Az, hogy a Házasság Hete kezdőnapja, s Jézus utolsó ítéletről szóló példabeszéde egyazon vasárnapra esik, a véletlen műve csupán: nincs köze ahhoz, hogy aki a házasság mellett dönt, a házasság igájába hajtja a fejét, az kimondja saját maga utolsó ítéletét. A tiszta házasság áldás, ajándék és kegyelem. Ám még mielőtt rátérnénk az Evangéliumra, először a mai apostoli szakasz egy mondatára szeretnék reflektálni. A Korintusi levélből ma a keresztény szabadságról hallottunk. „Vigyázzatok, hogy a ti szabadságotok ne legyen a gyengék botránkozására.”

Az Isten, mikor megteremtette a világmindenséget, az embernek szabad akaratot adott. Mit is jelent az, hogy szabad akarat? Szabadon döntünk, szabadon cselekszünk, nem korlátoz bennünket semmiben az Isten, nem, mint valami marionett bábút ráncigál bennünket a Mindenható – igaz viszont, hogy tetteink következményeiért vállalnunk kell a felelősséget. Hogy a legkisebbektől kezdjem… Megtehetem, hogy nem viszek magammal tolltartót az iskolába, vagy otthon hagyom a tankönyveket, azt is megtehetem, hogy nem készülök fel a holnapi dolgozatra, de aztán magyarázkodnom kell majd, s valószínűleg fekete pontok és rossz jegyek kerülnek a naplóba. Megtehetem, hogy rendszeresen kések a munkahelyről vagy nem végzem el tisztességesen a rám bízott feladatokat, de ez esetben számítanom kell retorziókra. Lehetek hűtlen a házastársamhoz, hanyagolhatom a gyermekeimet, de ezeknek a tetteimnek is lesz böjtje: meg fogja sínyleni az életem, a családom és boldogtalan leszek. Az Isten nem szól bele az életünkbe, szabad kezet ad döntéseink meghozatalakor. Olyan, mint egy jó szülő. Egy idő után a szülők is elengedik gyermekeik kezét, hagyják, hogy kibontakozzanak és éljék saját életüket. Nem szólnak bele abba, hogyan nevelik a gyermekeket, nem mondják nekik, hogy kötelezően menjenek templomba, nem ellenőrzik le, hogy mikor mire költik a pénzt – de mégis, ott vannak gyermekeik mögött, várják az alkalmat, hogy segíthessenek. Ilyen az Isten, a mi Mennyei Atyánk is. Az ember szabadságra lett teremtve. Szabad emberek vagyunk. Szabad emberek vagyunk? A mai Evangélium mintha kicsit korlátozná ezt a szabadságot. Vagy legalábbis nyílt lapokkal játszik Jézus. Ha lehet ezt játéknak nevezni. Mert az utolsó ítélet nem játék. Az utolsó ítélet arról szól, hogyan éltünk vajon a szabadságunkkal. Visszaéltünk-e vele?

Gyakran azt hisszük, hogy szabadnak lenni azt jelenti, hogy korlátok nélkül élhetünk. Nekünk senki ne parancsoljon, még az Isten se! Ám az az igazán szabad ember, aki beengedi Istent az életébe, aki Istenben igazán szabad. Ha nem élünk vissza a felülről kapott szabadságunkkal, korlátok nélkül tehetjük a jót, élhetünk szeretetben, gyakorolhatjuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit is. A mai történetben Jézus gyakorlatilag felsorolja az előbbieket: az éhezőknek ételt adni, a szomjazóknak italt adni, a szegényeket ruházni, az utasoknak szállást adni, a betegeket és börtönben levőket látogatni, a halottakat eltemetni. Ezek az irgalmasság testi cselekedetei, s amikor ezeken gondolkodunk, bizony eszünkbe kell, hogy jusson: vajon hány és hány olyan alkalom van, amikor elfelejtjük tenni a jót? Hány és hány olyan alkalom van, amikor ott lenne a lehetőség, de elmulasztunk segítséget nyújtani? Hány és hány olyan alkalom van, amikor egészen másképp viselkedünk, cselekszünk, ahogy az Isten elvárja, elvárná tőlünk? Nem vicc, nem játék, hogy halálunk után számot kell majd adnunk életünkről – és bár az Isten minden embert üdvözíteni akar, a két opció közül szabadon választunk: rajtunk múlik, hogy az Emberfia melyik oldalára állít majd bennünket. Nincs eleve elrendelve a sorsunk, meg kell dolgoznunk az Örök Életért is. És hogy kicsit aktualizáljak: a házasságkötés pillanatától együtt kell megdolgozni mindezért; minden férj és feleség felelős házastársa üdvösségéért is, kéz a kézben haladnak együtt az Örök Élet felé!

Ám az régen rossz, ha csupán a félelem vesz erőt rajtunk és rettegünk az ítélettől. Bár az ítélet szóról, bevallom, nekem sem pozitív gondolatok jutnak elsőre eszembe. Egy bíró elítéli, akit bűnösnek talál, a játékvezető megítél egy büntetőt, ha jogosnak érzi és sajnos, ha valakiről hallunk egy pletykát vagy egy rosszmájú megjegyzést, hajlamosak vagyunk pálcát törni, mi is megítélni az illetőt. Ilyenkor elfelejtjük, hogy az igazi ítéletet az Isten hozza, aki a Bírók Bírója, akinek ítéletei tévedésmentesek, akinek ítéletei a legnagyobb, örök igazságok alapján születnek. Félünk az utolsó ítélettől, rettegünk attól, hogy halálunk után milyen sors vár majd ránk, szoronghatunk akár egész földi életünkben azon merengve, vajon megfelelek-e az Istennek, mit mondana rólam, ha most kellene megállnom az ítélőszéke előtt. Érdemes? Túl rövid a földi életünk ahhoz, hogy szorongásban, rettegésben, félelemben éljük. (Nem beszélve arról, hogy a Mindenható sem ezt várja tőlünk: az istenfélelem nem az Istentől való rettegést jelenti…) Nem a rosszul értelmezett „carpe diem” (élj a mának!) életfelfogásra buzdítom az Olvasót, sokkal inkább a pozitív és derűs életszemléletre. Mert az ÍtÉlethez Életre is szükség van!!!

Rossz érzésekkel tölt el, hogy ha bekapcsolom a tévét, ha kezembe veszek egy újságot, csak a rosszabbnál rosszabb hírek zúdulnak ránk. Itt egy tragikus baleset, ott egy kettős gyilkosság, amott egy természeti katasztrófa. Egy pap kollégám mesélte korábban, hogy híradó helyett inkább mesét néz a gyermekével, mert nem akar szembesülni azzal a sok szörnyűséggel, ami a világban zajlik. Igaza van! A világban vannak szörnyű események, sok rossz történik, amit egyébként szintén a szabadságával visszaélő ember okoz. Az élet maga viszont nem rossz. Az élet csodaszép, minden titokzatosságával, misztériumával és kiszámíthatatlanságával együtt. S keresztényként, Istenhívőként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy sugározzuk az élet szépségét; az örömöt, a boldogságot, a pozitív gondolkozást. Sokkal szebb lenne a világ, sokkal boldogabbak lennénk, jobb lenne a közérzetünk is, ha a szívünkben sem lenne háborús övezet, s a pozitív, örömteli dolgokra figyelnénk. „Nézd az élet pozitív oldalát! Változtasd meg magad és megváltozik a világ!” – énekli kedvenc zenekarom, a Kowalsky meg a Vega. Jobb-e kritikusnak, negatívnak és önmarcangolónak lenni, mint elégedettnek, pozitívnak és hálásnak? Hogy a Házasság Hetében a család közelében maradjak… Meg lehet úgy közelíteni az életet, hogy azért dühöngünk egy hosszú és fárasztó nap után, hogy sok a szennyes ruha és a mosatlan tányér. És ezek kimosása, elmosása mind rám várnak. Igen, de úgyis értelmezhetjük ezt, hogy hála Istennek van mit felvennie a gyereknek és van mit ennünk. Sok a morzsa az asztal alatt és egész délután takaríthatok? És? Legalább együtt ebédel a család! Túl nagy a zaj otthon és nincs egy perc nyugtom sem? Legalább nem vagyok egyedül és vannak emberek az életemben. Fáradtan és kimerülten esek be az ágyba este? Isten kegyelméből még mindig élek! Hálaadásaink is egy-egy lépcsőfokok lehetnek az üdvösség felé vezető úton. Hálaadásainkkal is teszünk egy lépést azért, hogy az Emberfia jobbjára állítson majd bennünket az Utolsó Ítéletkor.

„Vigyázzatok, hogy a ti szabadságotok ne legyen a gyengék botránkozására.” – a Korintusi levélből idéztem a szentbeszéd elején. Szabadság, pozitív életszemlélet, hálaadás – Húshagyó vasárnap és a Házasság Hetének kezdetén ezeket a szavakat raktározzuk el szívünkben, lebegjenek lelki szemeink előtt és segítsenek bennünket az Istennel való mélyebb találkozásban, az Ő megismerésében az előttünk álló nagyböjti időszakban. Ha ez így lesz, szabadságunk sem válik majd a gyengék botránkozására. Ha ez így lesz, jogosan bízhatunk abban, hogy Krisztus Urunk bennünket is jobbjára állít majd az utolsó ítéletkor, s minket is e szavakkal köszönt, bátorít majd: „Jöjjetek Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdete óta nektek készített Országot!”

Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a mai ünnepünk másik elnevezését állítom figyelmünk középpontjába: február másodika a Találkozás ünnepe!

Életünk találkozások sorozatából áll. Ha távolról hazajönnek gyermekeink, unokáink, biztos vagyok abban, hogy nagyon várjuk a velük való találkozást! Két szerelmes fiatal szívük kalimpálásából is érzi, mennyire izgatott és készül a randevúra. A buszmegállóban néha már türelmetlenül várjuk a menetrend szerinti járatot. (Én már csak tudom, hiszen a buszmegállóval szemben lakom.) Találkozunk a közértben és a postán is, ahol jobb napjainkon nem csak azt tudjuk meg a másikról, hány deka párizsit vásárolt, s hogy éppen aznap elsőbbségivel küld-e levelet, de azt is megkérdezzük, hogyan szolgál az egészsége, vagy hogy mit álmodott. A találkozás helyszíne, bizony, közösségi tér, amellett, hogy az imádság központi helyszíne, a templom is. Találkozunk ott egymással, de találkozunk Jézus Krisztussal is. Mi jelzi ezt a találkozást? Az örök mécses, ami mindig világít, s mindig Krisztus jelenlétére hívja fel a figyelmünket.

Lépjünk tovább, mert nem állhatunk meg ma ezeknél a találkozásoknál. Mai találkozásaink az ünnepre irányulnak, s tulajdonképpen minden korosztályra kiterjednek. Először is, találkozunk ma egy 40 napos csecsemővel, aki később az Isten Fiaként vált híressé. Az akkori törvény szerint felvitték Jézust Jeruzsálembe a szülei, hogy bemutassák az Istennek. Még csak szemlélődött, nem tudta, hogy mi miért történik, ismerkedett a környezettel, a templom feelingjével, ahogyan a csecsemők, kisgyermekek teszik, de a lényeg, hogy ott volt. Kezdettől fogva magába szippantotta a templomi levegőt és jól érezte ott magát. Ez akkoriban magától értődő, természetes dolog volt. Akkor is megvoltak a játékai a gyerekeknek (talán más milyenek, mint manapság), gügyögtek, voltak hóbortjaik, szerettek bohóckodni, enni és aludni is, de közben a templom szentélyében vagy legalábbis közvetlen környezetében nevelkedtek, s nem felejtkeztek meg Istenről. Úgy lettek nevelve, hogy az Istenszeretet életük részévé váljon. Mai napunk első tanulsága: a gyermek az adott pillanatban még lehet, nem érzi, de rá fog jönni, hogy igazán boldog csak Isten mellett, Isten közelében lehet. A Szent Liturgia, a templomba járás nem kötöttséget ad, nem börtönbe zár, nem béklyót tesz a lábakra, hanem felszabadít, s barátságban lenni valakivel, találkozni valakivel, tartozni valakihez szuper jó érzés! Már a karon ülő gyermekkel tudatosítanunk kell: Krisztushoz tartozik, s a szeretet, amit mi tudunk adni neki, minden jószándékunk és törekvésünk ellenére is csak a töredéke annak, amit az Istentől kap.

