A történelmet látjuk, és éljük meg. 1976 után először ér úgy véget egy naptári év, hogy a magyar labdarúgó válogatott nem szenved vereséget. 12 meccs óta veretlenek vagyunk, ez a leghosszabb aktív sorozat Európában – de egyébként a világon is csak Algéria és Kolumbia előz meg minket. Közben csoportelsőként, és veretlenül jutottunk ki az Európa-bajnokságra, válogatottunk nem omlik össze, ha gólt kap, van világklasszis játékosunk, van fantasztikus szövetségi kapitányunk és mindehhez még hozzájön egy olyan fanatikus szurkolótábor, ami párját ritkítja, talán az egész világon. Érdemes megbarátkozni a gondolattal: zsinórban harmadszor leszünk ott az Európa-bajnokságon!

„Én elhiszem, hogy rúgott kettőt Szoboszlai, de előtte a bolgárok ellen belepüfölte a kapusba a ziccert. Meg mi az, hogy a szurkolókkal iszik a meccs után? Hát milyen példát mutat... Nagy segítség ez a magyar családoknak! Ennek a Nagy Ádámnak is elmondhatnák három különböző nyelven, hogy hová kell passzolnia. Kerkez Milos hogy lehet olyan dilettáns idióta, hogy sárga lappal a birtokában belemegy egy kockázatos párharcba? Dibusz Dénes hogy lehet ennyire vonalkapus? Ha az ellenfél szögletet vagy szabadrúgást rúghat, az már félgólt jelent… Annak a Callum Styles-nak is, milyen a haja már. Meg a Marco Rossinak is. Ja, neki az nincs is…” Az ember már csak olyan különös teremtmény, hogy neki semmi nem jó, sosincs megelégedve és hajlamos mindenben a rosszat keresni (ahelyett, hogy inkább Rossit keresné, muhaha…). Ha van rajtunk sapka, az a baj, ha meg nincs, akkor az. November 19-én éppenséggel sok mindenkin volt a Puskás Ferenc Stadionban, mert nem volt az a pálinkamennyiség (még a B középben sem…), ami athéni nyárrá varázsolta volna az esős, hideg, borzasztóan cudar időjárást. De legalább a játékosok nem fáztak meg a zöld gyepen: ezt a szó szoros és átvitt értelmében is érthetjük, mert csapatkapitányunk vezetésével előzékenyen adták át a kivonulás után melegítő pulcsijaikat az őket kísérő gyermekeknek. Ők pulcsit kaptak tőlük, az ellenfél játékosai meg zakót – de erről majd kicsit később. Szokatlan időpontban (délután 3 órakor nem sűrűn rendeznek válogatott meccset…) és szokatlan körülmények között, a továbbjutás biztos tudatában játszottunk Montenegró ellen; jó volt úgy válogatott meccsen szurkolni, hogy a tét nem minket nyomott agyon, és nem nekünk kellett egy másik meccs számunkra ideális forgatókönyve miatt izgulni. 30 éven keresztül hallgathattuk a negativizmust, szidtuk a futballunkat, sajnáltattuk magunkat – most itt az idő, hogy forduljon a mentalitásunk! Hagyjuk abba a károgást és a vészmadárkodást, mert már nem áll jól, és jelenleg nem is hiteles! Ünnepeljünk és legyünk büszkék! Mert Szoboszlai világklasszis, Nagy Ádámnak szuper a passzjátéka, Kerkez Milos nagyon fiatalon játszhat már a Premier League-ben, Dibusz Dénes légiósként is megállhatná a helyét, Marco Rossi pedig Willi Orbán honosítása mellett a másik legjobb dolog, ami a magyar focival az elmúlt 5 évben történt!

Néhány nappal az Eb selejtezők zárása előtt Bulgáriában lerendeztük a legfontosabbat, meglett a továbbjutás, igaz, már a csoportelsőség is eldőlhetett volna ekkor, na de miért is választanánk a könnyebbik utat, amikor szenvedni is lehet? Bulgáriában már pedig szenvedtünk, de már előtte Litvániában sem a szebbik arcát mutatta a válogatottunk. A szerbek oda-vissza legyőzése bravúr volt, komoly fegyvertény, de, mint kiderült, egyfajta altató is. Az utolsó két idegenbeli meccsünkön mindössze 1-1 pontot szereztünk a csoport két papíron leggyengébb csapata ellen (nem volt elég csupán a mezt kiküldeni a pályára…), bár hozzáteszem, ma már senkit nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, ritkák a nagy gólkülönbségű győzelmek (mondjuk erről csóri gibraltáriaknak nem szóltak, akik tizennégyet kaptak a franciáktól, majd hatot a hollandoktól – két meccsen 20 kapott gól, az igen…), s a mi csoportunk meglehetősen kiegyenlített volt – se egy San Marino, se egy Liechstenstein, de még egy Azerbajdzsán sem volt nálunk. Litvániában visszajöttünk 0-2-ről, ami dicséretes, és jelzi, hogy van tartása a csapatnak. Ettől függetlenül tény, hogy az első meccslabdánkat és az első kalapos besorolásunkat azzal a döntetlennel elveszítettük. Nem sokon múlt, hogy így járjunk a második lehetőséggel is: az egész évben nyeretlen, edzőváltáson áteső, morálisan meg széteső Bulgária a 97. percig vezetett ellenünk…

