A múlt héten láttam egy 2021-es magyar filmet, aminek az volt a címe: Így vagy tökéletes. Érdekes film volt, de spoilerezni nem akarok, annyit viszont elárulok, ez a film (s főleg a címe) ihlette jelenlegi írásomat. Íme, hat labdarúgó, akik szinte mindent megnyertek pályafutásuk során, hajszál választja el őket a tökéletes karriertől, ám egy valami kimaradt a sikerlistából, ezért pici hiányérzetük mégis lehet. Vagy nem? Mindegy, ők e hiányzó láncszemek nélkül is így tökéletesek…

Zlatan Ibrahimovic és a BL győzelem

A futballtörténelemben bőven vannak olyan extra klasszisok, akik BEK / Bajnokok Ligája győzelem nélkül vonultak vissza. Ott van Gianluigi Buffon, aki azzal, hogy három Bajnokok Ligája döntőt is elbukott, az egyik legpechesebb játékos ezen a téren. Minden idők egyik legnagyszerűbb futballistája, a Fenomén, a brazil Ronaldo szintén nem nyerte meg a legrangosabb nemzetközi kupasorozatot egyetlen egyszer sem, ez hihetetlennek tetszik páratlan pályafutása ismeretében – ami súlyos térdsérülései nélkül még sokkal jobb is lehetett volna. Pedig nem gyenge csapatokban szaggatta ő szét a hálót: pontos statisztikám nincs erről, de nem hiszem, hogy sokan vannak, akik megfordultak a Barca, Inter, Real, AC Milan négyesben, azaz a két milánói és a két spanyol riválisnál, és egyik helyen sem utálták ki. A Real Madrid 2002 tavaszán megnyerte a BL-t, Ronaldo azon a nyáron világbajnok lett, majd a Realhoz igazolt, év végén pedig Aranylabdát kapott, de hiába rúgott rengeteg gólt habfehérben, s játszott együtt az akkor Galaktikusoknak becézett csapatban Zidane-nal, Figóval, Beckhammel, Roberto Carlossal és Raúllal, nem azok voltak a klubtörténelem legsikeresebb évei. Na de elég legyen az olasz és a brazil zseniből, mert a kategóriám győztese nem lehet más, mint a svéd Zlatan Ibrahimovic, aki ugyan még nem vonult vissza, így elméletileg az AC Milannal megnyerheti akár már tavasszal a nagy fülű trófeát, de szerintem hamarabb fog Pinokkió hazugságvizsgáló gépet kérni Dzsepettótól karácsonyra, mint, hogy erre sor kerüljön. (Aztán ki tudja: a labda mindenütt gömbölyű…)

Ők mind BL győzelem nélkül vonultak vissza. Felkészül: Zlatan?

Ibrahimovicról tudni kell, hogy önbizalomért sohasem kellett a szomszédba mennie. Már gyerekfejjel sem volt hajlandó Arsene Wenger hívására elmenni az Arsenalhoz, mondván, Zlatan nem megy próbajátékra.  A minap azt találta mondani, hogy mióta eljött Párizsból, Franciaországban minden romba dőlt. Hiszen hiába van ott Messi, Mbappé vagy Neymar, az isten eltávozott onnan… Lehet őt szeretni, meg gyűlölni is természetesen, de az vitathatatlan, hogy ő még olyan játékos, akiért érdemes futballmeccset nézni. Benne még megvan az a játékosság, ő még nem fél a látványos megoldásoktól és a közönségnek is játszik – ez a fajta mentalitás egyre inkább kiveszőfélben van a modern labdarúgásból. Persze, futballozni is nagyon tud. Klubszinten rengeteg trófeát nyert, hosszú sorozatot épített például a bajnoki címekből. A 2001/2002-es bemutatkozó ajaxos idényétől kezdve a következő 15 idényből 13 szezon végén bajnoki címet ünnepelhetett a pályán aktuális csapatával. Azért fontos kihangsúlyozni, hogy a pályán, mert a Juventussal nyert 2004/2005-ös és a 2005/2006-os évad végén nyert scudettót a híres megvesztegetési botrány miatt elvették a csapattól. De Amszterdamban 2002-ben és 2004-ben, az Inter mezében 2007-ben, 2008-ban és 2009-ben, Barcelonában 2010-ben, az AC Milannál 2011-ben (majd legutóbb, 2022-ben is), a Paris St. Germainnél pedig 2013 és 2016 között négy alkalommal nyert aranyérmet. Persze, jó csapatokban játszott ő (megnéztem volna mondjuk Tisztabereken vagy a Fradi-verő Iváncsában…), mégis, különösen jó érzékkel vonzotta a sikereket. Vagy mégsem?

