Az olimpia árnyékában és egy hónap távlatából lassan elfelejtjük, hogy megrendezték, s bár egy évet kellett várnunk rá, de azt hiszem, megérte: igazi csemege és a futball ünnepe volt a 2020-as Európa-bajnokság, melyben egymást váltotta sírás és nevetés, voltak drámák és dámák és csak úgy dőltek a rekordok! És mindezek mellett újra ott voltunk mi is – mi az, hogy ott voltunk, túlzás nélkül mondhatjuk, csodánkra járt egész Európa! Az alábbiakban Eb-összefoglalóm következik, kronológiai sorrendben, avagy 12 dolog, amire biztosan emlékezni fogunk erről a kontinenstornáról évek múlva is!

Eriksen drámája – Dánia, a szív bajnoka

Aki látta, tán sohasem feledi… Már a harmadik mérkőzésen nem várt események borzolták a kedélyeket: a Finnország-Dánia északi csúcsrangadó 43. percében a dánok középpályása, Christian Eriksen összeesett a pályán és újra kellett éleszteni. William Shakespeare egyik műve sem sikerült olyan drámaira, mint amit az Élet írt ezúttal nem Hamletről, hanem egy másik dán királyfiról: a mentősök szívmasszázst alkalmaztak, a játékosok paravánként állták körbe társukat, hogy ne lássa az egész világ ezeket a szívszorító pillanatokat – közben Kasper Schmeichel kapus Eriksen kedvesét vigasztalta, s mint később kiderült, a válogatott csapatkapitánya, Simon Kjaer is kivette a részét a mentésből, hiszen ő volt az, akinek volt lélekjelenléte kihúzni barátja nyelvét a szájából, hogy ne fulladjon meg. A lelátón pedig felváltva éltették dánok és finnek az Inter középpályását. Másfél óra csúszással végül folytatódott a találkozó, melyet az északiak finnek 1-0-ra megnyertek úgy, hogy tulajdonképpen közük nem volt a meccshez; a dánok még egy büntetőt is elhibáztak, de hát ebben a lelki állapotban az vesse rájuk az első követ, aki a futballra tudott volna koncentrálni.

 Később azért arra is tudtak: bár a finnek elleni vereség után egy ragyogó meccsen a belgáktól is kikaptak, így felsejlett az a forgatókönyv is, hogy az egyébként jó erőkből álló dán válogatott már a csoportkört sem éli túl, de aztán rúgtak egy négyest a rémgyenge oroszoknak, ezzel gólkülönbséget javítva továbbcsúsztak harmadikként. A legjobb 16 között felnégyelték a walesi bárdokat, majd egy izgalmas mérkőzésen a csehek is megadták magukat. Az angolok ellen az elődöntőben sem voltak teljesen fogalmatlanok, a britek az első góljukat is tőlük kapták a tornán, de aztán Sterling felesett, a bíró szíve megesett, Dánia meg elesett. Talán egy hajszál hiányzott a még nagyobb csodához, de Eriksen élete is csak ennyin múlott; azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy minden dán örül annak, hogy a második hajszál volt az erősebb. Lám, épphogy elkezdődött az Eb, máris kiderült, van a futballnál is fontosabb. Hamlet felteszi a világirodalom tán leghíresebb kérdését: lenni vagy nem lenni? Eriksen a lenni-t választotta… És bár Kasper Schmeichel nem másolta le szó szerint apja rekordját és a pályán nem lett Eb győztes, nem túlzok, ha azt mondom: Dánia igenis bajnokként távozott a tornáról!

(Egyébként a világirodalom második leghíresebb kérdése is Shakespeare nevéhez kötődik – „Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó?” –, de mivel ennek semmi köze témánkhoz, ne is boncolgassuk. Bár lehet, imént idézett drámánk főhősének is Rómeót szánták, de végül Ham lett. Ez a poén meg rémgyenge…)

Az első fotó, amitől kicsit megnyugodhattunk: Eriksen életben van...

 Lewandowski magánya

A lengyelekről ezt nem mondhatjuk el… Bár messze nem szerepeltek halálcsoportban, de egyedül a kvartett favoritjának tartott, mégis csak másodikként továbbjutó spanyolok ellen sikerült pontot szerezniük. Robert Lewandowski hiába a világ legjobb csatára jelenleg és várta csúcsformában az Eb-t, a csapat demoralizáló szereplése meglehet, az ő Aranylabda esélyeit is minimálisra csökkentette, annak ellenére, hogy ez a világverseny végre jól sikerült a számára: a négy lengyel gólból hármat is ő szerzett. Persze így utólag ez annyit ér, mint halottnak a csók. Témánál vagyunk: koporsójukba az első szöget már a szlovákok beütötték. Pontosabban beütötték ők maguknak, hiszen a Fradi légiós, Róbert Mak mákos gólja a kapusról, Szcsesnyről került a kapuba, majd elképesztően buta módon az egyik legrutinosabb lengyel, Gregorz Krychowiak is kiállíttatta magát. Az 1-2 következményeként az esélyek egy-kettőre elszálltak… Merthogy a spanyolok ellen is gyorsan hátrányba kerültek. Igaz, Lewa fejelt egyet és a kimaradt spanyol büntető után kezükben maradt a sorsuk: csak le kellett győzniük Svédországot!

Már a második percben elég messze kerültek minimális céljuktól, az északiak ugyanis megszerezték a vezetést, majd miután lengyel barátaink végigtámadták az egész első félidőt (Lewa pedig 5 másodpercen belül kétszer is eltalálta a kapufát…), a svédek megduplázták az előnyüket. Van-e innen visszaút? Lewandowski dühből a második benyelt gól után kiszedett minden pókot a ficakból, s az utolsó percekben egy védelmi megingást kihasználva egyenlítenie is sikerült. A csoportban összekapargatott 2 pont még kevés lett volna, de végül annyi sem lett, mert a hosszabbítás végén a svédek berúgták a győztes gólt. Lewandowski három gólja alapvetően nem rossz, de senki nem tudott felnőni mellé, ez pedig így ciki; most sajnálhatjuk a 3-3-ra végződő márciusi vb selejtezőt igazán, mert ezt a lengyel csapatot szerintem mi is meg tudtuk volna verni…

A magányos harcos, Don Quijote szerepében: Robert Lewandowski... A spanyol hősszerelmeshez hasonló látványt nyújtott az ő szélmalomharca is, mondjuk híres elődjének legalább volt szárnysegédje...