Teljes erőbedobással szurkoltunk otthon! :)

Nem mennék bele a részletekbe, de undorító volt, amit a bolgár szövetség csinált az UEFA asszisztálása mellett: ki hallott már olyan dolgot, fürdeni strand után? ki látott már olyat, hogy a szövetség félelemből megbünteti a saját szurkolóit egy zárt kapus meccsel? A bolgár labdarúgás most tart ott, ahol 15-20 éve a magyar futball tartott: a mélyponton. A szövetség félt az előre meghirdetett és aztán meg is valósított szurkolói balhétól, rendbontástól, tüntetéstől. Nemcsak a kezdési időpontot, a helyszínt is megváltoztatták, hogy aztán mégis Szófiában rendezzék a meccset – a plovdivi stadion ugyanis felújítási munkálatok miatt nem állt készen a meccs megrendezésére, hiába állította ezt a város polgármesterétől kezdve még annyi hozzáértő… 72 órával a kezdő sípszó előtt még nem lehetett tudni, hogy lesz-e egyáltalán meccs, és ha igen, hol. Ezzel a komédiával leginkább a magyarokkal szúrtak ki – nem vagyok biztos abban, hogy nem szándékosan… Nem játszottunk jól, ezt aláírom, ám mégis jóval többet tettünk a bolgároknál a győzelem érdekében (mondjuk a nullánál nem nehéz többet tenni…), ám egy buta kiállítás (a 19 éves Kerkez Milos végzete a rutintalansága volt, de legalább neki még biztosan jutott meleg víz, és az ünnepléshez az alapozást is hamarabb elkezdhette…) és egy jogtalan tizenegyes nehéz helyzetbe hozta a magyar válogatottat. Erről csak annyit: amikor már mindent VAR-ral ellenőriznek, 5-6 percig elemeznek, számomra érthetetlen, hogy ezt a jelenetet vissza sem nézték. Szegény Szalai Attilára, aki ezt a büntetőt úgy hozta össze, hogy nem nagyon csinált semmit, rájár a rúd mostanában… (Szerintem inkább volt fault az ukrán-olasz meccs ráadásában Christante belépője, ami után Mudryk elesett, a bíró sípja azonban akkor is néma maradt.)

Az első magyar gólnál volt okunk ünnepelni... :)

Tartozom egy nagyon őszinte vallomással: én a bolgár-magyar meccsen, a 92. perc környékén kikapcsoltam a tv-t, a telefont, és elmentem sétálni. Rettentően mérges voltam, több okból is. Egyrészt azért, mert sajnáltam, hogy amit ez a csapat nagy nehezen felépített, most egy pillanat alatt lerombolt. Biztos voltam abban, hogy a várható vereség után rengeteg kritikával kell majd szembe néznie Marco Rossinak. „Mióta magyar állampolgár, magyar lett a mentalitása is…” (Nagy az Isten állatkertje, csak sajnos túl alacsonyan van a kerítés…) Aztán azért is, mert óriási esélyt szalasztottunk el; tudtam, hogy Montenegró ellen, akiket rövid történelmük során még sosem sikerült megvernünk, a sok sérült tudatában egyáltalán nem lesz könnyű féken tartani. Bevallom, kicsit féltettem az egyenes ágú továbbjutásunkat. Utólag sem bánom egyébként, hogy az egészségügyi sétát választottam. Felvételről, stressz nélkül láttam már azóta az utolsó perceket. Az esti csendet kutyák ugatása törte meg az utcában, amerre elhaladtam, ezért sejtettem, hogy valami talán történt a meccs végén. (Még az is lehet, ha már Eb-re igyekeztünk, hogy eb-ek is nézték a meccset – na jó, ígérem, több ilyen fárasztó szóviccel nem jelentkezem…) Mivel telefont sem vittem magammal, elérni sem tudtak, de a Feleségem jó hírrel fogadott otthon: sikerült egyenlíteni, kint vagyunk az Eb-n! Hogy milyen jó hatással is vagyok Drága Nejemre: miután én elmentem, ő visszakapcsolta a tv-t, mert kíváncsi volt a meccs végére! Látta Dominik kihagyott ziccerét, majd a továbbjutásunkat érő öngólt is. Kalapemelést érdemel ez az asszonyi tett! Győzelmet nem érdemeltünk Bulgáriában, de vereséget sem, igazságos eredmény született, és három nappal később a bolgárok Szerbiában is bizonyították, hogy egyáltalán nem olyan gyengék, mint amilyennek az eredményeik alapján tűnnek: a 2-2-ért a hazai pályán játszó szerbeknek kellett teperniük, akik ugyanúgy tudtak örülni neki, mint mi pár nappal korábban, mert a szerbek, akik rendszeres vb résztvevők, Eb-n 2000-ben jártak utoljára. Az volt az első kontinenstorna, amit figyelemmel követtem, ők akkor még leánykori nevükön, Jugoszláviaként versenyeztek.

