Bár talán illendő volna a Bajnokok Ligája döntőjéről írnom vagy foglalkozhatnék a Fradi szenzációs Celtic (vagy fogalmazzunk úgy „m4-esen": Keltik?) verésével, esetleg lamentálhatnék Messi állítólagos távozási szándékán (írhatnám, hogy hiszem, ha látom, de az Evangéliumból is tudjuk, hogy „boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek…), de adós vagyok még az extra hosszúságú és a pandémia miatt meglehetősen furcsán véget érő szezon értékelésének második felvonásával – jöjjenek hát a spanyolok és a németek! A minisorozat első részét se keressétek sokáig, ITT megtaláljátok, végén a szubjektív álomcsapattal! Jó szórakozást kívánok Mindenkinek!
PRIMERA DIVISION
Amit sose gondoltunk volna: a Real Madrid bajnoki címének fő eleme a véd-elem volt…
Van élet Cristiano Ronaldo után! A magunk mögött hagyott spanyol futballszezon konklúzióját egy mondatban így tudnám összefoglalni. Druszája, a brazil Fenomén száját hagyta el egyszer ez a mondat: „A Real Madrid olyan, mint egy nő. Minden nap boldoggá kell tenni.” Szeretett Feleségem talán örül, hogy nem hasonlítottam még a Real Madridhoz, mindenesetre Zinedine Zidane az elmondottak alapján sok mindenkit boldoggá tehetett az elmúlt években: a Real Madrid története 34. bajnoki címét szerezte, Zidane pedig harmadik teljes szezonjában a második elsőségét zsebelte be – vajon zseni vagy csak szerencsés a francia mester? A válasz szerintem félúton keresendő, de idén egy korábban nem tapasztalt arculatát mutatta meg a Real Madrid, ami lehet, az olasz futballiskolán felnövő Zizou filozófiájának is a tükörképe (merthogy hasznos és sikeres éveket, talán játékos pályafutásának legszebb éveit töltötte a Juventusban): ha nincs Cristiano Ronaldód és ezért nem fogsz 110 gólt rúgni a szezonban, tedd rendbe a védelmet!
Sok Zizou sokra megy...
Aligha tanítják a Roxfortban, mindenesetre ezt a varázsütésszerű bravúrt még Harry Potter is megirigyelte volna: a korábban sokat szapult Courtois lehozott 18 bajnokit kapott gól nélkül, mindössze húsz gólt szedett be 34 meccsen (a maradék ötöt a cserekapus, Areola), amivel egyrészt Iker Casillas 2007/2008-as bravúrja óta az első kesztyűse a Realnak, aki kiérdemelte a Zamora-díjat, másrészt több mint 30 éve nem kapott ilyen kevés gólt a habfehér alakulat. Zidane halhatatlan státuszához eddig sem férhetett kétség, ez a bajnoki cím a tizenegyedik trófeája volt a Real Madrid vezetőedzőjeként úgy, hogy még csak 3 és fél évet töltött a kispadon: háromszor a BL-t, kétszer az európai Szuperkupát, kétszer a La Ligát, kétszer a klub vb-t és kétszer a spanyol Szuperkupát húzta be. A legnagyobb madridi trófeahalmozó edző Miguel Munoz volt, aki 14 címet nyert. Ne fogadjunk arra nagy tételben, hogy hamarosan nem fogja őt túlszárnyalni Zidane… A játékosok között is vannak ketten, akik a csúcsokat ostromolják: Marcelo és Sergio Ramos a 22. trófeáját nyerte Madridban, ennél csak a legendás Gento gyűjtött többet – eggyel…
Karim formája a karmája
De vajon mi vezethetett idén a Real Madrid bajnoki elsőségéhez? A katalán szurkolók takaródzhatnak és védekezhetnek azzal, hogy az elmúlt 18-20 év talán leggyengébb Barcelonája volt a legfőbb vetélytársa, és valljuk be, van is ennek igazságtartalma. De nem fedi a teljes valóságot: a 2018-as BL győzelem után, valamint CR és Zidane távozásával hajlamosak voltunk kiégett és jól lakott sztárokról, kiöregedő kulcsjátékosokról beszélni, holott mindenki láthatta, különösen tavasszal, hogy például Modric, Casemiro, Kroos és Ramos is mennyire motiváltan és legszebb napjaikat idézően játszottak. S hogy mennyire nincs itt baj az utánpótlással: a Real 27 fős keretének átlagéletkora csupán a 16. volt a La Ligában, azaz az ötödik legfiatalabb csapatról beszélünk. És ez akkor sem