Real Madrid szurkolóként szinte már én is elhittem, hogy egy klub eredményességét kizárólag a támadójáték és a gólok száma határozza meg, de érdekes (vagy nem is annyira érdekes?) módon a sikerek is akkortájt köszöntöttek a spanyol fővárosra, amikor belátták, stabilizálni kell a védelmet is. Bár Iker Casillas személyében a megfelelő elhárítás adva volt Madridban (csak a védelem nem…), a „Végy egy jó kapust” szlogen is arra bizonyíték, hogy bizony a csapatépítés hátul kezdődik. Jelen írásomban összeszedtem 10 olyan kapust az elmúlt 20 évből, akik szerintem nagyon jók voltak a maguk posztján, de ilyen-olyan okokból szerintem nem kapták meg a nekik járó elismerést, klubot és figyelmet. Ha az elmúlt 20 évre gondolunk, leginkább Iker Casillas, Gianluigi Buffon, Edwin Van der Saar, Petr Cech, Manuel Neuer, David De Gea és Victor Valdés Oliver Kahn neve jut eszembe, mint akik a legjobbak voltak – na de mi a helyzet ezzel a tízessel? Lesz itt világbajnok, Európa-bajnok, vb harmadik, Európa-Liga győztes, német bajnok... Öveket bekapcsolni, kapusbravúrokra felkészülni! :)
Rüstü Recber: válogatott sikerek, de a topklubokban nem válogathatott…
Amikor azt mondjuk, hogy az évezred első évtizedében több karakteres labdarúgó volt, mint napjainkban, sokunknak eszébe juthat a török válogatott egykori remek kapusa, Rüstü Recber, aki egyébként szülővárosában, Antalyában még csatárként kezdte pályafutását. Fatih Terim, egykori edzője anno így nyilatkozott róla: „Ha koncentrál, nincs olyan lövés, amit ne tudna kivédeni. Félelmetesen okos, fürge és nagyon jó a büntetőknél. És persze a legfontosabb, hogy Rüstünek karaktere van.” Bár 2012-ben visszavonult, a híradásokban sajnos sokat találkozhattunk mostanában a nevével, mert ő is elkapta a koronavírust, két hétig az intenzíven feküdt, nagyon sokan aggódtak érte. Ha nem vírusról van szó, a korona közelében meglehetősen jól, mondhatni otthonosan érezte magát, legalábbis ami a válogatottat illeti: 2002-ben világbajnokságon, hat évvel később Európa-bajnokságon lett bronzérmes! 120 pályára lépésével válogatottsági csúcstartó, miközben olyan játszópajtásai voltak, mint Hakan Sükür, Nihat Kahveci, Emre Belözoglu, Hasan Sas, Tuncay Sanli, Arda Turan, vagy éppen Hamit Altintop… Mind jó játékosok voltak, de ezt a két kiugróan nagy bravúrt szerintem senki nem várta tőlük. Rüstü igazi vezérbika volt, extravagáns megjelenésében félelmetes, bravúrokra képes kapus (Pelé nem véletlenül választotta be 2004-ben a 100 legjobb élő labdarúgó közé), akit aztán idegenlégiósként félholdra tiport az élet. Barcelonába kvázi megoldani jött a kapusmizériát, aztán néhány meccs és hiba után kegyvesztetté vált, s egy bizonyos Victor Valdés írt helyette történelmet a Camp Nou-ban (aki egyáltalán nem biztos, hogy jobb kapus volt nála). A Barcelona szurkolói lehet, nem emlékeznek rá vissza különösebben jó szívvel, de a Fenerbahce és a Besiktas híveinek, valamint a 2000-es évek futballtársadalmának és a látványos foci kedvelőinek szívébe (t)örökre beírta magát.
Itt éppen Cafu lövését készül hatástalanítani a 2002-es vb-n...
Antoniosz Nikopolidisz: EB győzelem és más semmi?