Persze, ehhez a mentalitáshoz, szemlélethez ideális szülők is kellenek. Olyanokkal is találkozunk, mert a mai nap látunk két odaadó, gondoskodó, szerető szülőt is. Egy apát és egy anyát – mert sajnos ezt ma ki kell hangsúlyozni, nem magától értődő. A gyermek azt teszi, amit otthon lát. Átveszi a szülők szokásait, de még öltözködési és beszédstílusát is. Amikor engem gyerekként megkérdeztek arról, hogy mi szeretnék lenni felnőttként, mindig ugyanaz volt a válaszom: „pap, tanár és író, ahogy apa.” Mert ezt láttam otthon. Ha buszsofőr vagy mentőtiszt lenne édesapám, valószínűleg én is azt mondtam volna. Sokkal nagyobb a felelősségünk, mint gondolnánk. Holnap lesz 20 hónapos a kisfiam, ezért merek többes szám első személyben beszélni. Mai napunk második tanulsága: amilyen példát lát otthon a gyerek, azt fogja később megtanulni és ahhoz fog ragaszkodni is. Ha a gyerek azt látja, a szülei közömbösek Isten, az Egyház, az egész vallás iránt, ha azt látja, minden más fontosabb a heti egy óránál, amit az Istenre kellene szánnunk a templomban (persze, nincs megtiltva, hogy ennél több időt töltsünk Vele…), miért, mi alapján várjuk el, hogy különb legyen a most felnövekvő nemzedék? Az, hogy a magyar stadionok konganak az ürességtől, nem különösebben meglepő, azt kell, hogy mondjam, megdolgozott érte a közeg, botrány, ami az elmúlt 30 évben futball néven hazánkban zajlik (mondom ezt az elmúlt félév javuló tendenciája és a koronavírus miatt jelenleg zárt kapuk mögött rendezett meccsek ellenére). De hogy a templomok is üresek legyenek… Felgyorsult a világ, rengeteg a lehetőség… És? Isten miért került sokadik helyre az életünkben? Vajon az Egyházra és az Istenre csak kereszteléskor, temetéskor, esetleg házasságkötéskor van szükség? Az Egyház, mint intézmény nem automataként működik, amit akkor nyomunk meg, amikor valami szolgáltatásra van szükségünk. Ahogyan tudunk kérni az Istentől, úgy meg kell tanulnunk hálát is adni. Ahogyan bajainkkal, panaszainkkal az Isten felé fordulunk, úgy kell örömünket, boldogságunkat is megosztanunk vele. Szerepelünk az Isten üdvözítő tervében, de ahhoz, hogy ez a terv megvalósulhasson, mi is kellünk. Mert az Isten megteremtett minket nélkülünk, de üdvözíteni nem fog minket nélkülünk. Rajtunk is múlik, milyen lesz ez a világ. A világ, amiben majd gyermekeink felnőnek és élnek. Amikor egy 3 éves gyereket látok, aki az okostelefon több funkcióját ismeri már, legszívesebben feltenném neki a kérdést: és keresztet vetni tudsz már? Drága Szülők! A hitre nevelést önmagunkon kell kezdenünk! Az alapot mindenki otthonról viszi. Nagy a felelősségünk abban, hogyan neveljük gyermekeinket, mikre tanítjuk, miket tartunk fontosnak az életben. Ez ne nyomás legyen, sokkal inkább életcél! Tisztességes embereket nevelni gyermekeinkből! „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben!” (Arany János)

Ebben a tekintetben biztos vagyok abban, hogy van kire felnéznünk, van, ki példaként állhat előttünk. A nagy öregek, az idősek, akikkel szintén találkozunk a mai ünnepen. Simeon és Anna egész életükben hűségesek voltak az Istenhez. Anna ugye hét év házasság után elveszítette a férjét, özvegy lett, de az Isten iránti vágyát, szeretetét mindig megőrizte, 84 évesen is ott volt a templomban. Hasonlóképpen Simeon, aki Lukács tanúsága szerint igaz és istenfélő ember volt. Megérdemelték a jutalmat: láthatták az Isten Fiát. Láthatták magát az Istent. A mai ünnepünk kánonjában található IX. óda előénekének van egy sora, ami így szól. „Nem az aggastyán tart engem, hanem én tartom az öreget, ki tőlem kéri végső feloldozását.” Mai ünnepünk harmadik tanulsága: látszólag Simeon tartja a kis Jézust a kezében, de valójában ez fordítva van, az Isten tartja az embert. Esendőségünkben, gyarlóságainkban, halandóságainkban, keresztjeinkben is megtart bennünket. Ki másban bízhatnánk, mint az Istenben? Fel kell néznünk azokra az idősekre, akik ebben a szemléletben élték, élik az életüket. Mindnyájunk életében vannak tragédiák, mindnyájan élünk meg akár lelki, akár fizikai fájdalmat, de akik nem csak üres lózungként hangoztatják, de valóban el is hiszik Szent Pál apostol tanítását, miszerint „az Istenszeretőknek minden a javukra válik”, hittel és reménnyel valóban minden tragédiát, minden fájdalmat legyőznek. Azt hiszem, mindnyájan példát vehetünk idős testvéreink kitartásából, alázatából és hitéből; tiszteljük idős testvéreinket, tartsa meg őket a Mindenható Isten még nagyon sokáig!

Barangolásunk és a generációk közötti kalandozásaink végén mit is mondhatnék még? További jó TALÁLKOZÁSOKAT kívánok Mindnyájuknak!

Bár a Szentírás egyik legmegindítóbb történetét, különösen szép gyöngyszemét olvastuk ma fel az Evangéliumban, engedjék meg, hogy elsősorban ne a tékozló fiúról és az ő édesapjáról gondolkodjunk. Bár jobban belegondolva mégiscsak egy tékozló fiúról és az ő Atyjáról fogok beszélni. A tékozló fiúról, aki ez esetben én vagyok és az Atyáról, aki pedig nem más, mint a Jóisten és az Ő kimeríthetetlen jósága és végtelen kegyelme. Egy személyes és mély élményemet szeretném megosztani a Kedves Olvasóval, ami az egész életemet és a gondolkodásomat is megváltoztatta. 

Február 2-án lesz két éve, hogy Ábel püspök atya pappá szentelt engem Nyíregyházán. A szentelés abban a templomban történt, ahol Édesapám szolgál, Nyíregyháza-Kertvárosban. Egy pici ékszerdoboz, ahova a nagy család és a protokoll vendégek miatt alig fértünk be, s bár csodálatosan szép és megható volt a szertartás, történt egy baleset, ami lehet, hogy épp a helyszűke miatt következett be. Néhány perccel a szentelési rész előtt, a Kik a kerubokat kezdetű ének előtt be kellett mennem a szentélybe a tömjénezőért. A sok pap és ministráns miatt kevés volt a mozgástér, én meg kapkodtam és izgatott voltam, hiszen már csak néhány perc választott el a papszenteléstől, a pillanattól, amit tulajdonképpen már gyermekkorom óta vártam. Nem figyeltem eléggé, így neki mentem az ikonosztázion Krisztus ikonja előtt lógó olajmécsesnek. A mécsesről az égő kanóc a fejemre esett, s az olaj is rám ömlött, mely előbb csak kicsit gyulladt meg, aztán viszont hatalmas lángra kapott. Én magamat természetesen nem láttam, csak az elbeszélésekből tudom, milyen hatalmas lángok csaptak fel, nagyjából 6-7 másodpercig lángolt a hajam; a családom, a feleségem, a szentélyben lévő papok is nagyon megijedtek, azt sem tudták, mit csináljanak, abban sem voltak biztosak, hogy folytatódni fog a szertartás. Ám folytatódott, 3-4 percre rá jött a szentelés, Ábel püspök atya rátette az akkor még igen érzékeny égett fejemre a kezét és odanyomta az oltárhoz – szívem szerint üvöltöttem volna a szentelés alatt a fájdalomtól. Akkor és ott talán ciki volt, két év távlatából pedig megmosolyogtató, de nem bánom, hogy így történt. Ezt a néhány másodperces intermezzót már kicsit később, azon a szentelési Szent Liturgián is kegyelmi ajándékként fogtam fel, mert úgy érzem, Jézus Krisztus ezzel a megégéssel tanítani akart engem. Sok mindent ekkor értettem meg igazán, sok minden ekkor csapódott le bennem a hivatásommal kapcsolatban. Ez az az élmény, ez az a felismerés, tanúságtétel, amit szeretnék a Kedves Olvasóval is megosztani.

1. A tűzről az embernek általában a kárhozat, a pokol jut az eszébe. Az ördög, a diabolosz, mely kísértőként állandóan jelen van a mi életünkben, ott motoszkál a gondolatainkban. Gondoljunk a Legyetek jók, ha tudtok című filmre, mennyi különböző alakban jelenik meg benne a sátán. A tűz, bár fényt ad a sötétben, melegít, ha fázunk és ha a születésnapi tortán vagy karácsonykor meggyújtunk egy gyertyát, az ünneplés jut róla az eszünkbe, mégis, mennyire veszélyes lehet: a tűzzel óvatosan kell bánni. Én nem voltam elég óvatos. Ez a tűz bizony a pokol tüzére emlékeztet, az pedig, hogy én épp a legszentebb pillanatban égtem meg, azt jelzi számomra, hogy az ördög sosem alszik, minden egyes pillanatban küzdeni kell ellene. Tanulságos lecke volt a papszentelés számomra. Papként sem lehet elkényelmesedni. Nem gondolhatom azt, hogy „na most már fel vagyok szentelve, bármit csinálhatok, a szentségi állapotot soha nem fogom elveszíteni”. Innen lehet ám igazán nagyot esni… Az ördög nem véletlenül kísértette Jézust 40 napon keresztül a pusztában. Engem is fog kísérteni, s nemcsak 40 napig. És nem csak engem, mindnyájunkat! Mert nem dughatjuk homokba a fejünket, s nem tehetünk úgy, mintha ránk ezek nem vonatkoznának: sokszor észre sem vesszük, hogy meglegyint bennünket ez az égető tűz. Amikor önzésben, haragban, irigységben, képmutatásban, pletykálkodásban élünk, amikor szeretetlenül viselkedünk, tékozló fiúkká válunk – bizony, mindnyájan megégünk kicsit. Volt, hogy a tanítványok is megégtek, mikor az önzés és az irigység bűnébe estek és versengtek egymással: „Mester, add meg nekünk, hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dicsőségedben.” Talán nem lepődünk meg azon, hogy a többi tanítvány neheztelt ezután Jakabra és Jánosra… Hogy kinek milyen utat szán a Jóisten, hogy kit melyik oldalára ültet, ugye nem a mi feladatunk, tisztünk eldönteni. A Jóisten mindenkit a tökéletes életre, az üdvösségre hívott meg. Ha ez így van, miért érezzük mégis jobban magunkat a másik oldalon? Aki játszik a tűzzel, gyakran megégeti magát – én megégettem, de még éppen időben jött ez az intés!

2. Amikor Saul a Damaszkuszi úton leesett a lóról és megtért, az Úristen egy Ananiás nevű tanítványt küldött hozzá ezekkel a szavakkal: „megmutatom majd neki, mennyit kell szenvednie a nevemért.” Úgy érzem, nekem szükségem volt erre a balesetre, szükségem volt erre az égésre, hogy lássam, hogy megértsem, a papi életben nem lesz minden fenékig tejfel és csokimázas piskóta. Létezik, hogy ez a baleset jól esett? Persze, nem tagadom, nagyon fájt, de éghettem volna meg bármennyire, Krisztus áldozata értem mindig sokkal nagyobb lesz, és arra örömmel gondolok vissza, hogy egy ilyen áldozatot meghozhattam Krisztusért, a hivatásomért. Történelmi tanulmányainkból emlékezhetünk arra, hogyan üldözték a keresztényeket az első századokban, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a papok a kommunizmus alatt. Szent Pál apostol Timóteusnak is ezt írta: „Mi minden üldöztetést magamra vállaltam. De az Úr mindig kimentett. S az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban.” Ez az égési sérülés eszembe fogja juttatni, hogy néha az értéket is fájdalom szüli, eszembe fogja juttatni, hogy én ezt a hivatást választottam minden nehézségével, megpróbáltatásával és örömével együtt, s egy-egy nehezebb, szürkébb időszakban is arra fogok gondolni, hogy igen, én még meg is égtem ahhoz, hogy pap lehessek.

