A Bajnokok Ligája döntőjére talán már nem is emlékszünk, olyan régen volt, s a minap az átalakított, kibővített, kutyát nem érdeklő, mindenki a többség hátára csak púpként nehezedő klubvilágbajnokság is lezárult, így kijelenthetjük, hogy július közepén véget ért a Barátok közt hosszúságúra nyúló futballszezon. Rengeteg minden történt a magunk mögött hagyott esztendőben, én a legérdekesebbeket és talán a legfontosabbakat igyekeztem csokorba szedni – remélem, sikerül mindezt emészthető formában tálalnom! :)

Egyoldalú és végtelenül sima volt a BL döntő, a PSG felült végre Európa trónjára – de tudunk emiatt haragudni rájuk?

Két csapat Bajnokok Ligája győzelmét nem akartam soha megélni: az egyik a Barcelona Manchester City, a másik a Paris St. Germain. Két éve a Manchester City ült fel Európa trónjára úgy, hogy már előtte is többször nyitva volt az aranykapu, csak átbújni nem sikerült alatta Guardiola legényeinek, 2025. május 31-étől pedig a PSG-n sem lehet többet élcelődni. Persze, az még mindig érdekes, hogy az előzetesen lesajnált, az új BL formátum alapszakaszából is éppen hogy csak továbbjutó franciáknak most sikerült, amikor korábban Cavanival, Ibrahimoviccsal, Neymarral, Messivel, Sergio Ramosszal és Mbappéval nem jött össze. Talán éppen ezért: mert ilyen egyének, egók ebben a csapatban nem voltak, és senki nem várta azt, hogy ez a projekt éppen idén éri majd el a csúcspontját. Amikor a 16 között lefutballozták a szezon addigi legjobb csapatát, a Liverpoolt, már lehetett sejteni, hogy itt valami készülőben van. Aztán két további angol csapatot, az Aston Villát és az Arsenalt is eltakarították az útból, viszonylag könnyen. És mivel addigra a Real Madrid, Bayern München, Barcelona hármas is eltűnt a süllyesztőben, a PSG hirtelen a döntőben találta magát. Hogy favoritként volt-e ott jelen? Talán igen. Picivel ők voltak az esélyesebbek az olasz Inter ellen. Persze, öt gólos különbségre, ilyen sima fináléra szerintem senki nem számított. Ez egy nagyon csúnya macska-egér harc volt. A párizsi csapatot pedig egy ilyen produktum után azért illik megdicsérni.

Ousmane Dembélé kiemelkedő szezont futott, a döntőben is, hiába nem szerzett gólt, nagyot játszott, nem lennék meglepve, ha ő nyerné az Aranylabdát. Mégis, a szezon előtt én egyetlen klasszist tudtam volna említeni ebből a csapatból: a kapus, Gianluigi Donnarummát. Egy kapus viszont egyedül nem tud trófeákat nyerni, igaz, sokat hozzátehet védéseivel az esélyekhez, de a trófeákat általában a csatárok nyerik meg. (Hozzáteszem: klasszis kapus, de a legkevésbé sem szimpatikus játékos. Emiliano Martinez suttyóságát még nem érte el, de öles léptekkel közelít felé…) Donnarumma mellé, főleg tavasszal sokan felnőttek. A szezon egyik felfedezettje a portugál Nuno Mendes volt, aki ma valószínűleg a világ második legjobb balhátvédje (természetesen csak Kerkez Milos után, muhaha…) Minden szembejövő ellenfelét leszedte a pályáról: se Szalahnak, a Nemzetek Ligája döntőben pedig Lamine Yamalnak sem volt még csak momentuma sem mellette. Egy másik portugál is villogott: Vitinha a középpálya kulcsfigurája volt. Ha tavaly Rodri megkaphatta a mára már az értékéből sokat veszítő Aranylabdát, Vitinhára sem tekinthetünk teljesen esélytelenként! Nuno Mendes a bal, míg Achraf Hakimi a jobb oldalon szédített meg mindenkit, ráadásul a lélektanilag fontos első gól is az ő nevéhez fűződött. És volt intelligenciája nem ünnepelni volt klubjának lőtt gólját, pedig egy BL döntőben született. Kalapemelést érdemel!