elhanyagolható tény, ha mondjuk csak Ferland Mendy és Federico Valverde számított idén kulcsjátékosnak az ifjak közül. De egy sérülésmentes szezonban Asensio, Hazard, Vinicius Jr. és Rodrygo is igen komoly értéket képviselhetnek (nem beszélve a Real Sociedadtól visszarendelt norvég Martin Ødegaardról), a jövő emberei lehetnek! Bármennyire is szerettem CR-t és köszönhet neki rengeteget minden madridi szurkoló (igen, minden madridi, mert Atletico szurkolók Torrentén kívül továbbra sem léteznek…), a morálra jótékony hatással van az ő távozása: az idei bajnoki cím a csapategység diadala volt. Ronaldóval 9 szezon alatt 2 bajnoki cím, nélküle két szezonból egy – jó, igazságtalan vagyok, mert évekkel ezelőtt volt egy csúcsra járatott Barcelona is a Ligában… A BL-ben jobban érvényesülnek az egyéniségek, akik eldöntik a párharcokat, s legyünk őszinték, nagyon sokszor Cristiano önzősége, de zsenialitása húzta ki a Madridot a slamasztikából.
Idén hozzá fogható kalibere nem volt a Realnak (mint ahogy szerintem egy kezünkön meg tudnánk számolni, a világon hány ilyen van…), viszont így például Karim Benzema végre reflektorfénybe kerülhetett. Sosem rejtettem véka alá a véleményemet, miszerint nem tartom őt világklasszisnak, mert voltak a pályafutásában olyan időszakok, amikor bántóan sok helyzetet elrontott és botrányosan kevés gólt lőtt, s azért sem lopta be magát a szívembe, mert Raúlnak is részben miatta kellett távoznia Madridból. (Itt hadd tegyek egy rövid kitérőt egy szívemet melengető megjegyzés formájában: Raúl a minap megnyerte az ifi BL-t a „csikócsapattal”, történelmi siker ez, hiszen először ült fel Európa trónjára a mini Madrid – lesz még a nagy csapat edzője A Kapitány, csak így tovább, Raúl!). Cristiano Ronaldo árnyékában jelentéktelennek tetszett Benzema szerepe (pedig mennyit dolgozott ő a kezei, pontosabban a lábai alá...), ám az ötszörös aranylabdás portugál távozásával a sereg élére állt és megmutatta, lehet rá számítani: a legutóbbi két szezonban is 21 bajnoki gólig jutott, s amennyiben Sergio Ramos átenged néhány tizenegyest neki, akár a 25 góllal Pichici-díjas Messit is lenyomhatta volna a mesterlövészek listáján (ráadásul a házi góllövőlistán is beelőzte Puskás Ferencet, immár csak négy nála eredményesebb labdarúgó van a klub történelmében). De nem tette: a csapatkapitány második lett a házi góllövőlistán, a középhátvédként elért 11 gólja nem hétköznapi teljesítmény (akkor se, ha a nagyrészét büntetőből lőtte – 2012-ben a Bayern elleni BL elődöntőn még égbe lőtt egyet, szóval nem magától értődő a tizenegyesek értékesítése…), s az sem, hogy idei teljesítményével Sergio Ramos minden idők leggólerősebb spanyol védője lett. Lettek új vezérei a Real Madridnak Casillas és CR után, de azt a vezetőségnek is látnia kell, hogy Benze ma még jó, de hosszú távon kell egy minőségi támadó mellé vagy helyette, mert a nagyobb célok eléréséhez ő egyedül kevés lesz. Szóval, ha benn zema, akkor kint, a cserepadon ki ül? Befejeztem, legalábbis a gyenge szóvicceket…
Ó Kapitány, Kapitányom! Raúl az első, de vélhetően nem az utolsó trófeával
A Barca harca, hogy legyen új arca…
Ahogy utaltam rá, a Real diadalmenetéhez kellett egy Barcelona is, mely a pandémia kitörése előtt még két ponttal vezetett a Madrid előtt. Hogy lett akkor ebből a záró forduló előtt mínusz hét? A járvány után zsinórban tíz győzelmet szállítottak a blancók (ebben a sorozatban mindössze 4 gólt kaptak!), ami még akkor is csodálatos teljesítmény, ha a játék nem is volt mindig sziporkázó – a győzelmeket ugyanis nem kell megmagyarázni… Az utolsó játéknapon a végül kieső Leganés ellen már kiengedett a Királyi Gárda, a 2-2-es döntetlen azt jelentette, hogy végül öt egységgel előzte meg a csapat a katalánokat.