Így vagy úgy, de főszerepben: Magyarország

Az Európa-bajnokság halálcsoportjából előzetesen Magyarországról beszéltek a legkevesebbet. Vagy ha mégis szóba kerültünk, olyan kontextusban, hogy a mérleg nyelve lehetünk; ha valaki ellen valami csoda folytán sikerül pontot szereznünk, azt a szerencsétlent is magunkkal ránthatjuk a mélybe. Nos, én hiszek a csodákban és szerencsére nemzeti válogatottunk játékosai is hittek. Már a portugálok ellen sem voltunk rosszak, igaz, ekkor még jobbára a védekezésre fordítottuk minden energiánkat, de az Eb címvédő játékát több mint 80 percig tönkre tettük! Sőt, a vezetést is mi szereztük meg – legalábbis azt hittük pár másodpercig, de Schön Szabolcs gólját végül annulálták. Ekkor ébredtek rá a portugálok arra, hogy ezt a meccset akár még el is veszíthetik, így az utolsó percekben rúgtak gyorsan hármat, Cristiano Ronaldo pedig úgy lett a meccs embere, hogy 85 percig nem csinált semmit, még csak egy nyavalyás verbunkost sem járt, mint öt évvel ezelőtt Dzsudzsi második megpattanó szabadrúgásánál – mi ennyivel járulhattunk hozzá gólkirályi címéhez, szívesen, CR!

 A franciák ellen már bátrabban játszottunk és gyönyörű támadást lezárandó az első félidő végén érvényes gólt is szereztünk (nem irigylem azokat, akik az első félidő hosszabbításában ott hagyták a meccset, hogy a tömegjeleneteket elkerülve sorbaálljanak a büfénél…). Fiola Attila asztalt is borított, nem csak papírformát, s bár nem állítom, hogy bepánikoltak a franciák, de mégiscsak nekik kellett teperniük a döntetlenért… Idegenben jó az x, gondolhatták, mert Griezmann egyenlítő gólja után nem forszírozták a szavannai hőségben a támadójátékot és finoman fogalmazva sem szakadtak meg a győzelemért… A legkevésbé bánjuk ezt, mert így maradt sanszunk a továbblépésre – csak Münchenben kellett győzni hozzá! A hurráoptimizmus nem vált köddé a bajor viharban sem, hiszen Szalai Ádám fejesével nagyon sokáig vezettünk, s miután Gulácsi Péter megmagyarázhatatlanul rossz kijövetele után kiegyenlítettek a friccek, egy perccel később Schäfer András újra a továbbjutás küszöbére fejelt bennünket. (Kapusunk védelmében: ezt leszámítva nagyon jól védett az egész tornán, respect neki és az egész CSAPATNAK is!) Ez végül nem jött össze, a Nationalelf másodszor is egálra mentett, de erre a teljesítményre egész Európa felfigyelt. Mi lettünk a legszimpatikusabb olyan nemzet, amely nem élte meg a nyolcaddöntőt (vajon egy Walesnél, egy Ausztriánál, egy Ukrajnánál vajon nem lettünk volna jobbak? – igen, ők továbbléptek saját négyesükből…), különböző statisztikai mutatókban is az élmezőnyben végeztünk, s ha önmagában nem lett volna elég csapatunk játéka, beszédtémát szolgáltatott Európában a Puskás Aréna, mely a döntőig egyedül rendezhetett teltházas mérkőzéseket (a hangulatért a külföldi médiumok is odáig voltak!), és sajnos a politikai állásfoglalások is: térdepelni csak Isten előtt szabad, a szivárvány meg mindnyájunkat elbűvöl – amennyiben természeti jelenségként beszélünk róla…

(A magyar válogatott teljesítményéről részletesen, élménybeszámolós szubjektív elemzést írtam néhány héttel ezelőtt, ami IDE kattintva elérhető - életem nagy élménye volt, éljétek át velem együtt!)

A hollandok 2008-at és nem 1988-at idézték…

A hollandok ellentmondásos évtizeden vannak túl: miközben a 2010-es vb-n ezüstérmesek, négy évvel később pedig bronzérmesek lettek, azóta se a 2016-os Eb-re, se az oroszországi vb-re nem kvalifikálták magukat. A generációváltás a vártnál lassabban megy, s egyelőre Van der Saar, Sneijder, Robben, Van Persie és Nistelrooy-féle klasszisuk nincs, bár kétségtelen, de Ligt, Wijnaldum és Depay sem kezdő cserkészek. Sötét lovai voltak az idei tornának, bár Frank de Boer edzői kvalitásait boldog-boldogtalan megkérdőjelezte. 1988-ban mindenki a holland válogatott csodájára járt. Én akkor még csak egy éves voltam, így nem tapsoltam az AC Milan triójának, Gullitnak, Rijkaardnak és Van Bastennek – alighanem a rossonerik lett volna a kedvenc klubom, ha már akkoriban gügyögés helyett meccset nézek. Van Basten az Eb történelem egyik legszebb gólját rúgta a döntőben, a hollandok megverték az oroszokat.

Lehet, párás kicsit az a szemüveg: az igazi király Illés Béla...

Ám az idei Oranje nem volt annyira édes és zamatos: sokkal inkább hasonlított Eb szereplésük a 2008-ashoz. Akkor nehéz csoportból, a franciák, az olaszok és a románok testén keresztül hibátlanul jutottak a 16 közé, ahol aztán érkezett a 20 évvel korábban legyőzött rivális (a miheztartás végett: természetesen nem ugyanazokkal a játékosokkal…), és kipenderítette a tornáról a bolygó hollandit. Az az orosz csapat végül bronzérmes lett az Eb-n, de ez nem mentette fel akkor a hollandokat: vérciki volt a korai búcsújuk. Idén egy sokkal könnyebb csoportból sikerült továbbjutni szintén hibátlan mérleggel, hogy aztán a csehekbe máris bele törjön a bicskája. Végülis nem történt semmi váratlan, mert Frank de Boer végeredményben azt hozta, amit vártak tőle: a nagy semmit. Reményteljes játékosok újra és újra születnek ugyan Németalföldön, Virgil van Dijk is felépült talán sérüléséből, de a hollandok újabb arany (ezüst és bronz…) generációjának a születésére még alighanem várnunk kell. Addig marad számukra a tulipánszámolgatás…

Az Eb döntő egyik ikonikus pillanata visszatérő elem lesz a posztban...

Újabb cseh remek, ami nem a Kozel…

És ha már párhuzam: az 1996-os, Poborsky és Nedved nevével fémjelzett cseh válogatottra még nem emlékszem (nem lehetett rossz, ha döntőbe jutott…), a 2004-es Eb elődöntőben ezüstgóllal búcsúzó (bizony, ilyen is volt…) garnitúrára viszont annál jobban, akkor Petr Cech, Tomas Rosicky és Milan Baros voltak a csapat legnagyobb húzónevei (persze Poborsky és Nedved is ott voltak, de a torna elsősorban már nem róluk szólt). Hogy a 2021-es Eb-ről kikre fogunk emlékezni, talány, mert olyan egyéniségeik nem voltak, mint az előző hangzatos tornáikon, de együtt, csapatként mégis nagy sikert könyveltek el. Mert a negyeddöntős szereplést bravúrként kell értékelni! A kapuban Tomás Václik repkedett, a védelemben és a középpályán is találunk az idén egészen nagyot alkotó West Ham kulcsemberei közül, Vladimir Coufal és Tomas Soucek személyében, a Hoffenheimből ismerős lehet a dallamos nevű Pavel Kaderabek, Dárdai Pál Herthájából pedig Vladimir Darida, de a show-t kétségkívül a Milan Baros 2004-es teljesítményét lemásoló és öt góljával társgólkirály Patrick Schick vitte el, aki pár éve az AS Romában óriási tehetségnek tűnt, de azóta a Bundesliga élcsapataiban (korábban a Leipzigben, most a Leverkusenben) nem volt túl meggyőző. Ám ez az Eb az ő megítélésén is változtatni fog!

