Bár a Bajnokok Ligája és az Európa-Liga izgalmas véghajrája miatt még mindig nem nyilváníthatjuk befejezettnek ezt a speciálisan hosszú futballszezont, a nemzeti bajnokságok azonban már véget értek, így a magam részéről megtörténik az osztályozás és lezárom a naplót. Ha szubjektív szemüvegen keresztül szemlélem a történteket, zseniális év volt: bajnok lett a Fradi, a Real Madrid, ráadásul végre a Liverpool is, de túl egyszerű volna, ha csupán róluk szólt volna ez a futballév. A szezon, mely gyakorlatilag egy évig tartott! Vajon jelen írásom elolvasása is eltart addig? A fogyaszthatóság és az emészthetőség kedvéért értékelésünket kezdjük az angol, az olasz és a magyar pontvadászattal!

PREMIER LEAGUE

Liverpool: csak harminc évet vártak rá…

1990-ben megalakult a Republic együttes, megszületett Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnok vívó, Emma Watson, a Harry Potter filmekből ismert Hermione megformálója, valamint Gulácsi Péter, a magyar válogatott és a Leipzig jelenlegi első számú kapusa. Elhunyt Karády Katalin színésznő, Leonard Bernstein zeneszerző és karmester, valamint Lev Jasin, az egyetlen Aranylabdás kapus. Augusztus 2-án Irak lerohanta Kuvaitot és kezdetét vette az öbölháború. Október elején egyesült az NDK és az NSZK: Németország ismét egységes. November 15-én megkoronázták Akihitót, Japán 125. császárát. Ez mind abban az évben történt, amikor utoljára – az ideit nem számítva – angol bajnok volt a Liverpool. 30 év hosszú idő. Én akkor valószínűleg nyuszimotoron közlekedtem és beszélni tanultam. A Pool szurkolóknak magától értődő volt akkor az a győzelem, hiszen Anglia legeredményesebb klubjáról lévén szó, hozzá voltak szokva a sikerekhez. Aztán következett három olyan évtized, amiben Sir Alex Ferguson 13 bajnoki címet szerzett az ősi rivális Manchester Uniteddal, Arséne Wenger veretlenül lett bajnok az Arsenallal, megkoronázták a Blackburn Roverst és a Leicester-t is, s a Chelsea és a Manchester City tökéletesen bizonyították, hogy a pénz igenis boldogít (vagy legalábbis a sikerek megvásárolhatók általa…). Köddé vált a bajnoki cím emléke az Anfield Roadon, egy megfoghatatlan fogalommá, egy elérhetetlen címmé degradálódott, a fiatal Pool szurkolóknak meg olyan emlékeik lehetnek az eufórikus ünneplésről, mint nekem a magyar vb szereplésről. Semmilyen… Hiába voltak fantasztikus játékosok a Mersey partján Robbie Fowlertől Steve McManamanan keresztül Michael Owenig, Steven Gerrardig vagy éppen Fernando Torresig, hiába sikerült egy UEFA kupát (2001-ben) és egy BL-t (2005-ben) megnyerni a csapatnak, a Premier League trófea sehogy sem akart összejönni.

Aztán megjött Jürgen Klopp. A másodosztályú Mainzból elsőosztályú erős középcsapatot, a néhány évvel korábban még csőd közelben lévő Dortmundot Bundesliga élcsapattá tette, s a kezdeti ismerkedési fázis után a Liverpool menedzsereként előbb Európát, majd Angliát is leigázta. Tulajdonképpen már a tavalyi 97 ponttal meg kellett volna nyernie a Premier League-t, de akkor még „altattak”: a Manchester City egyetlen ponttal többet szerzett akkor (ha egyetlen szezonbeli vereségüket ikszre hozzák a rivális ellen, ők nyerik a bajnokságot). Ám minden altatás véget ér egyszer: idén a Liverpool tulajdonképpen rajt-cél győzelmet aratott! Amíg nem dőlt el az aranyérem matematikailag, mindössze három meccset nem nyert meg a Pool, ezt leírni is hátborzongató. A pandémia kitörésekor 25 pontot vert a Manchester Cityre, ebből 18 meg is maradt a szezon végéig. A Liverpool és minden más csapat között olyan fényév távolság volt, amilyenről a Padlás című musicalben énekelnek… Az utolsó fordulókban teljesen érthető okból a koncentráció csökkent, éppen ezért a Liverpool sok rekordot végül nem döntött meg, de saját klubrekordját igen: 99 pontot szerzett, egyetlen pont kellett volna, hogy beállítsa az abszolút PL rekordot, amit a Manchester City állított fel két éve. Ez ugyan nem jött össze, de a City egy szezonon belüli 32 győzelmét sikerült beállítani. 38 meccsből 32 győzelem, a világ legerősebb bajnokságában – kétségkívül félelmetes, csúcsteljesítmény! Ja, és ha már Republic… Klopp, neked könnyű lehet, mert lehet szeretni valakit valamiért (esetünkben a Pool-t); sose voltál, mindig vagy, mert Liverpool szurkolónak születni kell, s ha itt lennél velem, talán az ünneplés is más lett volna (zárt kapu ide vagy oda…),  de a szívekről így is nagy kő zuhan le 30 év után, mert hiába mondta a Manchester City, hogy engedj közelebb, mit meg nem adnék, ha még egyszer láthatnám a tavalyi bajnokcsapatot; s ha nem is a 67-es úton vagy az erdő közepében, de lobogjanak azok a zászlók a szélben! (Ez nem fizetett hirdetés volt...)