A télen Nápolyból érkező Khvicha Kvaratskheliának nem sok idő kellett az akklimatizálódáshoz. (Bezzeg nekem ahhoz, míg leírtam a nevét… És nem is biztos, hogy jól írtam…) Sokan nem értették, hogy mi szükség van rá, de végül minden kételkedőnek befogta a száját. Stabil alapember lett, a döntőben gólt is szerzett, és nem akármilyen bravúrt hajtott végre: egy szezonon belül lett olasz és francia bajnok, valamint BL győztes. A támadósorban tavasszal feltűnt Desirée Doué, aki a finálé előtt nem volt még 20 éves, de a döntőben szerzett két gólt, és adott egy gólpasszt. Sokak szerint akkora potenciál van benne, mint Yamalban. Majd az idő eldönti. A lényeg, hogy ez a PSG, bár még mindig az a katari fószer irányítja, akinek a nevét nem mondjuk ki (és le sem írjuk…), már nem az a PSG. Ettől a csapattól, ezektől a játékosoktól nem jön rám a hányinger, és nem sajnálom a BL győzelmet. (Persze, amiatt sem voltam szomorú, hogy a vasárnapi klubvilágbajnoki döntőben a Chelsea helyrerakta őket, és simán, 3-0-ra nyert – csak, hogy két lábbal azért a földön maradjanak. Így nem lett tökéletes a szezon…) Csak Mbappénak ciki, aki elment Madridba Bajnokok Ligáját nyerni… A csapat sikeredzőjének, Luis Enriquének pedig nem lehetett nem szurkolni. Tíz évvel ezelőtt, egyszer már triplázott, a Barcelonával, akkor lánya is vele ünnepelt a gyepen. Aztán a kislány súlyos betegség után 2019-ben elhunyt, Luis Enrique összeomlott – érzelmes pillanat volt számára ez a győzelem… És teljesen megérdemelt. Hogy a legyőzött ellenfélről egy szót sem írtam? Nem forgatom meg a kést az olasz Inter szurkolóiban és játékosaiban. Egyébként is, mintha csak egy csapat lett volna a pályán. Róluk meg ugye írtam… :) Szerencsétlen milánóiakról meg amúgyis lesz még szó később, de nem spoilerezek…

(A tavasszal kétszer egyébként írtam a PSG-ről: a Liverpool kiejtését követően, majd az elődöntők előtt, skubizd meg ezeket az írásokat, ha lemaradtál róluk!)

Van magyar Premier League bajnok – Arne Slot jött, látott és győzött!

Én meg naivan azt hittem, Jürgen Klopp távozása után, ha nem is esik szét a Liverpool, de minimum rendesen meggyászolja legendás edzőjét. Ehhez képest, a Feyenoordtól kvázi ismeretlenül érkező Arne Slot már az első idényében bajnok lett a Pool-lal! Persze, az elvitathatatlan, hogy ennek a csapatnak az alapját Klopp tette le, akinek a pontot az i-re még nem sikerült felraknia, és aki nagyon elegáns módon távozott, fél évvel a szezon előtt bejelentve, hogy elfáradt. Hogy aztán a saját búcsúztatásán az új menedzser nevét skandálva énekeltesse meg az Anfield Road közönségét! Már két éve, hogy Szoboszlai Dominikkal az élen új középpálya épült a Mersey partján, Henderson, Fabinho, Naby Keita el is húzták a csíkot (utóbbi meg sem állt az Üllői útig – ki gondolta ezt???), és a félelmetes támadótrióból is Szalah maradt egyedül hírmondónak. Szóval Kloppnak új csapatot kellett építenie, és ezt egészen jól csinálta – tavaly nyáron konkrétan nem érkezett senki, aki a kezdőcsapat kapuján kopogtatott volna.

Slot Szoboszlaival is a kezdetektől számolt, mert a sok magyar fotelhuszárral ellentétben neki van szeme a labdarúgáshoz – sőt, Kloppal ellentétben közelebb is játszatta a kapuhoz, ezáltal veszélyesebb lett támadásban, de a védekezése, letámadása, futómennyisége teszi őt igazán átlagfelettivé és pótolhatatlanná a csapatban. Szoboszlai Dominik minden sorozatot figyelembe véve klubjában 49 meccsen játszott összesen 3429 percet, és összesen 8 gólt és 9 gólpasszt jegyzett – a bajnokságban 36 meccs, 2497 perc, 6 gól és 7 gólpassz. A BL-ben betalált az AC Milan ellen, a Ligakupában a Tottenham elleni elődöntő visszavágón. Voltak bőven emlékezetes bajnoki meccsei. A Tottenham elleni decemberi 6-3-as győzelem alkalmával gólt lőtt, gólpasszt adott. A Manchester City elleni rangadón szintén. Egy körrel később a Newcastle ellen is betalált. A Tottenham elleni 5-1 alkalmával, amin hivatalosan eldőlt, a bajnoki cím, két gólpasszt adott! Álomgólt szerzett az utolsó előtti körben a Brighton ellen. Jó volt látni, jó volt szurkolni neki. Idén már sokkal jobb volt az összhang közte és Szalah között. A szurkolók is szerették. Bár ez nem az előző szezonhoz tartozik, de szerintem Florian Wirtz érkezése nem veszélyezteti az ő helyét a kezdőcsapatban – legfeljebb többször lesz rotálva, de ez nem biztos, hogy baj.