A megérdemelt pihenés Marco Rossinak is járt családi körben. Csak így tovább, Maetro!!!

A skótokat az ő duplájával verték rögtön a nyitókörben, második gólját ráadásul a félpályáról lőtte, amivel övé az Európa-bajnokságok történetének legtávolabbról szerzett gólja! Aztán a horvátok ellen összejött egy x, ami borítékolta, a csehek számára nem ér véget idejekorán a torna (Schick büntetőből ezen a meccsen is betalált). Az angolok ellen, mint sokan mások a tornán, ő is néma maradt, de talán utólag nem bánja, hiszen így alapvetően a könnyebb ágra kerültek. Igaz, a hollandok ellen a Puskás stadionban még így sem ők számítottak az esélyesnek, de nem ők voltak az egyetlenek ezen az Eb-n, akik fittyet hánytak a papírformára. Az 55. percig viszonylag békés mederben folyt a mérkőzés (sajnos a holland szurkolók vizelete is folyt, de nem az arra kijelölt helyeken, hanem a város utcáin és a stadion oldalán – csak nehogy ezért is minket büntessenek meg…), ám akkor a hollandok védője Mathijs de Ligt elképesztően buta és suta mozdulattal, kézzel ért a labdához, sajnos nem kézilabdában, mert ott ez engedett, így videózás után megfogyatkoztak – teszem gyorsan hozzá, az esélyeik is… A csehek kihasználták az emberfórt, nyertek 2-0-ra, Schick rúgta a másodikat. Két szimpatikus együttes negyeddöntőjéből végül a dánok jöttek ki győztesen, 2-1-re nyertek, a csehek gólját nem nehéz kitalálni, ki szerezte. Bevallom, én nem vártam ilyen hosszú menetelést a csehektől, az is igaz, hogy nem a francia, portugál, német csoportból kellett továbbjutniuk, de ahogy szokták mondani, a győzelmeket nem kell megmagyarázni. Ők pedig ebben nem álltak csehül. Évekig sörük, a Kozel volt az etalon, mint cseh remek, de idén újra – és már nem először! – kiderült, hogy arrafelé sem csak ugatják mekegik a futballt…

"Nem hallom, hány méterről rúgtam azt a gólt???"

Micsoda hétfő volt!

Ha egy játéknapot kell kiemelni, mint az EB legőrültebb napját, alighanem mindenki azt a bizonyos hétfőt, június hónap 28. napját választja. Horvátország-Spanyolország: 3-5 és Svájc-Franciaország 3-3, tizenegyesek után svájci örömünnep. Éjszakába nyúlt a focimaraton és a két meccs között gyakorlatilag nem volt átmenet (hála Istennek stúdiós beszélgetésre sem maradt idő…), de aki kitartott és volt szerencséje mindkét meccset megnézni, azt hiszem, egyet ért abban: ez futball és élmény volt a javából! Kezdődött azzal, hogy Pedri nagyjából a félpályáról adott haza egy labdát, amit Unai Simon nem tudott lekezelni és elképesztő öngól lett belőle. Pablo Sarabia még az első félidőben egyenlített, majd úgy tűnt César Azpilicueta és Ferran Torres góljai után, hogy a hispánok lerendezték a meccset. Annak rendje és módja szerint elkényelmesedtek, ráültek az eredményre, amiért nagy árat fizettek: a 85. percben Mislav Orsic góljával még csak zárkóztak Dalmácia vitézei, a 92. percben szerzett Mario Pasalic találattal pedig döntetlenre mentették a meccset. A hosszabbításban a horvátoknak csak helyzetei akadtak (Unai Simon valamit jóvátett korábbi hibájából…), a spanyoloknak viszont góljai is: Álvaro Morata a 100., Mikel Oyarzabal a 103. percben talált be és ezekre a gólokra már nem érkezett válasz – az aktuális vb ezüstérmes horvátok viszont minden dicséretet megérdemelnek ezért a helytállásért!

Kevés volt a Modric mágia, bár a skótok ellen szemet gyönyörködtető gólt láttunk 2018 Aranylabdásától...

Nem mondhatjuk ezt el a vb címvédő franciákról, akiknek már a csoportkörben is döcögött a játékuk, ám még így is toronymagas esélyesei voltak a Svájc elleni nyolcaddöntőnek. Haris Seferovic már a 15. percben fejelt egy gólt, jelezve, hogy nem adják olcsón a bőrüket a helvétek, aztán az 54. percben el is dőlhetett volna a mérkőzés, ám Ricardo Rodriguez tizenegyesét Hugo Lloris hárította. Ez felpaprikázta a franciákat, akik 20 percig úgy játszottak, ahogy az egész tornán kellett volna: Karim Benzema duplájával gyorsan fordítottak, majd Paul Pogba lőtt valami elképesztően nagy gólt (azért nem mondom, hogy a legszebbet a tornán, mert szerencsére rengeteg gyönyörű gól született ebben az egy hónapban), igaz, gólöröme a legkevésbé sem volt szimpatikus és számomra még mindig értelmezhetetlen az a mozdulatsor. De még itt sem volt vége: Seferovic gyorsan visszahozta a meccsbe a svájciakat, Gavranovic pedig a 89. percben gyönyörű góllal egalizált – szinte lekopírozták a délutáni meccset! A hosszabbításban volt néhány francia helyzet, de végül a tizenegyesek döntöttek: az első 9 rúgó higgadt volt, a két kapusnak szinte alig volt esélye a hárításra, aztán az ötödik francia lövő, Kylian Mbappe belehibázott, Yann Sommer kiütötte a lövését, így az Eb szenzációja a franciák ellen végül nem a magyarok pontszerzése lett, hanem, hogy a svájci bicska elvágta a gall kakas torkát. Két drámai meccs, 240 perc alatt 14 gól – talán már Garfield is belátja, hogy nem minden hétfőt kell utálni…

Sommer és társai legszívesebben a világból kirohantak volna a franciák legyőzését követően...

