Bunda volt, a bíró elcsalta, lejtett a hazai pálya, elpártolt tőlünk a szerencse, nem a mi labdánkkal játszottunk, meccs előtt fellocsolták a pályát, fejbe dobták a kapusunkat egy papírgalacsinnal, összezavarodtunk a pályára berohanó mókustól – megannyi gyászos mentegetőzés, ami elhagyja játékos, edző, szurkoló száját, ha nem a csapatuk nyeri a meccset. Az alábbiakban bemutatok 20 olyan hőskölteményt a XXI. század eddig eltelt két évtizedéből, amikor hiábavaló mindenféle kifogásgenerátor üzemeltetése – mert csodák igenis léteznek a futballpályán is! Mindenkinek jó szórakozást és nosztalgiázást kívánok a második részhez - az első rész ITT megtekinthető!
- A Sociedad és a realitás
A Real Sociedad nem nyerte ugyan meg a 2002/2003-as spanyol bajnoki szezont, mégis világszenzáció volt, hogy egy Real Madrid – Barcelona duó mellett, s a közelmúltban két Bajnokok Ligája döntőt is elveszítő Valencia előtt ezüstérmes lehetett – és egyáltalán nem hiányzott sok ahhoz, hogy ez az érem még fényesebben csillogjon. A kapuban a holland Westerveld, a védelem két szélén a két saját nevelésű fiatal, Rekarte és Aranzábal, középen az akkor még csak 21 éves Xabi Alonso és az orosz Karpin, elöl pedig a rettegett csatárduó, Darko Kovacsevics és Nihat Kahveci tették közel tökéletesen a dolgukat, utóbbi páros ketten együtt 43 gólig jutott a Ligában. A Sociedad főleg a szezon első felében volt nagyon éles, veretlenül lett őszi bajnok (12 győzelem és 7 döntetlen állt a nevük mellett, ezzel 5 pontot vertek a Real Madridra), s bár tavasszal hullámzóbb volt a teljesítményük, a Real Madridot parádés játékkal elintézték, mint az ebben a videóban is látható, s az utolsó előtti fordulóig az élen álltak. Ám akkor megremegtek a lábak, kicsúszott a kezükből az aranyérem – ám a tény, hogy egyedüliként maradtak veretlenek hazai pályán, s hogy 20 egységgel (!!!) előzték meg az akkor hatodikként végző Barcelonát, örökre beivódott a San Sebastian-i lelkekbe.
- Francia-portugál finálé a Bajnokok Ligájában
Ha valaki a 2003/2004-es Bajnokok Ligája szezon előtt azt mondja, hogy tavasszal AS Monaco-Porto finálét rendeznek majd, szerintem minimum körberöhögik az illetőt – aztán láss csodát, igazán intelligens és tetszetős futballal ez a két együttes vette az akadályokat, többek között olyan gigászokat eltakarítva az útból, mint a Real Madrid és a Manchester United. A portugálok végül 3-0-ra behúzták a döntőt, ami az előző szezonban elért UEFA kupa győzelmük tükrében kevésbé volt meglepő, hiszen 15 év távlatából is félelmetes, milyen erős volt akkor a Porto. A kapuban minden idők szerintem legjobb portugál kapusa, Vitor Baia állt, a védelemben a később a Chelsea-ben is húzóemberré váló Ricardo Carvalho és Paulo Ferreira, középen az éveken keresztül a Barcelona középpályájának egyik legtechnikásabb játékosa, Deco, valamint Maniche szorgoskodott, a kispadon pedig bizonyos Jose Mourinho ült, aki akkor még csak bontogatta (nem éppen angyal) szárnyait edzőként. Ne feledjük: a 2004-es EB ezüstérmes portugál válogatott magját a portói futballisták alkották (hogy miért nem mind arany, ami fénylik, nos, arra később még visszatérünk). Persze a Monacót sem kutyaütőkből toborozták: a védelemben Patrice Evra, elöl többek között Ludovic Giuly és a Real Madridtól kiebrudalt Fernando Morientes képviselték a minőséget, na meg persze az a Dado Prso, aki a Deportivo La Coruna elleni felejthetetlen, 8-3-ra végződő csoportmecsen öt gólt lőtt. Most már sokkal kiszámíthatóbb sajnos a futball, elképzelhetetlen, hogy egy Porto vagy egy Monaco-kaliberű csapat a csúcs közelébe érjen – bár éppen a Tottenham bizonyította be tavaly, hogy azért van remény.
