Bár a Szentírás egyik legmegindítóbb történetét, különösen szép gyöngyszemét olvastuk ma fel az Evangéliumban, engedjék meg, hogy elsősorban ne a tékozló fiúról és az ő édesapjáról gondolkodjunk. Bár jobban belegondolva mégiscsak egy tékozló fiúról és az ő Atyjáról fogok beszélni. A tékozló fiúról, aki ez esetben én vagyok és az Atyáról, aki pedig nem más, mint a Jóisten és az Ő kimeríthetetlen jósága és végtelen kegyelme. Egy személyes és mély élményemet szeretném megosztani a Kedves Olvasóval, ami az egész életemet és a gondolkodásomat is megváltoztatta. 

Február 2-án lesz két éve, hogy Ábel püspök atya pappá szentelt engem Nyíregyházán. A szentelés abban a templomban történt, ahol Édesapám szolgál, Nyíregyháza-Kertvárosban. Egy pici ékszerdoboz, ahova a nagy család és a protokoll vendégek miatt alig fértünk be, s bár csodálatosan szép és megható volt a szertartás, történt egy baleset, ami lehet, hogy épp a helyszűke miatt következett be. Néhány perccel a szentelési rész előtt, a Kik a kerubokat kezdetű ének előtt be kellett mennem a szentélybe a tömjénezőért. A sok pap és ministráns miatt kevés volt a mozgástér, én meg kapkodtam és izgatott voltam, hiszen már csak néhány perc választott el a papszenteléstől, a pillanattól, amit tulajdonképpen már gyermekkorom óta vártam. Nem figyeltem eléggé, így neki mentem az ikonosztázion Krisztus ikonja előtt lógó olajmécsesnek. A mécsesről az égő kanóc a fejemre esett, s az olaj is rám ömlött, mely előbb csak kicsit gyulladt meg, aztán viszont hatalmas lángra kapott. Én magamat természetesen nem láttam, csak az elbeszélésekből tudom, milyen hatalmas lángok csaptak fel, nagyjából 6-7 másodpercig lángolt a hajam; a családom, a feleségem, a szentélyben lévő papok is nagyon megijedtek, azt sem tudták, mit csináljanak, abban sem voltak biztosak, hogy folytatódni fog a szertartás. Ám folytatódott, 3-4 percre rá jött a szentelés, Ábel püspök atya rátette az akkor még igen érzékeny égett fejemre a kezét és odanyomta az oltárhoz – szívem szerint üvöltöttem volna a szentelés alatt a fájdalomtól. Akkor és ott talán ciki volt, két év távlatából pedig megmosolyogtató, de nem bánom, hogy így történt. Ezt a néhány másodperces intermezzót már kicsit később, azon a szentelési Szent Liturgián is kegyelmi ajándékként fogtam fel, mert úgy érzem, Jézus Krisztus ezzel a megégéssel tanítani akart engem. Sok mindent ekkor értettem meg igazán, sok minden ekkor csapódott le bennem a hivatásommal kapcsolatban. Ez az az élmény, ez az a felismerés, tanúságtétel, amit szeretnék a Kedves Olvasóval is megosztani.

1. A tűzről az embernek általában a kárhozat, a pokol jut az eszébe. Az ördög, a diabolosz, mely kísértőként állandóan jelen van a mi életünkben, ott motoszkál a gondolatainkban. Gondoljunk a Legyetek jók, ha tudtok című filmre, mennyi különböző alakban jelenik meg benne a sátán. A tűz, bár fényt ad a sötétben, melegít, ha fázunk és ha a születésnapi tortán vagy karácsonykor meggyújtunk egy gyertyát, az ünneplés jut róla az eszünkbe, mégis, mennyire veszélyes lehet: a tűzzel óvatosan kell bánni. Én nem voltam elég óvatos. Ez a tűz bizony a pokol tüzére emlékeztet, az pedig, hogy én épp a legszentebb pillanatban égtem meg, azt jelzi számomra, hogy az ördög sosem alszik, minden egyes pillanatban küzdeni kell ellene. Tanulságos lecke volt a papszentelés számomra. Papként sem lehet elkényelmesedni. Nem gondolhatom azt, hogy „na most már fel vagyok szentelve, bármit csinálhatok, a szentségi állapotot soha nem fogom elveszíteni”. Innen lehet ám igazán nagyot esni… Az ördög nem véletlenül kísértette Jézust 40 napon keresztül a pusztában. Engem is fog kísérteni, s nemcsak 40 napig. És nem csak engem, mindnyájunkat! Mert nem dughatjuk homokba a fejünket, s nem tehetünk úgy, mintha ránk ezek nem vonatkoznának: sokszor észre sem vesszük, hogy meglegyint bennünket ez az égető tűz. Amikor önzésben, haragban, irigységben, képmutatásban, pletykálkodásban élünk, amikor szeretetlenül viselkedünk, tékozló fiúkká válunk – bizony, mindnyájan megégünk kicsit. Volt, hogy a tanítványok is megégtek, mikor az önzés és az irigység bűnébe estek és versengtek egymással: „Mester, add meg nekünk, hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dicsőségedben.” Talán nem lepődünk meg azon, hogy a többi tanítvány neheztelt ezután Jakabra és Jánosra… Hogy kinek milyen utat szán a Jóisten, hogy kit melyik oldalára ültet, ugye nem a mi feladatunk, tisztünk eldönteni. A Jóisten mindenkit a tökéletes életre, az üdvösségre hívott meg. Ha ez így van, miért érezzük mégis jobban magunkat a másik oldalon? Aki játszik a tűzzel, gyakran megégeti magát – én megégettem, de még éppen időben jött ez az intés!