A Bajnokok Ligájával azért sem volt soha szerencséje, mert kétszer is eligazolt attól a csapattól, amelyik a következő szezonban behúzta a serleget. 2009-ben három sikeres év után búcsút mondott az Internek, hogy Pep Guardiola éppen BL-t nyerő csapatának fényesen csillogó ékköve legyen – a milánóiak nélküle, s Jose Mourinhóval a kispadon történelmi triplázást hajtottak végre, aminek így Zlatan helyett Samuel Eto’o lett aktív részese. A gránátvörös kékektől már egy év után továbbállt, mert Guardiolával nem jött ki jól, s egója Messit sem bírta elviselni – ahogy lelépett Barcelonából, a katalánok megnyerték a BL-t. Kicsit jobb döntésekkel legalább egyszeres győztes lehetne, de így két szék közé esett, a pad alá. Persze, pályafutása miatt azért így sem kell szégyenkeznie. (Mint ahogy a többi csillagnak sem, akik még főszereplői lesznek eme írásnak.) És ne felejtsük el: még nem vonult vissza, ez az AC Milan pedig nem rossz csapat. Ki tudja, a kaotikusnak ígérkező katari vb után mennyire borulnak a papírformák, ki milyen állapotban tér vissza… Ha a rossonerik BL-t nyernek, az maga lenne a világ nyolcadik csodája, de az is lehet, hogy maradna hét, csak a pharoszi világítótorony helyett immár Zlatan világítana… Belőle ezt is kinézhetjük azok után, ahogy a párizsi Eiffel torony fényét elhomályosította…

Steven Gerrard és a bajnoki cím

Nem kérdés, Steven Gerrard egész pályafutása során csúszott-mászott a Liverpoolért, kár, hogy a vesztét is ez a csúszás-mászás okozta. Ez kicsit alattomos belépő volt a részemről a Liverpool történetének egyik legnagyszerűbb futballistájával kapcsolatban – tőle ehhez hasonlókat nem láttunk karrierje során… Bár Jürgen Klopp Liverpoolja történelmi távlatokban is fantasztikus eredményeket ért el az elmúlt években, s talán nem járok messze az igazságtól, ha minden idők legerősebb Pool-jai közé sorolom az elmúlt 4 évben látott csapatot, de az is tény, hogy mindeközben nem felejtkezhetünk el arról, hogy a kétezres években is szuperklasszisok öltötték magukra a vörös mezt (előtte meg talán még nagyobbak…), például hősünk, Steven Gerrard is, aki 17 év alatt több mint 700 tétmeccset vívott a klub labdarúgójaként, s szinte mindent megnyert, amiről klubszinten álmodni lehet. Hogy miért csak szinte mindent, arról hamarosan írok, de előtte hadd tegyek egy apró kitérőt. Ami klubszinten nagyjából ment, az nemzeti színekben egyáltalán nem – hiába volt a válogatott bombaerős az ő idejében, Anglia általában házhoz ment a pofonért. Már amikor egyáltalán megtehette, mert a 2008-as Eb-re ki sem jutottak Gerrardék. Persze, amikor ott voltak a tornákon, abban sem mindig volt köszönet: 2010-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek a németektől a vb nyolcaddöntőben, 2014-ben csoportutolsók lettek, 2016-ban meg Izland mutatta fel a stoptáblát a 16 között… A legtöbb szövetségi kapitány legnagyobb problémája az volt, hogy Gerrard és Frank Lampard egyszerre nem lehetnek a pályán, pedig legjobb éveikben a világ 5 legjobb középpályásai közé tartoztak, nem hiszem, hogy nem lehetett volna megtalálni mindkettejük taktikai szerepét a kezdőcsapatban. Na de rajtuk kívül még ott volt egy Joe Hart Rio Ferdinánd, John Terry, Ashley Cole, David Beckham, Michael Owen, Wayne Rooney – ennek a válogatottnak szerintem illett volna nyernie valamit… Na de nem nyert, viszont ez cikkünk témája szempontjából teljesen lényegtelen.

