„Akkor kezdesz el élni, mikor a Mennyország kapujában sorban állsz és nem érted, ki is vagy valójában.”

Elnézést kérek, hogy egy népszerű magyar zenekar egyik slágerének refrénjével kezdem mai gondolataimat, de eszembe jutott ez a dal a mai evangéliumi történet kapcsán. Mert miről is van itt szó? Egyik főszereplőnk egy szegény koldus, Lázár, aki szívesen fölszedné a földre esett morzsákat is – a másik szereplő pedig egy gazdag ember, aki csak úgy habzsolja az életet. Aztán látjuk a különböző sorsukat: a koldus a mennyországba kerül, ahol Ábrahám kebelén ül, a gazdagnak viszont a kárhozat jut osztályrészül. Hiába könyörög a gazdag ember, túl nagy a szakadék a mennyország és a pokol között, meg egyébként is: hogy gondolja azt bárki is, hogy egy egész életen át tartó földi mennyország után az égi Paradicsomot is megérdemli? Vajon automatikusan jár nekünk az Örök Élet? Csak beállunk a sorba és kész? Aki nem úgy él a mának, hogy közben a jövőt tervezi, beleesik a gazdag ember hibájába. A halogató magatartás odavezet, hogy csak azt vesszük észre: hoppá, én nem is éltem igazán, hoppá, az én keresztény hitem és életvitelem hagy kívánnivalót maga után, hoppá, még annyi elintézetlen ügyem van itt a Földön, és már itt is az elszámolás ideje. Nem lesz akkor már késő? Hogy egy másik népszerű zenekartól vett idézettel zárjam a bevezetőt: „Ha újra kezdhetnénk annyi mindent másképpen tehetnénk, de azok úgy már mások és nem mi lennénk. Újra kezdhetnénk de most is szebb utat kereshetnénk, idővel minden hibánkból áldást vehetnénk.” Igen ám, de itt a földön egy életünk van, az a mi „áldásunk", amivel gazdálkodnunk kell.

(forrás: gkh.blogger.hu)

Boethius szerint „az örökkévalóság a határtalan élet teljes és tökéletes birtoklása”. A mai evangéliumi példabeszéd, valamint az éppen a mai napra eső november elseje, a halottak napja lehetőséget teremt arra, hogy kicsit az élet-halál kérdéséről, körforgásáról gondolkodjunk. Az útról, melynek vége ez az örökkévalóság, az Örök Élet lehet számunkra. A keresztény hagyomány az életet a születés és a halál között „zarándokállapotnak” nevezi: ez az úton levés, a döntés ideje. A halállal megszűnik a döntés ideje. Az alkalmak nem térnek vissza akárhányszor, a döntéseink végérvényesek lesznek. Nem véletlen, hogy már az Újszövetség éberségre int, s arra figyelmeztet, hogy használjuk fel az időt és eltökélten cselekedjünk. A halál egyrészt a bűn következménye. A rómaiakhoz írt levelében Szent Pál apostol így fogalmaz: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett.” (Róm 5,12) A paradicsomi ember a bűnbeesés előtt a halhatatlanság adományát birtokolta. Csak a bűn miatt veszítette el ezt az adományt, és lett halandó – ő, és vele együtt az egész emberi nem. Ugyanakkor nem csak valami szörnyű negatívumként foghatjuk fel halandóságunkat: a halál odaadás is. Adni jó dolog. S ne egy medvepuszira gondoljunk, amit a futballpályán adunk a másiknak. Gondoljunk inkább a karácsonyi ajándékokra, a véradásra, akár egy ölelésre (na nem most, a Covid fenyegetései közepette…). A Biblia nemcsak a halál legyőzésének ajándékáról beszél, hanem a meghalásról is, mint hívő és szenvedő ember tettéről. Jézus halálát egyrészt Passióként mutatják be az evangélisták, amit nem akart, amitől félt, másrészt az ő tetteként is értelmezik a halált, mint odaadást az Atya kezeibe. A Jézus követésében való létet is „Krisztussal való meghalásként” jellemzik, mint az élet odaadását, mint önmaga elvesztését. „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve.” (Gal 2,20) „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) „Akár élünk, akár meghalunk, az Úré vagyunk!” (Róm 14,8) A Szent Pál apostoltól származó idézetek is megerősítenek bennünket abban, hogy a „Krisztussal való meghalás” nemcsak az élet végét jelenti, hanem annak teljes megvalósítását. A halálnak nem kell olyannak lennie, ami csak kívülről éri utol az embert, és amit ő csak passzívan elfogadhat; a meghalást lehet „megtenni”, az lehet a keresztény lét megvalósítása is.