2004 óta a történelemkönyvekben a Görögországról szóló fejezetek már nem csak a spártai fegyelemről, a maratoni és a thermopülai csatákról, a mitológiáról vagy a dór, ión, korinthoszi oszlopokról szólhatnak: futballválogatottjuk soha nem látott bravúrt bemutatva megnyerte az Európa-bajnokságot! (Az unokahúgomnak nyáron kötelező olvasmány gyanánt el kell olvasni egy Harry Potter könyvet, szóval remélem, azt is megéljük, hogy a történelemkönyvek futballeseményekről is beszámolnak…) Kapujában a George Clooney-hasonmás verseny győztesével, Antoniosz Nikopolidisszel, akire más honnan nem is nagyon emlékezhetünk, mint a Vészhelyzet az a torna – de az legalább nagyot szólt! Összesen négy gólt kapott Portugáliában a görög csapat, az egyenes kieséses fázisban egyet sem (a franciák, a csehek és a portugálok ellen is lehúzta a rolót olyan klasszisok ellen, mint Thierry Henry, Milan Baros vagy Cristiano Ronaldo), nem csoda, hogy őt választották a torna kapusának (a bevezetőben említett kapusok közül Neuer és De Gea kivételével mindenki ott volt a vert mezőnyben…). Nikopolidisz úgy lett a torna kesztyűse, hogy előtte fél évig szinte alig játszott, ugyanis a Panathinaikosznál nem sikerült megegyeznie a szerződéshosszabbításáról, az EB győzelem után ráadásul a legnagyobb hazai riválishoz, az Olympiakoszhoz igazolt, ami legalább olyan indulatokat váltott ki a szurkolókból, mint Luis Figo Barcelonából Madridba szerződése (bár legalább disznófejet nem kapott búcsúajándéknak...), vagy amikor Fabregas Arsenalos múltja ellenére a Barcás kaland után a Chelsea-t választotta. Külföldre nem igazolt, de nem is volt rá szüksége: minimum görög félistenként és kilencvenszeres válogatottként vonult vissza 2011-ben; jelenleg az U21-esek szövetségi kapitánya.
Timo Hildebrand: sikertörténet Stuttgartban, de mi a helyzet a válogatottal?
Ha Nikopolidisznál azt mondtam George Clooney, Timo Hildebrandnál nem mondhatok más, mint hogy Leonardo di Caprio – lassan fellép az egész színészi gárda… Hősünk kacskaringós pályafutása során megfordult a Valenciában, a Hoffenheimben, a Sportingban, a Schalkéban, sőt még az Eintracht Frankfurtban is, de a legtöbben alighanem a kezdetekre emlékeznek: 1999 és 2007 között a Stuttgart kapusa volt, a sikerek pedig nem kerülték el: utolsó szezonjában bajnok lett, de előtte volt már bajnoki második, s felállított egy 884 perces góltalansági rekordot is a Bundesligában. Tagja volt a híres Manchester United-verő team-nek, amiben olyan spílerek villogtak, mint Szabics Imre, aki gólt lőtt és gólpasszt is adott az angol óriás ellen. Persze a mi fiúnk mellett is voltak legendás arcok a stuttgarti öltözőben: Fernando Meira, Andreas Hinkel, Marcelo Bordon, Zvonimir Soldo, Alexander Hleb, Krassimir Balakov, Horst Heldt, Kevin Kuranyi, aztán később Thomas Hitzlsperger, Philipp Lahm, Sami Khedira és Mario Gomez. Szerintem minden Stuttgart szurkoló szeme könnybe lábad, ha ezeket a neveket hallja, különösképpen, ha arra gondol, szeretett klubja évek óta az első és a második vonal között liftezik… A Bundesliga meghatározó együttese volt akkoriban a Stuttgart, Hildebrand képességeiről pedig mindent elmond, hogy egy ilyen erős garnitúrát felvonultató csapatban lehetett ő hosszú ideig első számú kapus. Hiába: Di Caprio 2016-ban nyert először Oscar-díjat, német dublőrének ennél sokkal korábban voltak már Oscar díjas védései… Szerintem a válogatottban is megérdemelhetett volna több esélyt, de akkoriban Oliver Kahn és Jens Lehmann mellett mindenki más csinovnyiknak "felesleges embernek" számított – tulajdonképpen megköszönheti a hét válogatott fellépését, amibe belefért egy világbajnoki bronzérem is 2006-ban. Ha pályára nem is lépett a hazai rendezésű tornán, a német válogatott csúcsra törésének első fázisait premier plán figyelhette…
"Valaki dobjon már ide egy sört?" Na jó, ennél gyakran akadt több dolga...