Köszönöm Dominik, minden magyar nevében! :)

Nagyon vártam a Montenegró meccset. Már a szerbek ellen szerettem volna felmenni, de akkor bizonyos arcátlan jegyüzéreknek hála (akik 70 és 150 ezer forint között árulták az általuk megvett rengeteg tickett-et – köszönjük a semmit!), ez nem sikerült. Rozsályban, kivetítőn, remek társaságban néztük azt a csodálatos meccset, nem panaszkodom, jó volt az is. Ám utolsó hazai selejtezőnkre csodával határos módon sikerült jegyhez jutni, és annak fényében, hogy a továbbjutás már megvolt, ha gálameccsre nem is, de örömfutballra azért készülhettünk. A meccs előtt kérdezték tőlem, hogy mire számítok. Az volt az érzésem, hogy ha mi rúgjuk az első gólt, sok gólos meccs lesz, ha viszont Montenegró, akkor nem lesz sok gól. Sajnos mi kaptuk az elsőt, és több mint egy órán keresztül úgy tűnt, nekem lesz igazam. A montenegróiak ugyan nem tolták be a buszt a kapujuk elé, de erőtlen támadásainkat rendre visszaverték, és amire számítani lehetett, erdész énjük is előjött: elég favágó stílusban futballoztak és védték az előnyüket. Szerencsére a holland spori már az első csúnyább faultra lapot adott, és később is, ha kellett, a zsebéhez nyúlt – nem engedte a durva, erőszakos játékot. Az első félidőben magyar támadójáték, mint olyan, nem igazán létezett, így ebből a játékrészből egy védő teljesítményét emelném ki. Az olasz másodosztályú Parma fiatal védője, Balogh Botond először játszott kezdőként a válogatottban (korábban egy meccsen kapott már néhány percet), és egyáltalán nem lógott ki a csapatból. A hajrában egy nagyobb hibája volt, egyébként összességében nem látszott rajta a rutintalanság és a megilletődöttség. Támadásban Montenegró sem nyújtott többet az első 45 percben, de egy gyermeteg hibából kaptunk egy leventególt, csak hogy ne érezzük annyira kényelmesen magunkat a félidőben. Ekkor szerintem sokakban megfogalmazódott néhány keserű kérdés. Tényleg létezik, hogy hazai pályán vereséggel zárjuk az évet, egyúttal veretlenségünket is az utolsó pillanatban veszítjük el? Létezik, hogy a biztosnak tűnő csoportelsőségről is lecsúszunk? Létezik, hogy ebbe belenyugszanak a fiúk és a kapitány?

Már a meccs előtt lehetett fotózkodni a fiúkkal... :)

Gyönyörű volt az élőkép, a Tábor megint kitett magáért!

Nem nyugodtak bele, és ez a folytatás után elég hamar ki is derült. A második félidőre muszáj volt változtatni, már csak a 65 ezer fagyoskodó ember kedvéért is. A válogatott két leggyengébb játékosát, Bolla Bendegúzt és Gazdag Dánielt le is kapta a pályáról Marco Rossi. Mindkét játékos rejtély számomra: játszanak klubjukban, jó hírek is érkeznek róluk, de a nemzeti csapatban nem ez volt az első rossz meccsük. Meglehet, még a kapitány sem tudja, hol akarja őket igazán játszatni, de a szurkolók felől talán már nem feltétel nélküli a bizalom az irányukba. Mondjuk elég, ha Marco Rossi bizalmát élvezik… A cserék mindenesetre beváltak, a fehérvári Kalmár Zsolttal és az exfehérvári Loic Negóval sokkal támadóbb szellemű lett a csapat. Kalmárt sokat szidtuk a helyszínen, az a helyzet, hogy felvételről újranéztem a meccset, és tv-n keresztül sokkal jobbnak tűnt, mint élőben… Bár sokáig azt hittük, a montenegrói kapus húzza az időt, le kellett cserélni Milan Mijatovic-ot, és egy 15 évesnek kinéző, egyébként 24 éves, és a kapusként alacsonynak számító, 181 cm-es magasságú, éppen most debütáló Filip Djukicnak kellett beállnia a háló elé. Na, ez a csere megzavarta a montenegróiakat. Szoboszlai Dominik addig is sokat vállalt magára, de nem minden megoldása jött be, a kapura egyáltalán nem volt veszélyes. Egészen a 66. percig. Akkor a Liverpool középpályása megelégelte, hogy a vendégek nyolcasa, Marko Jankovic folyamatosan cukkolja, és lőtt egy olyan gólt, amire tényleg csak a világklasszisok képesek. Négy védő között vitte be a labdát, cselt csel követett, majd tökéletesen kilőtte a hosszú alsót. Láttam már élőben néhány szemre is tetszetős gólt. Ami hirtelen eszembe jut: 2009-ben a Debrecen – Levszki Szofia BL selejtezőn Varga József és Rudolf Gergely gólja, 2015-ben a norvégok ellen Priskin Tamás dugója, majd 2019-ben, a később Puskás díjjal is jutalmazott Zsóri Dániel ollózása a Fradi ellen. Hát ez a gól talán mindet kenterbe verte. Nem csoda, hogy rögtön Messihez hasonlították, ilyen gólt ő rúgott túl sokat fénykorában… A hétvégén a Liverpoollal komoly rangadót játszik csapatkapitányunk, nem lennék meglepve, ha a Manchester City-t trenírozó Pep Guardiola vakargatná már kopasz buksiját, hogyan állítsa meg Ruben Diassal és Josko Gvardiollal, aki egyébként az előző szezonban még csapattársa volt Dominiknak… Gondolkodtam azon, hogyan lehetne röviden jellemezni Szoboszlait, és ez jutott eszembe: ő az a játékos, aki a különbséget tudja jelenteni egy meccsen. Gera Zoltán, bármennyire is szerettem, és volt az elmúlt 25 év legjobb magyar labdarúgója, nem ilyen volt. Dzsudzsák Balázs, Szalai Ádám nem ilyenek voltak. Jó játékosok voltak mindhárman, rúgtak győztes gólokat is, de rájuk valahogy nem illett ez a leírás. Nem ilyen karakterek voltak. Szoboszlai Dominik a különbséget jelentheti a meccsen. Milyen régóta vártunk már egy ilyen játékosra! Ezt meccs közben fogalmaztam meg magamban, és ugyanezt mondta róla a találkozó után Marco Rossi is. Mindezek ellenére, hogy ilyen okosságok jutnak eszembe, nem tervezek leülni mellé, se helyette a kispadra – bár ötleteket szívesen adok neki a továbbiakban is… :)