3. Érdekes ezen is meditálni kicsit. Megégtem ahhoz, hogy pap lehessek. Régen a rabszolgákat jelölték meg úgy, hogy beléjük égették, hogy ki kinek a tulajdona. Én a Jóisten tulajdona vagyok. Eszköz vagyok a kezében és mindig is az akarok maradni. Ennyi szójáték talán belefér és megállhatja ma a helyét, hogy szó szerint belém égett a papság. Az egyházi rend azon szentségek közé tartozik (a keresztség és a bérmálás mellett), amik eltörölhetetlen jegyet hagynak az emberben. Vagyis, ha valakit egyszer pappá szentelnek, akkor olyan nincs, hogy kilépek, szakmát váltok, mert úgy érzem, pályát tévesztettem. Vagy ha van, és valaki ott hagyja a papi hivatást, az fájdalmasabb minden égési sérülésnél… „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint” – ismerjük a zsoltáridézetet. Pap vagyok mindörökké, ez a baleset pedig mindig erre fog emlékeztetni engem. Biztos vagyok abban, hogy sokan vannak közülünk olyanok, akik már égették meg magukat. Gyertyával, olajsütővel, gyufával, bármivel… Nem egy kellemes érzés. Nehezen felejthető számomra, mikor a két unokahúgommal egészen pici korukban a temetőben voltam. A nagyobbik megégette a kezét gyertyával, természetesen fájt neki, sírt. Erre a kisebb is ösztönszerűen ki akarta próbálni, mert el nem tudta képzelni, mi fájhat ennyire a nővérének. Természetesen ő sem járt jobban, megégette magát és üvöltött utána. Van, hogy saját bőrünkön kell megtapasztalnunk a rossz dolgokat… Az égési sérüléseket. De bármennyire is hihetetlen, van olyan „égési sérülés”, amit egyáltalán nem baj, ha elszenvedünk. Az Evangélium felolvasása előtt így imádkozik a pap: „Gyújtsd föl szíveinkben emberszerető Urunk Istenséged ismeretének tiszta világosságát, nyisd meg lelki szemeinket evangéliumi tanaid megértésére…” Jó lenne, ha felgyulladna szívünkben a világosság, örvendetes volna, ha égnénk a vágytól, hogy az Evangélium üzenete és a krisztusi szeretet, ha nem is szó szerint, de belénk égjen. Ahogy az egyik emmauszi tanítvány fogalmaz a Feltámadottal való találkozás után: „Hát nem lángolt a szívünk, mikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?”

Két év eltelt a szentelés óta, az égési sérüléseknek csak a szívemben maradt nyoma. Drága Testvéreim! A sebek begyógyulnak, olyan, hogy eljátszott esély, az Istennél nincs! Talpra állási lehetőség viszont van. Segítsen ebben bennünket az előttünk álló nagyböjti időszak! A tékozló fiúnak sikerült – nekünk miért ne sikerülhetne?

Még csak most ért véget a karácsonyi ünnep, talán a bájgli és a szaloncukor ízét is érezzük még a szánkban, s a karácsonyfát sem szedtük le mindenhol, éppen ezért furcsa és talán kicsit nehéz is belegondolni abba, hogy hamarosan új időszámítás veszi kezdetét és kezdődik a szent nagyböjt ideje. A karácsonyi várakozást felváltja a húsvéti várakozás – a születés csodáját felváltja a feltámadás öröme. A nagyböjtöt megelőzi öt vasárnap, ami papíron hiába számít farsangi időszaknak, mégis már az előkészület részét képezi. Az ezeken a vasárnapokon felolvasott evangéliumi szakaszok is a legfőbb böjti erényekre, magatartásformákra irányítják a figyelmet: a bűnbánatra, az alázatra és a megtérésre. Így volt ez egy héttel ezelőtt, Zakeus vasárnapján és nincs ez másképp a mai vasárnap sem: kifejezetten rövid a ma hallott evangéliumi történet, de mégis mennyi mondanivalója van!

Az alázatról és annak gyakori elmaradásáról kell, hogy kicsit lamentáljunk. Elismerem, nehéz alázatosnak maradni akkor, amikor az Isten már a Teremtés könyve legelején ezt mondja az embernek: „Hajtsátok uralmatok alá a földet!” Vajon, hogy gondolhatta ezt az Isten? És hogy gondolhatta, gondolja azóta is az ember? A Teremtő ezek szerint hatalmat adott az embernek? A teremtett világ feletti hatalmat, ha azt vesszük, hogy az ember a legfelsőbb rendű teremtett lény, „a teremtés koronája” – az állatoknál és a növényeknél mindenképp magasabb polcon helyezkedik el. Uralkodásra szólít fel bennünket a Teremtő? És vajon mindenre kiterjed ez a hatalom, ez az uralom? Ha egy új ruhát, telefont veszek magamnak, azt hiszem, hogy hatalom van a kezemben. Mert van pénzem, van lehetőségem a legújabb trend, divat szerint öltözködni, a legmenőbb cuccokat beszerezni. A pénz a hatalom egyik jele és ez mindig baj. Az augsburgi vallásbékekor tulajdonképpen ezt fogalmazták meg: Cuius regio, eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás. Akinek van pénze, az diktál! De ez még nem minden. Ha előléptetnek, felküzdöttem végre magam a ranglétrán, egy előkelő pozícióba, azt hiszem, hogy hatalom van a kezemben. Egyetemi docensként vajon bármit megtehetek a hallgatóval? Osztályvezető főorvosként bármilyen hangnemet megengedhetek a kollégákkal, a páciensekkel? A világ legjobb futballistájaként játszhatok félgőzzel, viselkedhetek flegmán, lenézően egy alacsonyabb költségvetésű, kisebb csapat ellen? A héten kedvenc focicsapatom, a Real Madrid egy harmadosztályú, gyengének tűnő csapat ellen esett ki a spanyol kupából, s nekem eszembe jutott, hogy ezt felhozom példaként a farizeus és vámos vasárnapján. Az alázat ugyanis teljes mértékben hiányzott a sztárcsapat játékából és játékosaiból.

És a ma hallott farizeusi dicsekvésből is. „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok.” Azt hiszem, ez a magatartás bennünket is gyakran megkísért. Én minden vasárnap ott vagyok a templomban, a szomszéd miért nem tud jönni soha? Én rendesen fizetem az egyházfenntartási hozzájárulást, a másik miért nem tudja…? Én tisztességes, becsületes ember vagyok, bezzeg az a másik milyen léhűtő, szélhámos… Nézzünk mélyen magunkba, vajon jobbak vagyunk-e ennél a pöffeszkedő, önelégült, magamutogató farizeusnál…? A Kowalsky meg a Vega zenekar egyik dalában így énekel: „embert nem ember, csak Isten ítélhet meg.” Nehéz ezzel vitatkozni, de megénekelni könnyebb, mint megélni. Pedig milyen jó lenne, ha valóban így gondolkoznánk és nem akarnánk ítélkezni a másik felett. Milyen jó lenne, ha nem pletykálkodnánk a másikról, rágalmaznánk a másikat. Milyen jó lenne, ha felhagynánk a képmutatással, a rosszindulatú megjegyzésekkel. Mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia és nem másokat méricskélnie. Ha majd önmagunk szemében megtaláltuk a gerendát, akkor vegyük észre a másikban a szálkát. Miből, miért gondoljuk azt, hogy különbek vagyunk bárkinél is? Isten számára minden ember egyformán kedves! Az Isten továbbra sem személyválogató! És ezt ne felejtsük el sose!

Amikor az alázatra gondolunk, Jézus magatartása lebegjen a szemünk előtt: „engedelmes lett a halálig, még pedig a kereszthalálig…” A legnagyobb alázatot Ő gyakorolta. Amikor belépünk a templomba, s mélyen meghajlunk, keresztet vetünk, mi is ezt az alázatot akarjuk kifejezni. A mély meghajlás, metánia, keresztvetés szertartásainkban a bűnbánat, az alázat jele. A kettő összefügg. A bűnbánó ember tud igazán alázatos lenni. A bűnbánó ember képes észrevenni saját korlátait, hibáit, a bűnbánó ember veszi észre gyarlóságát és azt, hogy önerejéből egyszerűen semmire sem képes. Pilátusnak nem véletlenül mondja azt Jézus: „semmi hatalmad nem volna, ha odaföntről nem kaptad volna.” Mennybemenetele előtt pedig ezt mondja tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön.” Látjuk, lehet bármilyen luxuscikk a birtokunkban, tölthetünk be bármilyen magas pozíciót a munkahelyünkön, az igazi hatalom az Istennél van, és erre kell, hogy emlékeztessen bennünket a mai evangéliumi történet is: az alázat nem más, mint annak beismerése, hogy szükségünk van az Istenre.

Az alkonyati zsolozsma egyik csendes papi imádságában is tulajdonképpen erről van szó: „Mert neked, a rettenetes és emberszerető Bírónak hajtották meg fejüket szolgáid, előtted alázták meg magukat. Nem az emberektől kérnek segítséget, hanem a te malasztodban bízva várják üdvözítésedet.” A nagyböjtben több szertartásunk végén elmondjuk negyvenszer az Uram irgalmazz-t. Mert hisszük, tudjuk, reméljük, hogy valóban Ő az, aki irgalmaz nekünk, valóban Ő az, aki ott van, hogy segítsen, megmentsen bennünket életünk minden veszélyhelyzetében, krízisében, küzdelmében, kihívásában. Drága Testvérem, Te hiszed és vallod ezt?

Az én kezemben jobban áll a Roxfort Boszorkány – és Varázslóiskola ijesztő és furcsa jóslástantanárárak, Sybill Trelawneynak a varázsgömbje, bár első tippjeim alapján akár lehetnék ugyanakkora csaló is, mint Rowling méltán népszerű sorozatának egyik méltán népszerűtlen mellékszereplője: a magyar válogatott ott lesz az EB-n, Szoboszlai Dominik a Leipzig színeiben kezdi a tavaszi szemesztert, a Tuchel – Löw páros meg távozik a PSG éléről. Hát igen, nagy jóstehetségre ezen kijelentések kapcsán még nem volt szükségem, lévén mindhárom jóslat ténnyé vált még az óévben, de rátermettségem bizonyítékául van más is a tarsolyomban: nyolc további jóslat, amik tulajdonképpen nem is csupán jóslatok, sokkal inkább vágyak és remények, miközben burkoltan kicsit az előző esztendő összefoglalói is. Nostredamus nem vagyok, így megkövezni nem kell, ha esetleg nem teljesülnek, de ha a Kedves Olvasó egy év múlva felhívja valamelyik tévedésemre a figyelmemet, vendégem egy vajsörre Bambira! Bár az egy év múlva esedékes, visszatekintő írásom címe már a fejemben van (Nosza, Canossa!), egyelőre maradjunk a jelenben és lássuk, mire számítok 2021-ben!

Lewa megdönti Müller rekordját, amit év végén a France Football is értékelni fog

Aligha tehetett volna Robert Lewandowski 2020-ban többet az aranycikeszért Aranylabdáért annál, mint amit egyébként tett. Háromszoros gólkirály egy szezonon belül (Bundesliga, BL, Német Kupa, ezt csinálja valaki utána!), a Bayern Münchennel pedig tarolt, ellentmondást nem tűrő évet produkált, ami a koronavírus járvány fényében még nagyobb szó. Hát ez az: a koronavírus az, ami miatt a tekintélyes France Football a díj 1956-os megszületése óta először úgy döntött, nem osztja ki az Aranylabdát. A hivatalos indoklás nagyjából az volt, hogy egy ilyen évet nehéz értékelni. Csak azt nem vették figyelembe az okosok, hogy mindenkinek egyformán volt nehéz ez az év. Ja, hogy a francia ligát a top bajnokságok közül egyedüliként nem csak félbeszakították, de fel is függesztették tavasszal? Ez a tipikus „dögöljön meg a másik tehene is” eset, vagyis, ha a francia bajnokság értékelhetetlen produktumot tehetett le idén az asztalra, akkor másnak se legyen esélye megnyerni a díjat. (Legutóbb egyébként 1991-ben, Jean-Pierre Papin nyert Aranylabdát a francia bajnokságból a Marseille labdarúgójaként és az első számú várományos most sem onnan került volna ki, szóval a francia ligát az aranylaszti szempontjából mérvadónak tekinteni és piedesztálra emelni erős túlzás...)

