Nem álom a Reálom, avagy két x-es madridizmus

2020. május 24. - obbagy.laszlo

Iker Casillas – Michel Salgado, Aitor Karanka Iván Helguera, Iván Campo, Roberto Carlos – Steve McManaman, Fernando Redondo, Raúl Gonzales – Fernando Morientes, Nicolas Anelka. Ebben az összeállításban lépett pályára a Real Madrid ma 20 éve, 2000. május 24-én a párizsi Stade de France stadionjában, a Valencia elleni Bajnokok Ligája döntőn. (A történeti hűség kedvéért: Morientest a 71. percben Sávio, Anelkát a 79. minutumban Manuel Sanchíz, míg Michel Salgadót hat perccel a rendes játékidő vége előtt Fernando Hierro váltotta). Ekkor én 13 és fél éves kölyök voltam és bizony, ez szerelem volt első látásra! Későn érő típus vagyok, 7-8 évesen még nem futballmezeket kértem karácsonyra, s bár a ’98-as vb-ről sok élményem van már (a bronzmeccset például Pécsett egy hittantáborban néztük, hű, de nagyon szurkoltam Sukernek és a horvátoknak), a horrorisztikus Manchester United – Bayern München BL döntőből is vannak már képsorok előttem (a karantén alatt az egész meccset leadta az m4 Sport, nagyon jó volt újra élni!), sőt, első Fradi meccsemre is emlékszem, Kr. u. 1999-et írtunk (Ferencváros – III. Kerület: 7-1, Szabics Imre négyet vágott), igazi futballszurkolóvá a kétezres években váltam. És azt hiszem, egy klubszimpátiát nem kell megmagyarázni. Valaki az Atletico Madrid Manchester United, valaki a Barcelona Juventus iránt köteleződik el fiatalon, én meg Real Madrid szurkoló lettem. Különösebb spirituális élményre nem emlékszem: egyszerűen csak tetszett a csapat játéka, s kedvenceket is innen választottam. Az évforduló kapcsán ezt a posztot most a Real Madridnak szentelem – lesz itt klubtörténelem, személyes élmények, álom – és citromcsapat, némi humor, de a kritika sem marad el, mert hogy máris egy képzavarral éljek, azért habfehérben sem volt minden rózsaszín. Jó szórakozást kívánok az időutazáshoz!

Disznófej, világrekord és galaktikusok, avagy így telt az első Pérez éra…

Fontos időszak kezdődött a klub életében akkor, amikor én Real Madrid szurkolóvá váltam. Éppen az ezredfordulón, 2000 nyarán tartottak elnökválasztást a spanyol fővárosban, amit Florentino Pérez nyert meg. Igen, az a Florentino Pérez, aki jelenleg is a klub első embere, de mivel 2006-2009 között Madridban a szlogen a „Florenti no” volt, nem egyhuzamban vezeti ő idestova két évtizede a Királyi Alakulatot. Első regnálását rögtön egy elképzelhetetlennek tetsző ígérettel kezdte: Madridba csábítja az ősi rivális Barcelona egyik legnagyszerűbb játékosát, a portugálokkal azon a nyáron EB elődöntőig menetelő Luis Figót. Ezt az ígéretét (mint ahogy sok mást is a következő években) beváltotta a Presidente, más kérdés, hogy az ekkor kezdődő Galaktikus építkezés nem emelte Európa legszimpatikusabb team-jei közé a Real Madridot. Figo pedig egyenesen közellenség tárgyát képezte Barcelonában; volt olyan El Clásico, ahol a szurkolók nem tetszésüket egy, a pályára dobott disznófejjel fejezték ki… Péreznek ez az akció nagyon tetszhetett, mert magára öltötte ezt a „jelmezt”, s Disznófejű Nagyúrként a következő években mindenre és mindenkire lecsapott, akire csak tudott. („Megöl a disznófejű Nagyúr, Éreztem, megöl, ha hagyom, Vigyorgott rám és ült meredten: Az aranyon ült, az aranyon, Éreztem, megöl, ha hagyom.” Mintha Ady Endre Florentino Pérezről írta volna a versét…)

Már játékosként is professzor volt. Edzőként zseni vagy szerencsés???

2001-ben érkezett az akkor világrekordnak számító 76 millió euróért Zinedine Zidane a Juvéból. Hátborzongató belegondolni abba, hol van ez a 76 milla a mai árakhoz képest. Zidane ma már a TOP 20-ban sincs, de egyenesen 2009-ig tartotta a világrekordot, amikor egy bizonyos Cristiano Ronaldo szintén madridi transzferrel megelőzte. Nem tartozik a közvetlen tárgyhoz, de érdekességképpen leírom, 2001 óta kikért fizettek többet, mint Zidane: Neymar (222 millióért ment Párizsba, jelenleg ez a világrekord), Mbappé, Joao Félix, Griezmann, Coutinho, Dembélé, Pogba, Hazard, Cristiano Ronaldo, Bale, megint Cristiano Ronaldo, Higuain, Harry Maguire, Lukaku, Van Dijk, Luis Suarez, újra Lukaku, Nicolas Pépé, Kepa Arrizabalaga és Lucas Hernandes. Utóbbi legalább honfitársa Zizou-nak, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az említett úriemberek nagy része a cipőjét sem nagyon köthették volna be Zidane-nak. Nem mondhatjuk, hogy Zizou nem szolgálta meg az árát: a 2002-es BL döntőben minden idők egyik legnagyszerűbb gólját lőtte kapásból a Bayer Leverkusen hálójába. Három Hans-Jörg Butt sem tudta volna kivédeni azt a dugót…