Guillermo Ochoa: a világbajnokságok arca, akinek csak spanyol középcsapat jutott…
A színészi paletta még mindig nem ért véget: Guillermo Ochoa kiköpött Josh Radnor, aki az Így jártam anyátokkal című szitkom Ted Mosby-jaként vált híressé. S hogy Ochoa mivel? Több van benne a hosszú göndör fürtjeinél és a sármjánál? Azt hiszem, igen, s ezt elsősorban válogatott mezben bizonyította is. Mexikó nemzeti tizenegyének egyes számú mezét először éppen Magyarország ellen öltötte magára 2005 decemberében, hogy aztán tagja legyen a németországi (2006) és a dél-afrikai (2010) világbajnokságra utazó keretnek. Igaz, pályára egyik tornán sem lépett, így legfeljebb a bajor sörnek vagy a fülsiketítő vuvuzelának örülhetett. Vagy inkább nem. Aztán a 2014-es vb-n már kezdő kapus volt, a házigazda brazilok elleni 0-0 pedig élete talán legjobb produkcióját hozta. A torna egyik legnagyobb felfedezettje volt (29 évesen…), a costa ricai- Keylor Navas mellett kapusfronton üde színfoltja volt a tornának. Igaz, míg Navas a Real Madridba igazolhatott, Ochoának „csak” a Málaga jutott, bár a francia AC Ajaccio csapatához képest talán ez is előrelépés volt számára. Se a Málagában, se később a Granadában nem bújt elő belőle az X faktor, aztán a belga Standard Liége mentőövet dobott neki, miközben a 2018-as vb-n is parádézott: a csoportkörben 80%-os hatékonysággal hárította a lövéseket, ráadásul tizenhét védése volt, aminél senki nem produkált többet. A mexikói Club Américánál kezdte pályafutását, jelenleg is ott véd, s bár közel 35. születésnapjához aligha lesz már nagy dobása (csak kidobása, muhaha…), igazán nagy csapatban és jelentős trófeákért sohasem küzdhetett, a válogatottbeli pályafutás alighanem sok mindenért kárpótolja. Mert két vb-n is képviselhette hazáját, aminél egy igazi hazafi nem kívánhat többet, s méltó módon írta be magát a mexikói futballtörténelembe.
Francesco Toldo: EB-hős az ezredfordulóról, de emlékszünk bármi másra a karrierjéből?
Hozzá személyes vonatkozások is fűznek, mert hamarabb volt Toldo-s mezem, mint Casillasos… Az olasz kapus pályafutása nagy részét a Fiorentinában és az Interben töltötte (a kezdeti alsóbb osztályú csapatokat nem számítva), s bár 28-szor pályára lépett a válogatottban is, élete lehetőségéhez óriási szerencsére volt szüksége. Újra a Casillas párhuzam: Iker riválisa is megsérült egy torna előtt (Canizares és az arcszesz aligha kötöttek életre szóló barátságot, erre később még visszatérünk…), nos, Gianluigi Buffon az ujját törte a 2000-es EB előtt, így hirtelen Toldo lett a Squadra Azzurra első számú kapusa. Az olaszok végül aranygóllal elbukták a finálét a franciák ellen, de Francesco barátunk nagy pillanata a hollandok elleni elődöntőben eljött: a bombaerős Oranje ellen a rendes játékidőben, majd a szétlövésben is megTOLDOtta csápjait, s megfogott két-két tizenegyest. A Milanban nevelkedett, ahol egy meccsen sem lépett pályára, így senkinek nem bökte igazán a csőrét, hogy a városi riválisnál ért a csúcsra. A Fiorentinától nyolc szezon után távozott 2001-ben, a klub csődbemenetele előtt egy évvel, az Interben Julio Cesar 2005-ös érkezéséig stabilan őrizte helyét a kezdőtizenegyben. A kispadra szorulva sem vett erőt rajta a kapu(s)zárási pánik, maradt a klub kötelékében, így részese lehetett a zsinórban öt bajnoki címnek, a történelmi triplázásnak, a 2010-es BL győzelemnek, s talán néhány karate rúgást is elsajátított Eric Cantonától Zlatan Ibrahimovictól.
