Még csak most ért véget a karácsonyi ünnep, talán a bájgli és a szaloncukor ízét is érezzük még a szánkban, s a karácsonyfát sem szedtük le mindenhol, éppen ezért furcsa és talán kicsit nehéz is belegondolni abba, hogy hamarosan új időszámítás veszi kezdetét és kezdődik a szent nagyböjt ideje. A karácsonyi várakozást felváltja a húsvéti várakozás – a születés csodáját felváltja a feltámadás öröme. A nagyböjtöt megelőzi öt vasárnap, ami papíron hiába számít farsangi időszaknak, mégis már az előkészület részét képezi. Az ezeken a vasárnapokon felolvasott evangéliumi szakaszok is a legfőbb böjti erényekre, magatartásformákra irányítják a figyelmet: a bűnbánatra, az alázatra és a megtérésre. Így volt ez egy héttel ezelőtt, Zakeus vasárnapján és nincs ez másképp a mai vasárnap sem: kifejezetten rövid a ma hallott evangéliumi történet, de mégis mennyi mondanivalója van!

Az alázatról és annak gyakori elmaradásáról kell, hogy kicsit lamentáljunk. Elismerem, nehéz alázatosnak maradni akkor, amikor az Isten már a Teremtés könyve legelején ezt mondja az embernek: „Hajtsátok uralmatok alá a földet!” Vajon, hogy gondolhatta ezt az Isten? És hogy gondolhatta, gondolja azóta is az ember? A Teremtő ezek szerint hatalmat adott az embernek? A teremtett világ feletti hatalmat, ha azt vesszük, hogy az ember a legfelsőbb rendű teremtett lény, „a teremtés koronája” – az állatoknál és a növényeknél mindenképp magasabb polcon helyezkedik el. Uralkodásra szólít fel bennünket a Teremtő? És vajon mindenre kiterjed ez a hatalom, ez az uralom? Ha egy új ruhát, telefont veszek magamnak, azt hiszem, hogy hatalom van a kezemben. Mert van pénzem, van lehetőségem a legújabb trend, divat szerint öltözködni, a legmenőbb cuccokat beszerezni. A pénz a hatalom egyik jele és ez mindig baj. Az augsburgi vallásbékekor tulajdonképpen ezt fogalmazták meg: Cuius regio, eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás. Akinek van pénze, az diktál! De ez még nem minden. Ha előléptetnek, felküzdöttem végre magam a ranglétrán, egy előkelő pozícióba, azt hiszem, hogy hatalom van a kezemben. Egyetemi docensként vajon bármit megtehetek a hallgatóval? Osztályvezető főorvosként bármilyen hangnemet megengedhetek a kollégákkal, a páciensekkel? A világ legjobb futballistájaként játszhatok félgőzzel, viselkedhetek flegmán, lenézően egy alacsonyabb költségvetésű, kisebb csapat ellen? A héten kedvenc focicsapatom, a Real Madrid egy harmadosztályú, gyengének tűnő csapat ellen esett ki a spanyol kupából, s nekem eszembe jutott, hogy ezt felhozom példaként a farizeus és vámos vasárnapján. Az alázat ugyanis teljes mértékben hiányzott a sztárcsapat játékából és játékosaiból.

És a ma hallott farizeusi dicsekvésből is. „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok.” Azt hiszem, ez a magatartás bennünket is gyakran megkísért. Én minden vasárnap ott vagyok a templomban, a szomszéd miért nem tud jönni soha? Én rendesen fizetem az egyházfenntartási hozzájárulást, a másik miért nem tudja…? Én tisztességes, becsületes ember vagyok, bezzeg az a másik milyen léhűtő, szélhámos… Nézzünk mélyen magunkba, vajon jobbak vagyunk-e ennél a pöffeszkedő, önelégült, magamutogató farizeusnál…? A Kowalsky meg a Vega zenekar egyik dalában így énekel: „embert nem ember, csak Isten ítélhet meg.” Nehéz ezzel vitatkozni, de megénekelni könnyebb, mint megélni. Pedig milyen jó lenne, ha valóban így gondolkoznánk és nem akarnánk ítélkezni a másik felett. Milyen jó lenne, ha nem pletykálkodnánk a másikról, rágalmaznánk a másikat. Milyen jó lenne, ha felhagynánk a képmutatással, a rosszindulatú megjegyzésekkel. Mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia és nem másokat méricskélnie. Ha majd önmagunk szemében megtaláltuk a gerendát, akkor vegyük észre a másikban a szálkát. Miből, miért gondoljuk azt, hogy különbek vagyunk bárkinél is? Isten számára minden ember egyformán kedves! Az Isten továbbra sem személyválogató! És ezt ne felejtsük el sose!

Amikor az alázatra gondolunk, Jézus magatartása lebegjen a szemünk előtt: „engedelmes lett a halálig, még pedig a kereszthalálig…” A legnagyobb alázatot Ő gyakorolta. Amikor belépünk a templomba, s mélyen meghajlunk, keresztet vetünk, mi is ezt az alázatot akarjuk kifejezni. A mély meghajlás, metánia, keresztvetés szertartásainkban a bűnbánat, az alázat jele. A kettő összefügg. A bűnbánó ember tud igazán alázatos lenni. A bűnbánó ember képes észrevenni saját korlátait, hibáit, a bűnbánó ember veszi észre gyarlóságát és azt, hogy önerejéből egyszerűen semmire sem képes. Pilátusnak nem véletlenül mondja azt Jézus: „semmi hatalmad nem volna, ha odaföntről nem kaptad volna.” Mennybemenetele előtt pedig ezt mondja tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön.” Látjuk, lehet bármilyen luxuscikk a birtokunkban, tölthetünk be bármilyen magas pozíciót a munkahelyünkön, az igazi hatalom az Istennél van, és erre kell, hogy emlékeztessen bennünket a mai evangéliumi történet is: az alázat nem más, mint annak beismerése, hogy szükségünk van az Istenre.

Az alkonyati zsolozsma egyik csendes papi imádságában is tulajdonképpen erről van szó: „Mert neked, a rettenetes és emberszerető Bírónak hajtották meg fejüket szolgáid, előtted alázták meg magukat. Nem az emberektől kérnek segítséget, hanem a te malasztodban bízva várják üdvözítésedet.” A nagyböjtben több szertartásunk végén elmondjuk negyvenszer az Uram irgalmazz-t. Mert hisszük, tudjuk, reméljük, hogy valóban Ő az, aki irgalmaz nekünk, valóban Ő az, aki ott van, hogy segítsen, megmentsen bennünket életünk minden veszélyhelyzetében, krízisében, küzdelmében, kihívásában. Drága Testvérem, Te hiszed és vallod ezt?