Slot gyakorlatilag rajtcél győzelmet aratott, egy pillanatig nem lehetett azt érezni, hogy ez a bajnoki cím kicsúszhat a kezükből – Kloppnál azért volt olyan, hogy egy szinte már megnyert trófeát elengedtek… Nem mindig volt sziporkázó és szemkápráztató a futball, kevesebb volt a heavy metal (mint Kloppnál), de nagyon tudatos volt a játék, és mindenki tökéletesen tudta a szerepkörét. (Például Darwin Nunez is állandóan megtalálta a helyét a kispadon, egyszer sem tévesztette el. Respect! :)) Egyedül az Arsenal tudta ideig-óráig tartani a lépést, de nekik sem sikerült végig – papíron április 27-én, de egyébként már február környékén eldőlt a bajnokság, ilyenre már pedig a Guardiola vagy a Ferguson érában is ritkán volt példa. Három fájó pont azért így is akadt a szezonban. A BL búcsú és a Ligakupa döntő elbukása néhány nap különbséggel történt. A PSG végül behúzta a Bajnokok Ligáját, így Liverpoolban elmondhatják, hogy a későbbi győztestől kaptak ki. Engem csak az nem hagy nyugodni, miért éppen Dominiket cserélte le a büntetőrúgások előtt Slot, aki a legjobb lövők egyike. A BL búcsú után nem jött jól a Newcastle elleni ligakupás vereség, ez kicsit megrogyasztotta a klubot. De azért nem nagyon… Viszont az is ritka, hogy valaki ennyire kiengedjen a bajnoki címe tudatában: a Liverpool az utolsó 12 megszerezhető pontból 2-t szerzett… Szóval lesz még hova fejlődni, vannak célok, amikért lehet küzdeni. Mindezek mellett csodálatos leírni: van magyar Premier League győztes honfitársunk!!!

Tiki-taka helyett „Flick-flack” – az idény legjobb csapatát Barcelonában kell keresnünk?

Ha a Liverpooltól nem vártunk ilyen jó szezont, mit mondjunk a Barcelonáról, ahol se pénz nincs, és Messi távozása óta az igazi vezéregyéniség is hiánycikk. Xavi, akinek a távozása megérne néhány karaktert, de most hely hiányában nem írok róla, semmiképp sem bukott edzőként lépett le (pedig szegénynek elég vegyes a megítélése…), mindenesetre nem egy nyeretlen kétéves ült le a helyére. Ugyanakkor Hans-Dieter Flick kinevezése legalább annyi kockázatot is rejtett magában. Egy Barca szurkoló, míg él, nem felejti, hogy Flick Bayern Münchenjétől kapott egy nyolcast 2020-ban, az egy tökéletesen működő gépezet volt, meg is nyert abban az évben mindent a Bayern München. A német válogatott kispadján ugyanakkor, mondjuk ki, megbukott Flick. Szóval tavaly nyáron még senki nem tudhatta, hogy ez mennyben köttetett házasság lesz-e a felek között. Végül az lett, és még ez akkor is igaz, ha a szenzációs támadójáték, a Real Madrid állandó lehengerlése, a 4 meccsen nekik címzett 16 rúgott gól mellett legalább annyira hozzá fog tartozni a szezon emlékeihez, ahogyan ez a csapat kiesett a Bajnokok Ligájából az ellen az Inter ellen, amellyel a PSG aztán feltörölte a müncheni Allianz Arena gyepét. Csodálatos BL elődöntő párharc volt, mely beíródik a legnagyobb klasszikusok közé, de ez valószínűleg egyetlen Barcelona szurkolót sem tesz különösebben boldoggá. Azért jó sztorik így is íródtak a katalán óriásnál. 

Wojciech Szczęsny nyugdíjból jött vissza, és állt be a kapuba, hogy aztán végig is védje a tavaszi szezont, nem is rosszul! Raphinhát tavaly majdnem eladták, ő ment is volna egészen Szaúd-Arábiáig, végül maradt, és Uram atyám, milyen szezont tolt? Az én szememben övé az Aranylabda, bár tudjuk, azt úgy is Lionel Messi fogja kapni, mert ő ott volt a klub vb-n, míg a Barcelona nem. Aztán ott van az a Lamine Yamal gyerek, aki még mindig szemtelenül fiatal, de már Európa-bajnok, kétszeres spanyol bajnok, és több mint 100 meccse van már a Barcelona mezében. Most úgy érzem, jobb játékos lehet, mint amilyen a kis argentin bármikor volt, de talán jó lenne vigyázni rá, mert a túlhajszoltság és a túl nagy teher könnyen tönkre tehet ígéretesen induló karriereket. A Yamalé ígéretesen indult, persze azt is tudjuk, hogy Messiből csak egy volt. Ezt a Barcelonát még olykor-olykor én is hajlandó voltam megnézni. Ebben a csapatban kevesebb az ellenszenves alak, talán Gavi az egyedüli, egyébként Pedri, Dani Olmo, Cubarsi, Fermin Lopez, Raphinha és Lewandowski is szimpatikus úriemberek (mondjuk utóbbi nemrég kb. lemondatta a lengyel szövetségi kapitányt, ami minden volt, csak úriemberes nem…), még az a Yamal is, aki 18. születésnapján olyan rongyrázást tartott, hogy a bulira elköltött összegből 200 évig fizethette volna Rozsály áramellátását. Míg régen azért Busquets-ek, Suarezek, Piqué-k, Victor Valdések rohangáltak gránátvörös-kékben, akiket nehezen fogadott be a gyomrom. Ez a Barcelona kicsit más – de az is lehet, hogy én nőttem fel. A bajnoki címük abszolút megérdemelt – de azért nem sírtam tele a párnámat, amiért nem jutottak be a Bajnokok Ligája döntőjébe…