Nem volt egy jó meccs, de Toldo felejthetetlenné tette azt a 0-0-t - volt mit ünnepelnie, miután négy tizenegyest megfogott...
Sébastien Frey: Itália meghódítva, de válogatott karrier az nincs
Lehet velem vitatkozni, de kimondom: Sébastien Frey a kétezres évek egyik legjobb Serie A kapusa volt. Sőt, Buffon és Dida után talán a harmadik legjobb (bocsi, Toldo)! Nem csak én gondolom így: 2000-ben az év futballistája, 2000-ben és 2007-ben az év kapusa lett Olaszországban! A francia Cannes-ből érkezett Itáliába, ahol túlzás nélkül meghódította a Parma, a Fiorentina és a Genoa szurkolóit, de az Internazionale és a Hellas Verona kapuját is védte. A francia válogatottban ennek ellenére meglehetősen hiányos a „Frei-dosszié”: mindössze két meccset kapott a Les Bleus-ban. Fabien Barthez nagyjából egy évtizeden keresztül ellopta a show-t, mellette mindenki hendikeppel indult, de a 2008-as EB-n például egy Grégory Coupet mögött ült végig a kispadon (le is bőgött nagyon csúnyán a csoportkörből simán kizúgó, de két évvel korábban még vb döntős francia csapat…). Coupet-nak az volt a szerencséje, hogy a kétezres évek sikercsapatának, a zsinórban hét francia bajnoki címet szerző Olympique Lyonnak volt a kesztyűse, így szem előtt volt. Frey meg hagyománytisztelő: nagyapja és édesapja is focizott, utóbbi ráadásul szintén kapus volt, sőt öccse is profi labdarúgó. Őket nem láttam játszani, de Sébastien Freyt igen, aki minden kétséget kizáróan klasszis volt a posztján.
"Koncentrálok, tehát vagyok" - a Serie A egyik legjobb kapusa...
Andrés Palop: A sevillai borbély, aki be sem mutatkozhatott a válogatottban
Egy Európa-bajnok kapusról beszélünk, de hogy nem válogatottbeli pályafutására emlékszünk, az annyira biztos, mint Stohl András helye a TV2-n: nem, hogy a 2008-as osztrák-svájci tornán, a válogatottban sem lépett pályára egyszer sem. Megjegyzem: Stohl András sem. Pedig jó kapus volt ő, amit nem spanyol élvonalbeli debütálásakor bizonyított: mondjuk szeretnék én a Villareal csapatában egy Real Madrid elleni 1-4-el kezdeni… A Villareallal előbb feljutott, majd ki is esett az első osztályból, így 1999 nyarán visszatért kölcsönszerződéséből nevelőegyütteséhez, a Valenciához, kimondottan második számú kapusnak. A hidrogénszőke Santiago Canizares mögött sok sót nem evett meg, de egyrészt sokat tanulhatott tőle, másrészt két bajnoki címet és egy UEFA kupa győzelmet szerintem nem kell megmagyarázni… (Canizares is megérne egyébként egy külön cikkelyt: két vesztes BL döntője van, s bár kiváló kapus volt, szerintem sokan a 2002-es balesete miatt emlékeznek rá. A vb előtt elvágta a lábát egy aftershave-s üveggel, így lett Iker Casillasból a válogatott első számú kapusa, majd a világ legjobbja…) 2005-ben Palop a Sevillába igazolt; hihetetlen, de 32 évesen találta meg őt élete lehetősége. Az itt töltött nyolc szezon alatt állandó kezdő kapusként végre érdemben is hozzá tudott tenni a csapat sikereihez: 2-2 Király kupát és UEFA kupát nyert. 2007. március 15-én a Sahtar Donyeck elleni UEFA kupa párharc visszavágóján az utolsó pillanatokban gyönyörű gólt fejelt, amivel hosszabbításra mentette a partit, majd az Espanyol elleni finálén Palopból polippá vált: a szétlövésben három büntetőt megfogott. Casillas árnyékában egy Pepe Reina és egy Victor Valdés is háttérbe szorult, hát még Andrés Palop, aki pályafutása végén a légióséletbe azért belekóstolt. A leverkuseni kalandot ő sem gondolhatta igazán komolyan, egy év múlva inkább a visszavonulás mellett döntött. A Sevillának igen erős csapata volt a kétezres években (a teljesség igénye nélkül klubtársa volt hosszabb-rövidebb ideig Daniel Alves, Jesus Navas, Enzo Maresca, Frédéric Kanoute, Luis Fabiano és Javier Saviola), s ennek a csapatnak lehetett ékköve és oszlopos tagja Andrés Palop – se kanál, se kés, se villa. Se több ilyen gyenge poén…
