Nem minden Mária ünnepnek van szentírási megalapozottsága, ez a mai esemény sincs leírva a Bibliában: bizony, Szűz Mária templomba vezetéséről csak apokrif iratokból (Jakab ősevangéliumából) tudunk. Az apokrif iratok kánonilag sugalmazottnak nem elfogadott írások, vagyis a Szentírás kánonjába nem kerültek be, de vannak olyan részleteik, amiket az Egyház fontosnak tartott megőrizni, s látjuk, még ünnepel is. Szűz Máriát 3 évesen vitték el a szülei, Joákim és Anna a jeruzsálemi templomba ősi szokás szerint, hogy felajánlják az Isten szolgálatára. Ez az ünnep a 12 nagy ünnep, s azon belül a 4 legfőbb Mária ünnep közé tartozik - nem csak teológiai szépsége, de üdvtörténeti jelentősége miatt is.

Az ünnep kapcsán eszembe jut, hogy gyermekként mindig ezen a napon kezdtünk el szüleimmel, testvéreimmel karácsonyi énekeket énekelni, minden este kántáltunk. Nálunk ez családi hagyomány volt, de ha megnézzük liturgikus szövegeinket, látjuk, hogy ez az Egyház hagyománya is. A mai nap kezdjük énekelni a különlegesen szép karácsonyi katavásziát. „Krisztus születik dicsőítsétek, Krisztus a mennyből jő, ünnepeljétek, Krisztus a földön, büszkélkedjetek, énekeljetek az Úrnak minden föld és magasztaljátok őt ó népek, mert ő megdicsőíttetett!” Sőt, ha az ünnep tropárjára gondolunk, felfedezhetjük benne a karácsonyi előképet. „Ma van első jelensége Isten boldogító kegyelmének és hirdetése az emberek üdvösségének; az Isten hajlékában nyilván megjelen a szűz, és Krisztus megjelenését mindenkinek előre hirdeti; miért is a Szent Szűznek örömmel kiáltjuk: Üdvözlégy a teremtő üdvgondozásának teljesülése.” Az ünnep tartalma szorosan kapcsolódik Karácsonyhoz, mert Mária a templomba vonulásával Krisztus megjelenését előre hirdeti - s teljesül a Teremtő üdvgondozása, ahogy a tropárban is énekeltük.

Készülünk a karácsonyra, Mária ünnepeink is tulajdonképpen Krisztus-központúak, de két rövid gondolat erejéig gondolkodjunk azon, mit taníthat nekünk a mai ünnep? A gyermek Máriát Joakim és Anna bemutatják a templomban, felajánlják az Istennek. Gyermek volt még, alighanem tele félelemmel és izgalommal. Aztán tudjuk, mi történt: a legszentebb hivatást kapta, Istenanya lett. Nem tudhatjuk, milyen utat szán nekünk az Isten, de készen kell állnunk rá. Vajon mi mit tudunk, mit merünk odavinni, bemutatni, felajánlani az Istennek? Bűneinket, gyarlóságainkat, betegségeinket, nehézségeinket, gyászunkat, fájdalmunkat? Esetleg örömünket, mosolyunkat, boldogságunkat is? Odamerjük adni magunkat, rá merjük bízni az életünket az Istenre? „Önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk…” Egyáltalán, mi a mi „templomunk”? Mi a mi „szentélyünk”? A pénz? A gyomrunk? Az edzőterem? Az okoskütyük? A munkahelyünk? A templom szentélyében nevelkedett a hittel, bölcsességgel és szeplőtelen tisztasággal felékesített Szűz…

Joákim és Anna istenfélő emberek voltak, s Máriát már kisgyermekként elvitték a Templomba, s felajánlották az Úrnak. Nem lehet elég korán kezdeni a vallásra nevelést – amit viszont mindenképp a szülőnek kell elkezdenie. Divatos szlogenként gyakran elhangzik ma ez a lezser kijelentés: „Én nem erőltetem rá a vallásosságot a gyermekemre; majd eldönti, ha felnő, hogy hívő ember lesz-e.” Álságos és buta hivatkozás ez, menekülés a felelősség elől. Hogyan dönthetne, ha nincs tapasztalata arról, amiről döntenie kellene? Ilyen alapon írni-olvasni sem kell megtanítani, s az iskolai oktatás, a nevelés is „erőszak a gyermek akaratán”. A templom épülete az Egyház képmása, ikonja. A templom: mennyekbe vezető út. A gyermekeket ezért is már karonülő koruktól fogva hoznunk kell Isten hajlékába, a templomba, hogy már egészen fiatalon megérinthesse őket Isten szeretete, s jól érezze magát Isten családjában, az Egyházban. A gyermeket ért első benyomások sokszor élete végéig elkísérik. Minél korábban ültetik bele a hitbeli dolgokat az ember lelkébe, annál biztosabb, hogy azok gyökeret vernek benne. Kezdő édesapaként boldogsággal tölt el, amikor azt látom, a fiam jól érzi magát az Isten Házában, „a templom szentélyében nevelkedik", s tudja, mert másfél éve alatt rájött arra, hogy a szentképet nem gyűrni, hanem simogatni, a keresztet pedig megpuszilni kell. Hitünk életformáló gazdagsága életünknek olyan ajándéka, amelynek továbbadása alapvető kötelességünk. Sok Joákimra és Annára lenne szükségünk!

„Magasztald én lelkem az Úr egyházába bevezetett és főpap kezeivel megáldott Szüzet!”