Hidegrázós meccs volt, az emléke még most is az! Múlt héten leadta a tv, nagyon jó volt újranézni! :)

Bár Szoboszlai zsenialitásának köszönhető elsősorban a magyar egyenlítés, meg kell, hogy említsem Nagy Ádám nevét, akitől a labdát kapta. Nagyon kritikus helyzetben tette jó helyre a lasztit, mert 3 montenegrói vihette volna kapura a labdát, ha Nagy Ádám elvéti a passzt – teljesen mindegy, hogy tudatos volt-e az a labda, vagy csak felszabadításnak szánta, és véletlenül szállt Dominik felé, a lényeg a végeredmény, hogy így gólpassz lett belőle, és Montenegró helyett mi rúgtunk gólt. Sőt, a védők még ki sem csomózták az első gól előtt összegabalyodott lábaikat, amikor Szoboszlai Dominik az ellenkező oldalon játszott össze Ádám Martinnal, s a visszakapott labdát már csak be kellett lőni. Ádám Martin, aki nyilatkozataiban egyszerű, mint a faék, még csak olyan vicceseket sem mond nyilatkozataiban, mint Böde Dani, és elképzelhetetlennek tartom, hogy normális esetben első számú centere legyen a magyar válogatottnak, szenzációs gólpasszt adott, és emiatt meg kell őt is dicsérni. Mert szerintem egyébként elképesztően lomha és körülményes tunyacsáp a csávó. Nagy bajban lennénk, ha nem tudnánk, hogy Szalai Ádám visszavonulása után van egy Varga Barnabásunk, aki most sérült, és egyébként Ádám Martinnal és a mindkét meccsen csereként pályára lépve ritka keveset mutató Németh Andrással kellene utaznunk az Eb-re. De ami szép, az szép: a félidőben azt írtam ki Facebookon, hogy a lelátóról bárki beállhatna Ádám Martin helyére, de olyan gólpasszt biztos nem tudott volna adni akárki, az valóban pazar volt!