Gyakori kép Sevillából: Palop az ünneplés középpontjában
Samir Handanovics: fényes karrier Olaszországban, de Szlovénia nincs rajta a futballtérképen…
A braziloknak ott van Allison és Éderson, a spanyoloknak De Gea és Kepa, a magyaroknak Gulácsi és Dibusz németeknél Neuer és Ter Stegen. Az teljesen normális, ha a világ legjobb válogatottjainak több világklasszis kapusa is van. De az meglehetősen ritka, hogy egy jóindulattal is csak középkategóriásnak titulálható európai válogatottnak két szuper kapusa legyen, már pedig a szlovénoknál ez a helyzet: Samir Handanovics a maga 36 évével már inkább a múlt, Jan Oblak pedig, aki a huszonnyolcadikat tapossa, a jelen és a jövő (bár mondják, a jó kapus olyan, mint a jó bor: minél öregebb, annál jobb…). A Zlatko Zahovic-féle szlovén válogatott legutóbb 2000-ben kvalifikálta magát egy világeseményre, azóta annyi sikerélmény éri őket, mint az észbontókat a Viasat3 népszerű, ugyanakkor szánalmasan bugyuta műveletlenségi vetélkedőjében; 2015 óta Handanovics is csak klubkarrierjére koncentrál, hátha legalább azon a területen csurran-cseppen neki valami. Már az Udinese csapatában sok ügynök nézett, mert bár néhányszor kölcsönadták, 2007-től kezdő kapus lett a Serie A-ban, ami azért, legyünk őszinték, nem adatik meg mindenkinek. A közönségkedvenc és közel kétszáz meccsen a klub mezét viselő, később a Sevillában, a Galatasarayban, a Rómában, a Napoliban és az AS Monacóban is megforduló, olasz válogatott Morgan de Sanctis örökét kellett átvennie, s hogy milyen jól betöltötte ezt a szerepkört, jelzi, hogy az Internazionale benne látta a BL győztes és csaknem százszoros brazil válogatott Julio Cesar utódját. Csak 2012-ben mondta ki, hogy „udi ne!”, azóta Milánó fekete-kék szegletében tengeti életét, s bár az Inter nem ezekben az években éli történelme csúcsát, a szlovén kapusra egy rossz szavunk sem lehet. De akkor sem lehetne, ha a Barcelona, a Juventus vagy a Kaposvár Manchester United csapathirdetése kezdődne az ő nevével…
Neki is jár a taps!
Roman Weidenfeller: Dortmundi aranykorszak, de a válogatott az nuku
Azt hiszem, 16 évet nem kell megmagyarázni, ráadásul Roman Weidenfeller 2002 és 2018 között nem Nyírparasznyán védett, hanem a Borussia Dortmundban! Legnagyobb élménye talán nem a Bajner Bálinttal való találkozása volt (Hajnal Tamás mélyebb nyomott hagyhatott benne, ő egy ideig stabil kezdőjátékos is volt a Ruhr vidéken!), sokkal inkább emlékezhet arra a két bajnoki címre és elbukott BL döntőre, ami feltette a Dortmundot újra Európa térképére, s ha nem lett volna Dortmund-szintű kapus, a sikeredző Jürgen Klopp biztos, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül vett volna a helyére valakit (na nem Kariust…). De nem tette, így Hummels, Schmelzer, Piszczek, Kagawa, Sahin, Gündogan, Lewandowski és Reus mellett Weidenfeller is legendává vált a dortmundi aranycsapatban. Meg világbajnokká, mert ugyan nem lépett pályára Brazíliában, ott volt a 2014-es vb győztes Nationalelf keretében. Népszerűségben szerintem lekörözte híres elődjét, Jens Lehmann-t, akinek a bűnlajstromába nem kisebb dolgokat jegyezhettek a krónikások, mint hogy meccs közben, a pálya szélén végezte el kis dolgát, vagy hogy egyszer kiállították azért, mert összeverekedett saját csapattársával...