A francia kifogásgenerátor                            

És ha már franciák… Nem először sínyli meg válogatottjuk szereplése a csapaton belüli széthúzást és feszültséget, Asterixék ebben mindig is jók voltak. A 2002-es és a 2010-es vb-n is csúnyán felsültek, pedig előbbi esetben vb címvédők, utóbbinál ezüstérmesek voltak – de az öltözőn belül nem volt minden rendben. És idén is vb címvédőként és a torna talán legnagyobb favoritjaként vágtak neki az Eb-nek, hogy aztán a fű alatt és vert seregként távozzanak. Hogy miért? Már az nem tetszett mindenkinek, hogy a 2015 óta, a híres szexvideós, zsarolós balhé után száműzött Karim Benzema különösebb canossa járás nélkül visszakerült a csapatba – nos, rúgott négy gólt, ennél valószínűleg Oliver Giroud sem vágott volna többet. Benzema évek óta kimagaslóan teljesít a Real Madridnál, szerintem megérdemelte az esélyt, amivel élni is tudott! Aztán a tornán csak úgy érkeztek a kellemetlen hírek… A mieink elleni pontvesztést követően még csak a hőmérsékletre és a telt házas buzdításra panaszkodtak. Önmagában vicces kifogások ezek – mintha a magyarok nem délután 3 órakor játszottak volna, és mi az, hogy a Barcelona, a Manchester United és a PSG játékosai panaszkodnak arra, hogy zavarta őket a nagy hangzavar? Hát mondjuk olyan atmoszférát, mint amilyet a magyarok teremtenek, tényleg nem látni Angliában és Spanyolországban…

 Aztán később már a Budapest belvárosában található Mariott hotel sem tetszett nekik. Bár meglett volna a lehetőségük a magyar meccs után leköltözni a nyugisabb és pihentetőbb helyszínnek tűnő Gárdonyba, nem tették meg – ezek után ne panaszkodjanak… Aztán kiderült, éjszakába nyúlóan ment a netflix, a videójáték, az NBA kosárlabdadöntő, a Svájc elleni meccsen meg a játékosok családtagjai egymást szidták a lelátón; utólag nem is annyira meglepő, hogy a román fővárosban rendezett csörtén bizony a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy buk(ik) a rest… Pavard, Kimpembe, Rabiot, Pogba, Mbappe, Griezmann: ez nagyon égő volt! Több szót ne is vesztegessünk rájuk: nekem nem hiányoztak a franciák a torna utolsó két hetében… (A románoknak meg legalább jutott annyi öröm, hogy az Eb egyik legjobb meccsét náluk játszották, ha már nemzeti válogatottjuk nem kvalifikálta magát a tornára, muhaha…)

(Az Eb előtti beharangozó írásomban a franciákat tartottam a legesélyesebbnek, a belgákat a  harmadik, a portugálokat a negyedik helyre tettem - velük rendesen mellé lőttem, az angolok második helyébe viszont beletrafáltam. Ha érdekel, mit gondoltam az olasz válogatottról és milyen esélyeket adtam a magyaroknak, kattints IDE!)

Ennél mindenki többet várt ettől a triótól...

Löw pocsék hattyúdala

Talán már Joachim Löw is bánja, hogy nem a csúcson hagyta abba – a magaslati levegő megérzése után ugyanis kellemetlen visszazuhanni a földre és hátsónkra huppanva megtapasztalni azt a bizonyos tom port (muhaha…). Generációváltásra a vb fieszta után még nem volt szükség, hiszen az alapcsapatból talán csak Philipp Lahm és Miroslav Klose volt élemedett korú, ők tudták is, hogy mikor érdemes dobbantani a nemzeti csapatból. A 2016-os Eb elődöntős szereplése a német válogatottnak nem nevezhető tragikusnak még – de ami azóta történt… Igaz, vb címvédőknél lassan trend, hogy a csoportban ragadnak (2002-ben a franciák, 2010-ben az olaszok, 2014-ben a spanyolok sem jutottak tovább úgy az első fázisból, hogy az előző vb-t megnyerték), de a németek mélyrepülése még így is meglepetés volt: Mexikótól és Dél-Koreától (!!!!!) kikaptak, így hiába verték meg a köztes meccsen jelentős időt emberhátrányban futballozva, Kroos emlékezetes hosszabbításban elért szabadrúgásgóljával a svédeket, megégtek az orosz nyárban. Akkor nem távozott Jogi Löw, pedig talán legkésőbb akkor kellett volna felállni; neki a padról, a Nationalelfnek a padlóról. Egyik sem történt meg. Helyette azonban Löw kiválasztott három bűnbakot, akik kulcsemberek voltak a vb győztes együttesben, s akiknek nyíltan megmondta, többször nem játszanak a válogatottban. Egyikük sem volt még idős, ráadásul Jérome Boateng, Mats Hummels és Thomas Müller is fontos szerepet töltöttek be klubjukban. Érthetetlen volt akkor ez a döntés, aztán Hummels és Müller idei reaktiválása még érthetetlenebb…

 A problémák gyökerét talán ott kell keresni, hogy se a védelembe, se a támadósorba nem születtek olyan csillagok, mint amilyenek az elmúlt évtizedben énekelték a kezdőkörben a „Deutschland, Deutschland, über alles”-t, talán egyedül a középpályássor maradt bombaerős, még úgy is, hogy Bastian Schweinsteiger, Mesut Özil és Sami Khedira időközben ilyen-olyan okok miatt kikoptak a csapatból. (De ott legalább volt még egy Kroos, Gündogan, Goretzka hármas, kiegészülve az univerzális Kimmich-hel…) A tavalyi, spanyolok elleni, Nemzetek Ligájában elszenvedett történelmi 0-6 sokat sejtető volt, aztán tavasszal az észak-macedónok elleni vb selejtezős vereség is és az összképen nem sokat javított az Eb szereplés sem. Mivel a csoportból kínkeservesen végül továbbjutottak, nem teljesen megsemmisülten távozik Löw 15 év után a kapitányi posztról. Érdekes, hogy vesztét részben a két reaktivált játékosa okozta. Hummels a franciák ellen öngólt szerzett, majd a magyarok ellen pályafutása egyik legrosszabb meccsét hozhatta le nemzeti színekben, míg Müller az angolok ellen ordító ziccert rontott – bár rájuk kenni mindent igazságtalan lenne. Manuel Neuertől hiányoztak a bravúrok, Toni Kroos nagyon fáradtan mozgott, Leroy Sané pedig az egész Eb egyik legrosszabb játékosa volt. Rúgott olyan szögletet a magyarok ellen, amiből, ha jól emlékszem, talán mi jöttünk bedobással… A vérfrissítés a kispadon kezdődik: a Bayern Münchennél rövid idő alatt is sikert sikerre halmozó Hansi Flick az új szövetségi kapitány, Joachim Löwnek érdemei elismerései mellett pedig mi mást is mondhatnék: Auf Wiedersehen!

Művészi alkotás Egerből...