Másfél perc leforgása alatt megfordítottuk a meccset, ekkor már én nem is fáztam – érdekes, a lelkiállapotunk pozitív változása is mennyire tud melegíteni… :) A pályán is voltak azért meleg pillanatok, mert Montenegró nem adta fel: főleg, mert hozzájuk is eljutott a hír, hogy Bulgária vezet Szerbiában, és egy győzelemmel akár ki is juthatnak az Eb-re! Ekkor Dibusz Dénes percei következtek, aki lehet, hogy a mérkőzés első 75 percében stadionújságot osztogatott a szektorok között unalmában, vagy a Keleti pályaudvaron kávézott, de amikor kellett, a helyén volt. Azért nehéz egy kapusnak, mert lehet, a mérkőzés nagy részében nincs dolgod, de a semmiből is hoznod kell a bravúrt. Dibusz Dénes valami félelmetesen jól védett! Előbb egy ziccert hárított, bár ott volt egy pici szerencséje is, mert elakadt benne a labda. Aztán Stevan Joveticnek volt egy sunyi emelése, ami befért volna, de ő kitolta – majd az ismétlést is hárította. Hiába rúgták az utóbbit már lesről, ez a védés az önbizalmának biztos, hogy jót tett, mert amúgy hatalmas bravúr volt! De az igazi show a 86. percben következett: ekkor körülbelül 10 másodpercen belül kellett négyszer védenie – abból minimum kétszer bravúrral!!! Erről a bravúrsorozatról eszembe jutott az utolsó válogatott meccs, amin kint voltam, tavaly szeptemberben, az olaszok elleni Nemzetek Ligája találkozó (Szalai Ádám búcsúmeccse). Azon a mérkőzésen az olasz Európa-bajnok Gianluigi Donnarummának volt, azt hiszem, ugyanúgy négyes védési sorozata, mint most Dibusznak. (Megnéztem, neki csak háromszor kellett védenie, a negyedik lövés védőről pattant le.) Elképesztő volt ez az ember! Ki gondolta volna bő egy éve, amikor tudtuk, hogy Gulácsi Péter nagyon súlyos sérülést szenvedett, és emiatt nélküle kell majd kivívnunk az Eb részvételt, hogy Dibusz Dénes ennyire beválik majd, ennyire jól fogja pótolni? Most pedig már úgy érzem (és nem csak a Fradista énem mondatja ezt velem), hogy hiba lenne visszaadni az első számú kapuspozíciót a posztját sajnos a Lipcsénél is elveszítő Gulácsinak. Dibusz Dénes megharcolt a helyéért, emlékezzünk, a szerbek ellen milyen bravúrokat mutatott be mindkét meccsen, és Montenegrót is az ő védéseinek köszönhetően győztük le.

Mondom ezt annak ellenére, hogy a 93. percben megrúgtuk a harmadikat is: Loic Nego csodálatos labdaszerzését a középpályán ki kell emelni, meg az indítását is, ami után Szoboszlait nagyon csúnyán felrúgták. Őt szabályosan egyébként sem lehetett megállítani egész meccsen, de szerintem ez volt a legcsúnyább fault vele szemben. Végül nemes bosszút állt: szabadrúgását a kapus csak oldalra tudta ütni, Nagy Ádám pedig meglepetésében bevágta a labdát a kapuba. Talán ő is megdöbbent ezen a lehetőségen: 77 válogatott meccsén ez mindössze a második gólja volt, amit egyébként maradéktalanul megérdemelt, mert a mezőny egyik legjobbja volt. Talán ő kapja a legtöbb kritikát a jelenlegi keretből, amit én egyébként nem értek, mert szinte mindig stabil, jó játékot nyújt. Ő labdaszerző középpályás. Ami az ő feladata, azt ellátja. Olyan tért ölelő átadásokat, mint amilyeneket David Beckhamtől vagy Xabi Alonsótól láttunk, tőle ne várjunk. A gólokat se neki kell lőnie. Az általam nagyon nem kedvelt Sergio Busquets-nek látványos volt a játéka? Egy fenét! Gólerős sem volt. De kihagyhatatlannak számított a Barcelonából és a spanyol válogatottból is. Amit Nagy Ádámtól el lehet várni, azt ő megcsinálja. Nem annyira kreatív, de a passzpontossága mindig az egyik legjobb a csapatban. A klubváltáson viszont el kell gondolkodnia, mert az olasz másodosztályú Pisában szinte semennyit sem játszik. Ha Schäfer András visszatér, ő tökéletes párja és kiegészítője lesz szerintem Nagy Ádámnak. Majd ő fog kreatívoskodni. Egyébként a Schäfer helyett beépülő Callum Styles is jól játszik szerintem, rá sem lehet panasz!

Szóval nyertünk az év utolsó válogatott meccsén Montenegró ellen, és Marco Rossi is látványosan jobb kedélyállapotban fogadta a gratulációkat, meg a riporteri kérdéseket, mint a bolgárok ellen pár nappal korábban. (Bezzeg Szoboszlai húzta a száját – de azt valószínűleg a szurkolók között lehúzott pálinka miatt tette… :)) Ha ismeri Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versét (ha őt meg magyarosítva már Vörös Márknak hívják…), talán ő is büszkén meri mondani: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Egyébként az olasz-magyar szövetségi kapitányunknak ez volt az 59. válogatott meccse, amivel már negyedik az örök ranglistán!!! A 61 meccsnél megálló Mészöly Kálmánt és az Aranycsapat egykori sikerkovácsát, a 69 meccsig jutó Sebes Gusztávot már 2024-ben jó eséllyel meg fogja előzni.  Vagy legalábbis utoléri. És ez nagyon kemény! Olaszként sikerült elfogadtatnia magát egy nagyon krititikus országban. Baróti Lajos 117 meccsen volt szövetségi kapitány, ha az ő rekordját is meg akarja dönteni Rossi, akkor már most szerződést kell vele hosszabbítani 2032-ig… J Az 59 meccsből egyébként 29 zárult győzelemmel, 14 döntetlen mellett mindössze 16-szor kaptunk ki. Ebből egyet sem idén kellett átélnünk; 2023-ban nem kapott ki a nemzeti csapat: 10 meccs, 6 győzelem és 4 döntetlen. 18 rúgott és 8 kapott gól! Bravó! Legutóbb 1976-ban zártunk veretlenül naptári évet, de akkor 5 győzelmet és 5 döntetlent hoztunk, szóval idén felülmúltuk azt a 47 évvel ezelőtti teljesítményt! Korábban 3 olyan év volt, amikor nem kaptunk ki egyszer sem: 1951, 1953 és 1955!