 A legintenzívebb élet a szeretetben folyik. Szeretni azt jelenti: az életét rátenni, önmagát odaajándékozni, rábízni valakire. A halálban az ember egészen átadja magát Isten kezeibe. Sajnos nem minden halál odaadás: a meghalás jelenthet egyszerűen vereséget, értelmetlen törést, veszteséget. Jelentheti az élet puszta eldobását. De a meghalás lehet életre szóló elkötelezettség következménye is. Gyakran éppen az erőszakos és korai halál rabolja el az embertől a lehetőséget, hogy életét szeretetben elkötelezze, és szabadon elajándékozza. A hagyományos elképzelés szerint a halálban a halhatatlan lélek elválik a halandó testtől; a lélek külön ítéletre kerül, ha kell, tisztulási időt is eltölt. A világ végén a testek is feltámadnak, s egyesülnek lelkükkel, ez lesz az utolsó, egyetemes ítélet. A halálban a test és a lélek szétválik egymástól; a lélek halhatatlan, s ebben az állapotban testnélküli, s a halál és a feltámadás között van egyfajta közbülső idő. A purgatóriumot, a tisztítótüzet nem képszerűen, nem egy külön, szabad helyként kell értelmezni, hanem mint az emberben lejátszódó történést. A tisztulást beteljesítő szenvedésként fogjuk fel: egyszerre boldogító, mert szabadító és beteljesítő, mégis fájdalmas is, mert az emberi élet részévé vált salaktól old el. Mindnyájunk vágya, hogy megszabaduljunk a bűntől, reményünk szerint halálunk után ez be is következik.

(Michelangelo: Az utolsó ítélet)

Térjünk vissza még az Evangéliumhoz. A mai történetben megismert gazdag ember hibája nem a gazdagsága volt, hanem az, hogy hiányzott életéből az alázat és a beismerés, hogy hiába hajszolja a földi élvezeteket, javakat, azokból semmit nem fog magával vinni a másvilágra. Amikor erre rájött, halála után, már hiába próbált alázatosnak lenni, késő volt. Talán nem túlzó azt mondani, hogy bizarr és ijesztő a példabeszéd második fele. Szembesülés azzal, hogy a pokol igenis létezik. Mit jelent a pokol? A pokol a menny ellentétes fogalma: az élet végérvényes kudarca, kizártság az Istennel és minden teremtménnyel való közösségből, a bibliai figyelmeztetések szimbóluma: az égető, tüzes fájdalom, az örök sötétség, a sírás és fogak csikorgatásának helyszíne. A keresztény ember reménykedik minden ember megmentésében és üdvösségében, ugyanakkor számolnia kell a bukás reális lehetőségével. Amikor a pokolra gondolunk, azt Jézus Krisztus keresztjének a perspektívájában tesszük: Krisztus a keresztáldozatával, majd feltámadásával megváltotta a világot és legyőzte a halált, legyőzte a poklot. Innentől az ember döntésén, szabad akaratán múlik, hogy melyik utat választja. Létezik a pokol, számolni kell ezzel a lehetőséggel, de mint sok más, az is isteni misztérium, hogy van-e benne valaki, vannak-e elkárhozott lelkek. Ott a remény és ott a hit, hogy az Isten mindenkit üdvözíteni akar. Sok emberről nyilvánította ki az Egyház a történelem folyamán, hogy szentként Istennél vannak, viszont egyetlen személyről sem mondja ki azt, hogy bizonyosan elkárhozott volna. A legnagyobb gyilkosokról, bűnözőkről sem. Opció az ember számára a pokol, de az isteni kegyelem és a megváltásból eredő fény még annál is sokkal nagyobb opció… Nem hiába szólnak erről gyakran szertartásaink énekei; ez az 5. hangú sztichira a szombat esti vecsernyéből is igen vigasztaló és megnyugtató lehet számunkra. „Csodálatos a te keresztre feszíttetésed és a poklokra való leszállásod, Emberszerető, mert leigázván a poklot, mint Isten dicsőséggel feltámasztottad a lezárva tartott foglyokat és megnyitván a paradicsomot, abba helyezvén azokat. Azért mi nékünk is, kik dicsőítjük a harmadnapi feltámadásodat, adj teljes bűnbocsánatot, a paradicsom lakóivá tévén bennünket, mint egyetlen irgalmas.”

William Shakespeare szerint a pokol üres, mert minden ördög a felszínen van. Nem túl hízelgőek ezek a szavak, komoly kritika ez az angol drámaírótól, még akkor is, ha ötszáz évvel ezelőtt mondta. Van igazságtartalma? Rajtunk múlik, hogyan éljük meg ezt a földi valóságot, hogyan éljük meg földi szegénységünket vagy éppen gazdagságunkat. És ne felejtsük el: Isten irántunk való szeretetét nem abban mérhetjük le, visszautalva még egyszer, utoljára az evangéliumi példabeszédre, hogy megy itt a földön a sorunk, mennyi nyavalyánk és betegségünk van, milyen próbatételek elé állított bennünket az Úr, esetleg mi is cserépedényekkel vakargatjuk-e a sebeinket, mint az ószövetségi igaz, Jób – Isten irántunk való szeretete végtelen és a Mennyországban, az Örök Életben fog beteljesedni. Befejező záró buzdításként hadd idézzem Gyökössy Endre szavait: „A halál is csak ennyi: Isten egyik kezéből áttesz bennünket a másikba. Mert akár életemben, akár halálomban, az Isten kezében vagyok. Akár szénásszekérre esem, akár a földre, Isten kezébe esem. Jöhet itt akármi, de Isten közeledik felénk, Isten vigyáz ránk. Isten kegyelme van velünk.”

Bárhogy is alakuljon földi életpályánk, amiben biztosak lehetünk: ez a kegyelem „sorban állás” közben, a Mennyország kapujában sem fog minket magunkra hagyni…