Gólkirály az Öngól

Amikor a török, egyébként Olaszországban légióskodó Merih Demiral vezetéshez juttatta az olaszokat, megszerezve az Eb első gólját, nem gondoltam, hogy a torna után ez különösebben nagy beszédtémát szolgáltat majd. Pedig az a gól csak kezdete volt valaminek: az eddigi 15 kontinenstornán összesen esett 9 öngól, csak az idein pedig 11, ezzel toronymagas gólkirály lett az Owngoal nevű fiktív támadó. Volt, aminél a koncentráció hiányzott, de szerencsétlen mozdulatokban sem szenvedtünk hiányt, és olyan is akadt, amit jó eséllyel szilveszteri kabaréműsorokban is viszont látunk majd. Két olyan meccs volt, amin 2 öngólt is vétett egy csapat. A portugál válogatott elképesztő mélyrepülést mutatott be a németek elleni első félidő hajrájában, amikor néhány perc leforgása alatt Rubén Días és Raphael Guierrero is saját kapujukat vették célba – kár, hogy nem néhány nappal korábban ellenünk tették ezt… Az Eb legnagyobb különbségű győzelmét a spanyolok aratták, akik 5-0-ra lemosták a szlovákokat – két öngól segítségével. A másodikat Juraj Kucka szerezte, de inkább az elsőre fogunk emlékezni: a negyedórával korábban büntetőt hárító Martin Dúbravka a felső lécről lehulló labdát szögletre, a kapu fölé akarta paskolni, ehelyett felé sikerült és beütötte a kapuba. Most már tudja: a napnál is világosabb, hogy ezt benézte… (Valószínűleg a szembe nap zavarta meg…)

 Korábban egyébként a szlovákokat is segítette egy kapusöngól. A lengyel Wojciech Szcsesny-ről vágódott be Róbert Mak lövése, ezzel vezettek a szlovákok. A csoportkörben bravúrosan védő, a dánok ellen még büntetőt is hárító Lukas Hradecky abszolút peches volt, amikor egy kapufáról visszapattanó lövés róla épp a hálóba gurult – a belgák köszönték szépen, ha már önerőből nem igazán ment nekik… Egy negyedik kapusöngól is született a tornán, de Unai Simon kapitális hibáját végül Pedri nevére írták. Hát igen, ő volt, aki hazaadta a labdát a félpályáról… A franciák góljait a németek ellen nem adták meg a sporik, de Mats Hummels besegített, ezzel a góllal nyertek a gallok. A svájci Denis Zakaria olyan szerencsétlenül tette bele a lábát Jordi Alba lövésébe, hogy az a saját kapujukban kötött ki, Simon Kjaer pedig Sterlinget megelőzve egyenlített az angolok számára – ha ő nem lövi be, valószínűleg az angol teszi ezt meg, bár ő ettől a ténytől nem biztos, hogy nyugodtabban aludt.

Boldog és győztes hadvezérek: a portugál, a francia és a német kapitány közös képe biztos nem az idei Eb után készült...

Büntető büntetők – drámák a döntőben is

Elmúltak már azok az idők, amikor dörzsölhette a kezét az a szurkoló, akinek csapata büntetőt kapott – az idei Eb-n újra bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem magától értődő dolog, hogy valaki berúgja a tizenegyest. Kivéve, ha az illetőt Cristiano Ronaldónak hívják, aki három büntetőt is bevert, amivel megágyazott gólkirályságának. (A Puskás stadionban előbb Eb gólrekorder lett Platinit lehagyva, majd a válogatott gólok tekintetében is világelső lett – nem lennék meglepve, ha Felcsútra jönne majd levezetni, a Puskás Akadémia mindig szívesen látja a fiatal, magyar tehetségeket. Ja, nem…) Sokan tanulhattak volna tőle idén. Leginkább talán egykori klubtársa, Alvaro Moráta, aki két büntetőt is elhibázott a tornán. A szlovákok elleni betli még nem járt következményekkel, ám az olaszok ellen is mérhetetlenül gyengén rúgta, s mivel akkor a szétlövésben rontott, senkit nem érdekelt, hogy egyébként ő egyenlített a meccsen és nélküle talán az orosz rulettig sem jutnak el a spanyolok. Nem Moráta volt az első spanyol, aki hibázott a tornán: Gerard Moreno a lengyelek ellen hagyta ki, róla mégis sokkal kevesebb szó esik. Pedig meglehet, ha akkor és ott nyernek a spanyolok, csoportelsőként a könnyebb ágra kerültek volna…

 Az Eb első elrontott büntetője a dán Pierre-Emile Höjbjerg nevéhez kötődik, de az ő dekoncentráltsága teljes mértékben érthető, mikor nem sokkal korábban a pályán kellett újraéleszteni egy csapattársát… Az ukrán-észak-macedón meccsen két büntető is kimaradt, igaz, Ezgian Alioszki a kipattanót berúgta, míg a hajrában Ruszlan Malinovszkijnak erre nem volt lehetősége – de legalább az utolsó percekre is maradt némi izgalom… A torna legpocsékabb büntetőjét alighanem Gareth Bale vállalta magára, aki föld körüli röppályára küldte a bőrgolyót. Ricardo Rodriguez a kaput ugyan eltalálta, de ha pontosabban céloz, lezárhatta volna a meccset és megspórolt volna egy félórás túlórát a franciák ellen. Hugo Lloris ráadásul 2012 után védett újra büntetőt a válogatottban, ez sem válik a svájci hátvéd dicsőségére. Lloris klubtársa, Harry Kane rontotta el az utolsó olyan büntetőt, amit nem párbajban végeztek el, de az angol csatár is lecsapott a kipattanóra és döntőbe lőtte az angolokat. Hogy aztán ott kihagyja a három egyetemista korú…

Volt 4 büntetőpárbaj is a tornán; a svájciak a franciák ellen mind az ötöt berúgták (erősítve a tételt, hogy Lloris nem túl jó a büntetőknél…), a spanyolok ellen viszont hárman is hibáztak, így az is belefért, hogy a hispánok sem voltak tökéletes ítéletvégrehajtók. Az olaszok két büntetőpárbajt is nyertek az Eb-n, s mivel ez az utolsó két meccsükön történt, nem nyerhette meg más a tornát. A spanyolok ellen pedig ők rontottak először: Locatelli lövését védte az az Unai Simon, aki Svájc ellen is védett kettőt. Ám Moráta mellett a fiatal Dani Olmo sem bírta el a nyomást, Bale lasztija után küldte a sajátját, így Jorginho szökdellős gurítása döntőhöz segítette az olaszokat. A Chelsea BL győztes középpályása a fináléban már nem tudott túljárni a kapus eszén, Pickford ráadásul Belotti tizenegyesét is megfogta. Mit sem ért: Southgate elszámolta és elcserélte magát, utolsó három rúgója is hibázott. Látjuk: idén tényleg büntettek a büntetők, de nem mindig azokat, akiket eredeti rendeltetésük szerint kellett volna…

 A futball hazatért – na de biztos, hogy Angliába?