A Barcelona egész évben nem nyújtott kiegyensúlyozott teljesítményt; az, hogy sokáig vezette a tabellát, inkább köszönhető a La Liga szegénységi bizonyítványának, mint a csapat pazar formájának (s ahogy az angol és a német óriás játszi könnyedséggel eltakarította a BL-ből a két spanyol gigászt, be is árazta az egész Ligát…). Egyedül Lionel Messi hozta magát, bár ilyen kevés góllal, huszonöttel még sosem lett gólkirály (legutóbb a 2008/2009-es kiírásban talált be ilyen kevésszer, időközben pedig volt 50, 46 és 43 bajnoki gólt hozó szezonja, s még egy évvel korábban is 36-szor csengetett, nem beszélve arról, hogy klubkarrierje hétszázadik gólját is megszerezte az idén), de ha hozzátesszük a 20 gólpasszát is, ki kell, hogy jelentsük: Lionel Messi nélkül bizony szárnya szegett középcsapat lenne a Barcelona! És ez szégyen! S bár szerintem Ter Stegen és Messi kivételével mindenkinek komoly lelkiismeretvizsgálatot kell tartania, Barcelonában tulajdonképpen csak két hiányposzt van: az elnöké és a sportigazgatóé.
Az utóbbi már meg is oldódott: a korábbi kiváló, vb ezüstérmes védő, Eric Abidal jó magyarosan mondva ki lett rúgva, a presidente, Josep Bartomeu meg reszkethet a jövő évi elnökválasztástól (ha addig le nem mond, mert még ez is előfordulhat…). Egy évtizede mindenki a klub utánpótlásközpontjáról, a La Masiáról beszélt, mely úgy ontotta magából a tehetségeket, mint a Macskafogó robot a megszelídült, szerény cicusokat. Ehhez képest a Barca új arca az a Griezmann, aki a szezon legfontosabb meccsein a kezdőbe sem fért be, s aki talán már maga is megbánta, hogy egy évvel ezelőtt hosszú huzavona után gránátvörös-kékbe bújt. Az Atleticónál istencsászár volt, itt meg bujkálhat a népharag elől, ráadásul állítólag Messivel sem felhőtlen a viszonya. Ez pedig sok mindent meghatároz Katalóniában... Nem a francia az egyetlen, akiért feleslegesen dobtak ki egy vagon pénzt az ablakon Barcelonában (remélem, mindenki ismeri Coutinho fantasztikus sztoriját: öt milliót fizethet a Barcelona a Liverpool-nak, mert a brazil BL-t nyert a Bayern Münchennel...), Messi pótlásáról meg természetesen eszük ágában sincs gondoskodni, mert hogy messzi van még pályája vége…Kérdés, hogy az a vég a Camp Nou-ban fogja-e érni, merthogy egyre gyakoribbak a pletykák arról, hogy elvágyódik az alma materből. Az ő távozása felbolygatná a futball állóvizét, az egyszer biztos.
A csapatok, akik sorban állhatnak Messiért... Ha engem kérdeztek, szerintem Guardiolát és a Manchester City-t választja!