A szimpatikus lengyel gólvágó olyan 2020-as évet produkált, amit az unokáinak is mesélni fog, s a rég óta kergetett BL győzelem pályafutására is rátette a koronát – na de hol még ennek a csodás pályafutásnak a vége? A BL-ben 15 gólt szerzett, aminél többet egy szezonon belül csak Cristiano Ronaldo tudott rúgni (ő kétszer is). Igaz, Lewandowski két meccsel kevesebbet játszhatott, mivel a sajátos lebonyolítás következtében a Barca és a Lyon ellen is egy meccs döntött a továbbjutásról (szerintem a katalánok örülnek, hogy a 2-8 után nem következett még egy visszavágó is…) A Bundesligában 34 gólt szerzett; az európai Aranycipős Ciro Immobile lett 36 találattal, aki a Serie A-ban ontotta a gólokat, ahol kettővel több a csapat, így értelemszerűen néggyel több fordulót rendeznek. Szóval ezek a nüanszok nem barátunknak, Robert Gidának Lewandowskinak kedveztek tavaly, s ha annak idején nem értettük, miért nem kapott aranylasztit 2010-ben Sneijder vagy 2013-ban Ribéry, a 2020-as díj ki nem osztásával kapcsolatban is merülhetnek fel bennünk kétségek. De hogy optimistán tekintsek a jövőbe és végre befejezzem a „leWandalizmust”: szerintem lesz lehetősége idén is a díjra, ha a France Football is úgy akarja. Mint ahogy egy hatalmas rekordra is. Gerd Müller 40 gólos álomszezonját is megdöntheti – jelenleg 17 meccsen huszonkettőnél jár, ha nem sérül meg, s Flick sem pihenteti, 17 meccse lesz rúgni tizenkilencet. Szurkolok neki azért, hogy sikerüljön – és a megérdemelt Aranylabdájáért is!

A világ 3 legjobbja - na nem az Aranylabda szavazáson, mert az ugye nem volt...

Messire megy Lionel

Már szaga van, de talán csitultak kicsit a kedélyek a Messi-saga körül, én mégis azt mondom, ez a házasság már nehezen megmenthető. S talán jobb lett volna nyáron békében elválni és elengedni a kis argentin zseni kezét. (Ebben az esetben piros lap nélkül inthetett volna búcsút Szerelmének, de mivel a hétvégén az Athletic Bilbao elleni Szuperkupa döntőben kiállították, immár klubkarrierje első piros lapja is Barcelonához köti.) Ami szerintem nyilvánvaló, hogy mindkét fél hibázott. Josep Maria Bartomeu elnök nagyobbat, akinek az átigazolási politikája és a pénzszórása annyira volt szerencsés, mint egy struccot betonon megijeszteni… De persze Messi se szent (sem a Messiás, hiába eredeztethető nevéből ez a jelző…), aki meg azt hagyta gyakran figyelmen kívül az elmúlt években, hogy egy játékos sem lehet nagyobb a klubnál… Messi távozási szándékai igen komolyak voltak a nyáron - kedvenc játszópajtásait elveszítette, az elnök becsapta, az edzőt pedig nemigen lehetett komolyan venni, akit pedig igen, legalábbis Leo elfogadott, azt januárban lapátra tették, s a Messi monarchiából hirtelen anarchia lett.

Nem elfelejtve, hogy Messi mennyit köszönhet a Barcelonának, hiszen náluk és nekik köszönhetően lett a világ legjobbja (hormonális problémái miatt ki tudja, hány kezelésen vett részt, s mennyi zsetont fecöltek bele a klub elöljárói és orvosai, mondjuk szerintem a gázsi simán visszajött az elmúlt másfél évtizedben…), illett volna őt a kivásárlási árban megfogalmazott 700 milliónál olcsóbban elengedni. Messi végül nem vitte perre az ügyet (lehet, csak azért, mert nem érte el az ügyvédi iroda kilincsét???), maradt, de az ősz nagy részében számomra úgy tűnt, kényszerből játssza le a meccseit és semmi kedve az egészhez. Bár lehet, csak rájött arra az őszi BL csoportmeccseken, hogy sosem lesznek olyan kiváló képességű csapattársai, mint Tokmac Nguen és Sigér Dávid, mindenesetre mintha csak róla énekelt volna a Kispál és a borz: olyan szomorkás hangulatban lézengett a pályán, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát… Újabban már megint futballozik, a fiatal Pedrivel talán az összhangot is megtalálta már, de hogy lesz-e ő még boldog Katalóniában… A hétvégi elnökválasztást mindenesetre elnapolták, pedig akkor sok mindenre választ kaphattunk volna. A szerződéshosszabbítás még nem történt meg, Messi január elsejétől immár szabadon tárgyalhat… Bevallom, én ezek után nehezen tudom elképzelni, hogy Messi marad, bár Bartomeu elnök távozásával a könnyes szép búcsúra legalább van esély, de hogy ez a mizéria melyik klub számára lesz „mezéria”??? Dörzsölheti a tenyerét Guardiola, aki egyébként is Messi kedvenc edzője volt? Vagy a PSG arab sejkjei, ahol honfitársával, di Mariával és barátjával, Neymarral újra a csúcsokat ostromolhatja? Esetleg az Egyesült Államokban épít új karriert magának, hogy aztán odahaza, Argentínában akassza szögre a stoplis csukát? Akárhogy is dönt, Messi korszakos egyénisége volt a Barcának, persze az én krokodilkönnyeim Madrid szurkolóként kevésbé fognak záporozni, amennyiben több el clásicón nem lép pályára…

CR a harmadik országban is gólkirály lesz, de megszakad a Juve nagy sorozata

Cristiano Ronaldo olasz földön sem csak az autópályán robog: aki azt hitte, Itáliába egy kiöregedő, motivációját veszítő exklasszis érkezik, kezdheti a „meaculpát” – CR ugyanis nem az a kiöregedő, motivációját veszítő, exklasszis típus… Első torinói szezonjában bajnokin 21, a másodikban 31 gólt szerzett, s a jelenlegi fél szezonban is betermelt már 15 gólt, amivel vezeti is a mesterlövészek listáját. Ebben a tekintetben akadnak persze komoly kihívói: a címvédő Immobile, az Inter Böde Danija, Romelu Lukaku (szegény belga, ha hallotta volna ezt az összehasonlítást, én kérek elnézést…) és az a Zlatan Ibrahimovic, aki 39 évesen éppen bajnokot készül csinálni az AC Milanból. Egy ideje mondjuk épp nem készül, mert hosszú heteket hagyott ki sérülés miatt, de emberi ésszel fel nem fogható, ez a svéd, közel a negyvenhez is, milyen karizmatikus alakja és vezére tud lenni együttesének (a legutóbbi játéknapon is duplázott, sérülése utáni első góljait szerezte). Ronaldo elnyűhetetlenségét ismerve én mégis azt gondolom, Anglia és Spanyolország után Olaszországban is gólkirály lesz – nem hétköznapi bravúr, azt hiszem, ezt az antiCR fan club tagjai is beláthatják (feltéve, hogy van ilyen, s hogy tagjai olvassák eme sorokat).

Az sem kevésbé szól nagyot, hogy a Juve zsinórban kilenc scudettót nyert – de hogy meglesz-e a tizedik, arra Rómeóval ellentétben én nem innék mérget. A vezetőedzőként abszolút zöldfülű Pirlo rutintalansága, a védelem szervezetlensége, a támadójáték egysíkúsága (mondom ezt úgy, hogy a három fiatal, Kulusevski, Chiesa és McKennie, valamint Cuadrado és Morata játéka idén kicsit fény az éjszakában…), valamint a riválisok fejlődése mind olyan tényezők, amik elősegíthetik a trónfosztást. Ideig-óráig az AS Roma, az Atalanta és a Napoli is elkaphatja a nagy vadakat, de elsősorban a két milánói klubtól várható, hogy letaszítják a trónról az Öreg Hölgyet. Az AC Milan esetében ez komoly bravúr lenne, mert bár tehetséges fiatalokkal van tele a keret, szerintem nem elég erős még ahhoz, hogy hosszú távon versenyképes legyen. Persze az Ibrakadabra működhet az ő esetükben… Az Internél ez elvárás, s a csalódást keltő BL bukták után Antonio Conte aligha tartja meg az állását, ha nem sikerül ilyen játékosállománnyal behúzni a Serie A-t. Vasárnap az első lépést mindenesetre megtették: nem a Kékfény témája, s nem is von maga után rendőri nyomozást, de a legutóbbi fordulóban a trónkövetelők elverték az „Öreg Hölgyet”. A jóslatom így szól: nem élhet az egyik, míg él a másik CR gólkirály lesz (de bajnoki címeinek számát lehet, nem növeli), s közben az iráni Ali Daei 109 gólos válogatottsági rekordját is átadja a múltnak. Jelenleg 102-nél tart.

 Pontot szerzünk az EB-n, Dzsudzsák megpattanói nélkül

A magyar válogatott rengeteget fejlődött az elmúlt két évben, s ez nemcsak az eredményekben és a mutatott játékban, de a világranglista helyezésben is visszaköszön. Gyermekként nagyon szerettem a Top40 című műsort, ami az aktuális heti slágerek toplistája volt. Nem zenei értelemben, de a labdarúgó válogatott is top40-es darab lett a világranglista alapján, ami jó visszajelzése annak, amit már Pintér Attila is hangoztatott, na de minek: az előrelépés megkérdőjelezhetetlen! A Mezőkövesd jelenlegi edzőjének még kevesen hittek, a tar mesternek, Marco Rossinak sokkal többen. És mint kiderült, az olasz hiteles, szavatartó ember! A maestro tavalyi éve kivételesen alakult; sikeres pótselejtező és feljutás a Nemzetek Ligája A divíziójába, miközben nyolc meccsen mindössze egyetlen vereséget szenvedett el, s a papíron erősebb ellenfelek ellen is helyt állt.

Az idei év a tavalyinál is sokkal komolyabb próbatétel elé állítja aranylábú fiainkat, de megdolgoztak ezért a nívóért: vb selejtezőn többek között Angliával és Lengyelországgal akasztanak tengelyt, az Európa-bajnokságon a legdurvább négyesbe kerültek az elmúlt két vb és a legutóbbi EB aranyérmesével, s ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Nemzetek Ligája élmezőnyében pályára lépni sem lesz könnyed habfürdő. Továbbjutni valószínűleg nem fogunk az EB-n, de a hazai pálya jelenthet némi fogódzót, meg talán az is, hogy mindenhonnan kifacsart sztárok érkeznek majd a kontinenstornára. És lássuk a tényeket: a portugálokra öt évvel ezelőtt egyszer konkrétan már rájuk hoztuk a frászt (ha Elek Ákos kapufája bemegy akkor, talán a csoportból sem mennek tovább, aztán megnyerték a tornát…), a németeket meg láthattuk a spanyolok elleni 0-6 alkalmával, milyen sebezhetők, a Nationalelf generációváltása – a magyarral ellentétben – nem igazán sikerült. Én hiszek abban, hogy nem csak statisztálni fogunk ehhez a három meccshez. Gulácsi, Orbán, Sallai és Szalai ismerik a német futball gyengeségeit, addigra Szoboszlai Dominik is fogja, s rajtuk kívül is van egy Szalai Attilánk, Nagy Ádámunk és Kalmár Zsoltunk… Csoportelsőként továbbjutni aligha fogunk, de egy pontot elcsíphetünk ebben a halál(i) csoportban is. Bár nézők előtt tehetnénk mindezt…

Minden idők legjobb Aranylabda válogatottja...