A Pool gépezet tökéletesen működött, minden a helyére került – az elmúlt két évben már világklasszis kapusa és középhátvédje is volt Kloppnak. Bevallom, azt furcsállom, hogy Jordan Henderson, a klub csapatkapitánya lett a Premier League legjobb játékosa, holott a friss bajnokból is tudok legalább három játékost, Virgil van Dijk, Trent-Alexander Arnold és Sadio Mané, aki jobban megérdemelte volna nála. Van Dijk fizimiskájával bármelyik indiánnak elmehetne Az utolsó mohikánban, a mellett, hogy végig stabilitást adott határozottságával, öt bajnoki gólja is volt a szezonban. A két szélső védő, Trent-Alexander Arnold és Andrew Robertson összesen 24 (!!!) gólpasszt osztottak ki a szezonban (13-11 az angol javára), ami egészen bámulatos. Bár hajlamosak vagyunk csak a félelmetes Salah-Mané-Firmino hármasról beszélni, legalább annyira fontos szerepet töltöttek be a védők a bajnoki versenyfutásban. És akkor a középpályán még nem beszéltünk Fabinhóról, Keitáról vagy Wijnaldum-ról… Kétség sem férhet ahhoz, hogy megérdemelte a Liverpool a bajnoki címet, Klopp pedig, ha ezek után már nem nyer semmit, akkor is edzőlegenda lesz Angliában. De vajon mitől klappol minden Kloppnál?

Hogy megértsük a német edzőzseni sikerének titkát, kicsit korábbról kell kezdenünk. Egészen a 2018-as BL döntőig Jürgen jobb keze egy bizonyos Zeljko Buvac volt, aki tizenhét évig dolgozott Klopp mellett. Együtt fociztak egykor Mainzban, mindketten edzői álmokat dédelgettek, s tettek egy fogadalmat, hogy amelyiküknek hamarabb teljesül az álma, alkalmazza a másikat. Buvac Mainzban, Dortmundban és Liverpoolban is az agy volt, akire a német mester egyenértékű félként tekintett, s a játékosok is zseninek tartották. Klopp taktikai repertoárjának és játékfilozófiájának a kidolgozásában is jelentős szerep jutott a segédedzőnek. A Gegenpressing lényege az ellenfél labdavesztés utáni gyors, agresszív és szervezett letámadása. A Gegenpressinget alkalmazó csapat magasra tolja a védelmi vonalát, és amint elveszíti a labdát, az ellenfelét annak saját védekező harmadában megtámadja. Hatalmas energiát és rengeteg futást igényel ez a taktika, de ha jól működik, bármelyik védelmet szétcincálja, a Klopp-Buvac kettős pedig ezt tökéletesen alkalmazta Dortmundban és Liverpoolban is. Ráadásul megvoltak az erre alkalmas emberek is: Firmino és Mané már eleve adott volt, aztán megérkezett Salah, s már nem is hiányzott senkinek Coutinho, aki abban a reményben igazolt Barcelonába, hogy BL-t nyerjen… A kis brazil azóta is szenved, Messiéknél sem vált belőle Messiás, s a Bayern Münchennél sem váltotta meg a világot… Aztán Buvac távozott, Klopp meg kénytelen volt felnőni és saját döntéseket hozni, mindamellett, hogy azért egykori másodedzője szellemiségét, megfontolandó ötleteit, gondolatait sem rúgta ki két lábbal az edzőközpontból… Hogy tényleg ennyire erős-e a Pool, a következő idényben derülhet ki. Merthogy megvan már a BL és a PL trófea, de vajon megy-e a kettő együtt? Hozzá lehet-e csapni még az FA kupát is? Hogy legendás együttes formálódik a Mersey-partján, aligha vitás, de ehhez a riválisoknak is biztos lesz egy-két szava……

Akiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni Jürgen Klopp árnyékában: Zeljko Buvac

Manchester City: Szinte minden mellettük szólt...