Legendás párost alkotott Fernando Torres-szel

Steven Gerrard klubkarrierje során azért trófeákkal megtölthette a páncélszekrényét: csak a 2001-es esztendőt öt kupával zárta, a Bajnokok Ligáját pedig 2005-ben nyerte meg, amikor az AC Milan ellen 0-3-ról lettek ők az isztam bulibárók! (Abban az évben egyébként harmadik lett az Aranylabda szavazáson.) A trófeahalmozás ellenére ugyanakkor biztosak lehetünk abban, irigységgel vegyített örömmel szurkolt egykori klubjának, hogy a 2019/20-as szezon végén a Premier League bajnoka legyen – mert ez vele a fedélzeten nem jött össze a Beatles városában. Sőt, a Premier League indulása, azaz az 1992/93-as szezon óta nem akart a bajnoki cím Liverpool-ba vándorolni, míg a Manchester United csak ez idő alatt nyert 13 bajnokságot. Háromszor lett ezüstérmes a Premier League-ben „Steve Wonder”, s alighanem az utolsó fáj neki ezek közül a leginkább. A 2013/14-es szezon végén karnyújtásnyira voltak a bajnoki címtől, nagyon erős volt az a Liverpool, elől Luis Suarez és Daniel Sturridge ontották a gólokat, vezették is a tabellát, ám két körrel a vége előtt hazai pályán botlottak a Chelsea ellen. Annyian varrták már nyakába azt a vereséget, hogy én nem akarom, de ettől még sajnos igaz, hogy az ő elcsúszása miatti labdavesztésből kapták az első gólt. Ez mentálisan összetörte a csapatot, pedig még semmi nem volt veszve, mindenesetre a következő, utolsó előtti játéknapon a Crystal Palace ellen elszórakoztak az utolsó tíz percben (!) egy háromgólos (!) előnyt, a bajnoki címet meg két pont előnnyel a Manchester City nyerte meg. Sokan azóta is ezzel a bukással azonosítják be a Liverpool legendás nyolcasát (aki azóta sajnos az Aston Villa kispadján, immár edzőként még nagyobbat bukott…), de azért az Anfield hűséges szurkolótábora inkább emlékszik nagyon fontos góljaira, bombáira, lenyűgöző megoldásaira, megalkuvást nem tűrő küzdőszellemére. És talán egyet is értenek velem abban, hogy a mai Liverpool középpályájára még elférne egy olyan rutinos, nemzetközi szintű, kevésbé sérülékeny klasszis, mint amilyen fénykorában volt Steven Gerrard. Akár nyert bajnoki címet, akár nem.

Az a bizonyos elcsúszás...