Szoboszlai alapemberré válik Lipcsében

Ha érdemes volt az elmúlt húsz évben magyar játékos miatt külföldi topligát nézni, az kétségkívül a német (na jó, Dzsudzsák Gera miatt kicsit az angolokat is szerettük…). Király Gábor a Bundesliga legjobb kapusa volt és Dzsudzsák Balázzsal Dárdai Pállal egyetemben a Hertha klublegendája, Dzsudzsák Balázs Lisztes Krisztián a Werder Bremen húzóembereként lett bajnok, Dzsudzsák Balázs Szabics Imre az egyébként szintén magyar felmenőkkel rendelkező Kevin Kurányival alkotott már-már félelmetes párost, Dzsudzsák Balázs Hajnal Tamás több klubban is letette a névjegyét, Dzsudzsák Balázs Huszti Szabolcs a Hannoverrel ért el szép sikereket (megvan, hogy volt olyan meccse, amin 4 gólpasszt adott?), Dzsudzsák Balázs Szalai Ádám több mint 50 Bundesliga gólnál tart és nem lehet véletlen, hogy tíz év alatt sem kopott ki a német bajnokságból, Bajner Bálint a Dortmundban váltotta meg a világot, Gulácsi Péter Európa egyik legjobb kapusa lett a németeknél, Dzsudzsák Balázs Sallai Roland pedig immár több mint ígéret…

Csak remélni tudom, hogy Szoboszlai Dominik is ebbe a sorba illeszkedik majd. Mindenesetre nem a véletlen műve az a csinnadratta, ami körül vette fiatal támadónkat ősszel: nem csalás, nem ámítás, Dzsudzsák Balázsért Szoboszlaiért a legnagyobb klubok álltak sorban és szerintem a lehető legjobb döntést hozta, hogy a Salzburg testvércsapatát, az Anzsi Mahacskalát Leipziget választotta. A klub koncepciója és filozófiája ismert számára, a játékstílus is. Jól beszéli a német nyelvet, ez feltétlenül előny. Korábbi csapattársakat is kapott vissza, s lesz két honfitársa is, amivel nem csak Marco Rossi, de remélhetőleg egész Magyarország nyer! Balázs Dominik nagyon fiatal még, éppen az „elszállok magamtól” korban van, de azt hiszem, edző édesapja és menedzsere a továbbiakban is a földön tartják majd – az idei Golden Boy szavazáson 8. helyezett ifjú világklasszis labdarúgó lehet, legalábbis minden képessége megvan hozzá! Jó csapat a Lipcse, s biztos vagyok abban, lesz hely benne a magyar fiúnak, már csak azért is, mert húsz milláért még Németországban sem vesznek senkit a cserepadra… Már nem csak Lipcsei Petijei vannak a magyar futballnak, (az „original”, ferencvárosi klublegenda mellett átvitt értelemben Gulácsi a másik…), de lipcsei Dominikja is! (Ja, egyébként semmi bajom nincs Dzsudzsák Balázzsal, de a képességei alapján neki is összejöhetett volna egy ehhez hasonló karrier. Nem utoljára fogalmazok így a posztban, de ez a hajó már elment…)

Zizou nélküli generációváltás kezdődik Madridban

Zinedine Zidane talpa alatt nem egyszer forró volt már a talaj azóta, hogy 2019 tavaszán újra leült a Real Madrid kispadjára, de a krízishelyzetekből eddig mindig jól jött ki. (Bár a minapi kupakiesés egy harmadosztályú csapat ellen, emberelőnyben kapott góllal szerintem még számára is a megmagyarázhatatlan kategória…) Vegyük például ezt az őszt. Talán már épp a „búcsúcéduláját” fogalmazta Florentino Pérez, aztán nem megverte zsinórban a Sevillát, az Atletico Madridot és sorsdöntő BL meccsen a Mönchengladbachot? Miután az előző szezont remek hajrával és bajnoki címmel fejezte be, tovább javította félelmetes statisztikáját Zizou, nála több trófeát csak Miguel Munoz nyert a Real Madriddal, mindenesetre én is azok táborát gyarapítom, akik amondók, csak a múltból nem lehet megélni, egy komoly vérfrissítésre már szükség lenne a klub háza táján. Nem az edzővel kellett volna kezdeni, de ha az edző ennyire ragaszkodik az őt dicsfényre juttatók táborához, muszáj vele is kezdeni valamit. Mert igaz, ami igaz, a zsinórban BL triplázó tengelynek sokat köszönhet a francia edző, de Ramos, Varane, Casemiro, Modric, Kroos és Benzema sem lesznek már fiatalabbak, s a jelek szerint egyáltalán nincs alternatívájuk. Mindeközben a csapat játéka nézhetetlen, mint nyártól a Barátok közt (végre vége…) és unalmas, mint a Family Frost zenéje.

Lassan három éve, hogy annak a hatalmas trófeának a fülét foghatták a blancók, s azóta mi történt? Az akkori hős, Gareth Bale immár Londonban golfozik, minden idők egyik legnagyszerűbb madridija a minap a Juventusban lőtte meg karrierje 760. (!!!) gólját, míg az újaknak szántak közül Hazard több időt tölt a kórteremben, mint a pályán, Luka Jovic meg már kölcsönbe vissza is ment a feladóhoz, Frankfurtba (ahol gyorsan be is mutatkozott egy duplával csereként beállva…). Szerény véleményem szerint Zidane nem fog megoldást találni a problémára, tekintve, hogy az egész világ hangos az exmadridi tehetségek fényes sikereitől, akiket a Real vezetősége elkótyavetyélt, akikre a vezetőség dilettáns módon nem tartott igényt… Minden Madrid szurkoló nevében állva tapsolok azért, hogy Achraf Hakimi az Inter, Sergio Reguilon a Tottenham, Theo Hernandez és Brahim Diaz az AC Milan, Borja Mayoral meg az AS Roma mezét hordja ahelyett, hogy habfehérben pompáznának hétről hétre. Velük kint lennénk a vízből, de ez a hajó már elment… A régi hősök közül egyedül Marcelo került partvonalon kívülre, aki valóban kabaréja régi önmagának – bár engem támadásban az őt helyettesítő Mendy sem győzött meg, bár lehet, védekezni jobban tud. Emberemlékezet óta nem volt olyan nyár, amikor egy eurocentet se költött a Real Madrid, a tavalyi ilyen volt. Ez betudható a covidnak, meg annak is, hogy valami nagy dobásra készülnek az idei strandszezonra. Az Erling Haaland – Kylian Mbappe páros esetleges nyári érkezése minden bizonnyal felbolygatná a madridi állóvizet – de az ő csapatba építésük szerintem már nem Zidane problémája lesz. Solksjaer, Arteta, Lampard és Pirlo után felkészül: Raúl?

Nem lesz nor vég Manchesterben

Alighanem a koronavírus miatt, de idén kiszámíthatatlanabb a Premier League, mint valaha. Azt is mondhatnám, hogy Anglia futball szempontjából idén furcsa egy (co)vidék. Hiszen ki gondolta előzetesen, hogy a tavaly a kiesés ellen küzdő (igaz, már akkor is többre hivatott) Aston Villa 7-2-re veri a bajnokot, s az egész szezon üde színfoltja lesz? Vajon a két manchesteri csapat hazai pofonjai meg voltak előre írva? (A City a Leicestertől ötöt, a United a Tottenhamtől hatot kapott…). Számított arra valaki, hogy az Arsenal karácsony előtt a kiesés ellen fog küzdeni, s a tavalyi meglepetéscsapat, a Sheffield a 18. meccsén szerzi meg az első győzelmét? Flúgos futamra emlékeztet az idei angol első osztály, ami még a szokottnál is sűrűbb menetrenddel és a végletekig kifacsart játékosokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, akik persze csak fotelszurkolók lehetnek – nagyrészt, mert Angliában bizonyos stadionokba kis létszámban már visszatérhettek a szurkolók.

Ilyenkor januárban általában kirajzolódnak az erőviszonyok, de most a top4 mezőnyét is nehéz megtippelni. Lehet vaskos meglepetés, olyan, amilyennel a Leicester City 2016-ban kirukkolt – erre megint ők a legnagyobb esélyesek, meg az Everton, Aston Villa duó. Lehet címvédés, de trónfosztás is, ugyanakkor se a Liverpoolnak, se a Manchester City-nek nincs akkora dominanciája, mint amit az előző években megszokhattunk: áprilisban idén aligha avatnak bajnokot… Mikor ezeket a sorokat gépelem, épp a Manchester United vezeti a tabellát, melynek élén Ole Gunnar Solksjaert, a klub legendáját annyiszor akarták kb. lapátra tenni az elmúlt két évben, mint pár ezer kilométerrel délre Zidane-t. Az idei szezonja helyenkénti botlásai ellenére nem néz ki rosszul a vörös ördögöknek (bár a Gulácsi Péter, Willi Orbán vezette Leipzig kigolyózta őket a BL-ből…), a bajnoki címről viszont egyelőre még korai beszélni. A Premier League egyik új klasszisáról viszont nem, s őt az Old Traffordon kell keresnünk: Bruno Fernandes igazi főnyereménye lett egy évvel ezelőtt a Manchester Unitednak. A büntetőket általában kíméletlenül beveri (kap belőle jó néhányat a United…), emellett akciógólokat is szerez és rengeteg a gólpassza. Bár a védekezésén lenne mit csiszolni, s ha eldurran az agya, jobb, ha lecserélik, Kevin de Bruyne mellett talán a legjobb középpályása jelenleg a Ligának. Solskjaer alatt sokszor mozgott a kispad, de ne felejtsük el, Ferguson-t is ki akarták rúgni az elején, aztán tudjuk, milyen történelmi sikereket ért el a skót Manchesterben. A norvég egyelőre még skót sikerek terén; idő kell és néhány minőségi védő, ez esetben a bajnoki címnek is több realitása lesz!

Vajon melyikük tarthatja meg tovább az állását?

Bent marad a Budafok – Puskás-díjas gól nélkül is!

Németországban a Schalke és a Mainz, Angliában a Sheffield van kilátástalan helyzetben; nagyjából fél távnál elbúcsúzhatnak élvonalbeli álmaiktól. Na ilyen együttes nincs Magyarországon: annyira szoros az NB1 mezőnye, hogy a Ferencvároson és a Mol Fehérváron kívül tulajdonképpen bármelyik csapat kieshet. Ez semmi mást nem jelenthet, csak a magyar élvonal erősségét… A dobogón az újonc MTK telelt, akik két éve is jól zárták az őszi szezont, aztán olyan pocsék tavaszt produkáltak, hogy meg sem álltak a másodosztályig. Hogy lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni, talán csak Hérakleitosz tudja, de a Hungária körúton alighanem abban reménykednek, hogy nem. Ami biztos, hogy kiélezett verseny várható, jelenleg két patinás fővárosi klub is pengeélen táncol: van félnivalója a Honvédnak és az Újpestnek is (nem véletlen, hogy mindkét csapat edzőváltásra szánta rá magát a közelmúltban). Legnehezebb helyzetben a Diósgyőr van (bár a szezonelőn a korábbról elhalasztott Ferencváros elleni meccset megnyerték, ami zárkózásnak éppen nem rossz…); a borsodiak számára a huszáros hajrá is kevés lehet (ez esetben a sör reklámból kiindulva az élet kevésbé habos oldalát is megtapasztalhatják majd). Látszólag jó helyzetben a Bognár Györggyel a kispadon szárnyaló Paks, a Puskás Akadémia, a Kisvárda és a Zalaegerszeg, de az igazság az, hogy nincs akkora pontkülönbség a harmadik és a tizenegyedik között, hogy bármelyik csapat is elégedetten hátra dőlhetne. Lesz még itt bőven dráma a tavasszal…

 Jelenleg kiesőhelyen a Diósgyőr mellett a Budafok áll, mely az utolsó pillanatban került csak a vonal alá. De szerintem nem marad ott. Merész a tipp, hiszen rutintalan csapatról beszélünk, ráadásul szerencsésről is, hiszen a feljutásukat tulajdonképpen a pandémiának köszönhették. Na jó, ne legyünk igazságtalanok: nem tudhatjuk, hogy alakult volna a szezon vége, de a másodosztály felfüggesztésekor a Budafok feljutó helyen állt, így 1944 után először újra megérezhették a Promontor utcában, milyen az első osztályú levegő. És az ősz nagy részében tetszetős, lendületes futballal rukkoltak elő, ráadásul van egy kiváló kapusuk Póser Dániel személyében (aki ezekben a napokban töltötte a 31. születésnapját, de korábban nem hallottam még róla) és egy Puskás-díjas Zsóri Dánieljük, aki a tavasszal néhány góllal többet tehetne a közösbe – szerintem megbocsátják neki, ha nem mind ollózás után születik… Egy újoncot mindig hajt az extra motiváció, a „magaslati levegő” utáni vágy, ezért is gondolom úgy, hogy meg fog kapaszkodni az élvonalban a Budafok. Remélem, nem veszítek el sok Olvasót ezzel a jóslatommal, de a következő évben hiányozni fognak a Fradi-Diósgyőr és a Fradi-Újpest rangadók… A miheztartás végett: nem a Ferencvárost fogják megint kizárni az első osztályból…

Az év első futballposztja a részemről véget ért. Ti jösztök! Várom a Ti jóslataitokat, illetve azt, az én tippjeim közül szerintetek melyik nem fog biztosan beteljesedni! Szép hétvégét és kegyelmekben gazdag, egészségben megélt, boldog új évet kívánok Mindenkinek!

