Nem szeretnék már az elején ordas nagy közhelyeket puffogtatni, de azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy a ma hallott evangéliumi történet rólunk szól. Bizony, magunkra ismerhetünk a meghívottakban, akik a meghívás ellenére ilyen-olyan indokkal kihúzzák magukat az ünnepi lakoma alól. Hányszor és hányszor van, mikor kifogásokat keresünk és találunk is, ha az Istennel való kapcsolatunkról van szó? „Bocs Uram, ma azért nem megyek templomba, mert a gyereket viszem meccsre.” „Elaludtam, muszáj ebédet főznöm Liturgia alatt.” „A fodrász éppen a Liturgia alatt tud fogadni engem.” „Ennyi pihenés nekem is jár, egész héten keményen güriztem, legalább vasárnap hadd ne kelljen menni sehová.” Aki így gondolkodik, akinek éjjel-nappal működik a kifogásgenerátora, sok mindenről lemarad. A Mennyország ízét már itt a Földön megtapasztalja és megérzi az, aki Krisztust választja. Aki képes igent mondani az Ő meghívására.

Karácsony előtt a legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, hogy mit is jelent számunkra az ünnep, miről szólnak az előkészületek? Az ünnepi lakomáról szóló példázat nemcsak arról hivatott szólni és arról akar meggyőzni bennünket, hogy Isten hívását ne utasítsuk el, mondjunk rá igent, hanem arról is szól, arra is rá akar világítani, hogy az igazi, gazdag ünnepi lakoma nem ezen a földön vár ránk. Minden disznóvágás, puccos éttermekből rendelt bőségtál és karácsonyi dínom-dánomok ellenére. Degeszre itt is ehetjük magunkat, de boldogok leszünk tőle? Ideig-óráig talán. Aztán újra megéhezünk. Ám nem véletlenül beszél Jézus mennyei lakomáról, s máshol sem véletlenül mondja ezt önmagáról: „Én vagyok a mennyből alászállott élő Kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él.” (Jn 6,51) Azaz nem éhezik meg soha. Krisztus azért született közénk, hogy tápláljon bennünket. Különös párhuzamot és értelmezést nyerünk, ha idekapcsoljuk Jézus születésének helyszínét is. Krisztus Urunk, jól tudjuk, Betlehemben született, a Betlehem helységnév pedig a héber Beit Lehem szavakból származik, ami annyit jelent, hogy Kenyér Háza. Jézus Krisztus, aki magát az Élő Kenyérnek nevezi, a Kenyér Házában született. Izgalmas etimológia ez. Karácsonyi lakománk, az egész ünnepünk akkor lesz gazdag és bőséges, ha éhségünket Krisztus csillapítja. Vajon mi igent mondunk az ő lakomájára, meghívására?

Egyetlen gondolat még. A karácsony a szeretet ünnepe. A szeretet kapcsán álljunk meg egy pillanatra és azonosuljunk kicsit azokkal, akiket a szolga a király megbízásából utólag hívott meg a lakomára. A koldusok, bénák, vakok és sánták tulajdonképpen a társadalom peremén álltak. Emberszámba sem nagyon vették őket. Pedig vajon ők nem szolgálnak rá az Isten kegyelmére, szeretetére? Ők nem Isten gyermekei? Mi különbek lennénk bárkinél is? „Isten nem személyválogató!” (Róm 2,11) Gondolkozzunk el: mivel tudunk segíteni beteg vagy bajba jutott embertársainkon? Nemcsak karácsony tájékán találkozunk rászorulókkal, olyanokkal, akiknek szükségük van a segítségünkre, de karácsony táján tudjuk Isten irgalmas szeretetét még hitelesebben közvetíteni ebben a világban. Mert sosem tudhatjuk, mikor kinek az alakjában látogat meg bennünket az Úr. Tolsztoj meséjében Pánov apó egy éjszakai látomást követően egész nap Jézust várja, s közben mindenkin segít, aki betéved hozzá: az utcaseprőn, egy fiatal asszonyon és a gyermekén, sok más mindenkin is és csak a nap végén érti meg, hogy maga Krisztus látogatta meg, rajta segített, Őt fogadta be házába.

Régi felvidéki szokás, hogy eggyel több teríték kerül szenteste a család ünnepi asztalára, mint amennyi a családtagok száma. Mert a Vendégnek is helyet adunk. Krisztus pedig velünk kell, hogy ünnepeljen, Ő a mi vendégünk. Csak VELE lehet teljes az ünnepünk! – Teríts neki a szívedben te is, Testvérem!