 Raúl Gonzales Blanco és a válogatott sikerek 

Raúl nyert bajnoki címet, nem is keveset, szám szerint hetet, abból az utolsót már Katarban, a többit a Real Madrid futballistájaként. Persze minden relatív: Gerrard nullájához képest ez a szám rengeteg, Ibrahimovic viszont alighanem körberöhögné azt a lúzert, aki büszke hét bajnoki címére… Ha valakiről nem gondoltuk, hogy nem a Real Madridból fog visszavonulni, az valószínűleg Raúl volt, de 16 év után 2010 nyarán távoznia kellett a spanyol fővárosból a klub akkori gólrekorderének (akit azóta már Cristiano Ronaldo és sajnos Karim Benzema is lekörözött). De amit 1994 és 2010 között láttunk tőle Madridban, az megér néhány karaktert. Sohasem tagadtam, hogy miatta lettem Real szurkoló, pedig első BL góljait (amit történetesen a Fradinak rúgott 1995 őszén) még nem is láttam. Szimpatikus karaktere, botrányoktól mentes élete, gyönyörű felesége gyűrűt csókoló gólöröme, remek góljai tették szerintem mindenki számára elismert és szimpatikus játékossá. Amikor még emberek és nem robotok irányították ezt a csodás játékot, nem csak a Real történetének volt a legjobb góllövője, de a Bajnokok Ligájában és a spanyol válogatottban is ő volt a legeredményesebb gólszerző. Előbbi sorozatban már négyen is beelőzték a jelenkor klasszisai közül (CR és Messi mellett Lewandowski és Benzema is), míg a Vörös Fúriában David Villa döntötte meg a rekordját. Raúl 44 góllal fejezte be válogatottbeli karrierjét, de legalább az ötvenes mérföldkövet elérhette volna, ha a 2006-os vb után meglehetősen váratlanul ki nem kerül a csapatból – pedig akkor még nem is volt leszálló ágban a pályafutása. Kiváló csapattársai voltak a válogatottnál, de egyénileg is a legjobban sikerült tornáján, az éppen 20 éve megrendezett távol-keleti vb-n komoly bírói csalás áldozatai lettek a hispánok (mint egy körrel korábban az olaszok is…), jóval a VAR rendszer előtti időkben elvettek tőlük három gólt, majd büntetőkkel kiestek a házigazda Dél-Korea ellen. Raúl azon a meccsen sérülés miatt nem játszott, de előtte már rúgott három gólt a tornán, amire jó formában, s friss BL győztesként érkezett, s bár azt a nagyszerű brazil válogatottat (ami a Roberto Carlos – Ronaldinho – Rivaldo – Ronaldo négyesre épült) ők sem biztos, hogy el tudták volna kapni, a németeket talán felülmúlhatták volna az elődöntőben.

Világverő csapat lehetett volna - de nem lett az...

Mindegy, Raúl válogatott korszaka kiugró eredmény nélkül ért véget, gyakorlatilag a 2006-os világbajnoki kiesés a későbbi ezüstérmes franciák ellen volt az ő búcsúja is, és ez azért különösen bosszantó, mert nélküle olyat csinált Spanyolország, amit előtte egyetlen más futballnemzet sem: két Eb-t nyert egymás után, a kettő között pedig egy világbajnokságot is! 2008 és 2012 között a világ futballját Spanyolország uralta, olyan nevekkel, mint Iker Casillas, Sergio Ramos, Carles Puyol, David Silva, Andrés Iniesta, Xavi, David Villa és Fernando Torres. Raúl nem volt ennek a díszes társaságnak a tagja, pedig ezidőtájt nem is hozott rossz számokat Madridban: a 2007/2008-as szezonban és a következőben is rúgott 18 bajnoki gólt, s később a két Schalkénál töltött idénye sem sikerült rosszul. Maradjunk annyiban, hogy nála sokkal gyengébb játékosok mondhatják magukat világverseny-győztesnek. Emlékszik valaki például Daniel Güiza nevére? Volt egyetlen jó szezonja a Mallorcában, spanyol gólkirály lett, és őt elvitte magával a 2008-as Eb-re Luis Aragonés. Eb győztes, de a nevére 2-3 év múlva nem emlékezett már senki. Vagy Alvaro Negredo… Rá azért emlékszünk, mert még mindig aktív. De hogy pályafutása egyetlen szakaszában sem volt jobb Raúlnál… Ő a 2012-es Eb győztes csapatba került be. Luis Aragonés valószínűleg erős személyisége miatt nem válogatta be Raúlt (mást nem tudok elképzelni, minthogy nem szívesen ült volna a kispadon, mint napjaink Cristianója az Old Traffordon, s ez kínos szituáció lett volna a szövetségi kapitánynak, ezért inkább magával sem vitte, mert Raúl mellőzése idején is még a 3 legjobb spanyol csatár közé tartozott), viszont ami meglepő volt számomra, hogy az a Vicente del Bosque sem reaktiválta, akivel korábban káprázatos közös klubsikereket értek el. A Vörös Fúria történetének legnagyszerűbb éveiből ő ugyan kimaradt, de ettől még korszakos egyénisége marad a spanyol labdarúgásnak. A mai csatárfelhozatalt nézve, néhány héttel a katari vb előtt Luis Enrique vakarhatja a fejét, hogy kiből lesz az új Raúl – emlékszem, amikor Alvaro Moratát kiáltották ki annak. Jó vicc volt…

Szívesen láttam volna még többször ezt a gólörömöt...

