„Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok, Mert sohse volt úgy rászorulva, Sem élő, sem halott.”

Nem a mai költészet napja miatt idézem Ady Endrét, hanem mert Tamás vasárnap és a mai Evangélium kapcsán eszembe jutnak ezek a sorok. Rá vagyunk szorulva a hitre – talán még sose voltunk úgy rászorulva, mint manapság. Mert itt ez a koronavírus, amitől mindenki fél. És amivel kapcsolatban csak úgy záporoznak a kérdések. Mikor lesz már vége? Mennyi lesz még az áldozat? Mi lesz a gazdasággal? Hogy fognak gyermekeink, unokáink érettségizni és diplomázni? Miért kapja ő meg hamarabb az oltást, mint én? Egyáltalán, biztos, hogy az oltás teljes védettséget ad? Kérdések vannak, válaszok meg nincsenek. Vajon érdemes-e hinni abban, hogy előbb-utóbb visszatér az élet a régi kerékvágásba? Érdemes-e egyáltalán hinni bármiben is?

Korábban volt egy vicces grafiti, amelynek főszereplője az a Friedrich Nietzsche volt, aki tulajdonképpen tagadta Isten létezését. Szerinte van az Übermensch, szabad fordításban emberfeletti ember, aki a világ ura, mindenek felett áll. A németországi náci párt tagjai többek között emiatt az elmélet miatt gondolták magukat felsőbbrendűeknek mindenki másnál. A grafitin ez állt: „Isten halott!” Alatta aláírás: „Nietzsche”. Mellette a szöveg: „Nietzsche halott!” Alatta aláírás: „Isten”. Ez alapvetően vicc, de a mondanivalója legkevésbé sem az… Hit nélkül nincs mire alapoznunk az életünket. Nekünk, keresztényeknek pedig különös fogódzónk, kapaszkodónk van, ami húsvét környékén még erősebb. Hitünk alapvető tézisét a Korintusi levélben fogalmazza meg Szent Pál apostol: „Ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak és nincs értelme a ti hiteteknek sem.” Drága Testvéreim! Feltámadt Krisztus! És nekünk ennél nagyobb bizonyosság nem is kell! A Szent Keresztnél, amivel Krisztus legyőzte a halált, amivel diadalmaskodott az alvilág felett, nagyobb bizonyosság nem is kell! Az Evangélium üzeneténél, amiből minden egyes Szent Liturgián meghallgatjuk Isten Igéjét, nagyobb bizonyosság nem is kell! Ezzel fejeztük ma be az Evangéliumot: „Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.”

Jó volt hallani az Apostolok Cselekedetei leírásában, milyen nagy volt az emberek hite! Kivitték a betegeket az utcára, hordágyra fektették őket, hogy ha Péter apostol arra megy, legalább az árnyéka érje őket. Hittek abban, hogy Isten ereje hatalmas és Péter az Isten segítségével meg tudja őket gyógyítani. Volt hitük, már hogyne lett volna, hiszen Jézus három éven keresztül tanította őket a hitre. „Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” Ez mind szép és jó. Aztán mégis itt van ez a „makacs” férfi, Tamás apostol, akinek a hitetlenségéről ma hallottunk.

Gyermekként akárhányszor hallottam a történetet, mosolyogni támadt volna kedvem. Azon gondolkodtam, vajon mit csinált Tamás abban a három évben, amíg nap mint nap hallgatta a Mestert? Hiszen Jézus nem egyszer, nem kétszer megjövendölte, hogy megölik, de harmadnapra feltámad. Akkor mégis miért kételkedett? Miért akart bizonyítékot? Az Evangélium nem lejárató kampányt folytat Tamás ellen, mint ahogy a tagadó Pétert, a vámos Mátét, az egymással rivalizáló Jakabot és Jánost sem pécézte ki magának. Ezek a megbotlások mind azt jelzik számunkra: a tanítványok is emberek voltak, nem voltak hibátlanok, tökéletesek, de törekedtek a tökéletességre és a Krisztus követésre. Krisztus szavaival és tetteivel megérintette az apostolokat. Tamás is ezt akarta Krisztussal. Mármint megérinteni, fizikailag. Gyökössy Endre mondja, hogy Tamást nem szerencsés hitetlennek nevezni, mert az ő hite csak bajbajutott hit volt, nem tekinthető véglegesnek. Hiszen a mondatát „ha”-val kezdi. „Hiszem, ha látom…” Régen még mosolyogtam Tamás kételkedésén, de a krisztusi koron túl lépve át kell, hogy fogalmazzam gyermekkori kérdéseimet: véletlenül nem én vagyok Tamás? Nekem nincs szükségem bizonyítékokra, „érintésekre”? Hiszem, ha látom… „Szüntesd meg a koronavírust, add vissza az emberek egészségét, munkáját, szabadságát, életét… Ezen kívül add, hogy egészséges gyermekeim szülessenek, ötösöm legyen a lottón, egy ingatlanom Malibun és szerződésem a Real Madridnál. Ha ez mind meglesz, hiszek Benned! És hiszek Neked!” Én vagyok Tamás – mi vagyunk Tamások. Olykor a mi hitünk is ilyen bajba jutott hit…

Érdemes egy pillanatra elgondolkodni Jézus magatartásán: Ő nem az öklét mutatja a kételkedő apostolnak, hanem a sebeit. Ő nem fenyegetően lehordja Tamást a sárga földig, hanem a csak és kizárólag Őrá jellemző szeretettel szólítja meg és hívja a megtérésre: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Ezért tudja kimondani Tamás, mint valami szerelmi vallomást: „Én Uram és én Istenem!” Az Isten nem vár tőlünk világmegváltó tetteket. Az Isten azt várja tőlünk, hogy mi is ki tudjuk mondani: „Én Uram és én Istenem!” Mást nem vár, minthogy vállaljuk fel a hitünket és Jézus bennünket is meg fog ajándékozni az utolsó boldogságmondással: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Krisztus nem csak Tamáshoz szól, mikor azt mondja neki: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” A hit kulcsszava a bizalom. Ha bízom az Isten erejében és szeretetében, megadja a hitet nekem. Ugyanakkor misztérium is a hit, mint ahogy misztérium a Feltámadás, misztérium az élő Isten is, ahogy Ady Endre is írja versének végén, amivel kezdtem, s amivel zárom is mai gondolataimat: „Minden titok e nagy világon, S az Isten is, ha van, És én vagyok a titkok titka, Szegény, hajszolt magam. Isten, Krisztus, Erény és sorban Minden, mit áhitok. S mért áhitok? - ez magamnál is, Óh, jaj, nagyobb titok.”