Bár még nagyon távolinak tűnik 2024 júniusa, a játék kedvéért elgondolkodtam azon, hogyan nézhet ki az Eb keret. Ami fontos, hogy a 2021-es Eb-vel ellentétben, amikor a covid miatt 26 fős kerettel lehetett nevezni, jövőre újra 23 ember alkotja a csapatokat, s 3 kapusnak mindenképpen kell lennie. Tehát 20 mezőnyjátékost nevezhet Rossi! Idei 10 mérkőzésünket mindössze ketten játszották végig: Dibusz Dénes és Szalai Attila. Minden meccsen pályára lépett Szoboszlai Dominik, Lang Ádám és Nagy Ádám. Csak sérülés miatt hiányzott Willi Orbán és Sallai Roland. Beépült a csapatba idén Kerkez Milos és Varga Barnabás. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ők kilencen alkotják a válogatott gerincét. Dibusz, Szalai, Lang, Orbán, Kerkez, Nagy Ádám, Sallai, Varga Barnabás és Szoboszlai. Optimális esetben, ha mindenki egészséges, ők ott lesznek Németországban. Én azt gondolom, ha nem üt be a krach, bizalmat fog kapni a keretben Fiola Attila, Loic Nego, Ádám Martin, Botka Endre, Callum Styles és Kalmár Zsolt is. Negónak nagyon jót tett a klubváltás, hihetetlen, hogy a Fehérvárnak nem kellett – a francia élvonalbeli Le Havre-nak húzóembere, és jó teljesítményéből a válogatott is profitál. Fiola és Kalmár legnagyobb ellenfelei a sérülékenységük. Botka Endre több poszton is bevethető, de elveszítette kezdő pozícióját a Fradiban, neki lehet, meg kell majd küzdenie az Eb részvételért. Ez eddig már 15 fő. Hűha, fogynak a helyek…

És ha még ők is felépülnek... :)

A fanyalgók kedvéért, akik szerint Szoboszlai nem mutatott jó példát...

Szerintem sérüléséből felépülve Gulácsi Péter és Schäfer András is biztosan visszakerül majd a keretbe. Én nem felejtkeznék meg Kleinheisler Lászlóról sem! Hoppá! Máris 18 embernél tartunk! Kell még egy kapus, aki a Szappanos Péter, Demjén Patrik, Megyeri Balázs hármasból kerülhet ki. A nemzetközi rutin az utóbbi mellett szól, de harmadik opciónak az első kettő is jó választás lesz. Ez így 19. Maradt mindössze 4 hely… Balogh Botond elég meggyőző játékot nyújtott Montenegró ellen, ő a jövő embere lesz, éppen ezért őt biztosan nem hagynám itthon. Ez így 20. Ha innen nézzük, és ezt eddig papírformának tekintjük, mindössze 3 helyért megy a harc. Most jut eszembe Nagy Zsolt neve. Ő is bejátszotta magát, személyes pechje, hogy bár tavaly a németek és az angolok elleni gólját nem fogjuk soha elfelejteni, súlyos sérülése alatt berobbant posztján Kerkez Milos, és a Puskás Akadémia középpályása így alighanem csak tartalék lehet majd. De egy sikeres tavasz után szerintem ő be fog kerülni a keretbe.

És már csak két hely kiadó! Gazdag Dániel, Bolla Bendegúz, Csoboth Kevin, Németh András állandó kerettagok, és közel is vannak a tűzhöz, biztos szeretnének ott lenni az Európa-bajnokságon. Mint ahogy az a két kecskeméti is, Horváth Krisztofer és Szuhodovszki Soma, akik vasárnap csereként léptek pályára, és nem lógtak ki lefelé. Törökországban egész jól futballozik állítólag Mocsi Attila, de a válogatottban még nem mutatkozott be. Vécsei Bálintnak hiba volt Japánba igazolnia a Fradiból, pedig az első Eb selejtezős gólunkat még ő rúgta Bulgária ellen. Aztán ott van még Sigér Dávid is, aki felépült hosszú sérüléséből, és kulcsszereplője a Fradinak Sztankovicsnál – kérdés, vele fog-e még számolni Marco Rossi. Luxus lenne, ha nem, de néhányan láthatóan megelőzik a posztján… A maradék két helyre minimum nyolcan-kilencen pályáznak, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy vajon az U21-es válogatottból Vancsa Zalán, Gruber Zsombor vagy Lisztes Krisztián nem lépnek-e szintet addigra? Utóbbi éppen akkor válik majd hivatalosan a Frankfurt játékosává, a motivációval biztosan nem lesz gondja…

Te kiket tennél be az Eb keretbe, és kiket hagynál ki onnan?