Ryan Giggs és az Eb részvétel

Minden idők legjobb walesi labdarúgójának nem adatott meg, hogy világversenyen képviselje hazáját – vissza kellett vonulnia ahhoz, hogy a brit csapat kijusson a 2016-os Eb-re, majd a legutóbbira is. Ahol egyébként ő ülhetett volna a kispadon, tehát legalább edzőként részt vehetett volna a tornán. Csak az a volna ne lett volna – énekli Geszti Péter a Jazz+Az egyik slágerében, s ez sajnos Ryan közlegényre is igaz. Lehet, a hölgy nem hraccsolt, és ezért nem úgy tette fel neki a kérdést, hogy „megwales” (muhaha…), mindenesetre barátnője bántalmazása miatt le is tartóztatták, s többször kellett Giggsnek bíróval tárgyalnia, mint pályafutása során a zöld gyepen. Utóbbi vonatkozásban inkább sportszerű és szimpatikus arcát mutatta meg. Nem ő volt az a walesi, aki golfütővel támadt csapattársára, még csak nem is Gareth Bale, aki, mint jól tudjuk, utolsó 3 madridi szezonjában többet golfozott, mint futballozott, hanem Craig Bellamy, akit szívesen megnéznék Mario Balottelivel egy IQ versenyen. Hiába, lehet, háromszor is sorba álltak, mikor az észt osztották, de egyszer sem kerültek sorra… Na de ez egy másik sztori lenne, ami nagyon messzire vezetne… Ott tartunk, hogy Ryan Giggs nem maradhatott a válogatott szövetségi kapitánya. Természetesen nem emiatt írok róla, de egy mondatot megért, mert sajnos ez az árnyoldal is hozzátartozik az egykori legenda profiljához.

Ha angolnak születik, Wayne Rooney oldalán biztos játszhatott volna világversenyen...

Emlékezzünk inkább arra, milyen kulcsszerepe volt neki a Manchester United sikereiben. 13-szoros angol bajnok, négyszeres FA kupa győztes, s a Bajnokok Ligáját is megnyerte kétszer – és ezek csak a legfontosabb trófeái voltak. Elképesztően erős volt másfél évtizeden keresztül az a Manchester United, aminek a kispadján a legendás skót mester, Sir Alex Ferguson ült, a pályán pedig Giggsy varázsolt, többek között Paul Scholes, David Beckham, Wayne Rooney, Cristiano Ronaldo vagy Carlos Tévez társaságában. Összesen 24 évet töltött az Old Traffordon, amibe 672 meccs fért bele, a válogatottal viszont nagyon kevés babér (vagy ha már Wales: póréhagyma…) termett számára, ami persze nem csak az ő hibája. Ha több közös évük lehet a fiatalon is szupertehetséges és még motivált Gareth Bale-lel, vagy van egy Aaron Ramsey az ő generációjában is, valami talán csurrant-cseppent volna. Azt sem hallgathatjuk el, hogy az ő idejében még nem 24 csapatos Európa-bajnokságot rendeztek, s kijutni is sokkal komplikáltabb volt. (Ne legyenek illúzióink: a módosítások Magyarország kijutási esélyeit is növelték…) De Wales példáján is láthatjuk: egy fecske nem csinál nyarat… Hogy télen csinál-e, s egyáltalán, hány fecskéje van Walesnek, hamarosan kiderül, mert Giggs nélkül nem csak az Eb részvételek özönlenek a briteknek: Wales 1958 után jutott ki újra a világbajnokságra, ami hamarosan el is kezdődik Katarban. Már csak az a kérdés: mennyi egy (walesi…) fecske maximális repülési sebessége… (Másfél évvel ezelőtt, 2021. februárjában, a Házasság Hete kapcsán írtam egy cikket Hűségesek FC címmel. Szeretettel ajánlom ezt az írást, melyben Ibrahimovicról Gerrardról és Giggsről is részletesebben írok.)

"Gareth, meccs után a golfklubban találkozunk!"

