Már akkor láttam, hogy kemény fába vágom a fejszémet, amikor fejembe vettem, hogy rangsorolom az elmúlt tíz év legjobb labdarúgóit. Akkor is komoly kihívás ez, ha már nem először csinálok ilyet: korábban a kétezres évek első évtizedének is összeállítottam a toplistáját. Szomorkás nosztalgiával tekintek arra a listára: szerény meglátásom szerint azokban az években sokkal több volt az egyéniség és a példakép. Klasszisok ebben az évtizedben is voltak bőven, de legyünk őszinték, Messi és Cristiano Ronaldo mindenki elől ellopták a show-t; egyedül Modricnak volt mersze lenyúlni egy Aranylabdát, egyébként pedig beláthatatlanul nagy szakadék tátong, s mindenki más fényévekre van tőlük. Csak hogy alátámasszam ezt, felsorolom, én kiket tettem a kétezres évek első évtizedének 20 legjobb labdarúgója közé (a huszadiktól kezdem): Didier Drogba, Deco, Del Piero, Rooney, Xavi, Van Nistelrooy, Raúl, Nesta, Messi, David Villa, Ibrahimovic, Henry, Roberto Carlos, Eto’o, Cristiano Ronaldo, Kaká, Figo, Ronaldo, Zidane, Ronaldinho. Hátborzongató névsor. Nagy játékosok ebben az évtizedben is voltak, na de vajon hányra fogunk évtizedek múlva legendaként, igazi spílerként visszagondolni, mint akik a futballtörténelem legnagyobbjai közé tartoztak? Egy Kevin de Bruyne lesz valaha Xavi vagy Zidane szintjén említve? Egy Sergio Ramos – Mats Hummels páros, akik az évtized legjobb középhátvédjei voltak szerintem, mire menne az azt megelőző évtized legjobbjai, Alessandro Nesta és Rio Ferdinand elleni összevetésben? Egyébként annyit elárulok, hogy van átfedés a két lista között. Tízen maradtak abból az ötvenesből: CR és Messi mellett Pirlo, Iniesta, Buffon, Lampard, Casillas, Rooney, Ibrahimovics és az a Gerrard, aki még a pozícióját is megtartotta a tíz évvel korábbihoz képest. Jelenleg a világ legjobb csapata a Liverpool, s bármennyire szerettem volna, az egy-két éves tündöklés még nem predesztinálta Allison-t, Van Dijkot, Manét, se Alexander-Arnoldot az együttesbe. Real játékosból viszont nem csak elfogultság miatt találtok sokat: a négy BL győzelem okán vitathatatlanul az évtized legjobb csapata volt (akkor is, ha hazai terepen a Barcelona dominanciáját egyáltalán nem tudta megtörni). Vitatkozni természetesen szabad, de ne felejtsük el, ez egy szubjektív lista, mely az én ízlésemet és szimpátiámat is tükrözi. Ezért sem tettem fel a listára egy bizonyos Gerard Pique-t, meg azért sem, mert találtam nála öt jobb középhátvédet ebből az évtizedből… A három részes sorozat első felvonása következik, jöjjön a TOP50 hátsó régiója! (Zárójelbe  a delikvensek nemzetisége után legjelentősebb klubjait említem, tehát nem mindegyiket, ahol pályára lépett!)

50. Ivan Rakitic (horvát; Sevilla, Barcelona)

Biztos lesznek már most olyanok, akik húzzák a szemöldöküket, de nincs miért: BL győztes, vb ezüstérmes, aki neves klubjaiban is húzóember. A horvát középpályás a svájci Bazel csapatánál kezdte pályafutását, ahonnan elvitte a patinás német együttes, a Schalke. A Bundesliga legjobb játékosai közé emelkedett, a horvát válogatottban is bemutatkozott, amikor bejelentkezett érte a Sevilla. Az andalúz együttes színeiben Európa-Ligát nyert, ráadásul kulcsfontosságú játékosa is volt a masszív élcsapattá váló Sevillának, ezért csak idő kérdése volt, mikor szerződteti őt egy igazán top csapat. Végül Barcelonában kötött ki, ahol eléggé hullámzó volt a teljesítménye. Mondhatjuk, hogy a Camp Nou-ban a mennyet és a poklot is megjárta… Bár sokat elárul a teljesítményéről, hogy minden szezonjában 30 bajnoki meccs fölé jutott, s bár nem szerez túl sok gólt, azok általában látványosak és igen fontosak (például a 2015-ös BL döntőn is ő szerzett vezetést a katalánoknak), ráadásul Horvátország világbajnoki ezüstjéhez is hozzátette a magáét, ezért én szorítottam neki helyet az ötvenes listán (ellenben kipenderítettem klubtársai közül Arturo Vidalt és Antoine Griezmann-t).