Két évvel ezelőtt, nagyjából ilyenkor az egyik legnépszerűbb magyar zenekar dedikálásán vettem részt Debrecenben. Volt annak valami bája, ahogy a zenekar tagjai kiültek egymás mellé, aztán több százan, mint valami csorda, megrohanták őket. Aláírást kértek, a zenészek meg adtak CD-re, könyvre, kézre, pólóra… („Kérjetek és adatik nektek” – kicsit másképp…) Én is szeretem a zenéjüket, szerintem minőséget képviselnek, ezért is mentem el a dedikálásra, de a rajongás egy határát én is igyekszem meghúzni. Van, hogy valamiért, valakiért rajongani egy bizonyos szint felett már túlzás. Bálványimádás. A mai világ sztárjainak, vagy inkább fogalmazzunk úgy, „sztárocskáinak” van egy gyűjtőnevük: ők a celebek. Celebvilág az, amiben élnek, s ez a celebvilág egészen más milyen, mint a valós, a valódi világ. A celebvilág egy hazug világ. A celebek a nyilvánosság előtt felvesznek egy álarcot, egy maszkot (még csak nem is csupán szájmaszkot…), és biztos, hogy egészen máshogy viselkednek, mint otthon, családi körben vagy baráti társaságban. Egy focistából, egy színészből, egy zenészből az átlagember csak azt látja, amit a nagyvilágnak megmutat, de hogy mi van a színfalak mögött, hogy mi van belül az emberben, hogyan viselkedik és él a hétköznapokban, az a legtöbbször titok. És ami talán a legszomorúbb: az nem is igazán érdekli az embereket. Olyan világban élünk, ahol az embereket leginkább a celebvilág foglalkoztatja. Amit megírnak a bulvárlapok. A keresztény hitét felvállaló színészfenomén vagy a négy gyermekes, példaértékű házasságban élő labdarúgó kevésbé izgalmas a ma emberének.

Ebben a tekintetben, hiába kétezer éves a ma hallott evangéliumi történet, Zakeus is olyan, mint a „ma embere”. Zakeus még fára mászni is képes volt azért, hogy meglássa a „celeb” Jézust. Jézus a maga nemében sztár volt: csodákat vitt végbe, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, kenyeret szaporított, még a vizet is borrá változtatta, hát persze, hogy mindenki kíváncsi volt rá. Jézus a mai értelemben használt „sztár” prototípusa lehetett volna a maga idejében, ha az akart volna lenni. És itt jön a poén: nem akart az lenni. Csak egyet akart: Istenségében megőrizni emberi mivoltát is. Szent Pál apostol tökéletesen fogalmazza meg ezt a Filippiekhez írt levél híres Krisztus himnuszában: „… bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez, mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.”  Egy sztárról, egy celebről általában felépítünk egy képet, amihez hajlamosak vagyunk ragaszkodni. Aztán, ha kiderül az ellenkezője, vagy meg tudunk róla valamit, ami ellentétben áll azzal a képpel, amit mi kialakítottunk róla, egy világ dől bennünk össze. Lehetséges, hogy voltak olyanok, akikben összeomlott a kép Krisztust illetően: „mi az, hogy Jézus ennél a bűnös embernél akar megszállni?” Vagy más esetben… Miért ül bűnösökkel egy asztalhoz? Miért áll szóba asszonyokkal? Miért gyógyít szombaton? Krisztust nem érdeklik a sztereotípiák, nem érdekli, hogy mit vár tőle a világ. Ő csak az Atya akaratát teljesíti. Erről szól a küldetése. Vajon melyik celeb engedné, hogy parancsoljanak neki? Így folytatódik tovább a Krisztus himnusz a Filippi levélben: „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr az Atyaisten dicsőségére!” Vajon melyik celeb lenne képes így megalázkodni, önmagát megalázni, ahogyan Krisztus tette?

Jézus Krisztusnak nem kellett celebnek lennie ahhoz, hogy felnézzenek rá, hogy példaképpé váljon. Csak odafordult azokhoz, akik a leginkább rászorultak. Nem autogrammal vagy egy közös fotóval, hanem egy-egy jó szóval, megszólítással. Sokkal nagyobb hatást gyakorolt rájuk, mint bármelyik celeb teszi ezt napjainkban. „Ma üdvösség köszöntött erre a házra!” Bizony, Zakeus elköteleződött Krisztus mellett. Az a Zakeus, aki a munkájából kifolyólag átverte, becsapta az embereket, a legkevésbé sem élt erkölcsös, becsületes életet, tulajdonképpen egy szélhámos volt, nos, ő, képes volt elköteleződni. Az elköteleződés, a kötöttség nem tartozik manapság a legnépszerűbb fogalmak közé. Ha ezt a szót halljuk, megijedünk. Elköteleződni nehéz, mégis könnyű! Ha tudod, hogy ki vagy mi mellett köteleződsz el, igazán könnyű lehet. Ha szerelmes vagy és tudod, hogy egy életen át azt a másik embert szeretnéd boldoggá tenni, talán nem olyan nehéz elköteleződni. Ha katona vagy, és tudod, hogy meg kell védened a hazádat, örömmel lépsz be a hadseregbe és köteleződsz el a haza védelme mellett. Ha megtetszik egy hivatás, egy munka, amiben aztán ki is tudsz bontakozni és jól érzed magad benne, könnyen elköteleződsz mellette. Ha szereted az Istent és úgy gondolod, hogy egész életedben Őt szeretnéd szolgálni, elköteleződsz mellette. Az Isten megáldja a mi elköteleződéseinket.

Nagy élményt jelent számomra ezekben a hetekben a házszentelés, mert ilyenkor az Isten kegyelmét és áldását közvetíthetem és vihetem házról házra a szentelt víz által. Mindnyájunk házára üdvösség köszönt ebben az időszakban! Mindnyájan újra és újra elköteleződünk ilyenkor Krisztus mellett! S ha olykor legszívesebben fára is másznánk Krisztusért, az Evangéliumért, s keressük Krisztust, vágyunk a vele való találkozásra, ne celeb Messiást keressünk. Hanem azt, akivel a Szentírás lapjain találkozunk: a szerény, alázatos, másokon segítő és közénk érkező Isten Fiát! Engedjék meg a kedves Testvérek, hogy Ady Endre: Az Úr érkezése című versével zárjam a mai gondolataimat – mert Ő a mai vasárnap sem áll meg Jerikó városában, bárhol is élünk, közénk érkezik, átölel bennünket, a vendégünk szeretne lenni!

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

 Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon

De háborus éjjel.

 És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Harminc év telt el tíz nap alatt! Hogy kezdhetem ilyen képtelenséggel a mai gondolatmenetet? Látszólag értelmezhetetlen ez a kijelentés, pedig nem írtam semmi sületlenséget! Másfél héttel ezelőtt még egy újszülöttet köszöntöttünk, egy csecsemő állt ünneplésünk középpontjában. Mára ez a csecsemő felnőtt férfi lett. Kétezer évvel ezelőtt talán nem repült így el az idő, s nem ilyen hirtelen történt minden, mindenesetre szükség volt erre a 30 évre. Talán az Isten Fiának kevésbé, aki beleszületett hivatásába, Megváltóként és Megváltónak született. Addig növekedett korban, bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt, ahogy az Evangéliumban is olvassuk. A világnak volt inkább szüksége erre a 30 esztendőre - bár a nagyheti eseményeket látva megállapíthatjuk, sokaknak még ez is kevés idő volt... Ez a harminc év egy folyamat része volt, éppen ezért nem intézhető el egy kézlegyintéssel, annak ellenére, hogy Jézus gyermek – és ifjúkoráról a szent szerzők nemigen számolnak be. Fontos az a 30 év, amiről kevés az információnk, de még fontosabb az a 3, ami alapjaiban változtatta meg a világot, s aminek egyébként ma ünnepeljük a kezdetét. Tulajdonképpen Jézus nyilvános működése, térítő és tanító munkája az első Vízkeresztkor kezdődött

Talán furcsa, de Újév napján ezt énekeltük a Vecsernyében: „Fényes volt ugyan az előbbi ünnep, de fényesebb a következő…” Furcsa, hiszen van a megtestesülésnél, karácsony titkánál szent és nagyobb ünnep? Jézus feltámadásával említhető bármi más egy lapon? Miért nevezzük Teofániának, Úrjelenésnek a mai ünnepet? A tropárban mindig az ünnep fő mondanivalóját énekeljük el, s ez ezúttal sincs másképp. Most, ebben az ünnepben válik nyilvánvalóvá számunkra a titok: Isten Szentháromság, azaz Atya, Fiú és Szentlélek. Míg Karácsonykor egy kisgyermek születését ünnepeltük, akiről akkor még a pásztorok és a napkeleti bölcsek is csak feltételezték, s remélték, hogy a Megváltó lesz, Vízkeresztkor már „kijelentetett a Szentháromság imádtatása”. Az ünnep ikonja az evangéliumot tolmácsolja: a Jézus Krisztusban testet öltött Fiú a Jordán vizében áll, fölötte galamb képében a Lélek, fölül pedig egy kéz képviseli az Atyát, aki láthatatlan, de hangja tanúskodik Jézusról.

A Jordán-parti esemény egyik legfontosabb mozzanata az, ahogyan Jézus közösséget vállal az emberrel. János keresztsége az élet jobbítását, megújítását célzó jelképes alámerítés; erre Jézusnak nem volt szüksége. Mégis vállalta a közösséget népével és az emberiséggel abban a helyzetében, amelyben van: a bűnben, az elesettségben, az Istentől való távolság száműzöttségében. Mert az embernek szüksége van Krisztusra. Szüksége van a vele való találkozásra. Egész életünk erről szól, egész életünk az erre a találkozásra történő felkészülés jegyében telik. Keresztelő Szent János a megtérést hirdette a Jordán partján, s a megtéréssel együtt járó újrakezdés lehetőségét. Az újrakezdés minden ember számára adott, így újév környékén pedig igazán aktuális is lehet. Az Újszövetség lapjain olvashatjuk, hogyan kezdett új életet Zakeus, a vámos, miután Jézus betért hozzá és mindenki legnagyobb döbbenetére nála vacsorázott. Olvashatjuk azt is, hogyan tért meg a kereszten a jobb lator, illetve a damaszkuszi úton hogyan lett Saulból Szent Pál. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az újszövetségi történetek ezerszer lerágott csontok, ránk nem is vonatkoznak, mi közünk ahhoz, hogy mi történt Zakeussal, a jobb latorral vagy éppen Szent Pál apostollal. Ezek nem lerágott csontok, nem kétezer éves történetek. Nem, mert az embernek ma is szüksége van a megtérés kegyelmére. A mai ember is találkozhat Krisztussal, s megváltoztathatja az életét, ha úgy dönt, hogy akar vele találkozni. S ha hisz a változásban. Ehhez Vízkeresztkor sem kell mást tenni, mint – kicsit ironikus, de – tiszta vizet önteni a pohárba. Csak annyit kell tennünk, hogy alámerülünk saját Jordánunkban.

Amikor megkereszteltek bennünket, új életet kezdtünk Krisztusban. Levetettük a régi embert és új emberekké váltunk. „Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek.” Minden Vízkeresztkor egy kicsit a saját keresztségünkre is gondolunk: Krisztus közösséget vállalt velünk, mi is közösséget vállaltunk vele! Karácsonykor, a pásztorokkal és a napkeleti bölcsekkel együtt mi is ott voltunk, ott lehettünk az istállóban a születendő kisgyermek mellett. A Jordán folyó partján mi is hallottuk, hallhattuk a szózatot: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” És bizony, a kereszthordozásban is Krisztus segítségére lehetünk majd nagypénteken. Ez a közösségvállalás legyen mai ünnepünk kulcsszava: nem Krisztusnak volt szüksége alámerülésre, de Ő értünk ezt is megtette. Az Isten pedig már az első Vízkeresztkor letette ennek a nagy betűs Találkozásnak az alapjait. „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” Drága ünneplő Testvéreim! Mi vagyunk, s lehetünk azok a szeretett Gyermekek, Isten Gyermekei, akikről beszél az Úr, hozzánk is szól Vízkeresztkor az Atya szózata! Az Isten szereti az embert, nem hagyja magára, közösséget vállal, s találkozni akar vele, s minden emberi gyengeség, gyarlóság, bűnös gondolat és eltévelyedés ellenére nem mond mást rólunk, gyermekeiről és nem érez máshogy irántunk, mint amit kinyilatkoztat: „akiben kedvem telik.” A kedve telik bennünk!!! Nagy kincs ez, amit ne dobjunk el magunktól.