Lionel Messi és a vb cím

Nincs kedvem most arról polemizálni, ki a nagyobb futballista, Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo. Valószínűleg az előbbi, de én ezt soha nem fogom beismerni… :) Ronaldónak sokáig volt egy ütőkártyája az argentinnal szemben: a válogatottban a portugál nyert már egy tornát, Leó pedig az albiceleste mezében, ha fináléba is jutott, elveszítette azt. Mígnem 2021 nyarán megtört az átok: Argentína Lionel Messi vezetésével megnyerte a Copa Americát, azaz a dél-amerikai Európa-bajnokságot. Sokak szerint a dél-amerikai mezőny erősebb, mint az európai, bevallom, én erről nem szívesen nyilatkozom, mert szabadidőmben ritkán nézek Peru és Venezuela válogatott meccseket. De azt elhiszem és aláírom, hogy ez a tornagyőzelem nagyon felszabadító lehetett nem csak Messi, de az egész argentin nemzet számára, mert ez a hatalmas futball nagyhatalom az 1993-as Copa America óta nem tudott nyerni semmit. Felnőtt szinten legalábbis, mert olimpiai bajnoki címet kettőt is nyertek a kétezres években, de azt a világon sehol nem tartják komoly versenysorozatnak. (Kérdem én: akkor miért van futballtorna az olimpián?) Közben meg elveszítettek három Copa America és egy világbajnoki döntőt is.

A 2014-es vb legjobb játékosának járó díjjal - szerintem szívesen elcserélte volna a világbajnoki trófeával...

Cristiano Ronaldo mellett még egy futballhérosz van, akivel rengeteget méricskélik és hasonlítgatják össze Messit: a nagy előd, Diego Maradona. Aki igaz, hogy nem nyert Copa Americát, de nyert helyette vb-t, egy másikon pedig ezüstérmes lett. Lionel Messi mindent megnyert pályafutása során, szinte mindent többször is, minden idők egyik legnagyszerűbb labdarúgójaként fog visszavonulni, s a válogatottnak sem adósa már, hiszen nyert egy trófeát a nemzeti csapatnak, de vajon nem hajtja őt extra motivációként a világbajnoki trófea? Bár éppen néhány napja nyilatkozta azt Lisandro Martinez, a Manchester United hátvédje, hogy nem engedik, hogy Messinek ez legyen az utolsó világbajnoksága, a PSG sztárja a nyáron betöltötte a harmincötöt, és számolnia kell akár azzal az opcióval is, hogy ez a torna hattyúdal is lehet a számára. Mikor, ha nem most nyerheti meg Argentína a világbajnokságot? A legutóbbi 35 (!!!) meccsen veretlenek maradtak, legutóbb még 2019-ben, a Copa América elődöntőjében hagyták el vesztesen a pályát Brazília ellen. Azért nagy szó ez a széria és dicsérendő, amit Lionel Scaloni vezetésével elért ez a csapat, mert a legutóbbi vb totális csőd volt és sok újratervezésre volt akkor szükség a válogatott háza táján. Az idei vb-n mindenképpen esélyesként kell tekintenünk Argentínára, s ha összejön a győzelem, Lionel Messi szerintem labdarúgó-pályafutása bakancslistájának utolsó darabját is kipipálhatja. (Leszámítva persze azt a vágyát, hogy „druszájával”, a madocsai Messivel, azaz Böde Danival egy klubban futballozzon… Ha ez összejön, hívják meg Vanczák Vilmost is, hogy elcsevegjenek arról a bizonyos válogatott debütálásról, amin a későbbi Aranylabda halmozót egy perc után kiállították…)

Ha sok ehhez hasonló gólöröm lesz Katarban, az argentinok biztos katarzisba kerülnek majd...