Harry Kane végre trófeát nyert – visszahódította a Salátástálat a Bayern München

Tíz év alatt tíz bajnoki cím, de Münchenben még mindig nem unták meg… Bár valami azt súgja nekem: az idei győzelem picit édesebb volt azért, mert vissza kellett hódítani a Salátástálat. Hogy ez sikerülni fog, nem sokáig volt kérdéses, bár Xabi Alonso Leverkusenje igyekezett tartani a tempót, címvédésre annyi esélye volt… Mint Cristiano Ronaldónak a klub vb megnyerésére – amin a csapata ugye nem is indulhatott… Szerencsétlen Harry Kane is joggal hihette azt tavaly, hogy az átka Londonból Münchenbe is kíséri: napjaink egyik legjobb középcsatára a Tottenham és az angol válogatott mezében sem szerzett még csak egy Micimackó Kupát sem (ellenben vesztett BL döntőt, angol bajnokságot és két Eb finálét is…), és első németországi idényében is trófea nélkül maradt – holott a Salátástálat már a szezon kezdésekor általában odaadják a bajoroknak, minden más csak formalitás… Ja, Salátástál… Még a hat éves kisfiam is elég okos ahhoz, hogy megjegyezte: „de hát ez sem kupa!” És hát, végülis… Szegény Harry hercegnek a szemét kiszúrták egy szinte étkezésekhez használt edénnyel, muhaha… Na jó, elég volt a rosszmájúságból!

Sokan féltették a bajorokat, hogy a Burnley-vel a Premier League-ből tükörsimán kieső és edzőként még kevés rutinnal rendelkező Vincent Kompany ült le a kispadra. Kár volt félni: ezt a Bundesligát a veterán Thomas Müller macskájának is illett volna behúznia. És ezzel nem Kompany érdemeit akarom kisebbíteni (bár valószínűleg sikerült…), de ettől még tény: a bajorok akkor is másik ligában játszottak, ha nem is verték tönkre minden hétvégén minden ellenfelüket. A siker fő letéteményesei között kell említenünk természetesen Harry Kane-t, aki második németországi szezonjában is gólkirály lett, az idén is varázslatos Jamal Musialát, az energikus Joshua Kimmichet, mégis a csapat kulcsfigurája a francia Michael Olise volt, aki 12 gólja mellé kiosztott 18 asszisztot is, tehát a Bundesligában közvetlenül 30 gólban volt benne. Szüksége volt a bajoroknak egy ilyen kiismerhetetlen szélsőre, akiről már az első pillanatban kiderült, vele nem zsákbamacskát vesznek a Bőrnadrágosok. Hogy sikerül-e jövőre bárkinek felnőnie a bajorok szintjére, nehéz kérdés. A Leverkusent éppen most szedik szét, edzőjét már elveszítette és legjobb játékosait is viszik, mint a cukrot. Az RB Leipzig is újjáépítés előtt áll – benne van a pakliban, hogy a nyáron Gulácsi Pétertől és Willi Orbántól is megválnak. A Borussia Dortmund meg kegyetlenül hektikus. A világ nyolcadik csodája lenne, ha Niko Kovac-csal a bajnoki aranyért menne a Borussia. Szóval kinéz egy újabb tíz éves bajor dominancia. Aztán ki tudja: a labda gömbölyű. A következő lépés a német kupa győzelem és a BL-ben való hosszabb menetelés lehet Kompany kompániája számára. A bajnoki címvédés kötelező, viszont Jamal Musiala horrorsérülése átírhatja az Európa leigázásáról gondolt terveit a német rekordbajnoknak…

Három év alatt másodszor is bajnok a Napoli – pizza helyett mákos tészta a menő manó menü!

Ami harminc év alatt egyszer sem sikerült, az 3 év alatt kétszer is összejött, vagyis újra bajnok a Napoli! Antonio Conte tavalyi kinevezésével lehetett érezni, hogy valami van a levegőben, vagy legalábbis készülőben van, de figyelembe véve azt a tényt, hogy csak a tavalyi szezonban, közvetlenül a mesébe illő, de egyébként teljesen megérdemelt bajnoki címet és a sikeredző, Luciano Spalletti távozását követő évben három edzőt fogyasztott el a csapat, és a szégyenteljes 10. helyen végzett, 41 (!!!) ponttal a bajnok Inter mögött, senki nem gondolhatott a scudetto megnyerésére reális elvárásként. Erre jött az, hogy a csapat gólvágója, Victor Osimhen a szezon elején a török Galatasaray együtteséhez ment kölcsönbe, mert rájött, hogy szívesebben játszana együtt Sallai Rolanddal, mint mondjuk Raspadorival. Aztán fél évkor a legjobb játékosuk, a georgiai Kvaratschelia is dobbantott, akkor még érthetetlennek tűnt, hogy miért ment el Párizsba. Most meg a világ legjobb deal-je-ként tekinthetünk erre az üzletre! :)