"Vajon én is ugrom valaha ilyen magasra?" - Sergio Ramos morfondírozik...
Yann Sommer: van-e még feljebb a Gladbachnál?
Yann Sommer előtt még értékes évek állnak, hiszen csak decemberben szavalhatja el József Attila Születésnapomra című közkedvelt versének kezdő sorát: „32 éves lettem én”, de hogy meglepetése egy sztárcsapat szerződése lesz-e, meglehetősen kétséges, holott évek óta a Bundesliga egyik legjobb kapusa (nem elfogultság, de azt hiszem, jelenleg Neuer és Gulácsi Péter jobb legfeljebb nála). Pályafutását a legnépszerűbb svájci klubban, a Baselben kezdte, de megfordult az FC Vaduz és a Grasshoppers együttesében is, mielőtt a Borussia Mönchengladbach csapatához szerződött. Ennek is már idestova hat éve. A válogatott kapuja a szintén fényes Bundesliga karriert befutó, s a Wolfsburggal még bajnokságot is nyerő Diego Benaglio visszavonulása után nyílt meg előtte végérvényesen, bár az U21-es csapatban már korábban megmutatta különleges képességeit: a 2011-es EB döntős svájci csapat hőse volt, s a torna álomcsapatába is beverekedte magát. Jó korban van, még összejöhet az álomszerződés is, de a Gladbachban is jó helyen van: nincs akkora nyomás rajta, mégis minden évben a nemzetközi helyekért küzdhet klubcsapatával, miközben hétről hétre van 1-2 olyan bravúrja, ami a forduló legnagyobb védései közé tartozik Németországban (bár a hétvégén éppen potyagólt kapott a Bayern München ellen, de ez a ritkább...). Kérdés, beéri-e ennyivel, mert a Mönchengladbach újkori történelme nem a trófeahalmozásról híres…
A kapus magánya...
Triumvirátus Magyarországról
„Annyi rosszat kiabáltok róla, s ő a föld legjámborabb folyója…” – írja Petőfi a Tiszáról. Nos, a magyar válogatottról is lehet sok mindent károgni (van, ami tintafestéket és pergament tűrő és van, ami kevésbé…), de azt szerintem nem vonhatjuk kétségbe, hogy nem kapusainkkal van a legnagyobb baj. Kapusproblémáink szerintem nem voltak az elmúlt húsz évben. Az említett időszakban öt hálóőr mondhatja el magáról, hogy hosszabb távon is bitorolta a kapusmezt és bebetonozta helyét a válogatottban (azaz minimum 20 találkozón védett, de van, hogy pályafutása már a ’90-es évektől datálódik): Király Gábornak 108 fellépés (és egy emlékezetes Európa-bajnokság), Babos Gábornak 27, Végh Zoltánnak 25, szegény Fülöp Mártonnak 24, Bogdán Ádámnak 20 találkozó jutott, míg jelenleg, Király visszavonulása óta Gulácsi Péter az egyértelmű választás a poszton (ő is túl van már a harmincon, ami a válogatott meccseket illeti). Vegyes érzésekkel gondolhatunk vissza rájuk, pozitív és negatív emlékeink is lehetnek velük (meg úgy általánosságban az egész válogatottal) kapcsolatban, de az vitathatatlan, hogy megérdemelték a bizalmat, amire az esetek többségében rá is szolgáltak. Ám rajtuk kívül is van néhány kapus, akik több figyelmet kaphattak volna meggypiros dresszben. Emlékszünk még Szűcs Lajos, Rabóczki Balázs és Vlaszák Géza nevére? Szubjektív vélemény természetesen ez is, de nekem ők jutottak elsőként eszembe; ők hárman együtt mindössze tízszeres válogatottak, pedig milyen jó kapusok voltak…
Szűcs Lajos, bár Újpesten nevelkedett, s perembere volt az 1998-as Bundesliga bajnok Kaiserslauternnek, karrierje érdemi részét a Fradiban töltötte, ahol nem volt nehéz közönségkedvenccé válnia: zseniális kapus volt. Nála értem legkevésbé a mellőzöttséget: mindössze három meccset kapott a válogatottban. Az Üllői útnak pá-pát intett, hogy legendává válhasson Pápán is, bár ott más célokért, konkrétan a bent maradásért küzdött; mindenesetre Szűcs Lajos után egészen Dibusz Dénes Pécsről való érkezéséig, tehát nagyjából egy évtizedig kellett várni, hogy arra igazán méltó védje a IX. kerületiek ketrecét.