A MÉLYPONTON

Csak hogy a Barca szurkolóknak is kedvezzek: amikor elvertek minket…

A vizsgált időszakban, azaz 2000 nyara óta, ha a bajnokikat nézzük és jól számoltam, 18-szor nyert a Barca és 11-11 Real győzelem és döntetlen született. Egyik vereség sem ízlett, de ötször nagyon csúnyán leiskoláztak bennünket a gránátvörös-kékek. 2005. november 19-én 3-0-ra nyertek a Bernabeuban Ronaldinhóék – ekkor tapsolta felállva a fogkrémgyártó cégek rémét a hazai publikum! 2009. május 2-án 6-2-re vették be az erődöt a katalánok – jó, de az a Barcelona pár héttel később triplázott, minden idők egyik legerősebb klubcsapata volt. Na de azért mégis hazai pályán 2-6? 2010. november 29-én aztán Mourinho is megtudta, hogy az élet nem mindig móka és kacagás, házhoz ment a pofonért: első klasszikusán 5-0-ra égtek. 2015. november 21-én, már Benitez irányításával nem nézett ki túl jól az a hazai 0-4. (Ráadásul azt a meccset már a későbbi Feleségem is nézte velem, s nehéz volt magyaráznom a bizonyítványt - csodálom, hogy nem lett belőle akkor Barca szurkoló. Köszönöm, Kitti!!!) 2018. október 28-án Lupetegui állásába került az 1-5. A dátumokon lamentálva észrevettem, hogy három meccsre is novemberben került sor az ötből, s Lupetegui hattyúdala is már-már odaesik – rendesek ezek a Barca spílerek, hogy ezekben a hűvös, zimankós időkben rendszeresen zakókkal kínálják meg a madridi aranylábúakat, de talán kérvényezni kellene a szövetségnél, hogy novemberi el clásicókból ezután nem kérünk…

Korszakos egyéniségek voltak, nem vitás: Guti, Raúl, Michel Salgado, Figo, Hierro és Roberto Carlos.

Hiába játszott szinte minden nemzetközileg elismert klasszis Madridban (a teljesség igénye nélkül a már akkor is a csapatot erősítő Casillas, Roberto Carlos, Figo, Zidane és Raúl mellé megérkezett a 2002-es vb gólkirálya, a brazil Ronaldo, egy évvel később Beckham, majd 2001 aranylabdása, Michael Owen is), a sikerek elkerülték a Santiago Bernabeu-t. 2003-ban még bajnok lett a csapat az akkor nagyot futó, az ifjú Xabi Alonso, Nihat Kahveci és Darko Kovacsevics fémjelezte Real Sociedadot megelőzve, de utána a 2006/2007-es szezonig hazai terepen nem sok babér termett számukra. Amire ebből az időszakból emlékszem, az az, hogy Beckham labdáinak szeme volt, Ronaldo mesterhármast lőtt az Old Traffordon, a korábbi kedvenc, Fernando Morientes a Monaco játékosaként kibabrált velünk (hogy rendezhettek 2004-ben AS Monaco – Porto BL döntőt, a mai napig nem értem…), Ronaldinhót meg állva tapsolta a Bernabeu mindig kényes és felettébb igényes közönsége (nem hiszem, hogy a történelem során ezt sok Barca játékos kiérdemelte…). A játék gyakran szemkápráztató volt, de ez mit sem ért, mert a védelem közben annyira volt stabil, mint a közel egy éves Teodor fiam állás közben. Sőt! Ha az elmúlt egy hétre gondolok, Teó talán stabilabb is, mint az akkori madridi hátsóalakzat… Pérez filozófiája és elképzelése az volt, hogy Pavónokból és Zidane-okból fog csapatot építeni, de ez finoman fogalmazva sem vált be. A 2003-as bajnoki cím után Florentino Péreznél „elmentek otthonról”, mert elengedte a nagy munkabírású védekező középpályását, Claude Makelelét, aki a szó szoros értelmében nem volt ugyan sztár, de a félelmetes támadóarzenállal rendelkező csapatban ő volt az, aki az „érinthetetlenek” helyett elvégezte a piszkos munkát. Minden valamirevaló együttesbe kell egy „zongoracipelő”, de szerintem egészen Xabi Alonso 2009-es érkezéséig nem volt világklasszis szűrője a Real Madridnak. Persze nem ez volt Pérez egyetlen érthetetlen húzása 2003-ban: kirúgta a kétszeres BL győztes edzőlegendát, Vicente del Bosqué-t és elküldte a csapatkapitányt, Fernando Hierrót is.