Lehetsz-e angol bajnok, ha játékban lesimázod a mezőnyt, a te csapatodban játszanak a legkreatívabb játékosok, a te kapusod hozza a legtöbb clean sheet-et, rúgsz 102 gólt, ugyanakkor kikapsz kilencszer? Megkaptuk a választ: nem! Hiába a sok gólzáporos győzelem, hattal több vereség áll a Manchester City neve mellett, mint a Liverpoolnál, így pedig értékét is veszíti az a látványos, szemet gyönyörködtető játék, amit gyakorlatilag egész évben láthattunk Pep Guardiola tanítványaitól. Sergio Aguero úgy lőtt 16 gólt, hogy a hajrát sérülés miatt teljes egészében kihagyta, Gabriel Jesus 14-ig számolt (és ki tudja, hány helyzetet el is puskázott…), Raheem Sterling még a gólkirályi címre is esélyes volt, végül húszig jutott, Kevin de Bruyne tizenhármat rúgott, s közben adott 20 gólpasszt, amivel beállította Thierry Henry 2003-as ligarekordját, de még Rijad Mahrez is rúgott tizenegyet. Hogy mennyire erős is volt azért ez a City (annak ellenére, hogy a bajnoki címre 2020-ban tulajdonképpen már egy másodpercig sem volt esélye), megmutatja az is, hogy 15 pontot rávertek a mögöttük holt versenyben végző United, Chelsea párosra…  Miután hivatalosan is elveszítették a bajnoki címet, olyan felszabadultan játszottak, mint soha korábban. Utolsó 8 meccsen ugyan becsúszott két vereség, de 34-4-es gólkülönbséget produkáltak (közte a friss bajnok 4-0-s leigázásával…)! Egy játékostól el kell, hogy köszönjünk: David Silva 10 év és 309 bajnoki meccs után búcsút int a Premier League-nek! A klubtörténet (meg az egész angol liga) egyik legnagyszerűbb és legsikeresebb játékosa a spanyol, akinek statisztikáját összesen 434 meccs, 77 gól, 122 gólpassz, valamint többek között 4 bajnoki cím, 2 FA kupa és 2 Ligakupa diadal színesíti.

Manchesteri menőség a minőség: Éderson, de Bruyne, David Silva, Sterling és Aguero

Sikeres volt a nagy vadak rókavadászata…

Bronzérmesnek befutott végül a Manchester United – ki gondolta ezt január végén, amikor 14 pontos hátrányban voltak a Leicester City mögött… Hogy Solksjaer zsenialitása vezetett-e végül ehhez a csodás feltámadáshoz (az újrakezdés óta az egyetlen veretlen csapat volt a PL-ben!!!), erősen kérdéses, valószínűleg ő is hozzátette a magáét (legyünk diplomatikusak, de én mindig szimpatizáltam a norvég menedzserrel…), de azért nem jött rosszul Bruno Fernandes téli szerződtetése, Paul Pogba felépülése, a Rashford-Martial kettős gólérzékenysége (17-17 lett kettejük gólpárbaja), a csodatini Mason Greenwood feltűnése, valamint a 14 számukra befújt tizenegyes, ami egy idényen belül Premier League rekord. Erre fogni persze dőreség lenne, az imént említett úriemberek valóban sokat tettek azért, hogy megérdemelt legyen az a bronzérem az Old Traffordon – a legjobban hajrázóé lett a dobogó legalsó foka!

Jövőre még több ünneplést szeretnének Manchester vörös felében látni...

A Chelsea csak egy paraszthajszállal maradt le – talán ők sem gondolták a szezon első meccsén, amikor 4-0-ra kaptak ki a „Vörös Ördögöktől”, hogy végül az egymás elleni eredmény fog dönteni. Sok tekintetben kalapot lehet emelni Frank Lampard előtt: bár valójában kényszerűségből (átigazolási büntiben voltak…), de bátran nyúlt a fiatalokhoz, akik egytől egyig megugrották a PL szintjét, s nem okoztak csalódást. Tammy Abraham főleg ősszel, Christian Pulisic főleg tavasszal, Mason Mount meg egész évben kulcsember volt, s közben egy Fikayo Tomori, Reece James, Callum Hudson-Odoi és Ruben Loftus-Cheek (feleségemnek az ő dallamos neve tetszett a legjobban) is beépült a csapatba. Mégsem róluk szeretnék most megemlékezni, hanem egy „vén rókáról”, a világbajnok Olivier Giroud-ról, aki nyolc bajnoki góljából hatot júliusban szerzett, s aki nélkül aligha lenne jövőre BL indulás… Pedig a pandémia előtt minden jel arra utalt, hogy neki harangoztak Londonban… Nem megsértődött, amikor Abraham mögött csak padozott, hanem alázattal tette a dolgát, dolgozott, s amikor megkapta a lehetőséget, kegyetlenül élt vele – a fiatal angolnak aztán esélye sem volt tartósan visszakerülnie a kezdőbe. A bajnoki negyedik helyezés mellé az FA kupa sikert végül nem tudta hozzácsapni a Chelsea, a Bayern München ellen a vártnál simábban kiesett a BL-ből, s ezzel a védelemmel, meg a kapusokkal valamit kezdeni kell, de mindezek ellenére  sikeresnek mondható Lampard első edzői éve szeretett klubja kispadján.