Rabóczki Balázs Svédországban és Dániában is légióskodott (utóbbi országban bajnok is lett), de legtöbben talán a Dunaferrel nyert bajnoki címére emlékeznek vele kapcsolatban. Azt a csapatot Egervári Sándor dirigálta, aki korántsem volt annyira rossz edző, mint amennyire csúnyán megbukott a válogatott élén a hollandoktól elszenvedett 1-8 után. Tizenhat pontot (!!!) vertek az ezüstös MTK-ra, mindössze egyszer kaptak ki, csupán 23 gólt engedtek az ellenfeleknek, miközben olyan spílerek labdáztak akkortájt Dunaújvárosban, mint Molnár Zoltán, Salamon Miklós, Éger László, Rósa Henrik, Lengyel Ferenc, Zavadszky Gábor, Igor Nicsenko és Tököli Attila.
Vlaszák Géza éppen kimaradt a 2002-es bajnokcsapatból (amit egyébként egy másik, sajnos később megbukott szövetségi kapitány, Bozsik Péter irányított), de két részletben több mint 250 mérkőzésen védett Zalaegerszegen, ami akkoriban ugye nem a kiesés elkerüléséért küzdött, emellett az MTK-ban és Újpesten is első számú kapus volt – mégis egyedül Lothar Matthäus szavazott neki bizalmat a válogatottban, öt alkalommal. Ha pár mondatban is, de szerettem volna róluk is megemlékezni!
Tíz kapus (+ a magyarok), de a sor még folytatható… A Premier League például rengeteg jó hálóőrt adott a világnak, akiket említhettem volna még, de nem akartam extrán hosszú írást. A teljesség igénye nélkül, akik kimaradtak, de kisebb-nagyobb hibáik ellenére mégis nagyra tartottam őket: az ír Shay Given, az amerikai Brad Friedel, a dán Thomas Sörensen, vagy a finn Jussi Jääskeläinen, hogy a még ma is aktív angol Ben Fosterről vagy a dán Kasper Schmeichelről ne is beszéljek. A német Tim Wiese, az uruguayi Fernando Muslera, illetve a cikkben említett, de külön fejezetet nem kapó kapusok is bátran beilleszthetők a felsorolásba. Természetesen ez a lista is szubjektív, az általam felsoroltak közül Rüstü, Ochoa, Frey és Toldo kedvenc kapusaim közé is tartoztak, de azt általánosságban mindegyikükről ki merem jelenteni, hogy extra képességű, világklasszis kapusok voltak, akik vagy „rossz országba születtek”, és azért nem nyerhettek válogatott szinten semmit (esetleg nem számított rájuk a felső vezeték vezetés…), vagy valamilyen más oknál fogva nem tudták talán befutni azt a karriert, amire predesztinálva lettek volna. Kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre, listátokra, kedvenceitekre is, ezért az István, a király rockoperából idéznék zárásként: „Csak annyit kérdezek a válaszra várva: rabok legyünk vagy szabadok?” „Mondd, Te kit választanál?”
