Nem emlékszem, mikor esett utoljára annyi eső, mint az elmúlt két-három hétben. A gyermek ezt talán nem annyira élvezi, nem értékeli, mert nem tud kint játszani az udvaron, egész nap a szobában kell kuksolnia, nem mehet a szabadba. Amikor harmadszor kell félbeszakítani a fűnyírást az eső miatt, bevallom, bizony, én sem vagyok mindig boldog az esőtől. Alapvetően nem vagyok egy mezőgazdász alkat, de az számomra is nyilvánvaló, hogy a szántást, vetést sem segíti elő az állandó csapadék. Mindezek ellenére mégis be kell látni, el kell fogadnunk, hogy a mezőnek, a földnek, tulajdonképpen az emberi életnek és az emberi léleknek is szüksége van az esőre. És ezekben a napokban, Krisztus Urunk mennybe távozásának, a tanítványok szeme láttára történő felemelkedésének ünnepkörében talán könnyebben észre is vesszük, felismerjük, hogy az égi áldás is bizony, nem máshonnan, mint fentről, az Atyaistentől érkezik, s ha már az ember mindig kapaszkodik az áldásokba, nyújtja a kezét az áldások felé, miért éppen az égi áldást taszítaná, lökné el magától? De vajon fel tudjuk mindezt áldásnak fogni? Tudjuk értékelni úgy, mint valami ajándékot?

A Korintusi levélben olvassuk: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna?” Arról már többször is beszéltem, hogy az életben minden, amit kapunk, kegyelem, ajándék. Mondhatjuk, hogy áldás. Ám a ma hallott evangéliumi részletből ennél sokkal többet is megtudunk: mi is ajándék és áldás vagyunk, nem csak egymás számára, de az Isten számára is. Természetesen olykor bennünk is van hiba. Van, hogy a csomagolópapír kissé gyűrött, vagy a masni elcsúszik. Az is előfordul, hogy nem sikerül tökéletesen a csomagolás. De ettől még értékes ajándékok vagyunk mindnyájan. Ha valakinek önzetlenül adunk valamit, akkor megajándékozzuk őt. Lehet ez egy doboz bonbon, egy csokor virág, egy tábla csoki, sőt, csupán a szeretetünkkel is megajándékozhatjuk a másikat. Miért fontos ezt most kiemelni? A ma felolvasott evangéliumi szakaszban nyolcszor szerepel ez a néhány szó: „akiket nekem adtál”. Egyértelmű az üzenet: az Atyaisten minket a Fiúistennek adott, odaajándékozott neki. Ajándék vagyunk, amit az Isten az Ő Egyszülött Fiának, Jézusnak ad. Ha nem vagyunk nagyon hálátlanok, amikor ajándékot kapunk, megköszönjük, s próbálunk vigyázni rá. Így tesz Jézus is, aki az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében először önmagáért, majd a tanítványokért is imádkozik. Értékel minket az Isten, vigyáz ránk, óv minket. Ajándékok vagyunk. Akkor is, ha esetleg ezt nem mindig érezzük így.

Két mozzanatot szeretnék kiragadni nagyon röviden a mai Evangéliumból. „Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál.” Tulajdonképpen felmerül itt egy kérdés: kinek nyilatkoztatta ki magát Jézus? Ezek szerint nem az egész világnak? Gyökössy Endre szerint a kinyilatkoztatás nem akárkiknek szólt, hanem az ajándékembereknek, a tanítványoknak. Ma, kétezer évvel később mi is ilyen ajándékemberek vagyunk. Ám mi önerőből nem találhatnánk meg Istent, ha Ő nem keresne és találna ránk előbb. És akire rátalál, akit kiválaszt, azt Jézusnak ajándékozza. Tanítványságunkat tehát nem mi döntjük el, erre Isten hív bennünket. És erre a döntésre, erre a hívásra lehet igent vagy nemet is mondani, és egy életen keresztül Isten kiválasztottjaként Jézust szolgálni, Őt képviselni a világban, de lehet nemet mondani, még menet közben is. Gondoljunk Júdásra, „a kárhozat fiára”, aki képes volt nemet mondani. Mert igaz, hogy senki sem ragadhat ki bennünket az Isten kezéből, de mi magunk felmondhatunk neki.

Volt egy félmondat még az evangéliumban, ami megütötte a fülemet: „és a te beszédedet megtartották”. Az a tanítványság igazi ismérve, ha megtartjuk beszédeit, tanítását, ha szívünkben érleljük és megfogadjuk, megéljük a Tőle hallottakat, tanultakat. Szintén Gyökössy Endrénél olvastam ezt a hasonlatot. Van olyan megemészthetetlen étel, ami csak úgy átmegy rajtunk, nem szívódik fel, nem épül be a szervezetünkbe. Sok emberen így megy át Isten üzenete is. Egyik fülén be, a másikon ki. Csak az az Ige táplál, erősít, bátorít, válik életté, amelyik felszívódik bennünk. Azért van annyi életképtelen, legyengült keresztény, mert nem fogott bennük talajt az Isten üzenete. Nem értik és érzik ennek a súlyát. Nem értik és érzik, hogy így ők alultáplált keresztények maradnak. Ahogy az alultáplált embereket is könnyebben megtámadhatja bármilyen kór vagy betegség, ugyanígy az alultáplált keresztényeket vagy tanítványokat is tüstént megtámadhat bármilyen bűn és ki vannak téve mindenféle fertőzésnek. Alultápláltságunkon azonban mi magunk segíthetünk: ha elfogadjuk ajándékvoltunkat, ha elhisszük, hogy az Isten szeret minket, s ha megértjük, hogy csak az visz minket előre, akkor válunk nem csak igazán jó keresztényekké, de emberekké is, ha beszédeit megtartjuk, s az Ő tanítása szerint igyekszünk élni minden nap.

Adja Isten, hogy így legyen!