Lampard csodafegyvei: Mason Mount és Tammy Abraham

 A Leicester City aligha fogja sikerként elkönyvelni a magunk mögött hagyott futballesztendőt, tekintve, hogy szinte egész évben dobogón álltak, s az utolsó fordulóban a Bajnokok Ligájáról is lecsúsztak. Nincs ezen mit szépíteni: Liza, a rókatündér sem tudott volna itt csodát tenni, egyszerűen kipukkantak a „rókák”; egyértelműen a leállás legnagyobb vesztesei voltak. Az a helyzet, hogy a pénz, a rutin és a tapasztalat győzött, a United és a Chelsea oldalán mindhárom faktorból jóval több volt, a merítési lehetősége is kisebb volt Brendan Rodgers menedzsernek (aki 2014-ben a bajnokságot bukta el olyan drámai módon a Liverpool edzőjeként, mint most a BL indulást…), s valószínűleg csekély mennyiségben, de talán némi vigaszt nyújt, hogy Jamie Vardy-t nem sikerült lehajrázni, ezzel minden idők legidősebb Premier League gólkirálya lett 23 találattal a 33 éves, így krisztusi korban lévő fenegyerek. Nem túlzás ez a jelző: pár éve még az ötödosztályban játszott, gyári munkásként dolgozott, kocsmai verekedésben vett részt, most meg már átlépte a 100 gólos álomhatárt a PL-ben. „Villámkarrier” 33 évesen? Nevezzük így…

Tottenham, Arsenal és a „szent maradék”…

A Tottenham bravúros hajrájának köszönhetően végül befutott a hatodik helyre, ami senki más érdeme nem lehet, mint Jose Mourinhóé… Természetesen ezt én sem gondolom komolyan, de azért az sokat mondó, hogy a sikeredző, Mauricio Pochettino távozása után, ha nem is rögtön, de mennyire magára talált a Tottenham. Az argentin trénert személy szerint is sajnáltam, számomra érthetetlen volt az az összezuhanás és kilátástalanság, amit az észak-londoniak produkáltak. A pár hónappal korábban még BL döntőt játszó Spurs elveszítette korábbi stabilitását, ráadásul páratlan sérüléshullám is végigsöpört az együttesen. A hajrára aztán Kane és Son is teljes pompában tértek vissza, az angol csatár utolsó 9 meccsén 7 gólt szerzett, a Tottenham pedig Mourinhóval a tizennegyedik helyről előlépett a hatodikra. Letaszítva azt a Wolverhamptont, mely már tavaly is erőn felül teljesített, s a kettős terhelést is bírta idén, az Európa-Ligából is csak a héten búcsúztak, a Sevilla elleni negyeddöntőben.

Son és Kane: köztük idén is működött a kémia...

Volt mit kozmetikáznia szezonján az Arsenalnak az FA kupa diadallal… Hiába látszik a fejlődés Mikel Arteta team-jén, ezt a bajnoki eredmények nem mutatták meg: történelmi mélységben az „Ágyúsok”, a nyolcadik helyük elfogadhatatlan, legnagyobb értéküket, Aubameyangot meg nehezebb lesz megtartaniuk, mint a hét vezérnek megtalálni a hatszázezer honfitársukat A magyar vándorban. Az újonc Sheffield United és a Burnley is erőn felül teljesített, mindkét csapat sokat köszönhet kapusának (Dean Henderson a Manchester United kölcsönjátékosaként véd Sheffield-ben, aligha sokáig, míg Nick Pope kis híján a PL legjobb kapusa lett a Burnley kesztyűseként). A Southampton nagyon mélyről jött vissza, a leicesteri 0-9 után aligha gondolta bárki, hogy Ralph Hasenhüttl végig viszi a szezont, s bent tartja a „szenteket”. Ám minden szentnek maga felé hajlik a keze, ez a kéz pedig a kikötővárosban az a Danny Ings volt, aki, ha az utolsó előtti fordulóban nem hagyja ki a tizenegyest, most társgólkirály lenne Vardyval. Akinek nem Ing(s)je, ne vegye magára, de kétségkívül ő volt a Premier League idény egyik meglepetésembere! A Chelsea edzőjeként az angol futball mámorító atmoszférájába korábban már belekóstoló Carlo Ancelotti nem tudott akkora lendületet hozni a Goodison Parkba, amekkorát talán vártak tőle. Most is kék mezt viselő csapatot treníroz, de az ég jelenleg kevésbé kék felette, mert az Everton menedzsereként a legtöbb, amit elért, hogy nem voltak kiesési gondjai a kisebbik liverpooli csapatnak. Mindenesetre érdekes, hogy Zidane, Simeone és Conte kivételével talán a világ legjobb (vagy legnevesebb?) edzői mind a Szigetországban dolgoznak (Klopp, Guardiola, Mourinho, Ancelotti), ugyanakkor jó érzés látni, hogy a pár éve még játékosként aktív, majd az edzői pályára lépő fiatalemberek is megkapják a bizalmat élcsapatoknál: gondolok itt Lampardra, Solksjaerra és Artetára. S hátha egyszer az Arsenal menedzserétől a játékosbörze előtt megkérdezi valaki: „Mi kell, Arteta?” Nem volt jó poén? Azért benne hagytam...