Elérkeztünk a két döntőshöz, akikről érdemes külön megemlékeznünk. Az angolok három éve vb elődöntőt játszottak, most meg történetük legjobb Európa-bajnoki szereplését produkálva a fináléba jutottak. Miért fogok most mégis fanyalogni? Furcsa, ha azt mondom, hogy több volt ebben a kontinenstornában a britek számára? Az UEFA döntése értelmében és a szerencsés sorsulásuknak köszönhetően a hét meccsükből hatot otthon, a legendás Wembleyben játszhattak az angolok, ráadásul a döntőig még csak igazán meg sem kellett izzadniuk; nem lennék meglepve, ha a pandémia-szülte gazdasági válság egyik következményeként Raheem Sterling és társai ugyanazt a mezt hordták volna az egész tornán… A horvát, skót, cseh trió mellől mindössze két rúgott góllal (igaz, kapott gól nélkül) sikerült csoportelsőként továbbjutni, majd jöttek a németek, akik ezúttal közel sem hozták azt a formájukat, amivel ki szoktak szúrni az angolokkal a nagy tornákon; bár csak a hajrában törték meg a Nationalelf ellenállását, nem igazán volt kérdéses, hogy a britek innen továbbmennek. A gólcsap egyedül Ukrajna ellen nyílt ki, igaz, ott is kb. húsz percig akartak csak futballozni a „futball feltalálói”. A dánok ellen pengeélen táncolt a döntőbe jutás, a fináléban meg gyorsan rúgtak egy gólt az olaszoknak, ami egyébként szép volt, kár, hogy utána 118 percig futballt nem nagyon láttunk tőlük. Hazai pályán, a Wembleyben, az olaszok ellen az angolok voltak az olaszok! Ki hallott már ilyet? Egy Eb győzelemre hajtó csapat ne játsszon már végig ennyire minimalistán!

Kb. 15 éve hallottam, hogy az olaszoknak tanítják a színészkedést, a fetrengést, ez benne van az edzéstervben – Raheem Sterling ereiben vajon mennyi olasz vér csörgedezik? A dánok ellen megkapták a tizenegyest – jó, volt kontakt, de Sterling dobta magát, mint Cristiano Ronaldo a kólás flakont. Számomra minimum megkérdőjelezhető ítélet született. Az olaszok ellen viszont mintha végig erre bazíroztak volna… Másik oldalról megközelítve a dolgot, figyelembe véve a hosszú szezont, a pandémiával terhes hónapokat, a döntőbe jutást, az elmúlt évek eredménysorát, meg kell, hogy állapítsuk, Gareth Southgate minden idők egyik legjobb angol szövetségi kapitánya. Tényleg az lenne? Gyáva meccseléseit, kreatív játékosainak kispadra ültetését, s legfőképpen a döntő tizenegyespárbaját látva azért van még mit tanulnia a szakmából – becsületére legyen mondva, hogy utóbbi miatt a felelősséget teljes egészében magára vállalta. Jadon Sancho és Marcus Rashford azért lettek becserélve a hosszabbítás legvégén, hogy büntetőt lőjenek – igen ám, de mindketten kb. a kispadon szotyizva nézték végig az egész tornát és saját elmondásuk szerint is gond volt az önbizalmukkal. Természetesen mindketten hibáztak. (Bruno Fernandes közben dörzsölheti a tenyerét: bár ez az Eb számára katasztrofálisan sikerült, Manchester vörösebbik felében ezek után alighanem ő marad az első számú büntető-végrehajtó…) Aztán ötödik rúgónak az a Bukayo Saká lett kijelölve, aki még vár arra, hogy húsz gyertyát elfújhasson a saját tortájáról és a klubcsapatában sem rúgott még soha büntetőt… Bravó! Ő is kihagyta!

Ebben azért benne van Southgate pedagógiai defektje: ha az ő pályafutását tönkre tette vagy legalábbis megbélyegezte a németek elleni kihagyott tizije a 96-os Eb-n, vajon egy 19-20 éves tini karrierjére milyen hatással lesz, hogy részben rajta ment el hazai pályán a kontinenstorna? A futballtörténelemben vannak piszok nagy mázlisták, akik jókor voltak jó helyen. Victor Valdés középszerű kapusként, végig a kispadon ülve is vb és Eb győztes, a 2016-os győztes portugál válogatott fele gyengébb az idei keretnél vagy a korábbi aranygenerációnak kikiáltott, de felnőtt szinten semmit nem nyerő együttesnél (Vitor Baia, Luis Figo, Rui Costa, Deco, Joao Pinto, Pauleta, Nuno Gomes, tovább is van, mondjam még???), Gareth Southgate pedig jókor ül a Háromoroszlánosok kispadján. De azért ne vegyük el tőle: neki összejött egy vb elődöntő és egy Eb ezüst… Nem Rio Ferdinánddal, John Terryvel, Paul Scholes-szal, David Beckhammel, Frank Lamparddal, Steven Gerrarddal vagy Wayne Rooney-val. De Kyle Walkerrel, Harry Maguire-rel, John Stones-sal, Luke Shaw-val, Mason Mounttal, Jack Grealish-hel, Harry Kane-nel és Raheem Sterlinggel. Az előbbi felsorolásban talán nagyobb nevekkel találkoztunk, de legkésőbb ezen az EB-n kiderült: nem minden a hírnév! A csapategység diadalát hozta az idei seregszemle!

Vajon Tom Cruise vagy Raheem Sterling a nagyobb színész???

Sebezhetőkből legyőzhetetlenek – a Chiellini, Bonucci duó diadala

Az olaszok mindig remek védekezésükről voltak híreresek, ám az Eb előtt sokan mégis a taljánok elhárító képességét tartotta a csapat Achilles-inának. Nem jó poén, de sajnos részben igazuk lett: a torna addig talán legjobb játékosának, Leonardo Spinazzolának az achilles-ina ugyanis elszakadt a belgák ellen és vélhetően nagyon hosszú kihagyás vár rá… De azokat is meg lehetett érteni, akik a két belső védő miatt fogták a fejüket: Leonardo Bonucci rég nincs csúcsformában, Giorgio Chiellini pedig egyik sérülésből esett a másikba az előző évben – csak a rutin szólt mellettük és az, hogy egymás rezdülését is ismerik, hiszen évtizedes barátság az övék, s nem csak a pályán: az Eb után például együtt mentek családostul nyaralni is. Minden pechszéria véget ér egyszer: Eb finálét 2012-ben, BL döntőt 2015-ben és 2017-ben veszítettek már, éppen itt volt az ideje, hogy megszabaduljanak a vállukat nyomó mázsás béklyótól, hogy csak a Juventus „börtön” mezében és csak hazai porondon tudnak nyerni bármit is…

Eredményességben immár ők is a szeren vannak és a nagy elődök nyomába léptek: hogy a Buffon, Cannavaro, Nesta/Materazzi vb győztes hátsó alakzat vagy a Donnarumma, Bonucci, Chiellini hármas a jobb-e, nos, arról vitázhatnánk (szerény meglátásom szerint az előbbi), de az biztos, hogy ha együtt szerepelnének, a Materazzi, Chiellini kettős mellbe fejelését és vállon harapását tíz orvosból nyolc biztosan nem ajánlaná. Az a kettő pedig Zidane-t és Luis Suarezt talán még a mai napig is kezeli… Bár a válogatott sikere nem kizárólag a védőkön múlt, muszáj még egy gondolat erejéig róluk beszélnem. Chiellini személyisége, kisugárzása a többiekre is átragadt, emlékezhetünk az egész Eb egyik legikonikusabb jelenete volt, ahogy poénkodott Jordi Albával a spanyol-olasz büntetőpárbaja előtt. Bonucci meg kivette részét a támadásépítésből is, remek labdái voltak, nem mellesleg, a döntőben ő egyenlített és mindkét büntetőpárbajban kíméletlen ítéletvégrehajtónak bizonyult. Szóval fontos volt a szerepük – Donnarummáé is, aki a két büntetőpárbajban három lövést megfogott, s előtte a belgák ellen is bravúrosan védett.