- Fulham és full Gerzson
Szerintem vitathatatlan, hogy az elmúlt 20 év legjobb magyar labdarúgója Gera Zoltán volt, akinek külföldi karrierje előtt is megemelhetjük a kalapunkat. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy meghódította Angliát (máskülönben nem kapta volna meg a „Magical Hungarian” jelzőt); pazar góljai, látványos megmozdulásai és élményszámba menő gólöröm-szaltói az egész angol bajnokság közkedvelt figurájává tették. Angliai pályafutása legnagyobb részét a West Bromwich Albionban töltötte, ám legnagyobb sikerét a Fulham-mel érte el, amikor bejutott a 2010-es Európa-Liga döntőjébe. A Fulham még Londonban is kiscsapatnak számít, ehhez képest a második számú nemzetközi sorozatban úgy söpört végig Európa krémjén, mint a Katrina hurrikán. Az AS Roma mögött, de a Baselt és a CSZKA Szofiát megelőzve jutott túl a csoportkörön, aztán a Sahtar Donyecket 3-2-es összesítéssel, a Juventust (!) 5-4-gyel, a Wolfsburgot 3-1-el, a Hamburgot 2-1-el kiejtve ott találta magát az Atletico Madrid ellenfeleként a fináléban. Az az Atletico még nem a mostani Atletico volt, de kétségkívül az sem volt gyenge team: többek között David de Gea, Jose Antonio Reyes, Diego Forlán és Sergio Aguero fémjelezték azt az együttest. A Fulham csodája itt véget ért, a spanyolok Forlán duplájával behúzták a meccset. Voltak jól csengő nevű spílerek a Fulhamban is: az ausztrál Mark Schwarzer és az ír Damien Duff összesen több mint kétszázszor lépett pályára hazája nemzeti együttesében, de Danny Murphy-nek és Bobby Zamorának is jutott néhány meccs az angoloknál. Gera Zoltán mégis a csapat talán legfontosabb láncszeme volt a „hosszú tavaszi hadjárat” során. Már a csoportkörben is beköszönt kétszer, de a maximumon tavasszal pörgött. Az ukránok elleni párharcban gólt és gólpasszt is jegyzett, a Juventusnak idegenben lőtt kettőt, a Wolfsburg ellen két gólpasszal jeleskedett, s a Hamburgnak is betalált – meg lehet nézni, mit ért volna el a londoni klub Gerzson zsenialitása nélkül… Félő, nem a közeljövőben lesz még egy ilyen klasszisunk, mert Gera Zoltán kétségkívül az volt – talán mai fiataljaink közül Szoboszlai Dominik lehet az, akiben leginkább megvan az X faktor. Csak ne Gáspár Laci és Puskás Peti legyen a mentora…
- Nem egy hétig (1-7) fájtak azok a brazil szívek…
A 2014-es vb házigazdái a brazilok voltak, akik minden tornának esélyesként vágnak neki, hát még ha ők élvezhetik a hazai pálya előnyét is… A negyeddöntőig nem is volt probléma, ám Kolumbia ellen a vezér, Neymar súlyos sérülést szenvedett, így számára idejekorán befejeződött a világbajnokság. Persze ez nem magyarázza meg, hogyan kaphattak hetet a németektől, mindenesetre már félóra játék után 5-0 volt a Nationalelfnek. A németeknek érett már ez a vb győzelem, mert a 2006-os tornától kezdődően ez már az ötödik világesemény volt sorozatban, amin érmet szerezhettek – ám az eddigi ezüst és bronzérmekhez ez a generáció már szeretett volna hozzápakolni egy aranyérmet is. Azt hiszem, az olyan spílerek, mint Neuer, Lahm, Kroos, Özil vagy Klose megérdemelték, hogy vb győztesként emlegesse őket az utókor, de sokat elmond a brazilok szétcsúszásáról, hogy a nem éppen nagy gólvágó hírében álló Sami Khedira is kettőt vágott nekik.