Az állandósság a következő években edzőfronton nem volt jellemző a csapatra. Pérez úgy váltogatta az edzőket, ahogy az alsóneműt szokás; kis túlzással, aki leült a Real Madrid padjára, tulajdonképpen saját halálos ítéletét írta alá. 2003 nyarától Fabio Capello 2006 májusában történt kinevezéséig öt edzőt fogyasztott a Mister. A legtovább Vanderlei Luxemburgo húzta, aki 2004 decemberétől egy éven keresztül irányíthatta a csapatot, de például Sir Alex Ferguson egykori segítője, Carlos Queiroz és a korábbi szövetségi kapitány és Real játékos Antonio Camacho is ült a kínpadon (utóbbinak mondjuk mindössze 3 meccs jutott).

A CSÚCSON

A Decima

Micsoda véletlen, szintén ezen a napon, május 24-én vívták a madridi házidöntőt, csak hat évvel ezelőtt! 12 éve vártam, hogy végre ne a Manchester Unitednak, a Dortmundnak, az AC Milannak vagy a Barca ellen szurkoljak egy BL fináléban, emlékszem, egész nap mennyire fel voltam spannolva; Debrecenben, barátaimmal néztem a meccset, s az Atletico Madrid vezetett. Egészen a 93. percig… Én már oda sem mertem nézni, talán sírva is fakadtam. Aztán volt okom más miatt is sírni. Nehezen fogtam fel, ami történt: az a kései egyenlítés a szív és az elszántság diadala volt, abban a meccsben benne volt az elmúlt 12 év minden fájdalma és gyötrelme. Végül Happy Enddel zárult a történet, azt hiszem, ez az este volt a legemlékezetesebb élményem a Real Madriddal és valószínűleg, míg élek, nem felejtem el ezt a napot! (De hiába a történelmi Decima, nem csúszott le sok deci ma, a másnapi korai szolgálatomra való tekintettel. Nem volt jó poén? Bocsiii!!!)

Valaki a tiki-takára esküszik, más a trambulinra: ez is, meg az is nyerő taktika volt... :)

Az átmenet időszaka: Capellótól Mourinhóig

A sikertelenséget látva aztán 2006-ban lemondott Florentino Pérez, s Ramón Calderon lett az elnök, aki azt a Fabio Capellót nevezte ki edzőnek, aki egyszer, az 1996/97-es szezonban már nyert bajnokságot az együttessel. Akkor lapátra tették, mert nem volt elég látványos a Real játéka. És másodszor is. Még hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Új időszámítás kezdődött a klub életében, s nem csak az elnök és az új edző személye miatt, hanem mert Zizou és a brazil Ronaldo is távozott. Aki azt hitte, az új elnök nem fogja majd szórni a pénzt, kivehette kezét a biliből: érkezett a friss világbajnok Cannavaro, a brazil Emerson, illetve mások mellett még az egyaránt 18 éves Gonzalo Higuain és Marcelo. Minden idők egyik legdrámaibb bajnoki címét szerezte velük a Madrid, hiszen csak az utolsó fordulóban dőlt el az aranyérem, ráadásul pontazonosság volt a Real és a Barca között; a katalánoknak hiába volt 19-cel jobb a gólkülönbségük, az egymás elleni eredmények a Realnak kedveztek (a Camp Nou-ban lejátszott klasszikus 3-3-ra végződött, Lionel Messi triplázott, azok voltak első góljai a Real ellen). 13 év távlatából azt mondom, nagy szerencséje volt a Realnak, hogy nyolc vereséggel, 40 gólt benyelve is meg tudták előzni a Barcelonát, mely az előző szezon BL győzelme miatt talán kissé elkényelmesedett. Ronaldinho és Eto’o formaingadozása pedig lehetővé tette, hogy Beckham legalább búcsúszezonjában bajnok legyen Spanyolországban is (ha már Angliában „agyon nyerte” magát, bár ezt az érzést azt hiszem, nem lehet megunni…).

Capello jött, látott és győzött, aztán ment, utódja Bernd Schuster lett, aki megvédte a címet (így 18 év után először sikerült egymás után két bajnokságot nyernie a Realnak). Ritkán láttam sima Barca-verést, ebben az évben akadt rá példa, amikor Robbenék 4-1-re gáláztak, de hogy ezzel olyan nagyon nem dicsekszem, az azért van, mert 0-3-ból, 0-5-ből, 2-6-ból azért több volt ebben a 20 évben. De azért ez a győzelem jól esett a lelkemnek! (Ehhez a szezonhoz kötődik a klub történetének egyik "legnagyszerűbb" húzása: megérkezett Szalai Ádám Stuttgartból, aki a Castillában, vagyis a tartalékcsapatban alapemberré vált, volt egy egészen jó szezonja is, de a nagyoknál egyszer sem léphetett pályára legalább Ruud van Nistelrooy vagy Raúl cseréjeként. Nem is értem...) Mivel a következő szezon gyengébben indult, s a Realnál egyébként is annyi a türelem, mint Joey Tribbiani francia tudása (csak a miheztartás végett és emlékeztetőül: az a nullával egyenlő...), az elnök úr is úgy gondolta, a Schuster maradjon a kaptafánál, ezért lecserélte a bajszos németet és egy arcszőrzet nélküli Juande Ramos alá tolta a padot. Aztán 2009-ben Florentino Pérez újra megnyerte az elnökválasztást, a Disznófejű Nagyúr visszatért – de már sokkal okosabb döntéseket hozott, mint első ciklusában.