 De mégsem mondhatjuk, hogy az idei Eb-t a védekezésével nyerte meg Olaszország – és jó ezt kimondani! A siker kulcsa legtöbb esetben természetesen a stabil védekezés. Elsőre hihetetlennek tűnik (és talán másodjára is…), de Görögország 2004-es győzelme óta egyenes kieséses szakaszban egyszerűen nem illik gólt kapni. És ezt vegyük szó szerint: a görögök és a spanyolok kétszer is úgy nyerték meg az Eb-t, hogy amikor nagyon kellett, lehúzták a rolót, s öt éve a portugálok is mindössze egyszer kapituláltak (igaz, előtte ellenünk meg háromszor, ami akkor majdnem a kiesésüket eredményezte…). Az idei tornát megelőzően legutóbb 2000-ben kapott gólt a későbbi Eb győztes az egyenes kieséses szakaszban; épp a fináléban, Marco Delvecchio góljával még az olaszok vezettek a franciák ellen. Írd és mondd, ez barátok közt is 13 meccset és mindössze egy kapott gólt jelent (azt az egyet egyébként Robert Lewandowski helyezte el a portugál kapuban…) Idén fordult a trend: az olaszok a csoportkörben nem kaptak gólt, s közben felállítottak egy bámulatos, több mint 1000 perces góltalansági rekordot. Aztán viszont az osztrákok elleni hosszabbításban megtört ez a sorozat, majd Lukaku is rúgott egyet büntetőből a belga meccsen (na, ő belőtte a tizijét..), aztán a spanyolok és az angolok ellen sem úszták meg kapott gól nélkül.

És mégis, nem a világ nyolcadik csodájaként, de az olaszok a friss Európa-bajnokok – nem csak úgy, olaszosan beslisszanva… Ez a válogatott futballozni és támadni is tudott. Gattuso, Pirlo és Camoranesi a múlt, idén Jorginho, Locatelli és Verratti varázsoltak a középpályán! Lorenzo Insigne és Federico Chiesa, micsoda dolgokat műveltek ott elől… A kispad mellett meg az a Roberto Mancini irányított, aki győzelemre született… Milyen mélyen vette át a squadra azzurrát – jócskán a tengerszint vagy puritánabbul fogalmazva a béka hátsója alatt, hiszen a 2018-as vb-re Ventura ki sem vezette a csapatot. Na nem Ace Ventura, hanem Gian Piero Ventura – hiába a sok túra, ha nincs mellette ész – és azóta csak nyernek és nyernek… És nyertek. Teljesen megérdemelten! Csapatként működtek, egy csapatsportágban pedig ez elég lehet. Akkor is, ha történetesen Kylian Mbappe, Cristiano Ronaldo és Robert Lewandowski nem nálad játszik.

 ALL STAR Csapat – ahogy én láttam…

Ahogy egy nagy torna után illik, én is összeállítottam a magam álomcsapatát, ami szívem szerint a Gulácsi – Botka, Orbán, Szalai Attila – Fiola, Kleinheisler, Nagy Ádám, Schäfer, Nego – Sallai, Szalai Ádám kezdő lenne, de ennyire még én sem lehetek elfogult.

Persze meglepetést azért tartogat ez a Dream Team… Már a kapus személye miatt megkövezhettek, de én a torna legjobb játékosának választott Donnarummát csak a kispadra ültetem – hadd szokja, muhaha… Párizsban Keylor Navas szerintem még előtte lesz a sorban, de az is lehet, hogy a fiatal olaszt első évben kölcsönadják. Helyette nálam az a Manuel Neuer Kasper Schmeichel véd, aki előtt nem Bonuccik és Chiellinik takarítottak, s aki különösen a csehek és az angolok ellen parádézott. Magabiztosságot sugárzott a kapuból, az Eb győztes papa is büszke lehet rá!

Egy felejthetetlen magyar pillanat a sokból - hála Istennek, volt belőle bőven...

Azért a dán védelem se volt gyenge, mi sem jelzi jobban, minthogy képzeletbeli csapatom kispadján ott ül a csapatkapitány, Simon Kjaer, míg a kezdőbe az a Joakim Maehle került be, aki eredeti posztját tekintve jobbhátvéd, ám a tornán balhátvédként brillírozott; védőmunkáját jól látta el (bár az angolok ellen sajnos ő hozta össze a tizenegyest…), rúgott két gólt lőtt és a csehek ellen valami elképesztően szép gólpasszt adott. A LACUS TEAM-ben eredeti poszton játszatom, mert helyet kell szorítanom a baloldalon Luke Shaw-nak, aki három gólpasszt adott a tornán, s a fináléban is ellopta a show-t a csatárok elől, hiszen minden idők leggyorsabb Eb döntős gólját szerezte. Lehet elcserélte volna ezt a rekordot az Eb győzelemre, ami végül Leonardo Bonuccinak jött össze, aki szintén betalált a fináléban és végig megbízhatóan játszott a tornán – Chiellinivel, teszem gyorsan hozzá, akinek csupán a kispadon jut hely nálam. Még pedig Harry Maguire miatt, akinek az Eb előtt kérdéses volt a szereplése a tornán, de a harmadik meccstől már végig a pályán lehetett, s akinek botrányos magánügyi dolgai mellett azért a játékára is érdemes figyelni. A Maguire-Stones védőpáros már-már a John Terry-Rio Ferdinánd duót idézte… Ha Spinazzola nem sérül meg a belgák ellen, alighanem ő csapatom balhátvédje, s meglehet, a torna legjobb játékosának is megválasztották volna, így azonban nálam ő is csak csere.

A manchesteri páros a válogatottban is letette névjegyét...