Még csak szeptember kezdődik, de Barcelonában idén már a harmadik edző dirigál: Ernesto Valverdét januárban rúgta ki a vezetőség, miután a Spanyol Szuperkupa négyesdöntőjében már az elődöntőben elvérzett, ejnye-bejnye (meglehetősen ritka a szezon közbeni edzőváltás arrafelé…), a középszerű Quique Setién meg lehet, az ezüstérem után megtarthatta volna az állását, de a Bayern München ellen akkora sallert kapott, hogy a fal adta a másikat – a 2-8 után egyértelmű volt, hogy repül. Szerintem izgalmas projekt lett volna Xavi hazahozatala, vele biztos, hogy minden Barca szurkoló könnyen tudott volna azonosulni, de Ronald Koeman is klublegenda és közönségkedvenc volt, vele sem jártak rosszul. Másodedzőnek az a Henrik Larsson ül mellé, aki szintén játszott Barcelonában, s akinek a játékát én is nagyon szerettem. Annyira azért nem, hogy ezek után önszántamból Barca meccseket nézzek majd…
Tavaly legalább még kiosztották...
Atletico: se dobogó, se villa…
A Sevilla és az Atletico Madrid holtversenyben végzett a harmadik helyen – a bronzérmet végül az andalúziaiak nyakába akasztották a jobb egymás elleni eredmény miatt, akik, mivel az Európa-Liga döntőjében is felülmúlták az Intert, meglehetősen sikeres szezonon vannak túl. Nagy elégtétel ez Julen Lupetegui számára, akinek gyakorlatilag újra kellett építenie magát edzőként. Mert mi történt? Remek munkát végzett a spanyol válogatott élén, ám egy nappal a 2018-as oroszországi vb előtt kiderült, a torna után a Real Madrid edzője lesz. Kirúgták, nélküle fel is sültek a spanyolok, majd pár hónappal később Madridból is elküldték. Legyünk őszinték: meg sem kapta igazán a bizalmat és edző legyen a talpán, aki egy Ronaldót elveszítve, a Zidane örökséggel a nyakában rögtön szenzációs szezont produkál. Sevillában nincs ilyen eredménykényszer és láss csodát, olyan eredményt tud felmutatni, amire az egész világ felfigyel: az AS Roma, a Wolverhampton, a Manchester United és az Internazionale testén keresztül nyerte meg története hatodik UEFA kupa/Európa-Liga trófeáját a klub, ez a csapatnévsor minden, csak nem babazsúr… Az Atletico Madrid kiismerhető és enervált volt ebben a szezonban – a kevés kapott gól ugyanúgy összejött, mint korábban, de ahol támadásban a Diego Costa, Alvaro Morata duótól várják a csodát, ott a bajnok szóból csak a baj marad… A Villareal és a Real Sociedad sokáig a BL helyekért küzdött, önmagukhoz képest bravúros szezonon van túl a Getafe és a Granada is, viszont nagy bajban a Valencia: a pandémia előtt még BL meccsük volt, ám jelenleg a megszűnés veszélye sem holmi rémkép a Mestallában. A Nolito és Iago Aspas nevével fémjelzett, jobb sorsra érdemes Celta Vigo megúszta a kiesést – nem volt ilyen szerencsés a Leganés, az ősszel a Real Madridot még legyőző Mallorca, illetve a tavaly ősszel a Ferencvárossal még az Európa Ligában meccselő Espanyol.
BUNDESLIGA
Köszönjük meg Niko Kovacnak?