Személyes megtérésünkben, Jordánban való alámerülésünkben segít bennünket Vízkereszt ünnepe, s befejezésül az ünnep nagy esti zsolozsmájának egy sztihiráját szeretném idézni: „Ki a világossággal, mint köntössel körül van öltve, a mi üdvünkért miattunk szállt le a földre, és ma a Jordán habjaiba merül alá, nem magának lévén ezen megtisztulásra szüksége, hanem nekünk szerzé emez újjászületést. Csodálatos az Ő működése…” Csodálatos az Isten, hogy kiárasztja ingyenes kegyelmét minden emberre. Csodálatos az Isten, mert az Ő kegyelmei által mi is csodákra lehetünk képesek.

„Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen.”

Talán mindnyájan ismerjük ezen sorokat, hiszen egyre kevesebb családi házból, otthonból hiányzik a falról a házi áldás. És milyen jó is ez: ez az imádság emlékeztet bennünket, hogy erre az áldásra, az Isten jelenlétére szükségünk van évről évre, napról napra, óráról órára. Igen, imádság, mert minden kerámiai szépsége ellenére ez a néhány mondat imádság és nem csupán egy dísz, konyhai falunk ékessége, éppen ezért azt gondolom, egyetlen háztartásból sem hiányozhat. A tartalma, mondanivalója semmiképp. Január és február hónapokban ezt az áldást különösen érezzük a házszentelések alkalmával, s bár ereje és hatása kitart az egész évre, nem baj, ha mi is hozzátesszük a magunkét: hitünket, békénket, szeretetünket. Ha ezek megvannak, az Isten szívünkbe költözik és egész életünk áldás lesz. Van szükségünk ezen felül bármi másra?

„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – teszi fel a kérdést Szent Pál apostol. És valóban: életünk kilátástalanságaiban, sötétségeiben is kell látnunk a fényt. A tragédiák és fájdalmaink, a küzdelmeink és félelmeink közepette is ott a remény és a hit szikrája, a bizonyosság, hogy az Isten minden tettével neveli az embert, de az Isten minden tettével szereti is az embert. Az elmúlt év tragédiáira, a koronavírus áldozataira gondolva talán sokan úgy érezzük, jogosan tehetjük fel a kérdést: miért? Miért történnek ezek a tragédiák és miért pont velünk történnek ezek? Az Isten akarja a szenvedést? Az Isten nem büntet, viszont titok. Titok, és éppen ezért a „miért” kérdéseknek nincs is értelmük. Ne várjunk rájuk választ!

„Megjelent a mi üdvözítő Istenünk kegyelme. Alleluja.” – a vízkereszti áldozási versünk így szól. Az Isten üdvözítő és kegyelmes. Talán nem mindig gondoljuk így. Lázadozásaink, kétségeink, kiábrándultságunk közepette erősödjön bennünk a megkérdőjelezhetetlen tény: minden kegyelem az ember életében! A kegyelem görög eredetű szó, a kharisz tőből származik, s a Katolikus Lexikon magyarázata szerint Istennek az üdvösség érdekében adott ingyenes ajándéka, mely a teremtményt sem természete, sem érdeme alapján nem illeti meg, és jogos igénye sem lehet rá. Mégis megkapjuk, mert az Isten mindennél jobban szereti az embert és mert adni akarja a kegyelmet. Az Efezusi levélben írja Szent Pál apostol: „A kegyelmet mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta.” Nem azért, mert megérdemeltük vagy mert megdolgoztunk érte. Nem is fogja utólag benyújtani a számlát.

Az Isten pusztán kegyelemből üdvözíti az embert. És éppen ezért minden kegyelem ajándék, amit nem kiérdemlünk, hanem Isten szeretete által, ingyen kapunk. Ma, amikor már mindenért őrületes összegeket kell fizetnünk, meg kell becsülnünk, amikor valamit ingyen kapunk. Négy éve Amerikába repültem az akkor még ott tanuló húgomhoz, s amikor rendelni akartam valami innivalót a 16 órás út előtt a gépen (általában az étel - és italfogyasztás benne foglaltatik az árban...), a stewardes azt mondta, hogy csak a mosolyt és a jeget adják ingyen. Ha ironikus akarnék lenni, azt mondanám, rögtön lefagyott a mosoly az arcunkról, de azon a gépen valószínűleg nem foglalkoztak azzal, ami tulajdonképpen a mi életünk mozgatórugója: a kegyelem eszközeit nem valutában mérik. A szentségekhez járulás ingyenes. Az, hogy leveszem a polcról a Szentírást és néha belelapozok, s elolvasok egy-egy fejezetet, szintén nem kerül semmibe sem. Az imádsággal is csak nyerünk, s a szentek élettörténeteivel is gazdagszik az életünk. S akkor még ott a házszentelés is, mint kegyelmi eszköz… Látjuk, van mihez nyúlnunk, van miből merítenünk... „Megjelent a mi üdvözítő Istenünk kegyelme. Alleluja.” – és ez a tény, ez az életre szóló örömhír a 2021-es esztendőnket is be kell, hogy aranyozza!

A Szent Liturgia egyik csendes papi imája az isteni tulajdonságokat emeli ki, de közben ezért a kegyelemért is imádkozunk. „Urunk, Istenünk, kinek hatalma hasonlíthatatlan és dicsősége felfoghatatlan, kinek kegyelme megmérhetetlen, s emberszeretete kimondhatatlan; te, Urunk, kegyességed szerint tekints reánk, s ezen szent hajlékra, és áraszd reánk, s a velünk esedezőkre gazdag kegyelmedet és irgalmadat.” Engedjük be az Istent szívünk rejtekébe, otthonainkba; ha így teszünk, meg fogja áldani életünket, ha így teszünk, árasztani fogja ránk kegyelmeit. Mert tudjuk: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen.”

A Karácsony utáni vasárnap Jézus rokonaira emlékezünk (a mai nap, karácsony harmadik napján ráadásul még Szent István diakónus-vértanúra is), s bár sokat beszélünk az ünnep környékén a Szent Családról, s érthető módon a középpontban a kisded Jézus és az Istenszülő Szűz Mária állnak, nem felejtkezhetünk meg Szent Józsefről sem, aki Jézus nevelőapjaként igen fontos szerepet töltött be a gyermekségtörténetben. Sőt, tulajdonképpen csak ott töltött be fontos szerepet, mert más helyen nem említi a Szentírás, amiből arra következtethetünk, hogy a liturgikus szövegeinkben nem egy helyen „élemedett korú” Józsefként aposztrofált ács meghalt azelőtt, hogy Jézus elkezdte volna nyilvános működését, így nem élte meg fia felnőtté válását sem. Ám a születés környékén megkerülhetetlen a szerepe és jelentősége, az egyik legfontosabb és legellentmondásosabb alakja a gyermekségtörténetnek, s adja magát elmélkedésünk címe: Szent József arcai és harcai. Mert mindkettőből volt neki néhány.

Olvasva Máté és Lukács evangéliumában Jézus születésének történetét, négy rövid jelző fogott meg vele kapcsolatban: két pozitív és két alapvetően talán negatív jelző. Az első: József, a gondterhelt. A legtöbb karácsonyi ikon ábrázoláson is ezt látjuk. Szent József Máriától és a gyermektől távolabb helyezkedik el, vagy egyedül ül és töpreng vagy egy öregember áll mellette, aki nem más, mint a sátán szimbolikája. A sátáné, aki el akarja bizonytalanítani Józsefet. Miben akarja vajon elbizonytalanítani? Mint ha csak ilyeneken gondolkozna József. „Most akkor, hogy is van ez? Hogy lehet várandós a menyasszonyom, mikor semmilyen intim kapcsolat nem volt közöttünk? Bocsássam el Máriát? Vagy ne hagyjam magára? Mitévő legyek?” Ilyeneken gondolkozhatott József. Leginkább talán a botránytól félt – mi lesz, ha megszólják a szomszédok? Mi lesz, ha ezek után lenézik, kinézik, esetleg bántalmazzák is őt vagy Máriát? A pletyka, a rágalmazás, az irigységből fakadó rosszmájú megjegyzések bizony kétezer évvel később is megmérgezik, megmételyezik az emberi kapcsolatokat. Az ember már csak olyan, hogy szereti az előítéleteket, szeret véleményt alkotni másokról, szeret ítélkezni, pálcát törni mások felett – nos, József éppen ezektől az előítéletektől, ettől a „pálcatöréstől” félt. Szenteste délelőttjén a királyi imaórákon az egyik sztichirában József kételyeiről hallhattunk. „Ezeket mondá József a Szűznek: Mária! Mit jelentsen az, amit rajtad látok? Kétségeskedem, csodálkozom és elmémben borzadok; távozzál tőlem mentől hamarább! Mária, mit jelentsen az, amit rajtad látok? Becsület helyett szégyent, öröm helyett búbánatot, dicséret helyett gyötrelmet hoztál nekem. Tovább nem tűrhetem az emberek feddő gyalázásait, mert a templom szentélyéből fogadtalak el, mint az Úr szenteltjét, és mit kell látnom?” Nagyon kifejezők liturgikus énekeink szövegei… Józsefnek döntenie kellett, félelme talán nem is volt alaptalan, hiszen emberi ésszel felfoghatatlan, ami a menyasszonyával, Máriával történt. Máté így ír József szándékáról: „József, igaz ember volt és mivel nem akarta rossz hírbe hozni, az volt a szándéka, hogy titokban bocsátja el.” Nem akarta megszégyeníteni Máriát, nem akarta botrányba keverni se magát, se a jegyesét, de végül a helyes utat választotta. A helyes út pedig elvezet bennünket második jelzőnkhöz.

József, az engedelmes. Máté evangéliumában négyszer hallunk arról, hogy az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában. Először kezdődő kételyei közepette. „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban. Fiút fog szülni, akit te Jézusnak nevezel, mert Ő szabadítja meg népét bűneitől.” Máté hozzáteszi: „József erre felébredt álmából és úgy cselekedett, amint megparancsolta az Úr angyala. Magához vette feleségét, de nem ismerte meg, míg a világra nem hozta elsőszülött fiát, akit Jézusnak nevezett.” Másodszor az Úr angyala a gyermekgyilkosság előtt Heródes gonosz tervéről értesítette Józsefet: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem figyelmeztetlek, mert Heródes keresi a gyermeket és meg akarja ölni.” Harmadik alkalommal is szólt az Úr angyala Józsefhez: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére, mert meghaltak, akik a gyermek életére törtek.” Végül egy negyedik intést is kap József, ami arról szól, hogy Galilea vidékén, Názáretben telepedjenek le, mert Júdeában Heródes fia, Arkhelausz lett a király. József megteszi, amit az Isten parancsol neki. Szót fogad. Erre például az Ószövetségben nem mindenki volt képes, elég, ha az első emberre, Ádámra, Saul királyra vagy Jónás prófétára gondolunk. József engedelmes volt, de ehhez kellett egy közvetítő angyal is, aki az Isten által megsúgta neki, mit kell tennie. Vajon mi engedjük, hogy az Isten egyengesse, segítse életünket? Mennyire engedjük őt be hétköznapjainkba? Az Isten helyettünk nem fog dönteni, de bízhatunk abban, hogy segít jó döntéseket hoznunk. Segít abban is, hogy terheink, keresztjeink viselhetők legyenek. Mert az Isten gondoskodni akar rólunk – ezt a gondoskodó szeretetet is ünnepeljük Karácsonykor.