Akik miatt is érdemes volt nézni a Premier League-t: Aubemayung, Ings és Vardy hárman együtt 67 gólt szereztek...

 Egy másik újoncnak, a régi ismerős Aston Villának óriási szerencséje volt a bent maradást illetően. Az újrakezdést követő első meccsen épp a Sheffield ellen nem működött a gólvonal-technológia, s megúsztak egy kapott gólt – nos, ezen az egy ponton múlt, hogy végül alattuk húzták meg a vonalat… Jack Grealish a szezon egyik felfedezettjeként 8 gólt lőtt és 6 gólpasszt adott, ami egy kiesőjelölt csapatnál igen szép teljesítmény, de a pandémia után ő (legalábbis fejben) otthon maradt, kivéve az utolsó bajnokit, góljával gyakorlatilag ő tartotta bent a Villát. Így könnyebb lesz eladnia magát… A Norwich csont nélkül kiesett, pedig ősszel még a City-t is elkapták, de akkor még a finn Teemu Pukkinak is volt kedve futballozni, aki tavaszra a csapattal együtt, ha fogalmazhatok így, megszűnt létezni... (A közelmúltban ment a tévében a 2014-es vb holland-costa ricai meccse, amikor Louis van Gaal csak a büntetőpárbajra becserélte Tim Krult, a cserekapust, aki aztán két lövést is megfogott. Nos, ez a Krul védte a „kanárik” kapuját idén…) A Watford négy edzőt fogyasztott el a szezonban, ilyen bizonytalan háttérrel, egy korábbi sikeres idényt követően sem lehet bent maradni (lásd Debrecen…). A Bournemouth kieséséért és a 42 éves, szimpatikus Eddie Howe menedzserért fájhat picit a szívünk, de ha a kiesés okait kutatjuk, nincsen nehéz dolgunk: Joshua King tavaly 12, idén csak hat gólt szerzett, Callum Wilsonnál ugyanez a szám 14 és 8 – a visszalépés megkérdőjelezhetetlen…

SERIE A

Bajnok a Juventus, de…

Mivel ez egy szezonzáró poszt, nem részletezem, mennyire örülök annak, hogy Andrea Pirlo lett a Juventus új vezetőedzője, aki szerintem az elmúlt 20 év egyik legjobb irányítója volt az Óperenciás tengeren innen és túl, igazi professzor, bár edzőként még teljesen zöldfülű, hiszen pár nappal korábban nevezték ki a Juve második csapatának edzőjévé. Elég hamar ölébe hullott álmai állása, ami hordoz magában bőven rizikót. Hogy a nála idősebb és vele például 14 éve vb-t nyerő Buffonnál vagy Cristiano Ronaldónál mennyi tekintélye lesz, megjósolhatatlan, de én nagyon fogok szurkolni neki… Ebből a felütésből is kiderül: Maurizio Sarri-t a bajnoki cím sem mentette meg a menesztéstől. Minden idők legidősebb Serie A győztes edzője semmilyen nyomot nem hagyott a Juventus játékán, amit elért a csapat, egyéniségei révén vitte végbe – ennyit talán ebből a keretből a 14 hónapos fiam is ki tudott volna hozni. Ha nem többet…

"Adod ide azt a vb trófeát?" "Igen? Akarsz te nálam valaha védeni???"

Olaszországban a bajnok Juventus és a negyedik Lazio között a végére mindössze 4 pont lett a különbség – ez volt minden idők legjobb Serie A szezonja? Jó vicc, mert a Juve győzelme idén sem igazán forgott veszélyben, s csak azzal sikerült magára húzni üldözőit, hogy a járványhelyzet után már csak ímmel-ámmal volt kedvük futballozni. Szánalom a köbön: a torinóiak az utolsó nyolc meccsükből csak kettőt nyertek meg, de mivel a közvetlen riválisok is beléptek a Máltai Szeretetszolgálatba és úgy szórták az ajándékpontokat, mint az MLSZ a pénzbüntetéseket, még ez is belefért. Valahol felháborítónak érzem, hogy egy csapatként ennyire nem működő, egy cigarettázó nagypapaként funkcionáló edzővel a kispadon, taktikai repertoár és látványos játék nélkül, a kritikaáradat ellenére tükörsimán behúzták a bajnoki címet. És ez sajnos beárazza az olasz labdarúgást is… Nem is tudom, megizzadtak-e rendesen a hosszúra nyúló szezon végére a „zebrák”.

