harcosokkal, mint a vb ezüstérmes horvát kapus, Daniel Subasic, az orosz Alekszandr Golovin, a francia Wissam Ben Yedder, az egykor üstökösként berobbanó montenegrói Stevan Jovetic, vagy a spanyolok világ – és Európa-bajnoka, Cesc Fabregas. Az elmúlt két évtized monacói hullámvasútja sokunk gyomrát megfeküdte, s mivel a napokban új edzője lett az AS Monacónak, jogos a kérdés: vajon a Bayern Münchentől tavaly ősszel kirúgott Niko Kovac lesz az új sikerkovac? Mindig is szerettem a poénokat, de ez viccnek kicsit erős…

Parma

A ’90-es években az angol Leeds mellett Olaszországban is volt két olyan csapat, amelyik tradicionálisan talán nem tartozott a legnagyobbak közé, mégis ezekben az években értek el jelentős eredményeket és élmény volt nézni a játékukat. A Parma például UEFA kupákat, KEK-et, olasz kupát nyert az évezred utolsó évtizedében és még bajnoki ezüstérmes is volt az 1996/97-es szezonban, közben meg olyan későbbi legendák váltak felnőtté a pármai sonka kóstolgatása közben, mint Gianluigi Buffon, Fabio Cannavaro, Enrico Chiesa, Hernan Crespo és Lilian Thuram. Hogy az egyébként már felnőtt, de a klubban ez idő tájt szintén megforduló Dino Baggioról, Gianfranco Zoláról, Juan Sebastian Verónról és Hriszto Sztoicskovról ne is beszéljünk. Aki eddig eljutott eme bejegyzés olvasásában, kikövetkeztetheti, ami most jön: legjobb játékosait elveszítette az FC Parma, 2004-ben pedig pénzügyileg teljesen összeomlott. Egy ideig csak az első osztály középcsapata volt, majd ingázott az osztályok között, végül meg is szűnt – imádkozhattak volna többet az életben maradásért Stendhal pármai kolostorában… Ám a történet ezúttal sem itt ér véget: a 2015/16-os szezonban új néven a negyedosztályban indult a klub, s három szezonnal később, azaz a 2018/19-es évadban a szurkolók már újra első osztályú mérkőzésekre válthatták meg bérleteiket! Jelenleg középcsapat a Parma, néha az oroszlán bajuszát is megráncigálják – bravúr a javából, ha figyelembe vesszük, néhány évvel ezelőtt hol tartott ez a klub…

Ilyenek voltunk: Buffon, Thuram, Cannavaro és Crespo...

Fiorentina

A Fiorentina története kicsiben, de hasonlít a Parmáéhoz. A ’90-es években sikeres klub látványos játékkal, klasszis játékosokkal (Gabriel Batistuta, Francesco Toldo, Rui Costa, Angelo Di Lívio, Nuno Gomes, tovább is van, mondjam még?), először 2001-ben élte át a poklok poklát: a többszörösen körözött, majd később le is tartóztatott maffiózó klubvezér, Vittorio Cecchi-Gori a klub pénzét használta, hogy egyéb maffia-adósságait törlessze. A játékosok fizetései elmaradtak, a klub előbb kiesett az első osztályból, majd a felszámolási eljárás végén, 76 év után meg is szűnt. A talpraállás folyamata szerencsére gyorsan ment: a firenzei Della Valle testvérpár, Diego és Andrea nem lacapacáztak sokat, új néven újjáépítették a Fiorentinát, s rögtön elindulhatott a negyedosztályban a klub. Már a 2003/2004-es szezonban visszatértek az első osztályba, s írnám, hogy azóta boldogan élnek, míg meg nem halnak, de azért ez így szó szerint nem igaz. Bár inkább a nemzetközi kupákért küzdő klub lett az új Fiorentina, s többször indulhatott a Bajnokok Ligájában vagy az UEFA kupában/Európa-Ligában (sőt, a 2007/2008-as UEFA kupa elődöntőben csak büntetőkkel maradt alul a Glasgow Rangers ellen), de volt, hogy a bent maradásért küzdött, s részt vett a 2006-os calciopoli botrányban is, ahol súlyos pontlevonással bűnhődött (eredetileg a Juventussal együtt a másodosztályba száműzték, végül megúszták tizenöt pont mínusszal a következő évet…). Volt itt Európai Aranycipős Luca Toni személyében, vezette a klubot Cesare Prandelli és Vincenzo Montella, volt a klub játékosa Sébastien Frey, Stevan Jovetic, Juan Cuadrado, Marió Gomez és Josip Ilicic, két meccsen összesen kilencet rúgtak a Lokinak a BL-ben (és kaptak ötöt!), váratlanul elhunyt a klub 31 éves csapatkapitánya, Davide Astori, majd 2019. június 6-án egy olasz-amerikai milliárdos, Rocco Commisso megvette a klubot, így 19 év után véget ért a Della Valle-korszak. A Parma és a Fiorentina szurkolók nosztalgiával gondolhatnak vissza korábbi sikereikre, de azt hiszem, olasz középcsapat szurkolójának lenni sem lehet olyan rossz…