Robert Lewandowski és az Aranylabda

Nem először írok már erről, és nem is szeretném bő lére ereszteni, de továbbra is tartom, hogy Robert Lewandowskit legalább egy Aranylabdától megfosztották. 2020-ban tarolt a Bayern Münchennel, gólkirály lett minden fronton, s a legfontosabb sorozatban, a Bajnokok Ligájában is erődemonstrációt tartott a klubja. Abban az évben a koronavírus járványra, a pandémiára hivatkozva nem adták át a díjat, pedig az egyértelműen a bajor sikerek legfőbb letéteményesét illette volna meg. Felül lehet-e vajon múlni a 2019/20-as szezont? Biztosan sokan feltették ezt a kérdést, nos, a lengyel gólvágó is alighanem ezzel az attitűddel indította az évet, melynek végén félévszázados Bundesliga gólcsúcsot adott át a múltnak (Gerd Müller 40 gólos rekordját fejelte meg eggyel), a Bajnokok Ligájában is gólkirály lett, de a címvédő müncheniek már a nyolc között elhasaltak – egyébként a sérült gólvadász nélkül. Így is ő volt a legnagyobb esélyes az Aranylabdára, nem csak az igazságtalanul ki nem osztott előző évi díj miatt, hanem, mert 2021-ben is emberfelettit produkált… De ezek szerint mégsem tett eleget, mert az Aranylabdát inkább hetedjére is annak a Lionel Messinek adták, aki a válogatottal végre nyert egy trófeát (ideje volt már…), de a Barcelonával csak bronzérmes lett Spanyolországban, a BL-ből korán és nagyon simán kiestek, s ősszel csak szenvedett új csapatában, Párizsban. Hogy kinek mennyire tiszta a lelkiismerete, hogy Lewandowski nem nyert utolsó három müncheni évében legalább egy Aranylabdát, nem tudom, nem is nagyon érdekel, de valószínűleg ez a kudarc is szerepet játszott abban, hogy a lengyel nyáron távozott Münchenből.

Az aranytallér díj, amivel kiszúrták tavaly Lewandowski szemét... Mennyire lehetett őszinte ez a mosoly?

Utolsó szezonjában Karim Benzema mellett túl sok esélye már valóban nem volt labdába rúgni a szavazáson, jövőre pedig már most legalább 3 olyan indokom van, amiért nem nyerheti meg a díjat, hiába rúgta be a spanyol liga ajtaját, és kezdte remek formában gránátvörös-kékben. Egyrészt az, hogy a Barcelona csak csoportja harmadik helyén végzett a Bajnokok Ligájában, így tavasszal már csak az Európa-Liga megnyerése lehet a fő cél, s így Aladinnal és Jázminnal együtt énekelheti az ismert slágert: „Egy új élmény” – de ehhez a tervezett sikerhez azért a Fradinak is lesz még egy-két szava… J A másik indokom, hogy a lengyelek potenciálisan sosem esélyesei a válogatott tornáknak, így lesz ez Katarban is. Kiugró válogatott teljesítmény hiányában pedig valószínűleg Aranylabdára sincs esélye az ember fiának. A harmadik érvem ennek éppen ellentmond, mert szerintem a katari vb-t szintén csak a fjordokról követő Erling Haaland lehet az, aki megfosztja Lewát Aranylabdás álmaitól. A norvég őrületesen kezdett a Premier League-ben, első 8 bajnokiján 3 mesterhármast szerzett, 11 bajnoki után 17 gólnál jár – ha nem lesz huzamosabb ideig sérült, szerintem simán eléri a 40 gólt a világ legerősebb bajnokságában, s könnyen Bajnokok Ligája győzelemhez segítheti a Manchester Unitedet City-t. Talán éppen ő hiányzott Pep Guardiola egyébként is szinte tökéletes gépezetéből… Szóval ez 3 olyan érv, ami azt vetíti előre, Lewa a következő év végén is Aranylaszti nélkül marad. Eljátszotta a nagy esélyét, pontosabban eljátszották neki… A hat, eme bejegyzésben említett futballista közül hárman még aktívak, de az az igazság, most már Ibra BL és Messi vb győzelme sem lenne számomra olyan meglepő, mint az, ha Lewandowski Aranylabdásként vonulna vissza. Pedig minden kétséget kizáróan megérdemelte volna!

Aztán ki tudja: lehet, három év múlva azzal a címmel írok majd posztot: A tíz legnagyobb futballtévedésem – elnézést Robert! Tévedni emberi dolog (és ebben, bár barcásként nyerné meg a díjat, szívesen tévednék…), de sebaj, én is így vagyok tökéletes… Te milyen „álomkergetőket” hiányolsz az összeállításból? Köszönöm, hogy velem tartottál! :)

Én 30 évesen megkaptam... Vajon Lewának sikerül bármikor? :)