Emlékszik valaki még Niko Kovac-ra? Na ő volt az a kókler, aki nélkül a napokban lehet, nem nyerte volna meg a Bajnokok Ligáját a Bayern München. Jó vicc? A horvát edző a frankfurti sikereivel hívta fel magára a müncheni vezérkar figyelmét, aztán épp a Frankfurt elleni 1-5 után zavarták el. Az öltöző hangadóival sem igazán jött ki jól, de az biztos, hogy már nem Franck fúrt (tekintve, hogy Franck Ribéry akkor már a Fiorentina játékosa volt, muhaha…), mindenesetre, ha nincs ellentét és az a fiaskó, talán maradhat a helyén. Ebben az esetben viszont nem érkezett volna tüzet oltani Hansi Flick, aki a tűzoltói szerepköre mellett kőművesként is helyt állt, mert gyakorlatilag újjáépítette a porig égő házat. Ezek után az a minimum, hogy szobrot emelnek Niko Kovac-nak a müncheni Olimpiai Stadonban, nem? Nem! Hans-Dieter Flick viszont sokkal inkább megérdemli! Kicsit olyan érzésem van, mint amikor a Chelsea 2012-ben egy beugró edzővel, Roberto di Matteóval megnyerte a BL-t, annyi különbséggel, hogy a Bayernnél beugró edző a hazai mezőnyt is leiskolázta. (Munkába állása óta a statisztikája: 33 győzelem, 2 döntetlen és 1 vereség. Van még kérdés?). Hansi Flick Joachim Löw segítőjeként dolgozott nyolc éven keresztül a Nationalelfnél, mint másodedző, a világbajnoki címben is komoly szerepet játszott, majd épp a győztes torna után távozott, s mit ad Isten, 2018-ban Niko Kovac segítője lett Münchenben. Hiába a hazai duplázás, a horvátból nem lett igazi sikerkovac, mert arrafelé a hazai dupla alapvető elvárás, a prioritás a BL győzelem lett volna, s az új szezonban tíz fordulót követően, menesztésekor a negyedik helyen állt csupán a Bayern, négy pontra a listavezető Mönchengladbachtól, de még a Dortmund és a Lipcse is előzte őket. Nem a ponthátrány, inkább a mutatott játék és Kovac játékosaival, illetve a sajtóval való rossz kapcsolata vezetett a szakításhoz, eltávolítása egész ősszel a levegőben lógott, s csak idő kérdése volt. Aztán elérkezett a várva várt pillanat, Hansi Flick-et előhúzták a Teszlek süvegből, s egyik pillanatról a másikra minden megváltozott Münchenben.
Mert megérdemli! :)
Jól tették, hogy a lengyelt akkor lewa-dászták…
S hogy miben lépett előre nagyot az új Bayern? A bajorok Kovaccsal 10 meccsen 25 gólt értek el és 16 gólt kaptak, míg Flickkel ugyanaz a csapat 24 meccsen 75 gólt szerzett és szintén 16 gólt kapott. Látjuk, mind a védekezésben, mind a támadásban mennyit fejlődött a rekordbajnok… Stabilabb lett egyrészt a védelem, amiben közrejátszott például az a Boateng, akit tavaly szinte bárkinek eladtak volna aprópénzért, ám tavasszal kulcsfontosságú volt a szerepe (nem, nem a szertárkulcsot őrizte…). Mellette Alaba is megbízhatóbb volt (pedig eredeti posztját tekintve ő közel sem belső védő), s a fiatal Alphonso Davies is rendszeres játéklehetőséghez jutott. Mi az, hogy jutott! Üstökösként berobbant a Bundesligába, s ő lett a legjobb fiatal játékosa az egész mezőnynek. Thiago Alcantara és Leron Goretzka játékszervezésben jeleskedett, utóbbi mind a hat gólját és kilenc gólpasszát Flick érkezését követően jegyezte. A legnagyobb formajavulás azonban nem hozzá, hanem Thomas Müllerhez köthető. Már a klublegenda is távol láthatta magát szeretett csapatától, mert Münchenben a tudtára adták, hogy persona non grata, s hogy nem vele képzelik el a jövőt… Aztán Hans-Dieter Flicknél másodvirágzását éli: 21 gólpasszt adott a szezonban, amivel Kevin de Bruyne Bundesliga rekordját adta át a múltnak, ebből tizenhetet a Flick-érában ért el, ráadásul mind a nyolc gólját az új edzőnél rúgta. Míg Kovac csak Robert Lewandowski zsenialitásában bízott, s a lengyel hozta is magát, addig Hansi Flick a többi támadóból is ki tudta hozni az X faktort: a Bayern végül nem egyszemélyes csatársorával triplázott és rúgott kereken 100 gólt a Bundesligában és 156-ot az egész évben – Gnabry, Müller, Perisic, Coutinho, vagy mint a BL döntőben, Koman is hozzátették a magukét. Persze a lengyel érdemei elévülhetetlenek: 34 gól német honban, 15 a Bajnokok Ligájában, s még a német kupában is gólkirály lett. Látott már ehhez hasonlót a világ? Személyes tragédiája, hogy a négy meccsel többet játszó Ciro Immobile végül két góllal megelőzte az európai Aranycipőért folytatott versenyfutásban (nem mellesleg az olasz 14 gólt tizenegyesből szerzett, míg Robert barátunk csak négyet…), s hogy a pandémia miatt idén nem osztják ki az Aranylabdát. Mindkettőt igazságtalannak érzem – Lewandowskinál idén nem volt jobb játékos a világon, ez kétségtelen!