Rui Costa és Toldo: volt minek örülni Firenzében...

Stuttgart

Lisztes Krisztián, mindjárt látni fogjuk, bajnokságot Brémában nyert, de már Stuttgartban meghatározó szerepet töltött be és letette a névjegyét a Mercedes-Benz Arenában is. De nem ő volt az utolsó sváb magyar: Szabics Imre 2003-ban igazolt Stuttgartba, ahol csereként debütált, s a Hansa Rostock ellen félóra alatt vágott kettőt, amivel egyrészt nyertek 2-0-ra, másrészt rögvest belopta magát a sváb szívekbe. Hát még a Manchester United elleni produkciójával: Ferguson legényei ellen gólt lőtt és gólpasszt adott, ezzel lett 2-1 – azóta se értem, hogy az ő leigazolását Cristiano Ronaldóéval ellentétben miért nem szorgalmazták annyira hazafelé úton a játékosai… Mondjuk jó helyen volt ő ott: Kevin Kuranyival jól megértették egymást a csatársorban, hellyel-közel a játékperceket is megkapta, a Stuttgart pedig stabil élcsapatnak számított. Az évtized legnagyobb eredményét már nélküle érte el a Stuttgart: az évezred első éveiben volt bajnok a Werder, volt bajnok a Wolfsburg és volt bajnok a Leverkusen a Schalke a Stuttgart is, még hozzá a 2006/2007-es szezonban. A kapuban Timo Hildebrand, a védelemben Fernando Meira, Thomas Hitzlsperger, Roberto Hilbert, középen többek között Sami Khedira, elöl meg Mario Gomez. A kispadon meg az az Armin Veh, akiről se előtte, se azóta nem hallani semmit; igazi nagyvadat sosem irányított, mégis német bajnok edző! Jelen írásom szereplőihez hasonlóan a Stuttgartot is elérte a végzete: a kulcsjátékosokat hosszú távon nem lehetett megtartani, az edzők pedig a szedett-vetett társaságokból nem mindig tudták kihozni a maximumot: egy ideig még sikerrel vívták a szélmalomharcot a kiesés ellen, ám a 2015/16-os szezonban már semmi sem mentette meg őket a másodosztálytól. Azóta lifteznek az osztályok között; a most véget érő szezon másodosztályú ezüstérme azt jelenti, ha a járványhelyzet is úgy akarja, ősszel első osztályú meccseket rendezhetnek Stuttgartban!

Kurányi és Szabics: Jók voltak együtt!

Werder Bremen

És ha már idei mélyrepüléssel kezdtünk, zárjunk is azzal: a Werder Bremen ordas mázlival, osztályozó után maradt csak bent idén a Bundesligában. Szégyen-gyalázat, amit ebben a szezonban műveltek a brémai muzsikusok: az 1896 mérkőzéssel Bundesliga rekorder, a német élvonal 1963-as megalakulása óta mindössze egy szezont a másodosztályban töltő, nem mellesleg négyszeres bajnok klub a kétezres évek első évtizedének egyik legjobb német csapata volt. Mi maradt ebből? Frank Baumann, aki tíz évig szolgálta játékosként a klubot, jelenleg pedig sportigazgató, illetve Claudio Pizarro, aki a klub legsikeresebb időszakában speciel éppen a Bayern München alkalmazásában állt, de a legtöbben a brémaiakkal hozzák őt összefüggésbe – látva a góltermést, ezen nincs is mit csodálkozni. A perui gólvágó 1999-ben tette be először a lábát a brémai öltözőbe, s csak idén, közel a negyvenkettőhöz akasztotta szögre a stoplist – de legalább, még, mint élvonalbeli támadó tehette ezt meg…