Akárcsak a svájci Steven Zuber, aki négy gólpasszt adott az Eb-n. Mellette ülnek Paul Pogba és Kevin de Bruyne is – igen, ők azok, akik nem fértek be az Álomtizenegybe… Ott van viszont Pierre-Emile Hojbjerg, akinek a játéka nem volt annyira látványos, de azért adott három gólpasszt a tornán, Eriksen kiválása után ő lett a dán vezérbika és világklasszis szinten futballozott. Ugyanezt mondhatjuk a középpálya másik két tagjáról is. Jorginho játéka sem látványos, ám annál hatékonyabb, 93%-os passzpontossága pedig önmagáért beszél, ő az olasz Nagy Ádám – egy ilyen játékos kell minden csapatba! Miután a BL győzelem után az Eb-t is megnyerte, sokan az Aranylabda egyik esélyesének tartják – azért meglepő lenne, ha neki ítélnék a díjat… Pedri zsenge kora ellenére nagyon éretten játszott, gyakorlatilag minden meccsen végig a pályán volt (Svájc ellen cserélték csak le a 119. percben, hogy a helyén pályára lépő Rodri büntetőt rúgjon) és ez a teljesítmény optimizmusra adhat okot: van élet Xavi és Iniesta után is! Miután az olimpián is ott van, kérdés, mennyire érkezik majd vissza kifacsart állapotban a Barcelonához…

Néhányan azok közül, akik beírták magukat a futball történelemkönyvébe...

A cserepadon ülnek azok a támadók, akiket a torna előtt talán a legjobbak közé vártunk: az Aranycipős, de az 5 góljából hármat is büntetőből szerző Cristiano Ronaldo, a kieséses meccsekre megtáltosodó, végül 4 góllal záró Harry Kane, illetve a szintén 4 gólos belga Romelu Lukaku. Ők hárman 13 gólt szereztek, míg kezdő trióm csak tízet. Miért kapnak mégis ők szerepet? Mert az ő játékuk nagyobbat szólt ezen a tornán! Gondolta azt bárki az Eb előtt, hogy a cseh Patrick Schick főszereplő lehet? Öt gólt szerzett, négy meccsre elosztva, ez a cseh vitéz talán még Toldi Miklóssal is felvette volna a versenyt. Federico Chiesa a torna elején még nem volt kezdő, de aztán az egyenes kieséses szakaszra bejátszotta magát a csapatba: az osztrákok és a spanyolok ellen is szép gólt lőtt, fazont szabott az olasz támadójátéknak. Csiszolatlan gyémánt, akire nagyon kell vigyáznia az olasz futballnak! Végül, bár egyáltalán nem tetszett az a fetrengés, amit időnként bemutatott, be kell ismernem: Raheem Sterling tett a legtöbbet azért, hogy az angolok Eb döntőbe jutottak – más kérdés, hogy ott már ő sem tudott hozzátenni semmit a vérszegény támadójátékhoz. De előtte: a csoportkörben csak ő szerzett gólt, majd betalált a németek ellen, csodálatos gólpasszt adott az ukránok ellen és ő harcolta ki azt a bizonyos büntetőt is a dánokkal szemben. Ha csak szimpátia alapján döntenék, helyette inkább Harry Kane lenne a kezdőcsatár, de mindent egybevetve Sterling jobb teljesítményt nyújtott nála és fontosabb volt a szerepe is a Háromoroszlánosok menetelésében.

Így áll fel végül a DREAM TEAM!                       

Kasper Schmeichel (Dánia) – Joakim Maehle (Dánia), Harry Maguire (Anglia), Leonardo Bonucci (Olaszország), Luke Shaw (Anglia) – Pierre-Emile Höjbjerg (Dánia), Jorginho (Olaszország), Pedri (Spanyolország) – Federico Chiesa (Olaszország), Patrick Schick (Csehország), Raheem Sterling (Anglia)

Van ám egy B csapat is, ami a nevek alapján talán még erősebbnek is tűnik…

Gianluigi Donnarumma (Olaszország) – Simon Kjaer (Dánia), Giorgio Chiellini (Olaszország), John Stones (Anglia), Leonardo Spinazzola (Olaszország) - Steven Zuber (Svájc), Paul Pogba (Franciaország), Kevin de Bruyne (Belgium) – Cristiano Ronaldo (Portugália), Harry Kane (Angia) Romelu Lukaku (Belgium)

Te mire fogsz emlékezni a 2020-as, mégis 2021-es foci Eb-ről?

1. Pont erre… A halasztásra!
2. Bognár György tapintatlan stúdiós szerepvállalására Eriksen drámájára és a dánok hősies szereplésére
3. A magyarok csodálatos helytállására
4. A franciák kifogásaira
5. A csalódást keltő németekre
6. Az olasz válogatottra, ami végre nem csak védekezni tud
7. A drámai büntetőpárbajokra
8. A Puskás Stadionban uralkodó hangulatra
9. Az angolokra, akiknek most majdnem sikerült...
10. Esetleg valami másra

Írd meg kommentben, nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre!

(Egyébként megtalálták Gareth Bale labdáját. Közvetlenül Jaap Stam 2000-es Eb-n az olaszok ellen, David Beckham 2004-es Eb-n a portugálok ellen és Sergio Ramos 2012-es BL elődöntőben a Bayern München ellen űrbe lőtt lasztija mellett ért célba. Nem messze tőlük azonosították Roberto Baggio labdáját is, aki az 1994-s vb-n hibázta el a sorsdöntő, utolsó tizenegyest. Ne legyünk igazságtalanok: csak az hibázik, aki elvállalja. Idén a kelleténél talán többen vállalták el…)

Volt itt minden ebben a 30 napban, mint a búcsúban, sok esemény történt az Európa-bajnokságon – személy szerint én a magyar válogatottra fogok legszívesebben visszagondolni, meg arra, hogy egy magyar meccsen ott lehettem, egy másikon meg világsztárokat láthattam… De azt hiszem, ez az Eb számomra mégis azért lesz különleges és emlékezetes, mert az angol-dán elődöntő másnapján, bár én nem játszottam éremért, mégis aranyember lettem: megszülettek a hármasikreim, hogy bearanyozzák életünket, mindennapjainkat. S bár egyikük sem kapta a Harry, a Jordan vagy a Kasper keresztnevet – tekintve, hogy mindhárman lányok –, ők is hősökként születtek erre a világra. Nagyobb küzdők és hősök még azoknál is, mint akiket ezekben a hetekben láthattunk… Írásomat hadd foglaljam keretbe: ha Eriksen horrorsérülésénél rájöttünk mindnyájan, van fontosabb a focinál, a torna után, közel 50 meccsel később ezt sokszorosan meg tudom erősíteni: tényleg van fontosabb... Nagy Család lettünk, s Teodor fiammal kiegészülve három év múlva négy új szurkolója lesz ennek a csodás nemzetnek! Petőfi Sándor versének címét plagizálva az Eb után, Európa csendes, újra csendes – a három grácia biztos nem lesznek azok! Csak győzzük kivárni: addig is, Flóra, Janka és Míra, növekedjetek bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt! (Lk 2,52)

Köszönöm a figyelmet! További szép nyarat kívánok Mindenkinek!!