A két évvel ezelőtti bajnokcsapat utcahosszal lett bajnok, 16 pontot vert az ezüstérmes Lazióra, az idei csapat egyetlen ponttal előzte meg az Intert, és végig nagyon kiegyensúlyozott volt a versenyfutás köztük, amibe egy ideig még az Atalanta is belerondított. Hogy 38 meccsen rúgott 59 góllal hogy lehet valaki bajnok, inkább ne menjünk bele, maradjunk annyiban, inkább nézze meg felvételről bárki a Barca – Inter BL elődöntőket századszor is, mint hogy a Napoli meccset válassza kikapcsolódásképp. Vagy, ha valami kikapcsol, az a televízió legyen, muhaha… Mindegy. Tavaly nyáron Conte mellett ketten érkeztek, akik bármilyen hihetetlen, de a bajnoki cím fő letéteményesei lettek. Az egyik Romelu Lukaku, akiről tudjuk, hogy jó csatár, viszont azt is tudjuk, hogy sorsdöntő pillanatokban képes hibázni (kicsit, mint Gonzalo Higuain, aki szintén kiváló támadó volt, és játszott a Napoliban is, de emlékszünk kulcspillanatokban, például vb döntőben kihagyott ziccereire is…), de Conte dolgozott már vele, és valószínűleg tudta, jobban céloz majd a kezei alatt, mint a brüsszeli pisilő kisfiú szobor. Vagy nem... A másik, akiből kevesen gondolták, hogy hős lesz Nápolyban, az a skót Scott McTominay, akiből Conte kihozta az X faktort. Nem a szezon egyik legjobb játékosa volt, hanem A legjobb játékosa, ő kapta a bajnokság MVP-jének járó díjat, miközben rengeteg fontos gólt szerzett, és olyan megoldásokat láttunk tőle, hogy csak fogtuk a fejünket, mint például az utolsó fordulóban az a félollós gólja… Lukaku 14 góllal és 10 gólpasszal zárt, McTominay 12 gólt lőtt és 4 asszisztot adott. A Manchester Unitedban kiegészítő háttérember volt, akinek a posztját sem igazán találták meg, ellenben a Serie A-ban meg varázsolt.

Az Inter mégis csak magának köszönheti, hogy nem lett bajnok. Az öregedő kezdőcsapat, a sok sérült, a formaingadozás mind közrejátszott abban, hogy a milánóiak szétestek a szezon végére. Előbb kiestek az olasz kupából (az idegenbeli 1-1 még bíztató volt a városi vetélytárs ellen, de aztán otthon kaptak ki 3-0-ra…), aztán elveszítették a bajnokságot, pedig az utolsó előtti fordulóban még nekik állt a zászló… Aztán agyonverték őket a Bajnokok Ligája döntőjében is. Ez a projekt kifújt, ennyi volt, Simone Inzaghi 4 év, két elveszített BL döntő, és mindössze 1 bajnoki cím után a szaúdi Al-Hilalhoz ment, s valószínűleg ebben a keretben komoly változásokra lehet számítani… A Napoli bajnoki címének én tudok örülni, mert Olaszországban ritkán szurkolok az Internek, de hogy ez a bajnoki cím jót tett-e a labdarúgásnak, afelől vannak kétségeim. Vagy, hogy elhomályosította-e a két évvel ezelőtti scudettót. Az egy nagyon megérdemelt bajnoki cím volt, amire 1990 óta vártak a szurkolók. Az idei meg egy mákos tészta, ráadásul ezt a tésztát készítés közben is rossz volt nézni. Persze, Nápoly utcáin valószínűleg ez a kutyát sem érdekli… (Simone Inzaghi meg új klubjával máris túl van egy bravúron: a Manchester City kiejtésével a klub vb legjobb 8 csapata közé jutott!)

Nem lett keane-os a vége: alul és felül is izgalmas volt az NB1

Rég nem látott izgalmakat hozott a magyar bajnokság: egészen az utolsó fordulóig nem dőlt el a bajnoki cím kérdése és ismeretlen volt az egyik kieső kiléte is. Az, hogy a Fradi nem utcahosszal nyerte meg zsinórban a hetedik bajnokságát, ezt igazából csak maguknak köszönhetik. A keretük erőssége el kellett volna, hogy bírja a kétfrontos harcot. Európában megint jobb volt a Fradi, mint odahaza – már nem először látjuk azt a szomorú tényt, hogy a kőgazdag légiósok csak a nemzetközi vizeken hajlandóak focizni, mert ott tudják eladni magukat. Ki nézi az NB1-et, hát senki… Hiába az elmúlt évek szép nemzetközi eredményei, a Ferencváros az továbbra is csak ugródeszka. Európában a Fraditól négyet kapott a Dinamo Kijev, a Malmö és még az AZ Alkmaar is, a hazai porondon meg szinte egész szezonban szenvedett a csapat.