A legutóbbi brémai sikercsapat

Méltatásunkat kezdjük a sikerkováccsal: Thomas Schaaf játékosként klublegenda volt, edzőként szintén az lett; előbbi minőségében 17 évig szolgálta a klubot, utóbbiban 14 évig, de rendesen végigjárta a szamárlétrát. Volt ő az utánpótlásban, volt a nagy csapat másodedzője, sőt a második csapatot is trenírozta, mielőtt 1999-ben megkapta azt az állást, amiről valószínűleg egész életében álmodott. Eredményei önmagukért beszélnek: a kétezres években volt egy ezüstös és három bronzérmes szezonja, de a brémai muzsikusok a 2003/04-es szezonban futották a legnagyobbat, amikor mindenkinek elhúzták rendesen a nótáját. És ami a legjobb, hogy mindezt egy magyar játékossal a középpályán tették. Bizony, Lisztes Krisztián igen fontos ékköve volt a brémai bajnokcsapatnak, az első 30 fordulóban pályára is lépett, aztán olyan súlyos sérülést szenvedett, ami lényegében tönkre vágta a karrierjét. S hogy kik voltak Lisztes játszópajtásai? Andreas Reinke a kapuban repkedett, a védelemben olyan spílerek feleltek az elhárításért, mint Valérien Ismäel,  Mladen Krstajic, Ümit Davala, Ludovic Magnin és Christian Schulz, középen a bajnokság megnyerése felé vezető úton három gólt is szerző honfitársunk és Frank Baumann mellett ott volt például egy Tim Borowski, egy Fabien Ernst és egy Johan Micoud, a gólokat pedig a 2004-es EB aranyérmes, s a finálé egyetlen gólját szerző Angelosz Hariszteasz, a később veseátültetésen áteső horvát Ivan Klasnic és az a brazil Aílton szállította, aki 28 góljával mesterlövész is lett a ligában, s aki egyébként sokkal inkább hasonlított egy jól lakott napközishez, mint a Bundesliga gólvágó csatárához. Rég volt, tán igaz sem volt, a Brémából idővel középcsapat lett, ebben az évben pedig kiesőjelölt. Megvoltak a minőségi játékosai Thomas Schaafnak, ez kétségtelen, akik Florian Kohfeldtnek talán hiányoztak, de ez a zuhanórepülés egyáltalán nem volt törvényszerű, mert legyünk őszinték, egy Pavlenka, egy Klaasen vagy egy Max Kruse neve sem cseng rosszul. A Bréma idén megúszta, de még egy ilyen katasztrofális szezon aligha fér bele…

Mint ahogy jelen bejegyzésbe sem fér több bele, bár jelölt még talán akadna! Emlékeztek a Real Sociedad 2003-as bajnoki ezüstjére? Abban a csapatban tűnt fel egy Xabi Alonso, Európa egyik legveszélyesebb csatárpárosa pedig Nihat Kahveci és Darko Kovacevic voltak. Megvan a Villareal BL elődöntője és spanyol bajnoki ezüstje? Nem csak a Forma 1-nek volt híres Sennája, a „Sárga tengeralattjáróé” Európa-bajnok lett! S csapattársa a két dél-amerikai veszedelemnek, Riquelmének és Forlánnak! És mégis: mindkét spanyol csapat járt azóta a másodosztályban! Vajon a Wolfsburg hogy lehetett Bundesliga bajnok 2009-ben? Kiesési gondjai bár nincsenek a „farkasoknak”, történetük valószínűleg egyszeri és megismételhetetlen, azóta se jártak a csúcs közelében sem. És a sor valószínűleg még folytatható… S hogy mi a konklúzió? Kölcseyhez és a Himnuszhoz visszanyúlva: mindenhol állott vár, ahol esetleg a kőhalom tűnik most nagyobbnak, s biztosak lehetünk abban is, lesz még kedv és öröm ott, ahol most halálhörgés és siralom hallatszik. Történetünk ugyanis mégiscsak happy enddel zárul: látjuk a példákon, hogy minden mélységből van, pontosabban lehet visszaút. Csak legyen pénzed, hited, akaratod és némi szerencséd... :)