- Dél-Korea a bronzmeccsen bíró helyett törököt fogott…
Írnám, hogy a 2002-es világbajnokság meglepetéscsapata az egyik házigazda, Dél-Korea volt, de mivel tudvalevő, hogy óriási bírói hátszél repítette őket az elődöntőig, ez kisebbfajta szentségtörés lenne a részemről. Már a portugálok legyőzése és kiejtése is gyanús volt a csoportkörben, aztán miután a másik házigazda, Japán elvérzett a nyolcaddöntőben, nem volt mit tenni, a másik rendezőt muszáj volt tolni: Dél-Korea az olaszokat hosszabbítás után gyűrte le (egy jogtalan kiállítás és egy meg nem ítélt tizenegyes segítségével...) a spanyolokon pedig büntetőkkel jutott túl (miután 3 gólt nem adtak meg a hispánoknak…).. A németek elleni meccs előtt valószínűleg elfelejtettek szólni a sporinak, hogy ez nem az a rendezvény, ahol úgy fúj, ahogy akar, így az elődöntőben már a bírói mágia sem segített, így jöttek a törökök, akik ugyan nem verték őket félholtra (se félholdra…), de többek között Hakan Sükür 13. másodpercben (!!!) szerzett góljának is köszönhetően 3-2-re nyertek. Erős volt a török válogatott ekkor, szó se róla, Hakan Sükür mellett olyan kulcsjátékosaik voltak, mint a kapus Rüstü Recber vagy Hasan Sas és Emre Belözoglu. A dallamos nevű törökök hat évvel később is megmutatták magukat, a 2008-as EB-n is bronzérmesek lettek az oroszokkal holtversenyben. A 2002-es vb-t egyébként az original Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho vezette, fantasztikus támadófutballt produkáló brazil válogatott nyerte meg.
- A Liverpool meccsei 0-3-ról kezdődnek?
Amikor a 2005-ös Bajnokok Ligája döntőben felállt 0-3-ról a Liverpool és megverte tizenegyesek után az AC Milant, azt hihettük, egyszeri és megismételhetetlen a sztori, de 14 évvel később gyakorlatilag megismételték ezt a hőstettet a Mersey partján. Az egykori török fővárosban rendezett parti szó szerint isztam buli volt a Rafa Benitez trenírozta egyletnek, ahol olyan fiatalokra szabták akkoriban a vezérszerepet, mint Jamie Carragher, John Arne Riise, Steven Gerrard vagy Xabi Alonso. Paolo Maldini már a meccs legelején beköszönt, ezt Hernan Crespo megfejelte még kettővel, aztán a szünet után már viszonylag hamar 3-3 állt az eredményjelzőn. A Poolnak annyival könnyebb dolga volt idén tavasszal, hogy 90 perce volt ledolgozni a Barcelonában összeszedett 3-0-s hátrányt. Sikerült nekik, legjobbjukat, Mohamed Salahot nélkülözve, a helyette pályára lépő, egyébként többnyire peremember Divock Origi duplájának is köszönhetően az angol csapat 4-0-ra nyert és jutott be a fináléba, ahol a Tottenham várta. A Liverpool mindkét csodaszámba menő fordítása helyet követelt magának a listán, így összevonva őket kis híján felfértek a dobogóra…
- Koplárovics Béla és az Egynyári kaland
Roy Carroll – Wes Brown, John O’Shea, Laurent Blanc, Mikael Silvestre – David Beckham, Roy Keane, Juan Sebastian Verón, Ryan Giggs – Ruud van Nistelrooy, Ole Gunnar Solksjaer. A legkevésbé sem merném tartalékosnak nevezni ezt a manchesteri kezdőtizenegyet, melyben klublegendák játszottak, de világbajnok és a jelenlegi edző is pályára lépett a Zalaegerszeg elleni Bajnokok Ligája selejtező mérkőzésen, 2002. augusztus 14-én. Az ínyencek kedvéért álljon itt néhány név az ellenoldalról is: Urbán Flórián, Vincze Ottó, Egressy Gábor, Kenesei Krisztián, a kispadon meg többek között Radu Sabo. És persze Koplárovics Béla, aki a 83. percben jött, látott, a 91. percben pedig begyötörte a győztes gólt – előtte se hallottunk róla sokat, utána sem, mégis, kevés olyan futballszurkoló van ma Magyarországon, aki ne ismerné a nevét. Egyébként magyar viszonylatban kifejezetten erős volt az a Bozsik Péter vezette Zalaegerszeg, ezért is nyerhette meg akkor története első (és máig utolsó) első osztályú bajnoki címét. A visszavágót nem vették ennyire félvállról az angolok: az Old Traffordon 5-0-ra nyertek Beckhamék.
