„Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a Lélek egységét. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.”

Bár Szent Pál apostol Efezusiakhoz írt levelének részletét ma nem olvastuk fel se apostoli szakaszként, se az Evangéliumban, mégis fontosnak tartottam, hogy ezekkel a mondatokkal indítsam a mai gondolataimat. Prózai az ok: a katolikus egyházban ma van a papi és szerzetesi hivatások világnapja - az idézet pedig a hivatásról szól. A római katolikusoknál ezt Jó Pásztor vasárnapjának nevezik, a görögkatolikusoknál, a mai evangéliumi szakaszból kiindulva pedig az inaszakadtról elnevezett vasárnapnak. A felolvasott történetben hallhattuk, hogy szegény ember 38 esztendeje beteg – én 34 éves leszek az ősszel, így különösen hátborzongató ebbe az időintervallumba belegondolni, és amikor Jézus szóba elegyedik vele, érthető okokból kifakad: „Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire pedig én odaérek, más megy be előttem.” Mi köze lehet a papi és szerzetesi hivatásoknak ehhez az inaszakadt emberről szóló történethez? Máshogy fogalmazva: miért lehet görögkatolikus egyházunkban ez a történet a mai nap Evangéliuma? Mi a pap legfontosabb feladata? Mi az elsődleges küldetése? „Hogy az a bizonyos ember legyen…” A szó szoros és átvitt értelmében is.

(forrás: encsgorkat.hu)

Ha már a hivatásokat ünnepeljük, engedjék meg, hogy elsőként a papi hivatásról, saját magam hivatásáról ejtsek néhány szót. A papi hivatásnak, mint ahogy minden hivatásnak, vannak „ütőkártyái”. Furcsa talán ez a kifejezés. Egy focistának a lába, egy szobrásznak a keze, egy operaénekesnek a hangja a legfőbb ütőkártyája. Egy papnak a szavai és a cselekedetei. Ha egy pap megszólal, annak általában súlya van. Ha egy pap tesz valamit, arra felfigyelnek az emberek. Ha rosszat tesz, annak sajnos mindig különös hírértéke volt. Mert ez a világ botrányra éhes. Kár tagadni; sajnos sokkal izgalmasabb egy tönkre ment papi életről, pedofil rágalmazásról vagy a cölebsz papok nőügyeiről hírt adni a médiában, mint egy példaértékű hivatásról, egy 5-6 gyermekes pap-családapáról, egy remek közösségszervező lelkipásztorról beszámolni. És ez baj. Nagy baj. Mindig, amikor a pap megszólal, mindig, amikor tesz valamit, azt felelősséggel kell tennie. Hitelesnek kell maradnia. A „bort iszik és vizet prédikál” mentalitás nem csak a pap saját renoméját, hitelességét csorbítja. A pap mindig az Egyház nevében beszél. Mindig Krisztus nevében szól és cselekszik. Éppen ezért a papi hivatás soha nem önmegvalósítás. Ha az emberek nem veszik észre Krisztus szolgáját a lelkipásztorban, az régen rossz és az egész hivatásgyakorlásunk az értelmét veszíti. Mert azt a csatárt sem akarják leigazolni a dúsgazdag klubok, aki egy meccsen mind a tíz ziccerét elhibázza. Azért az operaénekesért sem fognak sorban állni az autogramvadászok, aki egy áriát csak szörnyen hamisan tud elénekelni. És itt jövünk mi a képbe: szükség van, hogy a papokért, lelkészekért, szerzetesekért, a leendő hivatásokért imádkozzunk. „Nincs emberem, aki bevigyen engem a tóba…” Igen, tehetünk mi is azért, hogy legyenek ilyen emberek, mert az imádságnak hatalmas ereje van!

(forrás: romkat.ro)

A papi és szerzetesi hivatások vasárnapján azért csak felteszem a kérdést: vajon kizárólag a papnak van hivatása? Minden ember, aki a munkáját nem letudandó kötelességnek, „kötelező rossznak” tartja, nem csak a „legyünk túl rajta” és „csak a pénz számít!” mottóval végzi, hivatásként élheti meg. Az csak jó, ha a munkánk a hivatásunk is egyben. Az még jobb, ha a munkánk, ami ugye a hivatásunk, egyben a hobbink is. Hobbi, amit becsülettel, szívvel-lélekkel, legjobb tudásunk szerint végzünk. Keresztes Szent János úgy fogalmaz, hogy „Isten nem cselekedeteink száma vagy nagyszerűsége alapján méri tökéletességünket, hanem a lélek alapján, mellyel véghez visszük azokat.” Fontos, igen fontos, van-e lelke annak, amit csinálunk, vannak-e érzések a hivatásunk mögött, de nem állhatunk itt meg, mert van ennél egy még fontosabb, magasztosabb, szentebb hivatás. A mi legfontosabb hivatásunk nem más, mint a szeretet. A legfontosabb hivatás, a legfontosabb feladat, amit az Isten az emberre bízott, a szeretet parancsa. És ez nem közhely, mert a szeretetről nem lehet közhelyesen és nem lehet eleget beszélni. Vagy Jézus közhelyeket puffogtat, mikor erről tanítja a tanítványokat? „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek Titeket.” Hivatásunk a szeretet, ezt a Kowalsky meg a Vega zenekar úgy fogalmazza meg: mindannyiunkat szeretni szültek! És ezt a szeretetet hétköznapjainkban is meg kell élnünk. Nem kell látványos dolgokat tennünk – a szeretet, mint élethivatás sem mindig élhető meg látványosan és nem is ez a cél. Nem kell, hogy rólunk szóljanak a hírek, velünk legyen tele a sajtó. Egy kis szójátékot belecsempészve: nem kell, hogy minden kiderüljön és majd mindenki derüljön azon, ahogy mi megéljük keresztény hivatásunkat, a szeretet parancsát, mert nem ez a lényeg, hanem amit Kalkuttai Teréz anya mond: „Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel!” Még ha az évközi hajtásban pörög is alattunk a mókuskerék, nyomaszt a munkahelyen az esetleges megfelelési kényszer, ne felejtkezzünk el az Istentől kapott legszentebb hivatásunkról. Mert ha megéljük a szeretet hivatását, mi leszünk az a szerencsés, akire oly régóta vár az az inaszakadt ember. Felismerjük, ha valakinek szüksége van ránk, ha valaki segítségre szorul. Ha valaki szeretetre vágyik.

A mai alkalommal nem csak a papi hivatásokról, de mindnyájunk hivatásáról, s legfőbb hivatásunkról is gondolkodtunk röviden. Zárásként két idézetet hoztam. Az egyik Néri Szent Fülöptől származik: „Vesd magad Isten karjaiba, és légy egészen biztos benne, hogy bármilyen munkára is szán téged, alkalmassá fog tenni rá, és erőt fog adni hozzá.” A másik idézetet Pió atyától olvastam: „Igyekezzetek teljes szívetekből és minden akaratotokból szolgálni az Urat. Ő mindenkor bőségesebben áld meg titeket, mint ahogy megérdemlitek.” Azt hiszem, szentekkel nem érdemes vitába szállnunk. Várjuk ezeket az áldásokat, bízzunk az Isten jóságában és szeretetében, és a mai nap, valamint a következő héten imádságainkban, fohászainkban emlékezzünk meg a papokról, lelkipásztorokról és imádkozzunk leendő hivatásokért is! Ki tudja, talán a pár hét múlva érettségiző fiatalok közül is lesznek olyanok, akik a papi vagy a szerzetesi hivatást választják. Mert ők is tudják: „Az Isten szeretőknek minden a javukra válik!”