A MÉLYPONTON

Mourinho mérgei

Jose második évét nagyon lehetett szeretni, de a harmadik szezonja rányomta a bélyegét az ő megítélésére is. Sergio Ramossal összeveszett, Casillast padoztatta, Ronaldóval is megromlott a viszonya. Mindenért a játékvezetőket okolta, játékosaiért sem állt ki, ráadásul az ő frusztrációját kiterjesztette fiaira is: Pepe és Ramos olyan ámokfutásokba kezdett, hogy kb. minden második megmozdulásukért ki lehetett volna őket állítani, de Özilnél, CR-nél és Coentraónál sem egyszer szakadt el a cérna... Egy esetben a Barca akkori másodedzőjének, Tito Vilanovának is majdnem kinyomta a szemét. A botrányos körülmények között elveszített kupadöntő után senki sem marasztalta – bár érdemeit nem vitatjuk, eredményeit megköszönjük, de szerintem mindenki szívéről nagy kő esett le a távozásával, mert morálisan ekkor volt legmélyebben az együttes az elmúlt 20 évben.

Pérez tisztogatásba kezdett, s ennek első körben Juande Ramos itta meg a levét, aki mindössze fél évig érezhette magát a Real Madrid edzőjének (pedig nagy reményekkel érkezett a Tottenhamtől, én is szurkoltam neki). Manuel Pellegrini lett az új vezetőedző, aki korábban a Villareal élén kivívta már a szakma elismerését. Pérez a régi időket idéző nagybevásárlást tartott. Nem kevés dollármilliót eltapsolt, de ezeknek a transzfereknek legalább volt értelmük. Na nem Raúl Albiol és Arbeloa vételére gondolok, nem is az Aranylabdás Kaká szerződtetésére, bár tőle joggal várt sokat a közvélemény, de ezen a nyáron érkezett meg Benzema, Xabi Alonso és Cristiano Ronaldo is. Pellegrinivel nagyon együtt volt a csapat, érezték egymást a játékosok, ám a Barcelona pontrekorddal bajnok lett, s a Bajnokok Ligájában, amiből hosszú évek óta mindig idejekorán kizúgott a Gárda, továbbra sem sikerült döntőbe jutni, amit saját otthonukban játszhattak volna, s nem Playstation-ön (ellenben a Madridban meg nem becsült Sneijder és Robben egymással nézhettek farkasszemet az Internazionale – Bayern München aranymeccsen…).

A CSÚCSON

A Stadionban

Gyermekként egyszer megkérdeztek engem a bakancslistámról. Több mindent felsoroltam, s az egyik az volt, hogy szeretnék eljutni a Santiago Bernabeu stadionba. Meccsre lenne persze az igazi, de az is életre szóló élmény marad, hogy a 2011-es Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón ott lehettem Madridban, s akkor egy fél napot sikerült a stadionra szánnunk. A múzeum egyik termében volt egy tévé, ami csak Puskás góljait mutatta, én meg dagadtam a büszkeségtől, hogy magyar vagyok (és a magyar zászlómat sem voltam hajlandó elcserélni egy ghánai férfival, hiába könyörgött érte...) – egyébként is, akkori tapasztalataim alapján népszerűségben csak Di Stefano, Zidane és Raúl érhet a „Száguldó őrnagy” nyomába. És most már talán Cristiano Ronaldo. Az ajándékbolt bőséges választéka, a kispad, az öltöző, a lelátó, a rengeteg fényképes emlék a régmúltból mind belém égett, mintha tegnap jártam volna ott, s hálával tartozom mindazoknak, akik lehetővé tették nekem, hogy átélhettem ezt a nagybetűs ÉLMÉNYT (persze az egész utazás és a Világtalálkozó ott volt a szeren, de a stadiontúra különlegesen széppé tette és bearanyozta azokat a napokat). És természetesen, ha valaki eljönne velem egy El Clásicóra, nem fogom visszautasítani!

A játékoskeret igen erős volt már, de hiányzott egy sikeredző, egy vérbeli profi a kispadról: Pérez Pintér Attilában Jose Mourinhóban látta a megoldást. A pénzeszsák tovább nyílt: Di Maria, Khedira és Özil is érkezett, ami szép-szép, de szerintem inkább sírásra görbült minden madridi szája széle: távozott a két helyi ikon, Raúl és Szalai Ádám Guti. (Innentől kezdve a Real mellett a Schalke lett a másik kedvenc csapatom, amiben Raúl évekig hozta magát, felvette a Bundesliga ritmusát és a gelsenkircheniekkel még bravúros BL elődöntős szereplést is fel tudott mutatni.) A magát „Number One”-ként emlegető Jose kupagyőzelemmel kezdett – mucho gracias, a Barcát verni mindig jó! A következő év vásárjai nem minden esetben sültek el jól. Oké, Varane hosszú távon bevált, de utólag szerintem sok madridi az asztalt csapkodja, ha arra gondol, hogy Nuri Sahin és Hamit Altintop is játszott habfehérben (bár Sahin a Dortmundban tényleg topon volt, ebből Madridban, valószínűleg sérülései miatt is semmit nem tudott megmutatni). Persze más miatt is volt ok az asztalcsapkodásra: Mourinho második esztendejében, a 2011/12-es szezonban pont – és gólrekorddal lett bajnok a Real. 100 pont, 121 rúgott gól, +89-es gólkülönbség, mindössze két vereség… Egyszer hetet, háromszor hatot, négyszer ötöt, tízszer (!) négyet rúgott a csapat – ez nem a „busztologatós” Mourinho volt, s ezt az őszinte támadójátékot klubszimpátiától függetlenül szerintem mindenki élvezettel nézte. Hozzáteszem, bombaerős Barcelonát előztünk meg, akik szintén berámoltak 114 gólt, s jellemző, hogy a katalánok harminc pontot vertek a bronzérmes Valenciára… Az egyetlen fekete pont azért jár, mert a Bajnokok Ligája elődöntőjét elszórakozták a Bayern München ellen, s tizenegyesekkel lemaradtak a fináléról – rossz volt nézni, ahogy a legnagyobb klasszisok, Sergio Ramos, Ronaldo és Kaká is elhibázták a büntetőt…