A Juve zsinórban kilencedik bajnoki címét nyerte, de a félelmetes sorozatuk kezdetén szereztek legutóbb ennyire kevés pontot – az egyébként egy veretlen szezon volt, ellentétben az ideivel, ahol meg hétszer kikaptak, abból négyszer az újrakezdés óta. Cristiano Ronaldo egyénileg továbbra is csúcsokat döntöget, hiába tapossa már a harminchatodikat, az utolsó pillanatig versenyben volt a gólkirályi címért és az európai Aranycipőért, végül 31 góllal zárt, ami Csizmaföldön még az ő klasszisához képest is szép teljesítmény. Más kérdés, hogy nagyjából ugyanaz történik, mint Madridban: a csapat rovására megy, hogy ő a világ egyik legnagyobb spílere, akire minden játékhelyzetet ki kell dolgozni, aki minden körülmények között befejezheti az akciót, aki mellett senki sem csillogtathatja valódi tudását. Illetve… Egy évvel ezelőtt arról szóltak a hírek, hogy a legnagyobb reménység, Paulo Dybala bizton távozik, mert nincs meg a közös kohéziója CR-rel, nem tud vele egy rendszerben játszani. Ehhez képest 365 nap alatt nagyot fordult a világ: Dybala talán CR-nél is fontosabb elem volt; 11 gólt lőtt és 7 gólpasszt adott, s nem egyszer tökéletesen szolgálta ki Ronaldót. Látszik, hogy egyre jobban érzik egymást, bár lehet, a „barátságuk” csak addig tartott, amíg meg nem választották az argentint a bajnokság legjobb játékosának. (Vagy, mint A diktátor című filmben: CR mindenkinek mutatja, aki nem rá szavazott, hogy fejezzék le…)

Szent a béke???

Akik helyezésre nem, de játékra jobbak voltak a bajnoknál…

CR érkezésének megint Gonzalo Higuain a legnagyobb vesztese, akinek részben már Madridból is miatta kellett távoznia és most sem kap annyi lehetőséget, amennyit kvalitásai elbírnának. Nem csak emiatt fájhat a szíve a forrófejű argentinnak: a 2015/16-os szezonban felállított Serie A rekordját is beállították idén. Egy kis érdekesség: Higuain a Laziónak rúgott mesterhármasával érte el annó a 36 gólt az utolsó fordulóban, most egy Lazio játékos épp a Napoli ellen írta újra a történelmet. Persze legyünk őszinték: a VAR és a játékvezetők is kezeskedtek Ciro Immobile Európai Aranycipőjéért, mert hiába megy nagyon hazai földön az olasznak (harmadik gólkirályi címét szerezte a Serie A-ban, míg Dortmundban és Sevillában csúnyán megbukott) és hiába kiváló csatár, ezt kár vitatni, sose jött volna össze ez a rekord (sőt, talán ez a gólkirályi cím sem…), ha nincs az a rengeteg kezezésért befújt, minimum véleményes, de szerintem gyakran bántóan kamu büntető. (Értem én, hogy az új szabályok értelmében ítéltek tizenegyest, de alapból hülyeség az új szabály… Hány országban volt annyi tizenegyes idén, mint Itáliában???) Ne hallgassuk el: CR is rengeteg tizenegyest lőhetett idén. Se ő, se Immobile nem volt ennyivel jobb mondjuk egy Romelu Lukakunál vagy Duvan Zapatánál…

S ha már Lukaku…A Juve legnagyobb kihívója az Internazionale volt, vagy legalábbis lehetett volna, mert a kerete is megvolt hozzá (nagyon jól sikerült a tavaly nyári transzferidőszak), de mintha maga Antonio Conte se hitte volna el, hogy az ő általa elkezdett Juve hegemóniát meg lehet idén törni. Pedig minden adott volt hozzá: kiváló edző, remek játékosok és gyengécske címvédő… (Annyira furcsa, hogy bajnok lett a Juve, de túl sokszor azért nem dicsérem meg őket ebben az értékelésben. Pedig, ha valakinek, a győztesnek sosem kell magyarázkodnia…) Talán a rutin hiányzott a milánóiakból, akik jövőre még jobbak lehetnek, ha együtt maradnak, mert létszámra szerintem minden poszton megvannak. Samir Handanovic szerény véleményem szerint Európa legjobb kapusai közé tartozik (a közelmúltban egy kapusokat bemutató posztban írtam is róla), a védelem Skriniarral és de Vrijjel eddig is jó volt, s egy éve Diego Godin is megérkezett az Atletico Madridból, Ashley Young meg Manchesterből. Középen közel sem csak világklasszisokat találni, de a fiatalok és az idősebbek tökéletes egyveleget alkottak (Barella, Gagliardini, Borja Valero, Lazaro, Candreva, Biraghi; azt hiszem, nem az ő nevük jut elsőként eszünkbe, ha a FIFÁ-ban játékosokat akarunk vásárolni. Talán egyedül Christian Eriksen csapatba építése nem sikerült sallangmentesen…) Az ifjú Lautaro Martinez mellé egy éve az Icardi-hagyta űrt betölteni érkezett Romelu Lukaku, aki tökéletesen illeszkedik a támadógépezetbe. Csak úgy, mint Alexis Sanchez, aki új esélyt kapott a Sorstól, amikor az Inter mentőövet dobott neki – a Manchester Unitedban nagyon leépült (na de ki nem?), Milánóban pedig a féléves kölcsönszerződésből három éves szerződés lett. Bárhogy is: bár a Juve lett a bajnok, de az Inter játékát volt jobb nézni…

Jól vásárolt tavaly Conte, hiszen Lukaku, Ashley Young, Eriksen és Alexis Sanchez is kék-feketébe öltözött. A Premier League-vonalat folytatva felkészül: Olivier Giroud???