49. Casemiro (brazil; Real Madrid)

Máris kap egy társat az ősi riválistól Rakitic… Casemiro a Sao Paulo-tól került Madridba, ahonnan a portugál Porto kikölcsönözte – a Tank pedig a több játéklehetőség reményében szívesen is ment. Portugáliában olyannyira meggyőzően játszott (különösen harmadik szezonjában), hogy a spanyolok nem sokáig hezitáltak. Azóta bejön neki az élet Madridban: tökéletesen vette át Xabi Alonso helyét, a fazonszabász Kroos és Modric mellett ő a puszta erő, akinek amennyire nem látványos a játéka, mégis, annyira fontos szerepe volt abban, hogy a Real Madrid zsinórban háromszor nyert Bajnokok Ligáját. Nem kiegészítő embernek jött vissza Madridba, szerintem a legtöbb edző szeretne egy ilyen habitusú, kőkemény embert a csapatában látni, de Casemirója csak a Real Madridnak van!

48. Gonzalo Higuain (argentin; Real Madrid, Napoli, Juventus)

Már 13 éve Európában játszik az argentin-francia kettős állampolgárságú Higuain; a River Plate csapatából igazolt a Real Madridhoz. Jó vétel volt, olyan társak mellett állt helyt, mint Raúl, van Nistelrooy, Cristiano Ronaldo és Karim Benzema – bár a francia érkezése után általában felváltva játszottak. Rúgott ő fontos gólokat, voltak mesterhármasai, CR7 első madridi szezonjában például Pipita eggyel több, 27 góllal fejezte be a szezont, s különösen a Mourinho-érában volt igen gólveszélyes; én személy szerint nagyon sajnáltam, hogy 2013-ban a Napoliba igazolt. A védekező stílusú olasz bajnokságban aztán gyorsan feltalálta magát: a 2015/16-os futballszezonban 36 góllal lett Serie A gólkirály, amivel megdöntötte az addigi olasz rekordot (az utolsó fordulóban mesterhármast kellett ehhez rúgnia a Lazio ellen – hát nem megcsinálta???), s valószínűleg egy Messi és CR nélküli korszakban ez Európai aranycipőt ért volna számára… A Napoli után igazi élklubok első számú csatára lehetett: a Juventusban megfelelt az elvárásoknak, a Chelsea-s és a milános szerepvállalását viszont jobb, ha elfelejti. Mint ahogy a válogatott teljesítményét is érheti kritika: a válogatottban hiába van egész jó statisztikája, a vb döntőben ziccert rontott, ami a világbajnoki címébe került Argentínának. Egyébként is jellemző rá két dolog: a forrófejűség, meg az, hogy kulcspillanatokban hibázik. Ezért nem kerülhetett előrébb a listán.

47. David de Gea (spanyol; Manchester United)

Ami nem sikerült Pepe Reinának vagy Victor Valdésnak, az összejött de Geának: kiszorította Iker Casillast a Vörös Fúria kezdőtizenegyéből. Persze, az ő pályaíve még messze nem olyan dicsőséges, mint elődjéé, s kérdés, lesz-e hasonlóan sikeres ez a spanyol válogatott, mint a kétezertízes évek elején. Az Atletico Madrid nevelte fel, de sztár és klasszis Manchesterben vált belőle: az United szurkolók Edwin Van der Saar óta vártak már egy jó kapusra. Megkapták – De Gea közel egy évtizede biztos pont az Old Traffordon, s nem csak a fánklopásával vagy a Real Madridhoz való igazolásának meghiúsulásával vannak tele az újságok: sportteljesítményével is kiérdemli a címlap sztorit. Nálam meg a listán való tagságot.