Minden csoda csak három napig tart: hiába érkezett Luka Modric, a következő szezon nem alakult jól, a Dortmund egyenesen kivégezte őket a Bajnokok Ligájában (Lewandowski mesternégyessel adta el magát a Bayernnek – ingyen…), a hazai kupát is elveszítették, ráadásul az Atletico Madrid ellen. Az öltözőbe feszültség költözött, a játékosok között klikkesedés támadt, ezt a zűrzavart pedig Pérez egy edzőváltással akarta orvosolni (ahelyett, hogy inkább őt váltotta volna már le valaki…). Mourinho második szezonja fantasztikus volt, ezt az élményt köszönjük meg neki, de habitusa és személyisége nem illett a Real Madridhoz, így nem bánom, hogy mindössze három szezon után távozott (aztán visszatért Angliába, ahol immár paródiája egykori önmagának).

Az elnök emberei

A MÉLYPONTON

Miért nem becsülték meg a legendákat?

Utolsó mélypontként a végére hagytam, de talán ez volt a legbántóbb: vannak helyek, ahol megbecsülik a legendákat, na Madrid nem az a hely. Giggs és Scholes Manchesterben, Totti Rómában, Xavi és Puyol Barcelonában, Gerrard Liverpoolban kapta meg azt a tiszteletet és elismerést, amiért megdolgozott és amit megérdemelt, s lett csapatának szimbóluma, míg Hierro, Raúl, Guti és Iker Casillas méltatlan körülmények közepette, dilettáns vezetői döntések következtében voltak kénytelenek távozni. Hogy Madridban tiszták-e a lelkiismeretek, én nem tudhatom, de azt igen, hogy Raúl és Iker miatt lettem a Klub szurkolója, mert ők testesítették meg számomra a Madridizmust. Köszönjük Pérez! (Mondanám, hogy a nagy semmit, de azért ez nem igaz, mert néhány trófeát ő is hozott a vitrinbe…)

Ancelotti és a Decima

Érkezett Carlo Ancelotti, aki hosszú idő után az első normális döntése volt Florentino Péreznek. A csapatból fontos láncszemek távoztak: Özil, Kaká és Higuain, de a három érkező utólag mindenkit kárpótolt: világrekordot jelentő 100 millióért Gareth Bale, Isco és Dani Carvajal. Összeállt a rettegett BBC: a BL-ben három német topcsapaton (Schalke, Dortmund, Bayern München) 17-4-es (!!!) gólkülönbséggel gázoltak át a blancók. Különösen a Schalke elleni 6-1 és a Münchenben elért 4-0 volt szívet melengető. Nem hiszem, hogy bárki megkérdőjelezte ekkor, hogy a Real a világ legjobb csapata. 12 év után végre a Bajnokok Ligája győzelemért játszott a csapat, ráadásul a sorozat történetében először fordult elő, hogy egy város két csapata vívta a finálét. Nagyot küzdött az Atletico Madrid, egészen a 93. percig vezetett, de aztán Modric szögletére érkezett Ramos, a hosszabbításban pedig felőrölte ellenfelét a Real Madrid. A bajnokság is izgalmasan alakult (mindössze 3 pont különbség a dobogósok között), a két rossz közül a kevésbé tragikus valósult meg: az Atletico megelőzte a Barcelonát, akik a kupában sem vigasztalódhattak korábban, mert azt is hazavittük: ki ne emlékezne Gareth Bale góljára, aki az oldalvonalon kívül kerülte meg és futotta le Marc Bartrát?

Egy Real szurkoló Bale vágtáját, Ramos fejesét és Zidane csodagólját sohasem felejti el!