Ám a legjobb mégis az Atalantát volt! A tavasz nyertese szintén kék-feketében pompázott, mely bár két nagy célt nem ért el a szezon végén (a 100 rúgott gól és az ezüstérem), az Inter elleni szezonzárót nem számítva a járvány utáni 12 meccsen 30 pontot szereztek a bergamóiak, s lenyűgöző támadójátékuk mellett már védekezni is megtanultuk. A top 5 európai bajnokságban csak a Manchester City (102) és a Bayern München (100) szerzett náluk több gólt, ez a 98 egészen elképesztő. Már a tavalyi szereplésük is minden képzeletet felülmúlt, de az igazi „berga móka” az idei szezonban vált életünk (vagy legalábbis Itália) részévé, hiszen fittyet hányva a kettős terhelésre mutatták meg az egész galaxisnak, hogy még mindig a támadófoci az, amiért szívesen nézzük ezt a káprázatos játékot (s milyen kevésen múlt, hogy a PSG-t kiejtve elődöntőt vívjanak a BL-ben...). A csodacsere Muriel és Duvan Zapata is 18 góllal fejezték be a szezont, sérüléséig Ilicsics az egész idény egyik legjobbja volt, Alejandro Gomez pedig 7 gólja mellett kiosztott 16 asszisztot. Vajon mindegyikükről hallottunk két évvel korábban? Köszönjük Gasperini ezt az őszinte támadófocit! A Lazio sokáig a Juve legfőbb kihívójának tűnt, aztán a koronavírus után úgy összezuhantak, mint Angliában a Leicester: szerencséjük, hogy addig annyira megszilárdították helyüket az élmezőnyben, mint a Barátok közt az RTL Klubon (félreértés ne essék, soha nem is néztem a közel 22 éves sorozatot, de azért hozzám is eljutott a hír, hogy a tízezredik epizód is adásba került…), így nem volt az az Ibrahimovic, aki veszélyeztette volna 13 év után a BL indulásukat mármint nem a Barátok köztnek. A gólkirály Immobile mellett megemlíteném a védelemből Acerbit, a középpályáról pedig Luis Albertót, akik kulcsszereplői voltak a római diadalmenetnek – mert lássuk be, a gyengébb végjáték ellenére ez a szezon összességében nem sikerült rosszul Simone Inzaghi tanítványainak.

 Ibrakadabra…

Nem véletlen, hogy pár mondattal korábban utaltam Zlatan Ibrahimovicra: ha a svédet már az ősz Olaszországban találta volna, lehet, potenciális bajnokesélyes lett volna az AC Milan? A Jazz+Az énekli, hogy „csak az a volna ne lett volna”, de azért rögzítsük: a rossoneri különösen a pandémia után muzsikált lenyűgözően. Az AC Milanban kb. egész szezonban edzőkérdés volt, de a Ralf Ragnick valószínűsíthető érkezésének hírétől való pánikhangulat, Stefano Pioli meglepően vállalható beugrása és munkássága, de legfőképp Ibrahimovic téli érkezése olyan jótékony hatással volt a piros-feketékre, hogy a visszatérés után elfelejtettek kikapni. Utolsó 12 meccsükön veretlenek maradtak, ráadásul rúgtak 35 gólt. Ha Cristiano Ronaldóra nem találunk szavakat, Zlatanra is keresnünk kell: Ibra már 39 éves lesz az ősszel, de olyan mentalitást (és fél szezon alatt tíz gólt…) hozott a San Siróba, amit évek óta nem láthattak a Milannál. Ráadásul mellette többek között Franck Kessié és Hakan Calhanoglu is futballistára emlékeztetett, Ante Rebic meg elkezdte rugdosni a gólokat… Egy ilyen tavaszi hadjárat után nagy ostobaság lett volna lapátra tenni Piolit, aki jobban ért a tűzoltáshoz, mint az építkezéshez, éppen ezért ne fogadjunk nagy tételben arra, hogy sok hullámvölgyet túl fog élni a csapattal – a Milan kispadja mostanában egyébként sem egy nyugdíjas állás…)

Legendák! :)

Bravúros idényen van túl a Sassuolo, ahol elsősorban a Berardi – Caputo páros szállította a meglepetés-eredményeket (ketten együtt 35 gólt szereztek), az örök beugró Claudio Ranieri megmentette az átvételkor még tuti kiesőként elkönyvelt Sampdoriát, s bármilyen furcsa, de élmény volt nézni a Lecce meccseit – kár, hogy jövőre mindezt a másodosztályban tehetjük majd meg, mert hiába az 52 rúgott gól, amivel nyolc (!) csapatot is megelőznek az élvonalban, a 85 benyelt találat történelmi távlatokban is borzasztóan sok. Ennyivel még Olaszországban sem lehet bent maradni – ez a Mario Balotellitől megszabaduló Bresciának és az idén mélyen tudása alatt teljesítő SPAL-nak sem sikerült.