Ősszel az eredmények is akadoztak, nem csak a mutatott játék, aztán jött az egykori kiváló ír csatár, Robbie Keane, aki nehéz, mondhatni keane-os (muhaha…) helyzetben vette át a csapatot, és aki előhúzta a nyerőembereket a cilinderéből. Tóth Alex a december végén az érvényes szerződéséből fél év után kivásárolt Pascal Jansennél még nem kapta meg a lehetőséget, nos, tavasszal a Fradi legjobb játékosa volt, és a válogatottban is bemutatkozott! Szalai Gábor nagyon mélyen volt lelkileg az ősszel, korábbi válogatott kerettagként csak a kispadot koptatta, amikor meg pályára küldték, abban nem volt sok köszönet… Tavasszal meg végig nagyon fontos gólokat szerzett belső védőként, amik nélkül nem lett volna bajnok a Fradi! Megtáltosodott Aleksandar Pesic is, aki ősszel nagyon keveset játszott, aztán frusztráltsága miatt a Diósgyőr ellen még Varga Barnabással is összeveszett, amiért nem ő rúgta a tizenegyest. Szerintem sokan hitték azt, hogy többet nem látják őt Fradi mezben, többek között én is – főleg, mert Keane rögtön az eset után le is cserélte… De nem kapott büntetést: a következő 6 meccsen 6 gólt szerzett, többek között gólt lőtt az Újpestnek és az MTK-nak a bajnokságban és a kupában is. 9 NB1-es gólját az utolsó 12 fordulóban szerezte. A kupadöntőben rendkívül flegmán elvégzett és kihagyott büntetője után is azt mondom: ez a tavasz az ő feltámadásáról is szólt! És akkor mit írjak Lenny Joseph-ről, aki rendkívül falábúnak és szerencsétlennek tűnt a tavasz első felében, olyannak, akinek a leigazolását nem igazán lehetett érteni és megmagyarázni. Aztán Húsvét vasárnap nem csak Krisztus Urunk támadt fel: a Nyíregyháza elleni 7-0 alkalmával ő is beköszönt, ezután pedig betalált a kupaelődöntőben és a fináléban is, a bajnokságban pedig a duplája kellett Pakson a győzelemhez és a záró fordulóban is betalált. A tavasz 4 legfontosabb játékosa a Fradiban Tóth Alex, Szalai Gábor, Pesic és Joseph voltak, gondolta ezt volna valaki mondjuk februárban? Nem Dibusz, nem Varga Barnabás, nem is Abu Fani vagy Makreckis. Hanem Tóth Alex, Szalai Gábor, Pesic és Joseph…

A Puskás Akadémia sosem állt még ilyen közel az aranyéremhez, ők is rászolgáltak volna a bajnoki címre. Bár az ő szereplésük kapcsán inkább tavaly augusztusra ugornék vissza, amikor egy büntetőpárbaj választotta el őket attól a Fiorentina ellen, hogy a Konferencia Liga alapszakaszába jussanak. Az legalább akkora bravúr lett volna, mint a bajnoki aranyérem. A Paks címet védett a Magyar Kupában, és ezúttal is elérte a dobogót. Rutinos, korábbi válogatott játékosokkal és néhány fiatallal idén is nagyot ment az Atomerőmű, és nem tört meg a hagyomány: ők adták a gólkirályt. Igaz, a 38 éves Böde Dániel gólkirályi címe az NB1 komoly kritikája is, de ez az ő érdemeiből nem von le semmit. Hihetetlen, hogy két éve Waltner Róbert még az NB3-as csapatba száműzte Danit. Olyan szenvedély és alázat van benne, hogy megérdemelt egy ilyen egyéni sikert, ráadásul a 15 gólját 1280 perc alatt rúgta, tehát 85 perces gólátlagot produkált – miközben a Magyar Kupában, az Európa Liga és a Konferencialiga selejtezőjében is betalált. Minden sorozatot figyelembe véve 19 gólt szerzett és 83 percenként rúgott gólt! A szaúdi kalandból tavaszra hazatérő Szappanos Péter, a válogatottban bemutatkozó Osváth Attila, a Fradihoz igazoló Ötvös Bence, illetve Böde Dani egyik csatártársa, Tóth Barna emelhető még ki, mint a szezon kulcsemberei.

Kis túlzással mondhatnám, hogy a többi csapat a kiesés ellen küzdött… Azért az MTK és a Diósgyőr viszonylag korán stabilizálták helyüket a tabella közepén, bár, hogy az a litván edző miért jött, a fene se tudja. Azóta már ment is, és az elődje, az egyébként szerintem jó munkát végző Vladimir Radenkovics ült le a miskolci kispadra. Az Újpest fejlődő ősz után egy botrányos tavaszt produkált, az edzőváltással itt talán túl sokáig vártak. Egyébként a Puskás, Paks, MTK, Győr négyes kivételével mindenhol volt legalább egy edzőváltás az idényben. Kecskemétről kirúgták a közönségkedvenc és korábban a harmadosztályból az élvonalba jutó és ott bajnoki ezüstöt szerző Szabó Istvánt, aki aztán megmentette egy hatékony, de teljesen eredménycentrikus játékkal a Nyíregyházát. (A Szpari hetet kapott a Fraditól, de közben 1-0-ra megverte a Videoton, Diósgyőr, Debrecen hármast, és csak ez számított…) A Nyíregyházán pocsék szériát futó Tímár Krisztián, hiába hozta fel az élvonalba a Szparit, megbukott; leült a Fehérvár kispadjára, de a lejtmenetet nem tudta megállítani, és kiesett. A Zalaegerszeg is elköszönt Márton Gábortól, utódja, Mihalecz István túl nagy rendet nem tett, de egy-egy pontokat szerzett, és ezzel bent maradt. Kaotikus szezonja volt a Debrecennek, ahol négy edző is ült idény közben a kispadon – játékoskeret alapján illő volt, hogy a Loki bent maradjon. A Fehérvárnak ez nem sikerült, de ott nagy küzdelmet se láttunk a játékosokon – ellenben a Kecskeméttel, de onnan meg minden évben eladták a legjobb játékosokat – elfogyott a tudás, a minőség és a szerencse is. Mivel a másodosztályból feljutott a Kisvárda és története során először a Kazincbarcika, meglehetősen keleti NB1 elé nézünk: ott van rajtuk kívül még a Debrecen, Diósgyőr, Nyíregyháza trió is. Jó kis presztízsmeccseket látunk majd…