46. Paul Pogba (francia; Juventus, Manchester United)

Kövezzenek meg érte, de én nem vagyok oda a világbajnok francia középpályásért. A listára az átigazolási díja miatt került fel, amiért egy ideig a világ legdrágább játékosának számított. Persze, ha a Manchester United annak idején nem kótyavetyéli el, később nem kellett volna 120 milláért visszavásárolnia a Juvétól… Voltak jó meccsei, emlékezetes megmozdulásai, de a világ legjobbjai közé nem tartozik szerintem, mert huzamosabb ideig képtelen vezéregyéniséggé válni, bár képességei akár predesztinálnák is erre – ha meglátja, hol a helye ezen a listán, talán az arcából is visszavesz kicsit…

45. Sergio Busquets (spanyol; Barcelona)

Apja kapus volt a Barcelonában, belőle védekező középpályás lett – Rijkaard 2008-as távozása után Pep Guardiola vitte fel a nagycsapatba, aki már dolgozott vele az utánpótlásban. Casemirohoz hasonló stílusú és posztjuk, valamint a klubban betöltött szerepük is megegyezik: Casemiro Kroos és Modric háttérmunkása, Busquets a nagy Barcelonában Xavi és Iniesta mellett a szürke eminenciás volt – egyikük játéka sem volt különösebben látványos, de mégis minden edző számított rájuk. Háromszoros BL győztes, nyolcszoros spanyol bajnok, a válogatottal vb és EB győztes – azért minden katalán futballistát nem penderíthettem ki a listáról…

44. Pierre-Emerick Aubameyang (gaboni; Dortmund, Arsenal)

Egy csatárt elsősorban a góljai minősítenek, de én igyekeztem ennél a listánál figyelembe venni a csapattal elért eredményeket is, ezért nem kerülhet a gaboni csatár előrébb. Az AC Milanban pallérozódó, de inkább francia klubok által kipróbált extravagáns külsejű srácot két európai élcsapattal lehet azonosítani: a Dortmundban és az Arsenalban is számolatlanul lőtte a gólokat, de mivel egyik klub sem aranykorát éli, illetve élte, mikor Aubameyang volt a centere, lehet hiányérzete pályafutását illetően. Persze, mivel még csak 30 éves, semmi nincs veszve, de ahhoz az Arsenalnál feltétlenül komolyabb klubba kellene igazolnia. Van erre még vajon esélye? Mivel a közelmúltban 3 évvel meghosszabbította londoni szerződését, nem biztos. A közel 150 dortmundi gólja és az Arsenalban nyújtott eddigi teljesítménye mindenesetre tekintélyt parancsoló!

43. Thomas Müller (német; Bayern München)

Pogbához hasonlóan Müller sem áll közel a szívemhez, de amit ő hozzátesz időről időre a Bayern München játékához, illetve amilyen alázatosan játszott a német válogatottban, azt látni és értékelni kell. A világbajnokságokon kifejezetten jól ment neki, félő volt, hogy esetleg Miroslav Klose gólrekordjára is veszélyes lehet… Ezt a problémát Joachim Löw megoldotta, kihajította a keretből. Idén másodvirágzását élte Münchenben, a német sikerkapitány nehezen fog elszámolni azzal, ha nem ad egy ilyen szezon után még egy esélyt Thomas Müllernek.

42. Mohamed Szalah (egyiptomi; AS Roma, Liverpool)

Rakiticshez hasonlóan az egyiptomi is a svájci Baselben bontogatta szárnyait, majd Angliába, Jose Mourinho vágóhídjára került a Chelsea-hez. A portugálnak már akkor kivételes tehetsége volt a fiatal, felfedezésre váró tinik tönkretételéhez – Kevin de Bruyne és Romelu Lukaku után Mohamed Szalah is megbukott Londonban. Olaszországban építette újra magát, előbb a Fiorentina, majd az AS Roma játékosa volt, mielőtt ereje teljében vissza nem tért a Szigetországba. A többi már történelem: a Liverpool Szalah vezetésével előbb BL döntőbe jutott, egy évvel később meg is nyerte a sorozatot, még egy évre rá pedig 30 év után bajnok lett a Pool! Az elmúlt három év egyik legmeghatározóbb csapatát a Mersey partján kell keresnünk, de annyi poént lelövök, hogy ebből az aranygenerációból ő az egyetlen, aki helyet kap a listán. Prózai az oka, s a bevezetőben is említettem: túl rövid az időintervallum, amit az esetükben vizsgálni lehet, s a Pool játékosok nagy része a következő évtizedben szólhat igazán nagyot! Visszatérve Szalah-hoz… Félelmetes statisztikáit, a csapatra gyakorolt hatását és vezérszerepét látva csak egy kérdésem lenne: Mourinho mit nézett???