 Ez még a jövő zenéje. Most még élvezzük a jelent – nem elfelejtve és eltemetve a hibákat és a gyengeségeket. Mert legyünk őszinték: azok is vannak. Hogy Willi Orbán nélkül nincs igazi vezére a védelemnek. Hogy Montenegró ellen a második félidőben nagyon lehetett érezni, hogy vagy Szoboszlai Dominik megcsinálja a cselt, a lövőhelyzetet megteremti, és eldönti a meccset, vagy senki. Hogy a nálunk papíron gyengébb csapatok ellen, hiába van nálunk többet a labda, még nem mindig tudunk dominálni és helyzeteket kialakítani. Hogy az utánpótlás-képzésünk még mindig rémgyenge. Hogy szerencsénk van a honosításokkal, meg azzal, hogy olyan edzőnk van, mint Marco Rossi. Ne felejtsük el azt se, mennyire megéreztük 3-4 kulcsemberünk hiányát az ősszel. Azért nem minden fenékig tejfel mifelénk sem, és mindig van hová fejlődni. Ám erre a válogatottra én mégiscsak úgy tudok tekinteni, mint egy reményekkel teli együttes, amire büszkének kell lennünk.

Jó ezt a tabellát látni!

Bulgáriából hazafelé - Kerkez Milos lehet, a kiállítását követően alkoholba fojtotta bánatát, mert itt már biztosan nem volt szomjas... :)

Egyetértek Szoboszlai Dominikkal: simán lehetünk mi az Eb meglepetéscsapata! 2. kalaposként olyan halálcsoportba biztos nem fogunk kerülni, mint két éve, de ha a harmadik kalapból mellénk sorsolják a hollandokat, a negyedikből pedig az olaszokat, hát nem biztos, hogy őszinte lesz a mosolyunk… Osztom Rossi véleményét is: jó lenne olyan együttessel játszani, akivel nem találkoztunk mostanában. Az 1. kalapból a portugálok, az angolok és a németek kifejezetten unalmasak lennének, s a franciákkal is játszottunk két éve, a belgákkal meg a 2016-os Eb-n. A spanyolok ellen egy 2001-es barátságos meccsre emlékszem, amin 1-1-re végeztünk. Azóta szerintem nem is volt spanyol – magyar, legalábbis felnőtt szinten, mert az U21-es válogatottak ezen a héten speciel pont összecsaptak, szintén Eb selejtezőben. Akikkel biztos nem szeretnék összekerülni, azok a franciák, az angolok és a portugálok. Jelenleg szerintem ez a három legerősebb válogatott Európában. A románokkal egy kalapban leszünk, pedig ellenük pikáns és érzelemdús meccset játszhattunk volna. Rajtuk kívül biztos, hogy nem kerülhetünk egy csoportba a szintén 2. kalapos törökökkel, dánokkal, albánokkal és osztrákokkal. Egy magyar-dánt megnéztem volna, na de majd az egyenes kieséses szakaszban!

Szoboszlai Dominik bizonyította: már 23 évesen méltó a csapatkapitányi tisztségre!

 A 3. kalapban azért lenne komoly kihívás: például a hollandok és a horvátok, bár jelen állapotában szerintem mindkét válogatott elkapható lenne. Itt szerepelnek a csehek, akikkel idén volt egy meccsünk (1-1), a szlovákok, a szlovének és a skótok. Ha választhatnék, utóbbi kettő közül szeretnék ellenfelet. A 4. kalapból még csak három csapat ismert. Óriási meglepetés, hogy itt lesznek az olaszok, a mögöttünk másodikként kijutó szerbek és Svájc. S hogy kik játszanak pótselejtezőt a maradék 3 Eb helyért? Elég sokan… Lengyelország, Wales, Izland, Finnország, Ukrajna, Észtország, Izrael, Bosznia-Hercegovina, Görögország, Grúzia, Kazahsztán, Luxemburg. (Vérciki, de a svédek és a norvégok még pótselejtezőt sem játszhatnak az Eb részvételért – hogy lesz így Erling Haaland Aranylabdás jövőre???) Ha Dévényi Tibi bácsi olvassa ezt a cikket, biztos teljesíti a harmadik kívánságomat is: a pótselejtezős csapatok közül kérem a harmadik ellenfelünket. Mondjuk egy Grúziát (akarom mondani, Georgiát) vagy egy Ukrajnát, hogy megint olyan együttest válasszak, akivel mostanában nem találkoztunk. (A papírforma alapján egyébként szerintem a lengyeleké, a görögöké és az ukránoké lesz a maradék három hely.)