NB1

12 mondat az NB1-ről

Magyarországon a mai nap az MTK-Fradi örökrangadóval útjára is indul a következő szezon, így a hazai értékelést nagyon röviden még bele akartam szuszakolni ebbe a posztba. 12 mondat a mögöttünk hagyott futballév 12 élvonalbeli klubjáról!

Sergij Rebrov a maga távolságtartó stílusával és pókerarcával is azt hiszem, megvett minden zöld-fehér szurkolót azzal, hogy már első teljes idénye után nemzetközi kupasorozat csoportkörébe juttatta a Fradit; ha Isael megtanul büntetőt rúgni, ha Boli az Újpesten kívül más csapatnak is képes betalálni (bár mindhárom derbin 1-0 lett a végeredmény a norvég góljaival, szóval csak így tovább…), ha Tokmac Nguentől néha nem csak örökölni lehet a labdát, ha Zubkov állandósítani tudja jó formáját, ha Dibusz és Sigér Dávid is érzik az edző bizalmát és továbbra is válogatott formában futballoznak, még jobb lesz a Ferencváros!

A Fehérvárnál Nemanja Nikolic visszatért szezon közben, Juhász Roland és Huszti Szabolcs pedig visszavonult; két edzőváltás is borzolta a kedélyeket az elmúlt egy évben, ami azért jelzi, nincs minden rendben a klub körül, de az ezüstérem így sem nagyon forgott veszélyben.

Emberfeletti, amit idén a Mezőkövesd elért: sajnos a kupadöntőt elveszítette, s a dobogóról is lecsúszott, de egyértelműen Kuttor Attiláék okozták a legnagyobb pozitív meglepetést a szezonban.

A negatívat pedig a Debrecen: 27 év után kiesett az elsőosztályból az elmúlt két évtized legeredményesebb magyar klubja – a tavalyi bronzérem után ez több, mint kínos…

A Kaposvár újoncként nem tudott megkapaszkodni az első osztályban – minden idők egyik leggyatrább tavaszi teljesítményét produkálták, de a Lokitól még így is pontot csentek, amivel magukkal rántották őket is a másodosztályba…

A másik újonc, a Zalaegerszeg viszont középcsapatként búcsúztatta a szezont annak ellenére, hogy ott is volt év közben mélypont: a feljutást kiharcoló Dobos Barnával nem futott a szekér, a helyére érkező Márton Gábor pedig olyan jó munkát végzett, hogy immár a Fehérvár vezetőedzője, s Radó András gólkirályként a Vasashoz, Bobál Gergely pedig Portugáliába igazolt.

 Nem lehet boldogtalan a Kisvárda sem, mert ugyan már „Bódogtalan”, mielőtt a Budapest Honvédhoz aláírt volna, Bódog Tamás még az élvonalban tartotta a szabolcsi együttest.

Véget ért Nebojsa Vigjnevic regnálása Újpesten: a szerb szakember 2013 óta dolgozott a Megyeri úton, azt nem állítom, hogy közmegelégedésre, de szerintem a belga tulaj, Duchatelet ténykedése több szurkoló szemét piszkálja…

A Puskás Akadémia végre elérte, amiért megalakult, s valóra válhatott az álom: nagyot hajrázva és igaz, elsősorban nem fiatal magyar reménységekkel, de története legjobb eredményét elérve bronzérmes lett a felcsúti klub és kiléphet a nemzetközi színpadra.

A Budapest Honvédnál Marco Rossi után újabb olaszban gondolkodtak a kispadon, ám Giuseppe Sannino nem hozta a várt és remélt eredményeket; a helyére beugró őskispesti Pisont István ellenben kupagyőzelem után adta át a stafétát Bódog Tamásnak.

A Diósgyőr a pandémia előtti időszakának köszönheti a bent maradását, mert az alapján, amit az újrakezdés után műveltek, a játékosoknak bányában lett volna a helyük: talán a cséká kezében is jobban állt volna a csákány…

A Paks idén is megúszta, holott Debrecenben még az utolsó másodpercekben is kapufája volt a riválisnak a záró fordulóban: igaz, amelyik csapat a Fradi ellen 0-2-ről ki tud egyenlíteni a hosszabbításban, az a csapat megérdemli, hogy az élvonalban maradjon!

Ti pedig megérdemlitek, ha eddig kitartottatok, hogy befejezzem ezt a posztot és jó szórakozást kívánjak a Barca-Bayern BL meccshez! Mit ad Isten, még épp a spanyol és a német bajnokság összefoglalója lesz hátra – de már csak lehet, valamikor augusztus-szeptember fordulóján… Szép hétvégét kívánok Mindenkinek!!!