41. Bastian Schweinsteiger (német; Bayern München)

Felesége a korábbi világelső teniszezőnő, Ana Ivanovics, de nem ez tette őt híressé. Még csak nem is az, hogy 2004-ben Magyarország ellen debütálhatott a válogatottban (Torghelle „Air” Sanyi aztán két góllal elrontotta az ünnepét…). Sokkal inkább a megalkuvást nem tűrő játék és az alázat, ami jellemezte, na ez tette átlag felettivé.  A Bayern München XXI. századi történelmének egyik legfontosabb játékosa volt, aki 2002 és 2015 között mindent megnyert a bajorokkal (nyolc bajnoki cím, egy megnyert és két elveszített BL döntő is színesíti a palettát…), a Nationalelf mezét viselve pedig tagja volt minden sikeres világversenynek: két EB bronz, két vb bronz, egy EB ezüst és a 2014-es világbajnoki cím. Sokan csalódottan vették tudomásul, amikor elfogadta a Manchester United ajánlatát. Hát ő még milyen csalódott lehetett, hogy egy év után tovább is kellett állnia… Pályafutását a Chicago Fire labdarúgójaként fejezte be, ahol Nikolics Nemanja csapattársa volt. Vajon kié a nagyobb megtiszteltetés?

40. Thiago Silva (brazil; AC Milan, PSG)

A világ egyik legjobb középhátvédjeként igazolt Milánóból 2012-ben a Paris St. Germainhez, ahol ő volt az arab pénzeszsák egyik első fecskéje. Egészen idén nyárig a francia fővárost tekinthette otthonának, de a szezon végén lejáró szerződését nem hosszabbították meg, így Angliában, a Chelsea-ben talált magának új kihívásokat. Sportszerű, csapatkapitányhoz méltó viselkedés jellemzi, önéletrajzából azonban még két dolog nagyon hiányzik: a világbajnoki cím és a BL győzelem. Napokon belül 36 éves lesz, így előbbire kevés esélye maradt…

39. Marco Reus (német; Dortmund)

Dortmundban született a porcelánlábú támadó, de csak 2012-ben igazolt szülővárosa csapatához: előtte három éven keresztül a Mönchengladbach csapatában varázsolt. A világ egyik legpechesebb játékosa címre joggal pályázhat: a vb győzelemről sérülés miatt maradt le, a 2016-os EB részvételét is ez akadályozta, miközben Dortmundban Lewandowskival, Aubameyanggal és jelenleg Haalanddal is kiválóan megérti magát. A világ egyik legjobb játékosa lehetne, de sérülései miatt nem tudta kihozni azt a karriert, ami benne volt, mindenesetre az egy percig sem volt kérdéses számomra, hogy ott a helye az 50 között.

38. Keylor Navas (costa rica-i; Real Madrid)

Már régen Spanyolországban védett, előbb a másodosztályú Albacete, majd az élvonalbeli Levante csapatánál, de a kiválóan sikerült 2014-es világbajnokság nélkül aligha kap szerződést a Real Madridtól. A brazíliai vb halálcsoportjából Uruguay mellett jutottak tovább – az olasz, angol duónak meg maradt az első hazafelé tartó gép… Végül a nyolc között Hollandia jelentette a végállomást (ők is csak büntetőkkel kerekedtek felül), Navas azonban megkapta azt az álomszerződést, amiről alighanem egész életében álmodott. Első szezonjában még Iker Casillas volt az első számú kapus, ám a következő nyáron a costa rica-i nyerte a csatát, a spanyol legenda meg távozott. Minden madridista nehezen nyelte le a keserű pirulát, ugyanakkor Navas kétséget sem hagyott afelől, hogy Real szintű kapus, és ha Ikert nem is felejthettük el, Navas is gyorsan közönségkedvenccé vált. Kár, hogy a vezetőség nem így gondolta, akik mindenáron venni akartak a helyére valakit. De Geát még nem sikerült becserkészniük, a belga Courtois-t azonban igen, így Navas rengeteg felejthetetlen pillanat, bajnoki cím és három BL győzelem után Párizsba igazolt. Egyelőre ott is világklasszis szinten teljesít.