2. Amikor Saul a Damaszkuszi úton leesett a lóról és megtért, az Úristen egy Ananiás nevű tanítványt küldött hozzá ezekkel a szavakkal: „megmutatom majd neki, mennyit kell szenvednie a nevemért.” Úgy érzem, nekem szükségem volt erre a balesetre, szükségem volt erre az égésre, hogy lássam, hogy megértsem, a papi életben nem lesz minden fenékig tejfel és csokimázas piskóta. Létezik, hogy ez a baleset jól esett? Persze, nem tagadom, nagyon fájt, de éghettem volna meg bármennyire, Krisztus áldozata értem mindig sokkal nagyobb lesz, és arra örömmel gondolok vissza, hogy egy ilyen áldozatot meghozhattam Krisztusért, a hivatásomért. Történelmi tanulmányainkból emlékezhetünk arra, hogyan üldözték a keresztényeket az első századokban, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a papok a kommunizmus alatt. Szent Pál apostol Timóteusnak is ezt írta: „Mi minden üldöztetést magamra vállaltam. De az Úr mindig kimentett. S az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban.” Ez az égési sérülés eszembe fogja juttatni, hogy néha az értéket is fájdalom szüli, eszembe fogja juttatni, hogy én ezt a hivatást választottam minden nehézségével, megpróbáltatásával és örömével együtt, s egy-egy nehezebb, szürkébb időszakban is arra fogok gondolni, hogy igen, én még meg is égtem ahhoz, hogy pap lehessek.

3. Érdekes ezen is meditálni kicsit. Megégtem ahhoz, hogy pap lehessek. Régen a rabszolgákat jelölték meg úgy, hogy beléjük égették, hogy ki kinek a tulajdona. Én a Jóisten tulajdona vagyok. Eszköz vagyok a kezében és mindig is az akarok maradni. Ennyi szójáték talán belefér és megállhatja ma a helyét, hogy szó szerint belém égett a papság. Az egyházi rend azon szentségek közé tartozik (a keresztség és a bérmálás mellett), amik eltörölhetetlen jegyet hagynak az emberben. Vagyis, ha valakit egyszer pappá szentelnek, akkor olyan nincs, hogy kilépek, szakmát váltok, mert úgy érzem, pályát tévesztettem. Vagy ha van, és valaki ott hagyja a papi hivatást, az fájdalmasabb minden égési sérülésnél… „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint” – ismerjük a zsoltáridézetet. Pap vagyok mindörökké, ez a baleset pedig mindig erre fog emlékeztetni engem. Biztos vagyok abban, hogy sokan vannak közülünk olyanok, akik már égették meg magukat. Gyertyával, olajsütővel, gyufával, bármivel… Nem egy kellemes érzés. Nehezen felejthető számomra, mikor a két unokahúgommal egészen pici korukban a temetőben voltam. A nagyobbik megégette a kezét gyertyával, természetesen fájt neki, sírt. Erre a kisebb is ösztönszerűen ki akarta próbálni, mert el nem tudta képzelni, mi fájhat ennyire a nővérének. Természetesen ő sem járt jobban, megégette magát és üvöltött utána. Van, hogy saját bőrünkön kell megtapasztalnunk a rossz dolgokat… Az égési sérüléseket. De bármennyire is hihetetlen, van olyan „égési sérülés”, amit egyáltalán nem baj, ha elszenvedünk. Az Evangélium felolvasása előtt így imádkozik a pap: „Gyújtsd föl szíveinkben emberszerető Urunk Istenséged ismeretének tiszta világosságát, nyisd meg lelki szemeinket evangéliumi tanaid megértésére…” Jó lenne, ha felgyulladna szívünkben a világosság, örvendetes volna, ha égnénk a vágytól, hogy az Evangélium üzenete és a krisztusi szeretet, ha nem is szó szerint, de belénk égjen. Ahogy az egyik emmauszi tanítvány fogalmaz a Feltámadottal való találkozás után: „Hát nem lángolt a szívünk, mikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?”

Két év eltelt a szentelés óta, az égési sérüléseknek csak a szívemben maradt nyoma. Drága Testvéreim! A sebek begyógyulnak, olyan, hogy eljátszott esély, az Istennél nincs! Talpra állási lehetőség viszont van. Segítsen ebben bennünket az előttünk álló nagyböjti időszak! A tékozló fiúnak sikerült – nekünk miért ne sikerülhetne?