A CSÚCSON

Cristiano show futószalagon és a drámai bajnoki cím

Ronaldo minden létező rekordot megdöntött Madridban, hihetetlen számokat produkált. A bajnokságban voltak olyan szezonjai, amikor követni sem lehetett a góltermelését és tényleg az volt az ember érzése, hogy Messivel egy másik bolygóról érkeztek. A Bajnokok Ligájában jobban be tudom lőni a számomra legkedvesebb megmozdulásait: a Wolfsburg elleni visszavágón hintett mesterhármasát (miután az odavágón 2-0-ra kikaptunk), az Atletico elleni tripláját, a Bayern München kivégzését (amit kétszer is megcsinált, de a 2014-es 0-4-en szerzett két gólja azért is lehetett kedvesebb, mert a másik meccs Kassai tévedéseiről legalább annyira emlékezetes marad…), az ollózása Buffonnak… Ki tudja, hány emlékezetes jelenetre nem is emlékszem már… A CR7 előtti korszakból a 2006/2007-es szezonzárót emelném ki: drámai körülmények között dőlt el a bajnoki cím! A tavaly tragikus autóbalesetben elhunyt Jose Antonio Reyes mindössze egy szezont töltött habfehérben, de a záró fordulóban az ő két gólja kellett a Mallorca 3-1-es legyőzéséhez és az aranyéremhez. Nem csak ezért, de az emléke szívünkben örökké él!

A Decima, azaz a Tizedik BEK/BL trófea megnyerése után sajnos távozott két kulcsfigura: Xabi Alonso és Di Maria. Di Maria legjobb meccsét szerintem éppen a fináléban játszotta, ahol Xabi Alonso eltiltás miatt nem léphetett pályára – na de mekkorát futott Ramos egyenlítő gólja után… A Real Madrid híres volt mindig arról, hogy levadászta az aktuális vb legnagyobb csillagait: 2002-ben Ronaldo, 2006-ban Cannavaro, 2010-ben Özil és Khedira költözött Madridba. 2014-ben meg a vb gólkirály, James Rodriguez, az egyik legjobb kapus, Keylor Navas és a világbajnok Toni Kroos. Az őszre még nem lehetett panasz, volt egy 22 meccsből álló győzelmi sorozat is, CR pedig megelőzte Raúlt a BL góllövőlistáján. A tavasz gyengébbre sikerült, a Madridban sokszor levegőnek nézett és a bizalmat hosszú távon soha meg nem kapó Alvaro Morata oda-vissza gólt lőtt a Juve színeiben a BL elődöntőben, így a címvédés ekkor még álom maradt. És az is, hogy Pérez egyszer értelmezhető döntést hoz. Mennie kellett az embernek, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy furcsán állt a szemöldöke és egyébként meg elhozta azt a trófeát, amire 12 éve minden madridi szurkoló várt (igen, minden madridi, mert hogy Atletico szurkolók nem léteznek…). Ancelotti menesztését sokan nehezen éltük meg. Hát még azt, ami ez után következett… Korábbi eredményei ellenére igen szkeptikusan fogadták a szurkolók az egyébként madridi kőtődésű Rafa Benitezt (végülis egy BL és EL győztes edzőről beszélünk…), aki nem is felelt meg a kívánalmaknak. A mindössze félévig tartó Rafa kalandba belefért egy dicsőséges 0-4 hazai pályán a Barcelona ellen, de talán még ennél is jobban fájt, hogy távozott Iker Casillas, aki 9 éves kora óta (!!!!!!) Real Madrid játékos volt, s konkrétan 16 évig tartozott a felnőtt csapathoz.

Nem hittük, hogy Casillas után lesz élet, de Keylor Navas sokunk szívébe bevédte magát...

LÚZER SC – AKIKNEK NAGYON NEM JÖTT BE AZ ÉLET MADRIDBAN…

Bőven volt merítési lehetőség azokból, akik pályafutásuk pozitív fejezeteit nem Madridban írták; talán ők is szívesen elfelejtenék, hogy a madridi történelem részévé váltak. Vagy nem. Mert azért a Real Madrid habfehér mezét hordani minden körülmények között megtiszteltetés lehet. Így érezhette Jerzy Dudek is, aki a Liverpool hőse volt a Milan elleni drámai BL döntőben, aztán leigazolt a Bernabeu kispadjára. Mert azt ugye aligha gondolta, hogy a 8 évvel fiatalabb és egyébként 4 napja a negyvenediket taposó helyi legendát, Iker Casillast kiszorítja a kapuból… A Wikipedia szerint mindössze két meccs jutott neki a blancóknál. Jobbhátvédem kétségkívül az az Alvaro Arbeloa, aki amellett, hogy csapnivaló volt, még Iker kezét is eltörte egyszer, s ez a főbűne, nem a játékbéli hiányosságai, mert ezzel a sérüléssel kezdődött kapusunk mizériája, ami hosszú távon is a kispadra száműzte. A két belső hátvéd poszt a világbajnok Fabio Cannavaróé és az angol Jonathan Woodgate-é – utóbbi sérülései miatt minimálisat játszott (akkor se valami jól…), az Aranylabdás Cannavaro mélyrepülésére viszont nincs magyarázat... A balbunkó nálam Daniló, madridi pályafutása szerintem egy vicc volt. Raúl Bravo, Cicinho és Pavon is megúszták, csak a képzeletbeli kispadra ülhetnek le. Középen Graevesen és Emerson helye megkérdőjelezhetetlen, illetve Hamit Altintopnak is jó szívvel szorítok helyet a középpályán. A holland Royston Drenthe amennyire nagy sztárnak lett beharangozva, annyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bár szívem szerint Jovics lenne az egyik ék, egy csonkaszezon után még nem szeretnék pálcát törni felette. Csalódás volt Michael Owen is, aki mindössze egy szezont töltött Madridban – de erről nem feltétlenül ő tehet. 41 meccsen lépett pályára, ezeken összehozott 18 gólt, ami nem vészes, ha figyelembe vesszük, hogy mindössze tizenötször volt kezdő. Az olasz Antonio Cassano statisztikája ennél sokkal gyérebb: ő 19 meccsen szerzett két góljával helyet követelt magának a Citromcsapatban, s jól megértheti magát Javier Saviolaval, aki a másik center. Több volt benne is, de már az is nagy szó, hogy Barcás múltja ellenére emlékeim szerint pozitívan álltak hozzá Madridban.