- A görögök öröksége
Több mint tizenöt éve volt, de még mindig élénken él emlékezetünkben a 2004-es EB, ahol csúnyán leszerepeltek a németek, az olaszok és a spanyolok, a csehek bravúros játékkal bronzérmesek lettek, s a fináléban megismétlődött a torna nyitómeccse: a házigazda portugálok a görögökkel játszottak, s másodszor is kikaptak tőlük. Pedig micsoda portugál csapat volt az! Mindent elmond a válogatott erősségéről, hogy az aranygeneráció tagjai közül Rui Costa és Nuno Gomes csak a kispadon kaptak helyet, a kezdő tizenegyben pedig ott volt Luis Figo, Ricardo Carvalho, Pauleta, Deco és az első válogatott tornáján szereplő Cristiano Ronaldo is. A német Otto Rehhagel nemzeti hőssé vált Görögországban, játékosai közül senki nem volt világsztár, de a George Clooney hasonmás verseny győztese, a kapus Nikopolidisz, a csapatkapitány Zagorakisz vagy a finálé egyetlen gólját szerző Hariszteasz bizonyosan az Olümposz csúcsán ülnek azóta is és integetnek a sokkal kevésbé sikeres utódoknak. Az elmúlt évtizedben vegetált a görög válogatott, a 2016-os EB selejtezős csoportunkban, illetve a Nemzetek Ligájában is saját élményeket szerezhettünk arról, hogy bizony tényleg van olyan, hogy az istenek a fejükre esnek…
- A Leicester City tündérmeséje, avagy rókavadászat – mindhiába!
Amikor az azóta tragikus körülmények között elhunyt thaiföld-i Vichal Srivaddhanaprabha 2011-ben megvette az angol Leicester City-t, távlati célként megfogalmazhatta, hogy valami nagyot alkot majd a klubbal, de a két manchesteri gigász, a londoni Chelsea és Arsenal, valamint a Liverpool mellett bajnoki címre aligha gondolt bárki is. A fogadóirodák sem: a Leicester City bajnoki címe 5000-szeres (!!!) pénzt hozott a bátraknak! Mindössze egy szezonnal korábban jutottak vissza az élvonalba a „rókák”, ahol aztán szinte végig a kiesés elkerüléséért küzdöttek, amikor is jött a tündérmese… A kispadon az a Claudio Ranieri ült, akit több helyen beskatulyáztak már bukott edzőnek – a kapuban a legendás dán Peter Schmeichel fia, Kasper Schmeichel repkedett, a védelemben Wes Morgan és Robert Huth felelt az elhárításért, N’golo Kanté a világ egyik legjobb védekező középpályásává vált, az algériai Rijad Mahrez a gólpasszokért volt felelős, a pár évvel korábban még az ötödosztályban (!!!) focizó Jamie Vardy pedig a gólokért! Nem lett bajnok pontrekorddal a Leicester, szerencséje volt, hogy a nagyok közül többen is betliztek abban a szezonban, alighanem megismételhetetlen, hogy a világ legerősebb bajnokságában a „Big Six”-en kívül más is bajnok legyen, de azt hiszem, ezért is szép játék a futball! Egy rövid időre visszakaptuk a hitünket, hogy a futballban is legyőzhetik a „dávidok” a „góliátokat”, hogy néha a kicsik is felvehetik a versenyt az igazi nagy vadakkal. Ebben a pénzorientált világban ez akkor is nagy szó, ha tudjuk, a Leicester City-t nem fenyegette az a veszély, hogy koldusbotra jut…
És Önöket sem fenyegeti tovább ez az írás, mert a végére jutottak, amihez szívből gratulálok! Innentől a Kedves Olvasók térfelén pattog a labda: Önök hiányolnak meccset, eseményt, valódi futballcsodát az összeállításból?