Bár a gondoskodó Józsefről is beszélhetnék, de harmadik jelzőnek ezt választottam: József, az aggódó. Egy igazán szerető édesapa aggódik a családjáért, gyermekeiért, mindent háttérbe szorít, csak az ő biztonságuk számít, csak ők léteznek a számára. Mindent meg akar adni a családjának. József még csak tanulta az apa szerepet, mégis, minden kételye, kétsége közepette tudta, hogy meg akarja menteni a családot. József engedelmességében minden aggodalma benne volt: természetesen szerette a feleségét, akit nem akart elveszíteni, csak nem tudta, mi miért történik körülötte, szüksége volt isteni megerősítésre. Aggódott Máriáért, de természetesen azért is, hogy egy esetleges botrány következtében a család hírneve is sérül. Aztán félt Heródestől, aggódott, hogy valami baja eshet Máriának és Jézusnak. Aggódó szeretettel ölelte át a Családját. Ez az aggódó szeretet jelenik meg akkor is, amikor a 12 éves Jézust a jeruzsálemi templomban felejtik és három napig nem találják a szülei. Azt hiszem, mindnyájan, férfiak és nők, édesapák és édesanyák egyaránt tanulhatunk Szent Józseftől. Egy munka, egy karrierlehetőség sem lehet fontosabb a Családnál. Akarjunk mindnyájan Szent Családdá válni! A jó hírem, hogy ehhez nem kell semmilyen abrakadabra, semmi varázslat: csak odaadó, őszinte és hűséges szeretet házastársunk, szüleink, nagyszüleink, gyermekeink, unokáink felé. Ez hiányzik oly gyakran otthonainkból, pedig, ha ez megvan, ha ezt megteremtjük, csupa-csupa Szent Családról beszélhetünk.

Elérkeztünk az utolsó jelzőhöz: József, a bizalommal teli. Talán a legfontosabb és legjelentősebb mind közül. József gondterheltségét és aggodalmát legyőzte, engedelmességét pedig táplálta az, hogy bízott az Istenben. Mert ráhagyatkozni a Mindenhatóra. „Vesd az Úrra gondodat és Ő eltáplál téged!” – olvassuk a Zsoltárok könyvében. Kimondani könnyebb, mint megvalósítani, de téved, aki azt hiszi, önerőből bármire is képes. Bizony, szükségünk van az isteni gondviselésre. József felismerte ezt, ezért is lehetett a szent szöveg szerint „igaz” ember. Hitt az Isten erejében, bízott az Isten szeretetében, s ez a hit, ez a bizalom kifizetődött: az Isten alighanem látta, ismerte Józsefnek ezt a kiemelkedő tulajdonságát, azért választotta ki erre a küldetésre, erre a hivatásra. Kellett egy földi apa, aki felneveli Jézust, József pedig erre a szerepre tökéletesen megfelelt. Általa, benne is munkálkodott és tovább élt az isteni gondviselés és szeretet.

És bár József későbbi élettörténetéből más részletet nem ismerünk, bőven rászolgált arra, hogy egész üdvtörténetünk egyik fontos alakjaként tekinthessünk rá. Azt hiszem, mindnyájan találhatunk olyan szegmenset a názáreti ács, Jézus nevelőapjának, Szent Józsefnek az élettörténetéből, ami példaként állhat előttünk, amit eltanulhatunk tőle. Bízom abban, hogy ezen szempontok átelmélkedése után a Kedves Olvasók is így gondolják!

„Csillagok, csillagok, mondjátok el nekem, merre jár, hol lehet, most a kedvesem? Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok, egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok.” 

Karácsonyi elmélkedésünket a Republic együttes mindnyájunk számára ismert slágerének felidézésével kezdtem, mert ezen a csodálatos ünnepen, a karácsonyi szent éjszakán és az azt követő napokon is egy csillag áll figyelmünk középpontjában. A csillag, amely a napkeleti bölcseket vezette, évről évre kigyullad az égen. Szent Karácsony éjszakáján megjelenik, megjelent fölöttünk. Megáll a hely fölött, ahol a Gyermek született, és amellett, hogy elgondolkodtat minket saját csillag-mivoltunkról, megmutatja fényének különlegességét, sajátosságait is.  Milyen is ez a csillag? Milyen a Szent Karácsony Csillaga?

A Karácsony Csillaga a Remény Csillaga. „Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek és térjetek meg, mert velünk az Isten!” Az Izajás prófétától származó üzenetet mi nemcsak, hogy ismerjük, de magunkénak is érezhetjük. Ha nem lenne velünk az Isten, ha nem éreznénk, tapasztalnánk meg saját bőrünkön az Ő jelenlétét, gondoskodó szeretetét, bizony, hiábavaló volna minden csomagolópapír, karácsonyfa csúcsdísz és mézeskalács. A Karácsonyt a Remény teszi ünneppé. Remény nélkül lehetne ez szimplán egy munkaszüneti nap, mikor együtt van a család, jókat eszünk, oszt’ csókolom. Akiben van remény, az tudja, a Megváltó Krisztus születésével mit is ünneplünk: az Isten nem hagyja magára az embert és a létező legnagyobbal ajándékozza meg, önmagát adja neki. Amikor a karácsonyról úgy beszélünk, mint „a szeretet ünnepéről”, ne csak az emberek egymás iránti szeretetére gondoljunk. Ne csak arra, hogy a családtagjainkat, szeretteinket megajándékozzuk ilyenkor. Először az Isten szeretett bennünket és a karácsony az Isten ember iránti szeretete miatt a szeretet ünnepe. Amikor Nikodémus éjszaka meglátogatja Jézust, kettejük beszélgetésekor az egész Evangélium egyik legfontosabb üzenete hangzik el: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki Őbenne hisz, el ne vesszen, hanem Örök Élete legyen.” Ez a mi reményünk! És ez a remény az idei karácsonyunkat is fényesebbé teszi: amikor a járvány, a betegségtől való félelem látszólag beárnyékolja életünket, karácsonyi készületünket. Ilyenkor elég egy ikonra, egy keresztre ránézni vagy feltekinteni az égre, hogy bizonyosságot találjunk: sosem vagyunk egyedül! Az Isten nem hagyja magára az embert, amíg a Remény Csillaga ragyog az égen – és a mi szívünkben is.

Karácsonyi Csillag a Remény Csillaga, de a Békesség Csillaga is. Mert az Isten a békesség Istene, Jézus pedig Izajás szavai szerint a Békesség Fejedelme lesz. Jó látni a képeslapokon, hirdetéseken, plakátokon visszatérő jókívánságot: Békés karácsonyt kívánok! A hitben élő, keresztény ember nem elégedhet meg a "kellemes" karácsonnyal. A karácsony ne csak kellemesen teljen! A kellemes szó számomra azt sugallja, hogy egész nap csak otthon vagyunk, nem kell csinálni semmit, degeszre esszük magunkat, s vagy a távirányítót, vagy a telefont nyomkodjuk. Elsősorban áldott, boldog vagy békés legyen a karácsony! Legyen béke otthonunkban, de legyen béke a szívünkben is. Az angyalok is mit mondanak a pásztoroknak? „Az a pulyka még belétek fér, vacsora után meg irány a kanapé, mert kezdődik a film?” Többször olvastam már az Evangéliumot, de ilyen leírást egyik szent szerzőnél sem találtam. „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Ez már ismerősebben cseng… Már az angyalok is erre a békességre buzdítják a pásztorokat! Aztán ismerjük Jézus boldogságmondásait is: „Boldogok a békességszerzők, mert Isten Fiainak hívják őket!” A békesség rokonságban áll a türelemmel, sőt, szinte testvérek. Nem véletlen, hogy van egy régies kifejezésünk, ami ennek a két szónak az összekapcsolásából áll: a béketűrő. Mai szóval a béketűrés nyugalmat, türelmet, önuralmat jelent. A türelem a leginkább hiányzó erények egyike, igen nehéz megélni, mert ebben a rohanó világban, a mókuskerék közepette nincs időnk türelmesnek lenni. A türelmetlen ember mindenkivel szemben közömbös – kivéve önmagát -, ezért azt akarja, hogy az élet itt és most sikerüljön. Ám ne higgyük, hogy a Mennyország kapuján hamarabb léphetünk be, ha türelmetlenek vagyunk. Jézus azt mondja, hogy „aki kitart mindvégig, üdvözül”. Az Apostolok Cselekedeteiben pedig ezt olvassuk: „Szükséges sok megpróbáltatáson keresztülmenni, hogy bejussunk az Isten Országába”. Megéri erre az Örök Időre várni. Szárovi Szent Szerafim egy helyen azt mondja: „Szerezd meg a lelki békét és ezrek fognak üdvözülni körülötted!” Békességszerzőkként, a türelem nagyköveteiként lesz igazán áldott, boldog, de kellemes is az ünnep!

A harmadik csillag a Hála Csillaga. Sajnos gyakran hiánycikk ez életünkben: kérni könnyű és mindenki szeret, na de mi lesz a hálaadással? Egy ilyen világjárvány sújtotta év végén is biztos vagyok abban, hogy mindenkinek van miért hálát adnia. Most karácsonykor azért is hálát adhatunk, mert az Isten emberré lett értünk, hogy megváltson bennünket. Adjunk hálát azért, hogy van fedél a fejünk felett, van munkánk, családunk, van kivel ünnepelnünk, van kivel megosztanunk örömünket és bánatunkat. Az ember olyan teremtmény, hogy mindig csak többet és többet akar… Az persze nem baj, ha a jóra, a maximumra, a tökéletesre törekszünk, hiszen az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, az Isten pedig tökéletes, a gond ott kezdődik, ha semminek nem tudunk örülni, ha nem tudunk megelégedni azzal, amink van. Ha örök elégedetlenek vagyunk. Gondoljunk arra, vajon hányan cserélnének velünk szívesen… Mindig lehet miért panaszkodni… Lehetne több a fizetésem, lehetne jobb az autóm, lehetne karcsúbb a derekam, lehetne több hajam, lehetne okosabb a gyermekem… Miért nem tudunk elégedettek, hálásak lenni? Az őszintén hálás ember igazi alkimistává válik és képes az élete minden darabját arannyá változtatni. Meggyőződésem, hogy boldogabb lenne a világ, boldogabbak lennének az emberek, ha tudnának köszönetet mondani, hálát adni.

És ezzel el is érkeztünk a negyedik csillaghoz, aminek az eléréséhez szükség van az első háromra is: a Remény, a Béke és a Hála együttese adja a Boldogság Csillagát! Mindnyájan boldogságra lettünk teremtve! És a karácsonyi Csoda is a mi boldogságunkért történt. Nem önös érdekből váltotta meg Isten a világot, a mi boldogságunkért, üdvösségünkért történt mindez. Dickens híres regényében, a Karácsonyi énekben Ebenezer Scrooge úrnak időre, konkrétan három szellem látogatására volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mi is a boldogság. Talán nekünk nincs szükségünk három szellemre, beérjük három csillaggal is: a Remény, a Békesség és a Hála Csillagával, melyek utat mutatnak az Örök Boldogság felé. Gyermekként mindig nagy örömet szerzett, ha csillagszórót tarthattam a kezemben a karácsonyfa fényénél. Rá kell jönnünk arra: ha csillagok vagyunk, csillagszórók is lehetünk! Mint a remény, a békesség és a hála, a boldogság is továbbadható. Ez egyfajta küldetés, feladat is a számunkra. Merjünk csillagszórókká is válni!

Remény, Békesség és Hála Csillaga – a sor talán még folytatható, de nem is ez a lényeg, hanem a nagyszerű hír: ennek a Csillagnak a fénye sohasem alszik ki. Amíg van remény, van békesség és van hála ezen a Földön, addig ez a Csillag, a Boldogság Csillaga a betlehemi jászol felett is ragyogni fog! Ha felnézünk éjszaka az égre, csillagokat látunk. Ha nappal felnézünk az égre, bár hunyorítva, de a napot láthatjuk. Ahol vannak csillagok, ott van nap is. Érdekes, de a kettőt egyszerre sohasem látjuk. Vagy a napot, vagy a csillagokat látjuk. A karácsonyi tropárban azt énekeltük, hogy Krisztus az Igazság Napja. Mi vagyunk a csillagok, Krisztus pedig maga a nap. Ahol mi vagyunk, ott van Krisztus is, ott van az Isten. Engedjük, hogy valóban ott lehessen, velünk lehessen. Karácsony este ezt nem mindenki akarta. A fogadós, aki nem adott szállást Józsefnek és Máriának, Heródes, aki hódolat és imádás helyett a gyűlölet, a féltékenység, a gyilkosság mellett döntött, más utat választottak. Nem az Isten útját követték, nem a betlehemi csillagot figyelték.

Ők még nem tudták, amit mi már igen: ha ezt a csillagot követjük életünk végéig, nem fogunk eltévedni soha. Mert a Republic dalát újra idecitálva meglehet, veszélyes az út, amin járunk, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy ezt a Csillagot követve egyszer majd mind hazatalálunk.