A „Citromcsapat”: Dudek – Arbeloa, Cannavaro, Woodgate, Danilo – Gravesen, Emerson, H. Altintop, Drenthe – Saviola, Cassano

Azóta az ötödiket is megnyerte...

Zidane és az újra írt történelem

Új év, új remények – januárban jött Zidane, immár a nagycsapat edzőjének, aki a meglehetősen nagy pontveszteséget is kis híján ledolgozta a Barca ellen; játékban fel is nőtt mellé, a Bajnokok Ligájában pedig újra döntőbe jutott. Mi az, hogy jutott! Meg is nyerte! Újra az Atletico Madrid volt az ellenfél, ezúttal a tizenegyesek fogtak ki Diego Simeone legényein. Zizou pár hónap alatt edzőként is a csúcsra ért, majd ott is maradt, CR pedig BL gólkirály, Európa-bajnok, örök madridi gólrekorder és természetesen Aranylabdás lett abban az évben. És aki azt hitte, innen már nincs feljebb… Fantasztikus Európai Szuperkupa döntő a Sevilla ellen (5-4), aztán 5 év után bajnoki cím és első címvédés a Bajnokok Ligájában! Az Atletico alighanem rémálmaiban sem akar többet a városi riválissal és Cristiano Ronaldóval találkozni a nemzetközi hadszíntéren, hiszen mesterhármast hintett nekik (ezt már a Juve színeiben is eljátszotta tavaly…), a Bajnokok Ligája finálé, annak is különösen a második félideje pedig igen egyoldalúra sikerült: a Real lemosta a Juvét, az erőviszonyok izgalmasabb döntőt ígértek.

A Real pedig tovább pörgött… A következő tavaszon, bár a Juve elleni visszavágón rezgett a léc (az odavágón meg a háló, akkora gólt ollózott CR7…), zsinórban harmadszor is fináléba jutott a címvédő, ahol a Klopp által igencsak felturbózott és életveszélyes Liverpool várta. Jobb is volt az angol klub, de aztán Ramos és Kairus elintézte a meccset. Előbbi úgy vitte a földre Mohammed Szalah-ot, hogy biztosan lesérüljön, utóbbi két olyan gólt kapott, amiért még a Balkány SC-ből is vasvillával kergetnék el. Persze a kettő között Gareth Bale minden idők egyik legnagyszerűbb BL döntős gólját rúgta, amit edzője is valószínűleg megtapsolt, akinek a nevéhez minden idők legnagyszerűbb BL gólja fűződik. Bár lehet, Zizou gondolatai már máshol jártak ekkor: minden előzmény nélkül lemondott a klub egyébként egyik legsikeresebb edzőjeként: 2 és fél év alatt 3 BL győzelem, bajnoki cím és megannyi más trófea… Ezt csinálja valaki utána! Nem Zizou bejelentése volt az utolsó, ami sokkolta Madridot: Ronaldo 9 fantasztikus szezon után távozott.

Ami régen Gullit és Rijkaard, majd Iniesta és Xavi voltak, az most Kroos és Modric...

Julen Lopetegui hamar megbánhatta, hogy a spanyol válogatott kispadját lecserélte a madridira (botrányos volt, ahogy a vb kezdete előtti nap bejelentették a váltást, természetesen azonnal kirúgta őt a szövetség), a Barca elleni 1-5 után repült, hogy a lába se érte a Bernabeu gyepszőnyegét. Santiago Solari az Ajax elleni 1-4 után kapta meg az Ady verscímet: az „Elbocsátó, szép üzenet” következtében kevesebb, mint egy év után már újra Zinedine Zidane tompora melegítette a kispadot. „Dagobert bácsi” meg időközben rájött, megújulás nélkül nem megy, s jobb nem belefulladni az aranyba, ezért inkább elkölti: jött Benzema-tartaléknak Jovic, középre Eden Hazard, de az Édenbe nem miattuk kerülhet kedvenc Madridom: jelenleg a védelmük stabilitása ad némi biztonságérzetet a Santiago Bernabeu közönségének, s nem a gólmennyiség, amivel az ellenfeleket terhelik… A bajnoki címért még versenyben van a csapat, s mivel a Manchester City ellen valószínűleg életében először párbajt veszít Zizou a BL-ben, mindent a bajnoki aranyra kell feltenni. Mert a Real már csak 33-24-re vezet a Barca ellen a bajnoki címek tekintetében, míg 20 évvel ezelőtt ez az arány 27-14 volt…

Itt tartunk most. Húsz év alatt hat bajnoki cím (ez mondjuk lehetne több…), hat Bajnokok Ligája, két hazai kupa, hat spanyol szuperkupa, négy európai szuperkupa és négy klubvilágbajnoki cím került a trófeaszobába. A mi szívünkbe pedig rengeteg élmény, amit nehéz szavakkal kifejezni. „Nem csak a húszéveseké a világ”, én azért köszönöm ezt a húszast – s bár az Így jártam anyátokkal című sorozat macsója, Barney Stinson szerint az új mindig jobb, én biztos vagyok abban, hogy sosem fogom lecserélni egy „fiatalabbra”!