Haalandok és halandók
A Dortmundnak is megvolt a maga Lewandowskija, legalábbis januártól: Erling Braut Haaland az ősszel még a Salzburg játékosaként, Szoboszlai Dominik csapattársaként szerzett magának hírnevet a Bajnokok Ligájában, de az újév már Németországban érte. Debütáló fél szezonja minden képzeletet felülmúlt: első meccsén az 56. percben, 1-3-nál állt be az Augsburg ellen, s mesterhármasával 5-3-ra nyertek. Nem ez volt az egyetlen varázslata: összesen 13 bajnoki gólig jutott, a szintén tini Jadon Sanchóval pedig jövőre még félelmetesebb duót alkothatnak (és ha egyszer Marco Reus is kibírna egy szezont sérülés nélkül…). Ahogy Münchenben Boateng és Müller, Dortmundban Mats Hummels játszik újra világbajnok formában (a róluk nyilvánosan lemondó Löw-nek nehéz lesz elszámolni a lelkiismeretével, ha egyiküket sem reaktiválja ilyen pazar idény után…), a Real Madrid pedig szerintem bánni fogja, hogy lemondott Achraf Hakimiről, s a dortmundi kölcsönszerződés után végleg eladta az Internek, mert idén 44 tétmeccsén 9 gólt szerzett és 10 gólpasszt adott – a marokkói méltó posztriválisa lehetett volna a 2013/14-es szezon óta kirobbanthatatlan Dani Carvajalnak. Amilyen izgalmasan alakult az őszi szezon, annyira sokat sejtető, hogy a Bayern végül 13 pontot vert a Dortmundra. Alighanem ez több is lehetett volna, ha már eleve Hansi Flickkel kezdik a szezont a bajorok, így alighanem Dortmundban is belátják, egyelőre a biztos második hely lehet a cél – amire egyébként évek óta igényt tartana a Lipcse, s idén még a Mönchengladbachnak is volt erre esélye.
A dortmundi sikerrecept és a szakácsok - bár Hakimi már biztosan nem lesz mesterséf, mert távozott a konyhából...
Gulácsi Péter idén sem védett rosszabbul, mint tavaly, Willi Orban sajnos sérülés miatt a szezon és ideje nagy részét a magyar nyelv tanulására fordíthatta (mondjuk az is fontos…), de a Bajnokok Ligája menetelés során láthattuk, a fiatal Dayot Upamecano rendkívül jól helyettesítette. A tizenegy éve létező klub a Tottenham és az Atletico Madrid kiejtésével elődöntőt játszott (Gulácsi a három meccs 270 perce alatt mindössze egy gólt kapott, azt is büntetőből), ez óriási bravúr, ám a szezon véghajrájában már érezhető volt, hogy fogy az erő és a lendület, s a Chelsea-be távozó, egyébként 28 bajnoki gólt szerző Timo Wernert sürgősen pótolni kell a már 33 évesen fantasztikus eredményeket produkáló Julian Nagelsmann vezetőedzőnek. A másik Borussia, a Mönchengladbach is közel járt a dobogóhoz, végül be kellett érniük a BL indulással – szerintem az ő szintjükön még ez is bravúr, mert a Pléa, Thuram, Stindl hármas azért nem tartozik Európa szűk krémjéhez. Nem úgy Kai Havertz, akit már szinte minden valamirevaló nagy csapattal összeboronáltak, s akinek a képességei alapján a legnagyobb polcon a helye, ám a Leverkusenből nem tudott top 4-es együttest faragni. Bár a Chelsea is a potenciális kérők között van, a Bayern München előszeretettel vadássza le a riválisok legnagyobb értékeit, ezért én nem lennék meglepve, ha végül Bajorországban kötne ki…
Egy a sok bravúr közül - épp a Tottenham otthonában...