Életemben először jutottam fel Magyar Kupa döntőre, és annak ellenére nagy élmény volt a teltházas Puskásban szurkolni, hogy a Fradi végül elveszítette a meccset a Pakssal szemben tizenegyesrúgásokat követően. Másik két Fradi meccsen is voltam még az idényben: Nyíregyházán és Debrecenben is felejthető meccsen győzött 1-0-ra a bajnok. Örülök, hogy eljutottam az új Szpari stadionba, ráadásul édesapámmal, remélem, a következő szezonban már Teodor fiamat is el tudom vinni meccsre…

Csalódások, akik eláshatják az előző évet…

Manchester United. 15. hely, és még az Európa Liga döntőt is elbukták – a bajnok Liverpool konkrétan kétszer annyi pontot gyűjtött, mint ők… Szégyen! 38 bajnoki meccsből 18-at elveszítettek. Majdnem a meccsek felét… Mínusz tízes gólkülönbség. Méltatlan egy ekkora klubhoz! Kirúgták az ősszel a sokat kritizált Erik Ten Haagot, de egyelőre a portugál Ruben Amorim-mal nem jobb a csapat, sőt… De a kedvencem, hogy a tőlük kiebrudalt játékosok meg szárnyaltak máshol! Dean Henderson FA kupát nyert a Crystal Palace kapusaként, a döntőben büntetőt is hárított a Manchester City ellen. Mason Greenwood a Marseille játékosaként a francia bajnokság társgólkirálya volt. A brazil Antony-ból mém vált Manchesterben, több mint egy évig nem rúgott gólt, ám a spanyol Betisben újjászületett, a tavasz egyik legjobb játékosa volt az egész spanyol ligában, bombagólokat lőtt a Konferencialiga döntőjébe jutó csapatában. Scott McTominay szerepkörét egy edző sem találta meg, nem is nagyon bíztak benne hosszú távon Manchesterben, Nápolyba igazolva kulcsemberré vált, bajnok lett, és ő lett az egész olasz bajnokság legjobb játékosa! Még Marcus Rashfordnak is voltak fellángolásai az Aston Villában… Verhetik a fejüket a falba emiatt az 5 játékos miatt az United vezetők… Nekik csak Onana és Hojlund jutott…

Tottenham. 16. lett a Premier League-ben. Történelmi mélységben. 22 bajnoki vereség. 64 rúgott mellé 65 kapott gól – a három kieső mellett csak a Wolverhampton kapott többet… De legalább megnyerték az Európa Ligát, 2008 óta az első trófeájukat. A szezont ez talán megmentette, de Ange Postecoglu állását nem tudta…

RB Leipzig. Mióta feljutott az RB Leipzig a német elsőosztályba, 2016-ban, minden évben kiharcolta a nemzetközi kupaindulás jogát. Idén ez nem sikerült, csak hetedik lett a Lipcse, így lemaradt Európáról. Az utolsó néhány fordulóra Löw Zsolt ugrott be vezetőedzőnek, aki ezzel először vállalt vezetőedzői munkát – talán nem vagyok rosszmájú, ha azt mondom, kiderült, eddig miért érezte komfortosabban magát másodedzőként… Gulácsi Péter 14 bajnokin nem kapott gólt, ő lett a Bundesliga legjobb kapusa, nem rajta és Willi Orbánon múlt az eredménytelenség. A támadósorban ott volt a minőség, de az elmúlt években olyan sztárok hagyták el Lipcsét, mint Josko Gvardiol, Szoboszlai Dominik, Christopher Nkunku vagy éppen Dani Olmo – ez azért így komoly csomag. Simán benne van, hogy szűkös évek következnek Lipcsében, a hírek szerint lehet, hogy Gulácsitól és Orbántól is elköszönnek. Ez esetben egy klubbal kevesebb lesz, amit a magyar szurkoló figyelni fog…

AC Milan. Két edzőt fogyasztott el idén a milánói csapat, végeredményben 8. helyen végeztek. Paulo Fonsecát szezon közben Sergio Conceicao váltotta, de az eredmények nem jöttek: talán csak a városi rivális Inter elleni mérkőzései sikerültek jól a rossonerinek… Az olasz kupa döntőjében tették fel a koronát a szezonra: elveszítették a finálét, így a Bologna nagyjából a Julius Caesar-féle első triumvirátus óta először szerzett trófeát… Majd a régi-új vezetőedző, Massimiliano Allegri rendet tesz. Vagy nem…

Értékeljük a debütáló edzőket!