AZ ÉN REAL MADRIDOM – DREAM TEAM

Álomcsapatot csak azokból lehet összeállítani, akiket az ember lát játszani, s nem csak hallomásból vagy könyvekből ismeri a spílereket, így én sem Puskásokkal vagy Gentókkal tettem tele az együttest. Persze gyengének így sem nevezném ezt a Dream Team-et… Bár nagyon megkedveltem Keylor Navast, Iker Casillas csak egy volt és az ő nyomába senki sem érhet! Éveken keresztül a világ legjobb kapusa volt, két EB-t, 1 vb-t nyert, a Reallal meg három Bajnokok Ligáját. Mivel általában gyenge lábakon állt előtte a védelem, olyan statisztikákat nem tudott soha felmutatni, mint Buffon, Neuer vagy napjainkban Oblak (esetleg a válogatottban), de ettől még a szűk elithez tartozott. Madridi nevelés, csúnyán elbánt vele a vezetőség… Karácsonyra a Húgomtól megkaptam az önéletrajzi könyvét, amit e helyütt is köszönök neki! Május 20-án töltötte be a huszonnyolcat harminckilencet (mármint nem a Húgom…), Isten éltessen Casillas! A Realnak sohasem a védekezés volt a fő profilja, ezért én is csak három hátvéddel állok fel. Igaz, mindhárman jobban támadnak, mint hárítanak, így San Ikernek az én csapatomban sincs könnyű dolga… Roberto Carlos minden idők egyik legjobb balhátvédje és sokáig nem hittem el, hogy Marcelo felnőhet mellé. Mégis, elévülhetetlen érdemei vannak a Mikrofonfejűnek is az elmúlt évtized sikereiben, ráadásul BL győzelmek számában le is pipálta a nagy elődöt (mivel mindketten balhátvédek Marcelót jobbra állítom, de tudom, hogy ott is megállja a helyét). Egy érdekesség: Zizou 2002-es bombagóljához Roby Carlos, Bale 2018-as ollózásához Marcelo adta a gólpasszt - a Bajnokok Ligája döntők történetének két legnagyszerűbb gólját ez a két fantasztikus balhátvéd készítette elő! Középen sem volt kérdéses Sergio Ramos személye. Sok mindent lehet rá mondani, néha tényleg eldurran az agya, az alattomosság sem áll messze tőle, de igazi vezértípus, aki amellett, hogy védőnek sem utolsó, rendkívül fontos gólokat szerzett a legfontosabb meccseken, amiket sohasem fog egyetlen madridi szurkoló sem elfelejteni neki! A régiek közül Hierro és Michel Salgado, a maiak közül Varane és Carvajal voltak a posztriválisok! A középpályán Xabi Alonso a védekezést stabilizálja, a többiek az eleganciáért felelnek: erős ez az Özil, Zidane, Modric hármas, akik mellé én Kroos-t és David Beckhamet tenném tartaléknak. Beckham sokkal alázatosabb labdarúgó volt, mint azt sokan gondolják róla; persze, megvoltak a sztárallűrjei, meg márkanév lett a nevéből, de tudását és a játék iránti alázatát kár lenne vitatni. Özilt az elmúlt években rengeteg kritika érte, mind a magánéletben, mind a pályán nyújtott (vagy éppen nem nyújtott) teljesítményéért; sajnos szerintem visszafordíthatatlanul lejtmenetbe került a pályafutása, de madridi évei alatt a világ legjobb középpályásai közé tartozott, aki a Mourinho-éra talán legfontosabb játékosa volt CR7 után. És ha már Cristiano Ronaldo szóba került: természetesen ő és Raúl, mint a klub két legeredményesebb gólszerzői nem maradhatnak ki a Dream Team-ből; ketten együtt, most tessék megkapaszkodni, közel 800 gólt szereztek a Real Madridban! Ronaldo piperkőc, celeb, néha színészkedik, hisztizik, de amit ő Madridban letett az asztalra, az emberfeletti és nyugodtan mondhatjuk: legendaként távozott a spanyol fővárosból! Raúl meg... Csak Raúl! Róla egyszer lehet, külön írással fogok jelentkezni ezen a blogfelületen. Spanyol válogatott Raúl-mezt Prágában, Real Madridos 7-es mezt Budapesten vettem, utóbbira a LACUS-t írattam rá, de ez még a CR7 korszak előtt volt; mindenképp Raúl előtt akartam tisztelegni ezzel. Jöhet bárki, számomra ő lesz az örök kedvenc, Hetes és Kapitány! Még egy támadónak volt hely a csapatban: a brazil „original” Ronaldo és a holland Ruud van Nistelrooy között vacilláltam, aki négy madridi szezonjából kettőben is bajnok lett, egyszer gólkirály is és az előző évtized egyik legjobb csatára volt. Pechje, hogy a Fenomén pedig minden időké...