Mit szólnátok egy spanyol, magyar, szlovén, grúz/ukrán négyeshez? (December 2-án sorsolás, egy hét múlva okosabbak leszünk!:)

Nagyon jó átélni azt, hogy újra futball láz van Magyarországon. Nagyrészt ez a válogatott sikeres szereplésének is köszönhető. De van itt más tényező is. Egy gondolat erejéig hadd időzzek el itt. A Fradi sikeres nemzetközi kupaszereplését is jó látni. Kivéve annak, aki annyira elvakult ellendrukker, hogy inkább szurkol a nemzetközi meccseken a Ferencváros aktuális ellenfelének. Ez sajnálatos dolog, de van ilyen. Mert lehet NERencvárosozni, meg hogy mennyire sok a légiós (ami egyébként már világtrend, és nem csak a labdarúgásban – érdekes, azon senki nem volt kiakadva, amikor a győri vagy a veszprémi kézisek értek el remek nemzetközi eredményeket tele légiósokkal…), de ha van egy magyar klub, ami sikeresen szerepel, az a magyar labdarúgás érdekeit is szolgálja. Én annak idején teljes szívből tudtam szurkolni a Lokinak és a Vidinek, és örültem a nemzetközi sikereiknek… Persze, jobb lenne, ha több ilyen versenyképes klubunk lehetne… Az ősszel kétszer is láttam a Fradit, mindkétszer telt ház fogadta. Nagyecseden kupameccsen a 4 éves fiammal voltam, 8-0-ra nyertek a zöld-fehérek, ott kicsit beleszagoltunk a mennyei megyei ízébe is. Októberben pedig Diósgyőrben voltam bajnokin. Egész Miskolcon érezni lehetett, itt bizony készülnek a meccsre, várják a Fradit (mondjuk hetekkel a meccs előtt ment is már a nem túl sportszerű üzengetés a felek között…), egyébként is, a Diósgyőré az ország egyik legjobb szurkolótábora. Parázs hangulat és izgalmas meccs volt, több, mint tizenkétezer nézővel! Bár gyakrabban lehetne ezt átélni, igazi futballhangulat volt, a futballt ünnepelték Miskolcon! Egy héttel később a Fradi – Újpest derbin is telt ház volt, ez húszezer embert jelentett. Szüleink, nagyszüleink mesélnek nekünk a kettős rangadókról, meg arról, hogy régen a 30-40 000 ember természetes volt egy bajnokin. Jó lehetett azokat átélni. Más időket élünk. De a futballunkra lassan újra büszkék lehetünk!

Szerintem ez hatalmas sztori... :)

Egy késő őszi délutánon, 1953. november 25-én, a magyar labdarúgó válogatott 6-3-ra lemosta Angliát a Wembleyben, az Évszázad mérkőzésén – a britek előtte 90 évig nem kaptak ki senkitől otthon, ám ekkor hatalmas pofonba szaladtak bele. Bár utána volt a svájci vb-n néhány emlékezetes meccsünk (és sajnos az elveszített vb döntő), sokak szerint az a meccs volt az Aranycsapat csúcsteljesítménye – az a meccs pedig most szombaton immár 70 éves lesz! Azt hiszem, jelenlegi válogatottunkra az Aranycsapat is büszke lenne! Olyan jó, hogy erről a közelgő évfordulóról a bolgár meccs után Marco Rossi sem felejtkezett meg. Hetven év eltelt azóta a legendás meccs óta, s legyünk őszinték, az elmúlt hét évtizedben sokszor volt csúcson és mélyen is a magyar futball és a nemzeti tizenegy. Az 1956-os forradalom után például máris új csapatot kellett építeni, hiszen az Aranycsapat több kulcsjátékosa disszidált. 1966-ban elvertük a kétszeres vb címvédő brazilokat az angliai vb-n, aztán három évvel később nagyon csúnyán kikaptunk a csehszlovákoktól, s a 4-1-es vereség következtében lemaradtunk a ’70-es vb-ről. 1985-ben Európa legjobb csapata voltunk, majd a következő évben 6-0-ra lemostak minket a szovjetek. Azóta vb-n nem is jártunk (ennek lassan már 40 éve…), labdarúgásunk évtizedeken át vegetált, majd jött 2015 és az az emlékezetes norvég verés, majd a franciaországi Eb… Majd utána még egy, és jövőre még egy. Egymás után három Európa-bajnokság! Mit jelent ez az én generációmnak, aki előtte 30 évig szinte csak a kudarccal találkozott a magyar futballban? Nem keveset… Megvolt az újkori 6-3 is tavaly, a 4-0 Wolverhamptonban, s bár futballszerető hazafiként fel tudom sorolni a hetven évvel ezelőtti hősöket is, titkon bízom abban, a mai gyerekek és fiatalok napjaink válogatott játékosai után is tudnak már lelkesedni! Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás – Budai II, Hidegkuti, Czibor – Puskás, Kocsis. Hogy hetven év múlva is így fog-e menni a maiak felsorolása? A Jóisten a tudója. De azért segítek… Dibusz – Orbán, Szalai, Lang – Kerkez, Nagy Ádám, Schäfer, Fiola – Sallai, Varga Barnabás, Szoboszlai.

A 6-3 emlékére, immár 30 éve, november 25-én van a magyar labdarúgás napja. Örömömre szolgált, hogy az évforduló kapcsán a magyar labdarúgás évéről, egy veretlenül megvívott esztendőről, egy csoportelsőként kvalifikáló nemzeti csapatról írhattam. KÖSZÖNJÜK AZ IDEI ESZTENDŐT! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!