37. Diego Godin (uruguayi; Atletico Madrid)

Jelenleg az Internazionale védelmének ad stabilitást, de az Atletico Madridban és az uruguayi válogatottban nyújtott olyan teljesítményt, amivel felkerülhetett a listára. Bevallom, amíg utána nem néztem, nem tudtam, hogy Godin a Villarealban kezdte európai karrierjét, még bajnoki második is lett a klubbal! 2010 nyarán igazolt a kisebbik madridi klubhoz, ahol emblematikus figurája lett Diego Simeone együttesének. A 2014-es bajnoki címből, illetve a két Bajnokok Ligája menetelésből is alaposan kivette a részét, a 2014-es fináléban be is talált Casillas hálójába. Egyébként is jellemzőek voltak rá a fontos gólok: a Barcelona elleni meccsen szerzett fejese a bajnoki címet döntötte el, ugyanabban az évben a világbajnokságon pedig Olaszországot ejtette ki fejesével. Oszlopa volt klubcsapatának és a válogatottnak is, a listán csak három középhátvéd előzi meg!

36. Harry Kane (angol; Tottenham)

Ami nem sikerült például Owennek vagy Rooneynak, az sikerült Harry Kane-nek: világbajnoki elődöntőbe vezette Angliát, ráadásul hat góljával a torna gólkirályi címét is elhozta. Még csak 27 éves, de már 30 gól felett jár a válogatottban, simán előzheti Rooney-t az örök góllövőlistán (az angol fenegyerek 53-ig jutott). 2009-ben igazolt a Tottenhamhez, kezdetben néhányszor kölcsönadták, Londonban a 2014/15-ös szezon óta stabil kezdő. Bár a fránya sérülések sajnos az ő pályafutását is végig kísérik, így is kétszeres angol gólkirály. Jó korban van, várhat még rá egy zsíros szerződés, mert aligha a Tottenhamből akar majd nyugdíjba vonulni. A Real Madridba például Benzema mellé (vagy helyette?) egy csatár még kéne, de egyelőre csak a Tottenhamnek van Kane-je...

35. Edinson Cavani (uruguayi; Napoli, PSG)

Thiago Silvához hasonlóan Edinson Cavani is távozott a párizsiaktól idén nyáron; az uruguayi a PSG abszolút gólrekordereként teszi ezt. Cavani Olaszországban robbant be a köztudatba: Palermóban kezdte európai karrierjét, de Párizsba már Nápolyból érkezett 2013-ban, s végig Ibrahimovic, Neymar vagy újabban Mbappe árnyékában volt ő a másodhegedűs, a „csendes gyilkos”. A Napolinál egyszer volt gólkirály, Franciaországban ez nem jött össze, hiába volt egyszer egy 35, egyszer meg egy 28 gólos szezonja. Az uruguayi válogatottban sem hoz rossz statisztikákat, a tavaly megnyitott Puskás Stadion első gólja is az ő nevéhez fűződik.

34. Mesut Özil (német; Real Madrid, Arsenal)

Valaki falra mászik hangulatingadozásaitól, valaki nagyképűnek és flegmának tartja, mások meg egyszerűen zseninek – én utóbbiak táborát gyarapítom, holott azokat is megértem, akik az első két nézet közül vallják valamelyiket… Az Arsenal drukkerek érzelmei igen vegyesek lehetnek vele kapcsolatban, Londonban, bár voltak fellángolásai, hosszú távon joggal várhattunk tőle többet; ráadásul gyakran úgy tűnik, kedve sincs az egészhez, meg belenyugszik abba, ha mást favorizálnak helyette, nem az a küzdő típus… Na de előtte Madridban! A Jose Mourinho-vezette bombaerős Realban Cristiano Ronaldo mellett ő volt a legnagyobb kincs. Élmény volt nézni a játékát, minden megmozdulásáért odáig voltunk. De már Brémában és Gelsenkirchenben is: hősünk ezen az úton indult el a hírnév felé. A 2014-es vb győztes német válogatottban is fontos szerepet játszott, ám válogatottbeli pályafutását meggondolatlansága és a politika kettétörte…