A Wolfsburg látszólag masszív középcsapatként fejezte be a szezont, de Wout Weghorst 16 gólja nélkül alighanem a kiesés ellen küzdöttek volna, s jó volt látni, hogy a bravúros szezont produkáló Freiburgban a járvány után Sallai Roland állandó játéklehetőséget kapott. Eltelt egy év, hogy Dárdaitól elköszönt a Hertha (legalábbis vezetőedzői minőségében, mert most egy év pihenő után visszatér a klubhoz), nos, ebben az egy évben a berliniek négy edzőt fogyasztottak el, amihez csak gratulálni tudok – ám kuriózum, hogy az abszolút újonc Union Berlinnel azonos pontszámmal fejezték be az idényt. Most akkor melyik is a német főváros első számú csapata? Mert már nem egyértelmű, hogy Berlin felett kék az ég… Óriási csalódást okozott a Schalke, mely a pandémia utáni meccsei alapján simán kiesett volna, még nagyobbat a Werder Bremen, mely csak óriási mázlival, osztályozón keresztül úszta meg a kiesést (a brémai muzsikusok vesszőfutását megénekeltem már egy korábbi bejegyzésben, ITT megtekinthető!). A Mainz végül bent maradt, de nem lehet büszke összteljesítményére – Szalai sem, akinek a visszatérésétől joggal várhattunk többet. Mégis, Ádám lesz jövőre is a Paradicsomban – ellenben a Düsseldorffal és a Paderbornnal, melyek a hamarosan rajtoló szezonban a másodosztály mezőnyét színesítik majd.
DREAM TEAM
S hogy ezt a posztot még mi színesíti? A szubjektív álomcsapat! A bőség zavara miatt keretet hirdetek, de azon belül is lesz egy kezdő tizenegy! Már itt is van!
T. Courtois (Real Madrid)
A. Davies (Bayern München) S. Ramos (Real Madrid) van Dijk (Liverpool) T.-Alexander Arnold (Liverpool)
K. de Bruyne (Manchester City) B. Fernandes (Manchester United) T. Müller (Bayern München)
S. Mané (Liverpool) R. Lewandowski (Bayern München) K. Benzema (Real Madrid)
Talán megbotránkoztató, hogy nincs a kezdőben se Ronaldo, se Messi. Igen, talán mindkettőnek ott lenne a helye. Elképesztő, CR 35 felett is mennyire motivált, 31 gólja a Serie A-ban önmagáért beszél, s bajnoki címhez segítette a Juventust. A Barcelonának gyenge szezonja volt, Messi magához képest kevesebb gólt lőtt, de a 25 találat mellé kiosztott 20 gólpasszt – ha mondhatok ilyet, ő volt az egyetlen, aki hátán vitte idén a katalánokat. Lewandowski helye megkérdőjelezhetetlen, s bár az Aranycipős Immobilénak is illett volna helyet szorítanom, inkább olyan csatárokat választottam a kezdő csapatba, akik góljaik közel felét nem büntetőből szerezték, mégis nagy, de sokszor rejtett a szerepük a sikerekben. (Benzemáé idén minden volt, csak rejtett nem…) Courtois mögé az újonc Sheffield United hálóőre, Dean Henderson ül le a képzeletbeli kispadra. Káprázatos szezonja volt, sejtésem szerint nem sokáig véd ő Sheffieldben… A védelembe Dayot Upamecano a Lipcséből, Stefan de Vrij az Interből és Achraf Hakimi szintén az Interből a Dortmundból játszották be magukat a cserepadra (mert a kezdőből kikezdhetetlen a müncheni-madridi-liverpooli tengely). A középpályán túl sokan nem védekeznek, ők a kispadon ülnek: Casemiro és klubtársa, Luka Modric mellett bevetésre vár a liverpooli Jordan Henderson (ha már ő lett hivatalosan a Premier League legjobb játékosa, nem is értem…), az Atalantából Josip Ilicsics és a Dortmundból Jadon Sancho. Dortmundi a támadósorba is jut: Erling Haaland megküzdhet 11 Aranylabda birtokosával, valamint az idei Aranycipőssel a „játékpercekért”. Egy valami biztos mellette szól: a jövő…
S hogy mi szól mellettem? Hogy befejezem mára! Ezennel lezárom a 2019/2020-as, igen hosszú és furcsa futballszezont! Találkoz(z)unk az új évadban (is)!
A díj, amit idén senki nem vesz el Leótól... Talán majd jövőre???
Végezetül egy kis kapusparádé az ínyenceknek: érdemes végignézni, minőségi összeállítás!