És ha már edzők… Novemberben értékeltem 9 új edző első hónapjait friss állomáshelyükön. 9. Paulo Fonseca (10/5 pont), 8. Nuri Sahin (10/5,5), 7. Pascal Jansen (10/6,5), 6. Enzo Maresca (10/7), 5. Thiago Motta (7), 4. Antonio Conte (7,5), 3. Vincent Kompany (8), 2. Hans-Dieter Flick (8,5), 1. Arne Slot (9)

A szezon végére a sorrend és a pontszámok is bőven megváltoztak…

9. Nuri Sahin (10/3,5) Nagyon megbukott Dortmundban. Utólag nézve már a kinevezése is érthetetlen volt. Utódjával, Niko Kovac-csal látványosan feljavult a Borussia, és huszáros hajrával a BL helyek egyikét is elérték!

8. Paulo Fonseca (10/4) Idő előtt kirúgták a Milántól! Annyival volt jobb Sahinnál, hogy neki az utódját is lapátra tették már – Sergio Conceicaónak se jött be igazán az élet Milánó vörös-fekete szegletében…

7. Thiago Motta (10/5) Sokáig veretlen volt a Serie A-ban, és valószínűleg ez tartotta felszín felett, mert egyébként rengeteg döntetlent játszott csapatával, amivel semmire sem mentek. Nem hagyott mély nyomokat a Juventus szurkolóiban, valószínűleg kevesen hullattak krokodilkönnyeket utána – pedig mennyire várták, hiszen a Bolognával kvázi csodát művelt…

6. Pascal Jansen (10/5,5) Befejezetlen művet hagyott maga mögött, hiszen szilveszteri ajándékként kivásárolták a szerződéséből, de ősszel nem váltotta meg a világot a Fradi kispadján, bár volt néhány jó meccse a nemzetközi kupaporondon. Robbie Keane-nel viszont szerintem jól jártak a zöld-fehérek!

5. Vincent Kompany (10/7) Szegény belga visszaesett, aminek oka, hogy végül „csak” a bajnoki címet sikerült visszaszereznie. Nem volt ez különösebben rossz első év számára, de jövőre rá kell repülnie legalább még egy trófeára!

4. Antonio Conte (10/8) A scudetto nem volt elég, hogy odaférjen a dobogóra, mert egy honfitársa nagyot hajrázott... Mindenesetre a saját maga, nem túl látványos eszközeivel, de bajnokot csinált az esélytelen Napoliból, ezt pedig nem fogja elvenni már tőle senki!

3. Enzo Maresca (10/8) Nyert két kupát, csapatát pedig bevitte a BL indulók közé – ennél többet nem tehetett Maresca ebben az évben, előre is ugrott a 6. helyről egészen a dobogó alsó fokáig. Voltak hullámhegyek és hullámvölgyek a Chelsea szezonjában, de a Konferencialigában esélyeshez méltóan végigmentek, és a döntőben is különösebb megerőltetés nélkül söpörték le a szimpatikus Betist, de az igazi fegyvertény és a legfrissebb élmény, hogy az újjászerveződő klubvilágbajnokságot megnyerték – a fináléban a BL győztes PSG-t konkrétan lepofozva! Ezért jár a kalapemelés és a dobogó!

2. Arne Slot (10/8,5) Az élen helycsere történt: a Liverpool egyetlen kupát nyert, pedig háromra is volt esélye, a szezon végére meg kicsit már leeresztett. A dominanciája megkérdőjelezhetetlen volt Angliában, ők is, de a riválisok is komoly erősítéseken mentek már át, pedig még csak július közepe van – ezt a címet megvédeni még nehezebb lesz. De üsse kavics, ha jövőre megnyerik a BL-t, elengedhetik a Premier League-t…

1. Hans-Dieter Flick (10/9) Az egész szezont nézve szerintem Flick volt a legjobb debütáló edző. A Real Madridnak a szezon elejétől kezdve nem igazán volt beleszólása a bajnoki címbe. Csodálatos és kreatív támadójáték jellemezte őket, a hazai kupát is megnyerték a Real ellen – csak a BL búcsú miatt lehet kicsit keserű a pirula. De ilyen szezonról szerintem senki nem álmodott Barcelonában!

Az idény szubjektív álomcsapata – három magyarral a fedélzeten!

Gulácsi Péter (RB Leipzig) – Kerkez Milos (Bournemouth), Virgil Van Dijk (Liverpool), Jules Kounde (Barcelona), Achraf Hakimi (PSG) – Vitinha (PSG), Szoboszlai Dominik (Liverpool), Michael Olise (Bayern München) – Ousmané Dembélé (PSG), Mohamed Szalah (Liverpool), Raphinha (Barcelona)

Gulácsi a Bundesliga legjobb kapusa volt, Kerkez több fórumon is bekerült az év csapatába. Velük vitatkozni felesleges, még ha természetesen elfogult is vagyok. A Pool középpályájáról meg miért ne a pressingkirályt dobnám be a csapatba? Nem lenne ez így rossz együttes. Csóri David Raya (Arsenal), Nuno Mendes (PSG), Col Palmer (Chelsea), Kylian Mbappé (Real Madrid) és Lamine Yamal (Barcelona) csak a kispadra ülhetnek le…

A 2024/25-ös futballszezont ezennel lezárom – épp itt volt már az ideje… :) Köszönöm, hogy velem tartottál! Szép nyarat és jó pihenést kívánok!