33. Robin van Persie (holland; Arsenal, Manchester United)

Robin van Persie-t már az az egy csukafejese feltolta a listára, amivel mattolta Iker Casillast a 2014-es vb-n. Szerzett ő persze bőven gólt még, elsősorban az Arsenal és a Manchester United mezében, na meg a holland válogatottban, ahol épp a mieink ellen döntötte meg a válogatottsági gólrekordot (mondjuk azon a 8-1-en még az is gólt lőtt nekünk, aki a lelátón szotyizott…). Hogy nem került előrébb a listán (mert szerintem kivételes képességű csatár volt ő), annak tudható be, hogy 2015-től három évig a Fenerbahcéban, majd visszavonulása előtt egy évet nevelőklubjában, a Feyenoordban húzott le, egyébként remek statisztikákat produkálva. Igazán szerethető csatár volt – talán az Arsenal szurkolók nem értenek velem egyet, mert a Unitedbe igazolás felér egy emberölés súlyával arrafelé, de az Ágyúsoknál szerzett közel 100 gól azért csak jelent némi gyógyírt a sebekre…

32. Steven Gerrard (angol; Liverpool)

És akkor Gerrard elcsúszott, ami a Liverpool történetének első Premier League bajnoki címébe került. Igazságtalan, ha bárki ezzel a szerencsétlen mozdulattal azonosítja „Steven Wonder-t”, mégiscsak az egyik legeredményesebb angol mamutklub egyik legendájáról beszélünk. Pályafutása első piros lapját a városi rivális Everton ellen kapta, vélhetően nem ezért lett Liverpool vörösebbik felén közönségkedvenc, hanem az univerzalitásáért, megalkuvást nem tűrő játékáért, illetve a hűségéért, hogy hiába tehette volna meg több alkalommal is, nem igazolt el egészen 2015-ig a Mersey partjáról. Az ezredforduló környékén épült be az együttesbe, ahol 2003-tól már csapatkapitány is volt; a nemzetközi hadszíntéren sikerült az áttörés (UEFA kupát és Bajnokok Ligáját is nyertek, mindkét fináléban betalált, s 2007-ből van egy vesztes BL döntője is), ám az angol bajnoki cím egész pályafutása során álom maradt (mint ahogy az egyébként bombaerős középpályával felálló angol válogatottban sem jött ki sohasem neki a lépés). Végül a Los Angeles Galaxyban vezetett le, jelenleg pedig a skót Rangers edzője. A Liverpool meg angol bajnok...

31. Karim Benzema (francia; Real Madrid)

Szinte fogalommá vált az „elbenzemázta” kifejezés a futballban. Aki ismeri a Jóbarátok című sorozatot, s tudja, mire mondják azt, hogy „elmónikázta”, rögtön megérti a francia csatár gyengéit: hosszú éveken keresztül, bár egyértelműen ő volt a középcsatára a Realnak, a legkönnyebb helyzeteket is elpuskázta, egy egész szilveszter esti kabarét ki lehetett volna tölteni a bakiparádéiból. Amiatt sem igazán kedveltem meg, hogy részben Raúlnak is miatta kellett távoznia a spanyol fővárosból. A BBC tagjaként része volt a történelmi sikereknek, nagyon sokszor Cristiano Ronaldo és Gareth Bale keze (pontosabban lába) alá játszott, s mióta az ötszörös Aranylabdás a Juvéba szerződött, a sereg élére állt és vezére lett az együttesnek. Bár valami különleges szerelem lehet az övék Zidane-nal, mert a francia mester csak a legritkább esetben veszi őt ki a csapatból, azért nem véletlenül tölt el valaki tizenegy évet a Real Madridnál. A Lyonból érkezett 2009-ben, egy olyan évben, amikor Ronaldo, Kaká és Xabi Alonso is Madridba költözött – ma már csak Benzema játszik a blancóknál, s mindössze négyen előzik meg a klub örökgóllövőlistáján.

Folytatása következik…